Mózes I. könyvének kommentárjai
* (Bevezetés: Az ég és föld eredete. 1,1—2,3.)
* 1,1. A világ teremtése. Fenségesen egyszerű szavakkal hirdeti a Szentírás az örök igazságot: nem öröktől fogva létezik e világ, hanem az idők kezdetén teremte, hozta azt létre a semmiből a világ felett álló, örökkévaló, mindenható Isten. – E szó: Isten a héber nyelvben többesszámú forma (Elohím, szószerint annyi, mint Istenek), mely azonban mindig egyesszámú állítmányt (pl. teremte) kíván. Ebben a szentatyák a háromszemélyű, de egylényegű Istenről (a Szentháromságról) szóló tanítás ősi megcsillanását látják; nem lehetetlen azonban az sem, hogy a többesszám csak az Isten végtelen felségének kifejezésére szolgál. Az Isten teremte az egész világot: az angyalok mennyei világát (=menny) csak úgy, mint az anyagi világot ( = föld).
* 2. A föld ősi állapota. Mikor az Isten a földet megteremtette, az puszta és üres (a héber szöveg szerint: tohu va-bohu) vagyis sötét, élettelen, rendezetlen tömeg volt, melyet mélységes víz borított, de felette ott lebegett (a héber szöveg szerint talán: feküdt, – mint az anyamadár a fészkén, mikor tojásait költi) az Isién Lelke. Isten tehát nem hagyta magára a földet, hanem gondviselésével életet s rendet teremtett abba. Ez utóbbi mondat tartalmazza a Szentírás egész teremtéstörténetének alapgondolatát. A Szentírás ugyanis elsősorban nem azt akarja elmondani, hogy miként lett a világ s minden lénye, hanem azt, hogy Isten teremtő gondviselése nélkül semmi sem lett széles e világon. Ezért vonultatja el előttünk a következőkben a teremtés történetének nagy vonalakban való népies vázolásával a világ legfőbb alkotóelemeit: az eget, a vizet, a növényeket, az égitesteket, az állatokat s végül az embert, hogy mindeniken szemléltesse, hogy nem magától lett, hanem az Isten teremtette.
* 3-5. Az első nap. Isten végtelenségét s teljes szellemiségét a véges és anyagi világhoz szabott emberi nyelv teljesen kifejezni nem tudja s azért – hajdan és ma egyaránt – csak az ember világából vett kifejezésekkel szólhat az Istenről. Az ószövetségi Szentírás, főleg első részeiben, tele van ilyen ú. n. antropomorfisztikus (= Istennek emberi alakot, kezet, lábat, szemet stb. tulajdonító) és antropopatisztikus (= Istennek emberi indulatot, haragot, bánkódást stb. tulajdonító) kifejezésekkel, melyeket azonban nem szabad szószerinti értelmükben vennünk. Ilyenképen mondja a Szentírás ehelyütt is, hogy mondd az Isten, noha az Isten semmit sem szólt, hanem puszta akaratával teremtett. Isten teremtő akaratára először is világosság áradt a (víz-borította) földre és pedig talán olyanformán, mint manapság ködös, borongós napjainkon, amikor magát a nap korongját nem látjuk az égen, de világosságát észleljük.
* 4. Isten minden teremtmény megteremtése után megállapítja, hogy az jó, vagyis hogy megfelel annak a célnak, melyet Isten eléje tűzött: hirdeti az Isten dicsőségét s szolgálja az ember javát. — Isten elválasztá a világosságot a sötétségtől, vagyis megszabta a nap és éjjel váltakozásának törvényeit. — Ezzel záródott az első nap. Hogy azonban mi volt tulajdonképen ezen (s a következő hat) nap, sem az Anyaszentegyház, sem a Szentírás, sem a szenthagyomány nem határozza meg: huszonnégyórás napnak, hosszú, sokezeréves időszaknak egyaránt tarthatjuk, sőt az sem lehetetlen, hogy minden egyes ilyen nap tulajdonképen az isteni kinyilatkoztatásnak egy-egy szakasza (Ádámnak egy-egy látomása) volt, mellyel az Isten a teremtés történetének főbb eseményeit (az emberrel, Ádámmal) közölte. — Bármi legyen is, az bizonyos, hogy a hat nap története egyfelől csodálatos szépséggel állítja elénk, hogy a világ s minden lénye az Istennek köszöni létét, másfelől pedig bámulatos mélységgel szemlélteti, hogy a hetedik nap megszentelését az Isten kívánja.
* 6-8. A második nap.
* 6. Isten akaratára a földet borító mélységes vízben boltozat keletkezik, mely a földet borító vizet két részre osztja: egyik részét lenn hagyja a földön, a másikat felemeli s maga felett tartja. A régi Kelet az égboltozatot, mely lényegében véve nem egyéb, mint a napsugaraknak a levegő részecskéi által előidézett fénytörési tüneménye, szilárd, sátorszerű boltozatnak képzelte s azt hitte, hogy felette víz helyezkedik el, mely, ha az égboltozat zsilipjei megnyílnak (vö. 7,11), a földre zúdul. Ezért, mikor a Szentírás ezekről a dolgokról beszél, maga is ezen felfogás kifejezéseit használja, amit máskép nem is tehetett, ha azt akarta, hogy megértsék. Ebben époly kevéssé téved, mint mi, amikor a mennyboltozatról, az égen úszó felhőkről beszélünk, noha tudjuk, hogy a mennyboltozat csak látszólagos s a felhők nem úsznak az égen. A Szentírásnak ugyanis nem az a célja, hogy a világ természettudományi törvényeit kinyilatkoztassa, hanem az, hogy hirdesse, hogy a világon minden az Isten teremtménye.
* 9-13. A harmadik nap.
* — 9. Az ég (boltozat) (L. 6. v. és jegyz.) a földet borító vizet két (egy alsó és egy felső) részre osztotta; most Isten akaratára a földőn maradt víz tagozódik: egybegyűl a föld mélyedéseibe, horpadásaiba s így létrejön a szárazföld s a tenger. (Utóbbihoz számítja a Szentírás a tavakat, folyókat, patakokat stb. is.)
* 11. Mivel most már van világosság (L. 3. v. és jegyz.), van légkör (L. a 6. v. és jegyz.) s van szárazföld, Isten megteremti a növényeket. A Szentírás nem azt akarja mondani, hogy a növényeket a föld (maga) hozta elő, hanem csak színnel, élénkséggel írja le, mint népesült be Isten akaratára növénnyel a föl. Leírása oly élénk, hogy szinte látjuk, mint keletkezik a növény a földön: először ugyanis (a kissé világosabb héber szöveg értelme szerint) hajtások dugják ki fejüket a földből, azokból azután a növényvilág két nagy országi, áll elő: a fűfélék, melyek a magvakat (látszólag) magtakaró nélkül hozzák s a fafélék, melyek magvaikat gyümölcsökbe burkoltan termik. (A többi növényről a Szentírás nem szól, mert a legfőbb növények teremtettségéből a többiek teremtettsége önként következik.)
* 12. Mindez faja szerint keletkezett, vagyis Isten fajról-fajra minden növényt megteremtett. Arra a kérdésre azonban, hogy az Isten az egyes fajokat közvetlenül vagy közvetve teremtette-e, a Szentírás nem felel.
* 14-19. A negyedik nap. Isten a világosságot az első napon teremtette (vö. 3-5. jegyz.), de akkor a világosságot adó égitestek, még nem tűntek fel az égen, egyrészt talán azért, mert mai alakjuk még nem volt meg, másrészt pedig azért, mert a földet borító víz (és sűrű ködös pára) eltakarta őket. Most, a negyedik napon (vö. 1,4. jegyz.), Isten akaratára teljes pompájukban felragyognak az égitestek az égen: ha lett volna már ember, körülbelül úgy látta volna őket, mint manapság. — Ezek az égitestek a szántóvető s a pásztorember számára fontos időjárási jelek, szerintük számítja az ember az időket (tavaszt, őszt, ünnepeket), a naptári napokat (= hónapokat?) és az éveket.
* 18. L. 1,4. jegyz.
* 20-23. Az ötödik nap.
* 20. A héber szöveg így szól: Nyüzsögjenek a vizek élő lénynek nyüzsgésétől s szárnyaljon szárnyas stb. — Ezzel a Szentírás nem akarja azt mondani, hogy a vizi állatok a vízből keletkeztek, csak pompás kifejezésekkel vázolja, mint népesítette be Isten a vizeket (s a levegőt) állattal. — Szárnyas a héber nyelvhasználat szerint mindaz, aminek szárnya van, tehát madár, denevér, sáska, bogár stb. — E helyett: melyet a vizek eléhoztanak, a héber szöveg ezt mondja: melytől a vizek nyüzsögnek. — A fajuk szerint kifejezésről L. 12. v. jegyz.
* 23. L. 5. v. jegyz.
* 24-31. A hatodik nap.
* 24. A Szentírás nem azt akarja mondani, hogy a szárazföldi állatokat a föld hozta elő, hogy azok a földből keletkeztek, hanem csupán színes kifejezésekkel írja le, mint népesítette be az Isten állattal a földet. — A szárazföldi állatokat a régi Kelet három osztályba sorozta: vannak barmok, vagyis szelíd háziállatok, csúszómászók, vagyis olyan állatok, melyek vagy teljesen a földön csúsznak-másznak, vagy egészen a föld színén, apró lábakkal surrannak, mint a kígyó, a gyík, az egér, a menyét, a féreg stb. s végül vannak vadállatok. A felsorolás népies és nem teljes: de a Szentírás csak azt akarja, hogy azoknak a lényeknek a teremtettségét állítsa szemünk elé, amelyekkel szinte napról-napra találkozunk.
* 26. Az ember teremtését az Isten (a Szentháromság? vö. 1,1. jegyz.) öröktől fogva kelt elhatározásának ünnepélyes kifejezése vezeti be. – Isten a maga képére s hasonlatosságára teremti az embert, azaz úgy, hogy az ember testi-lelki tulajdonságain az Isten tökéletessége tükröződjék; ez különösen abban nyilvánul meg, hogy az embernek szellemi, halhatatlan, értelemmel s szabad akarattal bíró lelket ad, eléje természetfeletti rendeltetést szab s megajándékozza a természetfeletti megszentelő kegyelem adományával.
* 28. Hogy az Isten képére alkotott ember megsokasodjék s így az Isten dicsőségét minél több ember hirdesse s az istenadta természetes és természetfeletti javakat minél több ember élvezze, az Isten tehetséget és jogot ad az embernek a házasságra. (Utóbbit az Isten kezdettől fogva egy férfi és egy nő felbonthatatlan életszövetségének rendelte, de a bűnbeesés után ennek szigorú és teljes megvalósítását Krisztus Urunk eljöveteléig felfüggesztette – vö. Máté 19,8.) Isten képe tükröződik abban is, hogy az ember uralmat (– használati és tulajdonjogot) nyer az állatok fölött: értse meg az ember, hogy ő a teremtés koronája, ki messze magasan áll a világ lényei felett, melyeknek ő ura és nem szolgája.
* 29. Végül a jó Isten eledelről is gondoskodik: az embernek a gabona- és gyümölcsféléket adja (a hús élvezetét Isten nem tiltja ugyan meg, de kifejezetten csak a vízözön után – vö. 9,2. – engedi meg),
* 30. – az állatvilágnak pedig (a héber szöveg szerint) a zöld növényzetet (a füvet) rendeli eledelül.
* 31. Vö. 1, 4- jegyz.
* 2,1-3. A hetedik nap megszentelése.
* 1. Mikor tehát az ég és föld s azok minden ékessége (a héber szöveg szerint: serege, vagyis tartozéka, felszerelése) elkészült,
* 2. – Isten a hetedik napot nyugalmával (a munkától való tartózkodással) megszentelté, azaz szentté, Istennek szentelendővé tette. Ez a szombat [héberül sabbat, azaz nyugalom(nap)] eredete; a keresztények Jézus Krisztus feltámadásának emlékéré a szombatot (azaz: a nyugalom-napot) vasárnap ülik meg.
* 1. Ősszüleink története. (2,4-4,26.)
4-7. Az ember teremtése. A következőkben a Szentírás még egyszer elmondja az ember teremtését, és pedig ezúttal részletesebben.
* 4. E vers értelme és hovatartozása kétséges. Egyesek az eddigiek (1,1-2,3.) befejezésének tartják, mások – miként fordításunk is – a következők bevezetésének tekintik, de így is fordítják: Ez (a következő) az ég és föld (= a világ) története, miután teremtésük végbement, azon a napon stb. – A Szentírás az Istent Úr Istennek nevezi, amivel azt akarja kifejezni, hogy a világmindenség teremtő Istene ugyanaz, mint az Úr (a héber szöveg szerint: Jáhve), az izraeliták Istene. Az izraeliták ugyanis az Istent Úr (= Jáhve) néven imádták. (L. Móz. II. 3,24. jegyz.)
* 5-7. E verseket valószínűleg a következőképen kell az eddigiekkel összhangba hoznunk.
* 5. Eleinte (a harmadik napig) nem volt növényzet a földön, s nem volt eső sem és ember sem. (A harmadik napon ugyanis a víz a föld mélyedéseibe gyűlt össze s a szárazföld kiszáradt.)
* 6. De ekkor (a harmadik napon?) forrás fakadt a földből (a héber szöveg így is fordítható: ködös pára szállott fel a földről), megöntözte a föld színét, s így alkalmassá tette arra, hogy növényt teremtsen reá az Isten.
* 7. Ezek után (a hatodik napon) teremtette Isten az embert. Testét (a héber szöveg szerint) a föld porából alkotta (a héber szöveg szerint: formálta – mint a fazekas az edényt –), vagyis ugyanazon anyagokból, melyekből a föld áll, de halhatatlan éltető lelke az Isten lehelete: az Isten lehelte azt az ember arcára (a héber szöveg szerint: orrába).
* 8-14. A paradicsom.
* 8. A héber szöveg így szól: És ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felé. Az Éden szó tehát valamely vidéknek tulajdonneve volt, de a latin fordítás héber köznévnek veszi, s mindannyiszor lefordítja, és pedig a Gyönyörűség szóval. — Minthogy e szó: Éden a hébernél régebbi nyelveken valószínűleg pusztaságot, sivatagot jelent, a paradicsomkert pedig vízben s növényzetben bővelkedett, igen valószínű, hogy a régi keleti ember e sivatagban elterülő, dús vizű s növényzetű paradicsomkert hallatára pompás sivatagi oázisra gondolt. Maga a paradicsom szó perzsa eredetű, elgörögösödött, illetőleg ellatinosodott szó és parkot, kertet jelent.
* 9. Az élet fája hatásáról nyerte nevét: ez táplálta volna az ember életét és pedig úgy, hogy az ember tudott volna meg nem halni, míg az Isten a testi halhatatlanság állapotába nem helyezte volna. — Tudni jót és gonoszt a héber nyelvben átvitt értelemben használatos kifejezés s egyszerűen annyit jelent, mint tudni vagy mindent tudni; ilyen értelemben mondja a Szentírás az Istenről is, hogy tud jót és gonoszt. (Vö. 3,22.) Ősszüleinkre nézve azonban e kifejezés szószerinti teljesedést nyert: a jó és a gonosz tudásának fája által ismerték meg a paradicsomi állapot jóságát, boldogságát s a bűnbeesettség rosszaságát, nyomorúságát. A gonosz lélek ugyanis épen e kifejezés kétértelműségével szedte rá ősszüleinket: mindentudást ígért s testi-lelki nyomorúságot adott. Hogy mi volt e fák gyümölcse (alma, füge vagy – mint a zsidó hagyományok állítják – egy citromféle gyümölcs, az ú. n. ethrog) a Szentírásból meg nem állapítható.
* 10. Keleten igen drága kincs a víz; mi sem mutatta a régi keleti ember előtt a paradicsomkert kiválóságát jobban, mint az, hogy bőven volt vize. A Gyönyörűség helyéről (a héber szerint: Edenből) ugyanis folyó is eredt; ez onnan négy főágra szakadt. Az onnan szó vagy Édenre vonatkozik, s akkor a négy főág még a paradicsom területén folyt volna vagy a paradicsomra vonatkozik, s akkor azt jelenti, hogy (a főfolyó) a paradicsom elhagyása után szakadt négy ágra, vagy időhatározói értelemben veendő: azután, a paradicsom pusztulása után, szakadt négy ágra.
* 11. A Fizonról bizonyosat nem tudunk; Hevila egyesek szerint Kánaántól északra vagy északkeletre, mások szerint Délarábiában feküdt.
* 12. A bdellium valószínűleg egy fának (Commiphora africana?) illatos gyantája – mások szerint valamely drágakő.
* 13. A Gehonról bizonyosat nem tudunk; Etiópián (a héber szöveg szerint: Kús országán) a Szentírás rendesen az Egyiptomtól délkeletre eső vidéket, a mai Núbiát, Kofdofánt és Abessziniát érti, egyes helyeken azonban, úgy látszik. e névvel Középarábiát is jelöli.
* 14. A harmadik folyó a héber szöveg szerint a Hiddekel volt és Assúrral szemben (ettől kelétre) folyt. A Hiddekel kétségkívül a Tigris folyó. Assúr a Tigris jobbpartján feküdt; ősi város volt. – A Tigris s a negyedik folyó, az Eufrátes ma is ismeretes: messze északon, az örmény-fennsíkon erednek, közrefogják a mezopotámiai síkságot, s annak déli részén (manapság) egyesülve, Satt-el Arab néven ömlenek a Perzsa-öbölbe. A paradicsom helyének földrajzi meghatározásához azonban e két igen hosszú folyású folyó ismerete kevés s így meg kell elégednünk azzal, hogy a paradicsom valahol e két folyó vidékén, tehát talán az örmény-fennsík és a Perzsa-öböl közt elterülő vidéken fekhetett.
* 15-17. Isten Ádámot a paradicsomba helyezi, s próbára teszi.
* 15. Isten tehát Ádámot a paradicsomkerten kívül teremtette, s pusztán kegyelméből helyezte abba: az embernek tehát meg kellett volna őriznie azt. Ádám a paradicsomban a bűnbeesés nélkül is dolgozott volna, de a munka nem lett volna számára teher s nem viselte volna magán a büntetés jellegét.
* 16-17. Isten parancsa lényegében véve olyasmit kívánt, mint a későbbi izraelita ételtörvények, vagy az Anyaszentegyház böjti parancsai: ennie nem lett volna szabad az embernek arról a fáról, (L. 9. v. jegyz.) A halál, amellyel az Isten az embert megfenyegeti, kettős: a természetfeletti élet halála (vagyis a megszentelő kegyelem – vö. 1,26. – elvesztése) s a testi élet halandóvá változása. (A bűnbeesés előtt az ember tudott volna meg nem halni, azóta az ember nem tud meg nem halni.)
* 18-24. Éva teremtése.
* 19. Ádámnak az Isten uralmat adott a föld és lényei felett (vö. 1,28.), ezt Ádám most átveszi s azért ad nevet az állatoknak. (A régieknél a névadás a tulajdonjog vagy az uralom megnyilvánulása volt.) Ádám az állatoknak természetüknek s lényüknek megfelelő nevet adott, mert a bűnbeesés előtt rendkívüli értelemmel bírt. (A régiek felfogása szerint a neveknek mindig volt okuk: azért közöl a Szentírás is oly sokszor névmagyarázatokat.)
* 20. Ádám látja, hogy minden állatnak van élettársa: de olyan lény, aki hozzá hasonló s akit önmagáról nevezhetne el (vö. 23. v. jegyz.), nem talál. – Ezért alkotja az Isten az asszonyt.
* 21. Mély álmot (= elragadtatást, exstasist) bocsát Ádámra, hogy Ádám ezalatt értesüljön arról, ami vele történik, s a férfi oldalbordájából megalkotja az asszonyt s a kivett bordát pótolja. – Az Anyaszentegyház tanítása szerint ezt az elbeszélést lényegében véve történeti (szószerinti) értelmében kell vennünk, de hangsúlya a benne rejlő valláserkölcsi igazságra esik: a férfi a család ura és feje, az asszony a férfi segítőtársa, kivel a férfinek a házasságban oly elválaszthatatlanul kell egybefűződnie, mint önnön testével. (Vő. Máté 19,5; Márk 10,7; Kor. I. 11,9; Ef. 5,31.)
* 23. A férfi héberül: is; mivel az asszony a férfiból alkottatott, azért neve e szó nőnemű alakja: issa leszen. Az issa szó feleséget jelent, s ilyen értelemben használja mindjárt a következő (24.) vers is. A két szó közötti összefüggést a magyar nyelvben nem igen tudjuk kifejezni; még legjobban megközelítené: ember – némber (= nőember).
* 24. E vers valószínűleg már nem Ádám szava, hanem a szent író összefoglaló magyarázata.
* 25: Ősszüleink ártatlansága. Bűnös vágyak nem zavarták, az éghajlat lehetővé tette ősszüleink mezítelenségét. – A héber szövegben ehelyütt jellemző szójáték csendül: az emberek mezítelenek (héberül: árummim), a kígyó pedig (3,1.) ravasz (héberül árum).
* 3,1-6. Ősszüleink bűnbeesése.
* 1. A kígyó képében a gonosz-lélek rejtőzött; a kígyó a Szentírásban egyébként is mint a ravaszság jelképe szerepel, érthető tehát, hogy a ravasz kísértő ezt a ravasz állatot használta fel ravasz kísértése eszközéül. (Vö. Bölcs. 2,23-24; Ján 8,44; Róm. 5,12. 16. 20; Kor. II.11,2; Tim. I; 2,14; Jel. 12,3-4; 20,2.) A kérdés, melyet a gonosz lélek az asszonyhoz intéz (a héber szöveg szerint: Hát igazán azt mondotta az Isten, hogy a kert egyik fájáról sem ehettek?), olyan, hogy az asszony szóba áll a kísértővel s így vesztébe rohan. (Az elbeszélés lélektani szempontból is valóságos remekmű!)
* 4-5. Vö. 2,9-22. jegyz.
* 6. E szavak helyeit: tekintetre gyönyörű, a héber szöveget így kell értenünk: és kívánatos, mert okossá tesz.
* 7-8. A bűn következménye. Legott a bűn elkövetése után felnyílt ősszüleink szeme: elvesztették gyermeki ártatlanságukat s elfogta őket a bűntudat s a büntetés félelme.
* 8. A szentatyák szerint Isten a paradicsomban érzékelhető (emberi?) formában közlekedett ősszüleinkkel. Az Úr Isten szava vagy a 9. versben levő kérdés, vagy – minthogy a megfelelő héber szó általában hangot jelent – az a nesz, amelyet a bűnbeesés helyére (érzékelhető formában) közeledő Isten közeledte keltett. Ősszüleink elhomályosult értelmükkel úgy akartak menekülni a büntetés elől, mint a gonoszságon kapott gyermekek.
* 9-18. Ősszüleink bűnének büntetése.
* 1. 14-15. A kísértő büntetése. Az isteni átok – a szentatyák tanítása szerint – kettős: egyfelől a kísértés eszközére, a kígyóra, másfelől magára a kísértőre, a gonosz lelekre vonatkozik. A kígyó valószínűleg a paradicsomban is a mellén (a hasán) csúszott s (látszólag) ott is a föld porát ette (azaz: állandóan öltögette nyelvét a porban), de mindez most az átok és büntetés jellegét nyeri. A paradicsomban ember és kígyó békességben éltek: most Isten ellenségeskedést vet a kígyó és az ember közé: az ember üldözi a kígyót s ha lehet, széttiporja fejét, a kígyó viszont az ember sarka után kapdos, s ha bírja, megmarja; ezt az ellenségeskedést (melyet a pusztát járó keleti ember napról-napra észlelt) az isteni átok a hajdani bűnrevezető barátkozás örök emlékeztetőjévé teszi. – Az isteni átok azonban a kígyó képében rejtőző gonosz lelket is sújtja. – Az is mellén jár s a föld porát eszi; az ő világa az, ami alávaló, aljas, a fennenvalókat nem érti s nem keresi. Ám hiába ejtette a bűn által foglyul az embert: Isten ellenségeskedést vet közéje s az asszony (egy) ivadéka közé: Az (a latin fordítás szerint az Asszony, tehát a Boldogságos Szűz Mária, a héber szöveg szerint az asszony ivadéka, tehát az Úr Jézus Krisztus) a gonosz lélek minden ármánykodása ellenére széttiporja a gonosz lélek fejét, vagyis megtöri hatalmát s szabaddá teszi (megváltja) az embert. Isten tehát mindjárt a bűnbeesés után megkönyörült az emberen s Megváltót ígért neki; irgalmának ezt a kijelentését proto-evangéliumnak (ős-evangéliumnak, azaz első örömhírnek) nevezzük. Ennek teljesedését szolgálta az egész ószövetség s ennek teljesülését hirdeti az egész újszövetség.
*2. 16. Az asszony büntetése. – A légy férjed hatalma alatt kifejezést egyesek így fordítják: epekedjél férjed után. Hogy az asszony a családban a férfi hatalma alatt áll, már a teremtés rendje s mikéntje is kifejezte (vö. Kor. I. 11,8-9; Tim I. 2,11-13.), most ez azonban egyszersmind büntetés jellegét is nyeri.
* 17-19. A férfi büntetése. E helyett: átkozott legyen a föld munkád alatt, a héber szöveg így szól: átkozott legyen a föld miattad. – A munkát az ember a bűnbeesés előtt is ismerte: de az akkor nem volt teher s nem viselte magán a büntetés jellegét. – Ősszüleink bűne s büntetése (a Szeplőtelenül fogantatott Szüzet kivéve) minden emberre átszállott s azóta minden ember ezzel a bűnnel jön a világra. (Eredeti bűn.)
* 20. Éva neve. Mivel, mint említettük, a régi Kelet felfogása szerint minden (tulajdon)névnek belső oka volt, az ószövetségi Szentírás (főleg Mózes) könyvei számos névmagyarázatot közölnek; ezzel egyszersmind azt is elérik, hogy (héber) olvasóik előtt azonnal felidéződik az az esemény vagy tanítás, mely az egyes tulajdonnevek jelentéséhez vagy hangzásához fűződik. – Ezért közli a Szentírás Éva nevének magyarázatát is. Éva – inkább hangzása, mint jelentése szerint – annyit tesz, mint Éltet-adó (Ádám pedig annyit, mint vörös földből való). Hogy azonban miért áll Éva nevének magyarázata épen itt, nem tudjuk; nem lehetetlen, hogy eredetileg Káin születésének elbeszéléséhez (4,1.) tartozott és történetesen került mai helyére.
* 21-24. Az első emberpár kiűzetése a paradicsomból.
* 22. Az Isten mintegy szelíd gúnnyal szól: íme Ádám a tudás szempontjából olyan lett, mint az Isten (vö. 3,5.) – most már nem hiányzik neki más, mint a (testi) halhatatlanság! A szavak azonban egyszersmind Isten végtelen kegyességét is mutatják: nem akarja, hogy az ember ebben az állapotban (testileg) örökké éljen. – Az élet fájáról L. 2,9. jegyz. – A Gyönyörűség paradicsoma elé (a héber szöveg szerint: Éden kertjének keleti oldalára – mert az ember a paradicsomtól keletre telepedett le) kerubokat, azaz valamilyen érzékelhető formában (vö. Móz. II. 25,13-22; Ezek. 1,10.) megjelenő angyalokat állított és (a héber szöveg valószínű értelme szerint) ide-oda lobogó, villogó lángot helyezett az Isten, (Ezt a tüzet lángpallos formájában a kerubok kezében szokták ábrázolni.) – A Szentírás (Bölcs. 10,2.) s a szentatyák tanítása, szerint Ádám és Éva bűnbánatot tartottak s az Anyaszentegyház dec. 24-én szentekként ünnepli őket.
* 4,1-2. Káin és Ábel születése.
