* 1.1-2. A levél címe és beköszöntője lényegében megegyezik a Timóteushoz írt első levél címével s beköszöntőjével. (Lásd ott.) Mindössze abban tér el attól, hogy itt az apostol a hivatását Isten akaratának (Tim. I. 1,1-ben egy árnyalattal erősebben az Isten rendelésének) tulajdonítja (v. ö. Kor. I. 1,1; II. 1,1. Ef. 1,1. Kol. 1,1.) s a Krisztus Jézusban való élet ígéretével indokolja: azért tette őt az Isten apostollá, hogy hirdesse azt az (örök) életet, melyet az Isten az emberiségnek Jézus Krisztus által megígért s megad.
* 3-14. Bízva Timóteus hitében és szeretetében, inti őt az apostol, ne szégyenkezzék az evangélium s megbilincselt apostola miatt.
* 3. A levél tárgyát az apostol itt is (mint I. 1,3.) egy igen nehéz szerkezetű, túltömött mondattal kezdi. Meg akarja ugyanis dicsérni (5. v.) szeretett tanítványa nagy hitét, hogy ezáltal kiindulási pontot nyerjen a további buzdításra. Az apostol azonban szemtől-szembe nem dicsér: mélységes hitével s finomságával az Istennek ad hálát, hogy megadta Timóteusnak a nagy hit kegyelmét. Teszi ezt annál is inkább, mert az Istennek ő (Szt. Pál) is, miként ősei (a görög szöveg szószerint: őseimtől, azaz őseimtől kapott örökségként) tiszta lelkiismerettel, legjobb hite és tudása szerint (v. ö. I. 1,13.) szolgál. (Az apostolnak ugyanis szent meggyőződése, hogy a kereszténység nem jelent szakítást ősei vallásával, hiszen Krisztus nem azért jött, hogy megsemmisítse az ószövetségi vallást, hanem hogy tökéletesítse. V. ö. Máté 5,17-18. Csel. 24,14-16.) Ez a hálaérzés mindannyiszor elfogja őt, valahányszor imáiban megemlékezik Timóteusról már pedig szüntelenül, éjjel-nappal megemlékezik róla, mert igen szereti.
* 4. Mikor így megemlékezik róla, mindig eszébe jutnak azok a könnyek, melyeket Timóteus annak idején (talán egy esztendeje), amikor az apostoltól elbúcsúzott, ontott (mások szerint: melyeket Timóteus most, nehéz helyzetében ont) s mivel ebből látja, hogy Timóteus is ragaszkodik hozzá, igen szeretné látni (v. ö. 4,8-11.), hogy ezáltal nehéz fogságában örömet, vigasztalást leljen.
* 5. Ami az apostolt a hálaadásra indítja, az Timóteus mélységes, őszinte hite, mely ilyenkor, ha érte imádkozik, mindig eszébe jut (mások szerint: melyet eszébe juttattak, amelyre emlékeztették talán az Efezusból, Timóteus székhelyéről jött látogatók). Loiszról, Eu ikéről lásd az első Timóteus-levél bevezetését; Timóteusra, is áll tehát, amit az apostol a maga őseiről állít. (V. ö. fenn 1,3.)
* 6. Épen ezért, vagyis mivel Timóteus hite ily őszinte és mély, figyelmezteti az apostol, hogy csak szítsa fel, mint a hamu alatt lappangó parazsat, azt a kegyelmet, kegyelmi ajándékot, melyet az apostol kézfeltétele (vagyis a felszentelés, v. ö. Csel. 13,3. Tim. I. 4,14. jegyz.) által kapott s amely benne ma is megvan. (Az egyházi rend, a felszentelés maradandó eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkére; ehhez a jegyhez fűződik az egyházi hivatal gyakorlásához szükséges hatalom, s ez a jegy alkotja mintegy jogalapját annak, hogy a felszentelt ember a nehéz egyházi hivatal gyakorlásához szükséges isteni segítséget megkapja.) Ha Timóteus felszítja magában az Isten kegyelmét, lesz ereje szembeszállni mindennel s ez az Isten akarata,
* 7. – hiszen ő nem a félénkség lelkét adta, vagyis a Szentlélek kegyelme (lelki ajándéka) által nem félénkké, gyávává akarta tenni a felszentelt embert, hanem azt akarja, hogy természetfeletti erővel, bátran, az emberek minden rosszasága dacára is szeretettel, csüggedést és vakmerőséget egyaránt kizáró józansággal gyakorolja hivatását.
