SZENT PÁL APOSTOL I. LEVELE A KORINTUSIAKHOZ.
Korintus, Akája- görög tartománynak, a mostani Moreának fővárosa, a jóniai és egei tenger közt levő földszoroson feküdt, gazdag kereskedő város, két kikötővel, Vénus tiszteletének és a bujaságnak, de egyszersmind a tudományoknak és ékesszólásnak is székhelye volt. Pál az ő második téritési útjában (Ap.cs. 15,40.), Athenéből (Ap.cs. 18,1.), Kr. u. 52. mások szerint 54. évben jött Korintusba, és másfél év alatt oly sikerrel hirdette az evangéliomot, hogy nagyszámú egyházat alapíthatott, mely azonban inkább áttért pogányokból, mint zsidókból állott; mivel ezek, valamint mindenütt, úgy itt is ellenszegűlőknek mutatkoztak (Apost.cs. 18,6.12. 13,45.). Pálnak teljes oka volt ugyan a korintusi hívekkel megelégednie; de midőn onnét eltávozván, Efezusba indúlt, hogy onnan Jerusalembe menjen (Apost.cs. 19,21.), sokan visszatértek előbbi kicsapongó életmódjokra, s alkalmat nyujtottak az apostolnak, hogy hozzájok levelet írjon, mely azonban elveszett, s melyben a híveknek minden társalgást megtiltott a romlott erkölcsű emberekkel (Kor. I. 5,9–12.). Ugyanazon időben egyenetlenséget támasztottak ott némely zsidókból lett keresztények is, kik valószinűleg Palesztinából mentek oda. Ezek különös kitűntetést igényelvén (Kor. II. 5,12. 11,18.22.), ellene mondottak Pál tanitásának (Kor. II. 11,4.); tekintélyét csökkentették (Kor. I. 9,2.), és Péterhez ragaszkodtak (Kor. I. 1,12.). Az apostol távolléte alatt Apollo is Korintusba ment (Apost.cs. 18,24. 19,1.), ki a keresztény hittudományban nagy jártassággal bírván, sz. Pál tanitásától nem távozott ugyan el (vesd össze: Kor. I. 3,6. 16,12.), de tudományosságánál fogva, a tanmódra nézve, mégis eltért tőle. Igy különféle tanítók léptek fel Korintusban; minek az lett káros következése, hogy csakhamar több pártok keletkeztek, s a hívek egymástól külön szakadtak; kik közől némelyek Pál, némelyek Apollo, némelyek Péter követőinek nevezték magokat (Kor. I. 1,12.). Különösen pedig leginkább ellenségeskedtek Péter és Pál úgynevezett követői. Nemcsak az ó szövetségi szertartások kötelező erejéről, hanem egyéb kérdésekről is folyt közöttök a vita. Egyvalaki mostoha anyjával élt tilos viszonyban, ezt némelyek, mint vértörést, nagy büntetésre méltónak, mások közönyös dolognak tekintették. Az igazságszolgáltatásnak a romai törvényszékeknél való keresése, a pogányok áldozati lakomájában való részvétel, a nem keresztényekkel kötött házasságok, a nőtlenség, a szeretetvendégség, a nőknek fedett fővel megjelenése az istenitiszteleten, a szent miseáldozat és az Oltáriszentség kiszolgáltatásában uralkodó rendetlenség, a bölcsészeti okok érvényessége a kereszténységre nézve, a lelki ajándékok, a halottak feltámadása… ezek voltak azon tárgyak, melyek fölött legnagyobb hévvel vitatkoztak. Mindezekről az apostol Efezusban értesűlt (Kor. I. 16,8.19. Ap.cs. 18,19.), részint bizonyos Kloe, egy korintusi keresztény nő atyjafiai, részint hír, részint pedig azon levél által, melyet a korintusi hivek küldöttei vittek át az apostolnak (Kor. I. 1,11. 7,1. 16,15–18.). Ez alkalmat adott a korintusiakhoz intézett jelen első levél irására, hogy őket abban az említett vita-kérdésekre nézve fölvilágosítsa, és egyetértésre intse. A követek magokkal vitték a levelet, s egyszersmind Timoteusnak is Macedonián át Korintusba kellett mennie (Apost.cs. 19,22.), hihetőleg azért, hogy az apostolnak hirűl vigye, mily hatással lesz a levél a korintusiakra nézve. Az apostol szándéka szerint, a levélvivőknek mintegy húsvét táján kellett Korintusba érniök (Kor. I. 5,7.8.), Timoteusnak pedig pünköstre ismét Efezusban kell vala lennie (Kor. I. 16,8–12.). Ők tehát marczius elején indúlhattak el Efezusból, és a levél ez időtájban, és pedig az apostol Efezusban való tartózkodásának utolsó évében, Kr. u. 57. mások szerint 58. évben, irathatott; mivel Pál határozottan mondja (Kor. I. 16,8.9.), hogy még csak a folyó év pünköstjéig akar maradni Efezusban.
Az apostol arról aggódván, mily hatással lesz az ő levele a korintusiakra, Timoteuson kivűl még Títust is elküldötte Efezusból Korintusba, egyszersmind megbízván őt, hogy a szegények számára segélypénzt gyüjtsön. Midőn időközben Efezusból el kellett mennie (Apost.cs. 20,1.), azt hitte, hogy Troásban találkozhatik a visszatérendő Títussal (Kor. II. 2,12.13.), azonban csak Macedoniában jött össze vele (Kor. II. 7,5. s követk.). Ettől értesítve lőn az iránt, hogy levelének jó hatása volt ugyan (Kor. II. 7,7–9.), de hogy azzal egészen nem érte el czélját (Kor. II. 6,14–18. 12,21. 13,10.); mert csak az úgynevezett Pál-követők jobbúltak meg; a többiek minden módon igyekeztek őt kisebbíteni (Kor. II. 2,15–17. 3,1. 10,10.), sőt oly vakmerők voltak, hogy még állhatatlanságról (Kor. II. 1,12–23.) és gyengeségről is (vesd össze: Kor. II. 10,1–11. Kor. I. 4,18–21.) vádolták őt. Mindezekről és még egyébről Pál Títus által értesűlt, mi alkalmat nyujtott neki a Korintusiakhoz intézett második levél irására, midőn még Macedoniában volt, Timoteus jelenlétében, ki azalatt szintén visszaérkezett, melyet csakhamar az előbbi levél után Kr. u. az 57. vagy 58. évb. mások szerint 58. vagy 59.-ben el is küldött. „E levélben úgy tűnik elé sz. Pál, mint egy gyöngédeden szerető atya, ki szomorodott szívvel és egész szigorral kényszerűl gyermekeit kihágásaikért megfenyíteni, ki azután aggódva és szorongva várja a büntetés eredményét, a bűnbánó s megjobbúlt kedveseket kétszeres szeretettel karolja fel; a megátalkodott ellenszegűlőket pedig, apostoli méltóságának és a hitért tett áldozatainak érzetében, erélyesen rendre utasítja.“
1 Kor 1,1
Lásd Rom. 1,1.
1 Kor 1,1
nem az emberek által hivatva az apostoli hivatalra.
Ez, némelyek szerint, az Apost.cs. 18,17. említett, mások szerint, más személy, e levél leirója. Vesd össze: Kor. I. 16,21. és Rom. 16,22.
1 Kor 1,2
azoknak, kik a keresztség által Krisztussal egyesűltek (Rom. 6,3–5.), s ez által, mint megszenteltek, a többi emberektől elkülönöztettek.
1 Kor 1,2
Lásd Rom. 1,7.
nálok Korintusban, és nálunk Efezusban, – mindezeknek (ír Pál és Szosztenes). Az apostolok levelei községtől községhez sorba küldettek. Minden hivőkről megemlékezik, ugymond ar. sz. János, annak bebizonyítására, hogy a földön csak egy anyaszentegyháznak kell lenni.
a kegyelem állapotáért, melyben vagytok, minek szerzője Krisztus Jézus.
hogy a keresztény tanítmányban teljesen oktatva vagytok. A keresztény tudomány minden tudománynak is neveztethetik, mivel minden igaz tudománynak alapja és czélja.
a mint a Krisztusról való tanítás annak adományaival együtt meggyökerezett köztetek és bennetek. A hithirdető bizonyságot is tesz arról, mi benne él, s így ő nem csupáncsak tanító.
úgy, hogy azon időre, midőn Krisztus második eljövetelét teljes dicsőségben várjátok, nemcsak minden kegyelemmel el vagytok látva, melylyel üdvösségteket munkálhatjátok, hanem rendkivüli kegyelem-ajándékokkal is. Krisztus második eljövetéről lásd Máté 24,30. v. s követk. A kegyelem-ajándékokról Apost.cs. 2,4. Kor. I. 12,8–10.
1 Kor 1,8
megtart állhatatosan.
azon napra, midőn Urunk eljő közitéletre az utolsó napon, vagy különitéletre azonnal halálunk után. Lásd Máté 24. r. – El vagyunk-e készülve ez eljövetelre? Remélhetjük-e, hogy az ő itélőszéke előtt nagy bűn nélkül fogunk találtatni? Bárcsak üdvös félelem követné mindenkor bizodalmunkat; mert a kegyelem, melylyel minket Isten megerősít, nem gátol bennünket, hogy gyarlóságunk miatt mindentől féljünk.
hogy ő mindvégig megtart állhatatosságban; mert Isten teljesíti igéreteit. Mivel ő Fiával legbensőbb egyesűlésre, mivel Isten fiaivá, Krisztus testvéreivé és örökös társaivá hivott meg bennünket, meg is tart titeket mindvégig az ő kegyelmében, – föltéve, hogy ti azt magatoktól el nem taszítjátok (Anzelm. Ambr. Teof. Ar. sz. Ján.). Vesd össze: Ján. I. 1,3.
1 Kor 1,10
Krisztus erejére, teljhatalmára. Egyszersmind: Jézus Krisztus nevéért, azért, mi legszentebb előttetek.
egy véleményben, mindnyájan az egy igaz hitben legyetek.
Lásd a bevezetést.
1 Kor 1,12
Lásd a bevezetést.
1 Kor 1,12
aramei név, Péter helyett. Ján..1,42.
Értem t. i. azt, hogy némelyek közőletek Pál hiveinek, mások Apollo- mások Péteréinek mondják magokat, végre némelyek egy párthoz sem akarnak tartozni, hanem csak Krisztushoz. Pál hivei, úgy látszik, azok voltak, kik Pállal a mózesi szertartási törvény kötelező erejét tagadták (Kor. I. 3,11. Galat. 3,1.). Ezek abban hibáztak, hogy ebben azután nem jártak el úgy, mint Pál, minden okossággal és a szeretet sérelme nélkül (Apost.cs. 18. r. 21-ik jegyz.). Apollo hivei azok lehettek, kik mint Apollo (Apost.cs. 18,24.), a kereszténységet ékesszólás és szentirási tudományosság által akarták istápolni. Ezek, úgy látszik, abban tévedtek, hogy nem voltak egyértelműek, mint Apollo, sz. Pállal (Kor. I. 4,6.), ki nem az ékesszólásra, hanem a beszéd szellemére fektette a fősúlyt, miben az ékesenszóló Apollo teljes elismeréssel volt iránta. Péter követői zsidó-érzelmű keresztények voltak, kik a zsidó szertartási törvény kötelezettségét tanították. Mivel Péter majd mindig a zsidók között tanított, az okosság úgy hozta magával, hogy jobban alkalmazza magát a zsidókhoz, mint a többi apostolok. Ebből azt következtették a zsidó-érzelműek, hogy ő a zsidóságot folyvást fenn akarja tartani a kereszténységben, azért választották őt fejökűl, holott épen az ellenkezőt tanította (Apost.cs. 15,10.11.), s ebben egészen úgy vélekedett, mint a többi apostolok. A Krisztus részén levők, az igaz hivők Korintusban, kik minden pártoskodástól menten, csupán Krisztushoz akartak tartozni, és az ő hithirdetőit az ő szolgáinak tekintették (Ar. sz. Ján.).
1 Kor 1,13
A különböző tanítók különböző Krisztusról szólanak-e? sőt inkább nem ugyanazon egy-e, kit mindnyájan hirdetnek? Hacsak egy ez, nem a legnagyobb esztelenség-e, másokhoz inkább, mint hozzája ragaszkodni?
1 Kor 1,13
Vajjon a tanítók magok-e a megváltók? Vajjon Pál (vagy más tanító) vitte-e véghez értetek a váltság munkáját?
az ő ereje- és érdemeinél fogva?
Hálát adok Istennek, hogy nem a keresztelés volt főfoglalkozásom; melynél fogva valaki mondhatná, hogy én magam nevében kereszteltem.
1 Kor 1,17
Az apostoli hivatal az anyaszentegyház első idejében tanítói hivatalnak is mondatott, mivel az apostolok a zsidók és pogányok előtt közvetlen és különösen mint hithirdetők léptek fel, hogy őket az üdvintézménynek megnyerjék. Lásd Apost.cs. 6,2. 9,15.
1 Kor 1,17
mesterkélt ékesszólással. Pál ezt, úgy látszik, Apollo párthíveiért (lásd a 19-ik jegyz.) és átalán azokért tette ide, kik őt egyszerű tanításmódja miatt kevésre becsülték (Kor. II. 11,6.)
hogy a keresztről szóló tanítás emberi mesterség hozzáadása által mit se veszítsen, hogy az emberek ne csupán a szép szavakon csüggjenek, s e mellett a dolgot szemeik elől elveszítsék. Mások így értelmezik: hogy ne emberi ékesszólásnak tulajdonítsák az emberek megtérését, miután az egyedűl a kereszttől, vagyis azon isteni kegyelem erejétől vagyon, melyet a kereszthalál érdemlett (Kor. I. 2,4.)
mert a keresztre feszített Megváltóról szóló egyszerű tanítás azok előtt, kik hitetlenségök miatt elveszendők (Rom. 1,18.), esztelenség: de nekünk, kik az hiszszük és azért üdvözűlni fogunk (Ján. 3,16.), azon tanítás (kegyelemmel egyesűlve) leghathatósabb eszköz az üdvösségre. A kegyelemmel egyesűlve; mert ez az, mi a tanítást foganatossá teszi, s egyszersmind ez a tanítás czélja is. Vesd össze: Rom. 1,16.
Mert a zsidó bölcsekről, kik az emberi tudománynak hódoltak, már Izaiás (29,13.14.) Krisztus idejére vonatkozólag is megjövendölte, hogy Isten az ő (emberi) bölcseségöket elveti. Lásd e prófétai idézet értelmezését összefüggésben. A bölcseség alatt itt nemcsak a mesterkélt beszéd, a tanmód, hanem maga a tanítmány is értetik, a mennyiben az csupán emberi tanítmány; úgy hogy Pál ezen verset átmenetűl veszi azon eszméhez, hogy Isten nem csupán a bölcseséget, mint emberi mesterkélt beszédet (17. v.), hanem magát az emberi tanítmányt is megveti. Mivel a korintusiak oly hajlandók voltak az emberi tekintélyre építeni, s még az Isten igéjét is az emberi nézetek szerint eltorzítani, az apostol részeltesebben meg akarta mutatni, mint szégyenítette meg Isten az emberi bölcseséget.
1 Kor 1,20
Hogy Isten e világ bölcseségét elvetette, a pogány bölcsészeken és vizsgálókon, valamint a zsidó irástudókon szembetűnőleg láthatjátok. Hol van egy bölcs és irástudó közöttük, ki e nevet megérdemelte? Vajjon tanították-e a valódi bölcseséget, mely jóvá és boldoggá tesz? Nem jele-e ez, hogy ők Istentől elvettettek.
Nem engedte-e meg Isten, hogy e világ bölcsei a legképtelenebb bolondságokat tanítsák? Mivel az isteni kijelentést figyelembe nem vették (Rom. 1,18. s követk.), vajjon nem esetek-e bálványozásba és annak minden gonoszságába? Nincs oly képtelen állitás, melyet valahol valamely bölcsész nem vitatott volna.
Mert mivelhogy az emberek (Ján. 1,10.) különösen pedig a világbölcsek önmagával megelégedő értelmök bölcsesége által Istent az ő legbölcsebb intézményeiben és munkáiban (Rom. 1,20.) meg nem ismerték: elhatározá Isten a keresztről szóló egyszerű tanítás által üdvösségre vezetni azokat, kik hisznek (Tamás). Ő tehát (s ezt a következőhöz kapcsolatban kell fölvenni) a hitet és üdvözűlést a tanitástól, és pedig az egyszerű tanitástól tette függővé, nem pedig, mint a zsidók kivánták, égi jeltől (Máté 12,38.39.), és nem, mint a pogányok akarták, mesterségesen bizonyító bölcsészeti előadástól.
1 Kor 1,23
mi pedig (a pogány, mesterkélt ékesszólás nélkül) a keresztre feszített Megváltóról szóló tanítást adjuk elő.
ki a zsidóknak botrány, mert ők nem a kereszthalálig lealázott, hanem világi hatalomban és dicsőségben megjelenendő Messiást várták; a pogányok előtt bolondságnak látszott, mert egy keresztre feszített Istenemberről szóló tanítás előttök képtelenség gyanánt tűnt fel (Ar. sz. Ján.).
1 Kor 1,24
kik Isten hivását örömest követik, s azért a választottakhoz tartoznak (Máté 20,16.).
Hirdetjük a megfeszített Krisztust, ki isteni hatalommal és bölcseséggel bír, hogy mindazokat, kik neki és intézményeinek hivőleg hódolnak, valódi bölcseségre, erényre és üdvösségre segítse.
Krisztusban van az Istenség hatalma és bölcsesége; mert a megfeszített Krisztus nem látszik ugyan méltónak Istenhez, illőnek Isten mindenhatóságához; de ez a látszólagos képtelenség felülhalad minden bölcseséget, mert az eddig ismeretlen, igaz bölcseségnek minden kincseit magában foglalja; és ez az erőtlenség erősebb, mint minden emberi hatalom: mert meghódítja az egész föld kerekségét.
1 Kor 1,26
Ezt abból is következtethetitek, ha azokra tekintetek, kik Isten kegyelmével a kereszténységre való hivást követték. Valamint Isten nem a világ szemei előtt értékkel bíró bölcseséget tűzte ki arra, hogy az embereket jókká és boldogokká tegye, hanem a keresztnek a világtól megvetett bölcseségét: így Isten a tanúlatlanokat és alrendűeket eléje tette a tudósoknak és főrangúaknak (Ar. sz. Ján.). Igy történik, hogy az alacsony sorsúak által a magasan állók megszégyeníttetnek, megaláztatnak, hogy e megaláztatás nekik is üdvösségökre legyen.
1 Kor 1,26
nem sokan vannak, kik csupán az emberi tudományokban és mesterségekben jártasak. A test itt a csupán emberit jelenti (Móz. I. 6,3.12.).
kik a hivatás kegyelmét fölhasználták.
Az apostolok tudatlan, szegény halászok voltak, s az első keresztények legnagyobb része a míveletlenek és szegények osztályába tartozott.
hogy egy ember se tulajdonítsa bölcseségének vagy nagyságának a kereszténységre való hivatását, hanem csupán Isten kegyelmének (Anzelm.). De nem hivattak-e a tudósok és előkelők is? Igen a többiekkel együtt ők is meghivattak (Máté 20,16.), de nem fogadták el a hivást, s így engedé Isten megtörténni, hogy a nem hivatottak közé jutottak. A tudatlanok és szegények elfogadták a hivást, és így lőn, hogy ők Isten kegyelme által, mely nekik is érdemök nélkül adatott, hivatalosok lettek és maradtak. Megjegyzendő: Isten csupán megengedte, hogy amaz ellenszegülők kizárattak; de mivel Istennek megengedő akarata csak oly szabad, mint a rendelő, a kizárás Istennek tulajdoníttatik. Lásd Rom. 9,18. s követk.
1 Kor 1,30
Istennek csupán önkéntes kegyelme által lettetek keresztények. Az apostol azért teszi ezt hozzá, nehogy a tudatlanok és szegények állapotjokra nézve valamit tartsanak, vagy a hivatással való együtt működésökből magoknak valami érdemet tulajdonítsanak. Lásd a kegyelemről, mely egészen érdem nélkül adatik, Rom. 3. r. 27-ik jegyz.
ki Istentől rendeltetett, hogy isteni tanítónk legyen, megigazúlást szerezzen (Rom. 3,24.25.) megszenteljen, és megszabadítson minden gonosztól.
Isten önkéntes kegyelme által szabadúltatok meg, hogy a nyert malasztot ne saját érdemeteknek, hanem az Úrnak, az ő érdemeinek és kegyelmének tulajdonítsátok. Ez idézet Jerem. 9,23.-ből vétetett, hol az mondatik, hogy senki se reméljen saját ereje által szabadúlást, hanem hogy ez csak Isten segélye által nyerhető meg.
1 Kor 2,1
az emberi bölcseségnek. Kor. I. 1,17.
Lásd Kor. I. 1,6. A görög szerint: az Isten bizonyságtételét.
1 Kor 2,3
erőtlen testben, gyenge szóval (Kor. II. 10,10.). Mások a kiállott szenvedéseket értik.
a zsidók és pogányok üldözése miatt (Apost.cs. 18,6.). Az erkölcstanítók bátran hallathatják magokat, de ki a megfeszített Krisztust hirdeti a test megfeszítésére, maga is kész legyen a megfeszíttetésre.
a mennyiben magamat tanításom által Szentlélekkel, Isten erejével (Luk. 1,35.) elteltnek bizonyítottam be. Mások az erő alatt a csodákat értik, melyekkel Pál megerősítette tanitását.
hogy a ti megtéréstek ne az emberi ékesszólásnak tulajdoníttassék, hanem az Isten kegyelmének, mely az én, balgatagnak látszó előadásomban működött.
1 Kor 2,6
a keresztények között; ezek itt tökéleteseknek, különben szenteknek mondatnak, ellentétben a még meg nem tért, s ennyiben tökéletlen és szentségtelen zsidókkal és pogányokkal.