* 1. Éva szavaiban Káin nevének (hangzáson alapuló) magyarázata rejlik: örömében ugyanis azt mondja (a latin fordítás értelme szerint): Embert (= fiút, férfit, nem: leányt) nyertem (héberül: kániti) az Istentől, (A gyermek az Isten ajándéka!) – A héber szöveg e helyütt nem kevéssé homályos; egyesek így fordítják: Megnyertem a Jáhve-férfit – és úgy értelmezik, hogy Éva azért örvend Káin születésének, mert azt hitte, hogy már megnyerte azt a férfit, akit az Isten ígért s aki majd széttapossa a kígyó (= sátán) fejét. (Vö. 3,15.) Jáhve az Isten tulajdonneve volt. (Vö. Móz. II. 3,14. jegyz.)
* 3-8. Káin bűne.
* 3. A föld gyümölcse = gabona. Semmi okunk sincs feltételezni, hogy Káin értéktelen, silány gabonát mutatott volna be az Úrnak; Ábel áldozatát hite tette becsesebbé. (Vö. Zsid. 11,4.)
* 4. A zsidók később az első fajzatokból az állat háját égették el az Úrnak; a Szentírás mintegy ennek igazolását adja: íme, már Ábel is úgy tett. (A héber szöveg egyesek szerint így fordítandó: ... áldozék nyája legkövérebb első fajzatiból.) A zsidó hagyományok szerint az Isten azáltal tekintett Ábel ajándékaira (= azáltal mutatta meg, hogy kedvesen fogadja Ábel áldozatát), hogy azt égből jövő tűz (= villám) által emésztette meg.
* 6-7. A haragjában dúló-fúló Káint Isten óvja a bűntől; ha akarod, le tudod győzni a bűnös kívánságot, gyűrd le hát azt magadban. (A héber szöveg egyesek szerint így értelmezendő: ne félj, noha Ábel ezúttal föléd kerekedett, elsőszülöttséged révén továbbra is csak a te hatalmad alatt leszen s te fogsz uralkodni rajta.) – A szentatyák Ábelben Jézus Krisztus előképét látják.
* 9-16. Káin büntetése.
* 10. Mivel Ábel vére bosszúért kiáltott az égbe, a szántszándékos gyilkosságot égbekiáltó bűnnek nevezzük.
* 11-12. Káin büntetése a szülőföldjéről való számkivetés és a vallásos élet közösségéből való kiközösítés volt. Mivel a föld nem adta meg neki többé gyümölcsét, kóbor (= nomád) bujdosó (=hazátlan, száműzött) lett. (Hogy Káin bujkált volna, az emberek elől, a Szentírás sehol sem mondja.)
* 13-14. Káin attól retteg, hogy élete – Ádámnak és Évának 5,3. szerint sok fia és leánya volt – a vérbosszú áldozata lesz. Ezért mondja az Istennek (a héber szöveg értelme szerint): Nagyobb az én büntetésem, hogysem elviselhetném. – Ha ugyanis eltakarodik az Úr színe elöl (= arról a földről, hol az Urat tisztelik) s így kiszakad a vallási élet közösségéből, akárki leütheti.
* 15. Az Isten erre megígéri, hogy nem engedi megölni őt: aki megölné hétszerte ( = heted-íziglen?) bűnhődnék, – és ezt az ígéretét jel által is erősíti. – Ezt a jelet a latin fordítás hagyományos értelmezése szerint Káinra (a homlokára?) tette az Isten; miből állott e jel, nem tudjuk, célja azonban kétségkívül az volt, hogy a vérbosszú elől megóvja Káint. A héber szöveg azonban így is fordítható: s jelt tőn az Úr Káinnak, vagyis valami csodát művelt Káin előtt, annak bizonyságául, hogy nem engedi megölni őt.
* 16. Erre Káin eltávozék az Úr színe elől (= az ősi vallási közösség földéről) és bujdosóként lakozék a földön [a héber szöveg szerint: és Nód (= bujdosás, számkivetés) földén telepedék meg.]. Édenről L. 2,8. jegyz.
* 17-24. Káin nemzetsége.
* 17. Abban, hogy Káin (a fia számára?) nomád létére várost épített, nincs semmi lehetetlen. Hol feküdt e város, nem tudjuk.
* 18-24. Káin nemzetségének történetét a Szentírás a hetedik nemzedékig vezeti. Mivel utoljára Noémát (= Bájos) említi, valószínű az a feltevés, hogy ezt a leányt az emberiség másik (szetíta) főágának egyik férfitagja vette feleségül (vö. 6,2.), s ilyen módon Káin nemzetségének erkölcsi romlottsága az emberiség másik főágát is megfertőztette. Káin nemzetsége ugyanis teljesen elvilágiasodva, pusztán a földnek élt, azért hívja őket a Szentírás az „emberek fiainak”. (6,2.) – A lant (héberül: kinnór, görögül: kithara) kézben hordozható, inkább gitár, mint hárfaszerű húros hangszer volt. – A furulya (héberül ugáb) egyesek szerint dudához hasonlított. – Káin ágán találjuk az első többnejű férfiút is, Lámeket, kinek hetvenkedő dalát is megőrizte a Szentírás: büszkén hangoztatja, hogy aki vele kikezd, azt megöli s nagyobb bosszút áll rajta, mint amilyet az Isten ígért annak, ki Káint megöli.
* 25-26. Szet nemzetségének eredete. Szét körülbelül annyit jelent, mint kárpótlás. (Vö. 3,20. jegyz.) A latin fordítás szerint Enós, Szét fia kezdte segítségül hívni az Úr (vö. Móz. II. 3,14.) nevét, vagyis tisztelni az Urat (= Jáhvét). A héber szöveg azonban így is fordítható: Ekkor kezdték elnevezni (őket) az Úr nevéről; Szét nemzetsége ugyanis (eleinte) jámbor és vallásos volt s azért őket „az Isten fiainak” hívták (vö. 6,2.).
* 11. Szet nemzetségének története. (5,1.-6,8.)
* 5,1-2. „Az Isten fiai.” – Mivel Káint bűne miatt az Isten kiközösítette a vallás közösségéből, a fiatalabb fiú, Szét, ágán haladt tovább a paradicsomban adott isteni ígéret, a protoevangélium (vö. 3,15. jegyz.) teljesedése. Mivel ez az ág eleinte vallásos volt, azért a Szentírás az „Isten fiainak” nevezi őket (vö. 4,26. jegyz., 6,2. jegyz.) s a teremtéstől kezdve vezeti le történetüket.
* 3-5. Ádám.
* 3. A Szentatyák szerint az eredeti bűnre utal a Szentírás azon kifejezése, hogy Ádám már csak a maga képére és hasonlatosságára nemzette utódait.
* 4. Ádámnak tehát Káinon (Ábelen) és Szeten kívül sok fia és leánya volt.
* 5. E nemzetségtábla emberei mind hosszú életűek. E hosszú életet lehetővé tette az Isten akarata, a természet ősereje, frissessége, az emberek egyszerű életmódja és tiszta erkölcse – szükségessé tette az isteni kinyilatkoztatás átszármaztatásának folytonossága s az emberi nem elterjesztése. – Az esztendő tartamát a Szentírás kétségkívül legalább is 354 nappal (holdesztendő) számítja, nem lehet tehát ez esztendőket valami rövid, néhány hónapos vagy hetes időszakoknak tartanunk. Mivel azonban a Szentírás nemzetségjegyzékeinek szerkezetét nem mindenben ismerjük s az egyes évszámokban a különböző szövegemlékek sokszor eltérnek egymástól, a Szentírás évszámai alapján az emberi nem korára nézve biztos következtetéseket vonnunk sem nem lehet, sem nem szabad.
* 6-8. Szet.
* 9-11. Enós.
* 12-14. Káinán.
* 15-17. Máláleel.
* 18-20. Járed. Innen lógva e nemzetségjegyzékben – csekély eltérésektől eltekintve – ugyanolyan nevek fordulnak elő, mint Káin nemzetségjegyzékében (vö. 4,18.), ami minden valószínűség szerint Szét utódainak és Káin utódainak összebarátkozására mutat.
* 21-24. Hénok.
* 22. Mivel a Szentírás hangsúlyozza, hogy Hénok az Istennel járt, vagyis Istennek tetsző életet folytatott, méltán következtethetjük, hogy az emberek ekkor már általában romlottak voltak. Júdás 14. szerint Hénok fel is emelte szavát az általános romlás ellen.
* 24. Jámborsága jutalmául Isten őt halál nélkül vitte el e világból (vö. Sirák 44,16; 49,16 ; Zsid. 11,5.), hogy a világ végén Illéssel együtt (vö. Kir. IV. 2,11.) visszatérvén, szembeszálljon az Antikrisztussal. (Jel. 11,3.?)
* 25-27. Malusála (héberül: Metuselách). Ez élt a leghosszabb, ideig: 969 esztendeig; a köznyelv Matuzsálemként ismeri.
* 28-31a. Lámek.
* 29. Az erkölcsi süllyedés tetőpontján született Nóé, kinek neve (= nyugalom, vigasztalás) talán ismét a Megváltó eljövetelének reménységéből származott. (Vö. 4,1. jegyz.; 3,20. jegyz.)
* 31b. Noé.
* 6,1-4. Káin és Szet utódainak összeházasodása. Az utolsó próba.
* 1-2. Az Isten fiain minden valószínűség szerint Szet nemzetségének férfiait, „az emberek leányain” pedig Káin nemzetségének leányait kell értenünk. (Vö. 4,17. 26. jegyz.)
* 3. E vers értelme is, szövege is bizonytalan. A héber nyelvhasználat szerint azt jelentené, hogy az Isten elhatározza az emberek átlagos életkorának százhúsz esztendőre való csökkentését. Mivel azonban az emberek a vízözön után is jóval hosszabb életűek voltak ennél (vö. 11,10-26.), a verset minden valószínűség szerint úgy kell értenünk, hogy az Isten elhatározza, hogy 120 esztendő múlva elpusztítja a testiségbe merült emberiséget, ha addig meg nem tér.
* 4. A héber szöveg így szól: A náfil-ek voltak a földön azokban a napokban – sőt azután is –, amikor az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz (vö. 6,1. jegyz.) s ezek nekik (gyermekeket) szültek; ezek ama daliák, kik az ősidőkből ismeretesek. – A náfil szó nem jelent szükségképen óriást – bár Móz. IV. 13,33. szerint a náfilek szálas termetű emberek lehettek –, hanem általában erőszakos, szilaj, féktelenkedő embert. Kiket ért itt a Szentírás rajtuk, nem tudjuk; nem lehetetlen azonban, hogy azokról a héroszokról (hősökről) beszél, kiknek tetteit később a (pogány) monda annyira kiszínezte s magasztalta, – és épen ezek tiszteletével szemben akarja hangsúlyozni, hogy az ő gonoszságuk siettette a vízözön eljöttét.
* 5-8. Az emberiség megátalkodottsága. A megtérésre szánt idő (vö. 3. v. jegyz.) alatt is csak sokasodott és súlyosbodott az emberek gonoszsága, azért Isten elhatározza, hogy elpusztítja a gonosz világot. Természetes, hogy ezt az Isten nem most, hanem öröktől fogva határozta el, valamint az is, hogy az Isten nem bánkódék a szó szoros értelmében szívében; ezeket (s a hasonló) kifejezéseket a Szentírás csak azért használja, mert az ember az Istenről is csak emberileg tud szólani (vö. 1,3. jegyz.) s mert ezek által oktatni akarja az embert: hadd lássa, mily nagy rossz a bűn, s hadd tudja, hogy ha betelik a mérték, eléri őt az Isten büntető keze.
* III. Noé története. (6,9-9,29.)
9-22. Isten közli Noéval, hogy elpusztítja a földet, s megparancsolja néki, hogy építsen bárkát.
* 13. L. 17. v. jegyz.
* 14. A bárkát négyszögletes, ládaszerű, nem kormányozható alkotmánynak kell képzelnünk. (A bárka szót a héber szöveg ugyanazzal a szóval fejezi ki, mint azt a kosárkát – ládikát –, melyben Mózest anyja a Nílusba kitette. Vö. Móz. II. 2,3.) A héber szöveg szerint (nem simított fából, hanem) goferfából készült; utóbbi úgy látszik valami fenyőféle – ciprus vagy cédrus – volt.
* 15. A régi Kelet a hosszmértékek egységeit az emberi testről vette; könyökön az alsó kar hosszát kell értenünk, a könyöktől a nagy ujj végéig. Egy könyök – mint mértékegység – 45-55 cm. volt; a bárka hossza tehát (a könyököt egyszerűség kedvéért 50 cm-rel számítva) 300 X 50 cm = 150 m, szélessége 50 X 50 cm = 25 m, magassága 30x50 cm = 15 m, alapja 3750 m2, köbtartalma 56.250 m3 volt. A 16. vers első felének szövege és értelme teljesen bizonytalan; fordításunk ahhoz a véleményhez csatlakozik, mely szerint a bárka (nyeregalakú?) teteje alatt, a tetőtől egy könyöknyire (fél méternyire) köröskörül ablakok (a héber szerint inkább: nyilások) készültek, hogy a bárkának elegendő levegője s némi világossága legyen.
* 17. Ámbár a Szentírás azt mondja, hogy az özönvíz mindent el fog pusztítani, mi a földön van, mégsem tudjuk a vízözön kiterjedését meghatározni, mert a Szentírás nyelvhasználatában a föld szó nemcsak a föld kerekségét, hanem igen sokszor a föld egyes vidékeit, országait is jelenti. (Vö. Igéret földje.) Így tehát arra a kérdésre, volt-e vízözön azokon a helyeken is, hol gonosz emberek nem laktak, biztos választ adni nem tudunk. Lényegében ugyanez áll arra nézve is, éltek-e ez időben valahol olyan emberek is, kik gonoszságba nem süllyedtek, s így Isten büntetését sem hívták ki magukra, bár erre a kérdésre valószínűleg tagadólag kell felelnünk. (Vö. Pét. I. 3,21.) Mindenesetre feltűnő, hogy számos nép hagyományában találkozunk a bibliai vízözön történetéhez hasonló mondákkal: abban az esetben, ha ezek tényleg ugyanarra a vízözönre vonatkoznak, amelyről a Szentírás beszél – s nemcsak valamely helyi jellegű áradásról szólnak –, ezeket a Szentírásban tisztán megőrzött események elhomályosult és elferdített emlékeinek kell tekintenünk. Áll ez különösen a babiloni híres vízözön-mondára. – A geológiai diluviumnak a Szentírás vízözönéhez semmi köze sincsen.
* 18. Isten tehát összesen nyolc ember számára rendelt helyet a bárkában.
* 18-20. Hogy egy-egy állatfajból mennyit (hányat) kell majd bevinnie Noénak a bárkába, azt 7,2. szabja meg; itt csak azt hangsúlyozza a szöveg, hogy mindenből mindig 2-2, azaz hím- és nőstényből álló pár menjen be a bárkába.
* 7,1-6. Isten megparancsolja Noénak, hogy menjen be a bárkába.
* 2. Mivel ekkor még – tudtunkkal – tételes törvény nem szabta meg, hogy mely állatok tiszták vagy tisztátalanok (vallási szempontból), a tiszta és tisztátalan állatok közti különbség eredetét a természeti törvényben kell keresnünk, erről tételes törvény (L. Móz. III. 11.) intézkedett. – A tiszta állatokból azért kellett többet bevinni a bárkába, mert ezekből mutatták be az áldozatokat s ezeket használta az ember a ház körül, s így ezekből a vízözön után többnek kellett lennie.
* 7-16. Noé bevonulása a bárkába.
* 8. Az állatokat részint maga Noé hajtotta be a bárkába, részint ösztönük vezette be abba.
* 9. Vö. 6,19-20. jegyz.
* 11. Noé hatszázadik esztendeje a Szentírás rendelkezésünkre álló évszámai szerint (vö. 5,3, jegyz.) a világ teremtésétől számított 1656. esztendőre, tehát a Kr. előtti harmadik évezred közepetájára esik. Az esztendőt a régiek ősszel, a vetéssel szeptember vége felé kezdették; s vízözön kezdete tehát egybeesett az őszi (novemberi) esőzésekkel, melyeket azonban ezúttal Isten mindenhatósága rendkívüli módon fokozott; ehhez járult a nagy mélység forrásainak felszakadása, vagyis a tengerek kiáradása, melyet talán a tengerfenéknek – Isten akaratából – földrengés következtében létrejött emelkedése idézett elő. Az ég zsilipjeiről L. 1,6-8. jegyz.
* 15-16. Vö. 6,19-20. jegyz.
* 17-24. A vízözön.
* 17. – negyven napig zúdult a földre,
* 20. – a legmagasabb hegyeket is 15 könyöknyivel, 7 1/2 méterrel meghaladta és
* 24. – a negyven nappal együtt százötven napig háborgott a földön.
* 8,1-5. A vizek apadása
* 4. – egybeesik a tavaszi esőzések befejeztével; ekkor a hetedik hó (márc.-ápr.) huszonhetedik (a héber szerint: tizenhetedik) napján, tehát épen 150 napra, azaz öt-hónapra a vízözön kezdetétől (II. hó 17.) megállott a bárka Örményország (a héber szerint: Ararat) hegyén. (A Nagy-Ararat 4395 m, a Kis-Ararat kb. 3000 m magas.)
* 5. A tizedik hónapig, vagyis a nyári szárazság idejéig (jún.-júl.), épen tizenöt könyöknyit (= 7,5 m) apadtak a vizek.
* 6-12. Noé hollója s galambja.
* 7. A holló a héber szöveg szerint ide-oda szálldogált, míg a vizek fel nem száradtak a földről; azt, hogy nem tért vissza, a héber szöveg nem mondja, sőt inkább azt sejteti, hogy a holló időnkint a bárkára szállt pihenni.
* 13-14. A föld megszikkadása s megszáradása.
* 13. Noé életének hatszázegyedik esztendejében (a világ teremtésétől számítva az 1657. esztendőben) újesztendőre (szept. vége felé) megszikkadt a föld és
* 14. – a második hó huszonhetedik napjára, tehát épen az őszi esőzések idején (novemberben) teljesen megszáradt a föld. A vízözön tehát egy teljes (hold?) esztendeig és tizenegy napig tartott. (354 + 11 = 365 napig.)
* 15-19. Noé kivonulása a bárkából.
* 20-22. Noé hálaáldozata.
* 20. Egészen elégő áldozatnak nevezték az áldozatoknak azt a fajtáját, melyet – a bőr kivételével – egészen elégettek. (Vö. Móz. III. 1,1. skk.)
* 21. Az Úr megérzé a kedves illatot, azaz kegyesen fogadta Noé áldozatát s megígérte, hogy így, vagyis vízözön által nem pusztítja el többé az embert, mert irgalmassága számbaveszi az ember gyarlóságát.
* 9,1-7. Isten megáldja az új nemzedéket. Miként a teremtés napján (vö. 1,28-30.), most, az új világ hajnalán is, hármas jót ad az Isten az embernek: termékenységet (1. vers), uralmat a föld minden állata felett (2. vers) s eledelt (3-4. vers). Míg azonban a teremtéskor kifejezetten csak a növényi eledelt engedte meg az Isten (vö. 1,29. jegyz.), most megengedi azt is, hogy állatot ölhessen s ehessek az ember.
* 4. Nem engedi meg azonban a vér élvezetét: a régiek felfogása szerint ugyanis a vér az élet hordozója s azért ezt az Isten önmagának, az Élet Urának tartja fenn s áldoztatja fel az áldozatokban.
* 5-6. Állatot ölni tehát szabad, de embert ölni nem: az ember vérét számon kéri az Isten az állattól s az embertől egyaránt; tényleg, Móz. II. 21,28-30. szerint azt az állatot, mely embert ölt, minden esetben meg kellett kövezni, mint ahogy halállal lakolt a szántszándékos gyilkos ember is. (Vérbosszú. Vö. Móz. II. 21,12-14.)
* 8-17. Isten szövetsége Noéval.
* 8-10. A szövetséget Isten Noéval s fiaival köti, de javaiban Noé utódait, sőt az egész jelen s jövendő állatvilágot is részesíti.
* 11. A szövetség tárgya, hogy nem lesz többé vízözön.
* 12-17. Jele pedig a szivárvány. (A megfelelő héber és latin szó egyszersmind íjat, ívet is jelent.) Nincs okunk azt hinni, hogy a szivárvány eddig sohasem tűnt fel az égen; elegendő azt tartanunk, hogy az Isten most csak új jelleget ad a szivárványnak: jelképezze az Isten íját, ívét, öldöklő fegyverét, melyet azonban félretett, nem használ többé. Ha tehát felhők tornyosulnak az égen, ne ijedjen meg az ember, hanem látván bennük a szivárványt, jusson eszébe, hogy Isten félretette öldöklő fegyverét, s szövetséggel (szerződésileg) ígérte, hogy nem lesz többé vízözön.
* 18-27. Noé megátkozza Kánaánt, megáldja Szemei és Jáfetet.
* 19. A vers vége a héber szövegben így szól: és ezektől népesedett be az egész föld, – de így is fordítható: és velük kezdődött az emberiség szétoszlása. Úgy látszik, az utóbbi értelmezés a helyesebb.
* 20. A héber szöveg így szól: És Noé, a földmíves, szőlőültetéshez fogott (vagy: volt az első, aki szőlőt ültetett). A héber szöveg tehát azt akarja hangsúlyozni, hogy Noé (mint föld- és nem szőlőmíves) nem ismerte a szőlő tulajdonságait, a bor erejét és
* 21. így esett meg vele, hogy mámorában kitakarózva (vagy: felcsúszott ruhával) feküdt sátrában.
* 22. A zsidó hagyományok szerint Noé állapotát elsőbben Kánaán, Kám fia (vö. 18. v.) a kananeusok ősatyja vette észre s ő hívta fel atyja (Kám) figyelmét arra.
* 25. Noé átka fogott: Kánaán utódai, a kananeusok (mint általában a kámiták) förtelmes bálványimádásba süllyedtek, földük (Kánaán) a szemita izraelitáknak jutott részül, s nem egy súlyos csapást mértek rájuk a jáfetiták is. (Vö. Róma és Karthágó.)
* 26. Szem áldását így kell értenünk: Szem legyen az Úr Isten áldottja, – s valóban Szem az is lett, mert Szemtől származott a választott nép s azon keresztül a Messiás.
* 27. Jáfetnek neve is kiterjesztést jelent, s valóban ki is terjesztette Jáfetet az Isten, mert utódai lakják Európa s Ázsia tágas térségeit; Szem sátraiban azáltal lakozott, hogy részese lett annak az üdvösségnek, mely a szemitákon (az izraelitákon) keresztül a Megváltó által adatott a világnak. – Noé ezen áldásával a paradicsomban adott isteni ígéret (protoevangélium vö. 3,15.) általánossága egy fokkal szűkebb lett: Noé áldása által közölte az Isten először, hogy Szem nemzetségéből fog származni az üdvösség, a Messiás.
* 28. Noé halála.
* IV. Noé nemzetségének története. (10,1-11,9.)
* 10,1. A „népek táblájának” címe. – A Szentírásnak ezt a fejezetét a népek táblájának (= jegyzékének) szokták nevezni, mert az itt felsorolt ősatyáktól (és ősnemzetségektől) megannyi kisebb-nagyobb nemzetség és népség származott. E jegyzék nem öleli fel az összes nemzeteket, hanem csak azon népek eredetére vet világot, melyek a zsidó nép előtt többé-kevésbbé ismeretesek voltak, de vallás és tudomány szempontjából így is felbecsülhetetlen értéket képvisel. – Mivel egyes adatainak megvilágítása igen messzire vezetne, a kővetkezőkben csak általános megjegyzésekkel szolgálunk.
* 2-5. A jáfetiták. Az itt felsorolt ősnemzetségek általában a Palesztinától és Szíriától Perzsiáig húzódó sávtól északra (Kis-ázsiában, a Fekete-tenger és a Káspi-tó vidékén) meg a Földközi-tenger keleti szigetein laktak. A legnyugatibb csoportot úgy látszik Társis utódai (= a mai Délspanyolország őslakói?) alkották.
* 5. A vers valószínűleg így értendő: Ezekből különülének el a nemzetek (a pogányok) szigetei (= a Földközi-tenger keleti apró szigeteinek lakói). Ezek voltak Jáfet fiai, országaik szerint stb.
* 6-20. A kámiták. Az itt felsorolt ősnemzetségek általában a Palesztinától és Szíriától Perzsiáig húzódó sávtól délre, főleg délnyugatra laktak.
* 8. Az Egyiptomtól délre vagy talán inkább Középarábiában lakó kusiták közül kiválik Nemród: ez kezde hatalommal bírni a földön, ő alapította az első birodalmat. Ereje is közmondásos volt, úgyhogy ha valakit ereje miatt igazán (= az Úr előtt) meg akartak dicsérni, hozzá hasonlították.
* 10. Birodalmát Sennaár ( = Délbabilónia) földén, tehát a Tigris és Eufrátes közének déli részén alapította meg. A felsorolt négy város az Eufrátes alsó folyásánál feküdt.
* 11. Később onnan északkeletre ment s elfoglalta (a szemita) Assúrt és a Tigris felső folyásánál négy várost épített: Ninivét, a Város-utcáit (utóbbi szó a héberben tulajdonnév: Rehobót-Ir), Chálét és Reszent; e négy várost együttvéve Nagyvárosnak, Nagy-Ninivének híttak.
* 14. A Kászluim-nemzetség a Nílus torkolatától keletre, a Káftorim-nemzetség tőlük nyugatra lakott. Jelen vers értelme szerint a filiszteusok a kászluiták közül vándoroltak ki (Palesztina délnyugati partjára). Ámosz 9,7. szerint azonban Káftorból (= Kréta? Kappadócia?) jutottak – a róluk elnevezett – Palesztinába. A látszólagos ellenmondás nyitja talán az, hogy a filiszteusok a káftorítákkal együtt először Káftorba, majd onnan (külön) Palesztinába vonultak.
* 15-19. A kánáneusok úgylátszik valahonnan a Perzsa-öböl vidékéről származtak s onnan vonultak Palesztinába. — Szidón a Földközi-tenger föníciai partján, Gerára tőle délre, kb. 240 km-re, Gáza utóbbitól északra, kb. 15 km-re feküdt. Sztidoma, Gomorra, Ádáma és Szeboím a mai Holt-tenger déli medencéjének helyén terült el; Lesa fekvéséről bizonyosat nem tudunk. A kananeusok területének nyugati határa tehát a Szidontól Gázáig húzott vonal (a Földközi-tenger megfelelő partvonala), keleti határa pedig a Szidontól a Holt-tenger déli része felé húzódó vonal volt.
* 21-31. A szemiták.
* 22. Az itt felsorolt ős nemzetségek általában az északon levő jafetiták és a délen levő kámíták között, tehát a (Palesztinától és) Szíriától Perzsiáig húzódó területen laktak. – Elám nemzetsége a Tigris alsó folyásától keletre, Assúr nemzetsége a Tigris középső folyásánál, Árfárád (héberül: Árpáchsád) nemzetsége az Eufrátes alsó folyásánál, Arám nemzetsége az Eufrátes felső folyása körül tanyázott. Lud nemzetségének lakóhelyéről bizonyosat nem tudunk.
* 24. Árfáxádtól származtak tehát a héberek.
* 25. Fáleg kb. annyit jelent, mint szétosztás; nevét (vö. 3,20. jegyz.) a Szentírás magyarázata szerint onnan nyerte, mert az ő napjaiban osztatott fel a föld = oszlott szét az emberiség (vagy: osztották fel a földet az emberek egymás között). – 30. Az itt említett földrajzi nevekről bizonyosat nem tudunk.
* 32. Összefoglalás. A héber szöveg Noé fiainak családjairól beszél. – A nemzetségtábla hetven, vagy – más számlálás szerint – hetvenkét tagot számlál; e számnak a régiek különös jelentőséget tulajdonítottak.