* 8. Épen azért nem szabad szégyenkezni, hanem minden nehézség dacára síkra kell szállani az Úrról való tanúságtétel, vagyis az evangélium, a keresztény tanítás mellett, s nem szabad szégyenkezni amiatt sem, hogy e hit hirdetője, Szt. Pál, Érte, Krisztusért és Krisztus miatt, bilincsekben sínylődik, hanem az apostol példája szerint odaadó lelkülettel vállalni kell azokat a szenvedéseket, melyek az evangéliumért, a keresztény tanításért minden apostoli léleknek kijárnak, annál is inkább, mert azok elviselésére az Isten ereje, Istentől nyert természetfeletti erő segíti az embert.
* 9. Hogy Timóteus ezt az isteni segítséget megnyeri, mutatja az üdvösség egész rendje, mely Isten kegyelmének nagyságát hirdeti: hiszen az Isten megmentett minket (üdvözített minket, v. ö. Tit. 3,5.), mert szent hívásával, szent kegyelme megszentelő ihletésével meghívott az üdvözülésre és pedig nem a mi cselekedeteink, érdemeink alapján, hanem az ő jósága és kegyelme folytán. Hogy ezt a kegyelmet Krisztus Jézus által megadja nekünk, örök idők előtt, azaz igen régen, a Megváltó ígéretébe foglalva közölte velünk (v. ö. Tit. 1,2; mások szerint: öröktől fogva elhatározta, v. ö. Ef. 1,3-5.);
* 10. – most, amikor az idők teljessége elérkezett (v. ö. Gal. 4,4.), ez a kegyelem nyilvánvalóvá is lett, mert Jézus Krisztus az ő megjelenése, vagyis a megváltás által megszerezte s az evangélium, a keresztény tanítás által nyilvánosan hirdetteti az örök életet s a halhatatlanságot.
* 11. Az evangélium említése itt is, mint annyiszor, alanyi kitérésre ragadja az apostolt: e végett az evangélium hirdetésé végett tette az Isten őt, Szt. Pált is apostollá (v. ö. I. 2,7.),
* 12. – emiatt, ezen isteni küldetése miatt szenvedi most ezt is, a fogságot is, de épen ezért nem szégyenkezik, mert tudja, hogy akinek hitt, az Isten hatalmas, s azt a természetfeletti kincset, melyet az apostol a fogság s a szenvedések által magának gyűjt s az Istennél mintegy letétbe helyez, azon a napon, vagyis az (utolsó) ítélet napján mint mennyei jutalmat sértetlenül visszakapja.
* 13. Ezekután az apostol folytatja a 8. versben elkezdett buzdítást, kérve Timóteust, hogy azt a tanítást, melyet tőle (Szt. Páltól) hallott, s amelyben egészséges igék (V. ö. Tim. I. 6,3.) foglaltatnak, tekintse, mintának, attól ne térjen el, hanem
* 14. – őrizze meg ezt a reábízott szép drága kincset a Szentlélek segítségével, ki minden igaz ember (v. ö. Róm. 5,5. Kor. I. 3,16.) lelkében lakozik. (A görög szövegben a Szentlélek szó előtt hiányzik a névelő s így a szöveg így is érthető: azon szent lélek, vagyis azon természetfeletti kegyelmi ajándék által, melyet Timóteus a felszenteléskor kapott. V. ö. 6-7. v )
* 15-18. Elrettentő például szolgáljanak az ásiaiak, vigasztaló például Oneziforus.
* 15. Az ásiaiak, az Ásia nevű római tartományból (Kisázsia nyugati feléből, talán épen Efezusból) származó, ezidőben Rómában tartózkodó keresztények, csúnyán viselkedtek: mind cserbenhagyták az apostolt, nyilván azáltal, hogy veszedelmessé váló pőrében visszahúzódtak tőle, nem segítették, nem akartak vagy nem mertek tanúvallomást tenni mellette. A kései hagyomány joggal-e vagy jogtalanul, nem tudjuk, hittagadónak teszi meg valamennyit. Figeiusról és Hermogenesről nem tudunk többet.
