Mózes II. könyvének kommentárjai

* Bevezetés: Izrael sorsa Egyiptomban. (L. 1-2. 2.)

* 1,1-7. Izrael utódainak megsokasodása.

* 7. Innen kezdve a Szentírás állandóan Izrael fiainak nevezi Izrael ( = Jákob) utódait, az izraelitákat; e kifejezés tehát a következőkben nem Izrael közvetlen fiaira, hanem a tőle származott népre, az izraelitákra vonatkozik. – Izrael fiainak megsokasodása egyfelől a keleti népek természetes szaporaságának, másfelől Isten különös oltalmának volt a következménye; így tehát a nép csakhamar ellepte Gesszen (L. I. 45,10. jegyz.) egész földét.

* 8-14. Az új fáraó robotra fogja az izraelitákat.

* 8. Közben, vagyis a héber szöveg számadatai szerint mintegy 400 esztendő múlva, új király támadt Egyiptomban. Ha az I. 46,34. jegyzetében közölt feltevés helyes, a dolgot ügy kell gondolnunk, hogy ezidőtájt (Alsó-) Egyiptomban új, nemzeti uralkodóház (dinasztia) került a hatalom birtokába. Ez, ha hallott is Józsefről, annak a régi (idegen) uralkodóház szolgálatában szerzett érdemeit nem ismerte el s az izraelitákat, kiknek földet s jólétet az idegen uralkodók adtak, gyanakvó szemmel nézte, annál is inkább, mert az izraeliták épen az országnak hadi szempontból is legjelentősebb részén, a keleti oldalon laktak. Ki volt azonban ez az új király (= fáraó), az időrendi nehézségek miatt bizonyosan megállapítani nem lehet. Annyi kétségtelen bizonyos, hogy a Hikszoszok uralmát Kr. e. 1578 táján sikerült megtörni és nagyon valószínű, hogy Izrael Kr. e. 1400 táján már Kánaánban volt. Ha az új királyt a Hikszoszok elűzése után uralomra jutó uralkodók elsejének tekintjük, akkor (Amozist, I. Amenofist) I., II., III. Tutmózist kell az izraeliták sanyargatóinak gondolnunk és III. Tutmózist a kivonulás fáraójának tekintenünk. Mivel azonban a Szentírás szerint úgy látszik, hogy az izraeliták sanyargatásának ideje alatt csak egy fáraó halt meg s az hosszú uralkodású (vö. 2,23.) volt, újabban mind többen III. Tutmózist (Kr. e. 1501-1447.) tekintik az izraeliták első sanyargatójának, fiát és utódját, II. Amenofist (Kr. e. 1448-1420) pedig a kivonulás fáraójának. Az első feltevés szerint Izrael kivonulása Kr. e. 1490, a második szerint Kr. e. 1447 táján történt. Vannak azonban jeles tudósok, kik Izrael sanyargatását és kivonulását nem a Hikszoszok bukásával, hanem Egyiptom egyéb, külpolitikai eseményeivel hozzák kapcsolatba s Izrael sanyargatását és kivonulását II. Rámzes és Merneptáh idejére (Kr. e. 1292-1215) helyezik.

* 10-11. A fáraó először cselhez folyamodik: kemény testi munka által akarja elsenyveszteni az ahhoz nem szokott (pásztorkodó) népet, remélve, hogy így megakadályozza szaporodását. — Fitom annyit tesz, mint Tum ( = a leszálló nap istenének) lakhelye; nyilván az ott szokásos naptiszteletről nyerte ezt a (vallási) nevét. A polgári életben a körülötte levő tartománnyal együtt Tuku-nak is hívták; nagyon valószínű, hogy a Szentírás Szokót-ja (vő. 12,37.) utóbbinak héber formája. – A város a szűkebb értelemben vett Egyiptom keleti határszélén feküdt. – Rámesszesz (megkülönböztetendő a hasonlónevű, máskép Gesszennek is nevezett tartománytól, vö. Móz. I. 17,11.) Pitomtól nyugatra feküdt; egyesek szerint azonos a híres régi Tánisszal (héberül Szoán-nal), II. Rámzes kedvelt székhelyével.

* 13. Mikor az egyiptomiak látták, hogy ravaszkodásuk hiábavaló, meggyűlölték az izraelitákat (a héber szöveg szerint rettegni, borzadni kezdtek tőlük), nyilván, mert tervük meghiúsulásában az izraeliták Istenének kezét sejtették. Erre aztán (a héber szöveg szerint) szigorral fogták őket munkára;

* 14. eljárásukban fokozás van: téglát vetni nehezebb, mint építeni, a mezei munkák (főleg az öntözés) pedig a legkegyetlenebb munkák közé tartoztak Egyiptomban. (A nagy piramisok építésében az izraeliták nem vettek részt, mert az sokkal előbb történt.)

* 15-21. A fáraó a bábák által akarja elveszíteni Izrael fiait.

* 15. Lehet, hogy Szefora és Fua az izraelitáknak főbábái voltak, minthogy két bába nyilván kevés lett volna.

* 19. A bábák válasza kétségkívül csupán kifogás, mely legfeljebb egy pár esetben lehetett igaz.

* 20, Isten a bábákat istenfélelmükért (nem a fáraónak mondott megtévesztő válaszukért) azzal jutalmazta, hogy házat épített nékik, vagyis a keleti ember legnagyobb kincsével, fiúgyermekkel s azok révén családdal ajándékozta meg.

* 22. A fáraó nyílt erőszakkal akarja elpusztítani Izrael fiait. A nép Izrael népe; különös kegyetlenség volt, hogy a népnek magának kellett végrehajtania önmagán az ítéletet. – Valószínű különben, hogy e rendelet nem sokáig maradt érvényben.

I. Izrael kiszabadítása Egyiptomból. (2,1-12,36.)

* 2.1-4. Mózes születése és kitevése.

* 1. A latin fordításban e vers első szava: ezek után; e kifejezésnek azonban ehelyütt általánosabb értelme van (fordításunkban pediglen-nel fordítottuk), mert a szóban forgó házasság kétségkívül a fáraó utolsó, gyilkos rendelete előtt jött létre, minthogy az ezen házasságból született idősebbik fiú (Áron) ekkor már háromesztendős volt és őt még nem kellett kitenni a folyóba. A férfiú, akiről szó van (Mózes atyja), Ámrám; felesége (Mózes anyja), Jókábed volt; mindketten Lévi törzséből (annak is káátita nemzetségéből) származtak, vö. 6,20.

* 3. A gyékénykosárka a héber szöveg tanúsága szerint inkább papiruszládika (vö. Móz. I. 6,14. jegyz.) volt. A folyó a Nílus.

* 4. Mózes nénjét Mirjámnak (= Mária) hittak, a név legvalószínűbb jelentése Teofila = Istenszeret.

5-10. A fáraó leánya fiává fogadja Mózest.

* 5. A fáraóról L. 1,8. jegyz. Leányát állítólag Tmer-en Mut-na (Mut istennő kegyeltjének) hittak. – A folyóban való fürdés úgylátszik vallásos cselekmény számba ment.

* 10. A fáraó leánya (állítólag) gyermektelen volt, azért fogadta fiává a gyermeket; Mózes (inkább hangzása, mint értelme szerint) kb. annyit jelent, mint Vízből kihúzott. (Eredetileg – egyiptomi nyelven – talán inkább fiút jelent; vö. Rá-mzes = Rának – a napistennek – fia, Tut-mózis = Tut-nak — a holdistennek fia.)

* 11-14. Mózes védelmére kél népének.

* 11. Mózes 40 esztendős koráig tartózkodott a fáraó házában (Csel. 7,23.); ezalatt természetesen elsajátította az egyiptomiaknak akkor igen magas műveltségét, de megőrizte nemzete iránti szeretetét. Ilyen módon alkalmas eszközzé növekedett az Isten kezében, hogy megszabadítsa Izraelt az egyiptomiak szolgaságából.

* 12. Mózes isteni hivatottsága tudatában üté le az egyiptomit, Szent István diakónus szavai szerint azt vélve, hogy népe megérti, hogy az Isten az ö keze által ad nekik szabadulást. (Vö. Csel. 7,25.)

* 15-22. Mózes menekülni kénytelen.

* 15. Mádián földe a Vöröstenger keleti (eláni) öbléből délkeletre terült el; mivel azonban a Hóreb (másként Szinaj)-hegy – az értelmezők túlnyomó többségének tanítása szerint – a mai Sinai-félsziget déli részében feküdt s Mózes Mádiánból a hegyig jutott (vö. 3,1.), fel kell tennünk, hogy a mádiániták egy része a Vörös-tenger keleti (eláni) öblének (dél) nyugati oldalán tanyázott. Földükre nem ért el a fáraó keze. A mádiániták egyébként az izraeliták rokonai is voltak, mert ősatyjuk Mádián, Ábrahám (negyedik) fia volt. (Vö. I. 25,2.4.)

* 18. A mádiáni papot a Szentírás hol Ráguelnek (IV. 10,29.), hol Jetrónak (3,1; 4,18; 18,1.) hívja; mivel Raguél (héberül Reu-El) annyit jelent, mint Isten-barátja (vagy pásztora), sokan úgy vélik, hogy ez a neve papi címe volt.

* 20, Kenyerezni annyit tesz, mint lakomázni.

* 22. Gersam (Gerson = Gerzson) kb. annyit jelent, mint jövevény, idegen, elűzött, Eliezer pedig annyit, mint az én Istenein a segítőm. — Eliezer születéséről a héber szöveg ehelyütt nem beszél, csak 18,4-ben szól róla.

* 23-25. Isten elhatározza, hogy megszabadítja Izraelt.

* 23. A sok idő kb. negyven esztendő. (Vö. Csel. 7, 30.). A fáraóról L. 1,8. jegyz.

* 24-25. Mikor annak ideje elérkezett, az Isten, aki addig szenvedni hagyta Izrael tiait, rájuk tekinte és figyelembe vevé (szószerint: megismeré) őket, vagyis – emberileg szólva – hozzálátott megszabadításukhoz.

* 3,1-15. Mózes küldetése.

* 1. Forró nyári időben, amikor a puszta amúgyis szegényes legelője egészen elaszik, a pásztorok leihúzódnak a magasabban fekvő (nedvesebb) hegyvidékre. A mádiáni puszta mögött emelkedett a Hóreb hegye, melyet a később rajta történt isteni jelenés miatt már itt is Isten-hegyinek nevez a Szentírás. A hagyományos magyarázat szerint e hegy a Sínai-félsziget déli végében, a Vörös-tenger villaszerűén elágazó két öble között feküdt; újabban egyesek a Sínai-félszigeten kívül keresik.

* 2. A héber szöveg szerint az Úr angyala jelent meg Mózesnek; e kifejezés – vö. Móz. I. 16,7. jegyz. – az isteni jelenéseknél sokszor (itt is) magára az Istenre vonatkozik. – A csipkebokor szó héberül így hangzik: szene; mivel a Hóreb-hegyet, főként annak egyik részét – hol Mózes 40 napig beszélt az Úrral – Sínai (héberül Szináj)-hegynek is nevezték, lehet, hogy a csipkebokor szó és a Sínai szó között valamilyen összefüggés van. – 5. Sarut a keleti ember csak az úton visel; ha valahova betér, az illendőség megkívánja, hogy tegye le s ne vigye be az út porát; százszorosan megkívánja ezt az Isten szenthelyének méltósága. (A keleti ember ma is mezítelen lábbal járja szenthelyeit.)

* 8. A kánáneusokról, heteusokról, ámorreusokról, ferezeusokról, heveusokról L. I. 12,6. – A jebuzeusok Jeruzsálem vidékén laktak.

* 12. A kislelkű Mózest azzal bátorítja az Isten, hogy csak tegye meg, amit parancsol s meg fogja látni, hogy épen ennél a hegynél (a Sinainál) fog áldozni (a héber szöveg szerint: szolgálni) ő és népe az Istennek.

* 13. Abban az időben az Isten szó még nem annyira tulajdonnév, mint inkább köznév volt: a régi Kelet számtalan istent tisztelt s mindegyiknek megvolt a maga tulajdonneve. – Mózes tehát hiába állt volna a nép elé, ha egyszerűen csak istenre hivatkozik.

* 14. Azért Isten néven nevezi magát: Ő az Ehje = a Vagyok, mert Ő az örökkévaló, legteljesebb s legtisztább, minden időtől s tértől független lét. (Vö. Jel. 1,4. 8; 4,8.) Mózes tehát Arra hivatkozzék, Aki van (a többi „isten” nincs) és

* 15. – Izrael fiai is így hívják Őt ezentúl. – Istennek ez a neve az «Aki van» (a Mózes korabeli) héber nyelvben Jahvénak hangzott. (Eredetileg talán Jáh, Jáhu vagy Jáó volt.) A zsidóság azonban, hogy az Isten (Jáhve) nevét soha meg ne szentségteleníthesse, e nevet sohasem ejtette ki, hanem helyette mindenkor Adonájt (= Úr), vagy ha e szó már előzőleg amúgyis szerepelt, Elohímot (= Istent) mondott. A Jáhve szót a latin fordítás is – csekély kivételektől eltekintve – mindig az Úr szóval fordítja; valahányszor tehát a következőkben az Úr szóval találkozunk, mindig a Jáhve névre kell gondolnunk. A Jáhve és az Adonáj szó keveredéséből származott aztán – a keresztény középkor folyamán – a Jehova szó, melyet a zsidók sohasem használtak s melynek semmi értelme nincsen. Mikor ugyanis a zsidók a Szentírás héber szövegét, mely eredetileg csak a mássalhangzókat jelölte, a hagyományos kiejtés magánhangzóival ellátták, a Jáhve(h) szó mássalhangzói (J h v h) alá az Adonáj (= Úr) szó (illetőleg az Elohim – Isten szó) magánhangzóit írták. Ezt ők mindig Adonájnak olvasták és olvassák, a keresztény középkor azonban a J h v h szó mássalhangzóit s az Adonáj szó magánhangzóit (melyek közül az első «a» a J és h között a héber nyelv hangtani törvényei szerint «e» színezetet nyert) összeolvasták s így jött létre a Jehova (illetőleg Jehovi) szó, mely először Kr. u. 1303-ban merül fel.

* 16-22. Isten részletesebb utasítást ad Mózesnek.

* 16-18. Mózesnek tehát először Izrael véneivel kellett közölnie Isten üzenetét; a vének az egyes nemzetségek fejei. (Izrael népe 13 törzsre, minden törzs több nemzetségre, minden nemzetség több atyafiságra, minden atyafiság több családra oszlott.) – A kánáneusokról stb. 1. I. 12,6. jegyz.

* 18-20. Aztán Mózes menjen a király, a fáraó (II. Amenofis? vö. 1,8. jegyz.) elébe s kérjen háromnapi szabadságot a népnek, hogy Jahvét a pusztában, az Isten hegyénél, a Hórebnél, hol Mózesnek megjelent, tisztelhesse; a fáraó ezt sem fogja megadni, de az Isten éreztetni fogja vele erős kezét, csodatevő (kényszerítő) hatalmát s erre majd nemcsak három napra, hanem egészen elengedi a népet.

* 21-22. Végül Mózes nyugtassa meg a népet, hogy jóléte (földje) elhagyása által nem fogja veszteség érni őket: Isten kárpótolni fogja őket és pedig úgy, hogy kedvessé teszi őket az egyiptomiak előtt s így azok szívesen fognak adni mindenféle ezüstöt, aranyat s ruhákat. Ilyenformán az izraeliták ki fogják fosztani Egyiptomot. A Szentírás héber szövege nem tartalmaz semmi olyat, amiből arra kellene következtetnünk, hogy az izraelita asszonyok ezzel az eljárással valami fondorkodást vagy ravaszkodást követtek volna el. Az egyiptomiak a holmikat önként adták, az izraeliták pedig elhagyott földjeik s végzett munkájuk jogos kárpótlásának tekintették. (Vö. Bölcs. 10,17.) A kifosztás szó elsősorban a szerzett holmi bőségére (nem a szerzés jogos vagy jogtalan módjára) vonatkozik.

* 4,1-9. Mózes isteni küldetésének zálogául hármas csodatevő hatalmat nyer.

* 2-5. Az első jel (vö. 9. vers), vagyis Mózes isteni küldetését igazoló csoda az, hogy pásztorbotját Mózes kígyóvá (vő. 7, 9. jegyz.) és ismét bottá változtathatja.

* 6-8. A második jel az, hogy kezét poklossá s ismét egészségessé teheti. A poklosságról L. III. 14. Egyik tája hófehér kiütésekben nyilvánult.

* 9. A harmadik jel az, hogy Mózes a Nílus folyóból vett vizet vérré változtathatja.

* 10-17. Az Isten megígéri Mózesnek, hogy tolmácsul melléje adja Áront.

* 10. Mózes arra hivatkozva, hogy ő nem embere a szónak, vonakodik küldetését elfogadni. A héber szöveg így szól: ... Kérlek, Uram, nem vagyok én a szónak embere, sem azelőtt nem voltam az, sem azóta nem vagyok az, amióta szólottál szolgádhoz – nehézkesszájú és nehézkesnyelvű vagyok én! – Utóbbi kifejezések azonban nem jelentik szükségképen azt, hogy Mózesnek valami beszédhibája volt.

* 13. Mózes el akarja hárítani magáról küldetését. E verset egyes szentatyák így értelmezték: küldd inkább el (most mindjárt, azt), akit el akarsz küldeni: a Messiást.

* 14. Áron épúgy, mint Mózes, Lévi törzséből származott, tehát levita volt. (Vö. 2,1. jegyz.)

* 16. A héber szöveg így szól: ... s ő lesz a te szájad, te pedig az ő Istene – vagyis: miként az Isten emberei (a próféták) az Isten szavát tolmácsolják, úgy tolmácsolja Áron a népnek azt, amit neki Mózes (az Isten parancsára) mond.

* 18-23. Mózes visszatér Mádinba s útrakél Egyiptomba.

* 18. Mózes a Hórebtól (vö. 3,1. jegyz.) visszatér apósához Mádiánba (vö. 2,15.) s ott marad, míg az Úr

* 19. – azt nem mondja neki, hogy induljon el Egyiptomba.

* 21. Az Isten lelkére köti Mózesnek, hogy vigye végbe a fáraó előtt a jeleket (L. 4,1-9), melyeket a kezébe adott (– melyekre neki hatalmat adott), mert erre szükség lesz, mivel Ő (az Isten) megkeményíti a fáraó szívét, vagyis megengedi a fáraó megátalkodását s ezt egyszersmind felhasználja, hogy csodái által megmutassa dicsőségét.

* 22–23. Az Isten úgy szereti Izraelt, mint az egyiptomiak elsőszülötteiket; ha tehát az egyiptomiak megfosztják Istent az ő elsőszülöttétől, Izraeltől, akkor az Isten is megfosztja az egyiptomiakat az ő elsőszülötteiktől. (Vö. 12,29. skk.)

* 24-26. Mózes fiának körülmetélése.

* 24. Miként az összefüggésből következik, az Úr azért akarta megölni Mózest, mert fia, Gersám (vö. 2,22.) nem volt körülmetélve.

* 25. A körülmetélést ekkoriban kőkéssel végezték. (Vö. Józs. 5,2.) – A vers második felének értelme felette vitás. Egyesek úgy vélik, hogy Szefora a levágott bőrt az Úr lába elé vetette, mások azt tartják, hogy Szefora a bőrrel Mózesnek vagy fiának lábát (= férfiúságát) érintette. A vérvőlegény kifejezésnek is többféle magyarázata van. Egyesek szerint Szefora ezzel azt akarta mondani, hogy Mózest, kinek meg kellett volna halnia, fia vére által újra a vőlegényévé tette. Mások szerint Szefora a levágott bőrrel véletlenül hozzáért fia testéhez s ezt rossz jelnek tekintette s azért azt mondotta, hogy (miként a vőlegény házasságot, úgy) Mózes neki vért (= veszedelmet) jelent. Utóbbi magyarázat mellett szól az a körülmény, hogy Szefora ez esemény után (önként-e vagy Mózes parancsára-e, nem tudjuk) visszatért atyjához, Jetróhoz s csak a nép Egyiptomból való kivezetése után csatlakozott ismét Mózeshez. (Vö. 18,1. skk.).

* 26. A héber szöveg így szól: Erre ő elhagyá (= az Úr nem bántotta Mózest). Ekkor mondotta (Szefora) a körülmetélésre vonatkozólag (azt, hogy:) Vérvőlegény.

* 27-28. Isten Áront Mózes elé küldi. (Vö. 14-16.). Az Isten hegye a Hóreb. (Vö. 3,1. jegyz.)

* 29-31. Izrael népe hisz Mózesnek és Áronnak.

* 31. A mondat utolsó része úgy is érthető, hogy a nép Mózes és Áron előtt borult le – keleti szokás szerint – meghajtván magát előttük.

* 5,1-4. A fáraó elutasítja Mózest és Áront.

* 1. A fáraóról L. 1,8. jegyz.

* 2. A 3,14. jegyz. mondottak szerint a fáraó szavát úgy kell értenünk: Ki az a Jáhve ... én nem ismerem Jáhvét.

* 3. Erre Mózes megmagyarázza, hogy Jáhve a héberek Istene.

* 5-18. A fáraó még jobban megsanyargattatja az izraelitákat.

* 5. A föld népe kifejezés a Szentírásban néha csőcseléket jelent; lehet azonban, hogy itt a fáraó Gesszen földének, az izraeliták lakóhelyének népéről beszél.

* 6. A robottisztek egyiptomiak, a nép elöljárói (= jegyzői) izraeliták voltak.

* 7. A téglát apróra vágott szalmával (szecskával) kevert agyagból készítették; mikor ezt a fáraó megtagadta, a nép.

* 12. – (a héber szöveg szerint) szalmacsutkát tallózott a szalma pótlására.

* 14. A fáraó tisztjei a nép (izraelita) felügyelőit tették felelősekké az elvégzendő munkáért.

* 19-23. A munkafelügyelők támadása Mózes és Áron ellen. Mózes csüggedése.

* 6,1. Az Isten bátorítja Mózest. – Az erős kéz az Isten csodatevő, büntető hatalma.

* 2-9. Az Isten a néphez küldi Mózesi, hogy bátorítsa őket, de a nép nem hallgat Mózesre.