1 Kor 2,6
nem a pogány világi bölcseséget.
sem a bölcsészek és írástudók emberi tanát (Kor. I. 1,20.), kik első mesterek és irányadók akarnak lenni, de bölcseségökkel együtt megsemmisűlnek.
hanem mi a keresztnek eddig elrejtett s pusztán értelem által föl nem fogható bölcseségét hirdetjük (Kor. I. 1,18.), melyről Isten öröktől fogva elvégezte, hogy az minket örök dicsőségre segítsen. Ez abban áll: hogy Krisztusnak a kereszten érettünk halált kellett szenvednie, s egyszersmind nekünk őbenne és ővele a régi ember szerint meghalnunk, hogy benne és vele új életre támadjunk fel (Rom. 6,6–8.).
1 Kor 2,8
a magas tanács és az írástudók.
De az ő tudatlanságuk vétkes volt (Apost.cs. 3,17.).
Értelme, összefüggésben az előbbivel, ez: Mit senki sem ismert, hanem mi előttök ismeretlen volt a próféta (Izai. 64,4.) mondása szerint, ki így szólott: hogy az, mit Isten (itt és az örökkévalóságban) a szeretőknek (a hivőknek és reménylőknek) készített (adni akar), nemcsak az érzékek, hanem az egész természeti ember előtt megfoghatatlan. A prófétai helyet az apostol inkább értelme, mint szavai szerint idézi. Az elkészített adomány közvetlen az evangéliom keresztbölcsesége, egyszersmind pedig az örök üdvösség, mert az apostol értelme szerint, az evangéliom elfogadása és az örök boldogság együtt járnak (Rom. 8,30.). A szeretők – egyszersmind hivők és reménylők; valamint másutt is a hit magában foglalja a szeretetet és reményt is (Rom. 1. r. 24-ik jegyz.).
1 Kor 2,10
Az apostol elejét veszi ez ellenvetésnek: „Ha ez a titok mindenek előtt el van rejtve, miképen értheted te azt?“ Nekünk (nekem és a többi apostoloknak) Isten a Szentlélek által kijelentette, mint ezt Krisztus megigérte (Ján. 14,26. 16,23.). Hamisan és az összefüggés ellenére értelmezik némelyek a „nekünk“ szót átalán a keresztényekre; mert a 12. 13. v. az apostol világosan csak magáról szól, és 3,2. a korintusiakat, kik pedig már keresztények voltak, testieknek nevezi.
1 Kor 2,10
a Szentlélek Isten.
átlátja Isten legmélyebb titkait is.
Mert melyik ember tudja, mit más ember lelke mélyében gondol, mint csak épen ezen ember lelke? Épen úgy nem ismeri senki az Istennél elrejtett gondolatokat és végzéseket, csak a Szentlélek Isten (és a kinek ezt a Szentlélek kijelenteni akarja).
1 Kor 2,12
e világ bölcseségét.
1 Kor 2,12
ki Istentől származik.
hogy Isten adományát, a kereszténység titkát világosan megértsük, és másoknak is értelmezhessük (Ján. 14,26.)
És a kereszténység titokteljes tanait nem mesterkélt szavakkal tanítjuk, mint az emberi bölcseséget szokás előadni: hanem oly szavakkal, melyeket a Szentlélek sugall; mi a lelki tanítmányt a lélek szavaival adjuk elő (Ágost. Ar. sz. Ján. Teodor. Ambrus). Lásd Pét. II. 1,16.
1 Kor 2,14
ki csak természeti belátását és csak természeti hajlamait követi (Teodor. Bern. Justinián.). Pál a következőt egy melléktekintettel a korintusiakra mondja (lásd Kor. I. 3,3.).
Azon ember, ki csak természeti belátását és hajlamait követi, nem fogja föl Istennek természetfölötti titkait; mert azok felülhaladván értelmét, még inkább képtelenségnek látszanak előtte; ő nem is értheti, mert ahhoz lélek kell, az Isten kegyelme, a hit világossága és azon eszközök, melyeket a hit kézre ad (Corn. a Lap. Tirin.). Vannak tisztes emberek, kikkel az Istenről és erényről sokat lehet beszélni, s ez tetszik nekik; de ha a keresztre feszített Megváltóról s a természetfölötti szeretetről tétetik szó, ez megfoghatlan és elviselhetlen előttök.
A lelki ember pedig (de jól megjegyzendő: a meddig lelki marad, vagyis a hit szellemét, világosságát követi) megért mindent, és meg tudja mondani, hogy ez vagy amaz helyeslendő-e, vagy elvetendő; és őt magát (míg lelki marad), senki (főkép a csupán természeti ember alaposan) nem vádolhatja tévedésről vagy bűnről. Megjegyzendő az is, hogy valaki magát lelki embernek még nem mondhatja, s másokat meg nem itélhet csupán csak azért, mert keresztény; mivel a korintusiak is keresztények voltak, de nem voltak mindenben lelkiek (3,3.), s némely dologban igen roszúl itéltek. A keresztény is csalódhatik, s lélek- és hitszerűnek tarthatja, mi pedig nem az; azért, hogy a lélek belső sugallásánál tévútra ne jusson a keresztény, oda kell mennie, a hova Krisztus utasította, t. i. a tanitó anyaszentegyházhoz (Máté 18,17.18.), melynek csalhatlanság igértetett (Máté 16,18. Luk. 22,32. Máté 28,20.).
1 Kor 2,16
Mert melyik, csupán természeti ember ismerte meg az isteni bölcseséget úgy, hogy a lelki embert (lásd az előbbi jegyz.) rendre utasíthassa? Az apostol Izai. 40,13. versét tartja szemei előtt. Vesd össze: Bölcs. 9,13. Rom. 11,34.
Mi (én és a többi apostolok lásd a 10. v.) bírjuk Krisztus lelkét, és benne a természetfölötti bölcseséget, úgy itélhetünk. Az apostoloknak Jézus (Máté 28,20.) és a Szentlélek (Ján. 14,26.) segélye a tanítói hivatalhoz világosan megigértetett. E helyeken nincs szó a közönséges hivekről.
1 Kor 3,1
mint természeti embereknek (3. v.), kik ugyan vették a Szentlelket, de nem hagyták magokban úgy működni, hogy neki minden nézeteiket és hajlamaikat alávetették volna.
kik lélekben még nem erősödtek meg.
a hit elemeire tanítottalak titeket, melyek az üdvösségre elkerületlenűl szükségesek, nem pedig arra, mi a tökéletesbeknek szól; nem vezettelek be mélyebben a hit titkaiba, abba, mi inkább tanács, mint kötelesség (Justinián.). A görög szerint: mint testieknek, mint kisdedeknek a Krisztusban. Tejet adtam stb.
egyenetlenség, pártoskodás.
Lásd Kor. I. 1,12.
Ők nem urai vagy szerzői hiteteknek, hanem csak eszközei az egy Úrnak és mesternek, ki őket arra használta, hogy titeket a hitre térítsen, vagy abban megerősítsen, a mint hatáskörét kinekkinek kijelölte (Anzelm. Ambrus, Teofil.). A görög szerint: Szolgák, kik által a hitre jutottatok, úgy a mint stb.
Én alapítottam egyházatokat (Apost.cs. 18,11.), Apollo megerősített titeket a hitben (Apost.cs. 19,2.), de mind a ketten semmit sem érünk Isten nélkül; mert csak ő áldhatta meg munkálkodásunkat.
mind a kettő csak szolga. 6-ik jegyz.
1 Kor 3,9
mérhetlen, angyali, sőt isteni hivatás, ígymond sz. Dienes, Istennel együtt működni a lelkek megtéritésén.
Mintegy szántóföld vagytok, melyet Istennel együtt mívelünk; épitmény, melyet Istennel együtt emelünk.
1 Kor 3,10
Jézus Krisztust (11. v.), az ő benne való hitet.
Minden utánam következő tanító jól vigyázzon arra, vajjon az egyházat, ismeretben és erényben, tovább vezeti-e, vagy talán hibás elvekre, szakadásra ad alkalmat?
Vigyázzon mindenki, mit tanít; mert más alapot, mint én vetettem, senki sem vethet (10. v.), t. i. az élő hitet Jézus Krisztusban (Anzelm. Gerg.). Körülbelül ezt mondja Péter Apost.cs. 4,12.
1 Kor 3,12
jó, tiszta tanítmányt és cselekedeteket.
tanítmányt és tetteket mulandó mellékletekkel, tanitmányt, emberi véleményekkel vegyítve, tetteket, önszeretettel beszennyezve (Tamás).
1 Kor 3,13
az itéletnap, közvetlen ugyan az utolsó, de egyszersmind a különitélet napja is a hálál után; mert mind a két nap itélete egészen egyenlő (Máté 24. r. 55-ik jegyz.).
A bíró próbáló igazságának tüzében, mely egyszersmind tisztító tűz (15. v.); mert a tűz nemcsak próbál, hanem meg is tisztítja azt, mi megtisztítható.
kiállja a próbatüzet, bár a tisztító tűztől nem érintetik.
1 Kor 3,15
a tisztítótűz által.
Az olyan ember, ki beszennyezett tettekkel jelen meg az isteni bíró előtt, miután kárt vallott, azaz, megtisztíttatott mulandó tulajdonától, az örök boldogságot mennyben, hova semmi tisztátalan be nem mehet (Jel. 21,27.), megnyerheti, de csak oly tisztúlás által, mely a tűzben való tisztúláshoz hasonló. Mondatik: mint tűz által, mert a tisztító-szer tűz lehet, a nélkül, hogy a mi elemi tüzünknek kelljen lennie. – Jól megjegyzendő, hogy a tűz, melyről az apostol itten szól, nem lehet a szenvedések tüze e világon; mert oly tűzről beszél, mely itélet napján, tehát ez élet ideje után éget (13. v.). Nem is jelentheti csupán a biró próbáját; mert az nemcsak próbál, hanem éget is, úgy hogy az égő szenved (15. v.). Épen oly kevéssé lehet ez a pokol tüze; mert ama tűzben égő, miután kárt vallott, üdvözűlhet (15. v.). Az tehát egyesegyedűl csak a halál után után a tisztító helyen levő tűz, a tisztító tűz lehet, mely még ez időben a kimúlt, de egészen meg nem tisztúlt lelkek megtisztitására még ég, mig az utolsó itélettel és az egyetemes világ-égéssel (Péter II. 3,10–13.) bevégződik. Valamint t. i. a természet teljes fölszabadúlását (Rom. 8,19. s követk.) a földi tűz által való megtisztúlás előzi meg (Pét. II. 3,10. s követk.), úgy a kegyelemben levők tökéletes váltságát és üdvözűlését halál után, a tűz bizonyos neme által leendő megtisztúlás előzi meg, hacsak már előbb itt a szenvedések, az önmegtagadás és sanyargatás tüzén át nem mentek. Ez a tűz az utolsó itélettel megszűnik, s a természet egyetemes égésében kiég, mivel erre a természet átváltozása következik (Péter II. 3,12.13.), ez pedig egy tökéletesen megtisztúlt emberiséget föltételez (Rom. 8,19.), s a megtisztúlt emberiségnek tisztítótűzre nincs többé szüksége. Ezzel egybehangzólag értelmezik mindnyájan a szent atyák a fönebbi helyet, s erre nézve az előadott értelemben csalhatlan határozatunk is vagyon a florenci sz. gyülekezettől (utolsó ül.).
a szent keresztségnél és bérmálásnál fogva.
tévútra vezetvén a tanítás és tett által, vagy a hibás vezérletet követvén.
Senki se csalja meg magát ismeretében arra nézve, a mit igaznak tart. Ha valaki magát, ki természeti nézeteit és hajlamait követi, e világon bölcsnek tartja, az mondjon le e bölcseségről, és adja magát a kereszt bölcseségére, mely e világ előtt balgatagság, – és valóban bölcs leszen.
1 Kor 3,19
Az ember természeti állapotban, a magára hagyott ész az igazságot nem találhatja meg, hanem csak nagyobb vagy kisebb tévelyt talál, mi bolondság az Isten előtt. Lásd Kor. I. 1,20.
Én meg akarom mutatni, hogy a világbölcseknek furfangosan kigondolt rendszereik épen azok, melyek az ő tévedéseiket tanusítják. Igy rendelte ezt Isten, mint a világbölcseség egész történelméből látható. Minden ily rendszer önmaga által bukott meg, és csak addig állott fenn, míg romlatagságot mutató foltja föl nem födöztetett. A fönebbi idézet Jóbból (5,13.) vagyon. A mennyiben azt Elifáz Jób ellen használta, roszúl van az alkalmazva, mert Jób nem volt ilyen bölcs; de, magában véve, igaz az állítás. Lásd a bevezetést Jób könyvéhez.
Azért, mivel a mi csupán emberi, nincs hiba nélkül, senki se dicsekedjék, hogy emberi tanítói vannak, legkevésbbé pedig az üdv útján (lásd a 4. v.), mintha a bölcseség tőlök jőne, s mintha ők volnának mestereitek, kikhez tartoztatok.
1 Kor 3,22
Minden, a mit Isten rendel, intéz vagy megenged, kész a ti szolgálatotokra, hogy titeket üdvözűlésre segítsen – egy Úr és mester alatt, ki maga Istené.
1 Kor 3,22
legyenek azok az Istentől rendelt tanítók.
1 Kor 3,22
legyen az bármi e világon, a jelen és jövő tárgyak, események, állapotok, élet és halál.
mindennek csak eszköznek kell lenni és nem czélnak; a czél, Krisztushoz tartozni, szent élet által; minden egyebet csak eszközűl kell tekinteni, hogy minket azon czélra segítsen, és csak annyiban használni, a mennyiben arra segíthet. Lásd Zsolt. 8,8. Filipp. 1,21.
1 Kor 3,23
Ti Krisztushoz tartoztok, mint az egyetlen mesterhez és üdvözítőhöz (Máté 23,8.).
Krisztus, mint Isten Fia, az Atya Istené, és az ő tanítása isteni. Krisztus mindazt, mit tanított és cselekedett, mennyei Atyjának tulajdonította. Lásd Ján. 5,19. s követk. Pál ezzel még azt akarja mondani, hogy Krisztusban mi is az Istenéi vagyunk; mert az ő megváltása által Isten fiaivá, az ő titokteljes testének tagjaivá lettünk, s így őbenne Istenéi vagyunk. Lásd Kor. I. 1,31. 11,3.
1 Kor 4,1
Lásd Kor. I. 3,21.22.
a keresztény tanítás és a kegyelemszerek osztogatóit. A „titok“ alatt már a pogányok nemcsak titkos tanaikat, hanem vallási szertartásaikat is értették, mivel az avatatlanok előtt ezek is titkok voltak, és a titkot jelképezték. Itt az apostol annál inkább érti a tanításon kivűl a kereszténység többi szent tárgyait is, mivel a görögben az osztogató helyett sáfár van, azaz, oly szolga, kit Ura minden javai fölé rendelt. Ismerd meg ebből e szolgák magas méltóságát. Ők Krisztus nevében szólnak (Luk. 10,16.), tisztítanak és megszentelnek a rájok bízott titkok által isteni erővel és teljhatalommal.
Hív, úgymond Teofilakt, azon sáfár, ki az Úr javait nem tulajdonítja magának, nem mondja magáénak, mi uráé. – Az ilyen mindenben nem saját, hanem az Úr dicsőségét keresi, minden tehetségét az Úr ügyében használja a hivek üdvére, és nekik nemcsak tanítás, hanem szent élet példája által is épülésökre akar szolgálni. Az apostol itt ismét azon korintusi tanítókat tartja szemei előtt, kik mint fők akartak szerepelni, mintha saját tekintélyök vagy természeti adományaik (tudományosságuk, ékesszólásuk) által Krisztus ügyét előmozdíthatnák.
melynek itélete oly korlátolt, sokszor oly csalékony.
A 3–4. v. értelme összefüggésben ez: Minden szolgának és sáfárnak hívnek kell lennie. Ezen hűséget tűztem én ki feladatomúl; egyébiránt nem törődöm vele, mit itélnek a felől az emberek? sőt enmagamról sem itélek úgy, hogy magamat hív szolgának tartsam; mert habár hűtlenségről nem vádol öntudatom, de azért még nem vagyok igaz, mert csalódhatom. Csak az Úr az, ki megitélheti és elhatározhatja, vajjon igaz, hű vagyok-e, vagy hűtelen? – Az apostol ama korintusiakat tartja itt szem előtt, kik tanítóik fölött itéletet mondanak, s egyiknek a másik fölött előnyt adnak. Ezen hely világos bizonyságot nyujt arra is, hogy az ember Isten előtti megigazúlása felől csak bizodalommal, de nem teljes bizonyossággal bírhat, kivéve azon esetet, ha erről különös kijelentést nyert (trienti sz. gyül.). Egy apostol, kit semmiről sem vádol lelkiismérete, nem meri magát igaznak tartani, s hogyan merjünk mi ártatlanságunkra vagy bűnbánatunkra támaszkodni? Vesd össze: Péld. 16. r. 2-ik jegyz.
minden jónak.
Ezen tanítmányt (Kor. I. 3,3.4.5.) a hithirdetők rendeltetéséről, hogy mindnyájan csak egy Úrnak szolgái, saját nevemben és Apolloéban adtam elő (Kor. I. 3,4.), nem minmagunkért, mert mi mindketten távol vagyunk attól, hogy magunkat pártfőknek tartsuk, hanem más tanítókért, kik magokat főknek akarják tartani, és tiérettetek, mindnyájotokért, hogy egy tanítót se tartsatok többnek, mint a hogy én megírtam (Kor. I. 3,5. 4,1.2.), és senki, tanítója végett, kit különös adományok birtokában vél lenni, egyik a másik fölött magát el ne bízza (Justin.). A görög szerint… tanúljátok meg, hogy az ellen, mi megíratott, ne okoskodjatok, hogy egyik a másika ellen senki fel ne fuvalkodjék.
1 Kor 4,7
Ki ad nektek előnyt mások fölött? Pál különösen ama tanítókhoz és hívekhez szól, kik magokat okosabbaknak és tanúltabbaknak tartották másoknál, s ennek következtében felekezetekre szakadoztak.
Senkinek sincs előnye mások fölött, mert, magában véve, mindenki vak és bűnös; a kinek valamije vagyon mások fölött, az az Isten adománya, tehát nem az emberé, hanem Istené, s így senkinek sincs oka azzal, mint tulajdonával dicsekedni.
Már azt vélitek, hogy pártvezéreitek alatt a keresztény ismeretek teljességét birjátok, s minden lelki javakban gazdagok vagytok; sőt azt vélitek, hogy már uralkodtok a világ fölött (Kor. I. 6,2.3. Jel. 1,6.) nálunk, apostolok nélkül is; bár úgy lenne, hogy a megigért uralmat már elnyertétek volna (Luk. 19,17.), akkor már mi is uralkodnánk veletek, mivel az nekünk mindenek előtt meg van igérve (Máté 19,28. s követk.). De ez oly kevéssé van így, mikép csak állapotunkat kell itt látnotok, hogy az ellenkezőről meggyőződjetek. Az apostol, úgy látszik, itt a zsidókból lett keresztényeket tartja szemei előtt, kik a keresztényeknek a világ fölötti uralmára nézve balvéleményeiket a zsidóságból áthozták, – és átalán a pártoskodókat.
mert annyira üldöztetünk, mikép hinnünk kell, hogy Isten, mint legutolsókat, akar minket tekintetni, mint áldozatokat, az egész világ, az angyalok és emberek látványaúl.
1 Kor 4,10
kell tűrnünk, hogy a világ olyanoknak tekint (Kor. I. 1,18. s követk.
1 Kor 4,10
és ti, mint keresztények, okosaknak akartok neveztetni (8. v.) a ti világi tudományotokkal és ékesszólástokkal? Mily különbözés! Tegyetek le tehát képzelgéstekről, és kövessétek példánkat.
1 Kor 4,10
erőtleneknek látszunk, mivel oly sokat szenvedünk (11. 12. 13. v.).
erős lelkűek; azt vélitek, fölül vagytok minden bajon, mivel semmit sem szenvedtek.
Vesd össze: Kor. II. 4,8. s követk.
Lásd. Apost.cs. 20,34.
hasztalanoknak, megvetetteknek tartatunk az emberek között.
A mi itt mondatott, nem szemrehányás megszégyenítésre, hanem intés jobbúlásra (Ar. sz. Ján.).
1 Kor 4,15
Ezt bizonyítja a „kedves fiaim“ (14. v.) kifejezés.
1 Kor 4,15
mert bármennyi tanítótok legyen is most a kereszténységben, mégis csak egy atyátok van, és az én vagyok. Tízezer, nagy szám helyett van itt.
mert az által, hogy én hirdettem nektek először az evangéliomot, és én térítettelek meg, mintegy atyátok lettem Krisztusban, főeszközlője kereszténységteknek. Ha pedig én atyátok vagyok, akarja mondani az apostol, tehát inkább kell rám hallgatnotok, mint ama tanítókra, kik titeket tévutakra vezetnek.
1 Kor 4,16
megalázván magatokat (9–13. v.).
E szavak nincsenek a görögben.
1 Kor 4,17
Lásd a bevezetést e levélhez.
az én keresztény, az én igazi, igazhitű tanításomat életpéldámmal együtt (Tamás, Anzelm.).
Némelyek elbízván magokat bölcseségökben, azt a hírt terjesztik, mintha nem mernék többé Korintusba menni. Valószinűleg ezt a tévtanítók terjesztgették, hogy az apostol tekintélyét csökkentvén, hívei számát is kevesítsék.
nem ékesenszóló szép beszédeiket fogom tekintetbe venni, hanem azok szellemi tartalmát, és hogy mi jót eszközlöttek általa.