* 11,1-9. A nemzetek szétoszlása. E történet tulajdonképen az előző fejezetben elbeszélt nemzetek eredetének indokolása.
* 1-2. Noé nemzetségei ugyanis a vízözön után Keletről — Kelet-Örményországból (hol a bárkából kijöttek, vö. 8,4.) Sennaár földére (= az alsó Eufrátes vidékére) költöztek. Ekkor még egy-ajkúak és egyazon beszedüek voltak, vagyis egyféle nyelvet beszéltek és egyféle szavakat használtak. (Arra a kérdésre, éltek-e ezeken kívül ekkor másutt is emberek, s mikép beszéltek azok, a Szentírás nem felel.)
* 3. Itt megtanulták a téglával való építkezést. A legújabb ásatások igazolják, hogy Babilonia leghatalmasabb építményei is téglából – nem kőből – készültek, s hogy vakolatuk s kötőanyaguk aszfalt(= bitumen) volt.
* 4. Ez építkezés könnyűsége indította őket arra, hogy nagy fényes várost ( = mindennel dacoló, az embereket egy hatalmas birodalom egységébe kényszerítő középpontot) és égig érő (= az Istennel dacoló?) tornyot építsenek, hogy (a héber szöveg értelme szerint) nevet szerezzenek maguknak és el ne széledjenek az egész földre. Az ilyen tornyok (az ú. n. zikkurátok) egyébként istentiszteleti célokat szolgáltak. Mivel Bábel Nemród kezében volt (vö. 10,9.), nem lehetetlen, hogy tőle indult ki e terv, mely gőgös kevélységről és zsarnoki törekvésekről tesz tanúságot.
* 5. A Szentírás az emberek tanulságára ehelyütt is emberi kifejezésekkel szól az Istenről. (Vö. 1,2. jegyz.)
* 6. A héber szöveg így szól: ... ezzel az alkotással kezdik és most már majd semmi sem lesz elérhetetlen előttük, amit csinálni akarnak.
* 7. A többesszám használatáról L.1,1. jegyz.
* 8. A Szentírás elbeszéléséből az következik, hogy az Isten csodálatos és hirtelen módon zavarta össze az emberek nyelvét; hogy azonban ez milyen mértékű volt, nem tudjuk.
* 9. Bábel neve (vö. 3,20. jegyz.) héberül kb. annyit jelent, mint zavarodás. — A város az alsó Eufrátes mellett feküdt, a torony egyesek szerint benne, mások szerint tőle északra állott. V. Szem nemzetségének története. (11,10-26.) 10-26. Szem nemzetsége. Ettől fogva a Szentírás a jáfetitákat s a kámitákat hagyja menni a maguk útján (Csel. 14,15.) s csupán Szem nemzetségével, abból is csak azzal az ággal foglalkozik, melyet az Isten a megváltói ígéretek megvalósítására kiválasztott. Ezért közli elsősorban Szem nemzetségeinek jegyzékét és pedig Szem harmadik fián, Arfáxádon (vö. 10,22.) keresztül Ábrámig (= Ábrahámig). E nemzetségsor épúgy, mint a vízözön előtti (szetita) pátriárkáké (L. 5,3—32.), tíz nemzedéket tartalmaz; második (?) tagnak azonban a görög fordítás szövege s Luk. 3,36. alapján be kell iktatnunk Kainánt (vagy Kainámot), kinek neve a mai héber szövegből és a latin fordításból kimaradt. Az egyes nemzedékek évszámaiban a különböző szövegek és fordítások igen jelentős eltérést mutatnak, miért is e nemzetségjegyzékből az időrendre (a kronológiára) vonatkozólag biztos következtetéseket nem vonhatunk.
* VI. Ábrahám története. (11,27-25,11.)
Említettük, hogy a Szentírás különböző szövegeinek, fordításainak időrendi adatai felette elütnek egymástól. Épen azért aligha lesz valaha is lehetséges, hogy a rendelkezésünkre álló adatokból a régebbi szentírási események biztos kronológiáját megállapíthassuk. Van is vagy 400 különböző rendszer, mely ezt megkísérli. Hogy Ábrahám mikor élt, attól függ, mikor vonultak ki az izraeliták Egyiptomból és mennyi ideig tartózkodtak Egyiptomban. Ha az izraeliták, ami igen valószínű, Kr. e. 1447-ben vonultak ki Egyiptomból, s ott – mint a héber szöveg és a latin fordítás mondja, vö. Móz. II. 12,40. – négyszázharminc esztendeig tartózkodtak, akkor mivel Ábrahám születésétől lógva az izraeliták Egyiptomba való vonulásáig a Szentírás 290 esztendőt számlál, Ábrahám Kr. e. 1447 + 430 + 290 = 2167 táján született és (2167—175 =) Kr. e. 1992 táján halt meg. Mivel azonban a görög fordítás az izraeliták Egyiptomban való tartózkodását csak 215 esztendőre teszi, az sem lehetetlen, hogy Ábrahám 1447+215 + + 290 = Kr. e. 1952 táján született és (1952—175 =) 1777 táján halt meg. – Ha az izraeliták – mint egyesek tartják – Kr. e. 1235 táján vonultak ki Egyiptomból, akkor Ábrahám 1235 + 430 + 290 = Kr. e. 1955 táján született és (1955—175 =) Kr. e. 1780 táján halt meg, vagy – ami a legkevésbbé valószínű – 1235 + 215 + 290 = Kr. e. 1740 táján született és (1740—175 =) Kr. e. 1565 táján halt meg.
* 27-30. Táre családja. Ábrám tehát származására nézve kaldeus volt. (Vö. Judit 5,6.)
* 28. Kaldeus Ur ( = Ur-Kászdim, azaz: a kaldeusok városa) az alsó Eufrátes nyugati partján feküdt.
* 29. Jeszka, úgylátszik, Sárainak másik neve volt; így tehát Táré két fia, Ábrám és Náchor fivérüknek, Áránnak két (elárvult) leányát, Sárait (= Jeszkát) és Melkát vették feleségül. Árán valószínűleg más anyától származott, mint Ábrám; így tehát Sárai (nagy-) atyja, Táré, Ábrámnak is «anyja» volt, de Sárai (nagy-) anyja, Ábrámnak nem volt «anyja». (Vö. 20,12.) Jegyezzük meg általában, hogy a héber nyelv valakinek az őseit (szüleit, nagy-, déd-, szép-, ük- stb. szüleit) mindig az illető atyjának s anyjának, valakinek a leszármazottjait (gyermekeit, unokáit, déd-, szép-, ük- stb. unokáit) mindig az illető fiainak vagy leányainak, végül valakinek oldalági rokonait (unokatestvéreit stb.) egyszerűen az illető fivéreinek s nővéreinek mondja.
* 31-32. Táré családjának kivándorlása Úrból Háránba. — A Szentírás elbeszélése Táré családjának kivándorlását e helyütt közvetlenül nem indokolja. Szent István vértanú beszédének (Csel. 7,2-4.) tanúsága szerint azonban e kivándorlás annak az isteni parancsnak (12,1-3.) a következménye volt, mellyel Isten a kaldeusok földén (Ur-Kászdimban) Ábrámnak meghagyta, hogy költözzék ki hazájából, a kaldeusok földéről (Ur-Kászdimból. Vö. 15,7.). Mivel ekkor Táré még élt, s ő volt a család feje, ő vezette a vándorlást. – Isten parancsának az volt a célja, hogy ilyen módon Ábrámot kiszakítva (bálványozó vö. Józs. 24,2.) környezetének befolyása alól, alkalmas népet nevelhessen magának a paradicsomban adott megváltói ígéretek megvalósítására. – (Ugyanezt a célt szolgálta később Lótnak – vö. 13,11. – Izmaelnek – vö. 21,12. skk. – Ábrahám többi fiainak – vö. 25,5. sk. – Ézsaunak – vö. 36,6. – majd az összes kánaáni népeknek vö. Móz. II. 23,31. elválasztása, sőt az egész ószövetségi törvényhozás, mely tudatosan elkülönítette az izraelitákat a többi népektől.) — Hárán a felső Eufrátes egyik mellékfolyója mellett feküdt, Úrtól északnyugatra, kb. 1100 km-re. – Ábrám (12,1. tanúsága szerint) nem tudta, hogy Kánaán földére kell mennie. – Kánaánról L. 12,6. jegyz.
* 12,1-4. Ábrám hivatása. (Vö. 11,31. jegyz.) Valóban csodálatraméltó Ábrám hite: Isten szavára elhagyja (családjával együtt) szülőföldjét s útrakel, azt sem tudva, mely föld lesz hazája. (Vö. 12,7; Zsid. 11,8-10.) — Az isteni szó (2-3, vö. 18,18; 22,18.) hét ígéretet tartalmaz; a hetedik a legnagyobb: tebenned nyer áldást a föld minden népe. E mondatot az egész zsidó és keresztény hagyomány mindenkor a Megváltó eljövetelére értette: őáltala, a belőle származó népből fog származni a Megváltó, ki minden népnek áldást, üdvösséget szerez. (A kifejezés pusztán nyelvileg ennyit is jelenthet: s reád fognak hivatkozni, mint az Úr áldottjára, a népek, ha áldást kívánnak egymásra; ez utóbbi értelmezés esetén is épségben marad a messiási gondolat.)
* 4b-7. Ábrám útja Háránból Kánaánba. Táré meghalván, Ábrám veszi át a vezérletet. (Vö. 11,31-32. jegyz.) Háránról L. 11,31. jegyz.
* 5. A lelkek szó ehelyütt valószínűleg rabszolgákat jelent. Kánaán földe a Földközi-tenger és a Jordán között elterülő, kb. 150 km széles, 240 km hosszú, 30.000 km2 területű hegyes-völgyes vidék; tágabb értelemben véve hozzászámítják a Jordán keleti partvidékét is. – Földje – különösen a környező terméketlen pusztákhoz viszonyítva – valamikor igen termékeny volt, hegyei pedig pompás legelőket nyújtottak. Manapság az egész vidék kopár, sivár, elhanyagolt terület.
* 6. Szichem (a mai Nablúz) Háruntól délnyugatra, mintegy 750 km-re, Kánaánnak kb. a közepén feküdt, a Gárizim és az Ebál hegy által alkotott völgyben. A hely szó ehelyütt (Ábrám áldozata által megszentelt) istentiszteleti helyet jelent. (Ugyanilyen értelemben: 22,2; 28,11. 19.) A Híres-völgyről a héber szöveg nem szól, helyette Móré terebintus ligetét említi. A terebintus (Pistacia terebinthus) középmagas növésű fa; megsebzett kérgéből terpentin szivárog. A latin (valamint sok újabb) fordítás rendesen tölgynek (vagy csernek) fordítja. – Ekkoriban, kb. a Kr. e. harmadik évezred második felétől, Palesztinái a kánáneusok lakták; e névvel a Szentírás rendesen 11 apróbb népet foglal össze (vö. 10,15-19.), néha azonban – mint itt – általában Kánaán lakóit illeti, máskor viszont a szó szorosabb értelmezésével egy népet jelöl (vö. IV. 13,30. Józs. 5,l ; 11,3.).
* 8. Ábrám Betel mellett. – Betel ( = Isten-háza, vö. 28,19. jegyz.) Szichemtől délre kb. 36 kilométernyire feküdt. Hái tőle kissé délkeletre – kb. 3 km-re – terült el.
* 9-10. Ábrám útja a Délvidéken át Egyiptomba.
* 9. Délvidéknek (Negeb) hívták Kánaán déli részeit. Egyiptom mindenkor Kelet (déli) éléskamrája volt.
* 11-20. Ábrám Egyiptomban. Az itt elbeszélt esemény teljesen megfelel azon kor felfogásának, amelyben játszódik.
* 13. Ábrám tulajdonképen nem hazudott, mert Sárai tényleg (unoka)huga volt (vö. 11,29. jegyz.); nem is tette ki feleségét veszélynek, mert – a régi szentírásmagyarázók értelmezése szerint – bízott az Istenben, hogy az majd megmenti nejét. Egyébként az ószövetségi Szentírás eseményeit sohasem szabad az újszövetségi (keresztény) erkölcsi felfogás mérővesszejével mérnünk: az ószövetség erkölcsi világa úgy aránylik az újszövetségéhez, mint a gyermek világszemlélete a felnőtt emberéhez.
* 17. Fáraó annyit jelent, mint magas ház (vö. magas porta), s minden egyiptomi király közös címe volt, olyanfélekép, mint minálunk e szó: felség. Hogy ki volt a fáraó, nem tudjuk. – A fáraó háza a fáraó udvara, udvari emberei. – Isten csapásai a szentírásmagyarázók értelmezése szerint megakadályozták, hogy a fáraó Sáraival visszaéljen; mikor aztán a fáraó s udvara kereste, mi lehet a rájuk zúduló csapások oka, rájöttek, hogy mindez Sárai miatt éri őket. – Egykorú adatokból tudjuk, hogy a régi keleti királyok számára szánt nőket huzamosabb időn keresztül készítették elő a királyi nászra.
* 13,1-4. Ábrám visszatérése Kánaánba.
* 2. Ábrám gazdagsága a héber szöveg szerint: baromban, aranyban és ezüstben állott.
* 1-4. Ábrám visszatérése Betelbe. — 4. vö. 12,8. jegyz.
* 5-9. Ábrám békeszeretete.
* 7. A kánáneusokról L.12,6. jegyz. – A ferezeusok Betel és Szichem közt lakó népség voltak. A Szentírás azért említi, hogy ekkor kánáneusok s ferezeusok laktak e vidéken, hogy a helyzet veszedelmességét hangsúlyozza.
* 8. Vö. 11, 7.
* 9. Ábrám – noha idősebb volt – szabad választást engedett Lótnak: válassza a föld azon részét, amelyiket akarja.
* 10-13. Lót önző választása s elválása Ábrámtól. – A Környék (Kikkár, vagy másutt: a Jordán-környék) a Jordán torkolata körül elterülő, az ötvárosig (Pentapolis) húzódó, jelenleg (legalább is részben) a Holt-tenger által borított vidék tulajdonneve volt. Az ötváros (Szodoma, Gomorra. Szeboim, Ádáma és Bála vagy másképen Szegor) közül négy elpusztult (vö. 19. fej.), csupán csak Szegor maradt meg. A Szentírás tehát ezzel határozza meg a környék legdélibb pontját. Lehet azonban, hogy a héber szövegben Szegor (héberül: Szoár) helyett eredetileg Szoán állott. Utóbbi (másképen Tánisz) Egyiptomnak egyik híres, ősi városa volt és a Nílus bővizű vidékén feküdt. Ez esetben a szöveget így kell fordítanunk: ... környékét, mely, mielőtt az Űr Szodomát és Gomorrát felforgatta, mindenütt oly bővizű volt, mint az Úr paradicsoma és mint Egyiptom, Szoán (Tánisz) vidékén. – Keleten drága kincs a víz, azért az Úr paradicsomát melynek oly bőségesen volt vize (vö. 2,10. s. jegyz.) s a jól csatornázott, bővizű Egyiptom a keleti ember minden álma.
* 12. A héber szöveg szerint Lót (nem lakott benn Szodomában, hanem csak) Szodoma felé, Szodomáig állította fel sátrait. Később (vö. 19,3.) azonban be is költözött a bűnös városba. – Lótot önzése rossz helyre vitte : választásáért kétízben is meglakolt. (Vö. a 14. és a 19. fejezet elbeszélését.)
* 14-18. Az Isten Ábrámnak ígéri Kánaánt. — Lót elválása az Isten terveit is szolgálta, mert ezáltal Ábrám még jobban elválasztódott rokonságától (vö. 11,31-32. jegyz.) s Kánaán kizárólagosan az ő utódainak öröksége lett. Az Isten ismét két dolgot ígér Ábrámnak: földet s bőséges ivadékot. Mindkét ígéret Ábrám hitére épít: Ábrám maga e földből egy talpalatnyit sem nyer, csak ivadéka által lesz majd az az övé, – ívadékra pedig emberileg szólva nem sok reménye lehetett: felesége meddő volt. (Vö. 11,32. Csel. 7,5.)
* 18. A héber szöveg szerint Ábrám (az amorreus) Mámre terebintus ligeténél (L. 12,6. jegyz.), Hebron mellett telepedett le. Hebron Kánaán déli részén, Jeruzsálemtől délre mintegy 34 km-re feküdt. Ma el-Chalilnak, azaz (Isten) Barát(ja, Ábrahám városá)nak nevezik. Régi (vö. IV. 13,23.), sok viszontagságot látott város, melyet számos szentírási esemény megszentelt s temérdek monda magasztal.
* 14,1-12. Lót fogságba esik. A Szentírásnak ez az elbeszélése egyfelől arra mutat reá, mint járta meg önző választásával (13,12. s. jegyz.) Lót, másfelől pedig azt állítja elénk, hogy mily nagylelkű volt Ábrám. Mivel azonban ezen elbeszélés hátterében olyan nevek fordulnak elő, melyekkel (vagy hasonlókkal) a világi (profán) történelem adataiban is találkozunk, az eseménynek ezek a körülményei manapság a tudományos világ érdeklődésének gyújtópontjában állanak. A Szentírás Ámrúfelje, Sennaárnak (= Babilóniának) királya, ugyanis nyelvtanilag legalább is igen hasonlít a híres Ámmurápi (Hámmurápi) nevéhez. Az is bizonyos, hogy Ámmurápi (őseihez hasonlóan) eleinte az elámiták (a Szuza körüli birodalom urainak) hűbérese volt, s ilyen minőségben szerepel a Szentírás ezen elbeszélésében is. Uralkodásának idejét (régebben) 2133-2078 közé helyezték, az újabb kutatások szerint pedig – van vagy tízféle megállapítás – Kr. e. 1947-1905 közé teszik. Hogy tehát Ámmurápi és Ábrám kortársak voltak s a bibliai Ámráfel azonos Ámmurápival, egyáltalában nem lehetetlen; mivel azonban egyfelől Ábrám korát (vö. 11,27. jegyz.), másfelől Ámmurápi uralkodásának idejét pontosan meghatározni nem tudjuk, minden mástól eltekintve, a tudományos kutatások mai fokán már csak ezért sem szabad e kérdésben a végső szót kimondanunk. – Áriók (az ékiratokban egy Eri-áku nevű királlyal is találkozunk) a héber szöveg szerint (nem Pontus, kisázsiai vidék, hanem) Ellászár = Larsza királya volt; Larsza Dél-Mezopotámiának egyik városkirálysága volt. Az elámiták a Tigristől keletre laktak. Tádál (a héber szöveg szerint: Tidal, eredetileg talán Tudgul vagv Tudchula) nem annyira a nemzetek (héberül gójim), mint inkább a gúk (= gutúk? hetitek?) királya volt.
* 2. A megtámadott városok (L. 13,10. jegyz.) a Holt-tenger déli részének helyén feküdtek; közülük négy, mint ismeretes – vö. 19,19-28. –, elpusztult (elsüllyedt). (Vö. 19,24. skk. jegyz.) Az öt király közül a Szentírás csak négynek a nevét említi; feltűnő, hogy jelentésük szerint e nevek többé-kevésbbé szidalmazó jellegűek, — Az Erdős-völgy (a héber szöveg szerint: a Sziddim-völgy) a Sós-tenger (= a Holt-tenger) déli részeinek helyén feküdt. E tenger (ma: Bachr-Lút = Lót-tava) 394 méterrel mélyebben fekszik, mint a Földközi-tenger színe; semmiféle lefolyása sincsen, minek következtében vize csak párolgás útján vezetődik le s így a benne levő ásványi anyagok (só, mész, magnézium, keserűsó) helyenkint a víz ötven százalékát is elérni. Vizében – az eddigi megállapítások szerint – semmiféle élőlény sincsen, partvidéke is sivár, terméketlen terület. Felső részének mélysége a 400 métert is eléri, míg alsó (déli) része, hol valamikor az Erdős-völgy feküdt, mindössze 3-4 m mély.
* 4. Hogy ez a vidék, a Földközi-tenger egész keleti partmelléke, Szíriától Egyiptomig (az ú. n. Amurru-föld) ezidőtájt valóban az elámitáknak hódolt, ékiratos feljegyzések is igazolják.
* 5. A ráfeusok (refaim) a Jordántól keletre eső vidék északi részein laktak; a latin fordítás egyebütt (L. V. 2,11. 20; 3,11. s jegyz.) nevüket óriásoknak fordítja. Astárót-Kárnáim, vagyis a Kétszarvú-Astarte (városa) a Jordántól keletre, kb. a Genezáreti tóval egy magasságban feküdt. Astarte eredetileg a hold, később a termékenység (pogány) istennője volt, kit a hold sarlóra gondolva, szarvakkal (később tehénnel) ábrázoltak. A ráfeusokhoz tartoztak (vö. Móz. V. 2,10-20.) a zuzeusok és az emeusok is. A zuzesok (héberül zuzím vagy zámzummím) a Jordántól keletre eső vidék közepe táján, a későbbi ámmonita földön, a héber szöveg szerint Hámban – Hám nevű városban – laktak. (A latin fordítás a Hámban szót velük-nek fordítja.) Az emeusok a zuzeusoktól délre, a későbbi moábita földön, Sávé Kárjátáimban, vagyis a Holt-tengertől keletre eső Kérjátáim (héberül Kirjátáim) nevű város síkságán (= sávé) laktak. A négy király tehát először végigvonult a Jordán és a Holt-tenger keleti vidékén.
* 6. A horreusok (azaz: barlanglakók) Szeír hegyeinek, vagyis a Holt-tenger déli folytatását alkotó hegységnek lakói voltak; földük nyugati szélén volt a síkság (a héber szerint: El-Párán, vagyis a fáráni-terebintusfa, — vö. 12,6. — nyilván egy magas terebintusfáról elnevezett hely), mely a pasztánál, vagyis a Sinai-félsziget keleti felét alkotó fáráni puszta kezdeténél feküdt. Ez volt az öt király útjának legdélibb pontja.
* 7. Innen északkeletre tartottak s így jutottak el a Misfát-forráshoz (= En-Mispáthoz); ezt később Kádesnek, vagy Kádes Barneanak hittak, s a fáráni puszta szélén feküdt. Tovább haladva északkelet felé, eljutnak az ámálekiták földére, mely Palesztina déli vidékén feküdt. – Ezek az ámorreusok a Holt-tenger nyugati vidékein tanyáztak; Ászászon-Támár ugyanis azonos a későbbi Engedi-vel, mely a (mai) Holt-tenger nyugati partvonalának kb. a közepén feküdt. – Ilyen módon tehát az elámiták most már egészen a Szíddim-völgy környékére, az Ötváros közelségébe jutottak. – E vidék, s így az Erdős (héberül: Sziddim) völgy is gazdagon termi a földi szurkot, az aszfaltot, mely gödrökben (forrásokban) szivárog a föld színére. – A királyok, legalább is Szodoma királya, úgy látszik, megmenekültek. (Vö. 17. v.)
* 13-16. Ábrám kiszabadítja Lótot:
* 13. Itt fordul elő legelőször e szó: héber; valószínűleg annyit jelent, mint (az Eufrá-tes folyón) túlról való. – A héber szöveg itt is azt mondja, hogy Ábrám az ámorreus Mámre terebintusainál lakozott. (Vö. 13, 18.)
* 14. A. rabszolgák vagy vásárlottak, vagy a háznál születettek (régi rabszolgák utódai) voltak; utóbbiak természetszerűleg megbízhatóbbak voltak. – Egy Dán nevű város feküdt Kánaán északi határán, a Libanon tövében. Mivel azonban ezt azelőtt Láisnak hittak, s csak Mózes halála után nevezték el Dánnak (vö. Bir. 18,12.) vagy azt kell gondolnunk, hogy ehelyütt a szövegben eredetileg Láis állott s csak a későbbi másolás során, mikor Láist már Dánnak hívták, cserélődött fel a Láis név a hely későbbi nevével, vagy pedig valamely más ugyanilyen vagy hasonló nevű helységre kell gondolnunk. (Újabban egyesek a közelebb fekvő Dotánra gondolnak.) Hoba Damaszkustól északra, Hebrontól kb. 300 km-re feküdt; mivel a keleti ember kelet felé néz, amikor tájékozódik, a Szentírásban itt is, egyebütt is, balra annyit jelent, mint északra.
* 17-24. Ábrám önzetlensége. Melkizedek.
* 17. Szodoma királya eléje megy Ábrámnak s a Sáve-völgyében, vagyis (a későbbi) Jeruzsálem határában köszönti őt.
* 18. Ugyanide jön Melkizedek is, hogy üdvözölje az ő területén átvonuló győzedelmes Ábrámot. E szó Melkizedek (= igazság, jámborság királya) valószínűleg nem tulajdonnév, hanem a sálemi királyok címe volt. Salem ( = békesség) minden valószínűség szerint azonos a későbbi Jeruzsálemmel (= békesség városa). A keleti, amolyan törzsfőféle királyok, mint amilyen Szálem királya is volt, egyszersmind népük legfőbb papjai is voltak. Salem királya a fölséges Isten (szószerint: a legfőbb Isten) papja volt; e kifejezéssel a Szentírás az igaz Istent illeti. – A kenyeret és bort elsősorban hódolati adományként, Ábrámnak és seregének felüdítésére szánta; kétségtelen dolog azonban, hogy a lakomát megelőzőleg e kenyér s bor egy részét hálaáldozatul bemutatta az Urnák.
* 21. Papi tevékenységéért kapja Ábrámtól a tizedet is, vagyis a zsákmány tizedrészét. – Melkizedek személye [vö. Zsolt. 109 (110) 4; Zsid. 5,6. 10; 7,1-3 előképe Krisztusnak, áldozata pedig (vö. Malak, 1,11.) a szentmisének.
* 23. Ábrám nem kivan osztozni a (visszaszerzett) zsákmányból,
* 24. – csak a legények (= a rabszolgái) által elfogyasztott eleség megtérítését és a szövetségeseinek járó rész megadását kívánja.
* 15,1-6. Isten fiút ígér Ábrámnak.
* 1. Ábrámnak engedelmességéért, mellyel otthagyta szülőföldjét, oltalmat s jutalmat ígér az Isten: ő lesz az ő oltalmazója (a héber szöveg szerint: pajzsa) s bőkezű jutalmazója.
* 2. Ábrám szomorúan mondja, minek néki a (földi) jutalom, hisz gyermeke nincs, s így az úgyis csak szolgájára, idegen emberre szállna. – A vers második részének szövege s szószerinti értelme bizonytalan; a héber szöveget újabban így fordítják: s az én házam gondviselője (mások szerint: örököse) – nem az én tulajdon fiam lesz, hanem – ez a damaszkusi Eliezer. Eliezer nevét a Szentírás egyebütt sehol sem említi, bár a 24. fejezetnek ő a főhőse. – Keleten a gyermektelenség szégyen s csapásszámba ment.
* 4-5. Erre az Isten fiúgyermeket ígér Ábrámnak, s oly megszámlálhatatlan ivadékot, mint amilyen megszámlálhatatlanok a csillagok. Utóbbi kifejezést csak képes (nem szószerinti) értelemben kell vennünk.
* 6. Ábrám, noha ő maga öreg, felesége pedig meddő volt, minden emberi remény ellenére hitt az Úr szavának, ami igazságul, azaz [az igazság (= megigazultság) állapotában szerzett] érdemül tudaték be neki. (Vö. Róm. 4,18-25.) Ábrám egész élettörténete mutatja, hogy e hite temérdek jó cselekedetének volt forrása.
* 7-20. Isten szövetsége Ábrámmal. (Másnap) Isten szövetség által (szerződésileg) kötelezi magát arra, hogy Kánaán földét Ábrámnak s utódainak adja.
* 9. (A kaldeusok között) a szerződéskötés formája abból állott, hogy a szerződő felek az Istennek áldozott állatok tetemeiből véres utcát alkottak s azon keresztül mentek: így történjék velük, mint ezekkel az állatokkal, ha meg nem tartják a szerződést. Isten is ezen formák között köti meg a szövetséget Ábrámmal.