* 16. Akadt azonban az ásiaiak (az efezusiak) között is egy derék ember: Oneziforus. Mivel az apostol itt is, 4,19-ben is csak Oneziforus házáról, házanépéről emlékezik meg, valószínű, hogy Oneziforus maga ekkor már nem élt (v. ö. 18. v.).
* 17. Vigasztaló szavaival, szeretetével s a fogságban sínylődő apostolnak hozott apróságokkal sokszor felüdítette Szt. Pált.
* 18. Most már csak azt kérheti az apostol az Istentől, adja meg neki azt a kegyelmet, hogy azon a napon, az (utolsó) ítélet napján irgalmat Jeljen az Úr, vagyis Jézus Krisztus, a Bíró előtt. (Ez a mondat is mutatja, mily szent és üdvösséges gondolat a megholtakért imádkozni, hogy bűneiktől szabaduljanak. V. ö. Makk. II. 12,46.) – Egyébként Oneziforust Timóteus előtt dicsérni nem kell: hogy mily szolgálatokat telt nyilván jótékonykodása által Efezusban, ahol lakott (a nekem szó a görög szövegben hiányzik), azt Timóteus, mint efezusi püspök, a legjobban tudja.
* 2,1-13. Az apostoli élet feladatait s fáradalmait vállalni kell, a jutalom nem marad el.
* 1. Az apostol visszatérve az 7, 8 és 7, 13-ban megkezdett buzdításra, lelki erősségre, bátorságra inti Timóteust, szeretett lelki fiát (v. ö. I. 1,2. jegyz.). Ezen erősségnek alapja a kegyelem, melyet Isten Jézus Krisztus által ad az embernek.
* 2. – megnyilvánulása pedig a bátor apostoli munka. Utóbbinak egyik fontos feladata az evangélium munkásairól való gondoskodás. Ki kell tehát választani hűséges, megbízható, mások tanítására alkalmas embereket (mivel e követelményeket, főleg az utolsót, Szt. Pál Tim. I. 3,2., a felszentelendő püspöktől követeli meg, kétségkívül itt is felszentelendő emberekre gondol) s azokra rá kell bízni (a görög kifejezés színesebb: mint drága kincset, letétbe kell helyezni náluk) a keresztény tanítást. Ezt a tanítást az apostol Timóteitsnak számos tanú bizonyságtétele kíséretében adta, vagyis mikor azt megadta (Összefoglalta) számos tanú tett tekintélyével és szavával tanúságot az apostol által hirdetett tanítás igazsága mellett; úgy látszik az apostol Timóteus felszentelésére, az akkor adott összefoglaló tanításra s az ott jelenlevő preszbiterek (v. ö. Tim. I. 1,18.; 4,14. s jegyz.) tanúságára gondol.
* 3. A lelki erősség azért is szükséges, mert az apostoli hivatás áldozatokat is kíván. Ezeket vállalni kell, mint ahogy vállalja azt a katona, ki uráért töri magát, szenved; az apostoli ember Jézus Krisztus katonája,
* 4. – épen azért nem is szabad a világi dolgokkal foglalkoznia, hanem osztatlanul, teljesen katonai, azaz apostoli hivatásának kell élnie, különben nem lesz kedves az Isten előtt. (A görög szöveg a mondatot általánosabban fogalmazza: aki hadiszolgálatot teljesít, nem keveredik az élet dolgaiba, különben nem lel tetszést a hadsereg ura előtt. Az Anyaszentegyház ezt a mondatot (4. v.) csaknem szószerint felvette régi törvénykönyveibe s ennek alapján tiltotta el az egyháziakat számos, az egyházi jelleggel kevésbbé egyező foglalkozástól.)
* 5. Hogy a nehézségeket s a hivatás terheit hűségesen vállalni kell, mutatja a versenyző, a testedző, bajvívó (atlétikai) küzdelmekben résztvevő ember példája is: az is csak akkor nyeri el a győzedelmi babér-koszorút, ha szabályszerűen, mindent betartva, minden nehézséget vállalva vesz részt a versenyben.