Lásd Kor. I. 2,4. Nem azok tartoznak Isten országába, úgymond sz. Tamás, kik szépen és sokat beszélnek (Máté 7,21.), hanem kik az Isten akarata szerint működnek.
tőletek függ, fel akartok-e hagyni a pártoskodással, vagy sem. Ez utóbbi esetben mint büntető fegymester jövök, az elsőben, mint szerető atya. Megjegyzendő, hogy az anyaszentegyház és ennek nevében a püspökök kezdettől gyakorolták az ellenszegülő hivek ellen a fenyítő hatalmat.
Egyvalaki mostoha-anyjával élt tilos szövetségben. Mostoha, és nem édes anyának kellett lennie, mert ez utóbbi esetben így fejezte volna magát ki az apostol: hogy valaki anyjával él. A gonosz tett valószinűleg még az atya életében követtetett el, ki talán (mint pogány) külön élt, vagy más viszonyok által volt elfoglalva; mert Kor. II. 2,5. ő mondatik a sértett félnek. E tett, valamint a zsidóknál (Móz. III. 18,6.8.), úgy a pogányoknál is utálatos volt; mert ezek sem engedték meg az ily házasságokat.
1 Kor 5,2
még dicsekedtek a ti községtek jó állapotával (Kor. I. 4,8.).
hogy a vérfertőztető az elöljárók által a községből kirekesztetnék (excommunicáltatnék) a Krisztustól adott teljhatalomnál fogva (Máté 18,17.18.). Jegyezzük meg, mily gonddal kell lenniök nemcsak az elöljáróknak, hanem a közönséges híveknek is, hogy közőlük minden botrány eltávolíttassék.
Pál, mint a korintusi egyház főpásztora (Kor. I. 4,15.), a következő szavakkal a község elöljáróinak parancsot ad, hogy közgyülésben a vérfertőztetőt kebelökből kizárják.
1 Kor 5,4
Mindaz, mit Krisztus küldöttei hivatalunkban tesznek, Krisztus erejével és teljhatalmából történik (Ján. 20,21.).
1 Kor 5,4
egy nyilvános (egyházi) gyülekezetben, hol lélek szerint én is jelen leszek. Megjegyzendő, hogy Pál, mint főpásztor rendeli meg a kizárást, és nem a község; ebben csak végre kell hajtatnia, másoknak intő példáúl.
Lásd az 5-ik jegyz.
1 Kor 5,5
Krisztus országából, az egyházból zárassék ki, s az egyház kegyelemeszközeitől, az imádságtól, áldozattól, szentségektől megfosztatván, adassék át a sátánnak, kinek országa (Ján. 14,30.) az egyházon kivül vagyon (Ar. sz. Ján. Anzelm. Ágost.). A sátán ugyan az egyházban levő híveket is megkisérti, de az ő hatalma erősebb azok ellen, kik az egyház kegyelemszereinek oltalmával nem bírnak (Ambr. Ágost. Jerom.).
1 Kor 5,5
hogy a kizárás szégyene és káros következései által a testi kivánság benne elfojtassék (Ambr. Anzelm. Ágost.). Vagy: Hogy a testi szenvedések által, melyeket neki Isten megengedésével a sátán okoz (lásd Jób 1,2.), a kivánság hatalma megtöretvén, s így megaláztatván, bűbánatra indíttassék (Teod. Ar. sz. Ján. Teofil.). Ez utóbbi értelmezés nem oly bizonytalan, mint sokan gondolják; mert bebizonyított tény, hogy az első anyaszentegyházban a kizártak, kizáratásuk következtében, gyakran azonnal testi csapással bünhődtek. A sátán itt mint Isten büntető igazságának szolgája jelen meg. Vesd össze: Móz. III. 16. r. 14-ik jegyz. Jób 1. r.
hogy bűnbánatot tartson, és az Úr itéletén megállhasson. A kizárás czélja tehát a kizártnak lelki üdve volt. Ha a czél eléretik, és a kizárt bűnbánatot tart, visszavétetik a községbe. Az Úr napja az ő eljövetének napja a köz- és különitéletre (Máté 24. r. 55-ik jegyz.). A görög szerint: az Úr Jézus napján.
Nem illik, hogy községtek állapotával oly nagyon dicsekszetek (2. v.); nem tudjátok-e, hogy egyetlen egy rosz példa is az egész község erkölcsét megrontja? Akkor épen a húsvéti idő volt (lásd a bevez. e levélhez), midőn csak kovásztalan kenyeret ettek (Máté 26,17.). Igen szellemdúsan czéloz erre az apostol, s alább megtanítja különösen a zsidókból lett keresztényeket, hogy a zsidó húsvétet mikép emeljék keresztény ünneppé, s annak érzéki jeleit mikép vigyék át a keresztény szellem magasabb világába.
Távolítsátok el községtekből a rosz embert, és szivetekből minden parázna, tisztátalan érzületet (8. v. Ar. sz. Ján. Anzelm.), mely a régi embertől, az eredeti bűntől származik, hogy új, tiszta község, új emberek legyetek, a mint a keresztség által megtisztúltatok, s ennélfogva kötelességtek magatokat tisztán tartani (Ar. sz. Ján. Anzelm.); mert a mi húsvéti bárányunk, Krisztus már feláldoztatott, és valamint a zsidóknál a húsvéti bárány megöletését a kovásztalan kenyér evése követte, úgy Krisztus áldozatának is megtisztult érzületet kell maga után vonni. – Ez által fogjátok a húsvétet magasabb értelemben ünnepelni. – A kitisztítással a zsidók azon szokására czéloz az apostol, melynélfogva a húsvéti bárány leölése előtt a házból minden kovászt eltávolítottak, hogy a húsvéti lakomákhoz egészen új kovásztalan kenyeret nyerjenek. Krisztus volt a zsidók húsvéti bárányának előképe, vagyis, a zsidók húsvéti bárányának történetében jelképleg, érzékileg az vitetett véghez, mi a kereszténység húsvéti bárányának történetében a fensőbb, szellemi országra nézve történt. Valamint t. i. a húsvéti báránynak a zsidók ajtófeleire kent vére jel volt arra, hogy a zsidók megkiméltessenek, s ne írtassanak úgy ki, mint az egyiptomi elsőszülöttek (Móz. II. 12. r.), úgy az, ki Krisztus vérével megváltatott, s azzal egyszersmind megjelöltetett, megkimélve marad az örök haláltól. Vesd össze: Ján. 1,29.
1 Kor 5,8
A régiek a gonoszság és álnokság alatt a bűnök minden nemét összefoglalták.
tiszta, s czélúl az igazságot tartó életben.
Pál azon levelére hivatkozik, melyet a korintusiakhoz ezelőtt írt, de a mely elveszett (lásd a bevezetést).
Midőn azt írtam nektek, hogy nyilvános bűnösökkel ne társalkodjatok, nem értettem ezek alatt a nem-keresztényeket; mert ez esetben a világból kellene kimennetek, a mennyiben a pogányok és zsidók majd mind olyanok (Rom. 1,22–32. 2,17–24.), hanem a keresztényeket értettem. Ha ezek olyan bűnökben vannak, minden velök való társalgást kerűlni kell. – De hogyan? Ha maga a keresztényvilág is pogányvilággá lett, mivel közeledik azon idő, melyben a kereszténység az egykori pogánynépektől elvétetik, és a zsidóknak adatik (Joel 3. r. 3-ik jegyz.), mitevő legyen az igaz keresztény a számtalan rosz és kétszinű keresztények között? Nem kényszerűlne-e, hogy az apostol parancsát teljesítse, az egész keresztény világot elhagyni? Mindenki kerűlje, a mennyire teheti, és különözze el magát a gonosz nemzedéktől, a mennyire körűlményei engedik; de e mellett a keresztény okosságot s lelkivezérének tanácsát mindig tartsa szemei előtt; mert sz. Pál is nem parancsolja teljességgel és múlhatlanúl kerűlni az ilyeneket, hanem csak, a mennyire lehet, a mennyiben az ilynemű pogány bűnösökkel a fenforgó körülményeknél fogva megengedi a társalkodást.
1 Kor 5,12
az anyaszentegyházon kivül.
Magatok is nem csupán keresztények fölött itéltek-e? mikép gondolhatjátok tehát, hogy én a nem-keresztényekre nézve is adtam volna a tilalmat? Megjegyzendő, hogy itt csak a nyilvános, megrögzött bűnösök felett való itéletről van szó, nem pedig gyarlóságból hibázó felebarátunk gonosz megitéléséről.
a vérfertőztetőt.
1 Kor 6,1
pörös ügye, enyém tied fölött, földi javak miatt.
pogány és nem keresztény bírák előtt.
1 Kor 6,2
Krisztussal utolsó itéletkor. Lásd Máté 19,28.
a polgári élet jelentéketlen ügyeiről.
minden gonoszokkal az elpártolt angyalokat is (ar. sz. Ján. Teodor. Teofil.). Vesd össze: Péter II. 2,4. Judás 6. v. Bölcs. 3,8. Izai. 24. r. 27-ik jegyz.
mert az mégis jobb, mintsem hogy pogányok elé menjetek.
önfertőztetők.
Ily bűnösök voltak némelyek közőletek, de már megtisztúltatok, megszenteltettetek – megigazúltatok a mi Urunk Jézus Krisztus keresztsége által, kiben hivőkké lettetek, t. i. megtisztúltatok az Úr lelke által, kinek megtisztító és szentelő malasztját Krisztus az ő váltsághalála által nekünk kiérdemlette. Annál inkább kell törekednetek, hogy többé ily bűnökbe ne essetek. Krisztus neve itt a Krisztus nevében véghezvitt keresztséget jelenti (Apost.cs. 19,5.), mint ezt a „megmosattatok“ kifejezés bizonyítja (ar. sz. Ján. Teofil.). Vesd össze: Ján. 3. r. 7-ik jegyz. Megjegyzendő, hogy itt a megigazúlás nem csupán igazzá nyilvánitásnak, hanem valódi megtisztúlásnak és megszentelésnek mondatik. Lásd Rom. 1,17. A görög szerint: az Úr Jézus nevében stb.
Arra, mit Pál a méltatlanság elszenvedéséről mondott (7. v.), ellenvethetné valaki, hogy szabad az embernek törvényes jogát keresni, és az élet fentartására szükséges dolgokról gondoskodni. Úgy látszik, ezen ellenvetésnek akarta a fönebbi vers által elejét venni, mintha mondta volna: Megengedem, hogy szabad jogunkat a törvény előtt érvényesíteni, de hasznosabb lehet (magunk és mások üdvére nézve, mit mindenek fölött szem előtt kell tartanunk) nem szállani pörbe: szabad az embernek védeni vagyonát és jószágát, de némely esetekben hasznosabb ezt nem tenni, hogy semmi földi jó ne hajtson minket uralma alá. Az apostol itt a megengedett dolgokról szól, olyanokról, melyek nincsenek egyenesen parancsolva vagy megtiltva, melyek követésénél vagy elhagyásánál azonban a lelki haszonra kell tekintenünk, mely abból a mi vagy felebarátunk lelki üdvére származik. Bővebben tárgyalta ezt Rom. 14. r.
1 Kor 6,13
A táplálék és ez élet minden javai a mi földi és elenyészendő testünk fentartására vannak rendelve, de az Isten egykor valamint e javaknak, úgy a testnek is, a mennyiben ez földi, véget vet. Nem illik tehát, akarja mondani az apostol, a földi javakat hajhászni, a testnek kedvezni; a keresztény inkább kész legyen valamit feláldozni ideigvaló hasznából, ha ez saját, vagy felebarátja lelki üdvére válik.
Az apostol épen most mondta, hogy a test nélkülözhetlen szükségeire valókat megszerezni szabad, habár ebben is jó néha áldozatot tenni. Ez átmenetűl szolgál neki egy helytelen szükséglet, a paráznaság felhozására, mi Korintusban igen uralkodó bűn volt. Értelme tehát ez: Midőn azt mondom, hogy a táplálék a testnek való, s a test a táplálékra való, a test nincs rendeltetve paráznaságra is, hanem egyebek közt arra, hogy az Úrnak tisztaságban szolgáljon, valamint az Úr szintúgy a mi testünknek szolgál, a mennyiben ő lelke lelkünknek, s így lelke testünknek is, s ezen egyesűlés Krisztussal, záloga jövendő feltámadásunknak, mivel azokat, kiket Krisztus lelkesít, Isten épen úgy fel fogja támasztani, mint magát Krisztust (14. v.).
Krisztus föltámasztásáról Isten által, lásd Apost.cs. 2. r. 24-ik jegyz.
Az apostol még tovább kiterjeszkedik Krisztus benső egyesülésére mivelünk, és hogy ennek a legfőbb indoknak kell lenni arra, hogy testünket minden paráznaságtól tisztán tartsuk. Nem tudjátok-e, hogy a ti testeitek együtt véve, azon testet képezik, melynek feje Krisztus, úgy hogy ti ennélfogva Krisztus tagjai vagytok? Rom. 12,5. Testünk tagjai, a mi testünk, nem a mieink többé, hanem Krisztuséi; és nemcsak az ő tulajdona, hanem magának és emberiségének részesei, s úgy tekintetnek, mint tagjai Krisztus egész testének. Krisztus tagjait viseljük. Mily nagy bűn tehát a paráznaság kereszténynél!
Isten mondja ezt (Móz. I. 2,24.) a férfi és nő egyesűlésére vonatkozólag.
Ki az Úrhoz ragaszkodik, vele úgy egyesűl ő lélekben, hogy azt gondolja, akarja és cselekszi, a mit az Úr gondolt, akart és cselekedett. A lelki tanítók ezen egyesűlést szellemi házasságnak nevezik, és sz. Terézia írja erről, hogy ez épen úgy van, mint midőn két gyertya egészen együvé tartatik: kettő marad ugyan és ismét elválasztható, de egyesűlve, mint egy láng, egy világ, úgy lobognak.
Minden más bűn annyiból mondatik a testen kivűl levőnek, mivel a testet közvetlenűl és maradandólag egy sem fertőzteti úgy meg, s egy sem ejti oly gyalázatos rabságba, mint a paráznaság; ez közvetlenűl megfertőzteti a testet, mert csak ez a czélja; és maradandó gyalázatos szolgaságra veti, mert tulajdonává teszi egy paráznának, az emberi társadalom legelvetettebb tagjának.
1 Kor 6,19
A görög szerint: a ti testetek.
Valamint Krisztus, úgy a Szentlélek is lakik a keresztényekben, mert ez Krisztus Lelke. Sz. Ágoston megjegyzi erre: A test élete a lélek, a lélek élete az Isten. Tehát az Isten Lelke a mi lelkünkben úgy lakik, és lelkünk által testünkben úgy, hogy testeink a Szentlélek lakhelyei, kit az Istentől nyertünk.
1 Kor 6,20
Nem magunkéi vagyunk, hanem Krisztuséi, ki minket az ő vérével váltott meg a bűn és a sátán rabságából.
Dicsőítsétek az Istent, kit magatokban hordoztok, tiszta szent élet által. Vesd össze: Rom. 8,11. Kor. I. 3,16. „és hordozzátok“ nincs meg a görögben.
A paráznaságtól óvó intelem (Kor. I. 6,13. s követk.) alkalmat ad az apostolnak először megfelelni a kérdésekre, melyet neki a korintusiak a nőtelen és házas életről tettek. A nagy, szellemi előnyök tekintetéből (lásd Máté 19,12. 14-ik jegyz.), melyekkel a nőtlen élet bír, jobb, nem házasodni; de mindaz, ki a megtartózkodás adományával nem bír, és átalán a kinek házasodni lehet, házasodjék, hogy a paráznaság bűnébe ne essék. Az apostol nem parancsolja itt különbség nélkül mindenkinek a házasodást; mert azt mondja alább, hogy kiki azon hivatás mellett maradjon, melyre őt Isten rendelte (24. v.), és azon ajándék szerint cselekedjék, melyet neki Isten adott (7. v.). Az apostol csak azokat értheti, kik magokban megtartózkodásra hivatást nem érzenek, s külső körülmények által gátolva nincsenek a házasságtól. Azon esetben, ha valaki gátolva van a házasságtól, és nem érzi magát megtartózkodónak, igyekezzék szert tenni a megtartózkodás ajándékára, melyet Isten megad mindenkinek, ki azért őszintén és állhatatosan könyörög. Lásd alább a 27-ik jegyz. „Asszonyt nem illetni“ jellemző vonás a szemérmes házassági frigyre nézve; de szószerinti értelemben is igazság van benne; és sz. Jeromos mondja erre vonatkozólag: Az apostol csak illetésről beszél, mert már ez is nagy veszélynek tesz ki, és annak égni kell, ki a tüzet illeti. Lásd Péld. 6. r. 21-ik jegyz.
mert egy testté egyesűltek Lásd Kor. I. 6,16. Máté 19,6.
ha a megtartózkodás ajándékát nem bírjátok. Lásd az 1-ső jegyz. Pál azt akarja mondani: Vigyázva járjatok el e dologban, hogy a megtartózkodásból több rosz ne származzék, mint a mennyi jó van szándéktokban. Erre nézve sz. Ágoston így írt egy asszonynak, ki meggondolatlan vonakodása által férjének alkalmat adott házasságtörésre: Nem olvastad-e, mit mond az apostol? Hogy a férfiú tartozik neked megadni, a mivel tartozik, ha mindjárt megtartózkodni szeretne is, mibe te nem egyezel. Isten a megtartózkodást bűnűl róná fel neki, ha ő a te gyarlóságodnak nem engedne. Mennyivel inkább tartoztál te az ő akaratának engedelmeskedni, hogy a sátán kisértete által házasságtörésbe ne essék, ekkor a te megegyezésedet Isten tartózkodás helyett számította volna be, mivel csak azért tetted volna, hogy a te férjed el ne veszszen. – Őrizkedjél a sátántól, ki neked a megtartózkodást ajánlhatja, hogy tégedet és másokat bűnre vigyen.
Hogy ismét egybekeljetek, nem parancsolom, hanem csak azt mondom, hogy az gyarlóságtok végett meg van engedve. Az apostol e szerint megengedi, hogy a házastársak kölcsönös megegyezéssel mindenkorra megtartóztathatják magokat. – De az ilyenek jól vizsgálják meg, van-e arra hivatásuk; hogy a kipróbált és megismert hivatást bűn nélkül követhessék.
1 Kor 7,7
megtartózkodók.
Lásd Máté 19,12.
A nőtlenek és özvegyek, kik a megtartózkodás ajándékával nem bírnak, és különben a házasúlástól akadályozva nincsenek, házasodjanak meg; mert habár a házasság kevésbbé jó, mint a megtartózkodás, de mégis jobb, mint a kivánságok által égni, és a fajtalanság bűnébe esni. Azok, kik a megtartózkodás ajándékával bírnak, ez ajándék szerint éljenek (7. v.), és azokra nézve, kik magokat titkos vagy nyilvános fogadalom által nőtlenségre kötelezték, még szorosabb a kötelezettség.
1 Kor 7,10
E kifejezés „nem én parancsolom, hanem az Úr“ nem azt akarja jelenteni, mintha az apostol parancsai kevésbbé volnának kötelezők, mint az Úr igéi, mert az apostolból is az Úr Lelke szólott (40. v.); hanem csak azt akarja mondani: hogy ez vagy amaz magának az Úrnak határozott parancsa (Jerom.).
önkényleg; hanem mint az egyenetlenségeknél átalában történni kell (Máté 18,15–18.) az anyaszentegyház bírói itélete által.
1 Kor 7,11
férje haláláig, mint Pál alább (30. v.) pótlólag mondja.
Hasonlóképen a férfiú se bocsássa el önkényleg feleségét (s elválás után ennek halála előtt más nővel egybe ne keljen). Ez utóbbit az apostol szerint szükség hozzágondolni, hogy ismételni ne kelljen. Egyébiránt vesd össze magának az Úrnak ezen parancsát (Máté 19,3–9.).
1 Kor 7,12
Azoknak, kikről alább lesz szó, azoknak, kik hitetlen féllel vannak házasságban (Ágost. Jerom.).
1 Kor 7,12
A többiekről nem nyilatkozott az Úr; azonban én mondom az ő szellemében, az ő Lelke által. (Lásd a 8-ik jegyz.)
nem-keresztény, ki megtérése előtt az ő felesége volt.
mert a hitetlen fél némileg részt vesz a hivő félnek szentségében, a mennyiben ez bizonyosan mindent el fog követni, hogy azt a kereszténység igazságáról meggyőzze, és az igazság által megszentelje (Ján. 17,17.). Azonkivűl, ha e megszentűlés be nem következnék, az ily házasságból nemzett gyermekek csupán pogányok lennének; de így ha még nem keresztények is, a kereszténységgel legalább megbarátkoznak. Hasonlóképen az anyaszentegyház mai nap is eltűri az igazhitűek és tévhitűek közötti házasságokat, de kötelességűl tűzi ki, hogy a hivő fél igyekezzék az igazságról meggyőzni a hitetlent, hogy ezáltal őt, a házasságot és a gyermekeket megszentelje.
1 Kor 7,15
mert a keresztény fél nincs kötelezve ily esetben, hanem különválva élhet, bár más házasságra nem léphet. Vagy: különválva élhet, és ismét más házasságra léphet. Az értelmezők itt megoszlanak véleményeikben, a mennyiben némelyek a nem-kötelezés alatt csupán az együttélés megszüntetését, mások magának a házassági frigynek felbontását értik. Úgy látszik, inkább az utóbbi vélemény mellett szólanak a szöveg szavai, minthogy az apostol a fölmentetésről átalán szól (15. v.) azon hozzátétel nélkül, hogy az elvált keresztény fél nőtelenűl maradni köteles, mint ezt különben a keresztények közötti házasságoknál (11. v.) odatette. E szavak értelmét így fogták fel a sz. atyák legnagyobb részben (ar. sz. Ján. Ambrus, Ágost. Tamás), s ez értelmezés szerint jár el az egyház közönségesen ily esetekben.
hanem a kereszténységre hívott minket az Úr, hogy a mennyiben rajtunk áll, minden emberrel békében éljünk, tehát a pogány félhez kötelezetteknek magunkat ne tartsuk, hanem őt békével bocsássuk el.