* 10. Ábrám elkészíti a véres utcát.
* 11. A húsokra szálló, de elhessegetett dögmadarak azt jelképezik, hogy Ábrám utódaira szenvedések várnak, de e szenvedések Ábrám érdemei és a neki adott isteni ígéretek folytán meg fognak szűnni; ugyanezt
* 12. – az Isten alkonyatkor mély álom (elragadtatás, exstasis, vö. 2,21.) kíséretében szavakban is közli Ábrámmal.
* 13. Az idegen föld minden valószínűség szerint Egyiptom; a négyszáz esztendő kb. ugyanazt az időt akarja kifejezni, mint a 16. versben említett négy nemzedék. (L. ott.)
* 14. Egyiptomot – Ábrám utódainak sanyargatásáért – az Isten meg fogja ítélni, azaz büntetni (10 csapás, I. Móz. II. 7-13.) s akkor Ábrám utódai kivonulnak onnan.
* 15. Mindezt Ábrám azonban nem éri meg, őt békességben, jó ( = nyugodt, vagy: magas kort érő) vénség után fogják eltemetni. Mivel Ábrámot nem temették atyáinak (Úrban és Háránban levő) sírjába, e kifejezés, elmégy (= megtérsz) atyáidhoz (= őseidhez) a lélek halhatatlanságát, a túlvilági életet feltételezi.
* 16. A négy nemzedék kb. 400 esztendőt jelent. Honnan kell azonban számítani ezt a négyszáz esztendőt, illetve ezt a negyedik nemzedéket, felette vitás. A héber szöveg és a latin fordítás ezt az időt az izraelitáknak Egyiptomba való költözésétől számítja és az izraeliták Egyiptomban való tartózkodását (négyszáz, pontosabban) négyszázharminc esztendőre teszi (vö. Móz. II. 12,40.). A görög fordítás ez ígéret elhangzásától számlál, s mivel ettől az izraelitáknak Egyiptomba való költözéséig 215 esztendő múlt el, az izraelitáknak Egyiptomban való tartózkodását csak 430—215 = 215 esztendőre teszi. E kérdésben a döntő szót kimondani nem lehet. (Vö. 46,34 jegyz.) Ide, Kánaán földére; addigra ugyanis ámorreusok (= Kánaán lakói) megérnek az ítéletre (=büntetésre) s akkor az Isten elveszi tőlük földüket (Kánaánt) s odaadja Ábrám utódainak.
* 17. Este azután át is megy az Isten, mint szerződő fél, az állatok tetemei között; jelképe egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, vagyis egy áttüzesedett, felül lángoló sütőkemence. (A sütőkemence többé-kevésbbé alacsony, henger- vagy korsóalakú alkotmány volt; alul befűtötték, tetején kicsapott a láng ; a sütést áttüzesedett külső falain eszközölték. Isten jelképe tehát lényegileg itt sem más, mint később a pusztában, a tüzes felhőoszlop, – csak a kifejezések s-a hasonlat különbözik.) – Figyelemreméltó az a rendkívüli finomság, mely ezt az egész elbeszélést átlengi s az ószövetségi Szentírás egyik legmélyebb részévé teszi. – A húsdarabok között csak az Isten megy át – Ábrám nem –, mert e szerződés kegyen, nem jogon alapszik.
* 18. A szövetség (a szerződés) tárgya az volt, hogy az Isten Ábrám ivadékának adja Kánaán földét Egyiptom folyamától (némelyek szerint: a Nílus, mások szerint: a Vádi el-Aris, egy kis patak Kánaán déli határán) az Eufrátesig. (Vö. 2,14. jegyz.) Salamon király idejében e terület nagyjából tényleg az izraeliták kezén volt.
* 19-20. Azokat a népeket sorolja fel, melyek Kánaán földének elfoglalása által elvesztik földüket és létüket. A kineusok (héberül: keniták) ősi, kánaáni népség voltak, a Holt-tenger nyugati vidékein tanyáztak. (Ugyanígy hívták a mádiánita Hobáb utódait is, még pedig úgylátszik azért, mert az ősi kineusok területét kapták birtokul.) A kenezeusok (héberül: kenizziták) és a kedmoneusok (héberül: kadmoniták) valószínűleg Kánaán déli részeit lakták. — A heteusok (héberül : chittiták) Hebron körül tanyáztak; a ferezeusok (héberül: perizziták) falvai főkép Betel és Szichem körül feküdtek; a ráfeusok (L. 14,5. jegyz.) s törzseik a Jordántól és a Holt-tengeritől keletre eső vidéket bírták; az ámorreusok főkép Hebron és a Holt-tenger között, a hegyekben lakoztak; a kánáneusok (vö, 12,6. jegyz.) a Jordán nyugati vidékeit lakták; a gergezeusok (héberül: girgásíták) a Földközi-tenger és a Jordán között laktak; a jebuzeusoknak Jeruzsálem területén volt erős váruk.
* 16,1-4. Sára feleségül adja Ábrámnak Ágárt.
* 1. Ábrám hitt, (15,6.), de Sára nem remélt, azért adja férjének (mellék-) feleségül Ágárt (Hágárt), kit nyilván egyiptomi tartózkodásuk alkalmával szereztek. (Vö. 12,16.)
* 2. A rabszolganő gyermeke a régi Keleten bizonyos értelemben mindig a rabszolganő tulajdonosa gyermekének számított; egyébként az örökbefogadást (az adoptálást) is ismerték s rendesen úgy eszközölték, hogy az örökbefogadó a gyermeket a térdére emelte, mintegy azt fejezve ki vele, hogy e gyermek olyan, mintha tőle származott volna.
* 3. E dologgal sem Ábrám, sem Sára nem vétkezett: akkoriban a több-nejűséget az Isten elnézte, mert arra az emberiség szaporítása végett szükség volt, s e tettet nem az érzékiség, hanem az ivadék vágya sugalta.
* 5-14. Ágár szökése és visszatérte.
* 5. A házasság által Ágár (bár Sára tulajdona maradt) bizonyos mértékig függetlenné vált Sárától s így az Ábrám engedelme nélkül meg nem fenyíthette. Sára keserű szemrehányást tesz Ábrámnak. (A héber szöveg így is fordítható: Te vagy az oka az én bántódásomnak, – t. i. mert hagyod azt.)
* 6. Erre Ábrám kijelenti, hogy Ágár Sárai kezében, azaz hatalmában van, tehet vele amit akar.
* 7. Sárai sanyargatására Ágár vissza akar szökni Egyiptomba, ahová való; útja a Kánaántól délnyugatra eső pusztában forrásról-forrásra vezet a Súr, vagyis Egyiptom északkeleti határerődítményei s az azok előtt elterülő puszta felé. – Itt az egyik forrásnál szól hozzá az Úr angyala; ez utóbbi kifejezés itt (s a Szentírás első könyveiben egyebütt is) háromféleképen érthető: jelentheti vagy az Úrnak egyik angyalát (szószerint: küldöttét), vagy – legvalószínűbben – magát az Urat, vagy – a szentatyák szerint – az Isten fiát, a Fiúistent; – a kifejezés mindig csak az isteni jelenéseknél fordul elő, s az Isten fensége iránti félelem s tisztelet kifejezője.
* 9. Az Úr angyala rendkívüli finomsággal azt adja Agár tudtára, hogy bele kell törődnie az Isten rendelésébe
* 10. – mert bár fiából nagy sokaság származik,
* 11. – Izmael (a héberben jisma = hall, El = az Isten), mégsem lesz a választott nép törzsatyja, sőt –
* 12. – elválasztja őt az Isten Ábrám ivadékától: szilaj (a héber szöveg szerint: vadszamár természetű) emberként, mindenkivel harcban, testvérei országával átellenben, az ígéret földén kívül, künn a pusztában fog lakni. (Vö. 25,18.) Izmaeltől származtak a pusztát járó kóbor arabok, kiknek valóban pompás képük a vadszamár.
* 13-14. E versek szövege és értelme bizonytalan. Elsősorban kétségkívül az jut bennük kifejezésre, hogy Ágár felismeri, hogy az Isten beszélt vele. Ezért – a latin fordítás értelme szerint – azon való örömében, hogy ott látta – szószerint – az Isten hátát (= végtelen fenségének emberhez szabott, parányi megnyilatkozását) elnevezi az Istent őt-látó Istennek, a kutat pedig az Élő és őt-látó Isten kútjának. – A héber szövegben azonban úgy látszik arról a néphitről van szó – mellyel az ószövetségi Szentírásban oly sokszor találkozunk –, hogy aki az Istent látta, annak (a rémülettől) meg kell halnia. Mikor tehát Ágár megérti, hogy az Úr angyala beszélt vele, megijed; mikor azonban látja, hogy baja nem esett, elnevezi az Istent látása Istenének, vagyis Annak, akit látott, anélkül, hogy meghalt volna. Azt mondja ugyanis: nemde valóban láttam Az után, aki engem látott, – vagyis: bár láttam az Istent, élek. Épen azért elnevezi a kutat Élve való látásom (?) kútjának (héberül: Beer-lácháj-rói-nak). – Kádesról. 14,7. jegyz. Bárád Kádes vidékén feküdt. Bersábétől délre, kb. 90 km-re máig is Agár kútjának hívnak egy forrást.
* 15-16. Izmael születése.
* 16. E vers némi nehézséget okoz. Azt olvassuk ugyanis (L. 21,14-21.), hogy Izmaelt a 14 évvel később született Izsákkal való ingerkedése miatt anyjával elűzik; akkor tehát Izmaelnek legalább 17 évesnek kellett lennie; ámde elűzetésének története szemmelláthatólag (sokkal) fiatalabb-nak tételezi fel. Említettük azonban, hogy a Szentírás ma rendelkezésünkre álló adataiból a pontos időrendi vonatkozásokat megállapítani sokhelyütt alig lehetséges.
* 17,1-8. Isten szövetségi ígéretei. Isten megerősíti azt a szövetséget (szerződést), melyet Ábrámmal kötött (vő. 15. fejezet). A szövetség lényege az, hogy Isten mintegy szerződésileg kötelezi magát arra, hogy Ábrám utódai az ő (különösképen oltalmazott, választott) népe lesznek, Ábrám (s utódai) pedig a körülmetélkedés szertartása által magukat egészen az Úr népévé teszik, s csak az Urat tekintik Istenüknek.
* 1. Isten itt magát Mindenható Istennek (El-Sáddáj) nevezi, mintegy annak biztosítékául, hogy amit ígér, meg is teheti; itt is, mint 13,14.-ben teszi, két dolgot ígér: nagyszámú utódot s termékeny országot.
* 5. Ábrám neve jelentése szerint kb. fenséges atyát jelent; ezt a nevet Isten, minthogy Ábrámot (a héber szöveg szerint) népek sokaságának atyjává teszi, Ábrahámra változtatja, ami (inkább hangzása, mint értelme szerint) kb. annyit jelent, mint sokaság atyja (= héberül : áb-hámón).
* 9-14. Ábrahám szövetségi kötelessége az, hogy ő s utódai Isten népének vallják magukat. Ennek a szövetségnek emlékeztető s figyelmeztető jele a körülmetélkedés. A testnek ezen megcsonkítása egyben félreérthetetlenül kifejezte azt a tényt is, hogy Ábrahám (s utódai) nem a test erőiből sokasodnak nemzetté, hanem azért, mert az Isten kiválasztotta őket arra, hogy belőlük s általuk származzék a Messiás. E szertartás tehát az izraelitáknál kizárólag vallási (nem egészségi) jellegű; épen azért egészen alárendelt jelentőségű az a kérdés, hogy ismerték-e, s ha igen, miért foganatosították azt egyéb keleti népek.
* 12. vö. Móz, I.14,14. jegyz.
* 13. Az ószövetségi Szentírás számos helyén e szó örök csak igen hosszú időtartamot jelent; a körülmetélkedés kötelessége sem szólt (a szó szoros értelmében) örökre, hanem csak addigra, míg a zsidó nép különleges helyzete meg nem szűnt, s a körülmetélkedés helyét el nem foglalta az általa jelképezett keresztség, mely örök jele az egész világot az Isten gyermekévé szentelő újszövetségnek.
* 14. A népből való kiirtás büntetését a Szentírás számos helyen emlegeti; nem tudjuk azonban biztosan, hogy e szó minden esetben a halálbüntetést jelentette-e, vagy csupán – ami valószínűbbnek látszik – annak kijelentését, hogy az illető vétkes mulasztása által kiközösítette önmagát az isteni szövetség (természetes és természetfeletti) javaiból.
* 15-22. Sárai lesz az ígéret fiának az anyja. Isten ígérete ezáltal egy fokkal ismét határozottabbá válik: Sáraitól fog születni Ábrahám tulajdonképeni fia. Épen ezért Sárai (= az én fejedelemnőm) neve általánosabb értelmezést nyer: Sárának, fejedelem-nőnek hivassék ezentúl. A következő részek szépségei a héber szavak szótani jelentésén alapszanak: Ábrahám hitt ugyan az Úrnak, de korára gondolva (csodálkozó örömében) elneveti magát (héberül: jiszchák) s csak azt kéri Istentől, hogy Izmáéi maradjon életben.
* 19. Ezért fiát Izsáknak (héberül: Jiszcháknak) kell elneveznie.
* 20. Izmaelre vonatkozólag pedig meghallgatja (héberül: jisma) őt az Isten (héberül: El).
* 23-27. Ábrahám és házanépe körülmetélkedik.
* 23. Ábrahám engedelmessége bámulatos: mindjárt aznap végrehajtja az isteni parancsot.
* 18,1-8. Ábrahám vendégszeretete. Isten a kishitű Sárának is tudtára akarja adni, hogy fia fog születni. Megjelenik tehát Ábrahámnak Mámbre völgyében (a héber szerint: Mámre terebintus ligetében, L. 12,6. jegyz.), délben, amikor a legtikkasztóbb a hőség s a keleti ember odahaza van,
* 2. – két angyalával, utas képében. Keleten nagyjelentőségű dolog s erényszámba megy a szíves vendéglátás (vö.: utasoknak szállást adni): íme Ábrahám ezt az erényt is gyakorolja.
* 4. Sarut a keleti ember csak az úton hordott; ha megpihent vagy betért valahova, levetette s lábát az út porától megmosta; a szíves vendéglátás megkövetelte, hogy a gazda ehhez vizet hozasson. (Vö. Luk. 7,44. Tim. I. 5,10.)
* 6. A szíves vendéglátáshoz tartozott az is, hogy a gazda sok eledelt szolgáltatott fel; ezért süttet Ábrahám is három véka (= 3 X 12,15 liter = 36,45 liter) lisztlángból (= finom lisztből) lepényt. A tésztát forró kövekre helyezték s forró hamuval fedték be, s így sütötték ki.
* 8. Vaj helyett a héber szöveg megfelelő szavát sokan inkább tejszínre, tejfelre vagy aludttejre értelmezik. A keleti ember ma is áll, míg vendégei esznek.
* 9-15. Isten közli Sárával, hogy fia fog születni.
* 10. Esztendő fordultán: szószerint élet idején, vagyis (körülbelül) annyi idő multán, amennyi a magzat életrejöttéhez szükséges. – Sára nevet (héberül: tiszchák), miért is fiát Izsáknak (héberül Jiszchák-nak) hívják.
* 16-33. Az Ötváros veszedelme.
* 16. Mámbre terebintus ligetétől (vö. 12,6. jegyz.) délkeletre feküdt az Ötváros (Szodoma, Gomorra, Szeboim, Ádáma és Bála), melyet itt Szodoma nevével foglal össze a Szentírás. – A vendégeket – akár csak ma – illett elkísérni, azért megy tehát velük Ábrahám.
* 20. Szodomának és környékének bűne az égbe kiáltott bosszúért. (Égbekiáltó bűn.)
* 21. Isten, emberileg szólva, kijelenti, hogy megnézi, utolsó próbára teszi Szodoma népét: ha betelt a mérték, elpusztítja a várost és vidékét.
* 22. Ezért elküldi a vele levő két férfiút (= angyalt), hogy vizsgálják meg az ügyet.
* 23-32. Ábrahám erre könyörgésre fogja a dolgot. Alkudozása, jellegzetes keletiességén kívül, lélektani remekmű: első pillanatra talán igazságtalannak látja az ember az Isten intézkedéseit, de önmagának kell rájönnie, hogy Isten irgalmasságánál csak az emberek gonoszsága nagyobb.
* 19. 1-11. Szodoma gonoszsága.
* 1. A város kapujában folyt le Kelet nyilvános élete: ott pereskedtek, ítélkeztek, kereskedtek, ott hányták-vetették meg (estefelé) a nap eseményeit.
* 2-3. Lót, amint illik, behívja magához a két utast, az Isten két küldöttét, angyalát.
* 4-6. A szodomaiak azonban kétszeresen vetkeznek: egyfelől durván megsértik a Keleten oly szent vendégjogot, másfelől pedig természetellenes bűnre kívánják a két angyalt. (Sodomia.)
* 8. Lót ajánlata is kétségkívül bűnös: némileg menti őt rémülete s jóakarata.
* 12-23. Lót menekülése.
* 12-14. Az események meggyőzték a két angyalt, hogy Szodoma és vidéke megérett a pusztulásra.
* 15-17. Azért Lótot s családját kivezetik a városból s ott meghagyják néki, hogy mentse meg életét (szó szerint: lelkét) s a nélkül, hogy hátra tekintene, vagyis nézelődne, meneküljön a Környékről (L.13,10. jegyz.), az ötváros vidékéről a hegyre.
* 18-23. Ám Lót inkább az egyik városba. Bálába szeretne menekülni, s azért kéri, hogy az ne pusztuljon el; kérését azzal indokolja, hogy az a város kicsi, tehát gonoszsága sem nagy s az ő kérelme is kicsi; az angyal megengedi ezt néki s azért azt a várost elnevezik Szegornak (héberül Szoárnak), ami kicsiséget jelent.
* 24-28. Szodomának és vidékének pusztulása. A kénkő és a tűz valószínűleg egymást érő villámok cikázásából állott; a villámlásnak nagyobb viharok alkalmával közismerten kénes szaga van. Valószínű, hogy e villámok felgyújtották az azon vidéken bőségesen található bitument, s a katasztrófát földrengés (süllyedés) tetézte, melynek következtében a Holt-tenger hullámai rázúdultak a környék földére, (A Holt-tenger déli része, ahol valamikor e városok feküdtek, ma is csak 3-4 méter mély, míg az északi rész mélysége a 400 métert is eléri.) Az egész jelenség azonban nem csupán természeti katasztrófa volt, hanem az Isten büntetése.
* 26. Lót felesége Lót mögött elmaradt, hátratekintett, nézdelődött, nem ment be Szegorba, s így a veszedelem utolérte s elpusztult; tetemét a Holt-tenger viharzó hullámai sóval vonták be, s így lőn sóoszloppá. (A Holt-tenger partjai vihar idején ma is egészen bevonódnak sóval.)
* 28. Szodoma helyén másnap olyan kékes-zöld füst terjengett, mint amilyen az ércolvasztó kemencékből szokott felszállni. – E kifejezésből sokan vulkánikus jelenségekre következtetnek.
* 29–38. Lót leányainak vérfertőzése.
* 30. Lót a környék pusztulása után mégis csak elhagyta Szegort s a hegy egyik barlangjában húzódott meg.
* 31. Kelet asszonyára nagy szégyen, ha gyermektelen marad; Lót családját hozzá még – fiúgyermek hiányában – a kihalás is fenyegette, mert Lót vén lévén, nem volt remény, hogy megnősül s fia születik. Mivel pedig Lót leányai jól tudták, hogy – ámbár Szegorban s egyebütt bőven maradt férfi – nem lesz senki, ki őket, egy istentelen s istenverte város leányait elvenné, borzalmas vérfertőzésre vetemedtek.
* 36. Ebből a vértörésből származott Moáb (kb. annyit jelent, mint: az én atyám magvából való) és Ámmon, a héber szöveg szerint Ben-Ammi (ami kb. annyit jelent, mint tulajdon nemzetségemből való fiú). Mindkét fiú ivadéka később a zsidók ádáz ellensége lett.
* 20. 1-2. A gerárai király elviteli Sárát.
* 1. Onnan, vagyis a szöveg közvetlen összefüggése szerint – Hebron vidékéről Ábrahám a Délvidékre (a Negebre, Kánaán déli részére) ment, majd a Délvidék délnyugati végében fekvő Kádes (vö. 14,7.) és az ettől nyugatra cső Súr (vö. 16,6.) között, vagyis az Egyiptomba vezető vidéken telepedett meg. Mivel Gerára (Gerár) Kádestól északra, Hebrontól délnyugatra (csaknem a Földközi-tenger partján) feküdt, valószínű, hogy Ábrahám Gérarába Kádes előtt ment. (Egyes magyarázók az itt említett Gerarát Kádestől délnyugatra keresik.) – Mivel azonban (17,17. és 18,11. szerint) Sára ekkor már öreg, kilencvenkilenc esztendős volt, nem valószínűtlen számos szentírásmagyarázónak az a feltevése, hogy ez az itt következő esemény még akkor történt, amikor Ábrahám (13,1.) Egyiptomból visszatért Kánaán földére, de a Szentírás az események torlódása következtében csak most térhet ki reá. – Ábimelek (= az én atyám király) úgylátszik minden gerárai király címe volt s nem tulajdonnevet jelent. (Vö. I. 14,18.) A húgom kifejezésre vonatkozólag L. 11,29. és 12,13. jegyz..
* 3-7. Isten megfenyegeti Gerára királyát. Isten a házasság őre, azért kéri számon Ábimelek tettét.
* 4. Már említettük, hogy a királyi nászra a nőket a régi Keleten huzamosabb időn keresztül készítették elő; így érthető, hogy Ábimelek nem illeté Sárát.
* 7. Ábrahámot prófétának nevezi az Isten, mert eleinte így nevezték mindazokat, akikhez szólott az Isten. Prófétáinak ügyét védi, szavát meghallgatja az Isten: azért kell Ábimeleknek visszaadnia Sárát s azért kell Ábrahámnak könyörögnie Ábimelekért.
* 8-13. Gerára királya kérdőre vonja Ábrahámot.
* 8. A felkelt az éjtszakából kifejezés a héber szöveg tanusága szerint itt is, egyebütt is annyit jelent, mint felkelt jó korán reggel.
* 12. Ábrahám és Sára rokonságáról L. 11,29. és 12,13. jegyz.
* 14-16. Gerára királya visszaadja Sárát.
* 16. Az ezüstöt akkor még nem verték érmékbe, hanem súlya szerint fizettek vele. A súlyegység a siklus volt. Az ú. n. szent siklus (vö. Móz. II. 30,13. jegyz.) 16,8 (mások szerint 14,55) gramm volt és kb. 3,25 pengőnek felelt meg. A közönséges siklus egyesek szerint valamivel kevesebb volt, mint 14,55 gramm, mások szerint kb. 8,4 grammot nyomott és kb. 3 (1,62) pengőnek felelt meg. Melyik szerint számít itt a Szentírás, nem tudjuk; az ezer ezüst, tehát legfeljebb 16,8 kgr, legalább 8-4 kgr volt, s 3250 vagy 1620 pengőnek felelt meg. Ez akkoriban igen nagy érték lehetett. – Ábimelek némi gúnnyal nevezi Ábrahámot Sára bátyjának. A vers második felének értelme bizonytalan. A héber szöveg szerint valószínűleg így kell értenünk: ez az ezer ezüst legyen az engesztelés (a jóvátétel) azért, hogy elhozattalak, ami pedig minden más egyebet illet (= az asszonyi becsület dolgában), én igazollak téged. Abimelek ugyanis nem illette Sárát.
* 17-18. Ábrahám könyörgésére elmúlik a csapás a gerárai király házáról.
* 18. Az Úr tehát Sára miatt meddőséggel sujtotta Ábimelek családját
* 21,1-7. Izsák születése.
* 1. Isten megemlékezek Sáráról (szószerint: meglátogatá Sárát) és teljesíté ígéretét. Vö. 17,17.; 18,12. skk.
* — 4. Vö. 17,12. — 6. Sára szavai, hogy nevetést szerzett neki az Isten (= megnevettette, örömből fakadó nevetést szerzett neki) s hogy mindenki együtt fog nevetni vele (a héber szöveg úgy is érthető, hogy mindenki nevetni lóg rajta), Izsák nevére utalnak; Izsák ugyanis kb. annyit jelent, mint: nevetett. (Vö. 17,17. skk. jegyz. 18,12. skk. jegyz.)
8. Izsák növekedése. Az elválasztást a régi keleten néha igen későre hagyták, s általában a gyermek 3-12. esztendeje között foganatosították.
9-10. Sára anyai féltékenykedése. — 9. Izmael Gal. 4,29. tanusága szerint nemcsak gúnyolódva, nevetgélve ingerkedett Izsákkal, hanem bántotta is őt. (Az ingerkedett szót a héber szöveg ugyanazzal a szóval fejezi ki, amelyből az Izsák név is származott.) — 10. E vers mesteri kifejezése az anyai féltékenységnek, de egyszersmind beszédes tanúsága is annak, hogy mennyi torzsalkodással és viszállyal járt a többnejűség.
11-13. Isten meghagyja Ábrahámnak, távolítsa el házától Izmaelt. — 12. Isten kijelenti, hogy nem Izmael, hanem Izsák lesz Ábrahám ágának fenntartója, az isteni ígéretek örököse, s rajta keresztül fog származni a Messiás. Izmaelnek is épen azért kell távoznia, hogy ez ígéretek megvalósulását semmi se zavarja.
14-21. Ábrahám eltávolítja Izmaelt, kit az Isten pártfogásába vesz. — 14. Ágár nyilván ismét hazája, Egyiptom felé tartott, de a bersábei pusztában eltévedt. Bersábe Kánaán déli részén, Gerárától délkeletre, kb. 35 km-re feküdt. — 15. Mivel Ágár odavetette a gyermeket, e vers fiatalabbnak tételezi fel Izmáéit, mint azt 16,16. alapján következtethetnek. (L. az ottani jegyz.) —
16. A görög fordítás szerint nem Ágár, hanem a gyermek fakadt hangos sírásra, ami az összefüggésnek kétségkívül jobban megfelel, mert a 17. v. a gyermek sírását tételezi fel. —
17. A héber szöveg kifejezései ismét Izmael nevére utalnak: Izmael ugyanis annyit tesz, mint meghallotta az Isten (vö. 17,20. jegyz.); ezért fordul elő kétszer is, hogy az Isten meghallotta a gyermek hangját = sírását. – Az Isten angyala kifejezésről L. 16,7. jegyz. — 21. A Fárán-puszta Kánaántól délnyugatra, Egyiptom felé húzódott. Izmaeltól származtak (vö. 25,12. skk.) az északarábial nomád-arab törzsek, melyeknek fegyvere, miként ősatyjuké, az íj.
22-34. Ábrahám és a gerárai király szövetsége. Bersábe nevének eredete. E rész azt magyarázza meg, miért hívták azt a pusztát, ahol Ágár bolyongott (vö. 14. v.) bersábei pusztának. — 22. Abimelekről L. 20,2. jegyz. Fikol (= Nagy, Hatalmas) úgylátszik inkább rangot jelentő köznév (a mindenkori gerárai hadvezér neve) mint tulajdonnév volt. Vö. 26,26. — Ábimelek azért keresi Ábrahám szövetségét, mert látja, hogy Ábrahámmal van az Isten s így tanácsosnak tartja jóban lenni vele. — 24-25. Ábrahám hajlandó a szövetségre, de előbb számon kéri Ábimelektől erőszakkal elfoglalt kútját. Keleten drága kincs a víz, s egy-egy kútért hajdan (és ma) véres harcokat vívtak. — 26-27. Mikor Ábimelek igazolja magát, hogy a kút elfoglalása tudtán kívül történt, Ábrahám szövetséget köt vele, s azt ajándékkal pecsételi meg. — 28-31. Bersábe – héberül Beer-Sába – tehát az ott végbement esküről nyerte nevét: beer ugyanis a héberben annyit tesz, mint kút, nisba pedig annyit, mint megesküdött. Közrejátszik azonban a név magyarázásában az is, hogy Ábrahám hét (héberül: seba) bárányt adott Ábimeleknek a szövetség megpecsételéséül. – Bersábe fekvéséről L. 14. v. jegyz. — 33. Ábrahám a szövetség emlékére ligetet (a héber szöveg szerint: egy tamariszkusfát) ültetett, s – talán – a szerződés örökkévalóságának kifejezésére segítségül hívta az Urat (= Jáhvét, vö. Móz. II. 3,14. jegyz.), mint az örökkévaló Istent. — 34. Az itt említett filiszteusok földén valószínűleg Bersábét kell értenünk.