* 2-8. Az Isten azt hangsúlyozza, hogy Ő, az Úr (= Jáhve, vö. 3,14. jegyz.), ugyanaz az Isten, mint aki annak idején mint Mindenható Isten (El-Sáddáj, vö. Móz. I. 17,1.) az ősatyákkal szövetséget kötött, csakhogy akkor még nem közölte ezt a nevét: Úr (– Jáhve), vagyis akkor még nem kívánta meg, hogy az ősatyák Őt e néven tiszteljék és imádják. Mivel tehát az Úr (= Jáhve) a Mindenható Isten, ne féljen a nép, mert az Úr tudja is, fogja is teljesítem ígéreteit.

* 10-12. Az Isten ismét a fáraóhoz küldi Mózest, de ez szabódik.

* 12. Körülmetéletlen ajkú annyit jelent, mint ékesszóláshoz nem értő. (Vö. 4,10-13.) Mózes szabódására az Isten azzal felel, hogy csodáival fogja pótolni Mózes ékesszólásának hiányát; mielőtt azonban ezt a Szentírás elbeszélné, közbeiktatja (13-27.) Mózes és Áron családfáját, aztán mégegyszer elmondja (28-30.) Mózes szabódását s csak azután tér reá az Isten szavainak közlésére (7,1. skk.).

* 13-27. Mózes és Áron családfája.

* 14. A héber szöveg így szól: Ezek atyáik házának fejei. Az atyák háza kifejezés a Szentírásban rendesen (tágabb értelemben vett) családot, atyafiságot jelent. Izrael ugyanis törzsekre, a törzsek nemzetségekre, a nemzetségek atyafiságokra, az atyafiságok (szűkebb értelemben vett) családokra (egy-egy férfire és feleségeire) oszlottak. Ehelyütt azonban e kifejezés kb. annyit jelent, mint nemzetség. E jegyzék szemmelláthatólag valamely nagyobb nemzetségtábla kiszakított s megrövidített része: Jákob fiainál kezdődik, az első két fiúról, Rubenről és Simeonról, csak az első nemzedéket közli, de a harmadik fiúnál, Livinél kiszélesedik, hogy Mózes és Áron eredetét láthassuk; Jákob többi fiairól azután már nem szól.

* 28-7,7. Az Isten ismét a fáraóhoz küldi Mózest s Mózes szabódására megígéri, hogy csodáival fogja pótolni Mózes ékesszólásának hiányát.

* 28-30. E versek megismétlik azt, amit 6,10-12. elbeszélt, hogy a nemzetségtábla által megszakított elbeszélés folytatható legyen. (Vö. 6,12. jegyz.)

* 7,1. Mivel a szép szó a fáraónak nem használt, most már jelekből (csodákból) és csapásokból kell megismernie az Úr (= Jáhve) nagyságát és dicsőségét. E csodák végrehajtását az Isten Mózesre bízza s ilyenképen őt mintegy a fáraó Istenévé teszi, prófétája (vagyis aki helyette beszél) Áron leszen.

* 3. L. 4,21. jegyz.

* 4. Ítélet = büntetés, csapás.

* 8-13. Mózes és Áron csodával igazolja az Úr halalmát.

* 9. A. héber szöveg ehelyütt más szóval fejezi ki a kígyó szót, mint 4,2-ben, miért is sokan úgy vélik, hogy itt krokodilusról van szó; a krokodilusok állítólag gyakran; felfalják egymást.

* 11. Az egyiptomi varázslókat vagy legalább is fejeiket Tim. II. 3,8. szerint Jánnesnek és Mámbres-(Jámbres)nek hívták; mesterkedésüket vagy szemfényvesztésnek, vagy a természeti erők ügyes alkalmazásának (vö. kígyóbűvölés) vagy a gonosz lélek közreműködésének kell tulajdonítanunk.

* 14-25. Az első csapás: a vizek vérré változnak. – A következőkben (7,14-12,36.) Isten tíz csapás által kényszeríti a fáraót, hogy engedje el Izraelt. Minthogy mindazokat a dolgokat, melyek e csapásokban szerepeltek, az egyiptomiak vagy istentiszteletben részesítették, vagy valamely egyiptomi istenség kizárólagos hatalma alatt levőknek gondolták, a tíz csapás mindegyike az Úrnak, az igaz Istennek egy-egy (közvetlen vagy közvetett) diadala a tehetetlen istenek felett, mely hangosan hirdeti, hogy az Úron (= Jáhvén) kívül nincs más isten. – Ámbár e csapások Egyiptom természeti jelenségeihez sokban hasonlók, sőt egyikük-másikuk (jégeső, sötétség, sáskajárás, marhavész) egészen természetesnek látszik, fellépésük rendkívüli módja, ideje, mértéke s kiterjedése lehetetlenné teszi, hogy bennük csupán természetes jelenségeket lássunk.

* 14. A víz a Nílus.

* 20-21. Igaz ugyan, hogy a Nilus, amikor esztendőről-esztendőre (július-szeptember között) megárad, bizonyos, nyilván az áradás által elmosott ásványi anyagok, homokszemek következtében, vöröses-lilás színt nyer, de ugyanakkor – néhány naptól eltekintve – a folyó vize iható marad s a halnak semmi baja sem esik; minthogy továbbá a változás Mózes botjának ütésére ment végbe, a csapás nemcsak a Nílust, hanem minden vizet sújtott s valószínűleg februárban történt, a csapást pusztán természetes okokkal megmagyarázni nem lehet.

* 22. Az újonnan ásott kutak tiszta, iható vizet adtak; ezt használták fel a bűbájosok mesterkedésükre. (L. 7,11. jegyz.)

* 8,1-15. Második csapás: békák lepik el Egyiptomot.

* 3. A fáraó szolgái a fáraó udvara; az élelemkészletek helyett a héber szöveg a sütőteknőkről (dagasztóteknőkről) szól. – Igaz ugyan, hogy Egyiptom vizeiben temérdek béka tanyázik, világos azonban, hogy azt, amit a Szentírás elbeszél, pusztán természetes okokkal megmagyarázni nem lehet. – A bűbájosok mesterkedéséről L. 7,11. jegyz.

* 16-19. A harmadik csapás: szúnyog lepi el Egyiptomot. – Valószínűleg moszkitóról (mások szerint tetűről vagy általában féregről) van szó. – Ámbár mindezek Keletnek ma is súlyos csapásai, a Szentírás elbeszélését pusztán természetes okokkal megmagyarázni nem lehet.

* 20-32. Negyedik csapás: legyek lepik el Egyiptomot.

* 21. Valószínűleg csak egyfajta légyről (némelyek szerint az ú. n. bögöly-ről, marhalégyről) van szó; sokan a megfelelő héber szót vad-nak fordítják.

* 22-24. Eddig a Szentírás Gesszen földének (L. I. 45,10. jegyz.) kiváltságáról nem szólt, de azt sem mondta, hogy Gesszen földén is dúltak a csapások. Hogy a dolog pusztán természetes úton nem magyarázható meg, kétségtelen.

* 26. Az izraeliták olyan állatokat (pl. bikát) is áldoztak az Úrnak, melyeket az egyiptomiak istentiszteletben részesítettek; érthető tehát, hogy ezt Egyiptomban nem tehették. Különben is – az ószövetségi felfogás szerint – az Urat az ő főldén (a Hórebnél, Kánaánban) kell tisztelni.

* 9,1-7. Ötödik csapás: marhavész támad Egyiptomban. — A dolog csodás természetét maga a Szentírás is kifejezi.

* 8-12. Hatodik csapás: fekélyek lepnek el embert és barmot Egyiptomban.

* 8. A héber szöveg szerint Mózes és Áron (nem hamut, hanem) kemencekormot szórtak az ég felé; ez a korom egész Egyiptom földén eloszlott s lehullva, felfakadó kelevényeket okozott. Hogy milyen kelevényekről van szó, megállapítani nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy az, amit a Szentírás elbeszél, pusztán természetes okokkal nem magyarázható meg.

* 12. L. 4,21. jegyz.

* 13-35. Hetedik csapás: szörnyű jégeső ver el mindent Egyiptomban.

* 23. Mennydörgés és villámlás Egyiptomban aránylag ritkán fordul elő, azért ijed meg tőlük annyira a Fáraó (vö. 28. v.).

* 24. A tűz = villámlás.

* 31. Az árpa Egyiptomban február végén vagy március elején zsendül s ugyanakkor virágzik a len is.

* 32. A búza és a tönköly kb. egy hónappal később érik. A tönköly (Triticum spelta) a vadontermő Triticum dicoccoides búzafajnak rokona; a megfelelő héber szó – melynek biztos jelentését nem ismerjük – egyesek szerint utóbbit, mások szerint az ú. n. tönkét (Triticum dicoccum) jelenti. A latin fordítás megfelelő szava tönkölyt jelent, de talán rozsnak is értelmezhető. A jégeső keletkezésének, nagyságának és megszűnésének körülményei lehetetlenné teszik, hogy tisztán természetes jelenségre gondoljunk.

* 10,1-20. Nyolcadik csapás: sáskajárás Egyiptomban.

* 7. A fáraó szolgái (= udvari emberei) már maguk is unják ezt az örökös veszedelmet, mely – a szöveg értelme szerint – úgy leselkedik reájuk, mint a madárra a kiállított tőr (hurok) s azért ajánlják Izrael elengedését.

* 9. Keleten általában csak a férfiak vesznek részt az áldozati cselekményekben, méltán gyanús tehát a fáraó előtt, hogy Mózes az asszonyokat is el akarja vinni.

* 13. Forró szél helyett a héber szöveg keleti szélről beszél; vö. I. 41,6. jegyz.

* 15. A héber szöveg szerint annyi volt a sáska, hogy elsötétedett a föld, amint jöttek; a fű minden mezei növényt (veteményt is) jelent. – Ámbár a (vándor) sáska Egyiptomban manap is leírhatatlan károkat okoz, a Szentírás elbeszélte eseményt pusztán természetes alapon megmagyarázni nem lehet.

* 21-29. Kilencedik csapás: háromnapos sötétség borul Egyiptomra. — Bár a Szentírás leírása némileg hasonlít a napfogyatkozás vagy az ú. n. chámszin-szél alatt fellepő sötétség jelenségeihez, a dolgot pusztán természetes alapon már csak azért sem lehet megmagyarázni, mert az egyiptomiak, kik híres csillagászok voltak, közönséges napfogyatkozástól nem estek volna kétségbe, a chám-szin alatti elsötétedést pedig jól ismerték. (A chámszin délkeleti szél, mely temérdek port és homokot hord magával s így sötétséget okoz.)

* 11,1-9a. Az Úr az elsőszülöttek halálával fenyegeti meg Egyiptomot. E részben az egyes események összefüggése és egymás utánja nem egészen világos. A legvalószínűbb feltevés szerint – melyet fordításunk is követ – az események sorrendjét a következőképen kell gondolnunk. Mielőtt Mózes a fáraóhoz megy, közli vele az Isten (11,1-3), hogy már csak egy csapást bocsát Egyiptomra s aztán jön a kivonulás. Azért itt az ideje, hogy a nép kérjen az egyiptomiaktól arany- és ezüstholmikat s azok adni is fognak neki, mert az Úr úgy hangolja őket s mert Mózest félve tisztelik. Erre Mózes bemegy a fáraóhoz s mikor a fáraó durván elutasítja (10,29), kijelenti, hogy (magától) nem megy többé a fáraó elé (12,31: a fáraó hivatja!) és tudtára adja (11,4-8), mi vár Egyiptomra. Aztán nagy haraggal kimegy a fáraó elől (11,9).

* 2-3. Vö. 3,22; 12,35.

* 7. A latin fordításban ehelyütt úgy látszik egy népies gondolat csendül: a nép azt tartja, hogy a kutya megérzi a veszedelmet s akkor szűkül, vonít; Izrael fiainál ez nem fog történni, mert őket nem éri baj. (A héber szöveg így is fordítható: Izrael fiai ellen kutya sem ölti ki nyelvét = Izrael fiainak bántódásuk nem esik.)

* 11,9b-10. A fáraó megátalkodottsága igazolta az Úr szavait.

* 9b. Vö. 4,21; 7,3.

* 10. Megkeményítette a fáraó szívét = megengedte a fáraó megátalkodását.

* 12,1-13. Az Úr elrendeli az első pászkát.

* 2. A régi Kelet a gazdasági esztendőt ősszel, a gazdasági év fordultával kezdte; Isten elrendeli, hogy az izraeliták esztendejének kezdete, első hónapja az Egyiptomból való kivonulás hónapja legyen. E hónapot eleinte Első hónapnak, néha Abíbnak (= Kalász-hónapnak, vö. 13,4), a babiloni fogság (Kr. e. 607-538) után Niszánnak (vö. Ezdr. II. 2,1; Eszt. 3,7. 12; 11,2) nevezték. Kezdete a mi márciusunk végére esett.

* 3. Az atyafiság szóról L. 6,14. jegyz. – A későbbi zsidó hagyományok a bárány elköltésére tíz embert kívántak meg.

* 5. Az áldozati állatok hibátlanságának feltételeiről L. Móz. III. 22,17. skk. – A pászkaáldozat tehát akár bárány, akár gödölye lehetett; később általában bárányt áldoztak pászkaáldozatul.

* 6. A bárányt azért tartották négy napig őrizet alatt, hogy figyelmeztesse az izraelitákat megváltásuk közeledtére (mások szerint azért, hogy megfigyelhessék hibátlanságát); később – úgy látszik – ezt nem gyakorolták. – Az estefelé szó helyett a héber szöveg azt mondja: a két este között; ezt később a zsidók közül egyesek a nap leáldozása és a sötétség beállta közötti időre, mások (általában) a nap lefelé való szállása és le-áldozása közötti időre (d. u. 3-6 óra) vonatkoztatták.

* 7. Az ajtófélfákra s a szemöldökfákra kent vér azt jelképezte, hogy Izrael, az Úr népe, az Úr kíméletét kéri; a pászkabárány tehát engesztelő jellegű békeáldozat (vö. Móz. III. 3,1 jegyz.) volt.

* 8. A kovász a régiek felfogása szerint a romlás jelképe volt; lehet, hogy e felfogás abba az időbe nyúlik vissza, amikor a kenyeret még általában nem kovászosították s így a kovásztalan kenyér az ősi, egyszerű idők emlékét őrizte. Az áldozatoknál általában kovásztalan kenyeret használtak; alkalmazását ehelyütt azonban úgy látszik az izraeliták sietése is indokolta. Vad saláta helyett a héber szöveg keserű salátáról (füvekről) beszél; elfogyasztása úgy látszik az Egyiptomban szenvedett keserűségek végére, befejeződésére utalt.

* 9. A vers vége azt fejezi ki, hogy az állatot nem szabad feldarabolva elkészíteni.

* 11. A keleti ember odahaza bő, jóval térden alul érő (alsó) ruhában járt; ha útrakelt, ruháját övvel felkötötte (hogy a járásban ne akadályozza), sarut öltött s botot vett a kezébe: az izraeliták tehát legyenek útrakészen. A vers vége a héber szövegben így szól: sietve egyétek; peszách(-áldozat) az az Úr tiszteletére. – A peszách (a későbbi zsidók nyelvén pászka, a latin fordítás szerint fáze) szó valaki mellett való elvonulást, elmenetelt jelent. (Magyarul a pászkát a kereszténység berendezkedései következtében húsvétnak hívják, mert régente a húshagyó keddel kezdődő nagyböjt után húsvétkor vették magukhoz az első húst.) – Az Úr tehát fázét tart, vagyis elvonul az izraeliták házai mellett, anélkül, hogy őket bántaná.

* 12. Ítéletet tartani annyi, mint a büntető ítéletet végrehajtani, megbüntetni; az istenek szó Egyiptom előkelőit, főembereit is jelentheti.

* 13. A jel szó az izraelitákra is, az Úrra is vonatkoztál ható; első esetben a kifejezés azt jelenti, hogy Izraelnek nem kell félnie, mert e jel biztosítéka szabadulásuknak, a második esetben azt jelenti, hogy az Isten – emberileg szólva – erről a jelről fogja megismerni övéit.

* 14-20. Az Úr a pászkát és nyolcadát esztendőnkint visszatérő, örök ünneppé teszi. (Vö. 13,3; 23,15; 34,18. 25; Móz. III. 23,5; Móz. IV. 9,2; 28,16; Móz. V. 16,1-8.)

* 14. Szt. Pál szerint a mi, (örök) pászkánk Krisztus. (Vö. Kor. I. 5,7.)

* 15. Az egész nyolcad alatt kovásztalan kenyeret (héberül: másszót, vö. mai: macesz) kellett enni; hogy pedig senkise egyék kovászos (ízesebb) kenyeret, a kovászt el is kellett távolítani a házból. Az irtassék ki kifejezésről L. Móz. I. 17,14. jegyz.

* 16. A szent és ünnepélyes legyen szavaknak megfelelő héber kifejezés értelme vitás. Egyesek így fordítják: szent gyülekezés legyen, s ezen azt értik, hogy ezeken a napokon az egész községnek meg kell jelennie a szent helyen (a szt. sátornál); mások így fordítják: hirdettessék megszentelődés s ezen azt értik, hogy szigorú ünnepet kell tartani. – Annyi bizonyos, hogy a kovásztalanok első és hetedik napja szigorú ünnep volt s ezeken teljes (csaknem szombati, vö. 35,3.) munkaszünetet kellett tartani. (A közbenső napok félünnepek voltak.)

* 21-28. Mózes kihirdeti az Úr parancsát.

* 21. Az állat szó helyett a héber szövegben az aprómarha kifejezés áll; utóbbi a Szentírás nyelvhasználatában a juh- és kecskefélék gyűjtőneve.

* 22. A héber szöveg így szól: Aztán vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok a medencében levő vérbe és hintsetek stb. – Az izsóp (Hysoppus officinalis) seprőságú cserje; a megfelelő héber szó azonban talán egy majoránaféle növényt (Majorana maru) jelöl. Utóbbi egy gyapjaslevelű félcserje.

* 23. Az Öldöklő (tulajdonképen a Veszedelmethozó, a Pusztító) maga az Isten, ki megöli az egyiptomiak elsőszülötteit. (Vö. Zsid. 11,28; Bölcs. 18,14. sk.)

* 29-36. Tizedik csapás. Az Úr megöli Egyiptom elsőszülötteit.

* 29. Mivel (a trónörököstől kezdve a rabnő gyermekéig) minden házban csak az elsőszülöttek pusztultak el, s azok is mind egy s azon éjtszakán, a dolgot pusztán valamely természetes okkal (betegséggel, járvánnyal) megmagyarázni nem lehet.

* 31. A fáraó a csapás súlya alatt most kénytelen hivatni Mózest (vö. 10,28-29.) s most őmaga s népe sürgeti az izraeliták távozását. (Vö. 6,1.)

* 35-36. Vö. 3,21. jegyz., 11,2. jegyz.

II. Izrael útja Egyiptomtól a Sinai-hegyig. (12,37-18,27.)

12,37-42. Az izraeliták elindulása.

* 37. Rámesszeszről és Szokótról L. 1,11. jegyz. – A Szentírás csupán a hadköteles (20-60 év közötti) férfiak számát közli: ha minden férfira csak egy feleséget és egy-két gyermeket számítunk, a kivonuló izraeliták számát több mint kétmillióra kell tennünk. Nem lehetetlen azonban, hogy az ezer szót valamilyen más értelemben kell vennünk (a megfelelő héber szó nemzetséget, törzsi családot is jelenthet) s a kivonuló izraeliták számai ennek megfelelően jóval kevesebbre tennünk.

* 40. A latin fordítás és a héber szöveg az izraeliták tartózkodását négyszázharminc esztendőre teszik. Ennek megfelel a Móz. I. 15,16-ban említett négy nemzedék, melyet Szt. István diakónus Csel. 7,6-ban (kerekszámban szólva) négyszáz esztendővel azonosít. Szt. Pál az Ábrahámnak és ivadékának adott ígéretek és a Sinai törvényhozás közötti időt teszi 430 esztendőre. (L. Gal. 3,17; vö. Csel. 13,20.) A görög fordítás ehelyütt az izraeliták egyiptomi tartózkodását 215 esztendőre teszi, mert a 430 esztendőből levonja az Ábrahámnak adott ígéretek és az izraeliták Egyiptomba való vonulása között eltelt 215 esztendőt. Az újabb magyarázók jelentékeny része a görög fordítás adatát követi, annál is inkább, mert ezzel jó összhangba lehet hozni az újabb történeti kutatások (Hammurápi, Hikszoszok idejére vonatkozó) megállapításait. Az izraeliták kivonulásának idejét L. 1,8. jegyz.

* 43-50. A pászkatörvény kiegészítése.

* 43. Alapelv: Izrael vallási és társadalmi közösségében csak az részesedhetik, aki körülmetélkedik. – Nem izraelita természetesen izraelitává (egészen) sohasem lehetett, mert ez azt feltételezte, hogy valaki izraelitának szülessék; de ha valamely idegen (nem izraelita) körülmetélkedett s az izraelita vallás alaptörvényeit elfogadta, csaknem teljesen egyenjogúvá lett az izraelitákkal. – Ezeket nevezi a Szentírás „közöttetek tartózkodó”, vagy „kapudban (= városodban) levő” jövevényeknek s ezeket nevezték később a görög világban prozelitáknak (azaz jövevényeknek, csatlakozottaknak). Ezeken kívül voltak olyanok is, akik nem metélkedtek ugyan körül, de az izraelita törvények alapelveit elfogadták s így az izraeliták között lakhattak. – A rabszolgák rendesen körülmetélkedtek,

* 45. – a jövevények és a (nem izraelita) napszámosok csak az izraelita törvények alapelveit fogadták el.

* 13,1-2. Minden elsőszülött az Urat illeti. — Mivel Isten mentette meg Izrael elsőszülötteit, minden elsőszülött az Úré. Ennek emlékezetét kétféleképen kell megülni: a) a kovásztalanok ünnepének megünneplésével és b) az elsőszülöttekről szóló törvény megtartásával.

* 3-10. A kovásztalanok ünnepe, mint az elsőszülöttek szabadulásának emlékezete.

* 4. Az Új gabona (Ábíb, tulajdonképen kalász) haváról L. 12,2. jegyz.

* 5. Az itt szereplő népekről L. I. 12,6.; 15,20. jegyz. – Az egész részhez vö. I. 17,9-14. jegyz.

* 9. E szavak értelme kétségkívül az, hogy cselekedjél kezeddel e törvény szerint, s tartsd szem előtt e rendelkezéseket. Hasonló szavakat találunk még a Szentírás másik három helyén: II. 13,16; V. 6,9; 11,20. A későbbi zsidóság (egy része) e szavakat szószerinti értelemben vette s azért a Szentírásnak ezen négy részletét (II. 13,1-10; 13,11-16; V. 6,4-9; 11,13-21) pergamentlapra írta, bőrtokocskába helyezte, s szíjakkal a balkarra (a szív mellett levő karra) kötötte; ugyancsak e négy részletet, külön-külön leírva s egy négyrétű bőrtokocskába helyezve, szíjjal a két szemöldökív közé is felkötötte. Ezeket hívják imaszíjaknak (tefillin, vagy tefillesz); a farizeusi korban a vallásos előírások végeláthatatlan tömege szabályozta készítésük s használatuk módját. (Vö. Máté 23,5.)

