* 1,1-2. A levél címe és beköszöntője.
* 1. A levél küldője Szt. Pál, rajta kívül más nem szerepel. Noha kedves tanítványának ír, mégis ünnepélyesen hivatkozik apostoli megbízatására (v. ö. Gal. 1,1.), mert levelét a nyilvánosságnak szánja s parancsainak teljesítését teljes apostoli tekintélyével követeli. Istent Üdvözítőnek nevezi, noha egyebütt e jelzőt rendesen az Úr Jézus Krisztusról szokta használni; ekkoriban azonban e szó még nem volt tulajdonnév s inkább értelmi jelentése szerint alkalmazták. Hogy mit ért rajta, legszebben megmondja ő maga: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. (2,4; v. ö. 4,10. Tit. 1,3; 2,10; 3,4.) Az apostoli korban a Krisztus szó jelentését (= Messiás) is jobban érezték, mint mi manapság. Ezért áll a szó hol a Jézus név előtt, hol a Jézus név után, mindenkor azt jelentve, hogy a názáreti Jézus a várvavárt Messiás. Krisztus Jézust reménységünknek nevezi az apostol, elsősorban azért, mert Krisztus Jézus mennybemenetele óta minden keresztény reméli és várja, hogy: onnan leszen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. (V. ö. 6,14-15.)
* 2. A levél címzettje Timóteus; rajta kívül más nem szerepel. (A levél befejező áldása – 6,21 – a görög szövegben többesszámú. Lásd alant.) Életéről a Bevezetésben tárgyaltunk. Kedves (a görög szöveg szerint: igazi) fiának nevezi őt az apostol a hitben (V. ö. Kor. I. 4,17), mert ő adta néki a természetfeletti életet, ő térítette a kereszténységre, mit Timóteus azzal viszonozott, hogy mindenben megfogadta az apostol szavát s hűséges, igaz követője lett a hitben. E megszólításban egyfelől az apostol szeretete nyilvánul Timóteus iránt, másfelől azonban finom tiltakozás is rejtőzik Timóteus minden esetleges megvetésével (v. ö. 4,12.) szemben. A levél beköszöntője, Szt. Pál többi levelével ellentétben, háromtagú: a szokásos kegyelem és békességen kívül irgalmat is kér tanítványa számára az Istentől, nyilván Timóteus nehéz helyzete s nagy felelőssége miatt.
* 3-11. Az apostol kéri Timóteust, térítse meg azokat, akik másként tanítanak, mint az evangélium.
* 3. A levél tulajdonképeni tárgyát az apostol egy nehéz szerkezetű mondattal (a görög szövegben az első szó: amint) kezdi. Emlékezteti ugyanis tanítványát a vállalt kötelességekre, hogy ezáltal újólag a lelkére kösse azokat. Az esemény, amelyről szó van, kb. Kr. u. 64-ben történhetett. (Lásd a Bevezetést.) Macedónia a mai Balkán-félsziget szíve, középső vidéke. (Lásd Csel. 16,9. jegyz.) Efezus Kisázsia nyugati partvidékén feküdt. (Lásd Csel. 18,19. jegyz.) Timóteus, mint az egész levél mutatja, kétségkívül teljes főpásztori hatalommal maradt Efezusban. így tehát ez az első város, melyről a Szentírás alapján kétségtelenül bebizonyítható, hogy önálló s állandó püspöke volt. Eleinte ugyanis Szt. Pál az egyes egyházközségek vezetését magának tartotta fenn, az ügyek intézését pedig egyházközségenkint egy-egy kisebb-nagyobb (felszentelt) testületre (preszbiterium) bízta. Ilyen Efezusban is volt. (V. ö. Csel. 20,17.) Valószínű, hogy az ilyen testületek egy-egy felszentelt elüljáró (püspök) vezetése alatt állottak, de a Szentírásból erre nézve bizonyosat megállapítani nem tudunk. Az első eset, ahol kifejezetten egy teljes (papi, tanítói s kormányzói) hatalommal bíró, felszentelt püspök nyer megbízatást az ügyek vezetésére, Timóteus efezusi megbízatása. Sőt, mivel Efezus egyházközsége a szomszédos egyházközségek felett a kereszténység terjesztése s gyámolítása révén úgy látszik igen korán bizonyos jogokra tett szert, nem lehetetlen, hogy Timóteus megbízatása ezekre is kiterjedt, miért is benne sokan az első érseket látják. Az egyesek, kikről az apostol szól meghatározott, Timóteus előtt jól ismert egyének, kik a keresztény tanítástól eltérő módon tanítanak, de még az egyháztól – legalább külsőleg – el nem szakadtak.
* 4 Meséik s nemzetségtábláik főképen a világ teremtéséről, az anyag és a szellem, a bűn és a baj eredetéről s a megváltásról szóltak; tanításukat részben a késői zsidó hagyományok elfajult mende-mondáiból, részint a környező görög világból közéjük szüremkedő görög bölcselet elemeiből vették. Mi sem mutatja jobban Szt. Pál bámulatraméltó éleslátását, mint épen az, hogy ezen egyelőre még kezdetleges tanítások jelentőségét már csirájukban észrevette; alig száz esztendő múlva ugyanis ezek, s a hasonló tanítások hatalmas eretnek-rendszerekké sűrűsödtek, melyeket gnoszticizmus név alatt foglal össze a történelem. – Tanításuk nem szolgálja az Isten szerint való épülést, vagyis az üdvösség Isten által megszabott rendjének megvalósítását, s így fáradozásuk teljesen hiábavaló.
* 5. Épen azért Timóteusnak (prédikációjában) meg kell parancsolnia, hogy hagyjanak fel ezekkel a meddő okoskodásokkal; parancsolatának célja az legyen, hogy e tévtanítókban szeretetet, s annak szükségszerű előfeltételeit: tiszta szívet, vagyis jó szándékot (önzetlenséget), jó, szeplőtelen lelkiismeretet, s őszinte hitet gerjesszen. (Egyes magyarázók e sorban nemcsak Timóteus parancsának, hanem általában a keresztény tanításnak, prédikációnak végcélját látják kifejezve, ami azonban lényeges különbséget nem jelent.)
* 7. E tévtanítók törvénytanítók akarnak lenni, vagyis tanításukban az ószövetségi törvényre (a tórára) hivatkoznak (valamikor tehát zsidók voltak).
* 8. Igaz ugyan, hogy a törvény (az ószövetségi tóra) jó dolog, de csak akkor, ha a törvény céljának megfelelően alkalmazza azt az ember; a törvény (a tóra) célja az volt, hogy Krisztusra nevelje az embert (V. ö. Gal. 3,24.);
* 9. – aki Krisztushoz elérkezett, annak az igaz embernek nincs szüksége többé törvényre, mert az törvény (s így a tóra) kényszere nélkül is megtartja az erkölcsi rendet. Mikor tehát e tévtanítók mindúntalan a törvényt (a tórát) sürgetik, elárulják magukat, hogy ők még hol tartanak. – A vétkek felsorolásánál nagyjából a tízparancsolat gondolatmenetét követi az apostol; minden vétek ellenkezik az egészséges, a lélek erkölcsi egészségét tápláló keresztény tanítással,
* 11. – melynek mérővesszője az apostol által hirdetett evangélium; utóbbi nem üres fecsegés és bűnök előidézője, mint a tévtanítók tana, hanem a legfőbb boldogságot bíró (és osztó) Isten dicsőségének hirdetése.