4. Vö. 17,12.
* 6. Sára szavai, hogy nevetést szerzett neki az Isten (= megnevettette, örömből fakadó nevetést szerzett neki) s hogy mindenki együtt fog nevetni vele (a héber szöveg úgy is érthető, hogy mindenki nevetni lóg rajta), Izsák nevére utalnak; Izsák ugyanis kb. annyit jelent, mint: nevetett. (Vö. 17,17. skk. jegyz. 18,12. skk. jegyz.)
* 8. Izsák növekedése. Az elválasztást a régi keleten néha igen későre hagyták, s általában a gyermek 3-12. esztendeje között foganatosították.
* 9-10. Sára anyai féltékenykedése.
* 9. Izmael Gal. 4,29. tanusága szerint nemcsak gúnyolódva, nevetgélve ingerkedett Izsákkal, hanem bántotta is őt. (Az ingerkedett szót a héber szöveg ugyanazzal a szóval fejezi ki, amelyből az Izsák név is származott.)
* 10. E vers mesteri kifejezése az anyai féltékenységnek, de egyszersmind beszédes tanúsága is annak, hogy mennyi torzsalkodással és viszállyal járt a többnejűség.
* 11-13. Isten meghagyja Ábrahámnak, távolítsa el házától Izmaelt.
* 12. Isten kijelenti, hogy nem Izmael, hanem Izsák lesz Ábrahám ágának fenntartója, az isteni ígéretek örököse, s rajta keresztül fog származni a Messiás. Izmaelnek is épen azért kell távoznia, hogy ez ígéretek megvalósulását semmi se zavarja.
* 14-21. Ábrahám eltávolítja Izmaelt, kit az Isten pártfogásába vesz.
* 14. Ágár nyilván ismét hazája, Egyiptom felé tartott, de a bersábei pusztában eltévedt. Bersábe Kánaán déli részén, Gerárától délkeletre, kb. 35 km-re feküdt.
* 15. Mivel Ágár odavetette a gyermeket, e vers fiatalabbnak tételezi fel Izmáéit, mint azt 16,16. alapján következtethetnek. (L. az ottani jegyz.)
* 16. A görög fordítás szerint nem Ágár, hanem a gyermek fakadt hangos sírásra, ami az összefüggésnek kétségkívül jobban megfelel, mert a 17. v. a gyermek sírását tételezi fel.
* 17. A héber szöveg kifejezései ismét Izmael nevére utalnak: Izmael ugyanis annyit tesz, mint meghallotta az Isten (vö. 17,20. jegyz.); ezért fordul elő kétszer is, hogy az Isten meghallotta a gyermek hangját = sírását. – Az Isten angyala kifejezésről L. 16,7. jegyz. mint az örökkévaló Istent. — 34. Az itt említett filiszteusok földén valószínűleg Bersábét kell értenünk.
* 21. A Fárán-puszta Kánaántól délnyugatra, Egyiptom felé húzódott. Izmaeltól származtak (vö. 25,12. skk.) az északarábial nomád-arab törzsek, melyeknek fegyvere, miként ősatyjuké, az íj.
* 22-34. Ábrahám és a gerárai király szövetsége. Bersábe nevének eredete. E rész azt magyarázza meg, miért hívták azt a pusztát, ahol Ágár bolyongott (vö. 14. v.) bersábei pusztának.
* 22. Abimelekről L. 20,2. jegyz. Fikol (= Nagy, Hatalmas) úgylátszik inkább rangot jelentő köznév (a mindenkori gerárai hadvezér neve) mint tulajdonnév volt. Vö. 26,26. — Ábimelek azért keresi Ábrahám szövetségét, mert látja, hogy Ábrahámmal van az Isten s így tanácsosnak tartja jóban lenni vele.
* 24-25. Ábrahám hajlandó a szövetségre, de előbb számon kéri Ábimelektől erőszakkal elfoglalt kútját. Keleten drága kincs a víz, s egy-egy kútért hajdan (és ma) véres harcokat vívtak.
* 26-27. Mikor Ábimelek igazolja magát, hogy a kút elfoglalása tudtán kívül történt, Ábrahám szövetséget köt vele, s azt ajándékkal pecsételi meg.
* 28-31. Bersábe – héberül Beer-Sába – tehát az ott végbement esküről nyerte nevét: beer ugyanis a héberben annyit tesz, mint kút, nisba pedig annyit, mint megesküdött. Közrejátszik azonban a név magyarázásában az is, hogy Ábrahám hét (héberül: seba) bárányt adott Ábimeleknek a szövetség megpecsételéséül. – Bersábe fekvéséről L. 14. v. jegyz.
* 33. Ábrahám a szövetség emlékére ligetet (a héber szöveg szerint: egy tamariszkusfát) ültetett, s – talán – a szerződés örökkévalóságának kifejezésére segítségül hívta az Urat (= Jáhvét, vö. Móz. II. 3,14. jegyz.), mint az örökkévaló Isten.
* 34. Az itt említett filiszteusok földén valószínűleg Bersábét kell értenünk.
* 22,1-2. Isten próbára teszi Ábrahámot.
* 1. A próba kétségkívül súlyos volt: Izsák Ábrahámnak nemcsak kedvelt fia, hanem egyszersmind az Ábrahámnak adott isteni ígéretek záloga is volt. A próba tehát nemcsak Ábrahám engedelmességére, hanem egyszersmind hitére is vonatkozott.
* 2. A Gondoskodás földje, a héber szöveg szerint Mórijja (= Mória) földe, eredetileg úgylátszik az ott lakó amorreusokról nyerte nevét. (A szír fordítás is az amorreusok földéről beszél.) Ehelyütt azonban e név valamilyen, az Úrra (= Jáhvéra, L. Móz. II. 3,14. jegyz.) vonatkozó értelmezést nyer, melyet azonban mi már teljesen megérteni nem tudunk. A latin fordítás úgylátszik azért nevezi Gondoskodás (szószerint: Látás, Kiszemelés) földjének, mert az Úr ott gondoskodott áldozati állatról, ott szemelt ki áldozati állatot. (Vö. 8. és 14. v.) – A hegy, melyen Ábrahámnak fel kellett áldoznia fiát, a hagyomány egyik ága szerint a Mória-hegy (a későbbi zsidó templom helye), a másik ága szerint a Golgota (latinosán: a Kálvária) hegye.
* 3-10. Ábrahám engedelmessége. Felkelvén az éjtszakából, vagyis (másnap), korán hajnalban, Ábrahám elindult.
* 6. Minthogy tüzet gyújtani nehéz dolog volt, Ábrahám vitt magával tüzet, lehet, hogy az áldozatok bemutatására szánt (állandóan táplált) fűzből. – Izsákban a szentatyák Jézus Krisztus előképét látják; mert az Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiának sem kedvezett érte (Ján. 3,16. Róm. 8,32.), az Úr Jézus pedig maga vivén fel keresztjét a Kálvária hegyére, engedelmes volt Atyjának a kereszthalálig.
* 8. L. 14. v.
* 11-12. Isten megtiltja Izsák feláldozását. Az Úr angyala kifejezés az ószövetségben igen sokszor a megjelenő (vagy megnyilvánuló) Istenre magára vonatkozik. (L. 16,7. jegyz.) – Az esemény egyébként a sorok között egy rendkívül nagyjelentőségű vallási kérdést érint; a régi Kelet ugyanis ember(gyermek-) áldozatokkal is hódolt isteneinek, ezt az igaz Isten eltiltja s helyette állatáldozatot kivan.
* 13-14. Ábrahám áldozata. – A 14. vers tovább viszi azt a gondolatot, mely a 8.-ban kezdődött. Ábrahám ugyanis előre megmondotta, hogy az Isten majd gondoskodik magának való áldozatról (a héber szerint: majd kiszemeli magának az égő áldozati bárányt). Mivel ez be is következett. Ábrahám a helynek ezt a nevet adja: Gondoskodik (a héber szerint: kiszemel) az Úr, s ezért mondják: A hegyen majd gondoskodik az Úr. [Az utolsó mondat értelme bizonytalan; a héber szövegben egyesek szerint ezt jelenti: Az Úr hegyén jelenik meg (az Úr), vagy: Az Úr hegyén kell megjelenni. Annyi bizonyos, hogy a Morijja név valamilyen magyarázatáról van szó.]
* 15-18. Ábrahám jutalma.
* 15. Az Úr angyala (L.16,7. jegyz.) három dolgot ígér:
* 17. – bőséges ivadékot, diadalt az ellenség kapui (= városai) felett, tehát országot és
* 18. azt, hogy rajta keresztül fog származni a Messiás. (Vö. 12,2-3. jegyz.)
* 19. Ábrahám hazatérése. Bersábéről L. 21,14. jegyz.
* 20-24. Ábrahám fivérének, Náchornak tizenkét fia.
* 21. Náchor fiai a szir-arab puszta északi széleit népesítették be. (Szírek helyett a héber szöveg itt is, egyebütt is mindig arámiakról beszél. Itt utóbbiak egyik ágáról van szó, mert 10,22. szerint az arámiak atyja Arám, Szem fia volt.) Nemzetségüket azért közli a Szentírás, mert közülük való Rebekka, Ábrahám fiának, Izsáknak a felesége. Izsák és Rebekka tehát unokatestvérek voltak.
* 24. Mellékfeleségnek nevezi a Szentírás a törvényes, de az első (fő-) feleséggel nem egyenlőjogú és rangú feleségeket. Többnyire rabszolganők voltak. A többnejűségről L. 16,3. jegyz.
* 23,1-2. Sára halála.
* 1. Sára az egyetlen asszony, kinek élettartamát a Szentírás feljegyezte.
* 2. Árbe városa (Kirját Árba) Hebron ősi neve: Arbe Józs. 15,13. szerint az óriás ( = szálas termetű) Enák atyja volt.
* 3-20. Ábrahám temetőbirtokot vásárol s eltemeti Sárát.
* 3. A halotti szertartástól: a héber szöveg szerint: halottjától. – Het fiai azok, akiket a Szentírás egyebütt heteusoknak (chittitáknak) nevez. (Vö. 15,20. jegyz.)
* 4. Mivel Ábrahám idegen volt, földbirtokkal nem rendelkezett s így vásárolnia kellett temetőbirtokot.
* 6. Isten fejedelme = isteni (fenséges, tisztelt) fejedelem. — A heteusok tehát azt ajánlják fel Ábrahámnak, hogy temesse Sárát az ő egyik temetőhelyükre; Ábrahám azonban külön temetőhelyet akar.
* 9. A héber szöveg szerint a mezőt, amelyen a barlang volt, Mákpelának hittak; a Mákpela szó a héberben kettősséget jelent, s azért beszél a latin fordítás kettős barlangról. — 10. A város kapujának szerepéről L. 19,1. jegyz,
* 11-16. Ez a rész páratlan hűséggel rajzolja a régi Kelet szokásait: akkoriban, ha valaki valamit még akart szerezni, az eladónak nem illett a vevőtől, különösen, ha az kiváló ember volt, azonnal pénzt kérni, hanem ajándékba illett az óhajtott dolgot felajánlani; természetesen ez csak udvariassági szabály volt, s a vevőnek ragaszkodnia kellett ahhoz, hogy megfizeti az óhajtott dolgot. – A siklusról L. 20,16. jegyz. Az itt szereplő folyó (a héber szöveg szerint: kereskedelemben kelendő) pénz siklusonkint legfeljebb 16,8 gr, legalább 8,4 gr volt és 3,25-1,62 pengőnek felelt meg. Négyszáz siklusezüst tehát 6,72-3,36 kgr volt s 1300-650 pengőt ért.
* 17-19. A héber szöveg értelme szerint Mámbre (= Mámre), azaz Hebron (vö. 13,18. jegyz.) előtt (= tőle keletre) feküdt a Mákpela mező s ezen a barlang. Ez a barlang volt tehát a pátriárkák első birtoka az ígéret földén, s ez lett Sára, Ábrahám, Izsák, Rebekka, Lia és Jákob temetője. (Vő. 23,19; 25,9; 35,27; 49,31; 50,13.)
* 24,1-9. Ábrahám elküldi szolgáját, hozzon feleséget Izsáknak.
* 2. Az eskünek ez a módja, melyet ezenkívül csupán Jákob történetében (47,29.) olvasunk még, azt fejezte ki, hogy ennek az eskünek ugyanaz az őre, mint a körülmetélkedési szövetségnek s az abban foglalt ígéreteknek: az Isten.
* 3. Az asszonyt a régi Keleten rendesen a szülők választották, gyakran valami megbízható barátjuk vagy öreg, meghitt cselédjük által.
* 10-28. Ábrahám szolgája Isten segítségével megtalálja Rebekkát.
* 10. Mezopotámián (= f'olyamköz) a Tigris és az Eufrátes közét, annak is az északnyugati részét (helyesebben az Eufrátes felső folyásának vidékén elterülő földet, héberül Arám-Náháráimot) kell értenünk. Itt feküdt Náchor városa = Marán (vö. 11,31. jegyz. és 27,43.).
* 12-14. A szolga nehéz feltételt szab; tevét itatni ugyanis igen nehéz dolog; sok víz kell annak, dehát szorgalmáról és szívességéről akarja megismerni az istenrendelte leányt.
* 22. Az ajándékokkal a szolga Rebekka szívességét akarta viszonozni, de a felsorolt ékszerek keleten ma is az eljegyzés kifejezői. A héber szöveg nem két függőről (fülbevalóról), hanem egy orrbavaló karikáról beszél; ilyeneket keleten ma is viselnek. E karika súlya a héber szöveg szerint (nem két, hanem) egy fél siklus volt. Egy siklus arany 16,8 (mások szerint 16,37) gramm volt s kb. 60 pengőt ért. Az orrkarika tehát kb. 8 grammot nyomott s 30 pengőt ért, míg a karkötők (karperecek) kb. 160 grammot nyomtak és hatszáz pengőt értek.
* 29-54. Ábrahám szolgája megnyeri Rebekkát,
* 48. Rebekka Ábrahám fivérének, Náchornak volt a leánya, azaz unokája. (Vö, 22,20-24. és 11,29. jegyz.)
* 53. Mivel a leányt szülői (s rokonsága) nevelték s a házasság révén (munkaerejét) elvesztették, a régi Keleten a szülőknek (s a rokonoknak) kárpótlásul ajándék járt. (Ez az ajándék sok helyen valósággal a leány árává alakult, nem ritkán azonban a szülök odaadták a leánynak hozományul. Vö. 31,15.)
* 54b-61. Ábrahám szolgájának visszatérte.
* 59. A férjhezmenő leányt rendesen egy vagy több rabszolganő, ehelyütt Kebekka dajkája is, kísérte a házasságba.
* 60. A testvérek áldása körül-belül megfelelt az akkori lakodalmi áldásnak s nagyszámú s dicsőséges ivadékot kíván a férjhezmenő leánynak. (Vö. Rúth 4,11.). Kapu = város.
* 62-67. Izsák és Rebekka házassága.
* 62. Izsák addig nyilván atyjával, Ábrahámmal együtt Hebron vidékén lakozott, ekkoriban azonban – a latin fordítás szerint – a Délvidékre (Negeb, L. 12,9-10.) költözött, ahol az «Élő és látó kútja» (vö. 16,14.) feküdt. (A héber szöveg értelme ehelyütt bizonytalan, de mintha azt mondaná, hogy Izsák ekkor érkezett meg e kút felöl.)
* 63. A mezőre alkonyatkor (munkája végeztével) nyilván nemrég meghalt anyja (Sára) utáni búsongásában ment ki. (A latin fordítás megfelelő szava annyit is jelenthet, mint: elmélkedni; a rabbik szerint Izsák a mezőn esti imáját végezte.)
* 65. A keleti leány a vőlegénye előtt sohasem mutatkozott fedetlen, fátyol-nélküli arccal; azért szállt le (mások szerint: hajolt le) Rebekka is a (magasnyergű) tevéről, hogy megkérdezze a szolgát, ki az az idegén férfiú, s azért fedte be hosszú, sűrű fátylával az arcát..
* 67. Az asszonynép a régi Keleten csaknem mindig külön lakott (vö. hárem); azért vitte Izsák is Rebekkát anyja, Sára elárvult sátrába. – A vers vége a 63. vers gondolatához fűződik: ezután már nem járt Izsák búsongani a mezőre.
* 25,1-6. Ábrahám második házassága.
* 5. Az atyai örökséget Ábrahám csorbítatlanul Izsákra hagyta,
* 6. – mellékfeleségei (L. 22,24. jegyz., valószínűleg csak Keturáról van szó) fiait ajándékokkal kifizette, s így atyai tekintélyének kétségbevonhatatlan intézkedésével elválasztotta (vö. 11,31. jegyz.) az ígéret fiát, Izsákot a test fiaitól (Ketura fiaitól); utóbbiakat Keletre, Arábia pusztáiba küldötte.
* 7-11. Ábrahám halála s temetése.
* 8. Vö. 15,15. jegyz. – Mivel Ábrahám népe (nemzetsége, ősei) Úr-Kászdimban, illetőleg Háránban lakozott, őt pedig Hebron vidékén temették el, e kifejezést és népéhez tére nem érthetjük földrajzi értelemben, hanem benne a túlvilági élet hitének kifejeztet kell látnunk.
* 9. A Mákpela-barlangról L. 23,17-19. jegyzet.
* VII. Izmael nemzetségének története. (25,12-18.)
Mózes első könyvének egyik jellemző szerkezeti sajátsága, hogy mielőtt a messiási ígéretek továbbvivőivel foglalkoznék, előbb röviden összefoglalja a továbbiakban szerepet nem játszó mellék személyek történetét. Ezért tárgyalja le itt Izmael nemzetségét is, hogy így aztán minden figyelmünket az ígéret fiára, Izsákra irányíthassa.
* 13-15. Izmaeltól tehát tizenkét fiú, s ezektől ugyanannyi északarábiai törzs származott.
* 18. Heviláról (a héber szerint: Chávila) bizonyosat nem tudunk, valószínűleg Arábiában feküdt. Súr Egyiptom északkeleti (onnan tehát Asszíria felé eső) erődítménye s az akörül elterülő pusztaság neve. A vers utolsó része az Agárnak adott isteni jövendölés (L. 16,12.) beteljesülését közli: Izmael tehát valóban minden testvére előtt, Kánaán határán kívül, künn a pusztában halt (a héber szöveg szerint talán: telepedék) meg.
* VIII. Izsák története. (25,19-35,29.)
19-26. Ézsau és Jákob születése. Izsák történetét jóformán egészen kitölti fiainak, Ézsaunak s Jákobnak, vetélkedése az első-szülöttségért. Ez a vetélkedés már az anyaméhben kezdődik, a lencsetörténetben folytatódik s az atyai áldás megszerzésében végződik.
* 20. Mezopotámiáról (melyet a héber szöveg itt Páddán-Árámnak, Árám mezőségének nevez) L. 24,10. jegyz. Mivel Izsák 40 éves korában vette feleségül Rebekkát s (26. szerint) 60 éves korában születtek meg fiai, házassága húsz esztendeig volt meddő.
* 22. Rebekka nyilván érezte, hogy fiainak ez a (vetélkedésből származó) lökdösődése egészen különös jelenség, s azért fordult az Úrhoz, hogy megtudja ennek okát. Mikép kérdezte meg az Urat (talán valamelyik szent oltáránál) s
* 23. – mikép felelt néki az Úr, nem tudjuk. Az isteni válasz a két gyermektől származó két nép történetére céloz: a születése szerint fiatalabb Jákob (máskép: Izrael), kinek az akkori rend s jog szerint az idősebb Ézsau (máskép: Edom) alattvalójának kellett volna lennie (az elsőszülöttségi jog megszerzése által), Ézsau fölé kerekedett, s utódai, az izraeliták leigázták Ézsau utódait, az edomitákat.
* 25. Ézsau a héber szöveg szerint olyan szőrös volt, mint a szőrös (bolyhos anyagból készült) ruha. [Hasonló jelenségeket az orvostudomány is ismer. (Hypertrichosis.)] Ezért nyerte az Ézsau nevet, ami kb. annyit jelent, mint szőrös.
* 25. Jákob az elsőszülöttségért való vetélkedés miatt fogta bátyja sarkát, mert meg akarta öt előzni; ezért nevezték el Jákobnak, ami kb. annyit jelent, mint valakinek a sarkát vagy talpát fogó; ugyane szó átvitt értelemben ravaszkodó, ármánykodó embert jelent.
* 26. Ézsau és Jákob tehát még Ábrahám életében születtek.
* 27-28. Ézsau és Jákob foglalkozása. – Ézsau vad, de nyílt természetű, sokat kóborló vadász, Jákob szelíd, csendes, szüleinél maradó, de ravasz pásztorember lett.
* 28. A héber szöveg így szól: ... mert ínyére volt a vadpecsenye.
* 29-34. Jákob megveszi Ézsau elsőszülöttséget.
* 30. Ézsau alakját páratlan finomsággal rajzolja meg a Szentírás: nem is tudja, vagy legalább is nem törődik vele, mit főz Jákob, azért nevezi bizonyos hányavetiséggel vöröses főzetnek Jákob étkét. Innen marad rajta az Edom elnevezés, ami kb. annyit jelent, mint vöröses. Jákob az elsőszülöttségét kéri étkéért; az elsőszülött volt a család feje s ura, nagyobb (kétannyi) részt kapott az atyai örökségből, ő volt a család papja s az ő ágán ment teljesedése felé a messiási ígéret. – Természetes, hogy Jákob hiába törekedett volna az elsőszülöttségi jog után, ha Isten nem neki rendelte volna azt.
* 32. Ézsau megvetette elsőszülöttségi jogát és pedig arra hivatkozva, hogy mit ér neki az elsőszülöttségi jog, ha most – mint túlozva mondja – éhen hal. (Mások így értelmezik: Előbb-utóbb úgyis meghalok, mi hasznom tehát az elsőszülöttségi jogból?!)
* 34. Kiegészíti a 30. vers értelmét: íme egyszerű lencsefőzelék s egy kis kenyér volt az, amiért Ézsau eladta elsőszülöttséget.
* 26,1-5. Isten megújítja Izsáknak az Ábrahámnak adott ígéreteket.
* 1. A föld, amelyen Izsák ekkor lakott, valószínűleg még mindig a Délvidék (a Negeb), Bersábe vidéke volt. Az éhínség miatt Izsák Egyiptomba szándékozott menni, de Isten szavára Gerárába ment (vö. 20,1;), ahova annál is biztosabban mehetett, mert atyja, Ábrahám, szövetségben volt Gerára királyával. (Vö. 21,22-34.)
* 3-5. Isten megújítja Izsáknak az Ábrahámnak tett ígéreteket (vö. 12,7; 15,18.) s héttagú ígéretével ismét országot, bőséges ivadékot és Messiást (12,3; 18,18; 22,18.) ígér Izsáknak.
* 6-11. Rebekka Gerárában. Az esemény igen hasonlít Sára gerarai történetéhez (L. 20,1-18.), de egyszersmind számos pontban el is tér tőle.
* 7. Rebekka a héber nyelvhasználat szerint tényleg húga, vagyis unokahúga volt Izsáknak. (Vö. 11,29. jegyz. és 22,20-24. jegyz.)
* 12-16. Izsák meggazdagodása felkelti a filiszteusok irigységét.
* 12. Százszoros termést kedvező körülmények között a vetés Keleten természetes úton is hozhat, itt azonban ez Isten áldásának következménye; egyébként az is lehetséges, hogy százannyi csupán annyit jelent, mint igen bő, igen sok;
* 14-16. A filiszteusok eljárása megszegése volt Ábrahámmal kötött szövetségüknek (vö. 21,23.), melynek megújítását azonban végül is nekik maguknak kellett kérniök.
* 17-22. Izsák kiköltözik Gerárából. A kutakról L. 21,24. jegyz.
* 18-22. A régi kutakat Izsák úgy nevezte el, amint Ábrahám nevezte el őket annak idején; az újonnan ásott három kútnak az eseményekről adott nevet. Élővíz = forrásvíz (ellentétben a vízvermekben – ciszternákban – gyűjtött, esővízzel). A Völgy Gerára völgye. – Az első kút neve héberül Eszek ( = Veszekedés), a másodiké Szitna (= Ellenségeskedés, vö. Sátán), a harmadiké Rechobót (= Tágas tér) volt. (Utóbbi Gerára völgyének délkeleti végében, Gerárától mintegy 50 km-re feküdt.)
* 23-25. Izsák visszatérése Bersábéba. Bersábe Rechobóttól (L. előző jegyz.) északkeletre, mintegy 30 km-re feküdt.
* 26-31. A második bersábei szövetség.
* 26. Ábimelekről. L. 20,2. jegyz. – Barátja – tanácsosa, bizalmas főembere. Fíkolról L. 21,24. jegyz. —
* 28. A gerárai király látván, hogy Izsákot segíti az Isten, jónak látja szövetségre lépni vele.
* 29. A vers vége a héber szövegben így szól: ... bocsátottunk el téged. Te most az Úr áldottja vagy!
* 30. A lakoma a szövetségi áldomást és a barátság helyreállítását jelentette.
* 32-33. Bersábe nevének felújítása. — A Bersábe név 21,31. szerint Ábrahámtól származott s annyit jelentett, mint Esküvés kútja. A héber szöveg szerint Izsák a kutat Sibeának nevezte el, ami tulajdonképen annyit jelent, mint hét, de a görög fordítás szerint esküt (héberül: sebua) akar kifejezni. A latin fordítás a szó s hangját sz-nek olvasta s így Bőségnek fordította.
* 34-35. Ézsau házassága. Ézsau két heteus (L. 15,20. jegyz.) leányt vett feleségül, ami ugyan ekkor még önmagában véve nem, volt tilos dolog, de a családi hagyományok megsértését s a vér tisztaságának megfertőzését jelentette. Ezért kesergett e dolog miatt Izsák s főleg Rebekka (vö. 27,46.).
* 27,1-29. Jákob csellel megszerzi az elsőszülöttségi áldást.
* 1. Izsák ekkor 137 éves volt és még 43 évig élt. Valószínű tehát, hogy ehelyütt valami súlyosabb (később talán enyhült) betegségéről van szó.
* 4. Az atyai áldás nemcsak jókívánságok halmazát jelentette, hanem egyszersmind a családfői jogoknak ünnepélyes, jogszerű átadását is kifejezte.
* 7. Ezért adták az Úr előtt, vagyis az Úrra való hivatkozással, hogy Ő legyen az abban foglalt áldás teljesítője s az azáltal átadott jogok őre.