* 11-16. Az elsőszülöttekről szóló törvény. Mivel az Úr megmentette Izrael minden elsőszülöttét (csak a férfiakról, illetőleg a hím állatokról van szó), minden elsőszülött az övé. Épen ezért, amit fel szabad áldozni (hibátlan szarvasmarha és aprómarha), azt fel kell áldozni,

* 13. – amit nem szabad feláldozni (pl. a szamarat), vagy áldozható állattal (juh) meg kell váltani, vagy meg kell ölni. – Mivel embert áldozni nem szabad, minden anya elsőszülött fiát pénzzel meg kell váltani; a pénz azoké lett, akik az elsőszülöttek helyett magukat Isten szolgálatára szentelték: a levitáké. (Vö. IV. 18,16.)

* 16. A jelvény szónak megfelelő héber szó jelentése bizonytalan; a későbbi zsidóság értelmezése szerint homlokkötőt jelent. Vö. 9. v. jegyzetét.

* 17-19. A kivonulás útvonala.

* 17-18. Egyiptomból Kánaánba két út vezetett: egyik a Földközi-tenger partjain, a filiszteusok városai felé, a másik a Sínai-félsziget nagy pusztáján át a Vörös-tenger felé. Vörös- (a héber szöveg szerint: Sás) tengernek, a Szentírás a mai értelemben vett Vörös-tengert s ennek mindkét (nyugati = szuezi és keleti = eláni) ágát nevezi. A hagyományos értelmezés szerint, mely a Sínai-hegyet a mai Sinai-félsziget déli részére helyezi, ehelyütt a Vörös-tenger nyugati (= szuezi) ágáról van szó; egyes újabb értelmezők, kik a Sinai-hegyet a Vörös-tenger keleti öblétől keletre keresik, ehelyütt a Vörös-tenger keleti öblére gondolnak.

* 19. Vö. I. 50,24.

* 20-22. Szakáiból Etámba.

* 20. Etám az ugyanilyen nevű (néha Súrnak is nevezett) puszta szélén, Egyiptom és az arábiai puszta határán feküdt.

* 21. Szokottól az Úr maga vezette a népet és pedig (a héber szöveg szerint): nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik s így nappal és éjjel egyaránt mehessenek. – Valószínűleg csak egy felhőről van szó, mely nappal felhőszerű, éjjel tűzoszlopszerű volt. Pusztai vándorlásokon, karavánok élén sokszor szoktak nappal füst-, éjjel tűzjelekkel utat mutatni az utasoknak; az Úr felhőjét ehhez hasonlítani lehet, de azt ezzel azonosítani a szentírási elbeszélés egész szellemével ellenkezik.

* 14,1-5. Etámtól Fiháhirótig.

* 2. Mivel egyrészt Etám környéke (úgylátszik) nem volt alkalmas arra, hogy az izraeliták ott átvonulhassanak, másrészt pedig mivel az Isten meg akarta mutatni hatalmának és dicsőségének nagyságát, azért az izraelitáknak az eddig követett nyugat-keleti irányból dél felé kellett vonulniok. Sajnos, azokat a földrajzi helyeket, melyeket a Szentírás itt felsorol, pontosan meghatározni nem tudjuk. A hagyományos vélemény szerint a kérdéses helyek a Vörös-tenger nyugati (== szuezi) öblének északnyugati partvidékén, a mai Szuez táján feküdtek. Az újabb kutatók úgy vélik, hogy ekkor a Vörös-tenger nyugati (szuezi) öblétől északra fekvő Keserű-tavak és az ezektől északra elterülő Timszáh-tó többé-kevésbbé egy egészet alkottak s Fiháhirót (héberül Pi-Háchirót) a Timszáh-tó nyugati oldalán feküdt. (Vö. 22. v. jegyz.) Mágdálumról (héberül Migdol = torony, vár) és Beel-szefonról jóformán semmit sem tudunk; utóbbit egyesek az egyiptomiak egyik istenségéről, Tifónról elnevezett hegynek tartják.

* 3. A héber szöveg így szól: ... Izrael fiairól: Eltévedtek az országban (= országomban), bezárta őket a puszta. Hogy melyik pusztáról van szó, el nem dönthető.

* 4. Vö. 4,21. jegyz.

* 5-14. A fáraó űzőbe veszi a népet.

* 5. A fáraó elengedte ugyan a népet, de csak áldozni (vö. 12,31-32); most a határőrök jelentik, hogy a nép megszökik. A bajok is elmúltak, a fáraó tehát megbánja engedékenységét.

* 6. A gyorsjáratú harciszekerek Egyiptom félelmetes harci eszközei voltak.

* 7. A vers vége a héber szövegben így szól: és sálisokat mindegyik (szekéren). A sális szó úgy látszik valamely magasabb katonai rangot jelent s azért fordítja a latin fordítás e szót vezérrel.

* 8. L. 4,21. jegyz.

* 9. A héber szöveg így szól: És az egyiptomiak utánuk nyomultak és – a fáraó minden lova, szekere, lovasai és serege – utól is érték őket Fiháhirót mellett, Beelszefonnal szemben, amint a tenger mellett táboroztak.

* 11. Egyiptom, mivel népe a túlvilági életben erősen hitt, valósággal a sírok országa volt, tele pompásabbnál-pompásabb sírokkal; keserű gúnnyal kérdi tehát a nép Mózest, hogy talán bizony nem talált elég sírt számára Egyiptomban?

* 14. Hallgattok = nem fogtok panaszkodni.

* 15-22. Az izraeliták csodás átkelése a Vörös-tengeren.

* 17. L. 4,21. jegyzetét.

* 19-20. Az Isten angyala (az Isten) s vele a felhőoszlop, mely őt takarta, a két tábor közé állott és pedig úgy, hogy az egyiptomiak tábora felé sötétséget vetett, az izraeliták felé pedig világított s így az egyiptomiak az egész éjtszaka nem közelíthettek az izraelitákhoz, kik ezalatt átvonultak a tengeren.

* 21. A forró szél ismét a keleti szél. (Vö. I. 41,6; II. 10,13. jegyz.) A tenger szétválása s medrének kiszáradása sem az árapállyal, sem más egyéb kizárólagosan természetes jelenséggel meg nem magyarázható; a Szentírás itt is, egyebütt is mint a mindenható Isten nagy csodáját ünnepli.

* 22. Az izraeliták csodálatos átkelésének helyét pontosan meghatározni nem tudjuk. A tudósok egy része az átkelés helyét a mai Szuez vidékén keresi, más része 70-80 km-rel északabbra, az akkor még a Vörös-tengerhez tartozott Keserű- és Timszáh-tó vidékére helyezi. (Vö. 2. v. jegyz.) Az újszövetségi Szentírás e csodás átkelést a keresztség előképének tekinti. (L. Kor. I. 10,1 sk.; vö. Kor. I. 6,11; Zsid. 10,19. 22; Ján, I. 1,7; 5,6; Pét. I. 1,19.)

* 23-31. A fáraó serege belevesz a tengerbe.

* 24. Ezidőtájt az izraeliták három őrállásra osztották az éjtszakát: a naplementétől este 10 óráig (vö. Jer. Sir. 2,19.), este 10 órától éjjel 2 óráig (vö. Bir. 7,19.) és éjjel két órától napkeltéig; utóbbit nevezték hajnali őrállásnak. (Az Úr Jézus idejében a rómaiak beosztása alapján négy, három-háromórás időszakra osztották az éjtszakát.) Az Úr valószínűleg azáltal tekintett rá az egyiptomiak táborára, hogy a felhőoszlopból hirtelenül fényözön áradt reájuk; Zsolt. 76,18. szerint az egyiptomiak veszedelmét hatalmas égiháború, villám és fergeteg kísérte.

* 15,1-19. – A férfiak hálaéneke

* 1. Ezt az éneket valószínűleg úgy énekelték, hogy először Mózes elénekelte egy-egy részét s azt aztán a férfiak kara megismételte. – Alapgondolata: nagy az Úr (= Jáhve) s az, hogy dicsősége nagyságát megmutatta az egyiptomiakon, záloga annak, hogy bevezeti Izraelt az ígéret-földére. – A latin fordítás egyes kifejezésekben többhelyütt eltér az eredeti (héber) szövegtől, de értelmét hűen adja.

* 2. Erőm = diadalom, győzelmem.

* 3. A héber szöveg így szól: Vitéz harcos az Úr (= Jáhve), Jáhve az ő neve. (Vö. 3,14. jegyz.)

* 7. Mint tartót = miként a tűz a tarlót.

* 9. Kielégül a lelkem = kitöltőm bosszúmat, kielégítem bosszúvágyamat.

* 11. Az erősek között = a (pogány) istenek között.

* 13-15. E rész, múlt a prófétát jövendölésekben szokásos, múlt időben mond el jövőben történő dolgokat. – Szent lakóhelyed = az a föld, melyet hajlékod meg fog szentelni, az Igéret-földe, Kánaán. — A 14. vers első fele a héber szövegben így szól: (A) népek (– Kánaánnak és környékének lakói) hallják (ezt, amit tettél) és reszketnek. Filisztea a filiszteusok földe, a tengerparti Palesztina. (Utóbbi név is a filiszteus szóból származik.)

* 15. Edom a Holt-tengertől délre, Moáb a Holt-tengertől keletre feküdt; mindkettő a Kánaánba költöző izraeliták útjába esett. Moáb erősei – Moáb fejedelmei, vitézei. Kánaán az ígéret-földe, főleg annak közepe.

* 17. Kánaánt, azt a földet, melyet az Isten Izraelnek örökségül (= birtokul) szánt, a Szentírás mindig mint hegyes földet (hegyvidéket) dicséri; keleten a hegyvidékek és a fennsíkok igen termékenyek. A vers második sora a héber szövegben így szól: Arra a helyre, melyet lakásodnak készítettél. – Kezed erősített össze – kezed épített, állított fel.

* 18. Uralkodjék = legyen király.

* 19. Magyarázó összefoglalás. Sem a héber szövegből, sem -a latin fordításból nem lehet megállapítani, hogy maga a fáraó is elpusztult-e vagy sem.

* 20-22. Az asszonyok karának éneke.

* 20. Máriát (Mózes és Áron nővérét) prófélaasszonynak nevezi a Szentírás, úgy látszik azért, mert szólott hozzá az Úr (vö. Móz. IV. 12,2.) s azt, akivel az Úr beszélt, (régente) prófétának nevezték. – A dob kis, kézi, valószínűleg csörgőkkel is ellátott hangszer volt. A régi Kelet tánca hódolatot és megtiszteltetést jelentett, azért hódoltak tánccal az Úr előtt is. (A táncot az asszonyok mindig külön, magukban járták.)

* 21. Az asszonyok kara egyesek szerint ugyanazt az éneket énekelte (végig), mint a férfiak (vö. 15,1. skk.), mások szerint mindig csak ezt a két sort ismételgette. A héber szöveg ehelyütt az énekeljünk szó helyett azt mondja: énekeljetek.

* 22-26. Az izraeliták útja a csodás átkelés helyétől Máráig.

* 22. Az izraeliták útja – a hagyományos és legvalószínűbb felfogás szerint – az átkelés helyétől dél felé, a Vörös-tenger nyugati (szuezi) ágának keleti partvidékén vonult. E vidék pusztájának darabonkint – többnyire a környező falvak vagy városok nevével megegyező – más és más, gyakran többféle neve volt. A Vörös-tenger nyugati (szuezi) ágának keleti partjain fekvő, Elimig húzódó sivár, kietlen pusztát a Szentírás ehelyütt Egyiptom határos erődítményeiről – Súr ( = fal) pusztájának, IV. 33,8-ban – a szélén fekvő városról – Etám pusztájának nevezi. (L. 13,20. jegyz.)

* 23. A vándorlás természetesen oázisról-oázisra haladt, akárcsak manapság; ilyen oázis lehetett az a hely is, melyet (az izraeliták) az ottani víz keserűségéről Márának = Keserűségnek neveztek el.

* 25. Állítólag a mai arabok is ismernek olyan fákat, melyekkel a keserű vizeket többé-kevésbbé édessé, ihatóvá teszik, sőt úgy látszik maga a Szentírás is (Sirák 38,4-5) megengedi, hogy e változás a vízbe, dobott fa természetes hatására állott elő; mindazonáltal csoda nélkül az egész esemény aligha magyarázható meg. – A Szentatyák e fában Krisztus keresztjének előképét látják. – Micsoda parancsokat adott az Úr Izraelnek Márában, nem tudjuk; a próbáratélel nyilván e parancsok megtartására vonatkozott:

* 26. – ha megtartja őket Izrael, Isten, ki meggyógyította (édessé tette) a keserű vizet, meggyógyítja (mentesíti) Izraelt is a betegségektől (Isten csapásaitól).

* 27. Márától Elimbe. Utóbbi talán a Vörös-tenger szuezi ágának keleti oldalán, Márától délre kb. 10 km távolságban fekvő dúsvizű oázis volt. Hogy milyen vizek mellett ütöttek tábort az izraeliták, vitás. Jelen vers értelme szerint úgylátszik a tizenkét forrás vizéről van szó; Móz. IV. 33,10. szerint azonban az izraeliták Elimből való elindulásuk után a Vörös-tenger partján is tábort ütöttek és lehet, hogy a Szentírás itt is (27. v.) erre a táborozásra céloz.

* 16,1-3. Éhséglázadás a Sín-pusztában.

* 1. A Vörös-tenger mellett való táborozás után az izraeliták most, úgy látszik, befelé tartanak a Sínai-félsziget közepe felé. Az Elim és a Sínai-hegység északnyugati nyúlványai között elterülő pusztát Sín-pusztának hívták. (Tulajdonképen a hegyet is, a pusztát is – a héber szöveg szerint – Színáj-hegynek, Szín-pusztának nevezték.)

* 3. A lázadást, úgy látszik, a nép előkelői vezették: a húsos fazék ugyanis Egyiptomban az előkelőségek járandósága volt, míg a szegény nép inkább halat és zöldségfélét evett. (Vö. Móz. IV. 11,4. skk.) Az Úr keze által meghalni annyi, mint természetes halállal meghalni; a kifejezésnek ehelyütt lázadó éle is van: itt Mózes keze által halunk meg, mert ő (nem az Isten) vezetett ki minket Egyiptomból. Vö. 6. vers.

* 4–12. Az Úr húst és kenyeret ígér a népnek s dicsősége megjelenésével igazolja Mózest és Áront.

* 4. A héber szöveg kifejezése a magyarban alig adható vissza: a kenyeret hullatok kifejezés t. i. az eső esésére gondol s leginkább így lenne fordítható: Kenyéresőt adok én majd nektek az égből. – A próbáratétel kettős: megtartja-e a nép az Úr parancsát, hogy naponkint csak egy-egy napra valót szedjen és hogy

* 5. – pénteken kétannyit szedvén, megülje a szombatot.

* 7. Az Úr dicsőségének megnyilvánulásán ehelyütt a másnapi mannahullást kell értenünk. A 10. versben ugyanez a kifejezés mást jelöl. L. ott.

* 9. Az Úr elé járulni kifejezés rendesen annyit jelent, mint az Úr szentélye elé járulni. Lehet, hogy itt is arról van szó, mert nagyon valószínű, hogy az Izraelitáknak a Sínai-szövetség megkötése előtt is volt valamely sátorszerű szentélyük. (Vö. 34. v. jegyz.) Az is lehet azonban, hogy e kifejezés itt csak annyit jelent, mint az Úr felhőoszlopa felé fordulni.

* 10. A puszta felé azért tekintettek, mert ott állott (a szentély vagy) az Úr felhője. Az Úr dicsősége valószínűleg azáltal nyilvánult meg, hogy a felhőoszlop hírtelenül fénybe borult és tündökölni kezdett.

* 13-36. Isten beváltja ígéretét: húst és kenyeret ad a népnek s próbára teszi őket.

* 13. A fürjek költöző madarak, melyek tavasszal nagy csapatokban húzódnak délről észak felé, többnyire éjjel s mindig a szél irányában. (Vö. Zsolt. 77,26.) Ha a csapat kimerül, vagy ha a szél elül, óriási tömegekben hullanak a földre s néha napokat töltenek egészen elkábulva egymás hegyen-hátán; a lakosság ilyenkor kézzel-bottal tömérdek mennyiséget szed össze belőlük, melyet napon megszárítva, hónapokra eltesz, így tehát a Szentírás ezen és IV. 11,4-6-ban elbeszélt eseménye természetes alapon is nyugszik; egyszersmind azonban az Isten csodája is volt, mert az Isten parancsára ment végbe.

* 14. A héber szöveg szerint a manna a harmat felszállása után lett látható a föld színén. A manna szónak kettős vonatkozása van: man annyit tesz, mint micsoda, de – más szógyök alapján – ajándékot is jelent; a nép kérdésére (mi ez?) Mózes a szó második értelmével felel: Az Úr (= Jáhve) ajándéka. (L. 31. vers jegyzetét.)

* 16-31. A mannára vonatkozólag a Szentírás négy parancsolatot közöl s mindegyik parancsolat érvényét egy-egy példával is megvilágítja.

* 1. 16-18. Mindenkinek egy gomorral (= omerrel, kb. 3,64 literrel) kellett szednie; ha valaki ezt a törvényt megszegte s többet szedett, nem használt neki: mert az Isten csodás úton megakadályozta, hogy többje legyen, mint egy gomornyi. (Mások szerint: az elöljárók ellenőrizték s a felesleget elkobozták.)

* 2. 19-21. A mannát nem volt szabad eltenni másnapra; ha valaki eltette, mannája megférgesedett.

* 3. 22-24. Pénteken kétannyit kellett szedni s abból aznap élni, a megmaradtat pedig szombatra eltenni: ezen a napon nem férgesedett meg a manna.

* 4. 25-30. Szombaton nem szabad dolgozni: hiába akartak tehát szedni az izraeliták, szombaton nem volt manna. (Ez utóbbi törvényből látható, hogy a szombat már a Sínai-szövetség előtt is szent nap volt az izraelitáknál. Vö. 20,8. jegyz.)

* 31. A koriandrom köménymagszerű, zöldessárga, gömbölydedalakú termény. A Szentírás ehhez hasonlítja a manna alakját. (A manna színe olyan volt, mint a bdelliumé, L. IV. 11,7.) – Tény, hogy a Sínai-félszigeten és pedig annak épen ezen a nyugati oldalán bizonyos fák (Tamarix mannifera) ágaikból – valószínűleg apró rovarok szúrására – mézédes anyagot izzadnak ki, mely reggel cseppekké sűrűsödik és borsónagyságú, fehér, viaszszcrű, a napon elolvadó gömböcskék alakjában lehull; az arabok szedik, kenyérrel eszik és kereskednek vele. Megőrölni, megtörni nem lehet és csak nyáron (június—júliusban) található, de akkor is csak aránylag kis mennyiségben. Mivel a bibliai manna az egész úton kísérte az izraelitákat, az év minden részében egyaránt hullott, szombaton nem volt található és sajátságaiban is sokban elütött a természetes mannától, a bibliai mannahullást pusztán a természetes mannával maradék nélkül megmagyarázni nem lehet Ugyanez áll a Lecanora esculenta nevű zuzmóra, az ú. n, tatárkenyérre is. Az Úr Jézus szavai szerint a manna az Oltáriszentség előképe. (Vö. Ján. 6,33.)

* 32-34. Végül az Úr meghagyja, hogy egy gomornyit (= 3.61 liter) be kell tenni az Úr elé és Áron teljesíti is a parancsot és beteszi a széni sátorba (a héber szöveg szerint: a bizonyság ládája = a frigyláda elé). Mivel azonban a szent sátor (és a frigyláda) Móz. II. 25,10. skk. szerint csak később készült el, vagy azt kell feltennünk, hogy az izraelitáknak már a mózesi szent sátor előtt is volt valamilyen szent sátoruk, vagy azt, hogy a Szentírás itt későbbi, a szent sátor elkészülte után történt dolgot mond el. – Később a mannával telt edény (a héber szöveg szerint inkább: korsó) a frigyládába (mások szerint: mellé) került (vö. Zsid. 9,4.), de Salamon idejében már nem volt benne. (Vö. Kir. I. 8,9.)

* 35. Valószínű azonban, hogy e negyven esztendő alatt a manna nem volt az egyedüli eledele Izraelnek, hiszen a népnek nagy nyájai is voltak s az úton, melyen mindenféle eleséggel megrakodott karavánkereskedők sűrűn jártak, sokszor lehetett egyéb eledelt is szerezni.

* 36. Az éfa száraz dolgok (pl. liszt) mérésére szolgáló, 36,4 liternyi űrmérték volt; ennek tizedrésze volt a gomor (héberül: omer).

* 17,1-7. Ráfidimban az ivóvíz hiánya miatt zúgolódik a nép, mire Mózes vizet fakaszt a sziklából.

* 1. Az állomásokat az Úr jelölte ki Izraelnek (vö. 13,21). A Sin-pusztából való elindulás után Izrael először Dáfkában, aztán Álusban (vö. Móz. IV. 33,12-13) tartott megállót s csak aztán jutott Ráfidimba. Utóbbi a Sínai-puszta szélén, a Hóreb-hegység közelében feküdt (vö. 6. v. 18,5. v.), tehát (a hagyományos vélemény szerint) a mai Sínai-félsziget déli csúcsának közepén (egyes újabb kutatók szerint a Vörös-tenger keleti öblének északi vidékén) terült el.

* 5. A véneket azért kellett Mózesnek magával vinnie, hogy tanúi legyenek a csodának.

* 7. A héber szöveg szerint Mózes a helyet Masszának (= Kísértésnek) és Meribának (= Perelésnek) nevezte el, mert a nép ott kísértette meg az Urat (= kételkedett az Úr segítségében) és ott szállott perbe Mózessel. (Vö. 2. v.)

* 8-16. Izrael első ellenségei a pusztában: az ámálekiták.

* 8. Az Ámálek szón itt mindenütt az ámálekitákat kell értenünk. E harcias nép főleg a Vörös-tenger keleti öblétől északra tanyázott (vö. Móz. I. 14,7; IV. 14,43.).