* 6. A termésből is elsősorban az részesedik, ki fáradott érte. Ha tehát vállaljuk a fáradságot, a szenvedést, a munkát, jutalmunk is lészen.
* 8. Példa erre maga az Úr Jézus is, Dávid sarja, vagyis a Megváltó (mert a Megváltónak Dávid magvából kellett származnia, v. ö. Izai. 11,1; Jer. 23,5, 6. Máté 1,1; Róm. 1,3.), akinek szintén előbb szenvednie kellett, hogy aztán feltámadása által megdicsőüljön, mint ezt az apostol (Szt. Pál) evangéliuma, vagyis (szóbeli) tanítása hirdeti.
* 9. Az evangélium említése ismét egy kis kitérésre (9-10. v.) vezeti az apostolt: eszébe juttatja a fogságot, melyet az evangéliumért visel. E fogság (ellentétben az első, 60-62-ig tartó fogsággal) nehéz: mindenben úgy bánnak vele, mint a gonosztevőkkel. Ám az Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni: az halad a maga diadalmas útján előre;
* 10. Így hát az apostol béketűréssel viseli sorsát, annál is inkább, mert tudja, hogy szenvedéseinek a választottak, vagyis kiket Isten kegyelme az üdvözlésre meghívott, hasznát látják: egyfelől az apostoli példán épülve, másfelől (a szentek közössége révén) az apostol szenvedésének érdemeiben részesülve, könnyebben elnyerik az üdvösséget, melyet Krisztus Jézus szerzett s amely mennyei (a görög szerint: örök) dicsőséggel jár.
* 11. Ezután az apostol ismét visszatér a 9. v.-ben megszakított gondolat fejtegetéséhez: a szenvedés s a jutalom viszonyához. Mondatai úgy hangzanak, mintha ismét valamely őskeresztény himnuszból származnának.
* 12. Aki Krisztussal (Krisztusért vagy Krisztussal egyesülve) meghal (az apostol talán elsősorban vértanúságra gondol), élni is fog vele, megnyeri az örök életet. (V. ö. Máté 16,25. Róm. 6,8.) – Viszont, aki őt megtagadja az emberek előtt, azt Ő is megtagadja mennyei Atyja előtt (v. ö. Máté 10,33.),
* 13. – ugyanis ha az emberek hűtlenek lesznek is hozzá, vagyis nem teljesítik is ígéreteiket, ő hű marad önmagához, vagyis teljesíti ígéreteit s megbünteti a hűtlenkedőt.
* 14-21. A szentségtelen fecsegéseket távol kell tartani a hívőktől, mert sokat rontanak, ámbár az egyházat megdönteni nem tudják.
* 14. Erre, vagyis arra, hogy az örök élet elnyeréséért küzdeni s szenvedni kel) (11-13.) figyelmeztesse híveit Timóteus s azokat, kik ezt szem elől tévesztik, kérten kérje az Úrra, hogy fogadják azt el. Ezzel szemben áll az áldatlan szóharc. (Míg a latin fordítás azt mondja, hogy Timóteus ne folytasson szóharcot, addig a görög szöveg máskép fűzi a mondatot s azt mondja, hogy Timóteus kérten kérje az Úrra híveit, hogy azok ne folytassanak szóharcot.) A szóharc, csak a hallgatók romlására van: az alázatos hit helyett veszekedő vitatkozásokat támaszt.
* 15. Azon legyen tehát, hogy ezen igék hirdetése által derék, elismerésre méltó embernek bizonyuljon az Úr előtt, olyan munkásnak, ki a leszámoláskor meg nem szégyenül (mások szerint: aki nem szégyenkezik, hanem bátran, félelem nélkül munkálkodik), aki az igazság igéjét, az igaz igét helyesen munkálja (a görög kifejezés színesebb: helyesen hasogatja, mint a favágó a fát.)