„Mert“ a 13. versre vonatkozik. Keresztény férfi, vagy asszony! ne válj el a hitetlen féltől; mert meglehet, hogy őt még megtérítheted.
Ha a keresztény fél nem eszközölheti a megtérést, azért ne váljon el, ha a pogány fél nem akar elválni (12. 13. v.), hanem maradjon meg a házasságban; mert a pogány féllel való házasságban hivatott a kereszténységre (lásd a 14-ik jegyz.), tehát ebben is maradjon házastársa. Legyenek bárminők a külső viszonyok, ezek soha sem gátolhatják a keresztényt abban, hogy hite szerint éljen, mert az igazi keresztény mindenkor és mindenütt úr, mert fölűlemelkedik a mulandó dolgokon.
Ha körűl volt metélve, midőn a kereszténységre tért, talán mivel a pogányok között magát szégyenli, ne mesterkélje a körűlmetéletlenséget. Hagyja meg testén e külső jelet; mert semmi külsőség nem gátolhatja a keresztényt abban, hogy lélekben Istené legyen. A körűlmetélés mesterkélt elváltoztatásáról lásd Makkab. I. 1,16. 17-ik jegyz. Az apostol a 24. versig még némely más külső viszonyokról szól, melyeken a keresztény fölűlemelkedik.
A körűlmetélés vagy körűlmetéletlenség senkit sem tesz megigazúlttá, hanem stb. Megjegyzendő, hogy itt az apostol jócselekedeteknek tulajdonítja azt, mit máshol (Rom. 1,17. 3,22.27.28.) a hittől feltételez, annak bizonyságaúl, hogy a hitnek cselekedetekkel, a cselekedeteknek hittel kell egyesűlve lenniök (Rom. 3,31.).
A hivatás itt közvetlen a külső állapotot jelenti, melyben az ember volt, midőn kereszténynyé lett; de átalában is áll, hogy az ember Istennek minden hivását tartozik követni.
Ha szolga (lásd Tim. I. 6. r. 1-ső jegyz.) voltál, midőn kereszténynyé lettél, ezen ne aggódjál; mert mint szolga is eszközölheted üdvödet. Azonban, ha könnyíthetsz külső állapotodon, ezt mindig megteheted, csak új helyzetedet annál inkább használd arra, hogy a tökéletességben gyarapodjál.
„Mert“ a fönebbi versre vonatkozik „ne gondolj vele.“ Mert ha állapotod szerint szolga vagy is, Krisztusban szabadnak mondhatod magadat, mivel ő téged a tévelytől és bűntől megszabadított; és a szabad embernek, azért, hogy pogárilag szabad, nincs fölötted előnye, hogy Krisztusnak köteles szolgálni, mint te.
Krisztus a szabadok és szolgák Ura, mert ő váltott meg minket vérével; tehát az emberek kedvéért semmi olyasba ne ereszkedjetek, mi titeket Krisztus szolgálatától elvonhatna. Az apostol ez által a korintusiakat közvetlen, úgy látszik, arra akarta inteni, hogy a hamis tanítmány szolgálatába ne adják magokat.
azaz, Istennek szolgálván.
Ha mindenkinek azon állapotban kell maradnia, melybe őket Isten rendelte, vajjon köteles-e mindenki a szűzeség állapotában is megmaradni, melyben született? Ezt az Úr nem parancsolta, hanem én, ki kegyelemből az ő hív apostola vagyok, az ő nevében és lelke szerint, tanácsolom azt nektek (Ambr. Anzelm. Teodor). Az apostolnak ezen nyilatkozatra, úgy látszik, némely túlzó keresztények adtak alkalmat, kik a házasságot vétkes dolognak tartották, s azt állították, hogy minden keresztény nőtelen állapotban várja az Úr közeledő eljövetelét. Az apostol csak tanácsolja ezt a megtartózkodás szent szellemében, de senkinek sem parancsolja. Azok, kik a megtartózkodás ajándékát nyerték, úgymond, jobban járnak; a kik pedig nem nyerték azt (és házasodhatnak), házasodjanak. Mivel az apostol mindenkinek tanácsolja, közvéleményök a sz. atyáknak, hogy mindenki élhet nőtlen életet, ha akar, azaz, ha Istent a megtartózkodás ajándékáért kéri, arra hősi kitartással törekszik, és együtt működik az isteni kegyelemmel, melyet Isten megad mindannak, ki őt azért kéri (Tertull. ar. sz. Ján. Orig. Jerom. Ambr. Ágost.). Vesd össze: Máté 19. r. 11-ik jegyz.
1 Kor 7,26
Jól megjegyzendő, hogy ez nem csupán emberi jónaktartás, emberi vélemény, hanem jónaktartás a Szentlélekben (40. v.).
1 Kor 7,26
nőtlennek lenni, vagy maradni, jobb.
A fenforgó (jelen és következő) szükség, az apostol értelmében, részint a földi fáradozás (28. v.), részint az idő rövidsége, mely nekünk az Úr eljöveteléig a mi megszentelésünkre engedtetett (ar. sz. Ján. Anzelm. Jerom.). Hogy kevesebb legyen a földi fáradozás, és a rövid próbaidőt osztatlanabbúl fordíthassuk lelki üdvünkre, jobb nőtlenűl maradni.
1 Kor 7,28
A testi gyötrelmek itt közvetlen a házas élet viszontagságait, bajait jelentik.
De én megengedem nektek, hogy a házas élet bajait választhassátok (Anzelm.). Mások szerint: Én pedig (azoktól) megkimélnélek. Szeretnélek azon bajoktól menteknek tudni.
az Úr eljövetéig (Máté 24,42.) a halál óráján.
A 29–31. v. értelme ez: Én nem kötelezlek titeket megtartózkodásra; de nem vonhatom meg tőletek azon figyelmeztetést, hogy az Úr közelgő eljövete miatt bármi földi dologhoz fölötte ne ragaszkodjatok. Azért a házasok arra törekedjenek, hogy szivök Istenhez legyen irányozva, ne a földi kéjekre, és nyugodjanak meg Isten akaratán, ha a halál vagy egyéb körűlmények a házassági együttlétet megszűntetik. Kikre valami baleset szomorúságot hoz, ne merűljenek felette nagy búbánatba; kiket a szerencse örömre derít, ne hagyják magokat elragadtatni az örömtől. A kik valamit szerzettek, ne kössék ahhoz szivöket; és a kik bármit használnak e világon, a használat mellett ne feledkezzenek el Istenről; mert bármi földi dolog sem méltó arra, hogy ahhoz fölötte ragaszkodjunk, mivel e világ földi alakja úgy is elenyészik (Rom. 8,10. s követk.). Vesd össze: Préd. 3. r. 5-ik jegyz.
1 Kor 7,32
Azért tanácsolom nektek a nőtlen életet, mert ohajtanám, hogy gond nélkül, csak az örökkévalóra figyelve, élnétek.
1 Kor 7,32
önmaga és mások megszenteltetéséről.
A görög szerint: az Úrnak.
1 Kor 7,33
az ideigvalókról, családja fentartásáról stb. kell gondoskodnia.
szét van szórva különféle gondok által, úgy, hogy nem foglalkozhatik egészen az Úr szolgálatában, hanem nagyobb gondot kell magára és családjára fordítania (Ambr.).
tiszta testben, tiszta lélekben.
Ezt nem azért mondom, hogy titeket kényszerítselek, hanem, hogy a jobbra, arra figyelmeztesselek, mi által egészen és akadály nélkül az Úréi lehettek.
és úgy hozzák magokkal a körűlmények, hogy férjhez menjen.
1 Kor 7,37
s nem kényszerűl a szűz elhatározásánál, vagy egyéb körülményeknél (a csábitás veszélyeinél, a szűz testi és kedély-állapotánál) fogva, őt férjhez adni.
mivel a szűz beleegyezett, hogy a szűzeség állapotában maradjon, s különben semmi körűlmény sem forog fenn, mi az ő férjhezmenetelét kivánatossá tenné.
1 Kor 7,39
a házassági törvényhez, a keresztényekéhez (3–5. v. és Kor. I. 10,11.).
csakhogy keresztényhez. Vesd össze: Rom. 6,23. Gal. 3,27. (Ambr. Teod. Anzelm.). Az apostol csak igazhitű keresztényt érthet, mert a tévhitűeket, kik megátalkodnak tévelyeikben, kerűlni, a legszorosabban parancsolta (Tít. 3,10.11.); annál kevésbbé engedhette meg, hogy azokkal házasságra lépjenek. Azért a kathol. anyaszentegyház soha sem helyeslette az ily házasságokat, csak eltűrte szükség esetében, t. i. oly országokban, hol az igazhitűek vegyest laknak a tévhitűekkel, s közöttük a polgári viszonyoknál fogva alig mellőzhetők az ily házasságok. A kathol. keresztény ily esetben illető egyházi felsőbbségének rendeleteihez köteles magát alkalmazni.
1 Kor 7,40
25. v.
azaz, tanácsom nem csupán emberi nézetből származik, hanem az Isten Lelkétől, ki engem úgy, mint a többi apostolokat, megvilágosít.
1 Kor 8,1
A bálványáldozatok azon eledelek, melyeket a bálványpapok részint a bálványok tiszteletére megégettek, részint az áldozókkal vagy egyéb meghivottakkal együtt a templomban elköltöttek, részint, a mit t. i. ők osztályúl nyertek, a piaczon eladattak. Mivel az ily étkeket a zsidók felettébb utálták, s a kereszténységre tért zsidók is áthozták magokkal ez utálatot, míg a pogányokból lett keresztények ezen túltették magokat: föl kellett tehát merűlni e kérdésnek, hogy a keresztények lelkiisméretök sérelme nélkül e részben mihez tartsák magokat, és a korintusiak erről valószinűleg kérdést tettek az apostolnál. Az apostoli zsinat előbbi határozata (Apost.cs. 15,20.), mely közvetlen Antiokiában és környékén a pogányságból megtért keresztények számára hozatott (Apost.cs. 15,23.), úgy látszik, a korintusiak előtt ismeretlen volt. Ezért ad az apostol kellő felvilágositást, és pedig az apostoli zsinat értelmében, mely ezen étkeket szintén, nem magokban véve, jelenté ki tiltottaknak, hanem csak a zsidókból lett keresztények iránti kiméletből (Apost.cs. 15,21. 19-ik jegyz.). Alább (10,14. s követk.) sz. Pál az apostoli határozatot csak annyiban fejleszti tovább, a mennyiben a pogányáldozatoknál a templomban való részvételt, magában véve, a keresztényre nézve, ki az Úr asztalánál ül, méltatlannak nyilvánítja.
1 Kor 8,1
Lásd az utómondatot a 4. versben, tudjuk, hogy a bálvány semmi stb.
A tudomány szeretet nélkül kevélylyé tesz, a szeretet jót cselekszik. Tudom, hogy ezen ismerettel bírtok, de a puszta tudomány kevélységre visz titeket, úgy, hogy gyengébb felebarátotokat megvetitek; de ha ti iránta való szeretetből amaz étkektől megtartózkodtok, megmentitek őt a botránkozástól, az eleséstől, s így jót cselekesztek.
A ki tehát igen sokat tart tudományára, de azzal nem csatolja össze a szeretetet, az ilyen még nem tudja, mikép kell helyesen használnia ismereteit, belátását.
Az ilyen a szeretetben bizonyítékot bír arról, hogy Isten őt ismeri (Máté 7,23.), és az igaz ismeretet vele közlötte; mert ő nem szerethet Isten kegyelme nélkül; a kegyelem pedig nemcsak az akaratot indítja meg, hanem az értelmet is fölviágosítja; az szeretet és ismeret egyszersmind. A kiben tehát igaz szeretet van, az a kegyelemnél fogva, mely szeretetet és ismeretet szerez, tudja, miképen kell használnia ismeretét Isten dicsőségére és embertársai üdvére.
azaz, nem Isten, mint a következőből kitűnik.
mert a pogányok neveznek ugyan némelyeket égi, másokat földi isteneknek, s így, az ő véleményök szerint, sok isten van, és sok intézője az emberi ügyeknek; nekünk stb.
Tehát az ily eledelek, magokban véve, egészen közönyösek; a bálványok, a semmik, azokat meg nem fertőztethetik. „És mi is őbenne vagy őérette“ azaz, kinek mi, mint teremtményei, engedelmesen meghódolunk, s ez által őt tisztelni és dicsőiteni tartozunk. Miért vétetik a Fiú átmenetűl minden teremtményekhez, és a két isteni személy mellett miért nem említtetik a Szentlélek, erről lásd Ján. 1,1.
1 Kor 8,7
példátok által felbátorodva.
és az ő, habár hibás, öntudatuk megsértetik, mert meggyőződésök ellen cselekszenek. Vesd össze: a 7–13. v. Rom. 14. r. hol az erőtlenek kiméletéről, és a meggyőződés szerinti cselekvés kötelességéről bővebben van szó.
1 Kor 8,10
Lásd a 2-ik jegyz. A görög szerint: Mert ha valaki lát téged stb.
meggyőződése ellenére.
elrabolván tőle drágán vett tulajdonát.
1 Kor 9,1
Nincs-e nekem is megengedve az, mi más tanítóknak?
1 Kor 9,1
Lásd Apost.cs. 9,3–6. Némelyek azt az ellenvetést tették Pálnak, hogy nem valódi apostol, mivel nem lőn hivatva Jézustól közvetlenűl, mint a többiek (Luk. 6,13.), sőt Jézust nem is látta. Vesd össze: alább 15,18. Kor. II. 12,1–4.
Nem én alapítottam-e egyház-községteket? Apost.cs. 18,11.18.
mert szembetűnő bizonyítványa annak, hogy apostol vagyok, az, mit közöttetek munkáltam.
E hivatkozásom köztetek tett működésemre (Anzelm.).
Itt a „rokon-asszony“ nem feleséget jelent, hanem valamint a „férfiak, atyafiak“ (Apost.cs. 15,7.) nem jelentenek férjeket, hanem hittársakat, keresztényeket, ugy itt is a rokon-asszony alatt nem feleség, hanem keresztény nő értetik. Az apostolok ebben az Úr példáját követték, kinek társaságában voltak szent asszonyok, és neki szolgáltak (Luk. 8,3.). Értelme ez: Mint a többi apostolok, az Úr atyjafiai (Máté 13,55.) és Péter (Kor. I. 1,12.), én is vihetnék magammal egy keresztény asszonyt utazásaimon, ki engem ápoljon és tápláljon.
Egyedűl mi vagyunk-e kötelesek magunkat kézi munkánkból tartanunk? A görög szerint …nincs-e szabadságunkban, hogy ne munkálkodjunk (kezeinkkel)? az evangéliom után éljünk kézimunkánk nélkül.
Igen találólag használja az apostol e hasonlatokat; mert az apostoli munkás csakugyan vitézkedő harczos az igazságért és jogért, az Úr szőllőjének ültetője (Ján. 15. r.), az Úr nyájának pásztora (Ján. 10. r.).
Vajjon azon szokásra nézve mondom-e ezt, mely az emberek közt divatozik?
Palesztinában ökrökkel nyomtatnak. Lásd Móz. V. 25,4.
Vajjon Isten az ökrökért jegyeztette-e ezt föl, s nem inkább miérettünk-e, az által magasb értelemben jelentendő, hogy az evangéliomi munkás méltó az ő bérére?
földiekből.
1 Kor 9,12
én, a ti apostolotok?
senki ne vethesse szememre, hogy azért tértem át a kereszténységre, hogy ezáltal elláttatásomat biztosítsam.
A zsidó leviták és papok a templomban bemutatott ajándékokból és áldozatokból nyerték részöket. (Móz. III. 27,30. Móz. IV. 18,20. s követk. Móz. V. 14,22. s követk.).
1 Kor 9,15
Lásd Apost.cs. 18,3.
1 Kor 9,15
mintha azt akarnám értéstekre adni, hogy szolgálatomat jutalmazzátok.
hogy valaki önkéntes adomány által megfoszszon Istenben azon dicsőségemtől, hogy nektek ingyen, jutalom nélkül hirdettem az evangéliomot.
1 Kor 9,16
nem jogosít föl arra, hogy, mint különös érdemmel, Isten előtt dicsekedjem.
Értsd meg ebből, mily szoros kötelességök a lelkipásztoroknak az Isten igéjét hirdetni!
Ha az evangéliomot minden önhaszon, földi jutalom nélkül hirdetem, ez által különös dicsőségem és jutalmam lesz Isten előtt; de ha földi bér által kényszerítve, bár kedvetlenűl teszem azt, mégis meg kell tennem, mert hivatali kötelességem, de nem várhatok azért különös jutalmat.
1 Kor 9,18
Minek dicsekedjem tehát, mintha különös jutalomra volnék méltó?
azért, mivel az evangéliomot stb.
Mert átalán rendszabályomúl tűztem ki, mindenkinek tetszése szerint élni, a mennyiben lelkiisméretemmel megegyez, hogy annál többet nyerhessek meg a kereszténységre.
A zsidók kedvéért zsidó szokás szerint éltem. Lásd Apost.cs. 16,3.
1 Kor 9,21
Lásd Rom. 3,21. E szavak nincsenek meg minden görög kiadásban.
1 Kor 9,21
kik Mózes szertartási törvénye nélkül valának, a pogányoknak.
Lásd Rom. 3,27. s követk.
A görög szerint: hogy legalább valakiket üdvözítsek. Értelme ez: Én, a mennyire lelkiisméretemmel megegyezett, egészen azok ohajtásaihoz, hajlamaihoz, szükségleteihez alkalmaztam magamat, kiket tanítanom kellett, hogy legalább némelyeket (vagy mindenkit) megnyerjek Krisztusnak.
hogy azon kegyelmekkel együtt, miket itt a földön ad, ama jókban is részesűlhessek, melyeket az örökkévalóságra nézve megigér. Lásd a 27. v.
A korintusi földnyelven versenyfutások rendeztettek. A pályatéren négyenkint futottak annak egyik végétől a másikig, és a ki először oda ért, annak a kitűzött czélt meg kellett ragadnia. A győzők ismét egymás között futottak, és csak a ki mindnyájok előtt czélhoz ért, az volt a diadalmas, az nyerte a pályadíjt. Pál ez által amaz evangéliomi igazságra czéloz, hogy sokan vannak a hivatalosak, kevesen a választottak.
1 Kor 9,25
mi őt meggyengíthetné.
A görög viadorok sokáig készűltek elő a pályaharczra, melyet a nép előtt a nyilvános pályatéren akartak küzdeni. Igen szoros étrendet tartottak, bortól, s minden érzéki gyönyöröktől megtartózkodtak, s arra magokat sokáig gyakorolták. Ilyen harcz a kereszténynek élete. A legveszélyesebb ellenség, melyet legyőznünk kell, tulajdon testünk. Ezt a léleknek, a lelket Istennek kell meghódítani (Ágost.). Ha ama harczosok annyit megtagadnak magoktól hiú, semmi haszonért, mit kell nekünk tennünk, hogy örökre üdvözűljünk?
1 Kor 9,26
Bizalommal reménylem, hogy a czélt, az örök üdvöt elnyerem. Nem fut az bizonytalanra, ki az evangéliom törvénye szerint él, csak az örök életet tartja szemei előtt, s minden tetteit a szerint intézi.
E kép ismét azon viadoroktól vétetett, kik szíjjal körűltekergetett, s ónnal vagy vassal megnehezített kezekkel törtek egymásra; ha az ellenfél ügyesen elhajlott, az ütés a levegőbe ment.
Sanyargatom testemet t. i. nélkülözés, valamint testi és lelki önmegtagadás által. Nem tápláltatom és ápoltatom magamat a hivektől, hanem inkább szegényűl élek, hogy testemet fegyelem alatt tartsam, és magamat az örök veszedelemtől megmentsem. Jegyezd meg: Hogyha Pál, mindazon rendkivüli kegyelmek mellett, melyeket nyert, szükségesnek tartotta testét sanyargatni, nehogy elvettessék, ki lehet azon reményben, hogy csupáncsak hit által, jócselekedetek nélkül, vagy pedig gyönyörteljes, puha életmód által üdvözűlhet? Lásd a trienti sz. gyülek. (6. ül. 11. r.).
hogy atyáink, az izraeliták, mikor kivonúltak Egyiptomból, a felhő védelme alatt voltak, mely előttök ment (lásd Móz. II. 13,21. s követk. 14,24.), és száraz lábbal keltek át a vörös tengeren (Móz. II. 14,21–27.).
hogy vezérök, Mózes, által szellemi (előképes) módon a felhőben és tengerben mindnyájan fölvették Krisztus keresztségét. Itt szellemi keresztség értendő, mint 3. 4. v. lelki eledel, lelki ital. A szellemi abban áll, hogy e tárgyak, azon kivül, mit magokban véve előadtak, még vonatkozással voltak Krisztusra is, és így már Krisztus előtt jelképben, tehát előképben testileg ábrázolták azt, a mi Krisztus lélekben és igazságban volt, és a mit ő így adott. A felhő, mely nappal árnyéka által a hőséget mérséklette, és éjjel az úton világított, előképe volt a keresztségi kegyelemnek, mely a kivánság tüzét mérsékli, s az ember lelkét fölvilágosítja; a tenger, előképe volt a keresztvíznek, melyből a keresztény szintoly épen jő ki, mint az izraeliták egykor száraz lábbal mentek át a vörös tengeren. A manna, előképe volt az Oltáriszentségnek, és a víz a pusztában, Krisztus kegyelemforrása, mint Jézus mind a kettőt maga értelmezte (Ján. 6,31. s követk. 4,10.14.). Ezen szellemi vonatkozása a nevezett tárgyaknak ép oly kevéssé önkényes, ép oly kevéssé elmejáték, mint a hogy az izraeli állam- és egyházi életnek ezen és minden egyéb tárgyai is nem csupa esetleges, hanem szükséges összefüggésben vannak Krisztussal és az ő kegyelmeivel. E szükséges összefüggés a dolog természetében rejlik. Miután nem adatott más név az ég alatt, melyben az emberek üdvözűlhetnének, mint Jézus Krisztusé (Apost.cs. 4,12.), nem más üdvintézmény, mint a kereszténység: tehát minden rendelésnek és intézkedésnek, melyeket Isten az izraeliták üdvözitésére életbe léptetett, keresztény jelentőséggel kellett bírniok, azoknak bármily testileg és érzékileg is, mivel az érzéki nép a szellemi igazságra még nem volt megérve (lásd a bevez. az evang.), keresztény szellemet és magvat kellett tartalmazniok. – Egy kis eltérés van a görög szövegben, hol ez mondatik: és Mózesre mindnyájan stb. mi azonban nem tesz lényeges változást az értelemben; mert Mózesre kereszteltetni voltaképen annyi, mint Krisztusra kereszteltetni, a mózesi törvény szerint; és Mózes által kereszteltetni, ugyanannyit tesz.
a mannát (Móz. II. 16,15. 21-ik jegyz.).