* 9. Itt fordul elő először Józsue. Efráim törzséből származott, eredetileg Hóseának (latin fordítás szerint Óseénak = Szabadításnak) hittak, a Józsue (= Jáhve szabadítását élvező) nevet talán épen ez alkalommal kapta. (Vő. Móz. IV. 13, 9.17. skk.; V. 32,44.)

* 10. Húr a zsidó hagyományok szerint Mózes nővérének, Máriának (Mirjámnak) volt a férje. Az ő unokája volt Bezéleel, a szent sátor mestere. (Vö. II. 31,2; 35,30; 38,22. Krón. I. 2,18. skk.)

* 13. Ámáleket és népét = az ámálekitákat és hadnépüket.

* 14. A könyv, amelybe Mózesnek az Úr ezen szavait be kellett írnia, talán épen az előttünk fekvő könyv. A bejegyzésnek, valamint Józsue figyelmeztetésének az volt a célja, hogy feledésbe ne merüljön az Úrnak e győzelem által igazolt elhatározása, mely az ámálekiták teljes kiirtását rendelte el. (Vö. IV. 24,20; V. 25,17-19.)

* 15. A héber szöveg szerint Mózes ezt a nevet adta az oltárnak (= ezen a néven hódolt rajta az Úrnak): Jáhve az én lobogóm.

* 16. E vers szószerinti értelme bizonytalan. A latin fordítás értelme kb. az, hogy az Úr harcolni fog trónusáról az ámálekiták ellen. A héber szöveget sokan így fordítják: (Esküre emelte) kezét trónusán az Úr, hogy harcban lesz az Úr az ámálekitákkal nemzedékről-nemzedékre. Annyi bizonyos, hogy a vers azt akarja kifejezni, hogy az izraelitáknak szent háborút kell viselniök az ámálekiták ellen s e szent háború sikerrel fog járni.

* 18,1-12. Izrael első jóbarátai: a mádiániták.

* 1. Jetró errefelé, a Hóreb vidékén lakott Mádiánban (vö. 3,1. jegyz.); a területén átvonuló Mózest üdvözölnie illett. (Vö. I. 14,18. jegyz.)

* 2-4. Vö. 2,22. jegyz. 4,26. jegyz.

* 5. Az Isten hegyéről L. 3,1. jegyz.

* 11. A vers végének szövege és értelme bizonytalan. Talán így kell értenünk: Nagyobb az Úr (= Jáhve) minden istennél, mert az által (víz által, a Vörös-tenger által) pusztította el az egyiptomiakat, ami által azok akarták elpusztítani az izraelitákat, amikor meghagyták, hogy minden izraelita újszülött fiúgyermeket vízbe kell vetni. (Vö. 1,22.) – Jetró e szavakkal elismeri, hogy az Úr (= Jáhve), az izraeliták Istene, az igaz Isten

* 12. – miért is áldozatokkal hódol neki, szövetségre lép népével, az izraelitákkal s ennek megpecsételéséül az áldozat (el nem égetett) részeiből áldozati lakomát készít. (Vö. III. 3,1-17.) A mádiánitáknak ez az ága később is jóban volt az izraelitákkal, sőt köztük földet is kapott.

* 13-27. Mózes Jetró tanácsára alsóbbfokú bíróságokat szervez.

* 19-20. A héber szöveg így szól: Hallgass tehát szavamra, én tanácsot adok neked s az Isten legyen veled ( = segítségedre). Légy te a nép szószólója az Isten előtt, terjeszd ügyeiket az Isten elé,

* 20. – tanítsd őket a rendeletekre és a törvényekre, mutasd meg nekik az utat, amelyen járniok kell stb.

* 23. A héber szöveg így szól: Ha ezt megteszed s ha ezt az Isten (is) megparancsolja neked (= ha szózata által megbíz ezzel téged), akkor megállhatsz és ez az egész nép is stb.

* III. Izrael tartózkodása a Sínai hegynél.

(19,1 — Móz. IV. 10,11.)

19,1-9a. Az Úr szövetséget ajánl Izraelnek.

* 1. E kifejezés: azon a napon, lehet általános értelmű is, de jelenthet annyit is, mint: a harmadik hó első napján. Utóbbi értelmezés szerint a izraeliták útja eddig 45 napig (I. hó 15-étől III. hó 1-ig) tartott s a tízparancsolat kihirdetése a pászkától számított ötvenedik napra esett. – A Sínai (héberül: Szináj) puszta a Sinai hegyvidék előtt terült el. Hol feküdt azonban a Sínai (héberül: Szináj) hegy, felette vitatott kérdés. A hagyományos magyarázat szerint a mai Sínai-félsziget déli csücskén húzódó három nagy hegység középsőjét nevezi a Szentírás Sínai- vagy máskép Hóreb-hegynek. Ennek északi csúcsa 1994 m (tengerszín feletti) magasságot ér el: ezt tartják a szorosabb értelemben vett Hórebnek; déli csúcsa 2244 m magas: ezt tekintik a szorosabb értelemben vett Sínai (= Szináj)-hegynek. – Egyes újabb kutatók a Sínai-hegyet jóval északabbra, a mai Sínai-félsziget területén kívül keresik.

* 3. Mózes vagy az Isten külön hívására ment fel (egy-két nap múlva) a hegyre, vagy pedig azért, mert tudta, hogy ezen a hegyen kell majd szolgálnia az Istennek. (Vö. 3,12.) Ott az Isten szól is hozzá és szövetséget ajánl Izrael (= Jákob) fiainak, az izraelitáknak.

* 4. A régi népies felfogás szerint a sas a szárnyaira (vagy a karmai közé) veszi fiókáit és úgy repül velük: ebből eredt e költői kifejezés: sasszárnyakon vinni = nagy erővel és szeretettel vinni.

* 5. A megkötendő szövetség abból fog állani, hogy a nép az Urat (= Jahvet) választja Istenének s neki engedelmeskedik, az Úr pedig, noha övé az egész föld, Izraelt különleges tulajdonává választja („Választott nép”) s oltalmazó gondviselésével vezeti, hogy a Messiás útját elkészítse.

* 6. A papi királyság (a héber szöveg szerint: papok királysága) kifejezés vagy azt jelenti, hogy Izrael országa olyan szerepet fog betölteni a nemzetek között, mint a pap az emberek között, vagy azt, hogy Izrael olyan ország lesz, mélyen maga az Isten fog uralkodni (= teokrácia = istenuralom). Szent — teljesen az Istené.

* 8-9. Mivel a nép hajlandó a szövetség elfogadására, az Isten megígéri, hogy felhő homályában eljön és megköti a szövetséget.

* 9b-15. A nép készülete az Úr megjelenésére.

* 9b. E szavak így is fordíthatók: Miután tehát jelentette Mózes az Úrnak a nép szavait,

* 10. – monda neki az Úr stb. – Nincs szó tehát Mózes újabb jelentéséről: e szavak csak ismétlései a 8. versben mondottaknak. – Annak, aki vallásos cselekményekre készült, az ószövetségi felfogás szerint meg kellett «szentelődnie»; utóbbi abból állott, hogy az esetleges vallási «tisztátalanságok»-tól megtisztult (ezt célozta a ruhaváltás, – vö. Móz. I. 35,2. – vagy a ruha kimosása, esetleg a fürdés) s az olyan cselekményektől (házasélet, vö. 15. v.), melyek vallásilag «tisztátalanná» tettek, tartózkodott. Mindez természetesen a lélek megfelelő fegyelmezését is feltételezte.

* 12. Egyesek úgy vélik, hogy Mózes a határt csak szavakkal szabta meg, mások azt tartják, hogy Mózes korlátokkal vette körül a hegyet; ez azonban három nap alatt bajosan mehetett volna végbe. – A parancs oka nyilván az volt, hogy a nép még nem hajtotta végre a megszentelődést; az eredeti terv szerint ugyanis (vö. 13. vers) a harmadik napon a népnek (úgylátszik) fel lehetett, sőt fel kellett volna mennie a hegyre.

* 13. Mivel a hegy «szent» volt (vö. 23. v.), mindaz, ami hozzáért, szent lett, vagyis teljesen és kizárólagosan az Isten tulajdona lett s a világi (profán) életbe vissza nem térhetett; ezért kellett elpusztulnia. Kéznek az ilyet azért nem volt szabad érintenie, mert így az érintők (az ószövetségi felfogás szerint), közvetve bár, érintették volna a hegyet. – A kürt (másként harsona) szarvból készült.

* 16-19. Az Úr megjelenése a Sínai-hegyen.

* 16. A harmadik nap a hagyományos értelmezés szerint a kivonulástól számított 50. nap volt. (Pünkösd = ötvenedik nap.)

* 18. Az (érc)olvasztó-kemence kékes sárga füstöt okád; e hasonlat alapján egyesek vulkanikus tüneményekre, mások – talán helyesebben – csak viharos, zivataros jelenségekre gondolnak.

* 20-25. A nép visszautasítása, a régi papság elvetése. E rész elbeszélése és összefüggése nehezen érthető s azt a gondolatot kelti, hogy itt Mózes valami igen kényes természetű dolgot mond el, melyről nem szívesen beszél. A nehézségeket csak fokozza a latin fordítás egynémely különössége. A 21. vers ugyanis a héber szövegben így szól: ... figyelmeztesd (óva intsd) a népet, hogy előre ne rontsanak megnézni az Urat, mert különben sokan elvesznek belőlük. A parancs értelme tehát úgylátszik az, hogy a nép jöjjön fel a hegyre, de ott álljon meg tisztes távolban a felhő előtt, melyben az Úr rejtőzik s ne törjön a felhőbe,

* 22. – a papok azonban közelebb mehetnek, az Úr elé járulhatnak (talán magában a felhőben helyezkedhetnek el vö. 24,18.). A szóban forgó papok a mózeselőtti papság tagjai. Igen valószínű ugyanis, hogy az izraelitáknak a Sínai-szövetség megkötése előtt is volt valamilyen papságuk (sőt sátorszerű szent helyük is); Ábrahám Izsák, Jákob idejében ugyan a család feje volt egyszersmind a család papja is, de ezen családfői papság helyébe Egyiptomban – igen jeles szentírásmagyarázók szerint – állandó papi szervezet lépett, mely valószínűleg József elsőszülött fiának, Mánásszénak utódai közül került ki.

* 23. Ám a nép egyáltalában nem mer felmenni a hegyre s kifogásul Mózes által az Istennek arra a parancsára hivatkozik, mely a készület három napja alatt szentté (= érinthetetlenné) tette a hegyet.

* 24. Erre az Úr csupán Mózest és Áront hívja fel a hegyre, de a népet s a papokat visszautasítja. Valószínű, hogy a nép kicsinyhitű ellenkezésének a (Mánássze törzséből való) papok voltak az okai. Ezzel az Isten a régi (Mánássze törzséből való) papságot elvetette. (Másodszor a szövetség megkötésénél éri mellőzés őket, – L. 24,5. jegyz. – végül pedig a valószínűleg szintén nekik tulajdonítandó aranyborjú lázadással kapcsolatban a leviták, az új papi nemzedék tagjai végleg leszámolnak velük. 32,1. sk.)

* 20,1-17. Az Úr kihirdeti a tízparancsolatot. – (Vö. V. 6-21.) A tízparancsolat a Sínai-szövetség alapokmánya. Lényegében véve az Isten által tételekbe foglalt természeti törvény. Hogy tíz parancsolatot tartalmaz, kiviláglik Móz, II. 34,28; V. 4,13; 10,4. szavaiból; hogy azonban miként határolódnak el az egyes parancsolatok, a Szentírásból eldönteni nem lehet. Az ú. n. Origenes-féle felosztás az első parancsolatnak az igaz Isten tiszteletét, a másodiknak a faragott képek tilalmát, a tizediknek az összes bűnös kívánságok tilalmát tekinti, míg az ú. n. Szt. Ágoston-féle felosztás, melyet a katholikus Egyház is használ, az Origenes-féle felosztás első két parancsolatát egynek számítja, a tizedik parancsolatát pedig két részre: a házasságtörő kívánságok és a kapzsi kívánságok tilalmára osztja.

* 2-6. Az első parancsolat.

* 2, A héber szöveg így szól: Én, Jáhve, vagyok a te Istened stb. – A Jáhve szót fordítja a latin fordítás Úrnak. (Vö. 3,14. jegyz.)

* 3. A latin fordítás szószerint így szól: Idegen isteneid ne legyenek én előttem. Ez annyiban helyes, amennyiben minden más isten valamely idegen nemzetnek volt az istene; mivel azonban a héber szöveg mos istenről beszél, itt (és valamennyi ilyen helyen) a héber szöveg világosabb kifejezését követjük. – A vers második fele a bálványimádás veszedelme miatt megtiltja a faragott képek (= fából vagy kőből készült szobrok) alkotását, vagyis az Isten ábrázolását. Ebben az értelemben nem volt szabad ábrázolni az égi testeket, a földön és a föld felszíne alatt, a vizek mélységeiben élő lényeket sem. Egyébként, ahol és amennyiben a bálványimádás veszedelme nem forgott fenn, szobrokat és képeket alkalmazni nem volt tilos; ismeretes, hogy a frigyládán is két kerub állott, kerubok díszítették a szt. sátor függönyét s az Isten maga rendelte a rézkígyó elkészítését is.

* 5. Az Úr (a héber szöveg szerint) féltékeny Istennek mondja magát (az Isten szót fordítja a latin fordítás erősnek), mert az ószövetség egyik sokszor előforduló, kedvelt hasonlata szerint az Úr és Izrael viszonya olyan, mint a házasság, melyre az Úr (a férj) féltékenyen vigyáz. – Sok vitára adott okot e mondat: megtorlom az atyák vétkét gyermekeiken, harmadik és negyedik nemzedékükön (= fiaikon, unokáikon és dédunokáikon). Nyelvi és tárgyi okokból e mondat máskép nem értelmezhető, mint ahogy a latin fordítás fordítja. Közismert tény, hogy a természetes világban (pl. az egészség, vagyon stb. területén) a gyermekek sokszor lakóinak atyjuk vétkeiért, sőt az üdvösség egész története is azon alapszik, hogy Ádám bűnéért az egész emberiség bűnhődött. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egyes újabb katholikus szentírásmagyarázókkal e mondatnak általánosabb értelmet adjunk: ha a szövetség megkötésében résztvevő atyák hűtlenek lesznek e szövetséghez, az Úr büntetése éri őket és rajtuk keresztül nemzetüket.

* 7. A második parancsolat. – A héber szöveg szerint tulajdonképen az Úr (= Jáhve) névnek üres dologra való vételéről (tehát a hamis és könnyelmű esküről, átkozódásról stb.) van szó. A későbbi zsidóság, hogy e parancs megszegését lehetetlenné tegye, sohasem ejtette ki az Úr (= Jáhve) nevet. (Vö. 3,14. jegyzet).

* 8-11. A harmadik parancsolat. – E parancs figyelmeztetéssel kezdődik (emlékezzél meg!), tehát tárgya lényegében véve régibb e kinyilatkoztatásnál.

* 10. Az Úr szombatja = az Úr tiszteletére rendelt nyugalomnap. – A szombatot a kapun belül (= a városban) tartózkodó idegeneknek is meg kellett tartaniok. Vö. 12,43. jegyz. – A szombatról L. még 16,22; 31,13; 35,2; III. 23,3; IV. 15,32; V. 5,12.

* 11. Vö. Móz. I. 2,3.

* 12. A negyedik parancsolat. – A föld, amelyet az Úr ad, Kánaán, az ígéret-földe: ha Izrael nem tiszteli őseit, az Úr elveszi tőlük Kánaán földét.

* 13. Az ötödik parancsolat. – Tiltja a jogtalan emberölést.

* 14. A hatodik parancsolat. – A héber szöveg (sőt a latin fordítás is) szószerint így szól: Ne kövess el házasságtörést. – E parancs tehát a tettleg elkövetett házasságtörésről beszél. (A vágyban elkövetett házasságtörésről a IX. parancsolat szól.) Az Úr Jézus Krisztus e parancsolatot tökéletesítette. (Vő. Máté 5,27. skk.).

* 15. A hetedik parancsolat. – Tiltja a tulajdon ellen elkövetett vétkeket.

* 16. A nyolcadik parancsolat. – Elsősorban a bíróság előtt való hamis tanuzásról beszél, de magában foglalja minden hamisság és hazugság tilalmát.

* 17. A. kilencedik és tizedik parancsolat. – Tiltja a szemérmetlen (házasságtörő) és kapzsi kívánságokat.

* 18-21. A nép Mózest bízza meg az Úr parancsainak átvételével.

* 18. A. hagyományos értelmezés szerint a nép félelmében meghátrált, visszahúzódott a hegyvidék távolabb eső völgyeibe.

* 19. Vö. Móz. I. 16,14. jegyz.

* 22-26. A külső istentisztelet alaptörvényei, a) 22-23. Mivel az Úr az égből szólott, de látható nem volt, ne csináljon a nép semmiféle (akár az igaz Istent, akár valamely hamis istent ábrázoló) képet vagy szobrot. Vő. 20,3. jegyz. – b) 24-25. Izraelnek az istentisztelethez csak áldozati oltárra van szüksége. Ennek, hogy babonás vagy bálványimádó jelvényeket alkalmazni ne lehessen, földből vagy faragatlan kövekből kell készülnie; minden olyan kő, melyhez véső ért, eleve szentségtelen (= profán), oltárépítésre alkalmatlan. Oltárt is csak ott szabad építeni, ahol az Úr – valamilyen jelenése vagy csodája által – emlékezetessé tette nevét. – Az egészen elégő áldozatokról L. Móz. III. 1,2. skk.; a békeáldozatokról L. Móz. III. 3,1. skk. – Aprójószág = juh- és kecskeféle.

* 26. Mivel a keleti ember alsóruhát nem viselt, ha lépcsőn ment fel az oltárhoz, ruhája könnyen fellebbenhetett. Ezért az oltárhoz földből készült, lassan emelkedő lejtőt kellett feljáróul építeni; később (vö. 28,42. sk.) az Úr a papságnak alsóruhát (nadrágot) irt elő.

* 21,1. Az Úr megbízza Mózest, terjessze a nép elé a következő jogi törvényeket. – E törvények kétfélék: egy részük (21,2-23,13.) az izraeliták polgári jogviszonyait, más részük (23,14-19.) az izraelitáknak az Úrral szemben való legfőbb kötelességeit szabályozza. A polgári törvények egyszersmind bírói vonatkozásúak. E törvények az akkori élet szükségleteihez mértek: önmagukban véve nem a lehető legtökéletesebbek (az Isten fokról-fokra vezette az emberiséget a tökéletes vallás felé), viszonylagosan azonban messze felette állnak az akkori idők más népeinél található törvényeknek és mélységes bölcseséggel szolgálják azt a célt, amelyet elérni akarnak.

* 2-6. A héber rabszolga jogai.

* 2. Héber (izraelita) ember azáltal lehetett rabszolgává, hogy nyomorúságában önmagát (III. 25,39.) vagy gyermekeit (II. 21,7.) eladta, vagy pedig mint fizetni nem tudó adós (Kir. IV. 4,1.), vagy jóvátenni nem tudó tolvaj (II. 22,3.) rabszolgasorsba került. A rabszolgaság a régi Keletnek annyira általános intézménye volt, hogy azt az Úr megszüntetni abban az időben nem látta jónak; törvényei által azonban (vö. 21,20, 26; 23,12; Móz. III. 25,6. 39. 43. 53; Móz. V. 12,18; 15,12. sk.; 16,11; 21,17. sk.) az akkori idők egyebütt található szokásaihoz képest emberséges sorsot biztosított a rabszolgáknak. – A héber rabszolga mindenkor megválthatta vagy megváltathatta magát (vö. Móz. III. 25,47. skk.); ha ezt nem tette, a rabszolgaságának kezdetétől számított hetedik évben (vagy ha ú. n. jóbel év esett közbe, akkor előbb is, vö. Móz. III. 25,41.) a törvény értelmében szabaddá vált.

* 3. A héber szöveg ruháról (sem itt, sem a 4. v.-ben) nem beszél, hanem azt mondja: ha egyedül jött, egyedül menjen el, ha (azelőtt szabad) asszonnyal jött, asszonya is menjen el vele.

* 4. Ha a héber rabszolga rabszolgasága tartama alatt ura egyik (nem héber) rabszolganőjét kapta feleségül, az és gyermekei a hetedik évben nem szabadultak fel, a férfi egyedül (nem: ruházatával, L. előbbi jegyzet) vált szabaddá.

* 5. Ha a (nem héber) rabszolganővel rabszolgasága tartama alatt házasságra lépett héber rabszolga a hetedik év után is rabszolgasorsban akart maradni, akkor ezt

* 6. – az istenek (vagyis az Isten törvényeire ügyelő s az ő nevében ítélkező bírák) előtt ki kellett jelentenie; ez esetben füle cimpáját átfúrták s felszabadulási joga örökre elveszett.

* 7-11. A szolgálóul eladott héber nő jogai.

* 7. Ehelyütt olyan héber rabszolganőkről van szó, akiket uruk azzal a szándékkal vásárolt, hogy őket egyszersmind a maga vagy a fia mellékfeleségeivé is teszi. (A mellékfeleségek törvényes, de a feleségekkel nem egyenlőrangú hitvesek voltak.) Ezekről a törvény azt mondja ki, hogy a rabszolganőkkel (a héber szöveg szerint: a rabszolgákkal) ellentétben hatévi szolgálat után sem szabadulnak fel, hanem továbbra is uruk (rabszolganői és) mellékfeleségei maradnak.

* 8. Ha uruknak a házasság megkötése (előtt vagy) után nem tetszenek, akkor uruk (a héber szöveg szerint) váltassa ki őket; idegen (= más családbeli vagy: nem-héber) embernek azonban nem adhatja el őket.

* 10-11. A héber szöveg így szól: Ha más feleséget (is) vesz magának (vagy : a fiának), akkor (a szolgálófeleségnek) húseledelét, ruházatát és lakását (= házassági együttélését?) alább ne szállítsa; ha e hármat nem teljesíti, (a nő) ingyen, váltságpénz nélkül felszabadul.

* 12-14. Gyilkosság és emberölés.

* 12. A szántszándékos gyilkosság büntetése halál;

* 13. – de ha valaki úgy ölt meg valakit, hogy az Isten ejtette azt kezébe, vagyis – mint ma mondanók – véletlenül, akkor a megölt ember rokonainak vérbosszúja elől a menedékhelyekre menekülhetett.

* 14. Ilyen menedékhelynek számított eleinte az Úr (minden) oltára; később az Isten hat ú. n. menedékvárost rendelt. (Vö. IV. 35,6. 11; V. 19,2; Józs. 20.) – A szántszándékos gyilkost a menedékhely sem védte meg a haláltól. (A szántszándékosságot a vénekből álló bíróság állapította meg.)