* 12-17. Az apostol hálaadása hivatása kegyelmeért.
* 12. Amikor az apostol a 12. vers végén kiejti e szót: a reám bízott evangélium, félbeszakítja az eddigi gondolatmenetet (folytatása a 18. sor), hogy hálát adjon azért a nagy kegyelemért, hogy Krisztus őt e szolgálattal, az evangélium hirdetésével megbízta, s arra néki erőt adott.
* 13. Pedig ő azelőtt káromolta s káromoltatta (v. ö. Csel. 26,11.) Jézus nevét, üldözte (v. ö. Csel. 8,3; 9,1; 22,4.) és gyalázta (a görög szöveg szerint: szorongatta) a keresztényeket. Mindazonáltal irgalmat, könyörületet lelt (az Isten előtt kifejezés a görög szövegben hiányzik), hiszen hitetlenségében, tudatlanul, nem rosszakaratból (v. ö. Csel. 26,9.) követte el mindezt,
* 14. – sőt valósággal elárasztotta őt az Isten kegyelme.
* 15. Így tehát igaz szívvel mondhatja, ő maga a tanúság reá, hogy Jézus Krisztus a bűnösök üdvözítése végett jött el a világra. (V. ö. Róm. 3,25. Luk. 19,10.) Hiszen a bűnösök között ő az első, a legnagyobb (v. ö. Kor. I. 15,8.),
* 16. – ha néki, az elsőnek, a legnagyobb bűnösnek megbocsátott Krisztus, meg fog bocsátani mindenkinek, aki hinni fog Benne, aki híve lesz.
* 17. A gondolat valósággal himnuszi lendülettel nyer befejezést. E sort az Anyaszentegyház a papok mindennapi imádságában, a breviáriumban, naponkint elmondatja.
* 18-20. Az apostol bátorságra s bizalomra buzdítja tanítványát.
* 18. Az apostol visszatér a 12-17 által félbeszakított gondolatra, a tévtanítók ügyére. Ezt a parancsolatot, melyről az 5. vers szólott, melynek célja a szeretet, köti az apostol újra Timóteus lelkére. Bátorításul és buzdításul utal azokra a jövendölésekre, melyek Timóteus felszentelése alkalmából a Szentlélek különös kegyelme (charisma) által ihletett férfiak ajkáról elhangzottak, s amelyek Timóteusra nézve kedvező dolgokat jövendöltek. (Hasonló dolgot beszél el Csel. 13,1-3 Szt. Pálra és Barnabásra vonatkozólag.) Timóteus bízzék azokban a jövendölésekben s e vértezetben harcolja – e kifejezést Szt. Pál igen szereti, v. ö. Ef. 6,13-17 – a hit világánál az örök élet érdekében vívott jó (szép) harcot.
* 20. Himeneusról s Alexanderről vajmi keveset tudunk. Tim. II. 2,17 szintén említ egy Himeneust, ki azt állítja, hogy a feltámadás már megtörtént; szó van (4,14) egy Alexander nevű kovácsról is, ki sok bajt okozott az apostolnak ; lehet, hogy mindkét levél ugyanazokról az emberekről szól az azonos nevekkel. – Ezeket az apostol átadta a sátánnak, vagyis kizárta az egyházból (a kifejezésre vonatkozólag lásd Kor. I. 5,5.). E kiközösítés célja, ha lehet, nevelő: hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak, ne szidják az igaz tanítást s ezáltal az Istent.
* 2,1-15. A nyilvános istentiszteleten mindenkiért kell imádkozni (1-8), az asszonyok tisztességes öltözetben jelenjenek meg (9-10) s prédikálniok nem szabad (11-15).
* 1. Hogy tehát Timóteus az apostol által vázolt szellemben (1,5.) megharcolhassa a jó harcot (1,8.), az apostol a következőkben néhány útbaigazítással szolgál. Mindenekelőtt a nyilvános istentisztelet néhány (három) kérdését teszi szóvá. Úgy látszik ugyanis, hogy Efeztisban a keresztények a (pogány) feljebbvalókért, akiktől természetesen nem egy kellemetlenséget s üldöztetést kellett elviselniök, valamint általában ellenségeikért (v. ö. 8. vers) nem akartak imádkozni. Ezzel szemben Szt. Pál megkívánja, hogy mindenkiért végezzék el a szokásos imádságokat. Az imádságokat négyféle névvel nevezi meg: valószínűleg megannyi őskeresztény imádságfajta; mi manapság már csak tapogatózva sejtjük, hogy könyörgéseken a kérő, az imádságokon az általános, az esedezéseken a közbenjáró, a hálaadásokon a hálaadó imádságokat értették. Imádkozni minden emberért kell, keresztényért, zsidóért, pogányért, jóbarátért ellenségért,
* 2. – a királyokért, tehát a császárért (akkor Néró!), a fellebbvalókért, az állami hivatalnokokért, helytartókért stb. egyaránt. Ez az imádkozásban nyilvánuló békés és csendes élet való a keresztényekhez, nem a tekintély megvetése s a viszálykodás. (Egyes magyarázók a sor második felét így értelmezik: azért imádkozzunk a felsőségért, hogy háborúságoktól mentesen élhessünk, hogy ne bántsanak minket.)
* 3. Ez, a mindenkiről megemlékező imádkozás kedves az Isten előtt, mert az Isten is
* 4. – mindenkit akar üdvözíteni s ennek előfeltételeként a keresztény igazság ismeretére eljuttatni.
* 5. Hiszen egy Isten teremtett s tart fenn mindnyájunkat, egy közvetítőnk, Megváltónk van mindnyájunknak, aki épen azért ember, épen azért lett emberré, hogy
* 6. – az egész emberiség nevében nyújthasson elégtételt az Istennek, s aki mindenkiért adta oda magát váltságdíjul (v. ö. Gal. 4,5. Kor. I. 6,20: 7,23.) s így annak idején, mikor az idők teljessége elérkezett (Gal. 4,4) ő maga lett bizonysága annak, hogy az Isten mindenkit üdvözíteni akar.
* 7. Evégett, hogy e nagyszerű igazságot bizonyítsa, tette meg az Isten őt, Pált is apostollá, s küldötte – bármily hihetetlennek lássék is az a zsidóság szűkkeblű felfogása előtt, mely a pogányok megváltását s az üdvösségre való meghivatását elgondolni sem tudta – a pogányok köze, hogy tanítsa őket a hitre s az igazságra. (Az utolsó mondat így is érthető: amit ő, Szt. Pál, hűségesen s meggyőződéssel teljesít is.)