1 Kor 10,4
Pál a vizet érti, mely ama sziklából fakadt, melyre Mózes vesszejével ütött (Móz. II. 17,6.). A szikláról annyiban mondatik, hogy őket követte, a mennyiben az izraeliták vízhiányt azután nem szenvedtek (Móz. IV. 20,11. Zsolt. 104,41.) és átalán Isten jóvoltából minden szükségesekkel elláttattak.
Ez a soha ki nem apadó forrás, előképe volt Krisztus örök kegyelem-árjának (Ján. 7,38.).
Számra nézve hatszázezer izraelitából csak Józue és Káleb jutottak az igéret földére. Azért vigyázzatok, oh korintusiak! ne bízzátok el magatokat a keresztségben, sz. vacsorában, áldozatban és egyéb kegyelmekben; mert mind a mellett, hogy ezekben részt vesztek, elveszhettek.
1 Kor 10,6
intő példáúl.
tiltott dolgokat ne kivánjunk, vagy az azok után ébredő vágyat azonnal fojtsuk el.
részt vevén a bálványáldozati vendégségekben. Lásd a 14. v.
Mózesnél IV. 25,9. huszonnégyezer van. Pál csak azokról szól, kik hirtelen halállal múltak ki, nem pedig azokról is, kik a papok által megölettek.
Az izraeliták a fáradalmas vándorlás miatt tűrhetetlenek voltak, és kisértették Jehovát az által, hogy Mózes ellen zúgolódván, Isten mindenhatóságát és jóvoltát próbára tették, vajjon tud-e s akar-e rajtok segíteni (Móz. IV. 21,4–6.)?
Némelyek szerint ez a kémlelők visszatérése után tett zúgolódásra (Móz. IV. 14,1. s követk.) vonatkozik; mások szerint a Kóre, Dátán és Abiron megbüntetése után (Móz. IV. 16,41.) történtre. Pusztítónak vagy öldöklő-angyalnak neveztetik mindaz, mi vészt hoz.
1 Kor 10,11
Lásd a 7-ik jegyz.
Az új szövetség ideje neveztetik utolsó időnek, mivel abban mindaz, mi előképezve volt, szellemileg teljesűl és bevégeztetik (Máté 5,17.), míg az Úr sorsdöntő napja, mint a valóságos vég bekövetkezik (Tessz. II. 2,2. s követk. Pét. II. 3,10.).
1 Kor 10,13
Ha roszravaló kisértet támad bennetek, ne hagyjátok magatokat általa megfogatni, hanem hogy a kisértet csak emberi maradjon. Ördögi dolog, ugymond sz. Anzelm, a rosz kisértettől meggyőzetni, és gonoszságból vétkezni; angyali dolog minden kisértet nélkül lenni; emberi dolog megkisértetni ugyan, de az által le nem győzetni. A görög szerint: Még egyéb kisértet nem ért titeket, csak emberi, azaz, kisérteteitek olyanok, hogy azokat Isten kegyelmével legyőzhetitek.
1 Kor 10,13
állandó, a mit elkezdett rajtatok, be is végzi.
kegyelmet ad, hogy győzhessetek.
Tulajdonképen való bálványozást egy keresztény sem gyakorlott; de némelyek megengedettnek vélték a bálványáldozati lakomákban való részvételt. Ezek nemcsak a legnagyobb fényüzéssel tartattak, hanem egyszersmind nyilt vallomásúl szolgáltak arra, hogy a bálványozással tart, ki azokban részt vesz. Azért volt ez a keresztényeknek átalán megtiltva, habár az ily áldozati hús étele, magában véve, közönyös dolognak tartatott.
A görög szerint: nem az Úr Jézus Krisztus testében való részesűlés-e? Vajjon a kehely által, melyet Krisztus megáldott (lásd Máté 26,27. 33-ik és 34-ik jegyz.), és melyet mi papok szintúgy megáldunk, nem részesűlünk-e Krisztus vérében? És a kenyér által, melyet megszegünk és elosztunk, nem veszünk-e részt az Úr testében? Nem leszünk-e az Úr testének és vérének vétele által egy testté és vérré az Úrral? Nem a legbensőbb egyesűlésbe jutottunk-e vele ez által? – Ebből a korintusiak magok következtethették: Tehát ki a bálványáldozati lakomákban részt vesz, bensőleg egyesűl a bálványokkal, bálványimádóvá lesz. Lásd a 20. v.
Mert az ugyanegy kenyérből való részesűlés által sokan (mi mindnyájan, a kik csak abban méltán részesűlünk) egy szent kenyérré, egy titokteljes testté leszünk, a mennyiben az által mindnyájan Krisztus titokteljes testével egyesűlve, vele egygyé válunk (Cornel. a Lap.). Ezen titokteljes egyesűlésnél fogva, mely a hívek és Krisztus között az ő testének és vérének (méltó) vétele által létre jő, nevezték a sz. atyák e legméltóságosabb Szentséget minden hivek közegyesűlésének (communio, communis unio) Krisztusban és Krisztussal és egymás között (Ágost. Béda). Azért nevezte azt a trienti sz. gyülekezet is (13. ül. 7. r.) egység jelének, szeretet kötelékének, a béke és egyetértés jelvényének.
1 Kor 10,18
kik csak testi származás szerint izraeliták, Izrael, Jákob fiai, nem pedig lelkiképen izraeliták (Rom. 9,7. Galat. 6,16.); tekintsétek a zsidókat, kik csupán Mózes törvénye szerint hit nélkül élnek.
vajjon azok, kik a zsidó áldozati vendégségeket tartják, nem tartoznak-e mindnyájan egy áldozat-oltárhoz, egy religióhoz? – Tehát ti is, ha a pogány áldozati lakomákban részt vesztek, a pogány áldozat-oltárhoz tartoztok, együtt-áldozók, bálványimádók vagytok. Igy a sz. atyák.
Vajjon azt akarom-e az előadottal mondani, hogy a bálvány és bálványáldozati hús valami? épen nem, mert mind a kettő – semmi (lásd Kor. I. 8,4. s követk.); hanem azt akarom mondani, hogy a ki a bálvány-áldozati lakomákban részt vesz, a gonosz lelkekkel közösségbe lép, kik a bálványimádást az ő országuk terjesztése végett előmozdítják (Justinian). Lásd a követk.
1 Kor 10,20
Épen nem; sőt a mit stb.
1 Kor 10,20
Több sz. atya szerint, a bálványokban gonosz lelkek laknak, s bennök magoknak istenitiszteletet mutattatnak. Ha ezt nehéz is bebizonyítani, annyi mégis bizonyos, hogy a sátán művei, a bujaság, csalárdság és gyilkosság, kapcsolatban vannak a bálványozással, és hogy ha nem is a bálványképeket, de a bálványozást ő lelkesíti. Lásd Zsolt. 95,5. 3-ik jegyz. Vesd össze: Móz. III. 17,7. Móz. V. 32,17. Némelyek a görög „daimonia“ szót „hamis isteneknek“ vagy „elköltözött emberi lelkeknek“ tulajdonítják, mivel némely pogányok azt hitték, hogy az istenek közé emelt emberek lelkei laktak a bálványképekben; de hogy sz. Pál e szót nem azon értelemben vette, mely némely pogányoknál átalános volt, hanem úgy, mint azt Krisztus mindenkor és mindenütt értette (Máté 8,28. Márk 3,15. 7,26. s követk. 16,9. Luk. 11,20.), ki az alatt gonosz lelkeket értett: ez bizonyosnak vehető.
mikké az áldozati lakomákban való részvétel által lesznek. Lásd a 24-ik jegyz.
hogy mind a keresztény, mind a pogány áldozati lakomákra járjatok, ez nem fér meg egymással. Megjegyzendő: Mivel az ördögök asztala alatt világosan a pogány áldozati lakoma értetik, tehát az ellentétben levő „Úr asztala“ alatt is a keresztény áldozati vendégséget kell érteni, és a trienti sz. gyülekezet (22. ül. 1. r.) e verset helyesen használta annak bebizonyítására, hogy az Oltáriszentség nem csupán áldozás (vendégség), hanem áldozat is.
hogy az ő büntetését legyőzhessük. – Eddig az apostol az áldozati lakomákban való részvétről úgy szólt, mint valami bűnös dologról, mi az Urat haragra ingerli; most az áldozati eledeleknek csupán megevéséről szól, az áldozati lakomákban való részvétel nélkül. Ezen evést közönyösnek, azaz, megengedett dolognak mondja, ha az által az erőtlenebb felebarát meg nem botránkozik.
senki ne keresse csupán tulajdon hasznát, hanem vegye azt is figyelembe, vajjon cselekvényével embertársának épülésére szolgál-e vagy botrányára?
vajjon bálványáldozat-e az, vagy sem (lásd Kor. I. 8,1.), lelkiisméretetek, magában véve az étel miatt, ne tegyen szemrehányást.
1 Kor 10,26
szükséges összekapcsoló szócska, bár nincsen meg a görögben.
mert minden az egy Istentől teremtetett, tehát egyenlőn jó.
1 Kor 10,27
nem a bálványáldozati lakomákra; mert ezektől el vagytok tiltva. Lásd a 14. v. és a jegyz.
Lásd a 30-ik jegyz.
legyen az pogány, zsidó vagy keresztény. Lásd a 32. v.
1 Kor 10,29
A pogányok vagy zsidók azt gondolhatnák, ha eszel, hogy religiodra mitsem adsz, s így ők ez által magok is a kereszténység megvetésére vitethetnek. A keresztény, a gyengébb hivő, azt vélhetné, hogy tán a bálványozásban akarsz részt venni.
Miért éljek szabadságommal, hogy mástól mint törvényszegő megitéltessem? (Ambrus).
Mivel én az ételt Isten iránti háladással, tehát Istennel egyesűlve akarom elkölteni, mikép fér evvel össze az, ha felebarátomat ételem által megbotránkoztatom, tehát vétkezem, Istentől elpártolok?
Tehát átalános szabályt adok nektek, irányzóúl minden cselekvéstekhez, hogy az által Isten dicsőíttessék, mi különösen az által történik, ha embertársaitoknak nem botrányára, hanem épülésére vagytok; mert a ti épűletes jócselekedeteitek más embereket szintúgy Isten dicsőitésére ébreszthetnek, vagy abban megerősíthetnek (Anzelm. Ambr.).
a keresztényekkel.
Vesd össze: Kor. I. 9,19–22. Rom. 15,1–3. Ez nincs ellenmondásban Galat. 1,10.-el; mert ott az ál emberi kedvkeresésről van szó. A valódi emberi kedvkeresés, kiméli a más ember lelkiisméretét, és annak lelki javára törekszik; az ál kedvkeresés, saját és mások lelkiisméretének ellenére, könnyen hajlik a tilalmasra és kétértelműre; az öntetszés vagy önzés mindent föláldoz magának, tulajdon érzéki javának.
E vers az előbbi rész záradéka.
1 Kor 11,2
A görög szerint: a hagyományokat.
Az apostol a korintusiakról ezt átalán bizonyítja, s ez által utat akar magának nyitni az ő sziveikhez.
1 Kor 11,3
hogy az Istenember, Krisztus, mint az első új ember (Kor. I. 15,45,), feje az általa újjászületett emberiségnek (Efez. 5,23.), melyben nincs férfiú vagy asszony, hanem csak új teremtmény (Galat. 3,28.). A férfiú itt átalán az emberiség helyett vétetik, mert ő az Istennek közvetlen teremtménye (Móz. I. 2,7.), míg az asszony a férfiúból (Móz. I. 2,22.) vétetett (Cirill).
1 Kor 11,3
épen azért, mivel a férfiúból vétetett.
Az Istenember, Krisztus feje az Isten, a mennyiben az ő egész váltságmunkája az Atya akaratában rejlett, és Krisztus maga megmondotta, miért jött, t. i. hogy Atyjának akaratát teljesítse (Ján. 4,34. 5,30. 6,38.) Az isteni Igéről, mint ilyenről, itt nincs szó, hanem Krisztusról, az emberré lett Igéről. Az isteni Ige magában véve nincs alávetve az Atyának, hanem Istentől Isten az.
1 Kor 11,4
azaz, szent énekeket zeng, vagy, szent dolgokról szól (vesd össze: Krón. I. 25,1. Kir. I. 10,5.).
mivel a férfiúnak, rendeltetésénél fogva, mint e világ urának (7. v.) kell Isten előtt megjelennie. A befödött fővel, mint az alárendeltség jelével (10. v.) megtagadná méltóságát, és ez által nem csak magára, hanem az ő fejére, Krisztusra is szégyent hozna, kihez minden férfiúnak hasonlóvá kell lennie, s benne mindeniknek uralkodni. Megjegyzendő: Minden férfiú különbség nélkül tűntesse ki magán ez uralom jelét; mert az istenitiszteletnél a polgári osztálykülönbség megszűnik, s mindenki egyenlő.
1 Kor 11,5
szent énekeket zeng (7-ik jegyz.). Itt világosan ezt jelenti a prófétálás; a lelkesedett szólást, tanítást nem jelentheti, mivel itt nyilvános gyülekezetről van szó, hol pedig az asszonynak nincsen szólása (Kor. I. 14,34.).
megbecsteleníti férjét, mert Isten előtt rendeltetése jelével, mint a férfiú hatalma alatt levőnek kell megjelennie (9. 10. v.). Födetlen fővel jelenvén meg, egyszersmind azt jelentené, hogy nem akar férjéhez tartozni, tehát meggyalázná őt. Olyan lenne, mint a megnyírt, azaz, nyilvános rosz-személy. Szokás volt a roszéletű nőszemélyek haját lenyírni.
E vers csak ismétli az előbbinek záradékát; mert a födetlen fejű asszony olyan, mint a megnyírt – becstelen, méltóságáról és rendeltetéséről elfeledkezett nőszemély.
1 Kor 11,7
Itt nincs átalában szó az Isten képéről, melyet minden ember, férfiú úgy mint asszony, magán visel, a mennyiben szentségre és igazságra teremtett halhatatlan lelke van; hanem csak azon képről, melynélfogva a férfiú ura mindennek a földön (Móz. I. 1,26.). Ezen uralmat ugyan az asszony is nyerte (Móz. I. 1,28.), de csak férjével közösen és alatta, kiért alkotva lőn (9. v. Móz. I. 2,20. s követk.), és ez az alárendeltség a bűn után az asszony büntetéseűl, ki a férfiút elcsábította, még nagyobb lett (Móz. I. 3,16.). A férfiú, ki ez uralmat annak helyes módja szerint viszi, az által megdicsőíti Istent, a mennyiben így rendeltetése szerint él, és azért neveztetik az Isten képének és dicsőségének. – Megjegyzendő, hogy a papok a templomban fejöket majd befödik, majd födetlen fővel vannak; födetlen fővel vannak, midőn Krisztus nevében könyörögnek, áldoznak, a szentségeket kiszolgáltatják; befödik fejöket, midőn az ő jegyesének a tanító anyaszentegyháznak nevében lépnek föl, mely alárendeltsége jeléűl a menyasszonyi koronát viseli (Jel. 21,2.).
Az asszony pedig megdicsőíti a férfiút, s ez által közvetve az Istent is, ha magát az Istentől megszabott alárendeltségben tartja, ha rendeltetését teljesíti. – Bár szivére venné ezt minden asszony, és megismerné, hogy uralomvágy által egész rendeltetését eltéveszti. Az apostol most okát adja az asszony ezen alárendeltségének.
1 Kor 11,10
Azért kell az asszonynak fejkötőt, mint férjének fölötte való hatalomjelét, fején viselnie (ar. sz. Ján.). Megjegyzendő, hogy Pál itt átalán mondja: az asszony fején hatalomjelnek kell lenni; mivel ez ugyan a férfiú hatalomjele, de mely egyszersmind az asszonyé is lesz; mert az asszony csak a férfiú iránti teljes alárendeltségben és odaadásában hatalmas, valamint más részről a valódi keresztény uralom, tehát a férfiúé is – szolgálat (Lásd Máté 20. r. 17-ik jegyz.).
t. i. az egyházi főnökök miatt (Jel. 1,20. 2. r. 3. r.); hogy az egyházfőnökök előtt megvallják, hogy a mint ezek Isten nevében kivánják, ők a férfiú iránti alárendeltséget elismerik. Mások szerint: az angyalok iránti tiszteletből, kik a keresztény isteniszolgálaton láthatlanúl jelen vannak, s a szemérmességet szeretik.
Azonban a férfiú ezen uralma mellett félre ne ismerje, hogy Krisztusban egyiknek sincs előnye a másik fölött (Galat. 3,28.); hanem, hogy mind a ketten, mint két egyenlő rész, együvé tartoznak, és hogy egyik a másiktól természetes módon függ, mind a ketten pedig az Istentől függenek.
Itéljetek azon ujmutatásból is, melyet maga a természet ad, hogy az asszonynak befödött fővel kell lennie, s a fejkötőben az alárendeltség jelét viselnie.
Nincs-e abban a természetnek ujmutatása, hogy a férfiúnak födetlen, az asszonynak befödött fővel kell lennie, mivel mindenik érzi, hogy a hosszú haj a férfiúnak illetlen, az asszonynak ékesség? Ezen érzelem nem csupa képzelődés; ez azon tapasztaláson alapszik, hogy a természet az asszonynak a férfiúénál hosszabb és sürűbb hajzatot, mintegy természetes fátyolt adott, annak jelentéseűl, hogy az isteni rendszabály az ő alárendeltségét kivánja, és hogy ennek jeléűl a fejkötőt különösen az Isten előtt kell viselnie.
hogy az asszonyok födetlen fővel legyenek.
hogy e rosz szokást ne kövessétek.
1 Kor 11,18
mindenféle tévállitmányok és vélemények következtében (19. v.).
Lásd Kor. I. 1,12. s követk.
Ha tekintem az emberi gyarlóságot, az emberi kevélységet, az állhatatlanságot és ujságvágyat, mint ez különösen közöttetek látható, korintusiak! nem is lehet máskép, minthogy tévtanok, s ennek következtében szakadások is támadnak közöttetek. Isten megengedi ezt, hogy az igazsághoz ragaszkodók alkalmat nyerjenek állhatatosságuk kitűntetésére, és a mindvégig állandók (Máté 10,22. Tim. II. 2,5.) koronát nyerhessenek.
Midőn egyházi gyülekezetet, isteniszolgálatot tartotok, nem azon vagytok, hogy azt cselekedjétek, mit az Úr az utolsó vacsorán cselekedett, hogy áldoznátok, és az Úr testét magatokhoz vennétek, hanem esztek, isztok, kizárva szegényebb felebarátitokat is (21. v.). Anzelm. ar. sz. Ján. Teofil. Az áldozat és áldozás ünnepélyével együtt szeretet-lakomák is tartattak. Lásd Apost.cs. 2. r. 49-ik jegyz.
Az első keresztényeknél, midőn istenitiszteletre egybegyűltek, szokásban volt, hogy előbb a szentirás olvasása, könyörgések és énekek által egymás épülésére legyenek; azután ismételték, mit Krisztus az ő utolsó vacsoráján cselekedett, áldozatot mutattak be, s abban részesűltek, végre a gyülést, közös testvéri szeretet és egység jeléűl közös vendégséggel zárták be. A sz. áldozat megtartásához a vagyonosabbak kenyeret és bort hoztak magokkal, valamint más eledeleket is, hogy ebből azután a szeretet-lakomát tartsák, s egyszersmind a szegényebbeket is táplálhassák. Korintusban az a visszaélés harapózott el, hogy némelyek, a mit magokkal hoztak, részben vagy egészen is még a szent áldozat előtt megették, és mértékletlenűl ittak, úgy, hogy a szent áldozat után a szeretet-lakomához néha nem maradt annyi, hogy mindnyájan jóllakhattak volna. Ezen mértékletlenséget és elhidegűlt szeretetet rója itt meg az apostol, mint méltatlan előkészületet a szent titkok vételéhez. – Némelyek szerint a szeretet-lakomák a szent áldozat előtt tartattak. De ezen véleménynyel nehéz megegyeztetni, mikép lehet arról szó, hogy némelyik előbb eszik, ha mindnyájan előbb ettek? vagy némelyek, ugyanegy asztalnál ülők, mikép tarthattak föl magoknak azon ételekből, melyek már a mindnyájok közötti kiosztásra fölajánltattak? Továbbá ezen vélemény ellen vannak a legrégibb tanúbizonyságok; de illetlen is lett volna, előbb enni és inni, és azután tartani az isteniszolgálatot. Hogy Krisztus a húsvéti bárányt a szent áldozat szerzése előtt ette, az itt nem jöhet szóba; mert amaz a szentséget, nem mint vendégség, hanem mint előkép előzte meg, s ez csak azután következett, mivel amannak szellemi teljesűlése volt. Lásd Luk. 22. r. 5-ik jegyz.