* 15. Szülők bántalmazása.

* 16. Az emberlopás. – Az embert azért lopták, hogy rabszolgának eladhassák; akár eladta már a tolvaj, akár rábizonyul a vélek (a héber szöveg szerint világosabban: akár keze között van még az ellopott ember), büntetése halál.

* 17. Szülők átkozása.

* 18-19. Szabad emberen elkövetett múló testi sértés.

* 20-21. Rabszolgán elkövetett haláltokozó testi sértés. – A rabszolga megbotozása a régi Kelet felfogása szerint jogos fenyíték volt; ha a rabszolga azonnal belehalt, a gazdát (a bíróság) megbüntette. E büntetés, mivel a héber szöveg azt mondja, hogy toroltassék meg, némelyek szerint szintén halál volt; mások – mivel a héber szöveg, szokása ellenére, nem mondja, hogy halállal lakoljon – csak más, kisebb büntetésre gondolnak.

* 22-23. Terhes asszony bántalmazása. – A héber szöveg két eshetőségről beszél: ha az asszony szül ugyan, de (más) baj nem történik, akkor kártérítést kell fizetni;

* 23. – ha azonban (más) baj történik (vagyis ha az asszony vagy gyermeke, vagy mindkettő belehal), akkor a tett büntetése halál. – Természetesen, ha a dolog nem volt szántszándékos, a menedékhely oltalmat nyújtott.

* 24-25. A hasonlóval való bűnhődés törvénye. (Jus talionis.) Aki tehát másnak kiütötte szemét, annak szemét kiütötték stb. – E törvény megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a régi ember általában keményebben gondolkodott, mint mi, hogy e törvény célja nem az emberek megcsonkítása, hanem védelme volt s ezt szigora következtében igen hathatósan szolgálta, s végül, hogy minden valószínűség szerint a hasonlóval való büntetést csak a bíróság mondhatta ki.

* 26-27. Rabszolga bántalmazása esetén a hasonlóval való bűnhődés törvénye nem állott fenn, hanem csak a rabszolga felszabadulása volt a büntetés.

* 28-32. Gondatlanságból származó emberölés.

* 28. A gyilkos marhát épúgy meg kellett kövezni, mint a gyilkos embert (vö. I. 9,5.), hogy ezáltal az emberek szemében a gyilkosság bűnének súlyossága növekedjék. Ha a gazdát felelősség nem terhelte, nem bűnhődött, de

* 29. – ha vétkes gondatlanságot követett el s az áldozat szabad ember volt, akkor büntetése halál volt, melyet azonban

* 30. – gondatlansága vétkességének fokához mérten a bíróság pénzbüntetésre is változtathatott;

* 32. – ha az áldozat rabszolga volt, akkor a (szarvasmarha) gazdája köteles volt a rabszolga rendes piaci árát, 30 ezüst siklust = 97,50 pengőt megfizetni.

* 33-34. A nyitva hagyott verembe esett jószág megtérítése.

* 35-36. Az öklelős szarvasmarha által megölt szarvasmarha megtérítése. – Ha az öklelős szarvasmarha gazdáját felelősség nem terhelte, a kárt a két gazda közösen viselte; ha vétkes gondatlanság forgott fenn, az egész kárt a vétkesen gondatlan gazda tartozott viselni.

* 22,1-4. Az ellopott állat megtérítene. – Két eset lehetséges: az ellopott jószág vagy nincs már a tolvaj kezében (1. v.), vagy a kezében van még (4. vers). Az első esetben kártérítésül és büntetésül a tolvajnak egy szarvasmarháért öt marhát (a héber szöveg szerint), egy bárányért négy aprójószágot (= juhot vagy kecskét) kellett adnia; a második esetben büntetésül kétszeresen kellett visszatérítenie az ellopott jószágot.

* 2-3. Ha a tolvaj éjjel próbál behatolni a házba (a ház aláásásáról a héber szöveg nem beszél), agyonüthető s érte vérbosszúnak helye nincsen; nappal azonban a tolvajt könnyebben el lehet kergetni, megölni tehát gyilkosság és vérbosszú alá esik. Utóbbi esetben ugyanis a tolvajt – mint a héber szöveg ki is fejezi – kártérítésre lehet ítélni, ha pedig erre nem képes, akkor rabszolgának kell eladni. (Vö. 21,2-6.)

* 5-6. A mezei károk megtérítése.

* 5. Mivel feltehető, hogy az állat a termés javát pusztította el, a kártérítésnek is a termés javából kell történnie.

* 6. Ha valaki a szántóföldjén valamit (pl. szemetet) éget s a tűz átcsap a szomszéd földre (a földeket sokszor tövisbokrok szegélyezték), a kárt meg kell téríteni.

* 7-9. A letétben elveszett holmi megtérítése.

* 8. Istenek = az Isten nevében ítélkező bírák.

* A 9. vers általános – nemcsak az előzőkre vonatkozó – törvényt mond ki.

* 10-13. A megőrzésre adott s azalatt elpusztult állat megtérítése.

* 12. Ha nem a megbízott lopta el a jószágot, a 10-11. v. alapján meg kell esküdnie; ha ezt nem teszi s azt állítja, hogy az állatot ellopták tőle, akkor vagy vétkes gondatlanságot követett el, vagy maga lopta el s így kártérítésre köteles.

* 14-15. A kölcsönbe adott s azalatt elpusztult jószág megtérítése.

* A 15. vers szövege és értelme bizonytalan. A latin fordítás úgy értelmezi, hogy ha a gazda a jószágot a megszolgált munkabér fejében adta munkásának kölcsön, a munkás az elhullott állatért kártérítéssel nem tartozik. A héber szöveget többnyire úgy értelmezik: ha az állat bérben volt, a bérlő kártérítéssel nem tartozik, mert a kockázat, épúgy mint a haszon, a bérbeadót illeti.

* 16-17. A csábításért járó kártérítés. – Az eljegyzett leány elcsábítása házasságtörésszámba ment s büntetése halál volt. (Vö. V. 22,23. sk.) – A jegy ajándék a leány atyjának (vagy családjának) a leány neveltetéséért járó ellenszolgáltatás volt.

* 17. Mivel a csábítás következtében a leány értéke csökkent s jövendőbeli férje az elcsábított leányért csak kevesebb jegyadományt fog fizetni, a csábítónak meg kellett adnia a leány atyjának (vagy családjának) az egész jegyadományt.

* 18—20, Három főbenjáró vétek: a varázslás (mágia, a héber szöveg varázslónőről szól), az állatiasság (bestialitás) és a bálvány-imádás.

* 21. A jövevény kímélete. A jövevények az izraeliták közt lakó nemizraeliták. Indokolásul a Szentírás az egyiptomiak bánásmódjára utal: az izraeliták már tudják, mily keserves sorsa van a jövevénynek, ha a föld urai nyomorgatják.

* 22-24. Özvegyek és árvák sanyargatása az égbe kiált bosszúért.

* 24. Büntetése, hogy a vétkes karddal (= háborúban) elpusztul és így saját felesége lesz özvegy és saját gyermeke árva.

* 25-27. Kamatszedés és zálogolás.

* 25. Ha izraelita izraelitának ad kölcsön, ne szorongassa azt, mint az uzsorás (= mint a kamatot kívánó hitelező): ne kérjen tőle semmiféle kamatot. (Nemcsak az uzsora, hanem minden kamatszedés tilos; idegentől azonban szabad volt kamatot szedni. Vö. V. 23,19. sk.)

* 26. A keleti ember, legalább is a szegénye, éjjel nagy felsőruhájába takarózik s abban alszik; ezt tehát, ha zálogba adta, este vissza kellett neki adni. – E törvény nagy, meleg szívről tesz tanúságot.

* 28. Az istenek ( = bírák, vö. 21,6. jegyz.) s a fejedelmek (magasrangú elöljárók) tisztelete. (Vö. Csel. 23,5.)

* 29-30. A zsenge.

* 29. A héber szöveg így szól: Gabonáddal s folyadékoddal (= bor és talán olaj) ne késlekedjél; a latin fordítás az ezekből adandó tizedekre és zsengékre gondol. Talán inkább csak az utóbbiakról van szó. Zsenge a növényi termésnek az a része, melyet (a termés élvezésének megkezdése előtt) az Úrnak kell bemutatni. A növényi zsengének megfelel az elsőszülött fiú s az áldozható állatok első hím fajzata. Az elsőszülött fiút meg kellett váltani (vö. 13,11-16.), az áldozható állatok első hím fajzatát fel kellett áldozni. (Vö. III. 22,27.)

* 31. A vallásszabta tisztaság megőrzése. — Az ószövetségi felfogás szerint szent az, aki nem teszi magát vallásilag tisztátalanná (vö. Móz. III. 11,1. jegyz.), ehhez tartozik az is, hogy vadállat által széttépett húst nem szabad enni. (Vö. Móz. III. 17,15.)

* 23,1-3. Bíróság előtt az igazságot kell szolgálni; ettől el ne térítsen

* 1. – se rábeszélés,

* 2. – se közhangulat,

* 3. – se szánakozás.

* 4-5. A felebaráti segítségnyújtás. Úgy látszik, elsősorban a bírósághoz menő, egymással perlekedő emberekről van szó.

* 6-9. A bíró kötelességei.

* 7. Hazugságon ehelyütt talán hamis ítéletet kell értenünk.

* 8. Ajándék = megvesztegetés.

* 10-12. Szombatév (vö. III. 25,4.) és szombatnap (vö. 20,9. skk.).

* 13. Esküdni csak az igaz Istenre szabad.

* 14-17. A három zarándokünnep.

* 15. A kovásztalanok ünnepe az Új gabona ( = Ábíb, vö. 12,2.) havában volt. Ilyenkor (valamint a másik két főünnepen) mindenkinek áldozati ajándékokat kellett vinnie az Úrnak. (Vö. V. 16,16.) – Ez ünnepről L. 12,13; 13,3; 23,15; 34,18. 25; III. 23,5; IV. 9,2; 28,16; V. 16,1.

* 16. A második zarándokünnep az aratás befejezésének ünnepe (a pünkösd) volt; ilyenkor az új lisztből két kenyeret vittek zsengéül az Úrnak. Ez ünnepről L. 34,22; III. 23,15; IV. 28,26; V. 16,9. – A harmadik ünnep a gazdasági év végén, szeptember-októberben volt; később sátoros ünnepnek nevezték. L. róla III. 23,40; IV. 29,12; V. 16,13.

* 17. E három ünnepen minden férfiszemélynek meg kellett jelennie a szent sátorban lakozó Úr előtt. Nőknek ez nem volt kötelességük, de azért megtehették. (Vö. Luk. 2,41. skk.)

* 18. A pászkabárány megölése és elfogyasztása. A pászkabárány megölése előtt minden kovászos kenyeret el kellett távolítani a házból (vö. 12,15. 20; 13,7.) s a bárány húsát még az éjjel meg kellett enni. (A háj szó ehelyütt valószínűleg a húst jelenti; a hájat semmiféle áldozatból sem hagyták meg reggelig.)

* 19a. A zsenge bemutatása. Vö. 22,29; IV. 18,12; V. 26,2-11. – Egyesek ehelyütt a zsengén (vagy a pászka, vagy) a pünkösdi zsengét értik. (Vö. III. 23,9. skk.)

* 19b. Gödölyét anyja tejében (egyes értelmezők szerint: zsírjában) elkészíteni embertelenség (talán egyszersmind babonás szokás) s ezért tilos.

* 20-33. Az Úr szövetségi ígéretei. — Eddig arról hallottunk, milyen kötelességeket ró a megkötendő szövetség az izraelitákra, most az Úr a maga Ígéreteit (mondhatnók szövetségi kötelességeit) közli.

* 20. Az angyal, akiben az Úr neve (= lényege) vagyon, az ószövetségi kifejezésmód szerint maga az Isten, a szentatyák szerint a második isteni személy, a Fiúisten. (Vö. Móz. I. 16,7. jegyz.)

* 23. Az itt felsorolt népekről L. I.15,20. jegyz.

* 24. Az alkotásokon a bálványszobrokat és jelvényeket kell értenünk. Az emlékoszlopok (másszebák) vö. I. 28,16-22. jegyz.) többé-kevésbbé obeliszk-szerű kőoszlopok voltak, melyeket a kánáneusok Báál (= Úr) nevű istenük tiszteletére szenteltek.

* 27. Értelme: félelmetes tetteinek hírével előre elrettenti az Úr Izrael ellenségeit (= a kánáneusokat) és (a héber szöveg szerint) zavart (== pánikot) kelt minden népben (= a kánáneusokban), úgyhogy mind meghátrál Izrael elől.

* 28. A darazsak (egyesek a héber szót itt és V, 7,20., valamint Józs. 24,12-ben jégesőnek, mások poklosságnak fordítják) elküldéséről a Szentírásban részletes elbeszélést nem találunk; ez azonban korántsem zárja ki azt, hogy tényleg történt valamely esemény, amelyben a darazsaknak valami szerepük jutott s amelyre a Szentírás, mint a maga korában közismert eseményre többször céloz, anélkül, hogy az eseményt részletesen elbeszélné. Az sem lehetetlen azonban, hogy a kifejezést csak képes értelemben kell vennünk és rajta a félelem fullánkját értenünk.

* 31. Izrael földének nyugati határa később a Vörös-tenger keleti (= eláni) öblétől a filiszteusok tengere (= a Földközi-tenger dél-palesztinai partvidéke) felé húzódott, keleti határa az arab pusztától a folyóig terjedt; a folyón a régiek az Eufrátest értették.

* 24,1-2. Az Úr maga elé rendeli Izrael képviselőit. – Mózes menjen le a hegyről, kösse meg a mondottak alapján a szövetséget s aztán ő és Áron, a jövendő főpap, valamint Nádáb és Ábiu, Áron két legidősebb, papoknak kiszemelt fia, és Izrael vénei (elöljárói) közül hetven jöjjön fel az Úr elé. – (I. 46. hetven családfőt sorol fel, nyilván ezért kell 70 vénnek az Úr elé járulnia).

* 3-8. A Sínai-szövetség megkötése.

* 5. Az ifjait minden valószínűség szerint a közösség szolgálatában (a vének alatt) álló világi emberek voltak; Mózes ezek által mutattatja be az áldozatokat, s így a meglevő (régi, mánásszita vö. 19,24. jegyz.) papságot tudatosan mellőzi.

* 6-8. A vérrel való meghintés, mely mind a két szerződő felet, az oltárt (mely az Istent jelképezte) s a népet érte, kb. ugyanannyit jelentett, mint a régi, Ábrahám-féle szövetségkötés szertartása. (Vö. I. 15,7-20. jegyz.) – E szövetségben, melyet mi, keresztények ószövetségnek nevezünk, az Isten bikák vére által szövetséget köt egy néppel; az újszövetségben Jézus Krisztus vére által szövetséget köt az egész emberiséggel. (Vö. Máté 26,28; Zsid. 9,15. skk.)

* 9-11. Az Úr megjelenik Izrael képviselőinek. E jelenés a szövetségkötés megerősítését s Mózes igazolását szolgálta.

* 11. A héber szöveg így szól: s Ő Izrael fiainak (ezen) választottjaira nem veté rá kezét (= nem bántotta őket, vö. Móz. I. 16,13. jegyz.) s ők láták az Istent és evének és ivának (= az Isten előtt hálaadó áldozati lakomát tartottak).

* 12-18. Az Úr további rendelkezések végett felhívja Mózest a Sínai hegyére.

* 12. A régi Keleta térvényeket – mint az újabb leletek bőségesen igazolják – kövekre véste; azért ígér az Isten is kőtáblákat Mózesnek.

* 13. Az Isten hegye a Sínai (Szináj)-hegy és pedig ehelyütt – a hagyományos értelmezés szerint – annak déli, magasabb csúcsa. (Vö. 19,2. jegyz.)

* 14. Húrról L. 17,10. jegyz.

* 17. Izrael népe alulról szintén látta, hogy az Úr megjelent Mózesnek, mert a hegy teteje lángban égett.

* 25,1-9. Az Úr új szentély készítésére önkéntes adományok gyűjtését rendeli el. – A Sínai-szövetség új helyzetet teremtett: a régi szentélynek és papságnak (vö. 19,22. jegyz.) távoznia kell, hogy helyet adjon az újnak.

* 2. A héber szöveg így szól: Szólj Izrael fiaihoz, hogy szedjenek számomra (= tiszteletemre) terumát; mindenkitől, kit szíve arra indít, fogadjátok el terumámat. – A teruma általában vallási (áldozati) adományt jelent; a latin fordítás itt (s sokszor egyebütt is) primitiának, zsengének fordítja; mivel az utóbbi kifejezés elsősorban a terményekből bemutatandó adományt jelenti, fordításunkban a héber szöveg kifejezését követjük. – A 3. vers a fémeket sorolja fel. — A 4. vers a szövött vagy szövendő anyagokat számlálja el. A kék (egyesek szerint sötét égszínkék, mások szerint viola) színű fonal valószínűleg egy kövi csiga levétől nyerte színét. A bíbor veres színt a föníciai partokon tenyésző bíborcsiga (vö. Makk. I. 4,23.) leve szolgáltatta. A karmazsin (skarlátvörös) színt a karmintetű testéből és petéiből nyerték; a héber szöveg e színt tolaat-sáni ( = bíbor-tetű) kifejezéssel illeti; a sáni szó helyett a latin fordítás mindenütt seni-t olvasott, ami pedig kétszeri jelent; így került a latin fordításban a kétszer festett kifejezés, amely a héber szövegben mindenütt hiányzik. – A bisszus fehér, finom, gyolcsszerű, egyiptomi eredetű, növényi anyagból (valószínűleg gyapotból) készült kelme volt. Úgy látszik ez alkotta az alapanyagot: ezt szőtték, hímezték a másik három színnel. Ezek szerint tehát az ószövetségnek négy szent színe volt; jelentésük kb. megegyezik e színek mai szimbolikájával. A hosszú, selymes, sötétszínű kecskeszőrt szintén szövésre használták.

* 5. A táchásbőr valamilyen, ma már pontosan meg nem határozható állat bőre volt; egyesek borznak, mások delfinnek, legtöbben mánátusznak vagy dugongnak (utóbbiak a fókákhoz hasonló tengeri emlősállatok) tartják. A latin fordítás jantínabőrnek nevezi, mit egyesek kékszínű bőrrel fordítanak. – A fák közül az egész szentélyben csak a szetimfa került alkalmazásra, az is mindig valami fémmel (arany, ezüst, réz) teljesen beborítva; a szetim (héberül: sittim) fa az igazi akácfák közé tartozó, kemény, idővel szépen, ébenfa módjára megfeketedő fa volt. (Mimpsa nilotica.)

* 7. Az ónix (= köröm) kő fehér és fekete csíkos, körömhöz hasonló drágakő. A héber szöveg itt és minden hasonló helyen a sohám (= halvány) kőről beszél, miért is egyesek valamilyen halványzöld vagy kék drágakőre gondolnak. Az efódról és a tudakolóról L. II. 28,6-21.

* 9. Az Úr a szentélyt és részeit a következőkben néhány szóval leírja, de egyszersmind (látomásban) meg is mutatja Mózesnek; sajnos, a leírás túlságosan szűkszavú ahhoz, hogy mi annak alapján mindent egészen el tudnánk gondolni.

* 10-22. A szövetség ládája. (Máskép frigyszekrénynek is szokták nevezni, noha nem volt szekrény és sem a héber szó, sem a latin fordítás szava nem jelent szekrényt.) Egy könyök 45-55 cm; a következőkben középértékben 50 cm-rel számítjuk. A láda hossza tehát 1,25 m, szélessége és magassága 75 cm volt. A szetimfáról L. 6. v. jegy.

* 11-14. Színarany helyett mindenütt tiszta (= finom) aranyat is érthetünk. – Az aranypártázatnak a hagyományos értelmezés szerint az volt a célja, hogy a láda fedelének szilárd fekvését biztosítsa és a fedél és a láda között levő rést eltüntesse. Újabban egyesek úgy vélik, hogy inkább a láda oldalának alsó részét szegélyezte s belőle jött ki az a négy aranykarika, mely a láda hordozórúdjait tartotta; célja ezek szerint az volt, hogy a láda egyfelől semmiféle közvetlen kapcsolatban se legyen a hordozók testével (ha nem pap ért a ládához, halállal kellett lakolnia, vö. IV. 4,19.), másfelől pedig, ha vitték, a hordozók válla felett egész nagyságában kiemelkedjék és látható legyen.

* 15. Vö. IV. 4,6.

* 16. A bizonyság a tízparancsolat két kőtáblája; ez bizonyította egyfelől, hogy az Úr szólott Mózeshez s a néphez s ez volt másfelől bizonysága a megkötött szövetségnek, a nép kötelességeinek s az Isten ígéreteinek. (Újabban egyesek úgy vélik, hogy a megfelelő héber szót [edut] nem bizonyságnak, hanem találkozásnak kell fordítani s a két kőtábla ezt a nevet azért kapta volna, mert felette, a kegyelemtáblán találkozott az Úr a főpap által Izraellel, ha Izrael az Úr akaratát kérdezte.)

* 17. A kegyelemtábla (helyesebben engesztelőtábla, héberül kápporet) a láda fedelét alkotta. Nevét úgy látszik az engesztelőnapi szertartástól (vö. Móz. III. 16,13. skk.) nyerte; mivel az Úr onnan felelt a főpapnak, a latin fordítás (vö. 18.20. v.) felelőhelynek is, nevezi. Méretei megegyeztek a láda felső peremének méreteivel: 1,25 m hosszú és 0,75 m széles volt.

* 18-20. A kerubok alakjáról bizonyosat nem tudunk; Ezekiel próféta látomása szerint (Ezek. 1,5. skk.) emberi formájuk, négy (emberi, oroszlán, bika és sas) arcuk, négy szárnyuk és borjúlábuk volt; mennyi ebből a jelkép és mennyi a valóság, épúgy nem tudjuk, mint azt, hogy a frigyláda kerubjai olyanok voltak-e, mint Ezekiel látomásai. – A két kerubot (a héber szöveg szerint) a kegyelemtábla két széléből kellett készíteni, tehát az egész fedélnek egy darabból kellett lennie. A kerubok szárnyukkal sátorszerű felelőhelyet alkottak.

* 23-30. A szent asztal.

* 23. A szétimfáról L. 6. v. jegyz. Az asztal felső, lapja tehát l m hosszú 50 cm széles, az asztal maga 75 cm magas volt.