* 12-13. Az atyai áldás egyszersmind szent dolognak is számított, azért félt Jákob gúnyt űzni atyjából. (Ugyanezt a kifejezést használja a Szentírás a próféták kigúnyolásáról is. Vö. Krón. II. 36,16.) — Rebekka és Jákob nem jó lelkiismerettel cselekedtek, s épen azért kétségtelenül helytelen dolgot követtek el, amikor az öreg Izsákot rászedték. Némileg menti azonban őket, hogy Rebekkának az Isten kijelentette, hogy Jákobé lesz az elsőség (vö. 25,23.), Jákob pedig, ha nem is valami szép módon, de mégis megvásárolta Ézsautól az elsőszülöttséget. (25,33.) Egyébként mindketten bőségesen meglakoltak csalárdságukért: Rebekkának el kellett szakadnia kedvelt fiától, Jákobtól s azt soha többé nem látta viszont, Jákob pedig messze idegenben, hosszú évek keserves fáradsága után ugyanazzal bűnhődött, amivel vétkezett. (Vö. 29,25; 31,7. 40.)
* 15. A házban = odahaza.
* 18-26. Mesterien rajzolja a Szentírás az öreg Izsák óvatosságát. A félig-meddig vak Izsák ugyanis háromszoros próbát állít Jákob elé: először kikérdezi (18-21.), aztán megtapogatja (21-23.) s végül csókot kér tőle, hogy közben megszagolja ruháit (26-27). Jákob ugyanis pásztorember, akinek ruhája másszagú, mint a mezőt járó ember (Ézsau) ruhájáé, melybe belehúzódik a mező megannyi füvének illata. Mivel azonban Jákobon Ézsau ruhái vannak, Izsák a mező illatát érzi meg s ebből indul ki áldása, mely — 28. – bőséget, gazdagságot, — 29, – uralmat, elsőbbséget s isteni áldási (Messiás !) ígér Jákob nemzetségének.
* 30-40, Ézsau áldása,
* 33. Minthogy az atyai áldás az Úr előtt hangzott el (vö, 7. vers), az ószövetségi felfogás szerint visszavonhatatlan volt.
* 36. Jákob átvitt értelemben csalót, ármánykodó, ravasz embert jelent. (Vö. 25,25.)
* 39-40. Ézsau áldása nem adja meg Ézsaunak Izsák családja felett a családfői jogokat, sőt tulajdonképen nem is áldás, inkább csak jövendölés; a héber szöveg első felét ugyanis ma az értelmezők jelentős része így fordítja: A föld kövérségétől s az onnan felülről, az égből hulló harmattól messze lesz a te lakásod. (Ezt a szót fordítja a latin szöveg áldásnak.) Valóban, Ézsau utódainak, az edomitáknak birtoka, a Holt-tengertől délre húzódó Szeir hegyvidék, ugyancsak nem termékeny ország: népe hajdan és ma egyaránt inkább karddal (vadászattal, harccal s rablással), mint ekével szerzi eledelét. Az áldás második részének értelme bizonytalan; annyi tény, hogy Jákob utódai, az izraeliták (Saul és Dávid király alatt, vö. Kir. II. 8,14.) leigázták Ezsau utódait, az edomitákat, de azok alig kétszáz esztendő után (Jórám uralkodása alatt 849-842 között) lerázták magukról a zsidók igáját (vö. Kir. IV. 8,20. skk.) s aztán csekély megszakítástól (L. Kir. IV. 14,7. Krón. II. 25,11. skk.; 26,2.) eltekintve, mintegy hétszáz esztendeig, a Makkabeusok koráig, függetlenek voltak a zsidóktól, sőt Kr. e. 37-ben, Heródes személyében, belőlük került ki a zsidók királya.
* 41-45. Rebekka ráveszi Jákobot, hogy hagyja el az atyai házat.
* 41. Ézsau arra készül, hogy ha majd eljönnek atyja meggyászolásának napjai, vagyis ha meghal az öreg Izsák, megöli Jákobot.
* 43. Lábánról L. 24,29., Háránról L. 11,31. jegyz.
* 45. Rebekka attól fél, hogy Ézsau megöli Jákobot, Ézsaut pedig ezért (a köteles vérbosszú alapján) megöli valaki más, s így egy napon mindakét fiát elveszíti, íme Rebekka bűnhődése: a kesergő anyai aggodalom.
* 46. Rebekka ráveszi Izsákot, küldje el a házból Jákobot. Az ürügy: hogy Jákob ne vegyen, mint Ézsau (vö. 26,34-35.) idegent, hanem Ábrahám nemzetségéből való leányt feleségül. (Vö. 24,3.)
* 28,1-5. Izsák elküldi Jákobot Mezopotámiába.
* 2. Szír-Mezopotámia (Páddán-Árám) a Tigris és Eufrátes közt elterülő vidék északi része, hol Hárán, Rebekka szülővárosa feküdt. (Vö. 11,32. és 24,10. jegyz.)
* 6-9. Ézsau harmadik házassága. Hogy szüleinek tetszését megnyerje, Ézsau egy olyan leányt is feleségül vesz, ki Izmaeltől, Ábrahám és Hágár fiától származott.
* 9. Ézsau Izmael nemzetségéhez ment; maga Izmáéi ekkor már 14 éve halott volt. L. 25, 18. jegyz.
* 10-12. Jákob Betelben.
* 10. Jákob Bersábéból (L. 21,31, jegyz.) Hárán (L.11, – jegyz.) felé tartván, történetesen
* 11. eljut egy helyre (a héber szöveg szerint: a helyre). A hely kifejezés itt is (vö. 12,6. jegyz.) istentiszteleti helyet jelent és itt minden valószínűség szerint arra a «helyre» vonatkozik, melyet Ábrahám oltára (L. 12,8.) avatott istentiszteleti hellyé. Bersábétől északra kb. 90 km-re feküdt.
* 12-17. Jákob híres látomásának két vonatkozása van. Egyfelől ugyanis bátorítja a hosszú útra, idegen föld ezer veszélyeire induló Jákobot: ne féljen, az Isten nem hagyja el, angyalai által őrködni fog felette, visszahozza erre a földre s teljesíti, amit Ábrahámnak ígért. (Vö. 12,3; 18,18; 22,18.) — Másfelől a látomás a hely szentségére utal; mintegy ott nyílik a menny kapuja, a földre s ott szállnak le az égből az Isten angyalai, hogy teljesítsék az isteni gondviselés rendeléseit.
* 18. Ezért Jákob emlékkövet (oszlopot, héberül másszebá-t) állít. Az ilyen oszlopok a régi Keleten néha tényleg csupán csak emlékkövek voltak (mint pl. Ráchel síremléke – vö. 35,20. – vagy Ábsálom emlékköve — vö. Sám. II. 18,18.), ennek az oszlopnak azonban, mivel Jákob (öntőáldozatul) olajat öntött reá, bizonyos értelemben oltárjellege is volt. Mivel a pogány népek istentiszteleteiben az ilyen oszlopok rendesen valamely bálványistenség jelenlétét jelképezték, Isten később az izraelitáknak az ilyenek állítását eltiltotta (vö. Móz. III. 26,1; V. 16,22.)
* 19. Jákob héber szöveg szerint: a «helyét» Betelnek nevezte el, ami annyit jelent, mint Isten (= El) háza (= Bet), de ez az elnevezés csakhamar az egész városra is átment.
* 21. Az Úr lesz az én Istenem = az Urat (= Jáhvét, vö. Móz. II. 3,14. jegyz.) fogom Istenemként tisztelni és imádni.
* 22. Isten házának, fogják hívni (a héber szöveg szerint: Isten háza leszen) = ezt a helyet, mint az Isten házát (vö. 17. v.) oltárral fogom megszentelni. (Vö. 35,7.) — E fogadalom egyszersmind a tized ősi jellegéről is tanúskodik. (Vö. 14,20.)
* 29,1-14a. Jákob megérkezése Háránba.
* 1. A Keleti-föld (a héber szöveg szerint: Kelet fiainak földe) a Kánaántól (észak-) keletre eső vidék, itt kb. ugyanaz, mint amit a Szentírás egyebütt Szír-Mezopotámiának nevez. (L. 28,2. jegyz.)
* 2-8. Mindezt azért beszéli el a Szentírás, hogy bemutassa, mily rosszul kezelték Lábán nyájait Jákob odajötte előtt: fél délután is elheverészett a nyáj a kút mellett, annál is inkább, mert egy gyenge leány, Ráchel, legeltette őket, ki nem mert szembeszállni a kutat féltékenyen őrző pásztorokkal.
* 14b-19. Jákob szerződése Lábánnal.
* 15. Testvérem = rokonom.
* 18. A leány neveltetéséért kárpótlást kellett nyújtani a szülőknek, kik leányuk házassága révén a leányt elvesztették. Jákob bőkezűen fizet: hétesztendei szolgálatra szegődik Ráchelért.
* 19. A régi Kelet szívesen látta az unokatestvérek közötti házasságokat, sőt az ott manapság is igen gyakori.
* 20-30. Lábán csalárdsága.
* 24. Jobbmódú leányok férjhezmenetelükkor egy-egy rabszolganőt szoktak volt kapni, ki őket kiszolgálja; az ilyen rabszolganők, úrnőjük beleegyezésével, sokszor a férj (mellék-) feleségei lettek. (Vö. 30,4. 9.)
* 25. Csalárdságáért íme csalárdsággal bűnhődik Jákob: miként egykor anyja őt, a fiatalabb fiút, állította elsöszülöttként félig-meddig világtalan atyja elé, úgy kapja meg most ő a menyegzős éj sötétjében az idősebbik leányt a fiatalabbik helyett.
* 27. A nász hét napig tartott. Vö. Bír. 14,12.
* 28. Ráchelt tehát Jákob a Liával kötött házasság után hét napra kapta meg; a hét esztendőt azután szolgálta le érte. – A mózesi törvények (L. Móz. III. 18,18.) szerint két nővért nem volt szabad feleségül venni; a Mózes előtti időkben azonban – tanúság reá a babilóniai jog – ennek mi sem állt útjában.
* 31-35. Jákob és Lia első gyermekei.
* 32. Rúben (inkább hangzása, mint értelme szerint) kb. annyit jelent, mint: megtekintette az Úr az én megaláztatásomat, nyomorúságomat,
* 33. Simeon kb. annyit, mint meghallotta az Úr, hogy Jákob engem megvet.
* 34. Lévi kb. annyit, mint ragaszkodni fog hozzám az én uram,
* 35. Juda pedig kb. annyit, mint dicsőíteni fogom az Urat.
* 30,1-9. Jákob és Bála gyermekei.
* 1-2. Látnivaló, mennyi asszonyi féltékenység, versengés és civódás járt a többnejűség nyomában.
* 3. Bála Ráchel térdein szül – a kifejezés eredetileg talán tényleges valóságot jelentett –, azaz gyermekei az asszonya, Ráchel, gyermekeinek számítanak. (Vö. 16,2. jegyz.)
* 6. Dán kb. annyit jelent, mint igazságot szolgáltatóit nekem az Isten,
* 8. Nefláli pedig kb; annyit, mint viaskodásba vitt engemet az Isten.
* 9-13. Jákob és Zelfa gyermekei.
* 11. Gád kb. annyit jelent, mint szerencsére.
* 13. Áser pedig kb. annyit, mint boldogságomra való.
* 14-21. Jákob és Lia többi gyermekei.
* 14. A mandragóra (Mandragora vernalis) május-júniusban zöldessárga, kábító-bódító bogyókat érlel, melyekről a néphit azt tartotta, hogy elősegítik a fogamzást; sajátságos alakú gyökerének is bűvös erőt tulajdonítottak.
* 18. Mivel a régi Kelet legnagyobb értéke a gyermek volt, azért tartja Lia bérre (jutalomra) méltónak azt a cselekedetét, hogy rabnőjét, Zelfát, anyává tétette. (Vö, 9. v.) – Isszakár kb. annyit jelent, mini itt a bér, vagy: a bér embere.
* 20. Zábulon nevében a héber ajándék (zebed) és lakik (zábál) szó csendül.
* 21. Valószínű, hogy Jákobnak több leánya is volt, ezt az egyet, Dínát, azért említi a Szentírás, mert róla még mondanivalója lesz. (34. fejezet.)
* 22-24. Jákob és Ráchel első fia.
* 23-24. Elvette héberül annyit tesz, mint ászáf, adjon hozzá pedig annyit, mint jószef; e két szóból tevődik össze József (héberül: Jószef) neve.
* 25-34. Jákob, és Lábán újabb szerződése.
* 25-30. Jákob leszolgálván a kikötött 14 esztendőt, el akar menni Lábántól, hogy most már a maga házáról (= családjáról) gondoskodjék. Lábán tartóztatja, s kérdi, mi bér fejében hajlandó tovább is szolgálni nála.
* 31-33. (Innentől a fejezet végéig a latin fordítás, melyet követünk, igen nehézen érthető, de maga a héber szöveg is nem kevéssé zavaros. A következőkben a szövegek egybevetése alapján a valószínű értelmet közöljük.) – Jákob Lábántól nem kíván semmit, egyetlenegy juhot sem, csak azt, egyezzék bele abba, hogy ami a nemfehér juhok és a nemfekete kecskék eltávolítása után a juhok közül nemfehérnek s a kecskék közül nemfeketének születik, az őt illeti. Arrafelé ugyanis a juhok általában fehérek; a kecskék pedig feketék (sötétbarnák). Ha tehát kiszedik, a nyájból a nemféhér juhokat, illetőleg a nemfekete kecskékét, emberi számítás szerint igen kevés nemfehér juh és nemfekete kecske fog a nyájban a világra jönni.
* 35-43. Jákob meggazdagodása.
* 35. Lábán kiszedte a nyájból (a héber szöveg értelme szerint) a juhok közül mindazt, ami nem volt színfehcr, s a kecskék közül mindazt, ami nem volt szín-fekete (sötétbarna) s ezeket a maga fiai kezére bízá, és
* 36. háromnapi járóföldnyi távolsággal elválasztotta a Jákobra bízott színfehér juhokból s színfekete (sötétbarna) kecskékből álló nyájtól, hogy így az ő tarka állatai Jákob egyszínű állataival ne keveredhessenek.
* 37. Ekkor Jákob Isten segítségével (vö. 31,9-11.) s a maga ügyességével segít magán; utóbbinak úgylátszik valami természetes alapja is van.
* 41-42. Nyájának értékét Jákob azáltal is fokozza, hogy fogását csak akkor alkalmazta, amikor az erős (tehát mint a latin fordítás értelmezi, a korán párzó és korán ellő) állatokat bárányoztatta, míg a gyenge (a latin fordítás értelmezése szerint a kései) állatok párzásánál szabad utat engedett a természet folyásának, s így színfehér juhok s szinfekete (sötétbarna) kecskék jöttek világra ; utóbbiakkal azonban nem vesztett, mert satnya állatok voltak.
* 43. Lábán Jákob gazdagodását látván, (31,7-8. tanúsága szerint) tízszer is megváltoztatta a szerződés feltételeit, de Jákob gazdagodását megakadályozni nem tudta.
* 31.1-18. Jákob megszökik Lábántól.
* 7-8. Vö. 30,43. jegyzet.
* 9. Jákob Isten segítségének tulajdonította meggazdagodását.
* 10-12. Isten ugyanis látomás által biztosította Jákobot, hogy célját eléri, mert látomásában Jákob tarkáknak látta a valójában színfehér, illetőleg színfekete hímekei. – Az Isten angyala itt is, mint sokszor, maga az Isten. (Vö. 16,7. jegyz.)
* 13. Betelről L. 12,8. jegyz. és 28,18.
* 15. Lábán valóban úgy bánt leányaival, mintha idegenek lettek volna: semmit sem adott nékik, sőt valósággal eladta őket Jákobnak tizennegyesztendei szolgálatért, s amit Jákob ezalatt szerzett, ő emésztette meg, ahelyett, hogy – mint az szokás volt – leányainak engedte volna át. (Vö. 24,52. jegyz.)
* 19-33. Lábán utoléri Jákobot.
* 19. A házi bálványok (héberül: téráfim) emberalakú szobrok voltak, melyeket a háziszerencse őreinek tartottak. (Eredetileg talán az ősök emlékére készültek, eleinte nem babonás célzattal.) Ráchel tehát úgylátszik mintegy magával akarta, lopni atyja házának szerencséjét; mivel azonban e bálványokat mindenféle babonás jóslatokra is használták, lehet, hogy Ráchel – babonás hitében – azért is lopta el őket, hogy atyja meg ne tudja általuk, merre szökött Jákob.
* 21. Jákob átkelve a folyóvizén (= az Eufrátesen), a Jordán balpartján húzódó hegység felé tartott; ezt a hegységet (és vidéket) épen az itt elbeszélendő esemény miatt Gálaádnak hívták. Hárántól, Lábán városától kb. 500 km-re feküdt, tevékkel tehát
* 23. – hét nap alatt utolérhette Lábán Jákobot. Lábán testvérei = rokonai.
* 26. A kardszerezte (= hadi) foglyoknak természetesen nem szoktak időt adni a búcsúzásra.
* 27. A dob kis, kézi, csörgőkkel is ellátott, tamburinszerű hangszer volt; a lantról L. 4,18. skk. jegyz.
* 28. Lábán fiai = unokái. L. 11,29. jegyz.
* 31-55. Jákob és Lábán szövetséget kötnek egymással.
* 31. A tevenyereg rendesen bőrből készült, kosárszerű alkotmány volt; többnyire az asszonynép utazott benne.
* 35. Ráchel ebben az állapotban, mely a zsidóknál vallásilag tisztátalannak számított (vö. Móz. III. 15,19.), Lábánhoz nem közelíthetett; – mit érnek tehát – fejezi ki a sorok között a Szentírás – az ilyen bálványistenek, melyekre ráülhetett.
* 39. Régi, később törvény (vö. Móz. II. 22,13.) által is szentesített szokás szerint a pásztor, ha. a vadállat által széttépett jószágot urának bemutatta, mentesült a kártérítés kötelességétől.
* 43. Lábán belátja, hogy ha Jákobot megbünteti, saját leányainak s fiainak (azaz unokáinak) árt vele s
* 44. – azért szövetséget ajánl Jákobnak.
* 45, Jákob emlékkövet (másszebát, vő. 28,18. jegyz.) állít, s azt
* 46. – testvérei ( = Lábán rokonai) által körülrakatja kövekkel, s a szövetség megkötésének áldomásául (áldozati) lakomát rendez e kőhalmon (vagy a héber szerint: amellett). A dombot Lábán Jegár-Száhádútá-nak, Jákob pedig Gál-ednek (= Gálaádnak) nevezte el; mindegyik annyit jelent, mint Tanú-domb, az egyik arámul, Lábán nyelvjárása, a másik héberül, Jákob nyelvjárása szerint.
* 48-49. A héber szöveg így szól: Ez a domb legyen tanú ma közöttem és közötted; ezért nevezték el Gálednek (= Gálaádnak, azaz Tanú-dombnak).
* 49. – Miszpának (= Őrhelynek) pedig azért, mert (Lábán) azt mondotta: Őrködjék az Úr közöttem és közötted, ha elválunk egymástól. (Miszpa – a latin fordítás Mászfának mondja – egy város volt Gálaádban a Jábbok folyótól északra. Vö. Bír. 10,17.)
* 53. Lábán általánosabb értelemben Ábrahám Istenének és Náchor Istenének nevezi az Istent, Jákob pedig Arra esküszik, akit atyja, Izsák fél (= tisztel).
* 55. Lábán felkelvén az éjtszakából (= másnap, kora reggel), hazatért lakóhelyére = Háránba.
* 32,1-2. Jákob angyalokkal találkozik.
* 2. A zsidóság egyik kedves hagyománya szerint Jákob itt, amikor Kánaán határához közeledik, mintegy az angyalok őrváltását látta az őt Háránból idáig kísérő angyalokat felváltják Kánaán földének (őr-) angyalai. Ezért az angyalok két táboráról nevezi el ezt a helyet (mely a Jordántól keletre eső vidéknek kb. a közepén, a Jábbok-pataktól északra feküdt) Két tábornak, héberül Mácánáimnak. (Mások szerint az egyik tábor az angyaloké, a másik magáé Jákobé.) – A látomás célja Jákob bátorítása: ne féljen, Isten angyalai őrzik útját.
* 3-8. Jákob követsége Ézsauhoz.
* 3. Ézsau (máskép Edom) a Szeir-hegységben, a róla elnevezett Edom mezején (a Holt-tengertől délre) tanyázott.
* 6-7. Jákob félreérti Ézsau jövetelét: azt hiszi, hogy Ézsau ellene jő s azért – igazi keleti gondolkodással – két táborra osztja népét s jószágát; cselekvése szépen utal a hely nevére: a dolog Máchánáimban, a két tábornak nevezett helyen történt.
* 9-12. Jákob imája.
* 10. A vers ismét Máchánáim (= két tábor) nevére utal.
* 13-21. Jákob ajándékokat küld Ézsau elé.
* 15. A héber szöveg (nem húsz, hanem) tíz bikát említ.
* 22-32. Jákob küzdelme az Istennel.
* 22. Jákob korán (a héber szöveg szerint még éjtszaka) felkelt, a következők (24. v. skk.) tehát nem álomban történtek. — A Jábok (héberül: Jábbok) a Jordán egyik balparti mellékfolyócskája; a Genezáreti-tótól délre, kb. 60 km-re, szakad a Jordánba.
* 24. A héber szövegben a hasonló hangzású szavak halmozása az elbeszélésnek mesteri szépségét ad: Jákobbal a Jáboknál tusakodik (= birkózik, héberül: jeabek) valaki. – Ki volt ez a férfiú, sokat vitatott kérdés; egyesek Ézsau (őr)angyalának, mások – helyesebben – az Istennek (vagy az Isten fiának) tartják.
* 25. Az esemény célja Jákob bátorítása: íme az Isten sem tud erőt venni rajta, mennyivel kevésbbé tehát Ézsau vagy valamely más ellensége; hogy azonban ezt ne a saját erejének, hanem Isten segítségének és kegyelmének tulajdonítsa, csípőjének ina (a nervus íschiadicus) elszárad (= megbénul, a héber szöveg szerint: csípőjének forgócsontja kificamodik) és Jákob megsántul.
* 28. E győzelem tehát elsősorban azt fejezi ki, hogy Jákobnak nincs mit félnie Ézsautól, kitől annyira retteg, általában azonban egyszersmind biztosítéka annak is, hogy Jákobot s utódait ellenségeikkel szemben megsegíti az Isten. – Ettől fogva Jákob neve Izra-El = Istennel viaskodó lesz,
* 30. – a hely pedig a Fánuel (Peniel = Isten színe) elnevezést nyeri, mert ott látta Jákob az Istent színről-színre, s mégis megmenekedett a lelke, mégsem kellett meghalnia. (Vö. 16,13. jegyz.)
* 32. A zsidó ételtörvények mindmáig tiltják az állatok ezen inának megevését; a Szentírás e tilalmat egyebütt nem említi.
* 33,1-16. Jákob és Ézsau kiengesztelődése.
* 1-2. Jákob a családját szeretete mértékéhez képest rendezi el: leghátulra, a legbiztosabb helyre kedvelt felesége (Ráchel) és fia (József) kerül.
* 3. A keleti ember ma is többször a földre borul azok előtt, kiket különös tisztelettel akar köszönteni; – ezt tette Jákob is, míg (a héber szöveg szerint) bátyja közelébe ért.
* 10. A vers vége valószínűleg így értendő: olyan félelemmel néztem arcodra, mintha az Isten színét néztem volna, de te kegyelmes voltál hozzám. E szavak kétségkívül a fánueli eseményre (vö. 32,30.) utalnak: ott Jákob látta az Isten színét, de – a néphit ellenére (vö. 16,13. jegyz.) – nem történt baja.
* 11. Ajándékot Keleten unszolás nélkül nem illett elfogadni.
* 14. Jákob ugyan megígéri, hogy elmegy Ézsau után Szeirbe (L. 32,3. jegyz.), de nem túlságosan bízván Ézsauban, később megváltoztatja tervét.
* 17-20. Jákob visszatér Kánaánba.
* 17. Ez a Szokót (Szukkót) még a Jordán balpartján (a későbbi Gád területén) feküdt; nevét (= Sátrak, Sátorváros) onnan nyerte, hogy ott Jákob sátrakat (talán inkább bódékat, hajlékokat) épített a barmok számára.
* 18. Jákob első állomása a Jordán jobbpartján, a tulajdonképeni Kánaánban, a latin fordítás szerint Salem, a szichemiek (= Szichem város lakóinak) városa; bár ez az értelmezés nem lehetetlen, mindazonáltal, mivel sehol sem olvasásuk, hogy a szichemieknek Salem nevű városuk lett volna, s a következőkben egyszerűen Szichemről van szó, a héber szöveg alapján a verset valószínűleg így kell értenünk: és szerencsésen, minden baj nélkül (héberül: sálem) elére Szichem városát, mely (már) Kánaán földén vagyon stb. Szichem a Jordántól nyugatra eső vidéknek kb. a közepén feküdt.
* 19. Ez a föld a híres „Jákob mezeje”, melyen Jákob kútja is volt. Ezt hagyta később Jákob Józsefnek, kit ott is temettek el. L. 48,22. Józs. 24,32. A héber szöveg szerint Jákob a földet nem száz bárányon, hanem száz keszítán vette meg; a keszíta valamely (előttünk) ismeretlen pénz-, illetőleg súlyegység volt.
* 20. Az egyes oltárokon Istent más és más néven volt szokás tisztelni; ezt az oltárt (a héber szöveg szerint) Istennek, mint Izrael (= Jákob) Istenének szentelte Jákob.
* 34.1-5. Szichem, Dina meggyalázása után, feleségül akarja venni Dínát.
* 1. Kiméne = átrándult Szicbembe. — 3. Hozzá fórra a lelke = teljes lélekkel csüngött a leányon, megszerette a leányt.
* 6-17. Jákob fiainak álnok feltétele.
* 11-12. A jegyadomány az a kárpótlás, mely a leány neveltetéséért a leány szüleinek járt. Vö. 24,53. jegyz.
* 14-15. Jákob fiainak feltétele inkább álnokság, mint komoly kívánság.
* 18-34. Szichem ráveszi népét a feltétel elfogadására.
* 20. A város kapujáról L. 19,1. jegyz.
* 25-31. Jákob fiainak bosszúja.
* 25. Simeon és Lévi Dínának édes (vele egy anyától származó) fivérei voltak.
* 30. Jákob szavai a héber szövegben így szólnak: Szerencsétlenségbe döntötök, mert büdössé (= kiállhatatlanná, gyűlöletessé) tettetek stb. A kánáneusokról s a ferezeusokról L. 15,19. skk. jegyz. – Jákob ehelyütt elsősorban a tett várható következményeit mérlegeli: valóban csak Isten különös segítsége mentette meg őt s házanépét a vérbosszútól. (L. 35,1, 5.) A két testvér kegyetlen embertelenségét s a körülmetélés szent szertartásával visszaélő istentelenségét az öreg Jákob még élete végén, az atyai áldásban is megrótta s megbüntette. (Vö. 49,5-7.)
* 35,1-7. Jákob Betelbe költözik.
* 1. Közben — vagyis mielőtt még Simeon és Lévi tettéből baj származott volna – Isten felszólítja Jákobot, teljesítse beteli fogadalmát. (Vö. 28,22.)
* 2. Az áldozat bemutatásának feltétele a bűnbánat: ezért hányatja el Jákob az idegen isteneket (ezek vagy a talizmánszerű bálványok, vagy az igaz Istennek s angyalainak idegen népek alkotta s idegen népek módjára tisztelt képmásai voltak), ezért rendeli el a tisztálkodást, vagyis a lélek tisztulását jelképező mosakodást és a ruhaváltást.
* 4. A fülbevaló függök ugyancsak a bálványisteneknek (vagy az igaz Istennek) babonás jeleivel ékített fülbevalók voltak, melyeket vagy (babonás) istentiszteleti cselekményeknél, vagy talizmánként (állandóan) viseltek. A terebintus-fáról L. 12,6. jegyz. Ehelyütt inkább tölgyről van szó.
* 5. A. környék városai Szichem feldúlása miatt haragudtak Jákobra és fiaira.
* 6. Betelről vagyis Lúzáról L. 28,19. jegyz.