* 8. Épen ezért mindenült, hol imádságra, nyilvános istentiszteletre gyűlnek össze a hívek, legyen száműzve minden harag és viszály (a felsőséggel s az ellenséggel szemben), hogy az imádság tiszta szívből fakadjon. Az imádságot, mint a régi Keleten általában, az őskeresztények felemelt, kitárt kezekkel végezték, mint ahogy ma is így imádkozik a pap a szentmisében.
* 9. A második dolog, amit az apostol szóvá tesz, az asszonyok ruházatára vonatkozik; egyesek ugyanis a nyilvános istentiszteleten nem tisztességen öltözetben jelentek meg, s így veszélyeztették az istentisztelet fegyelmét. Az apostol nem tiltja az asszonyi ékességeket, azonban megkívánja, hogy azok ne sértsék a szemérmetességet s a józanságot, vagyis ne vigyék őket túlságba; ilyen értelemben tiltja a fodorított hajat, a feltűnő hajviseletet s az ékszereket,
* 10. – az istenfélő asszony ne ezekkel, hanem jócselekedeteivel tündököljön.
* 11. A harmadik dolog, amit az apostol szóvá tesz, a tanításra vonatkozik. Az őskeresztény istentisztelet egy részét ugyanis a Szentírás néhány sorának felolvasása s az ehhez fűződő tanítás, prédikáció alkotta. E tanítás az istentiszteletet végző felszentelt elüljárók felügyelete alatt állott, de mint a zsidó zsinagóga-istentiszteletnél, szót kérhettek s taníthattak világiak is. Ezt Szt. Pál az asszony számára megtiltja. (V. ö. Kor. I. 14,35.) Az asszony hallgassa meg a tanítást, okuljon belőle, de ne szólaljon fel, s
* 12. – ne kerekedjék ilyenképen a férfi fölé.
* 13. A teremtés sorrendje is tanúsítja, hogy a férfié az elsőség, a vezetés s így a tanítás joga is
* 14. – s a bűnbeesés története is igazolja, hogy az asszony könnyebben megtéveszthető.
* 15. Maradjon hát az asszony (itt a férjes asszonyról van szó; a szüzekről lásd Kor. I. 7,8, 25.) természetes hivatása, a gyermekek szülése, az anyaság mellett, s ha egyébként teljesíti keresztény kötelességeit, gyakorolja a hitet s a szeretetet, törekszik az élet szentségére s mindenben józanságot, önfegyelmezést tanúsít, prédikálás nélkül is üdvözül. [Egyes értelmezők a mellékmondatot nem úgy értik, hogy az anya maradjon meg ezekben az erényekben, hanem, hogy gyermekei (mint a görög szöveg mondja) maradjanak meg ezekben az erényekben, melyekre anyjuk oktassa őket.]
* 3,1-7. Püspökké csak feddhetetlen s alkalmas ember szenteltessek.
* 1. A nyilvános istentisztelet kérdései az apostolt önkéntelenül az egyházi hivatalok kérdéseire viszik. Először a püspökségről szól. Hogy mit ért püspökségen s püspökön, megmondani igen nehéz dolog. Az őskeresztény egyházközségek szervezetéről ugyanis csak igen kevés s hiányos adat maradt reánk. Annyi bizonyos, hogy az őskereszténység ismerte azt a három szentségi fokozatot, melyet ma püspökségnek, áldozópapságnak (preszbiterátus) s szerpapságnak (diakonatus) nevezünk, – megállapodott, állandóan a következetesen használt elnevezést azonban még nem adott nékik. Mivel pedig püspök annyit jelent, mint felügyelő, preszbiter pedig annyit, mint elüljáró (szószerint annyit, mint vén, v. ö. szenátor), néha ugyanazokat az egyházi elüljárókat, hol püspököknek, hol preszhitereknek nevezték, mint azt épen Efezussal kapcsolatban Csel. 20,17. és 20,18. mutatja, így hát ehelyett a püspök szón a mai értelemben vett püspököt s áldozó-papot egyaránt érthetünk. A püspökség (papság) derék dolog, vagyis szép munkakör. (A latin fordítás szószerint így fordítja: jó dolog, – ami azonban ugyanazt jelenti.) Épen azért, mert a püspökség ilyen szép feladatot jelent, a felszentelendőnek alkalmasnak kell lennie reá. Az apostol 16 tulajdonságot sorol fel, mellyel a felszentelendőnek bírnia kell.
* 2. Legyen feddhetetlen, kifogástalan, jóhírű ember. Egy feleségű férfiú, vagyis ne olyan, ki felesége halála után (másodszor) megnősült; az őskereszténység ugyanis az özveggyé lett ember megházasodását megengedett, de kevésbbé erényes dolognak tekintette, mert benne egyfelől az önmegtagadás és önfegyelmezés hiányát, másfelől az elhunyttal szemben bizonyos kegyeletlenség elkövetését látta. Természetes dolog, hogy az apostolnak ezen szava legkevésbbé sem tette a felszentelendő kötelességévé, hogy felesége legyen, hiszen épen Szt. Pál zengte a szüzesség legszebb dicséretét (Kor. I. 7,7. 25-34.), hanem csak azt mondja, ha nős ember, akkor csak egyszer nősült ember legyen. Egyébként kétségtelen tény, hogy a felszenteltek közül igen sokan lemondottak a házasélet örömeiről, noha arra akkor még kifejezett törvény nem volt. – Legyen józan, vagyis fegyelmezett, higgadt, megfontolt ember. – Legyen tisztes és szemérmes (utóbbi szó a görög szövegben nincs meg), vagyis nem világias viselkedésű. Legyen vendégszerető, mert ez abban az időben, amikor fogadók még nem igen vannak, az egyházközségek között pedig sűrű az érintkezés, s vándor hittérítők, úton lévő hívek jönnek-mennek, igen fontos dolog. (V. ö. utasoknak szállást adni.) Legyen tanításra alkalmas, mert a tanítás az egyházi szervezet állandósulásával, a Szentlélek különös kegyeim, ajándékainak (a charismáknak) megritkulásával, egyre nagyobb terhet rótt az egyháziak vállára. (V. ö. 5,17. Titus 1.)
* 6. Ne legyen újonnan megkeresztelt ember (a görög szöveg szerint: neofita, ami kb. annyit jelent, mint új palánta), mert az könnyen kevély lesz, hogy máris ennyire vitte, nehogy az az ítélet, büntetés érje, mint az ördögöt, ki szintén kevélysége miatt kárhozott el. (Egyesek az utolsó mondatot így értelmezik: nehogy az ördögnek végre kelljen hajtania rajta az Isten ítéletét.)