* 24. E verset igen sokféleképen értelmezik; általában úgy vélik, hogy az asztal felső lapjának peremét egy fából készült (de arannyal bevont) négy ujj (=8 cm) magas párkányzat (keretléc) szegélyezte (az átszegett szó a héber szövegben hiányzik), melynek alsó (az asztal peremén nyugvó) és felső szélét egy-egy aranypártázat díszítette. Mások azt hiszik, hogy e léc (lenn) az asztal lábait kötötte össze s a rajta levő aranypártázat viselte az asztal hordására szolgáló aranykarikákat, hogy így az asztalt vivő emberek semmiféle közvetlen érintkezésben se legyenek a szent asztallal, a szent asztal pedig hordás közben teljes egészében (a hordozók válla felett) kiemelkedjék. Vö. 11-14. v. jegyz.

* 29. Az asztalhoz négy, színaranyból készült eszköz tartozott: tálak (amelyekbe a kenyereket tették), csészék (amelyekbe a kenyerek mellé teendő tömjént helyezték), továbbá (a héber szöveg szerint) kannák és serlegek az ital (= bor) áldozatok bemutatására.

* 30. Az asztalra állandóan 12 kenyeret kellett helyezni. (L. Móz. III. 24,5. skk.) Ezeket a latin fordítás panes propositionisnak (= szó szerint) a kitétel kenyereinek nevezi. A megfelelő héber kifejezés értelme vitás; egyesek szín (t. i. az Úr színe előtt levő) kenyereknek mondják, mások (ellentétben a künn, a szent udvaron bemutatott és sokszor az Isten kenyerének nevezett égőáldozatokkal) belső kenyereknek fordítják.

* 31-40. A hétágú mécstartó. (Latinosan: kandeláber, héberül: világító.)

* 31. Az egész mű (a mécsesek kivételével) egy darabból készült. Méreteiről a Szentírás nem szól; a rabbik szerint 3 könyök (= 1 1/2 m) magas és 2 könyök (= 1 m) széles volt. A héber szöveg e versben a mécstartó lábát, nyelét (főágát), kelyhecskéit, gömböcskéit és virágait említi.

* 32-33. A középső (fő-)ágból 3-3 mellékág jött ki; mindegyikükön 3-3 stilizált (a héber szöveg szerint) mandulavirágalakú virágkehely fűződött a szárra; mindegyik ilyen virág egy-egy gömböcskével kezdődött, egy-egy kehelyben (= virágcsészében) folytatódott s egy-egy virágpártában végződött. (Utóbbit fordítja a latin fordítás liliomnak.)

* 34. Magán a főágon négy ilyen díszítés volt és pedig úgy, hogy az alsó három fokozatosan felfelé haladva, 2-2 mellékág kiindulási pontját alkotta.

* 37. A mécstarló a szentély déli falánál, keletnyugati irányban állott; mécseseinek lángja észak relé (= túlra), a szent kenyerek asztala felé világított.

* 38. Hogy az edények a leszedett hamu eloltására szolgáltak, a héber szöveg nem mondja; sokak szerint talán inkább azokról a serpenyőkről van szó, melyekben az égőáldozati oltár állandóan égő tüzéből tüzet (parazsat) vittek be a szentélybe a mécsesek meggyújtására.

* 39. Egy talentum arany kb. 60 kg volt és mintegy 180.000 pengőt ért.

* 26,1-6. A hajlék. (Szószerint: a lakás, t. i. az Isten lakása.)

* 1. A szent sátor tulajdonképen egy három deszka falból álló építmény volt, melynek tetejét szőnyegek borították; úgylátszik a Szentírás a szent sátort belülről (a belső – alsó – szőnyegek-alkotta helységet) hajléknak, kívülről (az egészet) sátornak nevezi. – A belső (a belülről nézve látható) tíz szőnyeg fehér bisszusból készült, melybe a másik három szent színből (vö. 25,4. jegyz.) – a héber szöveg szerint: – művészi szövéssel kerubok voltak szőve. (A műszövésen valószínűleg damasztszerű szövést kell értenünk; ellentéte a műhímzés vagy tarkahímzés, mely a zsidó hagyományok szerint tűvel történt, az újabb vélemények szerint kockás vagy csíkos szövés volt. A latin fordítás bizonytalan értelmű kifejezéseit fordításunkban lehetőség szerint a héber szöveg megkülönböztetései alapján fordítjuk.)

* 2. Egy-egy szőnyeg huszonnyolc könyök = 14 m hosszú, négy könyök = 2 m széles volt.

* 3. E tíz szőnyegből ötöt-ötöt összefoglaltak; az így nyert szárnyak egyik oldala huszonnyolc könyök, a másik oldala 5 X 4 = 20 könyök = 10 m volt.

* 4-6. E két szárnyat ötven-ötven kékszínű (vö. 25,4. jegyz.) hurok és ötven aranykarika (a héber szöveg szerint inkább horog, kapocs) által összefűzték és így egy negyven könyök (=20 m) hosszú és huszonnyolc könyök (=14 m) széles szőnyeget kaptak. Hogyan helyezték e szőnyeget a harminc könyök hosszú és tíz könyök széles deszkaépítményre, vitás. A régebbi magyarázat szerint e szőnyeg lapostető formájában fedte a deszkaépítményt, horgai a szentek szentjének választófüggönye fölé estek, hosszából tíz, szélességéből kilenc-kilenc könyöknyi a deszkaépítmény (belső?) falát fedte. Újabb értelmezők szerint e szőnyeg nyeregtető alakjában fedte a deszkaépítményt s mivel ehhez tizennégy könyöknyi szélesség kellett, a fennmaradó tizennégy könyöknyi szőnyeg jobbról-balról kifeszítve ereszt alkotott, melynek a földre eső vetülete öt könyök ( = 2,5 m) volt; ugyanilyen ereszt alkotott a hosszából fennmaradó tíz könyök is, úgyhogy az egész deszkaépítményt körös-körül öt-öt könyöknyi eresz övezte.

* 7-13. A hajlék védőtakarója.

* 7. A hajlékot (a belső, alsó szőnyeget) egy kecskeszőrtakaró (a héber szöveg szerint: szőnyeg) védte. Tizenegy darabban szőtték,

* 8. – mindegyiknek harminc könyök (=15 m) volt a hossza, négy könyök (=2 m) a szélessége.

* 9. Ezekből két nagy szárnyat alkottak, a két nagy szárnyból pedig egy nagy takarót csináltak, melynek hossza negyvennégy könyök (=22 m), szélessége harminc könyök (=15 m) volt. A hagyományos magyarázat szerint ezt úgy tették a lapos tetőt alkotó alsó szőnyeg fölé, hogy az egész deszkaépítményt – kívülről – mindhárom oldalon csaknem a földig borítsa, egy részét (kb. 2 könyöknyit) pedig a sátor bejárója fölé hajtották vissza. Az újabb magyarázók szerint ez a takaró is nyeregtetőt alkotott és pedig a hajlék (= az alsó szőnyeg) fölött. Mivel a hajlék (az alsó szőnyeg) alkotta tető és eresz jobbról és balról 14 + 14 = 28 könyök = 7 + 7 = 14 méter volt, ez a védőtakaró pedig 30 könyök (=15 m) széles volt, e védőtakaró az alsó szőnyeget jobbról-balról 1-1 könyökkel ( ˝ - ˝ méterrel) túlhaladta s védte; mivel pedig az alsó, szönyegalkotta sátortető és eresz hosszában 40 könyök (=20 m) volt, ez a védőtakaró pedig 44 könyök (=22 m) volt, belőle 4 könyöknyi (2 méternyi) fennmaradt; ennek a felét (2 könyök = 1 méter) a sátor bejárata felett levő ereszre hajtották vissza, úgy, hogy ott a védőtakaró kétrétben feküdt, a másik felét pedig a natsó eresz végén engedték le.

* 14. A két legfelső védőtakaró. — A hajlékra (a belső szőnyegre) jött a kecskeszőrből készült védőtakaró, erre egy vörösre cserzett kosbőrtakaró, erre egy táchásbőrből (vő. 25,6. jegyz.) készült védő.– (Utóbbi kettőt egyes magyarázók egynek vélik.)

* 15-30. A szent sátor deszkaépítménye.

* 15. A hajlék (a szorosabb értelemben vett szent sátor) vázát deszkaépítmény alkotta; mivel

*16. – e deszkák magassága tíz könyök (=5 m), szélessége másfél könyök (=75 cm), vastagsága valószínűleg fél könyök (=25 cm) volt, inkább gerendáknak kellene őket neveznünk.

* 17. A héber szöveg szerint minden gerendának (alul) két keze, vagyis csapja, eresztéke volt; ezek az eresztékek a gerendák alatt elhelyezett ezüsttalpakba kerültek és pedig valószínűleg úgy, hogy pl. az egyik gerenda jobboldali eresztéke s a mellette levő gerenda baloldali eresztéke egy közös talpba került.

* 18-21. A deszkaépítmény – hosszával – keletnyugati irányban állott. (Keleti fala nem volt.) Hossza 20 X 1-5 könyök = 30 könyök (= 15 m), szélessége minden valószínűség szerint 10 könyök (= 5 m) volt.

* 23-24. A héber szöveg így szól: Két deszkát csinálj a hajlék szegleteiül, a két hátsó oldalon (= sarkon). Legyenek pediglen kettősek alulról kezdve és együttesen legyenek összefoglalva (szó szerint: egészek) fönt, az egyik karikához, ilyen legyen mind a kettő: a két szeglet számára legyenek. – E rendkívül nehéz fogalmazása mondatok értelme felette vitás. Abban a legtöbb magyarázó megegyezik, hogy e deszkáknak (gerendáknak) két, egymással derékszögben összeillesztett darabból kellett készülniök, úgy, hogy egyik oldaluk a hajlék hátulján elhelyezkedő, másik oldaluk a hajlék oldalán sorakozó deszkák (gerendák) felé nyúljon. A karikára vonatkozólag a régebbi értelmezők azt tartják, hogy az a szegletek élén, kb. a közepén helyezkedett el és beléje nyúlott a hajlék hátulsó deszkáit összetartó, középső reteszrúd is, meg a hajlék oldalának deszkáit összetartó középső reteszrúd is. (Vö. 26-28. jegyz.) Az újabb értelmezők egy része azt tartja, hogy a szegletdeszkák (gerendák) felső végéből egy-egy 45°-os szöget alkotó kar nyúlott ki s e karok fönt, a szent sátor hátsó falának felső vonalával háromszöget alkotva, egy karikában találkoztak; ugyanilyen szerkezetűnek vélik a szentek szentjének és a szentélynek határán levő, valamint a hajlék bejáratán levő deszkákat (gerendákat) is. Eszerint fönt a szent sátor középvonalában három karika helyezkedett el: ezeken húzódott keresztül a sátortető gerincét alkotó oromrúd, mely a nyeregtető formájában elhelyezkedő szőnyegeket tartotta.

* 26-28. A deszkákat (gerendákat) alul a talpak sora, oldalt a deszkák (gerendák) külső lapjára erősített karikákon (reteszeken) áthúzódó reteszrudak tartották össze. A 28. vers a héber szövegben így szól: A középső reteszrúd a deszkák közepén vonuljon át, az egyik végtől a másik végig. Ennek alapján a régebbi értelmezők azt tartották, hogy az öt-öt reteszrúd közül (minden oldalon) csak a középső futott végig az egész deszkafalon, míg fenn és lenn két-két (félakkora) reteszrúd húzódott; eszerint minden deszkán három karika (reteszrúdtartó) volt. Az újabb értelmezők egy része úgy véli, hogy az öt-öt reteszrúd minden oldalon átfutott az egész deszkafalon, – tehát minden deszkán öt karika (reteszrúdtartó) volt, – az ú. n. középső reteszrúd (28. v.) pedig fenn, a szent sátor középvonalában feküdt és a sátortető gerincét alkotó oromrúd volt.

* 31-35. A szentek szentje előtt levő függöny.

* 31. A szent sátor deszkaépítménye belülről két részre oszlott: a szentek szentjére (= szentséges helyre) és a szentélyre (= szent helyre). A kettőt egymástól függöny választotta el; itt erről a választó függönyről van szó. A függöny fehér bisszusból készült, melybe a másik három szent színnel (a héber szöveg szerint) művészi szövéssel kerubok voltak szőve. (Vö. 26,1-6. jegyz.)

* 32. A függöny négy szétimfa (vö. 25,5. jegyz.) oszlopon függött; az oszlopok feje (a héber szöveg szerint horga, egyesek szerint: a talpba bocsátandó csapja) is arany volt.

* 33. A függönyt a belső tetőszőnyeg karikái (= horgai, vö. 6,11. v.) mentén (a héber szöveg szerint: alatt) kellett elhelyezni: a függöny ilyenképen a sátor belsejét két (egyenlőtlen) részre osztotta. A függöny mögött, a szentek szentjében (mely a sátor belső egyharmadát foglalta el) állott a bizonyság (= a két kőtábla, vö. 25,16. jegyz.) ládája,

* 34. – melyet a kegyelemtábla (vö. 25,17. jegyz.) fedett.

* 35. A függönyön kívül, a szentélyben (mely a sátornak a bejárat felé eső kétharmadát foglalta el) három dolog állott: (a függöny előtt) a füstölő-oltár (vö. 30,1. skk.), a szentély déli falánál a hétágú mécstartó (vő. 25,31. skk.), északi falánál a szent kenyerek asztala (vö. 25,23. skk.).

* 36-37. A szent sátor (a szentély) bejáratának leple.

* 36. E lepel (a héber szöveg megfelelő szava takarót jelent) szintén a négy szent színből készült és pedig hímzőmunkával. (Vö. 26,1. jegyz.)

* 37. E lepel öt oszlopon függött; az oszlopok feje (a héber szöveg szerint: horga, egyesek szerint: a talpba bocsátandó csapja) réz volt.

* 27,1-8. Az égőáldozatok oltára.

* 1. Hossza öt könyök (= 2,5 m), szélessége ugyanannyi, magassága három könyök (= 1,5 m) volt.

* 2. Az oltár négy sarkán négy szarv volt; eredetük és jelentésük vitás, szerepükre Kir. III. 1,50. sk.; 2,28. (a menedékjog) és Móz. II. 29,12; III. 4,7. 18. 25. (a bűnért való áldozatok vérével történő szertartás) vet világot.

* 3. A héber szöveg itt (és 38,3.-ban) ez oltár öt eszközét sorolja fel: a hamuszedő-üstöket (fazekakat), lapátokat, a (vérszedő) medencéket, a (hús forgatására szolgáló) villákat és a parázstartó serpenyőket.

* 4-5. E hálószerű rostély szerkezete és alkalmazása vitás. Valószínű, hogy az oltár (alsó) szélességével és hosszával megegyező, magasságában az oltár feléig terjedő, az oltárt magában foglaló alkotmány volt, melynek négy felső végén voltak az oltár hordozására szolgáló karikák; az oltárt tehát tulajdonképen ennél a hálónál fogva vitték (rudakon) s így célja ugyanaz volt, mint a frigyláda és a szent asztal aranypártázatának: megakadályozta, hogy az oltár hordozói a szent oltárral közvetlen érintkezésben legyenek. Mivel az asztal és a frigyláda 75 cm magas volt, az oltáron pedig a hordozókarikák az oltár felében, (75 cm) magasságban állottak, ha e három szent tárgyat vitték, mindhárom egyenlő magasságban emelkedett a hordozók válla fölé. Az oltár párkánya valószínűleg az oltár közepén elhelyezkedő, köröskörül futó, padszerű kiugrás volt; ezen jártak a papok.

* 8. Az oltárt földdel és kövekkel töltötték ki.

* 9-19. A szent udvar.

* 9-11. A szent udvar a szent sátort környező, fedetlen, bekerített térség volt. Kerítését oszlopokra aggatott (fehér) bisszuskárpitok alkották. Két hosszanti oldalán 20-20 oszlop foglalt helyet; az oszlopok feje (a héber szöveg szerint: horga, egyesek szerint: a talpba süllyesztendő csapja), valamint díszítő metszése (a héber szöveg szerint: abroncsa, vagy: a horgokra helyezett, a kárpitok tartására szolgáló összekötőrúdja) ezüst, talpa réz volt.

* 12. A nyugati (hátsó) oldalon 10 hasonló oszlop állott.

* 13. A keleti oldalon ugyancsak tíz ilyen oszlop helyezkedett el, de ezek közül a 4., 5., 6., 7. és 8. (nem fehér, bisszus hanem) a négy szent színből tarkára szőtt leplet (= takarót, vö. 26,36. jegyz.) tartott s ilyenformán bejáratot alkotott. — Az 1., 2., 3. oszlop, valamint a 8., 9. és 10. oszlop között (épúgy, mint köröskörül) fehér bisszusfüggöny függött.

* 18. Az egész udvar tehát 100 könyök (= 50 m) hosszú és 50 könyök (= 25 m) széles volt; oszlopainak magassága csak 5 könyök (2 1/2 m) lévén, az udvar közepén álló szent sátor 10 könyök magas falai az udvar kerítése felett kilátszottak.

* 19. A hajlék eszközein valószínűleg a hajlék felállításához szükséges szerszámokat kell értenünk; a cövekeket a földbe verték s hozzájuk erősítették a szent sátor fedőszőnyegeit és az oszlopokat.

* 20-21. A szent mécsesek olaja.

* 20. Az olajbogyókból zúzás (verés) által tiszta világosszínű olaj csurgóit ki, míg sajtolás által sötétebb, zavarosabb olaj állott elő; amaz finomabb és értékesebb volt, azért a szent mécsekhez is olyanra volt szükség.

* 21. Bizonyság sátra helyett a héber szöveg itt (és minden hasonló helyen) találkozás sátráról (ohel-móéd) beszél; ezt a nevet a szent sátor azért viselte, mert ott találkozott az Úr (a főpap közvetítése által) Izraellel. A bizonyság (= edút) a két kőtábla. (Vö. 25,16. jegyz.) – A hétágú mécstartón éjjel (eleinte) mind a hét mécses égett, de mivel e mécsesek célja egyszersmind világítás is volt, csak reggelig égtek.

* 28,1. A jövendő papok.

* 2-5. A főpapi ruhák.

* 3. A héber szöveg értelme a következő: Szólj tehát minden műértő embernek, kit műértő (= művészi) szellemmel láttam el, hogy stb.

* 4. A felsoroltakon kívül a főpap még nadrágot is hordott. Vö. 42. sk.

* 6-14. A vállravaló (héberül: efód). – Alakja többé-kevésbbé a mai vállpántos kötényekhez hasonlított; derékon öv fogta körül.

* 6. Anyaga fehér bisszus volt, melyet a másik három szent színnel és (szálakra sodrott) arannyal damasztszerűen szőttek. (Vö. 26,1. jegyz.)

* 7. A két vállpánt már kb. az övnél kezdődött s elválaszthatatlanul fűződött az efód elülső lapjára.

* 8. A héber szöveg így szól: A rajta levő szorítóöv ugyanolyan mívű legyen (mint maga az efód) és belőle magából (= vele egy darabból) való legyen: aranyból stb.

* 9. Az ónixról L. 25,7. jegyz.

* 10. Mivel csak tizenkét névről van szó, úgy látszik József két fia, Efráim és Mánássze egynek számított.

* 11. A köveket a héber szöveg szerint fonott mívű arany foglalatokba (mások szerint: arany kockákba) kellett helyezni.

* 12. E két követ azért viselte Áron a vállán, hogy emlékeztesse az Urat Izrael fiaira, kiknek képviseletében tisztét végezte.

* 13. Horgocskák helyett a héber szöveg ismét arany fonatékokról (mások szerint: kockákról) beszél; ezeket épen azért sokan azonosoknak tartják a 11. versben említett két foglalattal.

* 14. A héber szöveg így szól: És (csinálj) két láncocskát színaranyból, sodrott zsinór formára csináld őket és tedd e sodrott láncocskakat a fonatékokra (vagy: a kockákra, vö. 13. v. jegyz.). – Mivel e láncocskák a tudakoló felcsatolására szolgáltak, a következőkben a Szentírás áttér a tudakoló készítésére.

* 15-30. A tudakoló. Héberül chósen, ami tulajdonképen pajzsot jelent; a latin fordítás – a görög alapján – rácionálénak = tudakolónák nevezi, mert ezzel – helyesebben a benne rejlő Úrimmal és Tummimmal — L. 30. v. jegyz. – tudakolta meg a főpap az Úr ítéletét (= döntését, akaratát).

* 16. Alakja olyanféle lehetett, mint a mai kehelytarsolyé (burzáé), azzal a különbséggel, hogy első lapján 12 drágakő díszlett. – Mérete l x l arasz = 25 x 25 cm volt.

* 18. A héber szöveg karbunkulus helyett rubinról, jáspis helyett jahalom (= gyémánt?) kőről,

* 20. – krizolit helyett társiskőről, a bérül helyett jáspisról szól.

* 22-25. A tudakoló négy sarkán egy-egy aranykarika volt; a felső kettőbe fűzték azt a két sodrottmívű láncocskát, melyről a 13. versben olvastunk s mely a tudakolót az efód két boglárához fűzte.

* 26-28. A tudakoló két alsó karikájába, mely befelé, a test felé fordulva állott, kék (vö. 25,4. jegyz.) zsinórt fűztek és ezt (a héber szöveg értelme szerint) a vállravaló és vállpántjainak találkozásánál, a vállravaló öve felett elhelyezett két karikába fűzték. Ilyen módon tehát a tudakoló felül a vállravaló két bogiárához, alul a vállravaló két oldalához volt kötve s a főpap mellén foglalt helyet.

* 30. A tudakolóba be kellett tenni a Tudományt és az Igazságot (a héber szerint: az Urimot és a Tummimot, szószerint: a Világosságot és a Tökéletességet, a héber nyelvhasználat szerint: a tökéletes világosságot). Hogy ez mi volt, nem tudjuk; annyi tény, hogy a főpapnak, ha bement az Úr elé, az Urimot és a Tummimot viselnie kellett. Némelyek két drágakőnek vélik s úgy hiszik, hogy az Úr ezek csillogása által adta meg a főpapnak a választ (a felvilágosítást) az eléje terjesztett kérdésre; mások, talán helyesebben, úgy gondolják, hogy az Urim és a Tummim viselése csupán törvényszabta, szükségszerű feltétele volt az Úr megkérdezésének s inkább csak a jogot adta meg ahhoz. — Újabban egyesek valami írott dolognak tartják s olyanféle szerepet tulajdonítanak neki a tudakolóban, mint a két kőtáblának a szövetségládájában.

* 31-35. A felsőköntös (héberül: meil).