* 8. Debóra halála. Tölgy helyett ehelyütt inkább a terebintus-fáról van szó. L. 12,6. jegyz.
* 9-15. Isten megismétli ígéreteit Jákobnak.
* 9. Amint megjelent az Isten Jákobnak, amikor az Szír-Mezopotámiába (vö. 28,2. jegyz.) menet elhagyta Betelt (L. 28,11. skk.), úgy megjelenik neki most is, amikor visszajövet Betelbe ér.
* 11. Isten Mindenhatónak (El-Sáddáj) nevezi magát, hogy bizodalmat öntsön Jákobba.
* 14. Az emlékkőről, a másszebáról L. 28,16-22. jegyz.
* 16-20. Benjámin születése, Ráchel halála.
* 16. A héber szöveg így szól: És felkerekedének Betelből, s mikor egy kibraföldnyire voltak attól, hogy Efrátába érkezzenek, vajúdni kezde Ráchel stb. – A kibra valamely távolságot (egyesek szerint egy mérföldet, mások szerint egy dülőnyi utat) jelent; a Szentírásban háromszor fordul elő (itt, továbbá 48,7. és Kir. IV. 5,19.) s a latin fordítás mindhárom helyen tavaszi időnek fordítja. – Éfráta (héberül Efrát) a 19. v. tanusága szerint Betlehem másik neve.
* 18. Jákob a fiú elnevezésével vigasztalni akarja annyira szeretett feleségét: ne félj, ez a fiú még szerencsét hoz nekünk.
* 20. Emlékkő = másszeba (L. 28,16-22. jegyz.). – Ráchel síremlékét e könyv szerzőjének idejében mindenki ismerte; ma is mutogatják.
* 21-26. Jákob a Nyáj-lorony vidékén.
* 21. A Nyáj-torony (héberül: Migdál-Eder) Betlehemtől délre, mintegy l 1/2 km-re feküdt.
* 22. Rúben e tettéért elsőszülöttségi jogainak elvesztésével lakolt. Vö. 49,4. – Rúben említése alkalmat ad a szent szerzőnek arra, hogy közölje Jákob fiainak névsorát.
* 26. Miként az előzőkből (16-18.) következik, Benjámin nem született Szír-Mezopotámiában, s így a befejező összefoglalást csak a többi fiúra szabad vonatkoztatnunk.
* 27-29. Izsák halála.
* 27. Mámbre (Mámre), Árbe városa (Kirját-Árba) és Hebron (lényegében) ugyanannak a helynek három neve. (Vö. 13,18. jegyz.)
* 29. A. népéhez tére kifejezés itt is a túlvilági életbe vetett hitre mutat. (Vö. 25,7-11. jegyz.)
* IX. Ézsau nemzetségének története. (36,1-43.)
* 36,1-5. Ézsau kánaáni fiai.
* 1. Mivel Ézsauval a Szentírás többé foglalkozni nem fog, szokásához híven itt összefoglalja Ézsau nemzetségét, hogy aztán figyelmünket egészen az Ígéret ágának, Jákob s fiainak történetére irányíthassa.
* 2. Ézsau feleségeinek itt más neve van, mint 26,34-ben és 28,9-ben, kétségtelen azonban, hogy ugyanazokról van szó; akkoriban egy-egy embernek több neve is volt. (Ézsau-Édom; Jákob-Izrael stb.)
* 6-8. Ézsau kivándorlása Szeírbe.
* 8. Szeírről L. 32,3. jegy.
* 9-14. Ézsau szeíri fiai s unokái.
* 9. Ézsautól, máskép Édomtól származtak az edomiták, a zsidók testvérnépe.
* 15-19. Ézsau nemzetségének fejedelmei.
* 20-28. A Szeír-hegység horreus lakói.
* 20. A horreusak a Szeir-hegyvidék öslakói voltak; nevük sokak szerint annyit jelent, mint barlanglakó.
* 29-30. A Szeír-hegység horreus fejedelmei.
* 31-39. Az edomiták királyai.
* 31. E vers értelme bizonytalan s háromféleképen magyarázható. Érthető úgyis, hogy csak azt akarja mondani, hogy az edomitáknak már királyaik voltak akkor is, amikor Izrael fiainak királyuk még nem volt. Ez a legvalószínűtlenebb magyarázat. Érthető továbbá úgy is, hogy e jegyzék azokat az edomita királyokat sorolja fel, akik Izrael fiainak első királya, tehát Saul előtt uralkodtak. Ez esetben e jegyzék Saul idejéig (Kr. e. 1051 tájáig) terjed. Érthető végül úgy is, hogy itt azokról a királyokról van szó, akik azelőtt uralkodtak, hogy Izrael fiainak királya király nem lett az edomiták felett; mivel Kir. II. 8,13. szerint Dávid vetette uralma alá az edomitákat, ez esetben e jegyzék Dávid Király idejéig (Kr. e. 1004 tájáig) terjed. Az utóbbi két értelmezés helyessége esetén fel kell tételeznünk, hogy e jegyzéket (nem Mózes, hanem) valamely (későbbi) szent író fűzte be erre a helyre.
* 32-39. Az uralkodócsaládok és székhelyek állandó váltakozásából látni való, hogy a trón nem apáról-fiúra szállott, hanem vagy választás, vagy erőszak útján nyerte urát. Mádiánon a mádiániták népét kell értenünk. Moáb földe a Holt-tengertől keletre feküdt. Az összes többi földrajzi helyek – mint a dolog természetéből is következik – Edom területén, tehet a Holt-tengertől délre eső vidéken feküdtek; épen azért a folyóvíz melletti Rohobót is errefelé keresendő, bár a folyóvíz szó rendesen az Eufrátes folyót jelenti, amely mellett feküdt is egy ilyen nevű helység.
* 40-43. Az edomiták fejedelmei. E jegyzék valószínűleg azokat a fejedelmeket foglalja magában, kik Edom földén azután országlottak, hogy Dávid az edomiták királyságának véget vetett; alighanem valamelyik későbbi szentíró (nem Mózes) egészítette ki vele az edomiták történetét.
* X. Jákob története. (37,1.-50,25.)
* 37,1-2. Jákob története.
* 1-2. Eddig is majdnem túlnyomólag Jákobról hallottunk, de az eddigi történet, mivel a családfő, Izsák élt, Izsák történetének számított. Innen viszont jóformán alig hallunk Jákobról, mivel azonban ő a család feje, az ezután következő események Jákob történetének számítanak.
* 2b-11. József testvéreinek irigysége.
* 2b. Az egész következő elbeszélésben széni előtt kell tartanunk, hogy József testvérei csak féltestvérei Józsefnek: anyjuk más volt, mint Józsefé; Józsefnek egyetlen édestestvére van, Benjámin, kinek anyja, épúgy, mint neki, Jákob kedvelt felesége, Ráchel volt. – Józsefet három dolog tette testvérei előtt gyűlöletessé: 1. A vád. A héber szöveg így szól: József tizenhétesztendős korában (vagy talán: koráig) testvéreivel legeltette a nyájat, s mint ifjú (= bojtárgyerek?) atyja feleségeinek, Bálának és Zelfának fiaival volt s amit ezekről rosszat beszéltek (a megfelelő héber szó pletykát jelent), József tudtára adta atyjának. – Hogy mit követtek el tehát József testvérei, nem tudjuk; számos értelmező valami olyan dologra gondol, amin József gyermeki ártatlansága méltán megütközött.
* 2. Atyja különös szeretete; (3-4.), anyja ugyanis Jákob kedvelt felesége, Ráchel volt, s közismert, hogy a szülők igen szeretik vénségükben született gyermeküket. A 3. vers azt tételezi fel, hogy Benjámin ekkor még nem élt. – A tarka (ujjas, bokáig érő) köntös úgylátszik különösen értékesnek számított, mert később ilyesfélét hordtak a zsidó királyleányok is. (Vö. Kir. II. 13,18.)
* 3. Az álmok. (5-10.) Némi nehézséget okoz az, hogy Jákob (10. v.) József anyját emlegeti, holott ekkor (a 9. v. szerint) már tizenegy gyermeke volt; ha ugyanis a tizenegy gyermek közé Benjámint is bele kell értenünk, akkor nem gondolhatunk József tulajdonképen anyjára, Ráchelre, mert az (vö. 35,18.) Benjámin születésekor meghalt. Jákob talán József valamelyik mostohaanyjára (Liára) céloz.
* 12-24. Józsefet testvérei elfogják.
* 12. Szichem Hebrontól, ahonnan József elindult (14. v.), északra kb. 80 km-re volt.
* 17. Dotáin Szichemtől északra kb. 22 km-re feküdt.
* 22. A víz-vermek az esővíz gyűjtésére szolgáltak, s szűkszájú, alul kiszélesedő gödrök voltak; az ilyenekből kiszabadulni nem igen lehetett.
* 24. Régi: a héber szöveg szerint: üres.
* 25-30. Józsefet testvérei eladják.
* 25. Az izmaelita (pontosabban: mádiánita, vö. 28. v.) karaván kereskedők útja a Jordán balpartján fekvő Gálaád (vidék) felől Dotáinon át a filiszteus partok mentén vitt Egyiptomba. A mirrha a mirrhafa (Commiphora abyssinica) gyantája, mely hevítve, kellemes illatú. A héber szöveg azonban ehelyütt (nem ezekről, hanem) a tragakantról, a masztixról és a ladanumról beszél; mindhárom növényi gyanta, melyet bizonyos növényfajok (az Astragalus-cserjék, a Pistacia lentiscus és a Gistus creticus) részben maguktól, részben mesterségesen megsebzett kérgükből izzadnak ki. E szerekből Egyiptom áldozati, orvosi és pipere célokra rengeteg mennyiséget fogyasztott.
* 27-28. A mádianiták tehát rabszolgakereskedéssel is foglalkoztak. A rabszolgák ára átlag 30 ezüst siklus volt; egy siklust 3,25 pengővel számítva (vö. 20,16. jegyz.), ez 97.50 pengő lett volna. Fiatalabb rabszolgák azonban kevesebbet értek s az sem lehetetlen, hogy a kereskedők látták, hogy rossz lelkiismeretű emberekkel van dolguk, s azért csak 20 ezüstöt (20x3,25 = 65 pengőt) adtak Józsefért.
* 31-36. Jákob kesergése.
* 34. A ruha megszaggatása (= betépése) s a szörzsákba (= durva, szőrből készült ruhába) való öltözés a fájdalom, a bánat és a gyász jele volt.
* 35. A régi Kelet nagy csapásnak tartotta, ha az ember nem az élettel betelten, hanem bánattal és keserűséggel, sírig gyászolva ment a másvilágra (= az alvilágba, a Seolba).
* 36. A. Putifár szó nem annyira tulajdonnevet, mint inkább hivatali, megtisztelő címet jelentett s annyit tesz, mint Rá-nak (az egyiptomi napistennek) szentelt. – A fáraó szóról L.12,17. jegyz.
* 38,1-5. Júda házassága és fiai.
* 1. Odollám vagy Odullám (héberül: Adullám) Jeruzsálemtől délnyugatra feküdt.
* 5. A héber szövegben a vers vége így szól: ... nevezé el; Kezíbben volt, amikor szülte. Kezíb (máskép Akzib) egy város volt Jeruzsálemtől délnyugatra. (Vö. Józs. 15,44.)
* 6-11. Júda fiainak gonoszsága.
* 7. Mi volt Her gonoszsága, nem tudjuk; bűneinek nagyságát mutatja azonban, hogy az Úr megölte (= korai halált adott neki) s gyermektelen maradt.
* 8. Hogy az egyes családok férfíörökös híjján ki ne haljanak, régi szokás, később szentesített törvény (Móz. V. 25,6.) alapján a fiú nélkül elhalt férfi özvegyét a férfi fivérének el kellett vennie; az ezen sógorsági házasságból származott elsőszülött fiú a meghalt férfi örökébe lépett. Ezért adta tehát Júda Támárt Onánnak feleségül.
* 9. Onán vétke tehát kettős: megszegte kötelességét meghalt fivére iránt, s undok, természetellenes bűnt követett el.
* 11. Júda azt hitte, hogy fiai halálának oka Támárban van, azért tehát haza küldi az asszonyt atyja házába, hol a gyermektelensége miatt megvetett, férjei halála miatt körülsuttogott asszonyra természetesen keserű sors várakozott.
* 12-23. Támár csele.
* 12. Támna (héberül: Timna) Odollámtól északra feküdt. – Híra itt is, a 20. versben is a héber szöveg szerint nem mint juhász, hanem mint Júda odollámi barátja szerepel.
* 14. Támár a héber szöveg szerint nem a tamnai út elágazásánál, hanem a tamnai út mellett fekvő Enáim (városának) bejárójánál ült le.
* 18. A héber szöveg szerint Támár Jákob (pecsét-) gyűrűjét, továbbá (nem karkötőjét, hanem) zsinórját (melyen a pecsétgyűrűt hordották) és (faragott, «címeres») botját kérte zálogul.
* 20. Júda odollámi barátja (L. 12. v. jegyz.)
* 21. – a héber szöveg szerint így kérdezősködött: Hol van az a parázna asszony, aki (itt) Enáimban az út (szélen) üldögélt. (Vö. 14. v. jegyzetét.)
* 23. A héber szöveg szerint Júda azért nem kutatott tovább az asszony után, hogy csúffá ne legyen, hogy ne csúfolják; szégyenlette ugyanis tettét.
* 24-26. Júda megszégyenülése.
* 24. A házasságtörés büntetése halál volt; mivel pedig Támár, kinek Selára kellett várakoznia, ilyesmit követett el (vö. Móz. V. 22,23. skk.), Júda, a család feje s bírája el akarta égettetni.
* 25. L. 18. v. jegyzetét.
* 26. Támár azért volt igazabb Júdánál, mert ő teljesíteni akarta hitvesi kötelességét, hogy Onán, illetőleg Her örökébe fiút szüljön, Júda azonban ezt nem akarta lehetővé tenni; – mindazonáltal Támárt nem lehet menteni a súlyos vérfertőzés vádja alól, mert jó cél érdekében sem szabad rossz eszközzel élni.
* 27-30. Júda és Támár fiai.
* 27. Mivel két testvér, Onán és Her pótlásáról van szó, Támár ikreket fogant: amelyik előbb születik meg, az lép az elsőszülött (Her) örökébe.
* 28. A várakozás ellenére nem az lett az elsőszülött, aki előbb jelent meg, hanem
* 29. – a másik repesztette meg először a burkot; ezért ezt elnevezték Fáresznek, ami kb. annyit tesz, mint repedés, a
* 30. – másikat meg Zárának, ami kb. annyit tesz, mint megjelent (vagy mások szerint a piros fonálról: piros). – Ilyenformán Fáreszre szállt Júda öröke, s az ő ágán ment teljesedésbe a messiási ígéret: tőle származott Dávid király s Dávidtól Krisztus. (Vö. Máté 1,3.)
* 39,1-6. József Putifár házában.
* 1. Hogy mennyire kétségbevonhatatlan a Szentírás szavahihetősége, mi sem mutatja jobban, mint épen ezeknek az Egyiptomion játszódó eseményeknek elbeszélése; a Szentírás ugyanis a következő események minden szavában oly páratlan hűségű korrajzot ad Egyiptom egész akkori életéről, hogy ámulva hallgatják a legújabb tudományos kutatások képviselői.
* 2. József tehát nem került ki gazdája valamelyik majorjába, hanem benn, gazdája házában szolgált.
* 6b-18. Putifár feleségének bűne s álnoksága.
* 7. A régi egyiptomi asszonyok szabadosságáról a történelem is sokat beszél.
* 12. A palástot, a felsőruhát, mely többé-kevésbbé négyszögletű lepelből állott, egyszerűen a vállra vetve viselték.
* 14. A vérbeli egyiptomiak (kámiták) a (szemita) hébereket nem igen kedvelték, s úgylátszik a hébereknek rossz hírük volt Egyiptomban; azért mondja a bűnös asszony bizonyos megvetéssel: íme héber legényt hozott ide (t. i. az uram).
* 19-23. József a tömlöcben.
* 20. A zűrzavaros politikai helyzet miatt (ekkoriban) nagy volt a királyi, a politikai foglyok száma, kik amolyan vizsgálati-fogságfélében várták sorsuk eldőltét. Ezek közé került József, minthogy az állami börtönök felügyelete a testőrség kapitányához, Putifárhoz, tartozott.
* 40,1-8. A fáraó főtisztjeinek álma.
* 1-2. Úgylátszik, az udvari pohárnokok és sütőmesterek között valamiféle (politikai) lázadás ütötte fel fejét, amiért a fáraó a két főtisztet tette felelőssé.
* 8. A régi Kelet, s így az egyiptomiak is, igen nagy jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak, s az álomfejtők s magyarázók egész serege foglalkozott náluk az álmok értelmezésével; érthető tehát a két főtiszt bánata, hogy a tömlöcben nincs, ki megfejtse álmukat, melyet valamely isten szavának tekintenek. – József – rendkívül finoman – azzal felel nékik, hogy az álomfejtéshez nem szükséges az egyiptomi álomfejtők hamis tudománya, mert az álomfejtés az Istentől van: mondják el tehát csak neki álmukat, ő majd az Isten segítségével megfejti őket.
* 9-15. József megfejti a főpohárnok álmát.
* 11. A pohárnokok természetesen nem így készítették a fáraó italát: ez csak álom. – Figyeljük meg azonban, hogy a főpohárnok álmában a főpohárnok cselekvése befejezésre jut s ő odanyujtja a poharat a fáraónak, míg a fősütőmester álmában a fősütőmester nem kerül a fáraó színe elé.
* 15. A héberek földe az a föld, ahol a héberek laktak, noha az nem volt még az övék, t. i. Kánaán.
* 16-19. József megfejti a fösüíömester álmát.
* 16. A fősütőmestert az bátorítja, hogy József okosan (a héber szöveg szerint inkább: kedvezően) fejtette meg a főpohárnok álmát.
* 17. A héber szöveg szerint a legfelső kosárban a fáraó számára készült (pék) sütemény volt: épen azt ették meg a madarak.
* 19. A lefejezett holttesteket a régiek a gyalázat fokozására és elrettentő például rendesen kifüggesztették valami cölöpre vagy fára.
* 20-22. József magyarázata beteljesedik.
* 23. A főpohárnok háládatlansága.
* 41,1-7. A fáraó kettős álma.
* 1. Egyiptom termékenységét a folyóvíz (= a Nilus) áradásai biztosították; azért jön ki a fáraó álmában a hét tehén (a tehén a régieknél a termékenység jelképe volt) a Nílusból.
* 6. A szemtermés legnagyobb csapása Egyiptomban a perzselő forróság (a héber szöveg szerint: keleti szél) volt.
* 8-13. A főpohárnok Józsefet ajánlja a fáraónak az álmok megfejtésére.
* 14-16. A fáraó elhozatja Józsefet.
* 14. A zsidóknál a nyiratkozás a gyász és bánat (sőt néha a gyalázat) jele volt; mint érdekes dolgot mondja el tehát a Szentírás, hogy íme az egyiptomiak nyiratkoztak, ha a király elé mentek.
* 16. Vö. 40,8. jegyzet.
* 17-24. A fáraó elbeszéli álmát.
* 21. Nem jelentőség nélkül való, hogy a hét sovány tehénen meg sem látszott, hogy felfalta a hét kövér tehenet. — Vö. 30. vers.
* 25-36. József magyarázata és tanácsa.
* 37-45. József Egyiptom kormányzója lesz.
* 41. József Egyiptomban amolyan alkirályi (vezír-i) hivatalt kapott; ő volt a fáraó teljesjogú helyettese, hozzátartoztak a kincstári, a közélelmezési s a gabonakiviteli ügyek.
* 42. A szóban forgó gyűrű a fáraó hivatalos pecsétgyűrűje volt. A bisszus (héberül: ses) finom, többnyire fehér, sokak szerint gyapotból készült kelme; hazája Egyiptom volt s királyok, papok, előkelők hordták. Úgylátszik az aranylánc is meghatározott hivatali jelvény volt.
* 43. A másodszekér valószínűleg a fáraó kevésbbé díszes szekere volt.
* 45. A fáraó Józsefet a héber szöveg szerint Száfenát-Páneáchnak nevezte el; e név jelentését ma már biztosan megállapítani nem tudjuk: a latin fordítás magyarázata (Világszabadító) a görög fordításon alapszik s így igen régi. (A héber szöveg nem mondja, hogy a fáraó megváltoztatta József nevét, csak azt, hogy így nevezte el.) — Ászenet (= Tesz-en-Neit = Neit istennőhöz tartozó) tehát előkelő leány volt: a nap templomáról híres, a mai Kairó mellett fekvő Heliopolisz (= napváros, másként Ón) papjának volt a leánya. E pap hivatali (nem tulajdon-) neve Putifáre (a héber szerint Poti-fera) volt; nem azonos Putifárral, a testőrök kapitányával.
* 45b-46. József elfoglalja tisztét.
* 47-49. A hét bő esztendő. E három vers a héber szövegben így hangzik: Terme pedig a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal. És összegyűjtő minden eleséget azon hét esztendő alatt, mely Egyiptom földén volt s elraktározá az eleséget a városokban és pedig úgy, hogy minden városba a körülötte fekvő mezők eleséget rakta, így József oly sok gabonát halmozott fel, mint a tenger fövénye, úgyhogy nem is számlálta többé, mert számlálhatatlan volt.
* 50-52. József fiai.
* 51. Mánássze kb. annyit jelent, mint elfeledtető,
* 52. Efráim pedig kb. annyit, mint szaporító, termékenyítő.
* 53-57. A hét szűk esztendő.
* 54. A hét szűk esztendő rossz termése nemcsak Egyiptomot, hanem az egész földet, vagyis az összes környező országokat sújtotta; utóbbiak különben egyébként is többnyire Egyiptomból szerezték be szükségletüket, mert főkép állattenyésztéssel, nem földműveléssel foglalkoztak.
* 42,1-4. Jákob elküldi fiait Egyiptomba.
* 1. Benjámin Ráchel-nek, Jákob kedvelt feleségének egyetlen megmaradt fia volt: azért nem engedi el őt Jákob. – Ekkor úgylátszik 22 éves lehetett.
* 5-17. József fogságba veti testvéreit.
* 5. A Szentírás bámulatos írásművészettel megjegyzi, hogy József testvérei a többi, Egyiptomba menő emberek között vonultak be Egyiptomba: nem is sejtették, hogy ott reájuk valami különösebb dolog várakozik;
* 6. A kormányzó (szószerint: a hatalom birtokosa) szóból József helyzetére vonatkozólag közelebbi következtetést nem szabad vonnunk.
* 9. Az álmokat Józsefnek az juttatta eszébe, hogy testvérei leborultak előtte. (Vö. 37,5. skk.) – Egyiptom északkeleti részén fontos erődítmények húzódtak; minthogy József testvérei arról jöttek be Egyiptomba s az Egyiptomtól északkeletre lakó vad, pusztai hordák sok bajt okoztak Egyiptomnak, érthető, hogy az egyiptomiak igen vigyáztak a kémekre.
* 13. A testvérek azzal védekeznek, hogy ők testvérek s nem valami szövetkezett kémszervezet tagjai; tizenketten lennének, de egyikük otthon van, egyikük nincs többé.
* 15. József azt akarja tudni, milyen érzelemmel viseltetnek testvérei legkisebbik öccsük, Benjámin, az ő egyetlen édes testvére iránt.
* 16. A. vers vége talán inkább így értendő: Különben nem! Úgy éljen a fáraó, kémek vagytok. — József tehát mintegy visszaszívja szavait s egyszerűen fogságra veti testvéreit.
* 18-25. József zálogul visszatartja Simeont, többi testvérét hazaküldi.
* 18. József tehát eláll attól, hogy testvéreit (L.16. v. jegyz.) minden további nélkül fogságban tartsa s aztán mint kémeket kivégeztesse: Istenfélő ember lévén, módot akar nyújtani nekik arra, hogy igazolják magukat. Eljárását
* 19. v. – kétségkívül atyja iránti szeretete sugalja: nem akarja, hogy gabona hiányában atyja éhezzék, így érthető, hogy most más feltételt szab eléjük, mint az elsőízben (15. v.) akart.
* 25. Simeon Rúben után a legidősebb fiú volt; Rúbent azért nem választotta, mert annak érzelmeiről (22. v.) meggyőződött (vö. 37,29. sk.).
* 26-28. A testvérek útja hazafelé.
* 27. Az országút mentén, az út egyes állomásain fogadószerű – embernek, állatnak menedéket nyújtó – szállások voltak. Az eseményekben gyönyörű lélektani fokozás van: itt csak az egyik testvér találja meg a pénzt: a többi csak otthon akad reá (vö. 25. v.).
* 29-38. Jákob nem akarja elengedni Benjámint.
* 38. Vö. 37,35. Jegyz.
* 43,1-14. Jákob kénytelen elengedni Benjámint.
* 11. A tapasztalt, öreg Jákob ajándékot is küld Egyiptom urának. Gyanta helyett a héber szöveg (valószínűleg) ismét masztixról (L. 37,25. jegyz.), mások szerint balzsamról (a Commiphora opobalsamum nevű fa illatos gyantájáról) beszél. – Az itt említett méz talán az a híres szőlőméz (=szirup), melyet főként Hebron vidékéről nagy mennyiségben szállítottak Egyiptomba. A sztórax (a megfelelő héber szót a latin fordítás 37,25-ben fűszernek fordítja) az amberfa (Liquidambax orientalis) illatos balzsama, mások szerint a sztírax-cserje (Styrax officinalis) illatos gyantája; a héber szöveg azonban valószínűleg itt is a tragakantról, a mirrhazsenge helyett pedig a ladanumról beszél (L. 37,25. jegyz.). A terebintus-dión a pisztáciát, a Pistacia vera gyümölcsét kell értenünk.
* 14. A Mindenható Isten = El-Sáddáj. (Vö. 17,1. jegyz.)
* 15-25. József testvéreinek második útja Egyiptomba.
* 21. A pénzt (az aranyat vagy ezüstöt) súlya szerint mérték. (Vö. 20,16. jegyz.)
* 22. Sőt más pénzt is hoztunk, tehát nem vágyunk sem szegények, sem tolvajok. (Vö. 44,8.)
* 26-34. József megvendégeli testvéreit.
* 32. Az egyiptomiak vallási szempontból tisztátalannak, tehát tilosnak tartották azokat az étkeket, amelyeket a héberek nyugodtan elfogyaszthattak.
* 33. Az elsőszülött (Rúben) a maga elsőszülöttségének megfelelő helyet, a legfiatalabbak fiú a maga fiatalságának megfelelő helyet kapott; ezen a testvérek igen csodálkoztak, mert nem tudták, hogyan tudják korukat.
* 34. Az egyiptomi lakomákon a vendégek (többnyire) adagokban kapták az étkeket; akit a ház ura meg akart tisztelni, annak kétszeres adagot adatott; Benjáminnak József ennél is többet: ötszörös adagot juttatott. – A megrészegedének kifejezés a héber nyelvhasználatban csupán annyit jelent, hogy (ehettek) s ihattak, amennyi jól esett s így jól érezték magukat.
* 44,1-3. József elrejteti poharát Benjámin zsákjába.
* 4-13. József sáfára megtalálja a poharat Benjámin zsákjában.
* 5. A régiek a pohárban levő vízbe vagy borba drágaköveket, ékszereket, ezüstöt vagy aranyat dobtak s annak útjából vagy tükrözéséből jósolgattak. Eldönthetetlen kérdés, hogy József tényleg gyakorolta-e ezt a jósolgatást, vagy hogy csupán az egyiptomiak gondolták-e azt róla. Lehet, hogy Józsefnek akkoriban ezt az Isten megengedte s ezen a módon közölte vele akaratát.
* 10. József sáfára céltudatosan enyhíti, amit a testvérek mondanak: nem kell, hogy az ártatlanok is szenvedjenek, sőt a bűnösnek sem kell halállal lakolnia, csak (örökös) rabszolgává lennie.