* 7. A kívül levők, vagyis a nem keresztények, se tudjanak róla semmi olyasmit, ami miatt gyalázhatnák s amin keresztül az ördög őt megközelíthetné s kelepcébe, tőrbe csalhatná. (Az utóbbi két sort egyesek így fordítják: Ne legyen újonnan megkeresztelt ember, nehogy felfuvalkodjék s az ellenfél (t. i. egykori hitsorsosai) ítélete alá essék; épen azért a kívüllevőktől is jó tanúbizonysággal kell bírnia, nehogy gyalázkodó beszédeknek s az ellenfél kelepcéjének áldozatává legyen.)
* 8-13. Diakónussá csak feddhetetlen s alkalmas ember szenteltessék.
* 8. A diakónusokon az apostol nyilván a szerpapokat érti. Itt csak nyolc olyan tulajdonságot sorol fel, mellyel a felszentelendőknek bírniok kell. Két nyelvű az, aki nem egyféleképen beszél, aki kétszínű. Rút haszon a nem tisztességes úton szerzett haszon; a diakónusokat, kik az egyházi gyűjtéseket, a szegények segélyezését intézték, a rút haszon vágya könnyen megkísérthette.
* 9. A hit titka az, amit csak azok tudnak, akik hisznek, vagyis a hitigazságok, a diakonusjelöltek tehát tiszta lekiismeretű (kezű) s hithű férfiak legyenek.
* 10. Ezeket is ki kell próbálni, tehát a püspök (pap-) jelölteket is, noha ezt az apostol az előbb (1-7) nem említette.
* 11. Igen vitatott kérdés, kiket ért az apostol itt az asszonyokon. A régibb magyarázók a diakónusok feleségeit látták bennük; valószínűbb azonban, hogy e kifejezés a női „diakonusokra” (így Róm. 16,1.), vagy mint a második század elejétől nevezték őket, a diakonisszákra vonatkozik. Ezeket eleinte az idősebb özvegyek soraiból választották s így igen valószínű, hogy ezek az asszonyok azonosok azokkal, akiket az apostol 5,9-16. egyszerűen özvegyeknek nevez.
* 12. A diakónus, ha nős, szintén egy féleségű, vagyis egyszer nősült ember legyen. Lásd erről feljebb a 2. vers jegyz.
* 13. Mindez azért fontos, mert aki mint diakónus beválik, szép rangot szerez magának, vagyis (mint ahogy e szót, már a III. század óta értelmezik) érdemessé teszi magát arra, hogy pappá, sőt esetleg püspökké szenteljék, és nagy mértékben tesz szert arra a bizodalomra, melynek alapja nem az emberi kiválóság, hanem a Krisztus Jézusban való hit, s amely megadja az embernek a bátorságot a papi (v. püspöki) hivatal gyakorlására.
* 14-16. Az egyház jelentősége. E rész gondolatmenete a következő: Az apostol azért írja ezt a levelet, mert az egyház, melynek Timóteus szolgál, igen nagy dolog, mivel igen nagy dolog az az igazság (a hit), melynek az egyház csalatkozhatatlan őre s tanítója.
* 15. Isten házának, Isten épületének (v. ö. Kor. I. 3,9.), Isten templomának (v. ö. Kor. I. 3,16; II. 6,16; Ef. 2,20.) egyebütt is nevezi az apostol a híveket, e helyütt azonban e kifejezésben a 3,5. gondolata csendül meg újra: a hívek egy nagy háznak, egy nagy családnak tagjai, melynek ura s atyja az Isten, sáfára pedig a püspök (Timóteus). Ez az Isten háza nagy dolog, mert az élő, vagyis az igaz Isten egyháza; amint az épület alapja és oszlopai tartják az egész házat, úgy tartja az egyház az igazságot: ő annak egyedüli s csalatkozhatatlan letéteményese.
* 16. Az pedig nyilvánvaló, hogy az az igazság amelyet az egyház őriz, vagy más szóval a jámborság titka nagy dolog. (Jámborság titkának azért nevezi az apostol a keresztény igazságot, mert az a jámbor emberek titka, csak az tudja igazán, aki jámbor életet él). Hogy milyen nagy dolog az Egyház által őrzött igazság (a jámborság titka), azt az apostol a keresztény tanítás lényegének vázolásával bizonyítja; bizonyítékul minden valószínűség szerint az őskereszténység egyik – akkoriban nyilván közismert – himnuszának (énekének) hat sorát szólaltatja meg. A himnusz alanya a görög szöveg tanúsága szerint valamely személy (nem a jámborság titka!), sőt egyes görög szövegek szerint kifejezetten az Isten; kétségtelen dolog tehát, hogy az egész himnusz az Úr Jézus Krisztusra vonatkozik. Ő nyilatkoztattatott ki testben – és az Ige testté lőn (Ján. 1,14.): – Őt igazolta a Szentlélek mint Isten fiát, mint Messiást (v. ö. Máté 3,16.) főkép a feltámadás által, Ő mutattatott meg az angyaloknak (valószínűleg: mennybemenetele után), Őt hirdették a pogány népeknek, a Benne való hit terjedt el (fogamzott meg) a régi, nemzetekre korlátozott vallásokkal szemben, világszerte s Ő vitetett fel dicsőségesen a mennybe.
* 4,1-10. A tévtanítók állal hirdetett önsanyargatás hiábavaló oktalanság (1-5.), csak az igaz jámborságnak van értéke. (6-10.)
* 1. Ámbár tehát az egyház s a hit (mint 3,14-16. láttuk) ilyen nagy dolog mindazonáltal támadnak tévtanítók; ám ez ne zavarjon meg senkit, hiszen ezt a Szentlélek az ő különös kegyelmi ajándéka (charisma) által ihletett férfiak (keresztények) ajka által előre megjövendöltette. Utolsó időkön az apostoli korban az Úr Jézus Krisztus mennybemenetelétől az utolsó ítéletig terjedő időszakot értették; így hát e kifejezés akár az apostol korára, akár az utána következő időkre vonatkoztatható. Egyes értelmezők épen azért az itt említett tévtanítókat a jövendő idők embereinek vélik, mások, talán valószínűbben, az apostollal egy időben élő embereknek tekintik, ugyanazoknak, kiknek képtelen meséiről az apostol a levél elején (1,3-4.) szólott. E tanítókat az apostol a megtévesztés szellemeinek nevezi, mert megtévesztik a hívőket, tanításuk az ördögök tanítása, mert nem az Istentől, hanem a gonosz lelkektől való;
* 2. – amit mondanak hazugság, bár képmutatóskodva, az igazság s a szentség látszatával adják elő, de épen ez a hazug képmutatás bélyegzi meg őket – mint a gonosztevőt a homlokára sütött bélyeg – persze csupán lelkiismeretükben.