* 31. A felsőköntöst a vállravaló (= efód) alatt viselték s mivel a két darab összetartozott, a vállravaló (= efód) felsőköntösének is nevezték. (Azért mondják felsőköntösnek, mert alatta volt egy alsóköntös is.) Térdigérő, (sötét) égszínkék, valószínűleg ujjas ruhadarab volt.

* 33. – Alsó szegélyzetén – egyesek szerint 12, mások szerint 72 – (három szent színből készült) gránátalma és színarany csengetyű váltakozott. A gránátalma (Punica granatum) dúslevű, sokmagú, üdítő gyümölcs, melyet (a termékenység és) a kedvesség jelképének tekintettek. Ilyenformán a gránátalma a főpapot és a népet a főpapi hivatal Isten előtt való kedvességére, a szín (tiszta) arany csengetyű a (vallási köteles) tisztaságra figyelmeztette. – Ezt kellett viselnie Áronnak, ha az Úr színe elé, vagyis a szentek szentjének függönye elé járult, hogy magáért vagy a népért engesztelő áldozatot mutasson be. (Vö. III. 4.) Ilyenkor a csengés figyelmeztette, hogy nem szabad tovább mennie, mert különben meg kell halnia. (Az engesztelés nagy napján, amikor Áron a szó szorosabb értelmében az Úr színe – a szövetség ládája – elé járult, főpapi ruháit – köztük e köntöst – levetette.)

* 36-38. A főpap homlokpártája.

* 36. A főpap személye tehát szentség volt az Úrnak, vagyis teljesen az Úrnak volt szentelve, épúgy, mint pl. az oltár. Ennek következtében a benne rejlő szentség által

* 38. – magára vette – megsemmisítette az áldozatok s az ajándékok megszentségtelenítése által elkövetett vétkeket. Hogy kik követték el az itt említett vétkeket, az vitás dolog. Egyesek úgy vélik, hogy az izraeliták – azáltal, hogy nem egészen megfelelő minőségű áldozatokat mutattak be –, mások azt tartják, hogy a papok – azáltal, hogy az engesztelő áldozatoknak azokat a részeit, amelyeket nekik kellett megenniök, nem megfelelő („tiszta”) állapotban fogyasztották el. (Vö. Móz. III. 22.)

* 39. A főpapi alsóköntös, föveg és öv. – Szoros köntös helyett a héber szöveg kockás (szövésű) köntösről beszél. Hosszú, jóval térden alul érő, fehér, ingszerű ruha volt. Ilyet a papok is viseltek, azzal a különbséggel, hogy az övék nem volt kockásszövésű. (Vö. 39,27.) – Derékon hímzett művű (e kifejezésről L. 26,1. jegyz.) öv fogta körül és pedig úgy, hogy az öv kétszer futott körül a derékon és végei alul (a felsőköntös – meil – alatt) kicsüngtek. – A főpapi föveg alakjáról bizonyosat mondani nem tudunk; talán turbánszerű volt. A papok süvegétől különbözött.

* 40. A papok ruházata. Az egyszerű papok ruházata fehér (bisszus, nem kockásszövésű) ingszerű köntösből, továbbá (39,29. szerint tarka) övből és (fezhez hasonló?) süvegből állott.

* 41. A felszentelésről L. 29,1-37. – A kéz felszentelése helyett a héber szöveg szó szerint a kezek (áldozati ajándékkal való) megtöltéséről beszél. (Vö. 29,24.)

* 42. Az (alsó)nadrágok.

* 43. Ilyet tehát Áron és fiai egyaránt viseltek. (Vö. 20,26.)

* 29,1-37. Áronnak és fiainak felszentelést szertartása. – Ehelyütt a felszentelés módjáról, Móz. III. 8-9. a felszentelés végrehajtásáról van szó. A szertartásnak két része van, mindkét rész három-három cselekvésből áll: 1. a tisztítószertartás, a szent ruhákba való felöltöztetés és a felkenés, 2. bűnért való áldozat, egészen elégő áldozat, és különleges jellegű békeáldozat bemutatása.

* 1-3. Az előkészületek. — 1. A. csordából szó a héber szövegben (itt és minden hasonló helyen) hiányzik – Az áldozati állatok törvényszabta hibátlanságáról L. Móz. III. 22,17. skk.

* 2. A kovásztalan kalácsokat már készítésükkor meghintették (a héber szöveg szerint inkább: keverték) olajjal (mint nálunk vajjal vagy zsírral), a lepényt csak kész állapotában kenték meg (keresztalakban?) olajjal. – A lisztláng finom (zsemlye-) liszt.

* 4-9a. A tisztítószertartás, a ruhák átadása és a főpap felkenése.

* 4. A vízzel való mosás (fürdetés?) célja a vallás-szabta tisztátalanságok megszüntetése volt és a belső tisztulást jelképezte.

* 5. E ruhákról L. 28,2. skk. – A héber szöveg gyolcsköntös helyett csak köntösről beszél, a vers végét pedig így fogalmazza: s övezd fel őt az efód övével.

* 6. Vö. 28,39; 36. skk.

* 7. A héber szöveg így szól: És vedd a kenet olaját s ontsd a fejére s kend fel őt. – A kenet olajáról L. 30,22. skk. – Az olajjal való felkenés a hatalom teljességének átadását jelképezte. Fejét csak Áronnak (a főpapnak) kenték fel s épen ez volt egyik legjellemzőbb megkülönböztetése a papokkal szemben (vö. Móz. III. 8,10; 21,10. 12.); a papoknak csak a kezét kenték fel, vagy – miként a rabbik állítják – homlokát jelölték meg olajjal. (Vö. 28,41; 30,30; 40,13. Móz. III. 7,35; 10,7. Móz. IV. 3,3.)

* 9a. A vers vége a héber szövegben így szól: ... és legyen övék a papság (= a papi jog) örök(re szóló) rendelet alapján.

* 9b-14. A bűnért való áldozat bemutatása.

* 9b. A héber szöveg így szól: És (= így? vagy: azután?) töltsd meg kezüket. (Vö. 24. v. jegyz.)

* 10-14. A szertartás megegyezik a pap bűneiért bemutatni szokásos engesztelő áldozatok szertartásával (vö. Móz. III. 4,3. skk.), azzal a különbséggel, hogy az áldozati vért nem vitték be a szentélybe, hanem csak (a szent udvaron álló) égőáldozati oltár szarvaira kenték.

* 15-18. Az egészen elégő áldozat bemutatása. – Szertartása lényegében megegyezik az egyébként szokásos egészen elégő áldozatok szertartásával. L. Móz. III. 1. skk. — 18. A héber szöveg így szól: ... az oltáron, egészen elégő áldozat az az Úrnak, kedves illat (= az Úrnak tetsző áldozat), tűzáldozat (= tűz által bemutatott áldozat) az az Úrnak.

* 19-28. A felavató békeáldozat bemutatása. – Szertartása főleg a vérrel és a hússal követett különleges eljárás által üt el az egyébként szokásos békeáldozatok (vö. Móz. III. 3,1. skk.) szertartásától.

* 19-21a. Az egyébként szokásos békeáldozatoknál az áldozati vért – minden további szertartás nélkül – körös-körül az oltárra öntötték. Az ehelyütt követett szertartás Áront és fiait az Úr oltárára és a reájuk kerülő áldozati vér azonossága révén személyükben és hivatali minőségükben tetőtől-talpig az Úrnak szenteli.

* 21b. A héber szöveg így szól: (és hintsd meg Áront és ruháit és vele együtt fiait és fiainak ruháit), hogy szent legyen ő és ruhái s vele együtt fiai és fiainak ruhái.

* 22-26. Az egyébként szokásos békeáldozatoknál a bemutató az áldozati állat itt

* 22. v. – felsorolt részeit (a jobb lapocka nélkül) az oltárhoz vitte s azokat a pap az oltáron elfüstölögtette. Ugyancsak odavitte a bemutató az áldozati állat szegyét; ezt a pap a bemutató kezére helyezte s aztán vele ú. n. tenufaszertartást végzett. Utóbbi abból állott, hogy a pap a kezét a bemutató keze alá tette s a bemutató kezében levő szegyet az Úr (= a szent sátor) felé nyujttatta (a rabbik szerint a négy égtáj felé lóbáltatta), vagyis jelképileg az Úrnak felajánlotta. E szegy a papságé lett. — Ugyancsak odaadta a bemutató a jobb lapockát is a papnak és pedig mint úgynevezett terumát. A teruma szó tulajdonképen emelést jelent; ebből a rabbik azt következtetik, hogy a lapockát a bemutató először felemelte (= jelképileg felajánlotta) az Úr (= a szent sátor) előtt s aztán adta oda a papnak; valószínűbb azonban, hogy a szó inkább csak azt jelenti, hogy a bemutató e részt az áldozati húsból az Úr (illetőleg a pap) számára leemelte = odaadta. – A felavatási békeáldozat e részben tehát abban különbözött az egyébként szokásos békeáldozatoktól, hogy a jobblapockát is, meg az egyik kenyeret, kalácsot és lepényt is Áronnak és fiainak kezére tették és aztán

* 24. v. – (a héber szöveg szerint) tenufaszertartást végeztek velük (a latin fordítás szerint: megszentelték és felajánlották őket). A (héber szöveg és a) latin fordítás személyekre (őket) vonatkoztatja e szertartást: azért sokan úgy vélik, hogy Áronnal és fiaival végeztette Mózes a tenufát (szószerint: a lóbálási szertartást) s az valószínűleg úgy ment végbe, hogy Áront és fiait – kezükön ez áldozati részekkel – az Úr (= a szent sátor) elé és onnan visszavezette. Az áldozati részeknek a felavatandók kezére való helyezését töltésnek (a kéz megtöltésének) nevezték, azért hívták e kost (a héber szöveg szerint) töltési (a latin fordítás szerint: felszentelési — 22. v. – vagy felavatási) kosnak.

* 25. A jobb-lapockát – mely más békeáldozatoknál a szertartást végző pap terumája = járandósága volt – ennél az áldozatnál szintén elfüstölögtették az oltáron.

* 26. A héber szöveg így szól: Aztán vedd Áron töltési (= felavatási vö. 24. v. jegyz. kosának szegyét s végezz vele tenufát (vö. 22. sk. jegyz.) az Úr előtt s aztán legyen a te részed. – Más békeáldozatoknál e tenufa (= lóbálási) szegy a papságé, ennél Mózesé lett.

* 27-28. Értelme: ezzel a szertartással Áron és fiai jogot nyernek arra, hogy a békeáldozatokból a szegyet (a papság) és a lapockát (a szolgálattevő pap számára) megkapják. — A 28. vers vége a héber szövegben így szól: mert ez (= a jobb lapocka) teruma (= a papnak adandó járandóság) és teruma (= papi járandóság) is legyen Izrael fiai részéről, az ő békeáldozataikból, (mint) az Úrnak (adott, de az Úr által a papoknak átengedett) terumájuk (= adományuk). – A latin fordítás a teruma szót zsengének vagy kezdetnek fordítja; mivel ezt a magyarban így kifejezni nem lehet, fordításunkban e szót adományrésznek, vagy adománynak fordítjuk.

* 29-30. A főpapi örökség. – E két vers – megszakítva a felavató áldozatra vonatkozó törvényeket – azt mondja ki, hogy a főpapi ruhák Áron halála után Áron utódaira szálljanak s a mindenkori főpap ezek átvétele, továbbá felkenés és a kéz megszentelése (a héber szöveg szerint: megtöltése, vö. 24. v. jegyz.) által lépjen tisztébe. – (Vö. Móz. IV. 20,25. skk.)

* 31-34. A békeáldozati lakoma. — Minden békeáldozat befejezése az volt, hogy a bemutatók az áldozati húst (az oltáron elégetett részeken, a papoknak adott szegyen és lapockán kívül) elfogyasztották. — 33. A héber szöveg így szól: Ők egyék meg azokat, amik által az engesztelés történt, amikor kezüket megtöltötték (= felavatták vö. 24. v. jegyz.) és őket felszentelték, idegen (= nem pap) ne egyék (ezekből), mert ezek szentek (= profán célra, idegenek eledelére nem használhatók).

* 34. Felszentelési hús helyett a héber szöveg ismét a töltési (= felavatási, vő. 24. v. jegyz.) húsról beszél.

* 35-37. A felszentelési áldozatokat hét napon át meg kell ismételni s az oltárt engesztelő áldozat és felkenés által szentségessé tenni.

* 35. A héber szöveg így szól: ... Hét napon át töltsd meg (= avasd fel vö. 24. v. jegyz.) kezüket.

* 36. Valószínű, hogy az itt említett, bűnért való áldozati bika nem volt külön áldozat, hanem a papok felszentelésénél szereplő áldozat. (Vö. 29,10. skk.) Tisztítsd meg = szerezd meg az oltárhoz tapadó bűnök bocsánatát.

* 37. A törvény megkülönböztet szent és szentséges dolgokat; utóbbiak szentebbek voltak az előbbieknél. Az utolsó mondat a latin fordításban személyi értelmű: mindenki, aki az oltárhoz ér, szentté lesz; ezt egyesek úgy értelmezik, hogy az oltárral érintkezésbe jutó papoknak a profán világba való visszatérésük előtt bizonyos tisztulási szertartáson kellett átesniök (meg kellett mosakodniok stb.), mások pedig parancsoló értelemben veszik: a papnak, ha az oltárhoz járul, szentnek (= vallásilag tisztának) kell lennie. A héber szöveg dologi értelmű: minden, ami az oltárhoz ér, szentté leszen (vagy: legyen); ezt egyesek olyanféle értelemben veszik, mint Móz. III. 6,28-29. törvényeit, mások viszont arra vonatkoztatják, hogy az áldozatok el nem égetett részeit szentnek (vagy szentségesnek) kell tartani. (Vő. Móz. III. 2,3.)

* 38-46. A szüntelen égő áldozat.

* 38-40. Hogy az oltáron állandóan áldozat füstölögjön, naponkint, reggel és estefelé (a héber szöveg szerint: a két este között, vö. 12,6. jegyz.) egy-egy egyesztendős hím bárányt kellett bemutatni; mindegyikhez egy-egy tized éfa (= 3,64 liter) lisztláng, egy-egy negyed hin (= 1,50 liter) vert (L. 27,20. jegyz.) olaj és ugyanannyi bor is tartozott. A reggeli áldozat estig, az esti másnap reggelig füstölgött az oltáron.

* 41. A héber szöveg így szól: (... áldozd) ugyanannyi eledel- és italáldozattal, mint a reggeli (áldozatot), – kedves illatul.

* 42-43. A héber szöveg így szól: Tűzáldozat (vö. 18. v.) legyen ez az Úrnak, állandó egészen elégő áldozat nemzedékről-nemzedékre részetekről, a bizonyság sátrának ajtajánál, az Úr előtt, ahol majd megjelenek, hogy szóljak hozzád. Ott jelenek majd meg Izrael fiaínak s dicsőségem megszenteli (őket? – a latin fordítás szerint: az oltárt). – Az áldozatot a bizonyság (vö. 25,16. jegyz.) sátrának ajtaja előtt, az ott elhelyezett oltáron mutatták be ; e sátorban (a szentek szentjében) állott az Úr szóba a főpap által Izrael népével.

* 30,1-10. A füstölőoltár.

* 1-2. Két könyök (= 1 m) magas, felső lapján l x l könyök (50 x 50 cm) területű szétimfából (vö. 25,6. jegyz.) készült asztalka volt; négy felső sarka (ugyanabból az egy fadarabból faragott) szarvban végződött.

* 3. Rostélyát (a héber szöveg szerint: felső lapját), valamint többi részét arany borította. (A füstölőszer a felső lapra elhelyezett, az égőáldozati oltárról hozott parazsat tartalmazó serpenyőben, füstölőben égett.) – A pártázat egyesek szerint csupán díszül szolgált, mások szerint arra, hogy azokat a karikákat, melyek a rudakat befogadták, tartsa, hogy így a hordozók teste és az oltár között semmi közvetlen kapcsolat se legyen. Vö. 27,4-5. Valószínűleg csupán két karikája volt, egyik az egyik, másik a másik oldalon.

* 6. Ez az oltár a szentek szentjének függönye előtt, a szentélyben állott.

* 7-9. Reggel és este jóillatú füstölőszerkeveréket (vö. 34. skk.) gyújtottak rajta,

* 10. – esztendőnkint egyszer, az engesztelés napján, a főpap engesztelőszertartást végzett rajta (vö. Móz. III. 16. fej.) a naponkinti füstölőáldozat bemutatása közben (esetleg) elkövetett bűnökért. Ez az oltár is szentséges volt. (Vö. 29,37. jegyz.)

* 11-16. A harcosok szent adója.

* 12. Hogy miért kellett a megszámlált (= a hadakozók jegyzékébe felvett) férfiaknak váltságot adniok, bizonyosan megmondani nem tudjuk. Legvalószínűbb talán még az a magyarázat, hogy mivel a harcosok esetleg vért fognak ontani, e váltság által ennek következményeitől kellett mentesíteniük magukat.

* 13. A szentély súlyegysége helyett a héber szöveg (itt és minden hasonló helyen) a szent sekelről beszél Szentnek ezt azért nevezték, mert a szent (= vallási) dolgokban ezt használták. Súlya 16,8, (mások szerint 16,37 vagy 14,55) gramm volt s így ezüstben kb. 3,25 pengőnek felelt meg. Húsz gera (= szemer) volt benne; a gera kb. 0,84-0,72 grammot nyomott s kb. 16,17 fillérnek felelt meg. – (Mivel a Szentírás szent sekelről beszél, kellett lennie közönséges sekelnek is; utóbbi egyesek szerint 14,55 gramm, mások szerint ennél valamivel kevesebb, ismét mások szerint kb. 8,4 gramm volt.)

* 14. Az összeírási jegyzékbe a húsz és hatvan év között levő, fegyverfogható férfiak kerültek be.

* 16. Úgy látszik, e rendelkezés csak egyszeri érvénnyel bírt. Valószínűleg ebből fejlődött ki az évi templomadó, melyről Kir. IV. 12,4; Krón. II. 24,6; Ezdr. II. 10,32; Máté 17,23. beszél.

* 17-21. A rézmedence és talapzata.

* 18. Móz. II. 38,8. szerint e rézmedence és talapzata a szent sátornál szolgálatot tevő asszonyok réztükreiből készült. Alakjáról semmit sem tudunk. A bizonyság sátra (vö. 25,16. jegyz.) és az égőáldozati oltár között, a szent udvaron állott;

* 19. – amikor a papok bementek a bizonyság sátrába (vö. 25,16. jegyz.),

* 20. – vagy amikor az (udvaron álló, égőáldozati) oltárhoz járultak, hogy illatot (a héber szöveg szerint: tűzzel való áldozatot) mutassanak be, kezüket és lábukat – az ószövetségi papok mezítelen lábbal szolgáltak, vö. 3,5. jegyz. – a belőle vett vízzel meg kellett mosniok.

* 22-33. A szent kenet olaja.

* 23. Minthogy a felsorolt szilárd részek (fűszerek) súlya 500 + 250 + 250 + 500 = 1500 sekelnyi, tehát 8,40 + 4,20 + 4,20 + 8,40 = 25,20 kgr, az olaj pedig, melybe mindezt bele kellett tenni, csak egy hin = 3,56 vagy 6 ltr volt, egyesek a sekelt ehelyütt vásárlóértéke (összesen 4875 pengő) szerint veszik; mások viszont úgy gondolják, hogy a szilárd anyagokat először vízben felfőzték s úgy keverték az olajhoz. – A mirrha (helyesebben mirrának kellene neveznünk) a mirrhafa (Commiphora abyssinica) gyantája; részben magától, részben a fán mesterségesen ejtett sebekből szivárog. Előbbit, az ú. n. mirrhazsengét értékesebbnek tartották. A megfelelő héber kifejezést egyesek folyékony mirrhának, mások balzsamnak fordítják. – A fahéj (= cimet) egy fának illatos, gyenge kérge. Az illatos nád (kalmus) egy növény (Acorus calamus?) illatos gyökere.

* 24. A kasszia egy cimetféle növény illatos kérge. – A szentély siklusáról L. 13. v.

* 29. Vö. 29,37. jegyz.

* 31. Nekem szentelt = kizárólag az én céljaimra használható.

* 32. A (profán) keneteket pipere-és gyógycélokra használták.

* 33. Idegennek ád = nem vallási célokra fordít. – A kiirtásról L. Móz. I. 17,14. jegyz.)

* 34-38. A füstölőszerkeverék.

* 34. A mirrhazsengéről L. 23. v. jegyz. – A héber szöveg megfelelő szava itt azonban valószínűleg nem ezt, hanem a sztóraxot (vö. Móz. I. 43,11. jegyz.) jelenti. – Az ónix (megkülönböztetendő a hasonló nevű drágakőtől) átható illatú, tengeri csigahéj. – A galbán növényi gyanta, mely más illatszerrel keverve, annak illatát fokozza; önmagában csaknem kellemetlenül csípős. – A tömjén a Boswellia Carteri nevű, arábiai fa gyantája; világos, áttetsző darabjait különösen értékesnek tartották. (A héber szöveg nem «világos», hanem tiszta tömjénről beszél.)

* 35. A vers vége a héber szövegben így szól: ... sózott, tiszta (= idegen alkatrészektől mentes), szent (= csak szent célokra használható) legyen.

* 36. E füstölőszert a bizonyság hajléka (a héber szöveg szerint: a találkozás sátrában levő bizonyság) előtt, vagyis a frigyláda előtt levő függöny előtt, a szentélyben álló füstölőoltáron égették. A szentségesről L. 29,37. jegyz. – A kiirtásról L. Móz. I. 17,14. jegyz.

* 31,1-11. A szentély készítői.

* 1. Bezéleel (héberül: Beszálel = Isten árnyékában – oltalmában – levő) valószínűleg egyiptomi ember volt, de atyját, Úrit, Húr (L.17,10.) a maga fiává fogadta.

* 5. A héber szöveg márvány és drágakövek helyett foglalni való kövek metszéséről beszél.

* 6. Bezéleel társa Óliáb (héberül: Oholiáb) volt; mellettük (alattuk) műértő mesteremberek állottak.

* 10. A héber szöveg így szól: a keresztbe szőtt szövetből (?) készült (mások szerint: szolgálati) ruhákat; Áronnak, a papnak szent ruháit és fiainak ruháit, a papi szolgálatra. – A vers élén említett ruhák egyesek szerint a rendes papi ruhák voltak, mások szerint a szent szerek betakarására szolgáltak. (Vö. 35,19; 39,41.)

* 12-18. A szombat, mint a Sínai-szövetségkötés jele.