1 Kor 11,22
Ha előbb akartok enni, nem tehetitek-e meg azt otthon is? nem vagytok annyi figyelemmel a gyülekezet iránt, hogy azt mértékletlenségtek által megfertőztetni nem átaljátok? vagy szegényebb atyátokfiával éreztetni akarjátok szegénységét?
Mert így méltatlanúl veszitek a szent áldozatot, melynek magas és lényeges jelentőségét elétek terjesztettem.
közvetlen kijelentés által. Vesd össze erre nézve Máté 26,26. s követk.
A görög szerint: mely értetek megtöretik. Ez az én testem, melyet én értetek feláldozok, testemet áldozatúl adom.
Az én vérem által e kehelyben, az én, vérrel végbevitt önfeláldozásom által alapíttatik meg a kegyelem új szövetsége. Lásd Máté 26,27.
Valahányszor e szent vacsorát veszitek, az Úr áldozathalálát, az Úr (vérontás nélküli) áldozatát ünnepeljétek minden időn át mindaddig, míg másodszor dicsőségben itéletre eljövend.
az oly vétkes, mintha az Urat megölte, és az Úr vérét ontotta volna (ar. sz. Ján. Teofil). Mert minden halálos bűn az Úr keresztrefeszítése, mivel azért csak az ő kereszthalála tehetett eleget; mennyivel inkább az Oltáriszentséggel való gonosz visszaélés, melyet a keresztény elkövet.
Csak előleges vizsgálat és megtisztúlás után egyék a keresztény ezen kenyérből és igyék e kehelyből. A görög szót, mely itt „vizsgálattal“ fordíttatik, a szent írók az érczek megtisztításáról is használják (Péter I. 1,7. Péld. 17,3.); tehát lelki állapotunknak nem csupán kifürkészése az, hanem egyszersmind megtisztítása, és pedig olyan, milyet Krisztus rendelt, tehát megtisztítása a bűnbánat szentsége által (Ján. 20,23.). Azért a trienti sz. gyülekezet is (13. ül. 7. r.) világosan és keményen parancsolja, hogy a hol szükséges, az Oltáriszentség vételét a gyónás előzze meg.
hanem azt csak úgy eszi, mint más közönséges eledelt (Anzelm.). Mert, így szól sz. Jusztin a keresztények mellett Antonin császárhoz intézett védbeszédében: Mi, keresztények, nem úgy veszszük magunkhoz az Oltáriszentséget, mint közönséges eledelt, hanem hiszszük, hogy valamint Isten Igéje által az Isten Fia emberré lett, úgy az átváltozás igéi által az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére van jelen.
e méltatlan áldozás miatt látogattattok meg oly gyakran betegségekkel és halálesetekkel.
Mert ha mi magunkat szigorúbban vizsgálnók és tisztítanók (33-ik jegyz.), magunkat gyónás és bűnbánat által megitélnők, akkor Isten büntetőitélete nem érne minket (Kajetán).
De a minket sujtó büntetéseket jobbúlási eszközökűl tekintsük, melyeket az Úr bocsát ránk, hogy minket üdvünkre figyelmeztessen, és az örök kárhozat elől kiragadjon (Ágost.).
egymással egyetek, ne egyik a másik után (lásd a 25-ik jegyz.).
Ha a szeretet-lakománál jól nem lakhattok, egyetek otthon azután. Vagy: Ha valaki kénytelen még a szeret-lakoma előtt enni, egyék otthon, hogy bűnbe (lásd a 22. v.) és büntetés alá ne essék. Ezt az apostol az ő megszégyenítésökre mondja (Ar. sz. Ján. Teofil).
A korintusi községben azon lelki ajándékokra nézve, melyeket az Úr megigért híveinek (Márk 16,17.18.), és pünköst napján (Apost.cs. 2,1. s követk.), valamint a keresztségben (Apost.cs. 10,44.) és bérmálásban (Apost.cs. 8,18.) osztogatott, visszaélések támadtak. Mivel t. i. Isten e rendkivüli adományokban nem mindenkit, hanem csak némelyeket és oly mértékben részesített, mint országának elterjesztésére nézve szükségesnek látta, a korintusiak többen sovárogtak azok után, mások felfuvalkodtak és visszaéltek azokkal; a mit pedig, mint legszükségesebb adományt, mindenek fölött szemök előtt kellett volna tartaniok, a szeretetet elhanyagolták. Az apostol erre nézve ad oktatást a következő három részben, midőn először (12. r.) ezen adományok rendeltetéséről szól, azután (13. r.) a szeretetről, melyet a kereszténynek mindennél többre kell becsülnie, és végre (14. r.) az eddig helytelenűl használt nyelv- és jövendőlés-adományok üdvös használatáról.
A 2. és 3. v. értelme: Tudjátok, hogy midőn még pogányok voltatok (lásd Ap.cs. 18,8.), a bálványokhoz járúltatok, melyeknek sem szólásuk, sem lelkök, és ti szellem nélkül, vakon mentetek oda, a nélkül, hogy az észtől tanácsot kértetek volna, csupán a bálványpapok vaksága és balvéleménye által vezettetve. Erre nézve kijelentem nektek, hogy ez a kereszténységben máskép van. Az Isten, kihez járúltok, Lélek, és nem közeledhettek hozzája lélek nélkül. A lélek visz véghez mindent a keresztényben. A keresztény tehát nem mondhat átkot Jézusra, mivel benne Jézus lelke vagyon; és midőn Jézust Úrnak nevezi, ezt a Szentlélek által teszi. A keresztényt a Lélek buzdítja. Ezen Lélek pedig különféle adományokban jelentkezik (lásd a követk.). Egy egyszerű értelme jelen, sokszor balúlértett verseknek. Hogy itt a Szentlélekről, az Istenség harmadik személyéről van szó, azt említeni sem szükség, csak azt kell erős hittel tartanunk, hogy a Szentlélek az Atyától és Fiútól származik, s így az ő működése az Atyától és Fiútól jő.
Lásd 8–10. v. Rom. 12,6–9. alább 28. v.
A mit az apostol 5. v. szolgálatoknak, 6. v. cselekvéseknek mond, nem különbözik attól, mit a 4. v. ajándékoknak nevez. Ezek szintén szolgálatoknak neveztetnek, mivel Isten anyaszentegyházának külső gyarapodására, terjesztésére kell szolgálniok (7. v.); és cselekvéseknek átalán azért neveztetnek, mivel azok által Isten külsőképen működik. A mennyiben azoknak, kiknek adatnak, benső, lelki készületével szükségképen kapcsolatban vannak, kegyajándékoknak neveztetnek, és a Szentéleknek tulajdoníttatnak, ki belsőleg működik és mindeneket éltet (Móz. I. 1,2. Zsolt. 103,30.). A mennyiben az Isten anyaszentegyházának külső állományához szükségeltetnek, szolgálatoknak neveztetnek, és az Úrnak tulajdoníttatnak, ki láthatólag a földön járt, hogy látható anyaszentegyházát megalapítsa. A mennyiben pedig Istennek külső munkálatai, azaz, nem az isteni valóság kebelében történnek, mint p. o. a Fiú nemzése, cselekvéseknek mondatnak, és átalán az Istenségnek tulajdoníttatnak, mivel az Isten külső munkálatai mind a három isteni személyt illetik.
Mindaz pedig, kinek a Szentlélek valamely kegyajándék által magát kijelenti, azt nem csupán saját javára, hanem az egész anyaszentegyház hasznára nyeri. A miért a hittanítók e rendkivüli kegyajándékokat tisztán kegyelemnek, kegyelemből való kegyelemnek nevezik, mivel ezek által az ember nem válik kedvesebbé Istennél, míg a többi kegyelmek, melyeket Isten tulajdon lelkünk javára és üdvösségünkre ad, Isten előtt az embert, ha azokkal kellőleg együtt működik, kedvesebbé teszik, és azért kedvességet szerző, megszentelő malasztnak is neveztetnek. Igy ha az Isten valamely embernek a csodatevés ajándékát adja, ez azért nem kedvesebb Isten előtt; hanem igen is, ha Isten őt a szeretet nagyobb mértékével ajándékozza meg, s ő ezt kész előzékenységgel fogadja.
Bölcseség alatt a keresztény religionak, a hit titkainak ismerete értetik (Efez. 1,8.17.); a bölcseség szó alatt azon adomány értetik, melynél fogva a religio titkai másokkal közöltetnek. A tudomány jelenti a keresztény religio mélyebb ismeretét, különösen a zsidóság iránti viszonyában (Kor. I. 8,1.7.10.11. Kor. II. 11,6. Kolossz. 2,2.3.); mi által megtudjuk, mennyiben szűntette meg a zsidóságot a kereszténység. A tudomány szó ama tökéletesebb ismeret szerinti tanításnak adományát jelenti.
Ez alatt nem a megigazúlást szerző hit értetik, melylyel mindenkinek kell bírnia, hanem oly hit, minő csak némelyeknek adatik, azon csodatevő hit, melyről Krisztus mondja, hogy a hegyeket átteszi (ar. sz. Ján.) Lásd erről Máté 21,21.22.
1 Kor 12,10
nagyobbszerű csodatevés, p. o. halott-feltámasztás stb. Lásd Ján. 4. r. 32-ik jegyz.
1 Kor 12,10
a következő eseményeknek előre való megmondása.
1 Kor 12,10
azon adomány, melynél fogva meg lehet itélni, vajjon valaki valóban Isten Lelkétől felvilágosítva, szól-e, vagy az önszeretet, önzés, vagy épen a gonosz lélek forog fenn (ar. sz. Ján. Ambr. Anzelm.). Ezen adománynyal birt sz. Hilárion, ferréri sz. Vincze, s nem ritkán találtatik az a felvilágosított gyóntató atyák között, kiknek Istentől ez adományt kérniök kell, a mennyiben arra a lelkek vezérletéhez szükségök van. Lásd erről Bona bibornok jeles munkáját a szellemek megválasztásáról.
1 Kor 12,10
a különféle, s oly nyelveken való szólás adománya, melyeket az illető előbb nem értett (Márk 16,17. Apost.cs. 2,4. 7-ik jegyz.).
azon adomány, melynél fogva valaki értelmezheti azokat, miket mások a Szentlélek sugallásából mondottak. Azért voltak az anyaszentegyház legelső idejében értelmezők, kiknek kötelességök volt a szentirás homályos helyeit, különösen sz. Pál leveleit fölvilágosítani, vagy azt is, mit mások idegen nyelven mondottak, a nem értőknek lefordítani, tolmácsolni. Igy mondatik, hogy romai sz. Kelemen sz. Pálnak a zsidókhoz írt levelét héberből görögre fordította. Ez fejti meg, hogy némely szent könyv fordítása mindjárt oly nagy tekintélyt nyert, hogy mellette az eredeti feledésbe jutott, mint ez p. o. sz. Máté evangéliomával történt. Mivel az értelmező fordító épen úgy a Szentlélektől vezéreltetett, mint a szerző, a fordítás mellett feledésbe juthatott az eredeti.
1 Kor 12,11
ezeket és még egyebeket.
a mint a közjóra, az ő országának megalapítására és terjesztésére megkivántató. E lelki ajándékokat a Szentlélek anyaszentegyházunk első idejében sürűbben osztogatta hívei között, hogy azok csodatevő ereje által a kereszténység istenisége iránt figyelmet ébreszszen. Később, midőn az anyaszentegyház már igen elterjedett, ritkábban adatott az, habár Isten időről időre néha magát és híveit azáltal megdicsőítette.
1 Kor 12,12
E különböző lelki adományokkal az egy Lélek egy czélra működik; mert valamint a test, bár sok tagból áll, csak egy: úgy Isten anyaszentegyháza is sokféle tagjaival, különböző lelkiadományaival szintén csak egy.
a hívek egész községe, az anyaszentegyház, az egész új emberiség, melynek Krisztus nemcsak feje (Kolossz. 1,18.), hanem teste is (alább 27. v.). Ő feje az anyaszentegyháznak, mint látható feje, mint az első új ember, kiben és ki által mindnyájan megújúlnak és átalakúlnak. Ő az anyaszentegyház teste és ezen testnek minden egyes tagja, a mennyiben ő Lelke által mindenikben működik, a tanítók által tanít, a papok által áldozatot tesz, a hivők által hisz, a bűnbánók által bűnbánatot tart, s így kegyelmét az anyaszentegyház minden tagjaiban kiárasztja (Ágost.). Valamint t. i. az első bűnös ember (Ádám) nem csak magában véve egy személy, hanem magát minden bűnös emberben ismétli, s ezekkel együtt a bűnös emberiség a régi embert, mint egészet képezi: úgy Krisztus is nem csupán magában véve egy személy, hanem ismétli magát az ő híveiben, és velök együtt képezi az Isten előtt kedves emberiséget, az új embert, mint egészet, s e szerint ő fő is és test is egyszersmind.
Mi mindössze véve egy egészet teszünk; mert a keresztségben mindnyájan, bárminők voltak is külső viszonyaink, az újjászületésnek egy és ugyanazon Lelkét vettük, mintegy ugyanazon egy Lélekkel itattattunk, s így a keresztség által egy egészszé, egyszersmind egy testté alakúltunk.
Hogy különféle adományaink vannak, ez nem gátol abban, hogy összevéve Krisztusban az új emberiséget, mint egészet képezzük; mert az emberi testnek is különféle tagjai vannak, a nélkül, hogy ez által megszűnnék egy lenni.
p. o. a tüdő, a sziv stb.
t. i. a titkos részek, melyek miatt szégyenljük magunkat, mióta azok a gonosz kivánság különös székhelyei lettek (Ágost.). Valamint mi testünknek gyengébb, kevésbbé feltűnő s kevésbbé tisztes tagjaira még jobban vigyázunk, s még nagyobb gondot fordítunk, mivel azokra különösen szükségünk vagyon: úgy a közönséges hivőket, kik különös ajándékokat nem nyertek, a szegényeket, erőtleneket, betegeket és alsóbbrendűeket a községben nagyrabecsüljük, őket különös szeretettel gyámolítsuk, védelmezzük és ápoljuk, mivel ők a község szükségesebb tagjai (ar. sz. Ján. Teofil. Anzelm.). A nagy tehetségűek, a csodatevők gyarapítják ugyan az anyaszentegyház külfényét; de ez nálok nélkül is ellehet. A közönséges hivők ugyan külsőleg nem tűnnek fel, de bensőleg a hit, remény és szeretet erényeivel ékeskednek, melyek nélkül az egyház soha fenn nem állhatna. A szegények, erőtlenek stb. Jézus képviselői, ki szintén szegénységben és alacsony sorsban jelent meg; ők képezik tehát tulajdonképen az anyaszentegyház magvát, mely nélkül az majdnem üres külhéjjá lenne.
1 Kor 12,24
az arcz, szemek, kezek.
több benső erőt, az egész fentartására nagyobb jelentőséget adván azoknak, melyektől a külső tisztesség megvonatott.
Isten jelölte ki minden tagnak az egész fentartásához nélkülözhetlen szolgálatot, hogy mindnyájan összevéve, egymást gyámolítsák, s egy czélra közösen működjenek.
E szükségességnél fogva, melylyel minden tag az egészre nézve bír, mindig az egész szenved, ha egyik tag szenved valamit, az egész részt vesz abban, mi egyes tagnak javára szolgál.
A keresztények összevéve képezik Krisztus testét. Közőletek mindenki tagja az egyes egyháznak, mely ismét tagja az egyetemes anyaszentegyháznak. Senki sem test, hanem csak egy tag. Azért egyik se bízza el magát a másik fölött, mert mindenki szükséges; különös adományainál fogva egyik se tartsa magát kitűnőbbnek; mert épen a legkevésbbé kitünő tagok legnélkülözhetlenebbek az egésznek fentartására. Senki se igyekezzék olyasmiben működni, mi nem az ő rendeltetése, hanem maradjon mindenki azon helyen, mely neki a testben kijelöltetett, és ne annyira magának éljen, mint inkább az egésznek.
1 Kor 12,28
Némelyeknek Isten azon különös ajándékot adta, hogy az ő küldöttei és helytartói lehessenek. Pál itt, úgy látszik, az apostolok alatt a Krisztus által küldött valamennyi szolgákat érti, mint Ján. 20,21. A számok nem látszanak különös előnyöket jelenteni.
1 Kor 12,28
Lásd a 10. v.
1 Kor 12,28
a tanítók különös adománynyal bírtak arra, hogy másokat a kereszténységben oktathassanak (8. v.).
1 Kor 12,28
segélyezésre rendeltettek a betegek ápolói, különösen azokéi, kik az egyház közköltségén ápoltattak.
1 Kor 12,28
az alamizsna-osztásra és az egyházi javak kezelésére.
Lásd a 10. v. E két utóbbi szó nincs a görögben, de a 30. v. föltételezi.
1 Kor 12,31
szert tenni. A korintusiakra nézve jobb, hasznosabb adományok voltak a tudomány, bölcseség, jövendölés, gyógyitás, az apostoli hivatal; kevésbbé volt szükséges a nyelvek adománya (lásd a 14. r.), a mennyiben ez kevésbbé fordíttatott a község hasznára.
És még egy utat mutatok nektek az üdvösségre, mely sokkal jelesebb ama kegyadományok gyakorlásánál, ez a szeretet útja. Ezen út a jelesebb, mert mind ama kegyadományok mellett is elveszhettek, ha nem jártok szeretetben. – Az apostol itt megkülönbözteti a szeretetet a rendkivüli kegyadományoktól; ezek csupán oly kegyelmek, melyek magokban véve, Isten előtt kedvessé nem tesznek; a szeretet a kedvessé (megigazúlttá és üdvözűltté) tevő kegyelem.
Bírjam bár a nyelvek adományát a legterjedtebb s legteljesebb mértékben, ha nincs szeretetem, nincs komoly, tevékeny jóakaratom embertársaim iránt, olyan vagyok, mint a zengő réz; ezen adományok nagy zajt és figyelmet költenének ugyan, de azok nem szereznének nekem semmi becset Isten előtt, mitsem használnának lelkem üdvére. – „Angyalok nyelvén szólani“ annyi, mint tökéletesen szólani. Mint közlekednek az angyalok egymással, nem tudjuk. A zengő réz jelentését megfejti az apostol 2. versben, hol a nagy tehetségekkel megáldott, de szeretet nélküli embert – semminek, üresnek mondja; és a 3. v. hol az ilyenről azt mondja, hogy adományai hasztalanok lelke üdvére nézve. Lehet tehát valaki bármily tökéletes tanító, hitszónok, tudós, ki mindent ért és tud, a mit tudnia kell: ha nincs szeretet szivében, mitsem ér ő, és hasztalan mind magára, – s hacsak Isten különösen nem intézkedik, – mind másokra nézve is (mert lásd Ján. 16,4–6.).
1 Kor 13,2
Istennek legtitkosabb végzéseit.
1 Kor 13,2
Máté 17,19. Kor. I. 12,10.
üres, minden erkölcsi becs nélkül való vagyok. A szeretet nagyobbra becsülendő a csodatevő erőnél; mert nem a csodatételről (lásd Máté 7,22.23.), hanem a szeretetről ismertetik meg az igaz keresztény (lásd Ján. 13,35.). A szeretet fölebb áll minden tudománynál; mert mihaszna tud bármit a legügyesebb ember is, ha Istent és felebarátját szeretni nem tudja?
1 Kor 13,3
talán, hogy hírem legyen (Máté 6,1.).
1 Kor 13,3
habár vértanú-halált (vagy akármily önmegtagadást és önsanyargatást) vállaljak is.
az örök üdvösség elnyerésére. Lásd az 1-ső jegyz.
1 Kor 13,4
T. i. a ki szeret, az tűrő stb. Másoktól békével tűr, elviseli, senkinek sem okoz bántalmat, sőt mindenkivel jót tesz, a mennyire lehet, ez az, mi jóformán a szeretet egész gyakorlatát magában foglalja.
A ki szeret, nem dicsekszik, nem bízza el magát mások fölött, kik tán csekélyebb adományokat nyertek.
1 Kor 13,5
A görög szerint: Nem sérti meg az illendőséget. Nem veti meg a csekélyebb szolgálatokat, mintha ezek az illendőség ellen volnának.
1 Kor 13,5
véletlenség vagy bántalom által.
A szeretetlen rágalmazók szeme mindig nyitva áll a mások hibájára, miről ők romlott szivök szerint itélnek, s bármi csekély látszatból roszat gyanítanak.
soha sem telik öröme a roszban, hanem mindig csak a jónak örvend. Csak a mi jó, az az igaz, t. i. megáll Isten előtt; a mi rosz, az hazudság.
1 Kor 13,7
A görög szerint: mindent befödöz; eltakarja felebarátjának minden hiányait, hogy szivét annál inkább megnyerje.
1 Kor 13,7
szivesen hisz minden jót embertársáról.
mindig a jobbat reményli felebarátjáról.
A szeretet az örök életben is folyvást tart, habár ott a különös lelki adományok megszűnnek; meg a jövendölések, mivel a jövendő nem lesz többé elrejtve; meg a különféle nyelvek, mivel a kölcsönös látásban egymást mindnyájan ismerni és érteni fogják; megszűnik az isteni dolgokról való tudomány, a mennyiben ez vizsgál, egybehasonlít, bizonyít, és általán itt még tökéletlen; mert a síron túl fogjuk látni tisztán az igazságot, és pedig az egész igazságot.
Most még keveset tudunk, s ezt a keveset is tökéletlenűl; s így keveset tudunk a jövendőről is, és azt sem világosan.
a tökéletes állapot az örökkévalóságban.
Jelen állapotunk olyanforma a jövendőhöz képest, mint a gyermeké a férfiúéhoz képest; nézeteink most még tökéletlenek, mintegy gyermekesek, éretlenek; a síron túl lesznek tökéletesek, érettek.