* 3. Amint a későbbi hasonló szellemű (gnosztikus) tanításokból ezeknek a tévtanítóknak a tanítására visszakövetkeztethetünk, úgy látszik tanításuk alapgondolata az, hogy az anyag (a test) önmagában véve rossz, minden rossznak (bűnnek) foglalata s eredője; épen azért az embernek az anyagot valósággal üldöznie, sanyargatnia kell. Ezért tilos a házasság, mert ez csak szaporítja az anyagot s így a rosszat, viszont az önmegtartóztatás az anyagnak, minden rossz eredőjének sanyargatását jelenti. (Nem lehetetlen, hogy ugyanezek a házasságon kívüli kicsapongásokat megengedték, azon ürügy alatt, hogy azok – romboló hatásuknál fogva – ugyancsak az anyag (a test) sanyargatására, üldözésére szolgálnak; mindenesetre feltűnő, hogy az Apokalipszis idejében, tehát kb. 30 évvel később, az ilyen törekvések egyik főfészke épen Efezus. V. ö. Jel. 2,6.) – Ugyancsak az anyag sanyargatását célozta különböző ételek (főkép a hús) tilalma, melyet nyilván az ószövetségi ételtörvények hatása alatt hirdettek. (A kereszténység is ismeri s becsüli a házasságról való lemondás s az ételektől való megtartóztatás gondolatát, mindez azonban a kereszténységben nem azt jelenti, hogy mindezek önmagukban véve rosszak, hiszen a házasság szentség s a hús pl. közönséges csütörtökön megengedett, pedig ha önmagukban volnának rosszak, mindig tilosak lennének. A kereszténység szerint az anyag önmagában véve közömbös valami; erkölcsi értékét aszerint nyeri, miként él vele az ember. A keresztény önmegtagadás erkölcsi célja épen az, hogy az ember megtanuljon az anyaggal erkölcsileg helyesen élni, s hogy a megengedett dolgokról való lemondás által megszerezze magának azt az erőt, mely az élet kísértéseinek legyőzésére s az erkölcsi rend betartására szükséges.) Nyilvánvaló, hogy e tévtanítók más dolgokat is kívántak, az apostol azonban csak e kettőt említi, s csupán az ételekre vonatkozólag cáfolja őket. A hívő, az igaz keresztény ember, aki megismerte az igazságot, ne törődjék az ilyen tévtanításokkal, hanem csak adjon hálát, vagyis végezze el az asztali áldást, az evés előtti imádságot s (ha egyéb szempontok nem gátolják) fogyassza el egész nyugodtan azt, amit a tévtanítók tiltanak. Hiszen a teremtéstörténet igazolja, hogy az Isten az ember élvezetére, használatára teremtette az ételeket (v. ö. Móz. I. 1,29. és 9,3.) és hogy
* 4. – az Isten minden teremtménye jó. (V. ö. Móz. I. 1,31.)
* 5. Így tehát az Isten igéje s az imádság által, vagyis az asztali áldás elmondása után minden étel szent, vagyis minden további nélkül élvezhető, elfogyasztható. Az asztali áldást Isten igéjének nevezi az apostol, nyilván azért, mert az őskereszténység asztali áldása legalább is részben Isten igéjéből, a Szentírás szavaiból állott.
* 7. A képtelen – a görög szerint szentségtelen – s vénasszonyos meséken valószínűleg a tévtanítók imént vázolt tanítását kell értenünk. (Egyes értelmezők, kik az itt említett tévtanítókat a jövendő idők embereinek tekintik, ehelyütt új szakaszt kezdenek s e kifejezésekel csupán az 1,4-ben említett tanításokra vonatkoztatják.) Hogy mit kell értenünk itt (s a 8. Versben) a gyakorláson sokat vitatott kérdés. Egyesek úgy vélik, hogy az apostol a testedző gyakorlatokat állítja szembe a jámborság mondhatni lélekedző gyakorlataival: a testgyakorlat keveset ér, mert csak a testet edzi, az pedig múlandó; a jámborság azonban a lélek boldogságát biztosítja itt és túl, az örökkévalóságban. Mások – nem alap nélkül – úgy gondolják, hogy a testi gyakorlás a tévtanítók által hirdetett, pusztán külsőséges, testi sanyargatásokat jelenti; ezek kevésre hasznosak: velük ugyancsak nem sokra megy az ember, míg a keresztény jámborság cselekedetei lelki boldogságot biztosítanak itt és túl.
* 9. A jámborságnak ez az ígérete igaz,
* 10. – hiszen ezért fáradozunk (az apostol és társai) az apostoli munkában, ezért szidalmaznak minket (a görög szöveg szerint: viaskodunk), mivel ennek az ígéretnek a teljesülését reméljük az élő – igaz – Istentől; reméljük pedig annál is inkább, mert az Isten mindenkit üdvözíteni akar, amint az az Isten üdvözítő akaratára már megtért híveken különösen látszik.
* 11-16. Timóteus hirdesse az igaz tanítási, s mint ember és püspök valósítsa meg azt önmagán.
* 12. Timóteus ezidőtájt mintegy 35 esztendős lehetett, s így az egyházközség idősebb tagjai ifjúsága miatt úgy látszik nem mindenkor adták meg neki a köteles tiszteletet. Ez ellen Szt. Pál tiltakozik, egyszersmind azonban inti Timóteust, hogy példás, erényes életével vívja ki magának hívei tiszteletét.
* 13. Ehhez tartozik többek közölt – részletesebb utasításokat majd akkor ad az apostol, ha odamegy – a hivatali kötelmek pontos s odaadó teljesítése: a felolvasás, vagyis az istentiszteletnél – a zsidó zsinagógaistentisztelet módjára (v. ö. Luk. 4,16. Csel. 13,15.) – egy szentírási részlet felolvasása vagy felolvastatása, s az ehhez fűződő erkölcsi intés és oktató tanítás.
* 14. Egyszóval ne hanyagolja el, ne hevertesse parlagon azt a kegyelmet, vagyis azt a kegyelmi ajándékot, mely püspöki hivatala gyakorlásának alapja, s mely néki felszentelésekor adatott. E felszentelést Tim. II. 1,6. kifejezett tanusága szerint az apostol, Szt. Pál maga végezte és pedig – mint ma is – kézfeltétel által; e helyütt az apostol e felszentelés két kísérő körülményéről emlékezik meg: Timóteust e felszentelésre a Szentlélek különös kegyelmi ajándéka (charisma) által ihletett férfiak jövendölése ajánlotta (v. ö. 1,18.) s a preszbiterium, vagyis az (efezusi. felszentelt) egyházi elöljárók testületének jóváhagyó kézfeltétele kísérte. (Egyesek a jövendöléseken a felszentelés szavait értik.)
* 15. Ha Timóteus mindezt teljesíti, haladása az erényekben való öregbedése nyilvánvaló lesz s így fiatalsága ellenére is becsülni fogják.
* 16. Legyen tehát gondja magára, vagyis magánéletének feddhetetlenségére s a tanításra, vagyis hivatali kötelmeinek teljesítésére, elsősorban a hit tisztaságának megőrzésére; e két dologban legyen állhatatos.
* 5,1-8. A hívekkel szeretettel kell bánni.