* 18. A Sinai törvényhozás befejezése. Az első törvénytáblák. A bizonyságról L. 25,16. jegyz. – Az Isten szellemi lény, teste, újjá tehát nincsen. (Átvitt értelemben az Isten ujja = mindenható akarata. Vö. Luk. 11,20.)

* 32,1-6. Az aranyborjú. — 1. Említettük (Móz. 1,1.), hogy a héber nyelvben az Isten szó többesszámú forma. A latin fordítás ehelyütt e szót mindenütt istenek-nek fordítja, a héber szöveg azonban így is fordítható: ... csinálj nekünk Istent, ki előttünk járjon. Vö. 4. v. jegyz.

* 2. Áron nyilván azt hitte, hogy a nép nem fogja elhozni fülbevalóit; tettét (bár nem igazolja) némileg menti kényszerhelyzete.

* 3. A héber szöveg így szól: Erre az egész nép leszedé magáról arany fülbevalóit és elvivé Áronhoz.

* 4. Öntőmesterséggel: a héber szöveg szerint: vésővel; utóbbi kifejezésből egyesek azt következtetik, hogy a borjú tulajdonképen fából készült s az arany csak burkolat volt rajta. – A régi Kelet igen sokszor ábrázolta isteneit (fiatal) bika képében, mert a bikát az erő és hatalom jelképének tekintette, sőt Egyiptomban néha a bikát az istenség (Ptah) megtestesülésének tartották. Úgy látszik, hogy a Szentírás némi gúnnyal használja ehelyütt a bika szó helyett a borjú szót. – A vers végét a héber nyelvhasználat alapján így is fordíthatjuk: Ez a te Istened, Izrael, aki kihozott téged Egyiptom földéről. Nagyon valószínű, hogy a nép (és Áron) e bikát az igaz Isten képmásának szánta (vö. 5. v.: Holnap az Úr ünnepe leszen!), mint ahogy később Jeroboám király is bika képében ábrázoltatta az Urat. (Vö. Kir. III. 12,28.) Izrael vétke tehát (nem annyira bálványimádás, mint inkább) az volt, hogy megszegte a Sínai-szövetség egyik alapvető törvényét: az Isten ábrázolásának tilalmát. (Vö. 20,4. 23.) – Nem lehetetlen, hogy az egész esemény nem volt egyéb, mint a régi (Mózes előtti) papság (vö. 19,24; 20,18; 24,6. 10. jegyz.) és vallás utolsó kísérlete az új, mózesi rend ellen.

* 6. A békeáldozatok végét mindig lakoma alkotta. A játék ehelyütt talán elsősorban (vallási) táncot (vö. 19. v.) vagy általában mulatozást jelent.

* 7-8. Az Úr közli Mózessel a történteket. Mivel az izraeliták az aranyborjú készítése által felbontották a Sínai-szövetséget (mely őket az Úr népévé tette, vö. 19,5. sk.), az Úr nem is nevezi őket többé a maga népének, hanem Mózes népének (= néped) mondja őket.

* 8. L. 4. v. jegyz.

* 9-14. Az Úr haragja és Mózes esdeklése.

* 9-10. Az Úr el akarja törölni Izraelt és Mózest akarja Izrael helyett néppé sokasítani.

* 11. Mózes hangsúlyozottan az Úr népének (= néped) nevezi Izraelt.

* 12. A vers végét a héber szöveg alapján így kell értenünk: állj el attól a rossztól (= bajtól, büntetéstől), melyet népedre hozni akarsz.

* 13. Vö. Móz. I. 12,7; 15,7; 48,16.

* 14. A héber szöveg így szól: Erre az Úr elállott attól a rossztól (= bajtól, büntetéstől), melyet népére hozni szándékozott, – vagyis attól, hogy eltörli a népet. (Vö. 10. v.; 34. sk. v.)

* 15-24. Mózes visszatér és összezúzza az aranyborjút.

* 18. A héber szöveg így szól: Nem győzők (diadal-) kiáltása ez s nem legyőzöttek kiáltása ez: karének hangját hallom én.

* 20. Az aranyborjút nem kell túlságosan nagynak képzelnünk; valószínű, hogy belseje fából volt (vö. 4. v. jegyz.), így tehát Mózes elégethette és porrá zúzhatta, hogy pedig lássa a nép, mennyire nem isten (Isten) az aranyborjú, porát (= hamuját) megitatta vele.

* 23. Vö. 1. v. jegyz.

* 25-29. Mózes és a leviták diadala a lázadók felett.

* 25. A latin fordítás értelme bizonytalan. Az undok gyalázatosság = az aranyborjú tisztelete. – A héber szöveg így szól: Mikor Mózes látta, hogy a nép féktelenkedik, mert Áron féktelenkedni engedte őket, hogy kudarcot valljanak ellenségeik (= Mózes és a leviták) előtt

* 26. – megálla stb. — Aki az Úrral tart = aki Jáhve híve, aki hű a Sinai-szövetséghez.

* 27. A héber szöveg így szól: ... és járjátok be mindenfelé a tábort az egyik kaputól a másikig stb.

* 28. Mózes szavára tehát az Úr hívei, a leviták (akik tehát nem vettek részt a borjú imádásában) végigjárják a tábort és levágnak (a latin fordítás kivételével minden szöveg és fordítás szerint) háromezer embert. Ezzel a régi papság és híveik megsemmisítő vereséget szenvedtek. (Vö. 4. v. jegyz.)

* 29. A vers szövege és értelme bizonytalan; egyesek szerint azt fejezi ki, hogy részrehajlást nem ismerő buzgóságáért Lévi törzséé lesz az új rend papsága, mások szerint azt jelenti, hogy a leviták mutassanak be engesztelő áldozatot az Úrnak a lefolyt öldöklésért.

* 30-35. A nép bűnhődése.

* 32. A könyv, amelyből Mózes kitöröltetni kíván, az élők könyve; a kifejezés képes értelmű és annyit jelent, mint kitöröltetni az élők sorából = meghalni. Egyes szentatyák szerint Mózes ezt úgy értette, hogy népe megmentéséért még arra is kész, hogy életét áldozza.

* 34. Az angyalom kifejezést ehelyütt szószerinti értelemben kell vennünk és (nem az Istenre, vö. Móz. I. 16,7. jegyz. hanem) angyalra vonatkoztatnunk.

* 35. Mikor és hogyan verte meg ezért az Úr a népet, nem tudjuk; egyesek valamilyen (járványos) betegségre gondolnak.

* 33,1-6. Az Úr el akarja hagyni a népet.

* 1. Erről a helyről = a Sínai-hegy tövéből.

* 2. Az angyalról L. 32,34. jegyz. Az itt előforduló népekről L. Móz. I. 15,19. jegyz.

* 7-11. Mózes kiviszi a találkozás sátrát a táborból.

* 7. Mózes nyilván az Úr parancsára vitte ki a sátrat a táborból, annak kifejezéséül, hogy az Úr – a szövetség megszegésének büntetéséül – nem akar a nép között lenni. Sokat vitatott kérdés, milyen sátor volt ez; egyesek úgy vélik, hogy Mózes sátráról van szó, mások – talán nagyobb valószínűséggel – a régi, Mózes előtti szent sátorra gondolnak, utóbbi feltevés szerint tehát a régi szent sátor ez alkalommal került volna ki a táborból, hogy helyet adjon a készítendő újnak. – E sátrat Mózes – a héber szöveg szerint – a találkozás sátrának nevezte el, mert ott találkozott az Úr Mózessel (s rajta keresztül a néppel), ott adta kinyilatkoztatásait és (Mózes által) feleleteit a nép kérdeznivalóira.

* 9-11. Az, hogy az Úr Mózessel beszélt, igazolása volt az új, mózesi rendnek. Józsue talán azért nem távozott a sátortól, hogy esetleges újabb lázadásoknak elejét vegye.

* 12-17. Az Úr Mózes kérésére ismét átveszi a nép vezérletét.

* 12. Vö. 33,1-3. – Névszerint ismerlek = választottam vagy.

* 13. A héber szöveg így szól: Nos tehát, ha (csakugyan) kegyelmet találtam szemedben, tudasd velem utaidat (= szándékaidat) s hadd értselek meg, (hogy tudjam,) hogy kegyelmet találok szemedben és vedd tekintetbe, hogy a te néped ez a nemzet.

* 14. A héber szöveget így fordítják: ... Magam menjek és szerezzek neked nyugodalmat (= vezesselek a célhoz)?

* 18-23. Mózes azt kéri az Úrtól, hogy megengesztelődése jeléül mutassa meg neki magát színről-színre.

* 19. A héber szöveg így szól: ... Elvonultatom előtted egész jóságomat (= dicsőségemet) s kiáltom előtted az Úr nevét, hogy kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek és irgalmazok annak, akinek irgalmazok (= hirdetem, hogy az Úr = Jáhve mindig kegyelmes és irgalmas).

* 20. Arcomat = színről-színre egész isteni lényegemet. – Az ószövetségi felfogás szerint (vö. Móz. I. 16,14; II. 33,20; Bír. 13,22.) annak, aki az Istent látta, (a félelemtől) meg kellett halnia.

* 21-23. Épen azért Mózes majd álljon be a Sínai-hegyen egy sziklahasadékba, az Úr elvonul előtte (a felhőoszlopban?), közben befedi őt a jobbjával (= a felhővel?), hogy Mózes ne lássa őt, elvonulta után azonban utána tekinthet.

* 34,1-3. Az Úr felhívja Mózest a Sínai hegyére. Ezzel kezdődik Mózes második negyvennapos tartózkodása a Sínai hegyén.

* 4-9. Az Úr dicsősége elvonul Mózes élőit (vö. 33,18. skk.) és Mózes kéri az Urat, bocsássa meg a nép bűnét.

* 4. Az éjtszakából = kora reggel.

* 5. A héber szöveg így szól: Ekkor leszállott az Úr (= Jáhve) a felhőben s odaállt melléje és kiáltá az Úr ( = Jáhye) nevét. A héber szövegből tehát nem világlik ki, hogy kicsoda állt oda és kicsoda kiáltotta a Jáhve nevet. E kifejezés: kiáltotta a Jáhve nevet, annyit is jelenthet, mint: kifejtette előtte Jáhve (= az Úr) legfőbb sajátságait. Vö. köv. v. jegyz.

* 6-7. E szavakat a héber szöveg szerint (nem Mózes, hanem) maga az Úr mondotta. Értelmük: Jáhve egyfelől irgalmas, másfelől igazságos Isten.

* 10-28. Az Úr megújítja a Sínai-szövetséget s megismétli annak legfőbb törvényeit.

* 10. Mivel az aranyborjú által a Sínai-szövetség felbomlott, azt újra meg kell kötni s azért az Isten megismétli a szövetség legfőbb törvényeit:

* 11-16. Izraelnek csak az Urat szabad imádnia s azért nem szabad szövetségre lépnie a vallását veszélyeztető kánáneusokkal.

* 13. Az emlékoszlopokról L. Móz. I. 28,18. jegyz. – Berkek helyett a héber szöveg (itt és minden hasonló helyen) az ú. n. aserá-król beszél; utóbbiak cölöpféle, az oltárok mellé állított, Astarte pogány istennőt jelképező bálványképek voltak.

* 14. Vö. 20,5.

* 15-16. Az ószövetségi Szentírás az Úr és Izrael között fennálló szövetséget sokszor házassághoz hasonlítja; ha Izrael más isteneknek hódol, megszegi e szövetséget s így paráznaságot (= házasságtörést) követ el az igaz Istennel szemben.

* 17. Az öntött istenképek tilalma. – Vö. 20,4. 23.

* 18. A kovásztalanok ünnepe. Vö. 12,15. skk.

* 19-20. Az elsőszülöttekről szóló törvény. Vö. 13,2; 12. skk.

* 21. A szombat. Vö. 20,8. skk.

* 22. A hetek ünnepe (= pünkösd) és az évvégi ünnep (= sátoros ünnep). Vö. 23,16; III. 23,34. skk., 39. skk.; V. 16,13. skk.

* 23-24. A háromszori zarándoklás kötelessége.

* 23. Vö. 23,17.

* 24. Ne legyen kibúvó az, hogy vigyázni kell az országra és a házakra: az Úr majd gondoskodni fog arról, hogy ellenség ne bántsa a földet.

* 25. A pászkaáldozat. Vö. 23,18.

* 26a. A zsenge. Vö. 23,19.

* 26b. A gödölye főzése. Vö. 23,19.

* 27. Az Úr meghagyja Mózesnek, írja fel ez igéket.

* 28. A második két kőtábla. 34,1-ből az következik, hogy az Úr írta fel a táblákra a tíz igét ( = parancsolatot).

* 29-35. Mózes arcának tündöklése.

* 29. A latin fordítás a sugárzik szó helyett mind a három helyen (29,30, 35. v.) szószerint azt írja, hogy – fénysugarakból – szarva volt Mózes arcának; e kifejezés következtében szokták Mózest két szarvval ábrázolni.

* 33. E lepel jelentéséről 1. Kor. II. 3,13.

* 35,1-3. Mózes közli az Úr parancsát a szombatról. – Vö. 31,12. skk.

* 3. Szombat napon tehát nem volt szabad meleg ételeket készíteni.

* 4-9. Mózes közli az Úr parancsát a szent sátorra való adakozásról. (Vö. 25,1, skk. jegyz.)

* 10-19. Mózes közli az Úr parancsát a szent sátor készítéséről.

* 11. A hajlék a legalsó szőnyeg, a fedél ennek kecskeszőrből készült védőtakarója, a takaró a legfelül levő (harmadik és negyedik) bőrtakaró. (Vö. 26,1. skk.) – Cövekek helyett a héber szöveg valószínűleg az oszlopokról (mások szerint a deszkák alsó, a talpakba bocsátandó csapjairól) szól.

* 19. A héber szöveg ehelyütt is kétféle ruháról beszél: vö. 31,10. jegyz.

* 20-29. Izrael fiainak adakozása a szent sátorra.

* 21. A héber szöveg így szól: Aztán eljött mindenki, akit szíve arra indított és mindenki, akit lelke arra hajtott és elhozta az Úr terumáját (vő. 25,1. jegyz.) a találkozás sátrának elkészítésére, annak minden szolgálatára és a szent ruhákra.

* 22. A héber szöveg így szól: Eljöttek pedig a férfiak s az asszonyok egyaránt, mindenki, akit szíve arra indított; hoztak csattokat, orrdíszeket, gyűrűket, ékszereket és mindenféle aranytárgyakat, (eljöttek) továbbá azok is mindnyájan, akik aranyat ajánlottak fel ajándékul az Úrnak.

* 25-26. A héber szöveg így szól: Minden asszony, aki értett hozzá, font saját kezével és elhozta azt, amit font, a kék, bíbor, karmazsin és bisszus fonalat; azok az asszonyok pedig, kiket szívük tudásuk :alapján arra indított, megfonták a kecskeszőrt. — (Úgy látszik tehát, hogy ezek az asszonyok azt fonták meg, amit a nép — 23. v. – nyers állapotban hozott.)

* 29. Ájtatos szívvel: a héber szöveg szerint: szíve ösztönzésére.

* 30-35. Mózes közli a néppel, hogy kiket választott ki az úr a szent sátor elkészítésére. (Vö. 31,2. skk.)

* 35. Új dolgokat kitalálni: a héber szöveg szerint: terveket alkotni.

* 36,1-7. A mesterek hozzálátnak a munkához; a nép áldozatkészsége.

* 1. E vers valószínűleg még az előző gondolatkörhöz (35,30-35.) tartozik és felszólító értelmű: Csinálják meg tehát ... egészen úgy, ahogy az Úr parancsolta.

* 8-13. A hajlék (= a belső mennyezetszőnyeg) elkészítése. Vö. 26,1. skk. és jegyz.

* 14-18. A második takaró elkészítése. Vö. 26,7. skk. és jegyz.

* 19. A harmadik és negyedik (védő) takaró elkészítése. Vö. 26,14. s jegyz.

* 20-34. A szent sátor deszkaépítményének elkészítése. Vö. 26,15. skk. és jegyz.

* 35-36. A szentek szentje előtt levő függöny elkészítése. Vö. 26,31. skk.

* 37-38. A szentély bejáratán levő lepel elkészítése. Vö. 26,36. skk. és jegyz.

* 37,1-9. A szövetség ládájának elkészítése. Vö. 25,10. skk. és jegyz.

* 10-16. A szent kenyerek asztalának elkészítése. Vö. 25,23. skk. és jegyz.

* 17-24. A hétágú mécstartó elkészítése. Vö. 25,31. skk.

* 25-28. A füstölőoltár elkészítése. Vö. 30,1. skk.

* 29. A szent olaj és füstölőszer elkészítése. Vö. 30,22. skk. és jegyz.

* 38,1-7. Az égőáldozati oltár elkészítése. Vö. 27,1. skk. és jegyz.

* 4. A héber szöveg ehelyütt is azt mondja, mint 27,5-ben, L. ott.

* 7. A rézmedence elkészítése. Vö. 30,17. skk. jegyz. – A héber szöveg a találkozás sátrának nyílásánál szolgáló asszonyokról beszél; miből állott szolgálatuk, nem tudjuk. A régi Kelet tükrei csiszolt rézlemezek voltak.

* 9-20. A szent udvar elkészítése. Vö. 27,9. skk. és jegyz.

* 21-31. Itámár számadása a felhasznált fémekről.

* 24. Miként a 25. versből (L. jegyzetét) következik, ehelyütt a Szentírás a talentumot 3000 sekellel számítja; eszerint a 29 talentum és 730 sekel = 87.730 sekel. Egy arany sekel kb. 16,8 (mások szerint: 16,37) gramm volt és kb. 60 pengőnek felelt meg; az egész összeg tehát 87.730 x 60 = 5,263.800 pengőnek felelt meg. (Súlyban kb. 1500 kgr arany.)

* 25. A héber szöveg így szól: A község megszámláltjaitól (= azoktól, akiket a sorozásszerű számlálásnál a fegyverfogható férfiak számába, jegyzékébe felvettek) származó ezüst: száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel: egy-egy bekát, vagyis egy-egy félsekelt – a szent sekel szerint – szedtek ugyanis fejenkint mindenkitől, aki átesett a megszámláláson (= akit a jegyzékekbe felvettek) húszévestől felfelé, a 603.550 férfiútól. (Vö. 30,11-16.) – A befolyt összeg tehát 603.550 X 0,5 = 301.775 sekel, vagyis – mivel 3000 sekel egy talentum – száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel volt. A szentély súly egységéről (a szent sekelről) L. 30,13. jegyz. – Mivel egy ezüst sekel 16,8 (mások szerint: 16,37 vagy 14,55) gramm volt és kb. 3,25 pengőnek felelt meg, az egész összeg kb. 980.768,75 pengőnek felelt meg és kb. 5000 kgr-ot nyomott. – A szentélynek (a deszkaépítménynek) 48 deszkája (gerendája) alá két-két talp = 96 talp, a szentek szentjének függönyét tartó 4 oszlop alá 4 talp, összesen tehát száz talp kellett.

* 28. A héber szöveg így szól: Az 1775 sekelből pedig horgokat készített az oszlopoknak, bevonta fejüket és ellátta őket abroncsokkal (mások szerint: függönytartó rudakkal, vő. 27,10; 38,10.).

* 29. A héber szöveg hetven talentum és kétezernégyszáz sekel (összesen tehát kb. 3500 kg) rézről beszél.

* 39,1. A szent ruhák elkészítése. A héber szöveg ismét kétféle ruháról szól: a szolgálati ruhákról és a szent ruhákról. Vö. 35,19. jegyz.

* 2-7. A vállravaló elkészítése. Vö. 28,6. skk. és jegyz.

* 8-19. A tudakoló elkészítése. Vö. 28,15. skk. és jegyz.

* 18-19. E versekben a latin fordítás, melyet követünk, csak összefoglalólag közli a héber szöveget. Utóbbi így szól: Csinálának továbbá két aranykarikát s ezeket ráillesztek a tudakoló két alsó sarkára, a vállravaló felé, befelé levő szélére. Aztán csinálának két aranykarikát s ezeket ráillesztek a vállravaló két vállpántjára, alul, az előrésze felől, az összetűzés mellé (= oda, ahol a vállravaló és vállpántjai egymáshoz voltak fűzve), a vállravaló öve fölé. Aztán a tudakolót karikáinál fogva kék zsinórral odacsatolák a vállravaló, karikáihoz, hogy a vállravaló öve felett legyen és el ne váljék a tudakoló a vállravalótól, – amint az Úr parancsolta Mózesnek.

* 20-24. A felsőköntös elkészítése. Vö. 28,31. skk. és jegyz.

* 26. A héber szöveg a (főpapi) lövegről és a papi süvegekről beszél.

* 25-28. A főpapi és papi alsóköntös, süveg, öv és nadrág elkészítése. Vö .28,40. skk. és jegyz.

* 29-30. A főpapi homlokpárta elkészítése. Vö. 28,36. skk. és jegyz.

* 31-43. A szent sátor alkatrészeit és felszerelését bemutatják Mózesnek.

* 41. A héber szöveg ismét kétféle ruhákról beszél: vö. 35,19- Jegyz.

* 40,1-13. Az Úr parancsot ad a szent sátor felállítására.

* 2. Az első hónapban, a hó első napján: tehát két héttel az Egyiptomból való kivonulás első évfordulója előtt. – Bizonyság hajlékát: a héber szöveg szerint: a találkozás sátrának hajlékát. Vö. jegyz.

* 4. A szent asztalra a kenyereket kellett kitenni.

* 10-11. A héber szöveg így szól: Kend meg az égőáldozati oltárt is és minden eszközét: így szenteld meg az oltárt, hogy az oltár szentséges legyen; kend meg a mosdómedencét is és talapzatát; így szenteld meg azt.

* 13. A vers végének értelme: felkenetésük folytán övék (és utódaiké) legyen a papi tisztség mindörökre.

* 14-31. A szent sátor felállítása.

* 31b-36. Az Úr beköltözik a szent sátorba és dicsőségével megszenteli a hajlékot.

* 32. A héber szöveg így szól: elborítá a felhő a találkozás sátrát és betöltő az Úr dicsősége a hajlékot. – Az Úr a szent sátorban (a frigyláda felett, a két kerub között) úgy látszik valamiféle érzékelhető alakban lakozott, dicsőségét azonban felhő fedte el az emberi szemek elől. – A szent sátor és felszerelése előképe az újszövetségi templomnak.

* 33. A héber szöveg így szól: ... bemenni a találkozás sátrába, mert rajta nyugodott a felhő és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot.

* 34-35. Vö. Móz. IV. 9,15. skk.