* 13. A ruhák megszaggatása a bánat (s a gyász) jele volt.
* 14-17. József lopással vádolja testvéreit.
* 15. József arra céloz, hogy ő, ki a jásolás mestere, úgyis rájött volna arra, hogy testvérei lopták el poharát. (Vö. 44,5. jegyzetét.)
* 17. Itt rejlik a próba: elmennek-e a testvérek s cserbenhagyják-e Benjámint, vagy hajlandók-e áldozatot hozni érte s az öreg Jákobért?
* 18-34. Júda felajánlja önmagul Benjámin helyeit.
* 18-19. A héber szöveg szerint a mondat vége így hangzik: ne haragudjál meg szolgádra, hisz te olyan vagy, mint a fáraó. Az én uram (vagyis József) azt kérdezte szolgáitól stb. – Az értelem azonban lényegében megegyezik a latin fordítás értelmével.
* 27. Hadd vetem reá szememet annyi, mint hadd lássam meg őt saját szememmel.
* 31. L. 37,35. jegyzet.
* 45,1-15. József megismerteti magát testvéreivel.
* 2. Az egyiptomiakon József (egyiptomiakból álló) házanépét, a fáraó házán a fáraó udvari embereit kell értenünk.
* 8. A fáraó atyja s házának ura az egyiptomi leletek tanúsága szerint hivatali (némileg vallásos színezetű) cím volt.
* 10. Gesszen (héberül Gósen, egyiptomul Készem) annyit jelent, mint Keleti föld; a Nílus alsó folyásának keleti vidékén feküdt, s bár bőséges vize lévén, buja legelőkben bővelkedett, ezidőtájt (városaitól eltekintve) meglehetősen lakatlan volt.
* 12. Benjámin József édes testvére volt. 16-24. József a fáraó engedélyével meghívja családját Egyiptomba.
* 16. A héber szöveg a mondat elejét kissé egyszerűbben hozza: Mikor pedig meghallották a hírt a fáraó udvarában, hogy azt mondják: Eljöttek József testvérei, – örült neki a fáraó és szolgái (udvari emberei). – Ha a 46,28-34. Jegyzetben közölt feltevés megfelel a valóságnak, a fáraó s udvarának öröme (a József iránt való szereteten felül is) érthető: a (sémi) fáraónak az akkori politikai helyzet következtében érdekében állott, hogy a (kámita) egyiptomiakkal szemben a maga ingatag hatalmát (sémi) telepesek állal erősítse.
* 20. A héber szöveg értelme ehelyütt kissé más: Ne sajnáljátok holmijaitokat (melyeket t. i. Kánaánban kell hagynotok), hiszen Egyiptom egész földének legjava lesz a tietek.
* 22. A ruhákon díszruhákat kell értenünk; mivel ünnepélyes alkalmakkor ezekkel váltották fel a közönséges ruházatot, a héber szöveg (szószerint) váltóruháknak nevezi őket. (így fordítja a szót a latin fordítás is Kir. IV. 5,5-ben.) – Háromszáz ezüst = 300 X 3.60 = 1080 pengő vagy annak kb. a fele. (Vö. 23,11. jegyz.)
* 24. József meghagyja testvéreinek, hogy ne civódjanak az úton, vagyis ne tegyenek egymásnak szemrehányásokat a múltért, József eladásáért.
* 25-28. A testvérek hírül adják Jákobnak a történteket.
* 46,1-4. Jákob útját jóváhagyja az Isten.
* 1. Az Esküvés kútjánál, Bersábénál (vö. 21,22-34. jegyz.), Kánaán déli határán megállapodik Jákob: úgy látszik felkel benne a félelem; az isteni ígéretek ugyanis mindig Kánaánról szóltak, ő már öreg ember, ki tudja, visszatér-e még Kánaánba, ki tudja, akarja-e az Isten az egyiptomi utat. – Erre lelel az isteni jelenés.
* 5-7. Jákob útja Egyiptom határáig.
* 8-28. Az Egyiptomba vonuló zsidók jegyzéke.
* 26. Jákob családja hatvanhat férfiből állott; ha hozzávesszük öt magát, meg
* 27. – a már Egyiptomban levő Józsefet és annak két fiát, 70 lelket nyerünk. Mivel pedig Józsefnek (vö. 50,22; Krón. I. 7,14 skk.) három unokája és két dédunokája is volt, a görög fordítás, valamint Csel. 7,14., hetvenöt lelket számlál. – Lehetséges az is, hogy Jákob hatvanhat utódjából egyesek már Egyiptomban születtek (Benjáminnak, ki ekkor csak 23-24 éves lehetett, pl. még aligha volt tíz utóda); viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a Szentírás – mint mindenütt, itt sem – számlálja az asszony- és a rabszolganépet, melynek száma pedig kétségkívül nem volt csekély. (Sokan ezernél is többre teszik.)
* 28-34. József fogadja atyját Egyiptom határán.
* 34. Gesszenről L. 45,10. jegyz. – A juhpásztorok mint többnyire műveletlen, kevésbbé tiszta népség, ulálatosak voltak az egyiptomiak előtt s rendesen a határvidékeken tanyáztak. Valószínű azonban, hogy ehelyütt a juhpásztor (baromtenyésztő) szó általában szemita beduint jelent, már pedig ezeket a vérbeli (kámita) egyiptomiak – politikai okokból – nem szívesen látták. Utóbbinak igen jó magyarázatát nyerjük, ha feltesszük, hogy ebben az időben (Alsó) Egyiptomban nem egyiptomi (kámita) fáraók, hanem szemita eredetű pásztor (= beduin) királyok, az ú. n. Hikszoszok uralkodtak. Tudjuk ugyanis, hogy az ú. n. középső birodalom (Kr. e. 2100- kb. 1578) idején sémi eredetű beduinok (= Hikszoszok) vetették meg lábukat Alsó-Egyiptomban s a vérbeli (kámita) egyiptomiak csak Felső-Egyiptomban (Tébában) kormánykodtak. E hikszoszok uralma a régi írók tanúsága szerint 511 esztendeig (Kr. e. 2089-1578), az újabb kutatások szerint azonban csak 120-130 esztendeig (Kr. e. 1710-1578?) tartott. Ha már most József és Jákob családja a hikszoszok uralma alatt jöttek Egyiptomba, érthető, miért fogadták őket a hikszosz-fáraók olyan szívesen s érthető az is, miért üldözték őket a hikszosz uralom bukása után az új, vérbeli egyiptomi fáraók annyira, hogy végre is elhagyták Egyiptomot. Bármily valószínű is azonban e feltevés, minthogy az izraeliták Egyiptomba való költözésének pontos idejét megállapítani nem tudjuk, e kérdésben a döntő szót a tudományos kutatások mai fokán kimondani nem lehet.
* 47,1-6. József bemutatja testvéreit a fáraónak és megkapja Gesszen földét.
* 2. Mivel a latin fordítás az öt utolsó emberről beszél, sokan úgy vélték, hogy József az öt leggyengébb embert mutatta be a fáraónak, hogy az katonákká ne tegye testvéreit. A héber szöveg e felfogásnak nem szolgál, s így szól: (Oda is állítá) testvérei összességéből ötöt stb. – Egyszerű bemutatkozó küldöttségről van szó tehát.
* 6. A barmok felügyelői amolyan több pásztor fölé rendelt számadó juhászok voltak; a fáraó tehát bizonyos rangot is szán József testvéreinek.
* 7-10. József bemutatja atyját a fáraónak.
* 7. Az áldás, melyet Jákob a fáraóra belépésekor és távozásakor (10. v.) mondott (áldás formájába öltöztetett) köszöntést jelent.
* 11-12. József letelepíti övéit Egyiptomban.
* 11. Gesszen földét (a hasonló nevű városról?) Rámesszesz (héberül: Ramszesz) földének is hittak.
* 13-14. József pénzt szerez a fáraónak.
* 13-26-ig a Szentírás József egyiptomi gazdálkodásáról szól; teszi pedig ezt azért, hogy lássuk, mily jól választott a fáraó, amikor Józsefet bízta meg országa kormányzásával, mily hűségesen szolgálta József a fáraót s mennyi érdemet szerzett ezáltal a fáraó előtt. József eljárásának megítélésénél természetesen nem szabad a mai (keresztény) erkölcstan mérővesszejével mérni; az akkori világban az ilyesmin nem ütközött meg senki, sőt József eljárása az akkori idők zsarnokoskodó világában határozottan emberséges volt.
* 15-17. József barmokat szerez a fáraónak.
* 18-22. József földet szerez a fáraónak.
* 20. A fáraóknak a politikai helyzet következtében is érdekükben állott, hogy mennél több föld legyen az ő birtokuk s rajta mennél több ember az ő rabszolgájuk. A legújabb kutatások is megerősítik, hogy ezidőtájt Egyiptomnak csaknem egész földe a fáraók s a templomok tulajdona volt.
* 21. A héber szöveg ehelyütt nem arról szól, hogy József ő népet is megvette (ezt a 23. versben említi), hanem arról, hogy József áttelepítette a népet a városokba Egyiptom egyik szélétől a másikig; intézkedésének oka egyesek szerint az volt, hogy az állami rend biztonságát fenntartsa, esetleges forradalmaknak elejét vegye, mások szerint az, hogy a nép ne legyen kénytelen egykori tulajdonát rabszolgaként (jobbágyként) művelni. Mivel azonban a verset más régi szövegemlékek is úgy értelmezik, mint a latin fordítás, lehet, hogy a latin fordítás értelme a helyes.
* A 22. vers a héber szöveg szerint így szól: Csak a papok földjét nem vette meg; a papoknak ugyanis meghatározott ellátásuk volt a fáraótól s ők abból a meghatározott ellátásból éltek, melyet a fáraó adott nékik, s így nem kellett eladniok földjüket. – Hogy a papság helyzete tényleg ilyen volt, a legújabb kutatások is bizonyítják.
* 23-26. József adót vet ki a népre.
* 26. A vers vége a héber szövegben így hangzik: csupán a papok földje nem lett a fáraó tulajdona.
* 27-28. Izrael családjának megsokasodása.
* 27. Jákob innen túlnyomólag Izrael néven szerepel. Vö. 32,28. – Mivel a Szentírás azt mondja, hogy Izrael (nyugodtan) lakott Gesszen földén, nyilvánvaló, hogy az előbb elbeszélt (11-26.) események a zsidókat nem érintették.
* 29-31, Izrael Kánaánban akar végső nyugalomra térni.
* 29. Az ágyék alá tett kézzel való esküvésről 24,2. jegyzetében szólottunk.
* 31. Miért borult Izrael az ágy fejére, nem tudjuk; valószínű hogy azért, mert az Istent leborulva szokták imádni s ezt az öreg, ágyban fekvő Izrael máskép nem tudta megtenni. A héber szöveg nem szól az Isten imádásáról, hanem csak azt mondja, hogy ráborult az ágy fejére (vagy: leborult, az ágy fejére támaszkodva); így csak arról volna szó, hogy József előtt meghajtotta magát. – A görög fordítás, melyet az újszövetségi Szentírás (Zsid. 11,21-ben) is követ, e helyet így fordítja: és ráborula (József) botjának (= kormánypálcájának) fejére (= meghajtotta magát József kormánypálcájának feje felé).
* 48,1-7. Izrael kijelenti, hogy József két fiát fiává fogadja.
* 3-4. Az öreg Izrael (Jákob), bízva Isten ígéretében (vö. 28,13.), hogy övé, illetőleg fiaié lesz Kannán földe, élte alkonyán rendelkezik az ígéret földiről.
* 5. Efráimot és Mánásszét, József két (17-18 éves) fiát, fiaivá fogadja s így azoknak (nemzetségüknek) annak idején majd épúgy önálló birtokrész jár Kánaán földén, mint Izrael (Jákob) többi fiainak.
* 6. József többi fia (unokája) Józsefé marad s (nemzetségük) nem kap önálló törzsi birtokot Kánaánban, hanem testvéreik nevét fogják viselni birtokaikban, vagyis Efráim és Manassze törzséhez fognak tartozni s azok törzsi birtokának területén lakni.
* 7. Ezzel Izrael egyszersmind hódolni akar kedvelt felesége, Ráchel emlékének, ki őt csupán két fiúval (Józseffel s Benjáminnal) ajándékozta meg, de ilyen módon három törzs (Benjámin, Efráim, Mánássze) ősanyjává leszen. – A tavasz táján kifejezésről L. 35,19. jegyz.
* 8-20. Izrael a fiaivá fogadja és megáldja József két fiát.
* 10—12. A megölelés, amely együtt járt a térdre vagy a térdközé való vevéssel, ehelyütt a fiúvá fogadás, az adoptálás külső jele volt (vö. 30,3. jegyz.). Ennek meghálálásául borult földig József, miután – a héber szöveg szerint – kivette őket atyja térdei közül.
* 16. Vö. 31,29; 32,2 ; Máté 18,10.
* 17-19. Jog szerint Mánásszét illette volna az elsőbbség, mert ő volt az elsőszülött, Izrael azonban Efráimot áldotta meg vele. Tényleg Elráim nemzetsége lett az izraelitáknak egyik legnagyobb, sőt egy ideig vezetőtörzse.
* 20. Te benned nyerjen áldást Izrael annyit jelent, mint hogy a te neked jutott áldással áldják egymást az izraeliták, vagyis azt kívánják egymásnak, amit majd veled tesz az Isten.
* 21-22. Izrael magát Józsefet is megjutalmazza. Józsefnek, hálából jóságáért, Izrael egy külön birtokrészt (héberül: sekem) hagy Kánaán földén: Szichem (héberül: Sekem) mezejét. (Vö. Józs. 24,32. Csel. 7,16.) Ezt 33,19. jegyz. szerint Izrael 100 keszitán vette Hémortól; lehet, hogy később valamely a Szentírásban el nem beszélt esemény kapcsán, kardra és íjra került közöttük a dolog. (A megfelelő héber szavak azonban csekély változtatással ehelyütt is így olvashatók: amelyet megvettem 100 keszitán.)
* 49,1-2. Jákob egybegyűjti fiait s megjövendöli sorsukat. – Az egész rész (1-27 kétségkívül vers, melynek értelmezése azonban sokhelyütt igen nehéz, latin fordítása pedig számos helyen homályos.
* 3-4. Rúben sorsa.
* 3. Rúbent, mint Izrael elsőszülöttét (L. 25,30. jegyz.), férfi erejének első gyermekét, bánatának kezdetét (a héber szöveg szerint: férfi tehetségének zsengéjét) az ajándékból (a héber szöveg szerint: a méltóságból) és a hatalomból elsőbbség illette volna.
* 4. Ám Rúbent elragadta szenvedélye s kicsapott, miként (az áradó vagy a fazékban lobogó) víz: vértörést követett el mostohaanyjával, Bálával (vö. 35,22.), s azért is Izrael megfosztja öt elsőszülöttségi jogaitól.
* 5-7. Simeon és Lévi sorsa.
* 5. Simeon és Lévi igazi testvérek: közösen vétkeztek s közösen bűnhődnek, mert (a héber szöveg szerint) gonoszság (= erőszak) eszköze (volt) a fegyverük, mikor Dína megbecstelenítéséért embertelen és istentelen bosszút álltak a szichemieken. (Vö. 34,25.)
* 6. Izrael minden közösséget megtagad ezzel a tettükkel, mert vad dühükben embert öltek és önkényükben (a héber szöveg szerint) bikát (= férfiakat) bénítottak,
* 7. – s azzal bünteti őket, hogy eloszlatja, szétszórja őket Jákob ( = Izrael) földén, Kánaánban. Tényleg Simeon törzse Júda törzsének területén kapott tizenkilenc várost (vö. Józs. 19,1. skk.), Lévi törzsének pedig 48, különböző törzsek területén fekvő város jutott Kánaánban osztályrészül (vö. Józs. 21,1. skk.).
* 8-12. Júda sorsa.
* 8. Júdának Izrael elsőséget jósol: méltán nevezik őt Júdának ( = dicséret), mert dicsőíteni fogják őt testvérei, minthogy fejedelmük lesz.
* 9. Most ugyan még csak fiatal oroszlánt de eljő az idő, hogy diadalmas harcok után (Dávid király) olyan lesz, mint a helyére biztonságosan leheveredő hím oroszlán, sőt mint a még annál is vadabb – mert kölykeit féltő – nőstény oroszlán, melyet megzavarni nem tanácsos.
* 10. Ez a fejedelemség el nem vétetik Júdától, sem a vezér az ö ágyékától (a héber szöveg szerint: sem a fejedelmi pálca az ő lába mellől = a térdei közül, vagy: utódaitól), míg el nem jő az Elküldendő. (Utóbbi szó helyén a héber szövegben Siló áll; mivel azonban ehelyütt Siló város említése semmiféle helyes értelmet nem ad, s az összes régi fordítások e szót személyre vonatkoztatják, Siló helyett Ezechiel 21,27-hez hasonlóan selló-t kell olvasnunk s a szöveget így értenünk: míg el nem jő Az, akié a fejedelmi pálca, a hatalom. – A latin fordítás Siló helyett a héber sálách = elküldeni szó valamilyen alakját olvasta s azért fordítja a szót – lényegében helyesen – Elküldendő-nek.) Az Elküldendő, akire a népek várakoznak (a héber szöveg szerint inkább: akié a népek hódolata), kétségkívül a Messiás. Júda nemzetsége később csakugyan felküzdötte magát s Dávid királytól kezdődőleg kb. ezer éven át uralkodott testvérein; mikor pedig hatalmát vesztette s az első idegen nemzetiségű király, az edomita Heródes lett a zsidók királya, megszületett a Messiás, az Úr Jézus Krisztus.
* 11-12. E versek elsősorban kétségkívül Júda földének gazdagságára céloznak, de igen szépek vonatkoztathatók a Messiás országára is: ebben oly bőséges lelki javak lesznek, mint abban az országban (Júda országában), hol még a szamarat is – nem sövényhez, hanem – nemes szőlőtőhőz kötik s borban mossák a ruhát is,
* 12. – annyi a bor, hogy az emberek szeme (a héber szöveg szerint) veres lesz tőle, s annyi a tej, hogy az emberek foga (a héber szöveg szerint) fehér lesz tőle.
* 13. Zábulon sorsa. Értelme: Zábulont kedvező földrajzi fekvése gazdaggá fogja tenni. – A tenger vagy a Földközi-tenger, vagy a Genezáreti-tenger, sőt mivel a héber szöveg tengerekről beszél, talán mind a kettő. Szidon híres föníciai kereskedőváros volt s a Földközi-tenger keleti partján feküdt; itt azonban valószínűleg magát Föníciát kell értenünk rajta. Mikor volt Zábulon területe ilyen terjedelmű, nem tudjuk; Józs. 19,10. skk. leírja ugyan Zábulon területét, de abból biztosat megállapítani ma már nem tudunk.
* 14-15. Isszakár sorsa.
* 14. A héber szöveg így szól: Isszakár (olyan, mint egy) csontos (= erős) szamár, mely az aklok között hever. – Értelme: a harc nem eleme: örvend jólétének, teherhordásból (= kereskedelemből) él, s hogy békén maradhasson, inkább adói fizet (a héber szöveg szerint talán inkább: robotol) szomszédjainak. Mikor és kinek fizetett Isszakár adót, nem tudjuk.
* 16-17. Dán sorsa. Az első két sor értelme bizonytalan; egyesek arra gondolunk, hogy Dán törzséből is fog származni egy bíró (Sámson), mások talán több valószínűséggel arra vonatkoztatják, hogy Dán önállóságát, törzsi létét ellenséges veszedelem fogja fenyegetni, de Dán legyőzi elleneit, s megőrzi önállóságát. (Vö. Bír. 1,34; 18,27 skk.) A továbbiakban Dán ravaszsággal párosult bátorságáról van szó.
* A 18. vers valószínűleg ugyanebbe az összefüggésbe tartozik s azt jelenti, hogy hiába Dán minden bátorsága, Izrael igazi megszabadítása az Úrtól fog származni és pedig a Messiás elküldése által.
* 19. Gád sorsa. Az egész vers a magyarban ki sem fejezhető szójátékot tartalmaz, mert minden igéje a Gád szóval rokon vagy hasonló hangzású. Értelme az, hogy Gádra sok ellenség fog törni, ám ő megkergeti őket.
* 20. Áser sorsa. Áser (annyi, mint boldog) földe boldog ország leszen: kenyere kövér (= bőven lesz olaja? vö. V. 33,24.) s csemegéi a szomszédos (föníciai) királyok asztalán keresettek lesznek. – Áser földén bőségesen termett az olaj és terményei kiválóak voltak.
* 21. Neftáli sorsa. A szöveg és az értelem kétes. A hagyományos értelmezés szerint arról van szó, hogy Neftáli törzse követségre, küldöttségre alkalmas nemzetség leszen, mert úgy fut, mint a szarvas és ügyesen, szépen tud beszélni. Ékesszólásuk egyik emléke Bárák (és Debbóra) éneke. Vö. Bír. 5.
* 22-26. József sorsa.
* 22. József növekedő fiú leszen, mert helyét két törzs, Efráim és Mánássze foglalja el Izraelben és (a latin fordítás szerint) oly szép, hogy (Egyiptom) leányai futkosnak utána a város széles kőfalán, hogy lássák. E vers azonban a héber szövegben – valószínűleg – így hangzik: Termékeny csemete József, forrás mellett álló termékeny csemete, melynek ágai túlnyúlnak a kőfalon (vagy: felkúsznak a falra); vagyis József, minthogy belőle két törzs (Efráim és Mánássze) származik, olyan, mint a forrás mellett jól öntözött földben álló fiatal csemete (= szőlőtő?), mely nem fér el a körülötte levő falon belül (egy törzs számára járó határok között).
* 23. Ellenségei lesznek,
* 24. – de nem diadalmaskodhatnak felette, mert (a héber szöveg szerint) erősen, szilárdan marad az ő íja s ernyedetlen marad kezének ereje, Jákob Hatalmasának (Istenének) keze által, Izrael sarkkövének (reményei biztos alapjának), a Pásztornak (az Istennek) segítsége által. Az utóbbi szavak így is érthetők: Jákob Istene megszabadította Józsefet s így ő (József) lett Izrael sarkköve (támasza) és pásztora (táplálója Egyiptomban). – E jövendölés József utódainak az ellenséggel vívott diadalmas harcaira, talán Mánássze törzsének a mádiánitákkal vívott küzdelmeire – vö. Bír. 6-8. –, mások szerint József és testvérei egykori küzdelmére vonatkozik.
* A 25. vers Józsefnek bőséges áldást jövendöl: földét dúsan fogja öntözni az ég, termékenyíteni a föld mélységeiből fakadó víz, jószága és családja megszaporodik.
* 26. Mivel tehát József ilyenformán mindenben részesül, Jákob áldása meghaladja azt az áldást, amit ő (Jákob) kapott atyáitól; ennél az áldásnál csak az örök halmok kívánsága nagyobb. Az örök halmok nyilván a pátriárkák, kívánságuk a Messiás. (A héber szöveg s a görög fordítás szerint az utóbbi szavak úgy is értelmezhetők, hogy József áldásai olyan nagyok, hogy valósággal az örök halmok (= hegyek) magasságáig érnek; ezen értelmezés helyessége esetén e szavak csak közvetve utalnának a messiási javakra.) – Szálljanak tehát ez áldások (vagy: ezek az áldások fognak szállani) József fejére, ki testvéreinek koszorús fejedelme. (A latin fordítás szerint: nazareusa, – minek értelme ehelyütt ugyanaz.) Lehet, hogy utóbbi szavakkal Jákob arra céloz, hogy József utódai egyideig testvéreik egy részének fejedelmei, királyai lesznek (vö. Kir. III. 11,26.), de az is lehet, hogy velük csak József kiválóságát akarja hangsúlyozni.
* 27. Benjámin sorsa. Benjámin bátor törzs lesz: reggel-este mindig zsákmányt keres és szerez. — L. az e törzsből származó Saul király történetét (Kir. I. 14,47-48; 15,7. s köv.), valamint Szt. Pálnak, a nemzetek lángbuzgalmú apostolának tetteit. (Csel. 13. s köv.)
* 28. Izrael megáldja fiait.
* 29-31. Izrael utolsó rendelkezése.
* 29. L. 15,15. jegyz. 25,8. jegyz.
* 30-31. L. 23,17.
* 32. Izrael halála. Izrael (= Jákob), míg szólott, ágya szélén üldögélt.
* 50,1-3. Izrael testének bebalzsamozása.
* 2. Az orvosok, kik Józsefnek szolgáltak, az udvari orvosok voltak.
* 3. A. holttesteket Egyiptomban valószínűleg nátronsókkal – újabb feltevések szerint ricinussal – óvták meg az enyészettől s aszfalt (bitumen) réteggel vonták be, hogy elzárják a levegőtől. Előkelőbb emberek belső, könnyen romlandó részeit kiszedték s korsókban helyez–ték el, magát a testet pedig különböző illatszerekkel kenték be és töltötték ki. Az egész eljárás 40, a köteles gyásszal együtt 70 napig tartott. Eddig siratta Egyiptom, azaz József egyiptomiakból álló házanépe Jákobot is.
* 4-6. József engedélyt kér és nyer a fáraótól atyja ellentétesére.
* 4. Miért fordult József a fáraó házanépéhez, vagyis udvari embereihez, nem tudjuk; talán, halottja lévén, nem volt szabad közvetlenül a fáraóhoz fordulnia.
* 5-6. Említettük, hogy Egyiptom északkeleti részén fontos erődítmények állottak; ezek átlépéséhez s hivatala elhagyásához Józsefnek a fáraó engedélyére volt szüksége.
* 7-13. Izrael eltemetése.
* 7. Józsefet útjára elkísérték a fáraó házának összes vénei s Egyiptom földének összes vénei, vagyis az udvari és állami élet minden (számottevő) előkelősége.
* 9. A tetemet s az útravaló felszerelést szekerek vitték, a menet biztonságát a puszta veszedelmei közepette lovas (= szekeres?) katonák őrizték.
* 10, Átád szérűje a Jordánon túl (a Jordán iobbpartján) feküdt.
* 14. József visszatérése Egyiptomba.
* 15-21. József továbbra is jól bánik testvéreivel.
* 17. József testvérei arra hivatkoznak, hogy ők atyja Istenének szolgái, tehát hitsorsosai.
* 19. A héber szövegben a mondat így hangzik: Ne féljetek! Nem vagyok én az Isten! Az értelem azonban kb. ugyanaz, mint a latin fordításban.
* 22. József unokái és dédunokái. E gyermekek József térdein születtek, vagyis József fiainak számítottak. (Vö. 30,3.)
* 23-25. József halála.
* 23. E szavakat: meg fog emlékezni rólatok: a latin fordítás szószerint így fordítja: meg fog látogatni titeket. — ti. Vö. II. 13,19; Józs. 24,32.
* 25. A koporsó (a héber szöveg szerint: láda) nyilván olyan lehetett, mint az egyiptomiaknál szokásos múmia-koporsók voltak. — József a szentatyák szerint az Úr Jézus egyik előképe. Ártatlansága, atyja szeretete s választottsága gyűlöltté tették testvérei előtt: Krisztust szentsége, istenfiúsága s megváltói küldetése miatt meggyűlölte önnön népe, a zsidóság. – Józsefet testvérei eladták, ártatlanul gonosztevők között szenvedett, kiszabadulván, Egyiptom ura lett: Krisztust tanítványa eladta, ellenségei latrok között keresztrefeszítették, feltámadván, övé lett minden hatalom az égben és a földön. – József megmentette Egyiptomot az éhhaláltól, vétküket bánó testvéreinek megbocsátott s ellátta őket eleséggel: Krisztus megváltotta a világot a lelki haláltól, minden megtérő bűnösnek megbocsát s az Élet kenyerével táplálja övéit.