* 1-2. Az apostol néhány szóval a hívek valamennyi lehetséges csoportját felsorolja, minthogy a lelkipásztori intést minden korú s nemű hívőnek alázattal kell fogadnia, a lelkipásztortól azt követeli, hogy kerülje a durvaságot s – nőkkel szemben – a bizalmaskodást. Az özvegyekről (3-8.) behatóbban szól. E részt kétféleképen lehet értelmezni. Ha t. i. pusztán erkölcsi értelemben vesszük (ami a latin fordításnak jobban megfelel), akkor az apostol azt mondja: az igazán özvegy – tehát nem bujálkodó – özvegyeket tisztelni kell, ha vannak gyermekei, foglalkozzék azokkal s legyen viszontszolgálatára szüleinek (kikhez mint özvegy visszatért); ha nincs senkije, éljen a jámborságnak (az apostol szemmelláthatólag Anna példájára céloz, v. ö. Luk. 2,37.), mert ha bujálkodik, élőhalott; ha övéinek, gyermekeinek s háznépének, vele lakó rokonainak, talán elsősorban szüleinek gondját – a 4. vers szerint – nem viseli, megtagadja a hitet, mely néki mindezt kötelességévé teszi s így rosszabb, mint a keresztény erkölcs parancsait nem ismerő hitetlen. – Az egész részt azonban (főkép a görög szöveg alapján) más értelemben is vehetjük. Tudjuk ugyanis, hogy az őskereszténység igen fontos dolognak tekintette az özvegyek gyámolítását s arról intézményesen is gondoskodott (v. ö. Csel. 6,1-6; 9,36-39. Jak. 1,27.), e szó tiszteld pedig az anyagi támogatásra is vonatkozhatik. (V. ö. honorárium, tiszteletdíj.) Így a következő gondolatmenetet nyerjük: aki igazán özvegy, akinek nincs senkije, azt az egyházközségnek támogatnia kell; akinek fiai vagy unokái vannak, (a görög szöveg szerint:) azok (a gyermekek s az unokák) tanulják meg, hogy elsősorban saját házuk (özvegy anyjuk vagy nagyanyjuk) iránt tanúsítsanak kegyeletet, s fizessék vissza szüleiknek (özvegy anyjuknak vagy nagyanyjuknak) azt, amit azok tettek velük, vagyis tartsák el őket; akinek nincs senkije és derék asszony, azt támogassa az egyházközség; aki azonban bujálkodik, az az egyházközség előtt halott, ne kapjon semmit; ha valamelyik keresztény ember övéinek, vagyis családjának s háznépének, vagyis nála éldegélő özvegy anyjának vagy nagyanyjának gondját nem viseli, őket el nem tartja, megtagadja a hitet, mely ezt néki kötelességévé teszi.
* 9-16. Özvegyasszonyul az egyház szolgálatába csak feddhetetlen, alkalmas özvegyet kell felvenni.
* 9. Az özvegyekre vonatkozó parancsolatok az apostol figyelmét szinte önkéntelenül is az egyházi szolgálatban álló özvegyek ügyére terelik. E részben t. i. olyan özvegyekről szól, akiket az egyház a betegek, az árvák, a szegények gyámolítására, sőt részben a nők oktatására (s keresztelésére) alkalmazott. Felszentelve – a szó szoros értelmében – természetesen nem voltak. Úgy látszik különben itt ugyanazokról van szó, akikről az apostol már fennebb (v. ö. 3,11. s jegyz.) megemlékezett s akiket ekkor még diakónusoknak (Róm. 16,1.) később diakonisszáknak neveztek. (Pusztán megemlítjük, hogy vannak értelmezők, akik ezeket a sorokat is az egyház által segélyezett – lásd 3-8. – özvegyekre vonatkoztatják.) Ezekkel szemben az apostol 7 követelményt állít fel. A hatvanadik évet az apostol a szomorú tapasztalatok miatt (v. ö. 11-14.) kívánja meg. Egy férfiú felesége egy férfiú özvegye az, aki csak egyszer ment férjhez, első özvegységében van; v. ö. 3,2. s jegyz.
* 10. A gyermekneveléshez az özvegynek hivatása miatt kellett értenie; nem következik azonban, hogy az; özvegynek ezt saját gyermekei nevelése által kellett megtanulnia. Olyannak kellett lennie, aki míg bírta, vendégszerelő volt: az úton levő híveknek, vándor hittérítőknek szállást adott (v. ö. 3,2. s jegyz.) s a hozzá betérő szenteket, azaz keresztényeket (v. ö. Csel. 9,13. jegyz.) szívesen fogadta s a keleti szokásokhoz híven lábukat megmosta (v. ö. Luk. 7,36. Ján. 13,4.), a testi-lelki nyomorúságban levőkön segített, szóval ha minden jóban buzgólkodott.
* 11. Hatvan évnél fiatalabb özvegyeket vissza kell utasítani, nem szabad felvenni az egyházi szolgálatba, mert ha Krisztus ellenére, vagyis annak dacára, hogy mikor Krisztus szolgálatába léptek, tudták, hogy férjhez menniök (s hivatásukat otthagyniuk) többé nem szabad, férjhez kívánkoznak,
* 12. – megszegik a Krisztusnak (talán fogadalommal is) ígért hűséget, s így csak maguknak ártanak.
* 14. Azért tehát – ámbár önmagában véve Kor. I. 7,8. 40. szerint az önmegtartóztatás az özvegyre nézve is jó, erényes dolog – aki magát megtartóztatni nem akarja, az menjen férjhez, s ne lépjen az egyház szolgálatába, nehogy az ellenfél, a nemkeresztények előtt viselkedésükkel s hűtlenségükkel szégyent, gyalázatot hozzanak a kereszténységre. A 16. vers értelmezése, sőt szövege is kétséges. A legjobb görög szövegek szerint arról van szó, hogyha valamely hívő asszonynak özvegyei vannak, tartsa el azokat; kérdés azonban ki ez a hívő asszony ? Egyesek úgy vélik, hogy az egyházi szolgálatban álló özvegyekről (diakonisszákról) van szó: az ilyen tartsa el özvegyasszony rokonait, s ne akarja eltartatni az egyházzal. Mások – újabban – úgy gondolják, hogy a hívő asszony kifejezés olyan gazdag keresztény nőre vonatkozik, ki (buzgóságból) az egyházi szolgálatban levő özvegyeket házába befogadta s számukra ott amolyan otthonfélét rendezett be; ettől azt kérné az apostol, hogyha lehetséges, lássa el az összes nála levő ilyen özvegyeket (diakonisszákat), hogy az egyháznak semmi gondja se legyen reájuk. – Mivel végül a görög szövegek egy részében nemcsak a hívő asszonyokról, hanem kifejezetten a hívő férfiakról is szó van, egyesek e sort egész általánosságban értelmezik: ha valamely hívőnek (férfiúnak, asszonynak) özvegyasszony rokonai vannak, tartsa el őket, ne akarja, hogy az egyházközség tartsa el, mert akkor nem jut azoknak, akik igazán rászorulnak.