1 Kor 13,12
Valamint a tűkör által a tárgyat, mely magát abban lerajzolja, nem az ő valóságában, hanem csak ábrázolatában látjuk, és pedig nem egészen tökéletesen és világosan: úgy itt az Istent és igazságot csak annyiban ismerjük, a mennyiben magokat a természetben visszatűkrözik (Rom. 1,20.), és Jézusban, az ő életében és tanitásában megismerhetők (Ján. 14,9.); tehát nem közvetlenűl, hanem közvetve ábrázolatban, melynél mindig van valami homály, talány és titokszerű, mit egészen átlátni nem lehet, s mindig csak hittel kell fölfogni (Tamás, Teodozius). Másképen lesz ez a tökéletes állapotban; ott Isten előtt fogunk állani, szinről szinre, közvetlenűl fogjuk őt látni, a mint ő tulajdon valóságában vagyon. Lásd a követk. A régiek tűkre tökéletlen volt; azért mondatik itt a visszaadott kép talánynak, homálynak.
Most Istent csak tökéletlenűl ismerem, azután pedig úgy fogom őt ismerni, mint ő engem ismer. E szavak „a mint ő engem ismer“ vagy „a mint magam vagyok ismeretes“ figyelemre méltók. Ugyanis azt akarják kifejezni: Én azon mértékben fogom Istent megismerni, a mint ő ismer engem, a mint ő igaznak, jónak talál; mert az Isten ismerete elismerése annak (Máté 7,23.), hogy mi hozzája tartozunk, jók, igazak vagyunk. Mi tehát csak annyiban fogjuk Istent látni és ismerni, a mennyiben ő minket jóknak lát és ismer. Ezért van az örök boldogságban fokozat, és a szentek nem mind egyenlő mértékben boldogok.
Itt igazzá és szentté a hit, remény és szeretet tesz minket, ott pedig csak a szeretet üdvözít; mert a hit látássá lesz, a remény birássá. Azért legnagyobb a szeretet, mert örök. A hit, úgymond sz. Ágoston, megveti alapját az Isten házának, a remény fölépíti, a szeretet befejezi azt. E három szent erény teszi bennünk az új embert, a mennyiben azok tévelyeinket elháritják, s kivánságainkat és hajlamainkat jóra vezérlik. A hit fölvágosítja és meghódítja elménket; a remény (mely az örökkévaló jókat várja) megerősít minket (ez élet viszontagságaiban), és elszakítja szivünket a földi javaktól; a szeretet megtisztítja azt, és Istenhez csatolja.
1 Kor 14,1
Lásd az előbbi részt.
A hasznosabb lelki adományokat (lásd Kor. I. 12,31.) buzgón fordítsátok a község javára, különösen pedig a prófétálás ajándékát. A prófétálás nem annyira a következő események megjövendölésében állott, mint inkább azon ajándékban, melynél fogva valaki a Szentlélek sugallásából tanított, és olyat beszélt és énekelt, mi által mások jámborságra buzdúlhattak, vagy abban megerősödhettek (lásd a 3. v. Kir. I. 10. r. 11-ik jegyz.). A prófétálás tehát egyenesen az Isten igéjének hirdetése. Ezen hirdetés jövendölésnek annyiból neveztetik, mivel az Isten igéje beteljesedik, az ember azt saját és mások tapasztalása által igazolva látja, és mivel az Istentől ihlett hirdetők tanitásuk bizonyitására némely jövendő eseményeket olykor határozottan előre megmondtak. Hogy megérthessük, a mi e részben a jövendölés és nyelvek ajándékának használatáról mondatik, szem előtt kell tartanunk a gyülekezetek különös mivoltát, melyekben az istenitisztelet tartatott a kereszténység első idejében. Azokban megtörtént, mint pünköst ünnepén (Apost.cs. 2.), hogy a Szentlélek hirtelen betöltötte a hiveket, úgy hogy idegen nyelveken dicsérték az Istent, vagy a mindnyájok előtt ismeretes nyelveken is épületesen szólottak és énekeltek. A Szentléleknek rendkivüli működései arra szolgáltak, hogy a hiveket meggyőzzék Jézus azon szavainak igazságáról, hogy elküldi nekik a Vigasztalót (Ján. 14,16.). Későbbi időkben a Szentléleknek ezen, mintegy látható megjelenése nem volt többé szükséges, a mint nem volt szükséges, hogy Krisztus folytonosan a földön járjon. Valamint ránk nézve elég tudni, hogy egyszer a földön járt, úgy a Szentlélek e rendkivüli megjelenései is elegendők, hogy minket a Szentléleknek a földre lett valóságos eljöveteléről meggyőzzenek. Sz. Pál tehát itt arra int, hogy a kik ily rendkivüli módon magokat lelkesülteknek érzik, a gyülekezet előtt a prófétálást előbbre tegyék az idegen nyelveken való szólásnál, a mennyiben hatalmokban állott (32. v.) tenni egyiket vagy másikat.
idegen nyelveken szól.
„Isten“ nincs meg a görögben.
akkor a Szentlélek eljöveteléről való bizonyságtétel még dicsőbb leend.
ha nem világos, kijelentett tanítmányt adok elő; a négy szó: kijelentés, tudomány, prófétálás, tanítás, ezt jelenti.
csatakürt.
hiába, siker nélkül.
Ezt most alkalmazzátok magatokra is. Miután oly nagyon kivánjátok a lelki adományokat, s oly szivesen éltek azokkal a gyülekezetben, fordítsátok gyakorta a község épülésére.
mert megtörténhetik, hogy maga épülhet azon, mit a Szentlélek őbelőle szól, de hiányával lehet azon adománynak, hogy azt mások előtt is érthető nyelven érthetővé tegye. Lásd Kor. I. 12,10. 12-ik jegyz.
1 Kor 14,14
egyesűlve a Szentlélek Istennel.
az, mit én értek, másoknak mitsem használ, mivel ők azt nem értik. Haszon nélkül vagyon, itt nem az imádkozó haszna, hanem mások haszna, épülése értetik, mint ez a következőből világosan kitűnik, hol az apostol oly imádkozást kiván, hogy azt a hallgatók is értsék, az Ament rá mondhassák és épűlhessenek (15. 16. 17. v.). Teodoret.
Úgy akarok imádkozni és énekelni, egyesűlve a Szentlélekkel, hogy engem mindnyájan megértsenek. Pál itt magáról ismét a többi keresztények nevében szól.
1 Kor 14,16
a nélkül, hogy egyszersmind megértenének (15. v.).
azaz, ki a nyelvnek, melyen te szólasz, sem kifejezését, sem értelmét nem tudja.
hálát adhatsz ugyan. Az áldás és hálaadásról való fogalmak együvé tartoznak.
A görög szerint: hogy mindnyájotoknál jobban tudok nyelveken szólani (hogy a nyelvek adományát nagyobb mértékben birom, mint ti, mindnyájan). Az apostolnak arra nagyobb szüksége is volt, mint mindnyájoknak; mert ő különféle népeknek hirdette az evangéliomot.
szándékom szerint mások épülésére.
1 Kor 14,20
minők akkor lennétek, ha nem tudnátok megitélni, hogy sokkal jobb épületest imádkozni és énekelni, mint a mit nem értenek.
oly kevéssé gonoszok, mint a kisdedek.
A 21. és 22. v. értelme ez: Izaiás prófétánál irva vagyon, hogy Isten a kaldeusokat idegen nyelvökkel viszi az izraelitákhoz, hogy ezeket megfenyítse, és hogy ezek e feltünő fenyíték után sem indittatnak jobbulásra (lásd e prófétai hely értelmezését). Ebből megtudhatjátok, hogy az idegen nyelvek feltünő jelekűl adatnak a hitetlenek megbüntetésére, minők akkor az izraeliták voltak, nem pedig a hivők számára; ezek számára vannak a prófétálások, épűletes beszédek. – Az izraeliták is, mint hivők, először jövendöléseket, intelmeket fenyegetéseket nyertek; de mivel ezekre nem hallgattak, Isten a fenyiték csodáját küldötte rájok egy idegen nyelven szóló nép által. Az apostol ezen hely fölhozása által nem akar egyebet mondani, mint hogy a Szentlélek által adott nyelvek csupán csodajelek, a végre adatvák, hogy a gonosz akaratú hitetlenek rendre utasittassanak, és Istennek bekövetkezett föllépésére figyelmeztetve legyenek (lásd a 2-ik jegyz.); a hivők és a jóakaratú (t. i. a roszban megnem átalkodott) hitetlenek prófétálások (tanitások, intelmek) által ébresztendők és megnyerendők (lásd a követk.). – A fönebbi prófétai idézet törvényből vettnek mondatik, mivel a törvény szó alatt az ó szövetség könyveit összesen értették (Ján. 10,34. 15,25. Rom. 3,19.). Egyébiránt e vers is inkább értelme, mint szavai szerint idéztetik.
1 Kor 14,23
olyanok, kik nem rosz akaratúak és megnyerhetők. Hogy nem rosz szándékúak, mutatja már belépésök is a gyülekezetbe.
mivel mindenik más nyelven szól.
1 Kor 14,24
Lásd a 2-ik jegyz.
1 Kor 14,24
ki nincs megátalkodva.
meggyőzetik megczáfoltatik az igazság meggyőző ereje által, valamint a titkos bűnök felfedezése által, mi sz. Ireneus bizonysága szerint, az első keresztények gyülekezetében gyakran csodálatos megtéréseket vont maga után.
A fölhozott prófétálások, intelmek és tanítások által egy ily hitetlen, belseje legmélyében megilletődve, szivét egészen föltárva látandja. Mi őt arra indíthatja, hogy Isten dicséretére fakadjon, bűnbánatra indúljon, és megvallja, hogy a mindenható Isten szól tibelőletek. – Abból, mit az apostol e részben az idegen nyelven való könyörgésről és éneklésről mond, az értetlen emberek azt következtették, hogy az ellenvetésűl szolgál a kathol. anyaszentegyházra nézve, mely a szent miseáldozatot és szentségeket latin nyelven ünnepli és szolgáltatja ki. E következtetés alaptalanságának belátására nem kell valami éles szem. Ugyanis miről szól az apostol és mire czéloz tulajdonképen az ő tilalma? Világosan csak arra, hogy semmi érthetetlent, a mi nem épületes, semmit idegen nyelven, a mi tolmácsolva nincs, ne imádkozzanak. Ha pedig ez így van, vajjon a mise és szentségek latin imádságai valami érthetlenségek-e? nincsenek megmagyarázva, tolmácsolva? Szégyen rád nézve, ha előtted érthetlenek. Ez azt mutatja, hogy nem tanultad azokat érteni, habár azok előtted gyakran értelmeztettek, és ezer módod van könyvek és szóbeli tanitás által azok megértésére. Te a szóban ütközöl meg, mivel annak jelentését nem érted; ha értenéd, a szó előtted közönyös lenne. A kathol. anyaszentegyház soha sem imádkozik valami érhetetlent; mert az ő nyilvános, mindig előfordúló imádságai, áldásai stb. oly gyakran megmagyaráztatnak, hogy csak a hanyag és roszakaratú mondhatja azokat érthetleneknek; a nem gyakori imádságok, az alkalmi könyörgések, az úgynevezett közajtatosságok, litaniák stb. majd minden nemzetnél nemzeti nyelven mondatnak; nem is említve a tanitásokat, intelmeket stb. miket az apostol különösen szemei előtt tartott, mert ezek mindig nemzeti nyelven tartatnak. De nem volna-e jobb, ha a mise, szentségek mind nemzeti nyelven szolgáltatnának ki? Nem. Fontoljuk meg. Nem lélekemelő-e, ha az Isten országában, melyben egy érzelemnek, egy nyelvnek kellene uralkodni, mint kezdetben volt (Móz. I. 11,1.), ha már ez nem lehet, ennek legalább jelképe megmarad? Nem gyönyörűség-e, ha egy család minden gyermekei egy nyelven szólanak, ha az atya egy nyelven szól gyermekeihez, jelentve nekik ez által, hogy mindnyájoknak, habár nem egynyelvűek is, a hit és szeretet egy beszédével kell egymáshoz szólaniok (Ap.cs. 2. r. 7-ik jegyz.)? S mi lenne az előny, ha az imádságok mind nemzeti nyelven mondatnának? Érthetőbbek lennének-e olyan előtt, ki azok tartalmát fel nem fogja? Nem űznének-e sokan gúnyt a szent dolgokból, melyeket nem értenek? És ha csakugyan oly sok függ a szó után való hallástól vagy értéstől, el lehet-e ezt mindig érnie, habár nemzeti nyelven szólanak is az egyházban? Vajjon a kik hátúl állanak egy nagy templomban, hallhatnak-e, érthetnek-e minden szót? Vagy ezek kedvéért, és hogy minden szó hallható legyen, a szószéken kellene az áldozatot bemutatni, keresztelni, bérmálni stb.? Oh ti szavakon kapkodó emberek! Nem mondja-e ugyanazon apostol (Kor. II. 3,6.), kit ti értetlenségtek mellett szerettek idézni: A betű megöl, a lélek az, mi megelevenít.
Ha összejöveteleteknél a Szentlélek rendkivűli módon munkálkodik bennetek, úgy hogy egyik énekre, másik intelemre, harmadik idegen nyelven való imádságra, negyedik valami ismeretlen tény vagy jövendő kijelentésére, ötödik értelmezés közlésére érzi magát lelkesedettnek, mindenki tevékeny legyen, csakhogy ez úgy menjen végbe, hogy a többiek az által épűljenek. Jól meg kell különböztetni az első keresztények összejöveteleit a későbbi időbeliektől, netalán valaki azon hamis következtetésre csábíttassék, hogy ezekben is annak kell meglenni mi azokban volt. A Szentléleknek ama rendkivüli működése nem volt lényeges, és minden időre kitűzött feladata a keresztény községeknek, és nem is lehetett, mivel ez csak a Szentlélektől függött, ki különösen az első időben akarta oly rendkivüli módon kitűntetni működését (2-ik jegyz.). Az tehát, mit az apostol itt és alább erre nézve rendel, szintén csak ezen időket érdekli, s igen helytelen következtetés, azt vélni, hogy minden idők keresztény gyülekezeteiben ugyanennek kell vagy lehet történni.
Midőn idegen nyelven szólanak stb.
ki idegen nyelven tud imádkozni vagy énekelni.
1 Kor 14,29
Lásd a 2-ik jegyz.
1 Kor 14,29
szintúgy egymás után (27. 31. v.).
A többiek, kik a prófétálás ajándékával bírnak (Kor. I. 12,10.), itéljék meg, vajjon a mi előadatik, valóban isteni jövendölés-e? Mint próféták, a megválasztás ajándékával bírtak e tekintetben (Lásd a 37. v.). A többiek alatt itt nem lehet érteni átalán a népet, hanem csak a próféták osztályát; mert a mihez valaki nem ért, arról nem hozhat itéletet.
Ezt a rendet tarthatjátok; mert a Lélek, ki különféle módon működik a prófétákban, nem bősz, korlátlan lelkesedés, mint a pogányoké, hanem egyesűlve akar az ember lelkével, tehát az ő szabadakaratával működni, ennélfogva akaratához alkalmazkodik, úgy hogy a prófétálótól függ, meg akar e szűnni a szólástól, vagy sem. Igy tartották vissza magokban Jónás (1. r.), Jeremiás (1,6.) Mózes (Móz. II. 4. r.) hosszabb ideig a jövendölés adományát. Lásd ismét ebből, hogy Isten mindazt, mit az emberre nézve munkálni akar, az emberrel együtt munkálja.
mert az Isten a rend és egyetértés kedvelője.
1 Kor 14,34
A görög szerint: asszonyaitok.
Minden asszony, még az is, kinek prófétálási ajándéka van (Apost.cs. 21,9.), az egyházban ne emeljen szót, hanem férjének legyen alárendelve, mint a törvény parancsolja (Móz. I. 3,16.). Az asszonynak férfiak között szólani a szerénység és alázatosság ellen is volna (Anzelm.).
Talán ti vagytok az anya-község, vagy az egyetlen község, hogy feljogosítva higyjétek magatokat, szólást engedvén asszonyaitoknak, az egyházban így rendelkezhetni?
Mindaz, kinek prófétálási adománya van, azonnal meg fogja érteni, hogy ezen rendeléseim Istentől vannak.
elvettetik az Istentől. A görög szerint: ám legyen tudatlan. (De ez csak az ő kárára leszen).
A nyelvek adománya ne gátoltassék, hanem a kijelölt határok között használtassék.
Hiába az hiszen, ki a hitet nem kapcsolja össze jócselekedetekkel.
Lásd Rom. 3,21–26.
Lásd Jónás 2,1. és a bevezetést e prófétához.
1 Kor 15,5
sz. Péternek (Kor. I. 9,5.) Vesd össze: Luk. 24,34.
a tizenegynek, mert Júdás nem volt többé közöttük. A görög szöveg tizenkettőt mond; e szám által sajátképen nem az apostolok mennyiségét, hanem, mint az új szövetségi könyvekben gyakran előfordúl, átalában értvén az apostolokat, úgy mint a kik kezdetben tizenketten voltak.
Lásd Máté 28,16.17.
1 Kor 15,7
az ifjabbnak (Máté 10,3.). Ez közönségesen átalán csak Jakabnak neveztetik, mivel az idősbik nem sokáig élt. E megjelenésről egyébiránt csak itt van szó.
Valamennyi apostolnak Krisztus kevéssel mennybemenetele előtt még egyszer megjelent (Márk 16,19. Luk. 24,51. Apost.cs. 1,4. s követk.).
Pál időtlen szülöttnek nevezi magát, mivel, mint a 9. v. mondja, Isten anyaszentegyházát üldözte, következőleg ép oly kevéssé érdemli, hogy apostolnak neveztessék, mint az időtlen szülött arra, hogy embernek mondassék. Lásd ez eseményről Ap.cs. 9,1. s követk.
1 Kor 15,10
többet, mint amazok, egyenkint véve.
A görög szerint: mely velem van. Ebből kitűnik, hogy az emberek jócselekedeteinél az isteni kegyelem és az emberi szabadakarat együtt működik, és hogy a kegyelem hatását az ember szabadakarata, hozzájárulása nélkül várni nem lehet.
E vers a 8. verssel van összefüggésben. A 9. és 10. v. közbe van vetve, úgy hogy értelme ez: Bárkik voltak is tanúi az ő feltámadásának, az alapigazságúl hirdettetik és elfogadtatik.
Ha egy ember sem támad fel, akkor Krisztus, mint az első új ember (21. v.) sem támadhatott fel; mert a mi mindenkitől meg van tagadva, meg van az egyesektől is.
Ha Krisztus a halált meg nem győzte, akkor a bűnt sem győzte le, s így az ő áldozata nem tett ezért eleget; mert a halál a bűn következése és büntetése. Ha pedig Krisztus a bűnt nem törölte el, akkor csak hiábavaló üres szó az, midőn hirdetjük, hogy benne bűnbocsánatunk és örök életünk vagyon, s így ebben a ti hitetek hiábavaló semmiség (Ar. sz. Ján.).
1 Kor 15,18
a Krisztusban való hitben.
bűneik miatt örökre elkárhoztak.
mert a nem-keresztényeknek nem kell kínokat és üldözéseket szenvedni, ezenfelül élvezik a világ kéjeit és örömeit, úgy hogy legalább itt némileg boldogok; míg a keresztények, ha nincs feltámadás és bűnbocsánat, nemcsak a síron túl, hanem már itt is boldogtalanok volnának.
Midőn az ó szövetségben az aratás zsengéje áldozatúl bemutattatott, ez képviselte az egész terményt, s azzal ez is együtt föláldoztatott. Hasonlóképen Krisztus is nemcsak hogy az első feltámadott ember, hanem mindazon emberek, kik hozzája tartoznak, vele együtt feltámadnak, és ő nem csak kezdete, hanem alapja is mindnyájok feltámadásának. Lásd Kolossz. 1,18. Apost.cs. 26,23. Jel. 1,5.
Az ember, Ádám által jött a halál e világra (Rom. 5,12.), az ember, Krisztus által a feltámadás; mert mivelhogy az ő feltámadása legteljesebb és legvilágosabb bizonyíték arra, hogy ő, mint Istenember, a bűnt halál-áldozata által eltörölte, és annak következését, a halált legyőzte: úgy az ő feltámadásának mindazok föltámadását maga után kell vonnia, kik hozzája tartoznak. – Valamint e helyen csak azon halálról van szó, melyet Ádám bűne eléidézett, úgy egyszersmind azon üdvözítő fölelevenitésről, mely Krisztus által eszközöltetik, tehát csak a minden igazak dicsőséges feltámadásáról. Megjegyzendő: hogy Ádám bűne nem idézhetett elő oly halált, mely teljes megsemmisítés lett volna, mert Isten műveit a teremtmény teljesen el nem ronthatja; a halálnak tehát azon következése sem lehetett, hogy a testnek a lélektől mindörökre elválva kellett volna maradnia, mert ez teljes megsemmisítése leendett az embernek, mint embernek, ki természeténél fogva, nemcsak halhatatlan lélekből, hanem testből is áll. A meghalt emberek tehát mindnyájan nem maradhatnak egészen a halálban, hanem természetöknél fogva, mivel t. i. az Isten Fiának isteni igéje által testből és lélekből álló emberekké teremtettek, fel kell támadniok test szerint, s ennek ismét a lélekkel kell egyesűlnie. Igy tehát mindeneknek, igazaknak és gonoszaknak, az isteni Ige erejénél fogva fel kell támadni. Kettejök között csak az a különbség, hogy amazok Krisztusban, azaz, mivel az ő részestársai, őbenne, s úgy, mint ő, dicsőségesen támadnak fel; míg a gonoszok csak az isteni Ige által velök közlött emberi természetnél fogva, csupán emberiségökben, tehát Krisztus nélkül, a bűnben, a bűn gyalázatában és inségében támadnak fel. Ezen különbségre nézve mondja aquinói sz. Tamás: hogy az Isten Fia a jókra nézve érdemszerző, mindenekre nézve pedig (mint ki által minden teremtetett), eszközlő oka a feltámadásnak.
itéletre leendő eljövetelében. Máté 24,27. s követk. A görög szerint: kik Krisztushoz tartoznak az ő eljövetekor.