* 17-25. A preszbiterek ellátása (17-18.), fegyelmi ügyei (19-21.) s megválogatása (22-25.).
* 17. A. preszbiterekről lásd 3,1. jegyz. – Kötelességük elsősorban azoknak a szent cselekményeknek a végzésében állott, melyeket fel nem szentelt emberek nem végezhettek. Igehirdetéssel és tanítással, melyet ekkoriban még részben világiak, főképen a Szentlélek különös kegyelnie által ihletett emberek is végezhettek (v. ö. 2,11. jegyz.) csak a kiválóbbak foglalkoztak. A megtiszteltetés, mely az apostol szerint az ilyeneknek jár, az erkölcsi tiszteleten felül anyagi szolgáltatásokat, ellátást is jelent. (V. ö. 5,3.) Hogy itt épen az utóbbin van a hangsúly, mutatja a két idézet.
* 18. Az egyik az ószövetségi Szentírásból (Móz. V. 25,4.) való; a régi Kelet cséplés helyett nyomtalan, vagyis a szérűn kiteregetett gabonán állatot járatott, hogy patájával (később a nyomtatószánnal) kinyomja a szemet a kalászból; embertelenségnek s igazságtalanságnak számított, bekötni az ilyen állat száját, hogy egy pár szál gabonát fel ne kaphasson. – A másik idézet benne van a harmadik evangéliumban (Luk. 10,7.) is; mivel Szt. Pál az első idézet előtt az Írásra hivatkozik, sokan ügy vélik, hogy itt is az írott evangéliumot idézi; mások úgy gondolják, hogy ez az idézet a szóbeli evangéliumból, a keresztény tanításból való. Az kétségtelen, hogy Szt. Pál előtt az ószövetségi Szentírásból vett idézet teljesen egyenlő értékű az újszövetségi idézettel.
* 19. A preszbiterek fegyelmi ügyeire vonatkozólag arra inti az apostol Timóteust, hogy ne adjon hitelt minden Alaptalan vádaskodásnak, melynek a preszbiterek oly könnyen ki vannak téve, hanem tartsa be a bírói eljárás (ószövetségi) törvényeit. (V. ö. Móz. V. 19,15. Máté 18,16.)
* 20. A tényleg vétkes preszbitert feddje meg az összes preszbiterek, a preszbiterium (v. ö. 1,3. jegyz., 4,14. jegyz.) előtt.
* 21. E dologban előítéletnek, ellenszenv s rokonszenvnek, személyválogatásnak helye nincsen.
* 22. A kézföltételre, vagyis a felszentelésre vonatkozólag az apostol megfontoltságot ajánl, mert a méltatlan preszbiter bűneiért az elhamarkodott felszentelés révén Timóteust felelősség terheli. Már pedig a püspök legyen mindenben példakép: őrizze meg magát tisztán, feddhetetlenül.
* 23. De azért az egészséget nem szabad elhanyagolni: csak igyék egy kis bort is, ne csupán vizet; ezt annál kevésbbé vetheti valaki (a 4,3. eretnekei) a szemére, mivel azt gyomra, gyomorbaja s gyengélkedései, gyengeségből származó rosszullétei miatt orvosságként veszi. (E sor a levél valódiságának legékesebben szóló bizonyítéka, hisz ha a levél nem tényleg Timóteusnak szólna, kinek jutna eszébe – Timóteus halála után – néki ilyen tanácsot adni!)
* 24. A felszentelés megfontoltsága (22. v.), a felszentelendők szorgos megválogatása annál is inkább szükséges, mivel nem minden embert lehet egyhamar kiismerni: vannak, akiknek bűnei nyilvánvalók, úgy hogy nem is kell megvárni, míg az illető az ítélet elé kerül, máris tudja őket mindenki; de vannak olyanok is, kiknek bűnei csak szorgos vizsgálat után, az ítélet kimondásakor lesznek ismeretesekké;
* 25. – épígy van a jócselekedetekkel is: azok is részben eleve nyilvánvalók, részben máskép áll velük a dolog, vagyis nem nyilvánvalók: s szorgos vizsgálatra van szükség, hogy megállapíthatók legyenek.
* 6,1-2. A rabszolgáknak engedelmeskedniük kell.
* 1. A rabszolgaság elvileg járom: vagyis nem emberhez méltó állapot. Ám a kereszténység nem lázong, s így a rabszolgáknak nem szabad – mint azt úgy látszik megkísérelték – az engedelmességet megtagadniok. (V. ö. Kor. I. 7,21; Filem. 14,21.) – (Mellékesen megjegyezve, ha a kereszténység a rabszolgaságot egy csapásra megszüntette volna, a világtörténelemben páratlan gazdasági válságot idézett volna elő, mivel a rabszolgák millióinak megélhetését s elhelyezkedését biztosítani nem tudta volna. Épen azért a fennálló rend épségben hagyása mellett arra törekedett, hogy az urak s a rabszolgák lelkületét változtassa meg, hogy ezáltal ez embertelen intézménynek csupán a neve maradjon meg mindaddig, míg az is eltörölhető leszen.) Ezt az engedelmességet nem szabad megtagadni a pogány uraktól sem, már csak azért sem, hogy ne káromoltassék az Úr neve s a tanítás, vagyis hogy ne gyalázzák emiatt a kereszténységet s azon át az Istent.
* 2. De nem szabad megtagadni azt a hívő, a keresztény uraktól sem, azon ürügy alatt, hogy azok a hitben testvérek s így Isten előtt rabszolgáikkal egyenlők; sőt épen azért kell jobban szolgálni őket, mert hívők, keresztények, szeretettek, vagyis mint hittestvéreket, szeretet illeti őket (mások szerint: mert az Isten előtt, mint hívők, kedvesek, szeretettek) s a jótéteményben részesek, vagyis mint hívők, mindenkivel (s így rabszolgáikkal szemben is) jót cselekszenek (mások szerint: mert részesei az Isten jótéteményének: a hitnek s az üdvösség eszközeinek).
* 2b-16. A tévtanítók vagyonra törekszenek: az Isten embere legyen megelégedett s erényekre törekedjék.
* 3. Minden valószínűség szerint e helyütt ismét ugyanazokról a tévtanítókról van szó, akikről az apostol 1,3-7. és 4,1-7. szólott. Tanításuk nem egészséges (v. ö. 1,10.) s nem nyilvánul jámborságban, nem párosul jámbor élettel (v. ö. 1,8-10; mások szerint: nem vezet jámborságra).
* 4. Az illetők szőrszálhasogatás (v. ö. 1,4.) és szóharc betegei; e két dolog eredménye irigykedés, veszekedés, káromlás (szidalmazás) s rosszakaratú gyanúsítás az ellenféllel, az igaz hívő keresztényekkel szemben,
* 5. – meg az az állandó torzsalkodás, melyet ezek a – tanításuk tanúsága szerint – megbomlott elméjű a keresztény igazságtól megfosztott, a jámborságot, a jámbor életre való oktatást, jövedelmi forrásnak, üzletnek tekintő emberek véghezvisznek. – Egyes görög szövegek e mondat után hozzáfűzik: Tartsd távol magadat az ilyenektől.
* 6. A jámborság igenis jövedelmi forrás, de természetfeletti értelemben, mintahogy 4,8. olvastuk: bírja a jelen s a jövendő élet ígéretét. Az igazi jámborsággal azonban a vagyon hajhászása nem fér össze: azt megelégedésnek, megelégedettségnek kell kísérnie.
* 7 A vagyonhajhászásnak nincs is értelme: mintahogy születésünkkor nem hoztunk magunkkal semmit, úgy nem is viszünk el halálunkkor semmi földet, kincset,
* 8. – elégedjünk meg hát a szükségesekkel.
* 9. Sőt a vagyonhajhászás veszedelmes is: az embert könnyen arra kísérti, hogy tisztességtelen úton keresse a meggazdagodást, s mindenféle haszontalan és káros (a görög szöveg szerint: oktalan) kívánságot ébreszt.
* 10. Így hát a kapzsiság (a görög szöveg szerint: a pénz szeretete) mindenféle bajnak (egyik) gyökere; bizonyság reá a tapasztalat: emiatt már sokan eltévelyedtek a hittől (a görög kifejezés értelme: letértek a hit helyes útjáról) s sok gyötrelmet elsősorban lelkiismeretfurdalást szereztek maguknak. (A görög szöveg szerint: sok gyötrelemmel döfték át magukat.)
* 11. Az Isten embere, vagyis Tim. II. 3,17. tanúsága szerint: a keresztény ember – itt a kifejezés erősebb hangsúlyozásával elsősorban Timóteus – ne a vagyonra, hanem az erényes életre törekedjék.
* 12. Harcolja meg a hit világánál az örök életért folyó jó, azaz nemes harcot (v. ö. 1,18; Ef. 6,1.5-17.), mintahogy a bajvívó (az atléta) a versenypályán a győzedelmi koszorúért (v. ö. Kor. I. 9,25.), úgy küzdjön ő az örök életért, melyre, mikor kereszténnyé lett. Isten kegyelméből hivattatott, s amelyre püspökké szentelésekor (mások szerint megkeresztelkedésekor) letette a szép hitvallást, és pedig számos tanú, vagyis a felszentelésnél jelenlevő preszbiterium (v. ö. 4,14.) s hívek (mások szerint a keresztségnél jelenlevő hívek) előtt.
* 13. Az Isten előtt, ki mindeneket éltet, tehát az örök életet is adja és Jézus Krisztus előtt, ki Poncius Pilátus idejében (Kr. u. 26-36) szenvedése és halála által tanúskodott azon szép hitvallás mellett, melyet Timóteus az örök életre vonatkozólag letett, parancsolja az apostol, hogy
* 14. – tartsa meg Timóteus a parancsolatot, vagyis mindazt, amit néki az apostol főkép a hitre nézve parancsolt, mindaddig, míg – ha az Isten úgy akarja, hogy Timóteus azt megérje — el nem jő Krisztus az utolsó ítéletre. Az őskereszténység, mintahogy azt nekünk is tartanunk kell, minden pillanatban lehetségesnek tartotta Krisztus eljövetelét az utolsó ítéletre; az apostol nem biztosítja Timó-teust, hogy ezt ő megéri,
* 15. – ellenben ünnepélyes hangon biztosítja, hogy a kereszténységnek ez az alapigazsága, mely felett egyesek már azidőben is gúnyolódtak (Pét. II. 3, 4.) annak idején teljesedni fog, mert megmutatja, teljesíti azt az Isten. Isten nevét az apostol nem mondja ki, hanem csak körülírja, és pedig úgy lehet, ismét (v. ö. 3,16.) valamely őskeresztény himnusz szavaival. Ő a boldog (v. ö. 1,11.) és egyetlen (v. ö. 1,17.) Hatalmasság s így tudja is teljesíteni ígéreteit, hiszen ő a királyok Királya s az urak (az uralkodók) Ura (uralkodója), vagyis a legfőbb király s uralkodó. (Ez az eredetileg ószövetségi kifejezés, (v. ö. Móz. V. 10,47.) az őskereszténység egyik kedvelt kifejezése lett. V. ö. Jel. 17,14; 19,16.).
* 16. Ő bírja egyedül, lényegénél fogva a halhatatlanságot, minden más lény halhatatlansága őtőle való, megközelíthetetlen világosságban lakozik (v. ö. Ján. 1,9; Jel. 21,23.), vagyis végtelenül tökéletes, s így ember szeme nem láthatja (v. ö. Ján. 1,18.). (Az örökkévalóságban az üdvözültek látják az Istent, de arra értelmüket Isten különös kegyelme képesíti.) A gondolatot Isten dicsőítése zárja be. (V. ö, 1,17.)
* 17-19. A földi javak helyes használata. E rész gondolatai szemmelláthatólag az esztelen gazdagról szóló (evangéliumi) példabeszéd (Luk. 12,16-21.) s a hegyi beszéd (Mt. 6,20.) gondolatai körében mozognak. Alapgondolata: mintahogy az ember kincseket gyűjt kincstárába, úgy gyűjtsön, hordjon össze magának a keresztény ember jócselekedetei (kincsei által) alapot az igaz (a jövendő) életre.
* 20-21. Befejezés, búcsúköszöntés.
* 20. Szt. Pál, az akkori szokásokhoz híven, leveleit tollbamondotta, de levelei végére rendesen sajátkezűleg írt néhány sort. (V. ö. Tessz. II. 3,17. Gal. 6,11. Kor. I. 16,21. Kol. 4,18.) Úgy látszik itt is ilyennel van dolgunk. Még egyszer buzdítja Timóteust, őrizze meg a rábízott kincset (szószerint: letétet), vagyis a hitet (v. ö. 6,14.), kerülje az újdonsághajhászó fecsegést (ez görögül: kainofonia; a legtöbb szövegben azonban e szót találjuk: kenofonia, ami üres fecsegést jelent), vagyis a tévtanítók okoskodásait, az ellenvetéseket (görögül: antitéziseket), melyeket a tudomány (görögül a gnózis, szószerint: ismeret) nevében állítanak fel, mert a tévtanítók az ő képtelen tanításukat hamisan és nagyképüsködve tudománynak nevezik. Feltűnő, hogy alig száz év múlva, mikor az az eretnekség, melynek bontakozó csiráit e levélben láttuk, egészen kifejlődik, mindig a gnózisra (a «mélyebb» ismeretekre) hivatkozik, egyik képviselője, Marcion (Markion, megh. kb. 170 táján) pedig könyvének e címet adta: Antitézisek. (Ellentétek az Ó- és az Újszövetség között.)
* 21. A búcsúköszöntés, a befejező áldás a görög szöveg szerint az egész egyházközségnek szól: Kegyelem veletek! Az Ámen szó viszont a görög szövegben hiányzik.