Azután, az egyetemes feltámadás után lesz vége a világnak, mely a bűn által Istentől elszakasztatott; mert Krisztus váltságművének utolsó cselekvénye, a feltámadás által (Ján. 5. r. 24-ik jegyz.) minden be van fejezve, úgy, hogy Krisztus az emberiséget Istennek visszaadhatja, mely fölött a bűnnek és halálnak, a test- világ- és ördögnek minden hatalma megszűnik, Pál mondja: Istennek és az Atyának; mert az emberiség azután átalában az Istennek, a három isteni személynek vettetik alá, de különösen az Atyának, a mennyiben Krisztus szentséges emberisége az Isten Fiával egyesűlve van, s így tehát ezen, a Fiúval egyesűlt szent emberiségben az egész megváltott emberi nem az Atyához különös, és pedig fiúi viszonyba lép.
Krisztusnak, mint Megváltónak, addig kell működni és anyaszentegyházát kormányozni, mig Isten erejében az Isten országának minden ellenségeit legyőzi, mint ezt már a Zsolt. 109. megjövendölte. A halál, ki szintúgy ellenség, mert a bűnnek következése és büntetése, legutóljára fog megsemmisíttetni.
Mindazáltal, akarja Pál mondani, mivel a Fiúnál van minden hatalom, azért nem kell hinni, hogy az Atya mindenről lemondott, vagy épen magát a Fiúnak alávetette, mint ez földi atyáknál gyakran megtörténik, midőn a hatalmat és birtokot átadják fiaiknak. Az apostol szükségesnek tarthatta e megjegyzést tenni a pogányságból megtért keresztényekért, kik a Krisztus uralmánál talán a pogány hitregére gondolhattak, mely szerint Jupiter az ő atyját, Saturnust, birodalmától és tekintélyétől megfosztotta.
Miután pedig minden ellenség legyőzetik, és minden emberek, valamint az angyalok a Fiúnak alávettetnek, akkor ő maga is alá lesz vetve Istennek, hogy Isten legyen az egyedűl uralkodó, és minden közvetlenűl tőle függjön. – Mivel Krisztus az újjászületett, a megváltott emberekkel képezi az új emberiséget, az új nemzedéket, s ő, mint fő, a testtől el nem választható: igen természetes, hogy ő is alája lesz vetve Istennek, mint ez új nemzedék minden egyes tagja; azonban ez alávettetés tulajdonképen csak az ő emberi természetére vonatkozhatik. E kifejezés „hogy Isten legyen minden mindenekben“ Istennek a teremtmények fölötti tökéletes uralmát jelenti.
Ezen vers különféleképen értelmeztetik. A nyelvszokással és összefüggéssel leginkább megegyező, ha e szót „megkeresztelkednek“ képletesen e helyett vesszük „szenvednek,“ mint azt Krisztus is vette (Luk. 12,50.), mert egészen erre vezérel a következő vers, hol Pál saját nevében kérdi: miért veszélyeztesse magát, szenvedjen ő is tulajdon és mások üdvéért, ha nincs föltámadás a halálból, nincs folytonos tartandósága (lásd a 31-ik jegyz.) a testnek és léleknek (Carthus. Justin. Tirin. Bellarmin.)? E felfogás szerint, jelen vers az első keresztények azon hitét fejezi ki, hogy a megholtakon a bűnbánat cselekvényei által segíteni lehet. Mások (Tertull. Anzelm. Calmet) szerint, némely tévhitűek, kik a feltámadást tagadták, keresztség nélkül elhunyt barátaik javára magokat megkereszteltették, hogy ennek eredményében azok részesűljenek. Pál, a nélkül, hogy ezen szokásukat helyeslené, ebből egy bizonyítékot merít ellenök a feltámadás mellett, megmutatván nekik, hogy ez a keresztség szükségképen a lélek halhatatlanságát, s így a test föltámadását is föltételezi, mivel e kettőt egymástól nem lehet elválasztani. Ismét mások (Morus Sándor, Scholz) szerint, itt a többes szám „a holtakért“ egyes helyett veendő „a halottért, t. i. Krisztusért,“ mint Máté 27,44. úgy hogy értelme ez lenne: Mily balgatagúl cselekedtek azok, kik egy meghalt Krisztus religiojának hiveiűl vallották magokat. Ezen értelmezés szerint, Pál minden keresztényekről szólott volna, holott pedig világosan csak nehányan forogtak elméjében. Ha mindnyájokról akart volna szólani, s a halottak alatt Krisztust érteni, akkor másképen fejezte volna ki magát. Ez értelmezés az összefüggéssel is ellenkezik, mert a következő versekben világosan mások javára szolgáló, saját szenvedéseiről beszél. Mivel ezeket az „is“ szócska által az előbbi verssel is kapcsolatba hozza, úgy látszik ott is a halottakért való szenvedésekről és töredelmi cselekvényekről van szó.
Lásd Kor. II. 1,8. s követk.
1 Kor 15,31
halálos veszélyben vagyok.
1 Kor 15,31
E szó nincs a görögben.
Azaz: a mily igaz, hogy dicsekedhetem veletek, kiket Krisztus hitére vezérlettem.
1 Kor 15,32
Némelyek (Ar. sz. János, Ambr.) azt hiszik, hogy Pál Efezusban valósággal vadállatok elé vettetett, mint ez több vértanúval történt. Mások (Teofil. Anzelm.) a vadállatok alatt a hitetleneket értik, kik Efezusban ellene támadtak (Ap.cs. 19,29.). E közbevetés: „emberi módon szólva“ az utóbbi véleményt teszi valószinűbbé. Mintha mondaná: Midőn elvadúlt emberekkel, kik, emberi módon szólva, vadállatoknak neveztetnek, viaskodtam stb.
1 Kor 15,32
ha nincs feltámadás a halálból, s azért általán nincs folytatása életünknek a síron túl? Megjegyzendő: miképen Pál a test feltámadásával a lélek halhatatlanságát egybekapcsolja, és értésünkre adja, hogy erről sem lehetne szó, ha amaz be nem következnék. Hasonlóképen bizonyította be egykor Krisztus is (Máté 22,32.) a lélek halhatatlanságából a test feltámadását. Mind a kettő szükségképen együvé tartozik, mert sem a lélek sem a test külön nem teszi az embert, hanem a test és lélek együtt, és ha az embernek (tökéletesen) élni kell, testileg és lelkileg kell folytatnia lételét. Ezen igazságot az egész őskor elismerte, és mindenkor, valahányszor átalán a folytonos életről hitét kifejezte, ezt a testre és lélekre nézve értette; csak az ujabbkori bölcsészet lett oly egyoldalú és felüleges, hogy a test föléledéséről szóló igazságot teljesen mellőzvén, csak a lélek halhatatlanságáról beszél derűre-borúra, nem gondolva meg, hogy ez által az ember megszűnik ember lenni.
Lásd Izai. 22,13. Préd. 5,17. Bölcs. 2,6.9.
1 Kor 15,34
Igy találtatik több latin kiadásban: evigilate juste, – justi, igazak helyett.
nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy Isten elég hatalmas a halottakat feltámasztani.
Pál ellenvetésképen mondja: Igen, de a test elrothad a sírban, s számtalan sok részre oszlik fel és szóratik szét, mikép lehet az, hogy a halottak feltámadjanak? Pál erre így felel: Ezt következtetni balgatagság, mert a test föloszlása a halál után nemcsak nem gátolja annak jövendő feltámadását, de sőt inkább meg is kell előznie, hogy a feltámadás bekövetkezzék. Úgy áll a dolog a testek eltemetésével, mint a búzavetéssel. Valamint ez nem csirázik ki, nem éled föl, hacsak előbb rothadásnak nem indúl: úgy a testnek is el kell rothadni, mielőtt újra föléled. Mivel a testek és búzaszemek föléledése között oly nagy a hasonlatosság, méltán neveztetik a halottak nyughelye, a temető, Isten szántóföldének.
A mag nem az a test, nem az a növény maga, melynek előteremni kell, hanem csak egy szeme valamely terményfajnak. Úgy a lélektelen hulla is nem ugyanazon nemű test, mint a hogy feltámadni fog.
Isten mindenféle magnak azt a tenyésztő testet adja, melyet a teremtéskor mindenkinek adni akart; hasonlóképen (lásd a 42. v.) minden emberi testet azon módon fog feltámasztani, melyet isteni végzésében elrendelt.
1 Kor 15,42
A 39–42. versek értelme ez: Valamint már itt a földi testek egymástól különböznek, és a földiek az égiektől (naptól stb.), sőt ezek is egymás között különneműek: úgy a halottak feltámadásakor is a feltámadó test másnemű lesz, mint a földön volt; a mi testünk fog ugyan, és nem más, de átváltozva, feltámadni, és a feltámadó testek egymás között ismét különbözők lesznek. Mint fog átváltozni, s mint lesz különböző, kitűnik a következőből.
Eltemettetik a test rothadásra, feltámad, hogy soha többé el ne rothadjon, hanem örökké tartson (Ar. sz. Ján. Ambr. Anzelm.)
1 Kor 15,43
a halálnak éktelen, minden tisztességtől megfosztott állapotában.
1 Kor 15,43
tekintélyben, fényességben.
mint tehetetlen, lomha test temettetik el, mint erőteljes, gyors és élénk támad fel.
1 Kor 15,44
mely evett, ivott, aludt, emésztett, fáradott és súlyát érzette.
1 Kor 15,44
Lelkinek mondatik a test, úgymond sz. Ágoston, nem mintha szellemmé változnék át, hanem mivel a léleknek teljesen alá lesz rendelve, menten minden gyarlóságtól, szennytől, és örökké tartand. A választottak lelki teste Jézus Krisztusnak föltámadása utáni testéhez lesz hasonló, mely valóságosan látható és tapintható test volt, de egyszersmind oly szellemi, hogy hirtelen helyről helyre átmehetett, és más testeken is áthathatott (Luk. 24,36.39. 19-ik jegyz.).
A görög szerint: Van állati test, van lelki test is.
1 Kor 15,45
Lásd Móz. I. 2,7.
Az első ember teste élő lélekkel volt megáldva, melyet maga Isten lehelt beléje; Krisztus teste, a második vagy utolsó Ádámé (47. 49. v. Rom. 5,14.) elevenítő lélekkel bírt. Ádám lelkének vagy szellemének az ő testére nézve az a tulajdona volt ugyan, hogy annak élete lett, de nem tarthatta fenn az ő életét, hanem nála, mint minden más állati testnél, szükséges volt, hogy a test tápláltassék, és Ádám ennyiből ártatlanságának állapotában is állati testtel bírt. Máskép volt ez Krisztusnál. Midőn ő munkáját elvégzette és megdicsőülendő vala, az ő emberi lelke elevenitő szellemmé lett, azaz, azontúl (feltámadásában és azután) nem csupán a test élete volt, hanem annak életet szerző és fentartó alap-oka, úgy hogy az ő teste, menten minden természeti szükségtől, csak a lélektől függött, mely maga az Istenből élt, s az ő természetében részesűlt (lásd a 44-ik és 49-ik jegyz.).
Az érzéki, a természeti mindig szükségképen megelőzi a szellemit, az alsó a felső fokozatot. Azért előzé meg szükségképen az ó szövetség érzéki religioja a lélek és igazság új szövetségi religioját.
A görög szerint: a második ember mennyből való Úr. Értelme ez: Az első ember földből alkottatott (Móz. I. 2,7.), és azért az ő teste földi, a földhöz viszonyban áll, a földről kell magát táplálnia és fentartania, és részt vesz annak természetében és minőségében. A második ember, Krisztus, mennyből leszállva (Ján. 3,13.), természet fölötti módon egy szeplőtelen szűz méhében testesűlt meg, s annyiból az ő teste ugyan valóságos emberi test volt, a mennyiben a legszentségesebb szűz testében és véréből képződött, de egyszersmind mennyei volt, mivel e megtestesűlés Istentől természet fölötti módon származott. Testének mennyei tulajdonait még feltámadása előtt kitűntette Krisztus az ő születésében, mi Mária szűzeségének sérelme nélkül történt meg, továbbá dicső színe változásában, a tenger fölötti járásában, és testének a kenyér színe alatt való közlésében. De tökéletesen csak bevégzett munkája után kellett azoknak kitűnni, midőn a földiségből egészen kivetkezett, és teste csupán mennyei lett. Épen így van az ő emberi lelkével is. Ez fogékony volt ugyan minden emberi behatásokra és érzelmekre, de egyszersmind amaz elevenítő szellem volt. Mint ilyen, minden szellemi állapot fölött fölemelkedhetett, s Istennel való egyesülésénél fogva, hatalmában állott, hogy a testnek egyedűli éltetőjévé, élet-alapjává legyen, s azt természet fölötti eszközök nélkül csupán önmagából vegye (Máté 4,2.); de lelkének ezen megdicsőűlt állapotja csak bevégzett munkája után vala maradandólag bekövetkezendő, és akkor történt, hogy az, mint elevenítő lélek, tökéletesen ki lőn tűntetve és megdicsőitve. Lásd a 47-ik jegyz. Ily módon értelmezik ezt ar. sz. Ján. és Ágost. Lásd Corn. a Lapide.
1 Kor 15,48
Lásd a 49-ik jegyz.
Valamint a mennyei Krisztus feltámadásában és azután testileg és lelkileg megdicsőűlt: úgy fog az ő egész szellemi nemzedéke is a feltámadásban és az után testileg és lelkileg megdicsőíttetni. Megjegyzendő az is: Hogy valamint a mennyei Krisztus már feltámadása előtt is gyakran mutatta magát elevenítő szellemnek, ki a testet mennyei körébe átvonta: úgy megtörténik gyakran itt is, hogy az ő szentei, Istennel való egyesülésökben, lélek szerint amaz elevenítő szellemmé lesznek, mely magasan áll a közönséges lelkiállapotok fölött, és testi mivolta fölött uralkodik, s azt megdicsőíti. Minden igaz keresztényről is el lehet mondani, hogy ilyen, testöket megelevenítő szellemök van, a mennyiben, midőn Krisztussal az Oltáriszentségben egyesűlnek, a jövendő, dicsőséges feltámadás magva elvettetik testeikben (Ján. 6,55. 8,11.)
egészen tiszta, egészen szent életben, mi kezességet ad a dicsőűlt test feltámadására. A görög szerint: úgy fogjuk viselni a mennyeinek ábrázatát is. A sz. atyák legnagyobb részénél és igen sok görög kéziratban úgy olvasható mint a Vulgátában. A mint a fő, úgy jár a test is és a test tagjai. Ha egy szelleműek vagyunk vele, akkor ő egy test lesz velünk. Ő részesévé lett természetünknek, mi is legyünk részesei az övének. Valamint belőle az ő megalázódása idejében az Isten egyszülött Fiának fölsége kitündöklött, úgy kell viszszatűkröződni bennünk az ő képének. Nekünk fokonkint ugyanazon képpé kell átalakúlnunk, a tiszta fény egyik fokáról a másikra; úgy leszünk az ő megdicsőült testéhez is hasonlókká.
Az pedig bizonyos, atyámfiai! hogy az állati ember a mennyországot el nem nyerheti, mert a rothatagság nem lehet egyszersmind rothadatlanság. (Teodor. Teofil. Ambr.). A test és vér az állati ember, a földi Ádám képe. Ebből megtanúlhatjuk, hogy az örök boldogság nem érzéki élvezetekben áll, és hogy minekünk az érzéki, állati élet szerint meg kell halnunk, és Krisztus lelke szerint élnünk, ha az örök életet elnyerni akarjuk (Ágost.).
Eddig előttetek ismeretlen igazságot mondok: Épen, mivel nem viseli magán mindenki a mennyeinek ábrázatát, hanem az állati Ádámét, ennélfogva mindnyájan feltámadnak ugyan, de nem öltöztetnek mindnyájan dicsőséges testbe. A gonoszok is feltámadnak, de nem dicsőségben, mert ez csak a jóknak van megigérve (48. v.). A gonoszok, ugymond sz. Ágoston, rothadatlanúl támadnak fel, de a büntetés kínjaitól marczangoltan (lásd Ján. 5,29. Márk. 9,48.). A görög más olvasás szerint: Nem fogunk mindnyájan aludni (meghalni és eltemettetni), de mindnyájan átváltozunk. Mind a két olvasás nagy tekintélyt nyert az anyaszentegyházban, a nélkül, hogy ez egyik vagy másik mellett kimondta volna határozatát. A Vulgáta olvasása igen jó görög kéziratokban található, különösen a clermonti régi codexben, és igen sok régi latin atyáknál (Tertull. Hilár. Ambr. Jerom. Rufin. stb.), és úgy látszik, hogy az egész latin egyházban csaknem egyedül ez volt használatban. A görög olvasás a görög sz. atyák legtöbb kézirataiban találtatik. Első tekintetre úgy látszik, hogy a két olvasás egymással ellenkezik, de közelebbről vizsgálva elenyészik az ellenmondás. Mert midőn a görög azt mondja: Nem fogunk mindnyájan aludni (t. i. azon időben, mikor Krisztus itélni jő), ez nem ellenkezik a latin olvasással, mely szerint: mindnyájan föltámadunk; mert a rögtöni átváltozás, melyet az akkor még élők tapasztalni fognak, épen halála a földi embernek, és föltámadása az újnak, úgy hogy ők is meghalnak és föltámadnak (Zsid. 9,27. Zsolt. 88,49.). Azután, midőn a görög mondja: hogy mindnyájan átváltozunk, ez sincs tulajdonképen ellenmondásban a latin olvasással: hogy nem mindnyájan változunk el; mert a mindnyájok alatt, kikről a görög szöveg mondja, hogy átváltoznak, csak a jók, az igaz keresztények érthetők, mivel Pál közvetlenűl előbb a mennyország birásáról szól, úgy hogy ezen olvasás egészen egy jelentésű a másikkal: nem mindnyájan változunk el.
1 Kor 15,52
Rögtön (lásd Máté 24. r. 31-ik jegyz.) fog a világbíró megjelenni. A harsona a mindnyájokhoz intézendő felhivást jelenti, hogy a bíró előtt jelenjenek meg.
A halottak mindnyájan halhatatlan testben támadnak fel, és a kik akkor még élnek, hirtelen dicsőűl átváltoznak (ha ugyan igaz keresztényeknek találtatnak). A latin olvasás szerint (54-ik jegyz.) mindenek föltámadásáról van szó, és az alább említett halhatatlanság és rothadatlanság a gonoszokra is vonatkozik. A görög olvasás szerint pedig csak a jók feltámadásáról van szó, a halhatatlanság és rothadatlanság e szerint itt csak a jókra vonatkozik, s a dicsőséget és megdicsőülést jelenti. Egyébiránt csak egy közfeltámadás van. Az igazak erkölcsi feltámadása e pogányság legyőzetése után, sajátlanúl neveztetik első feltámadásnak (Jel. 20,1–6.).
1 Kor 15,54
A görög szerint: Mikor pedig ez a rothatag test felöltözik rothadatlanságba, ez a halandó stb.
Lásd Izai. 25,8. Az apostol ezt a görög forditásból idézi.
Lásd e prófétai szavak értelmezését Ozeás 13,14.
A ki vétkezett, e fullánk által megsértett, és a halált nem kerűlhette el; a mózesi és minden egyéb törvény által, mely nem volt egyesűlve a Krisztusban való hittel, a vétkezés egyre gyakoribb, s az emberek büntetésre méltó volta nagyobb lett (lásd Rom. 5,20.); most pedig a mi Urunk Jézus Krisztus által a benne való hitben tökéletes győzedelmet nyertünk. Lásd Ján. I. 5,5.
1 Kor 15,58
keresztény kötelességeitek teljesítésében.
ha az Úrban, azaz, mint igaz keresztények munkálkodtok. Lásd Máté 5,12.
1 Kor 16,1
Lásd Rom. 15,25.26.
Lásd a bevezetést a Galatákhoz írt levélhez.
1 Kor 16,2
vasárnap (lásd Apost.cs. 20,7.), midőn isteni szolgálatra egybegyűltök.
tegye a község alamizsna-szekrényébe, a mi adományt szánt a jerusalemi anyaközségnek.
Ha a gyüjtelék jelentékeny lesz. E szavakkal az apostol buzdítani akarja a korintusiakat, hogy bőven adakozzanak. Hogy szándékozik Jerusalembe utazni, kijeletette Rom. 15,25. is.
Lásd Apost.cs. 20,1–3. és a bevezetést e levélhez.
Lásd a bevezetést és Apost.cs. 19,8–10.
nagy tér munkálkodásra.
Lásd a bevezetést.
a miatt, hogy ő még fiatal. Lásd Tim. I. 4,12.
A görög szerint: A mi Apollo atyánkfiát illeti, igen kértem őt stb.
1 Kor 16,15
az elsők, kik Akájában a keresztény hitre tértek. Lásd Kor. I. 1,16.
keresztény-társaik szolgálatára, az idegeneket befogadván, ápolván stb. A Fortunatus és Akaikus nevek nincsenek meg minden görög kiadásban.
Ezen, tőletek hozzám jövők, némileg kipótolták azt, a minek hijával vagyok, távollévén tőletek.
a tieteket is; mert ti is bizonyosan örűltök, elgondolván, hogy az általok hozott levél, nekem örömet szerez.
1 Kor 16,19
az úgynevezett proconsularis Ásiában levők.
1 Kor 16,19
Lásd Rom. 16,3.5. Apost.cs. 18,2.18.
E szavak nincsenek a görögben.
Lásd Rom. 16,16.
Lásd Rom. 16,22.
1 Kor 16,22
rekesztessék ki az egyházi községből, megfosztatván minden kegyelemtől, s így átok alá essék.
E szíriai szavak jelentése: Urunk jő. Az apostol e fenyegetést teszi hozzá: Az Úr eljő itéletre, és számra vonja mindazt, ki őt nem szereti.