* 16. A szentségtelen – életszentségre, jámborságra nem vezető – üres fecsegéseket (v ő. Tim. I. 4,7; 6,20.), vagyis a különböző okoskodó tévtanokat, kerülni kell, mert mindinkább istentelenségre vezetnek (a görög szöveg inkább a tévtanítókról szól: tartsd távol magadat azoktól, kik szentségtelen, üres fecsegésekkel foglalkoznak, mert az ilyenek mindinkább előbbre haladnak az istentelenségben, vagyis tanításban és életben mindig gonoszabbak lesznek)
* 17. – s az ilyenek fecsegése úgy terjed és rombol, mint a rákfene. Himeneusról Tim. I. 1,20-ban is hallottuk már, hogy eltért az igaz tanítástól, miért is az apostol az egyházból kizárta. Egyébként sem róla, sem Filetusról nem tudunk többet, mint amennyit az apostol itt közöl.
* 19. Mindazonáltal félni nem kell: Isten szilárd alapja (v. ö. Tim. I. 3,15.), vagyis az egyház, egy pár ilyen tévtanító s eretnek miatt meg nem inog (v. ö. Máté 16,18.), hiszen, hasonlattal szólva, diadalmasan hordja homlokán, mint az akkori idők épületei, a pecsétel, a feliratot: Ismeri az Úr az övéit, tehát gondoskodik róluk, nem hagyja elveszni őket. (E gondolat Móz. IV. 16,5. görög fordításából való.) Ám egyszersmind intő, figyelmeztető feliratot is visel: Hagyjon fel a gonosszal, mindazzal, mi Isten házához nem méltó (úgy Játszik elsősorban a tévtanítók okoskodásairól van szó) mindaz. ki az Úr nevel hívja segítségül, aki tiszteli az Urat, aki igaz híve az Úrnak.
* 20. Hogy mégis akadnak az egyházban (gonoszok és) tévtanítók, egy hasonlat indokolja: minden nagy házban (az egyház is nagy ház) vannak értékes és kevésbbé értékes edények (holmik); az értékes edények tisztességes dolgokra szolgálnak s így, becsüli és használja is őket a ház ura; az értéktelenek tisztességtelen dolgokra valók, de úgy is kezeli őket a ház ura. Az eretnekek a tévtanítók s híveik ilyen értéktelen edények.
* 21. Aki magát ezektől (az emberektől, vagy mások szerint ezektől a dolgoktól, a tévtanítástól) tisztán tartja, olyan lesz az Úr, az Isten előtt, mint amilyen az értékes, megbecsült drága edény valamely nagy ház ura, gazdája előtt.
* 22-26. Vitatkozás helyett szeretettel kell megtéríteni a tévelygőket.
* 22. Az ifjúkor vágyain, mint a mondat második feléből következik, az apostol elsősorban (úgy látszik) a szenvedélyes vitatkozásokat érti. (Timóteus ezidőtájt a negyvenes évek felé járhatott.) Ehelyett igazságra, erkölcsileg igaz életre, jámborságra kell törekednie.
* 23. A zabolátlan (a görög szöveg szerint mondhatnók: (gyerekes), szőrszálhasogatások (v. ö. Tim. I. 1,4; 6,4.) csak veszekedéseket szülnek.
* 24. Az Úr szolgájának (a görög szöveg szerint: rabszolgájának), vagyis minden keresztény embernek, különösképen azonban az Úr papjának nyájasnak, barátságosnak kell lennie, mert veszekedve nem alkalmas a tanításra; az emberek rosszaságát, támadását béketűrően el kell viselnie,
* 25. – szelídséggel kell intenie, nehogy elriassza azokat, akiknek az Isten esetleg töredelmet (a görög szó inkább nézetváltozást, megtérést jelent) ad s így
* 26. – magukhoz térnek (a görög szó értelme szerint: kijózanodnak) mámoros kábultságukból s kiszabadulnak az ördög kelepcéjéből, ki őket fogva tartotta a maga kedvére, vagyis azt téve velük, amit akart. (A görög szöveg szerint az utolsó mondat így is értelmezhető: kiszabadulnak az ördög kelepcéjéből s az Isten foglyaivá lesznek, s az Isten kedvére való életet fognak élni.)
* 3,1-9. Az emberek gonoszsága ne aggassza Timóteust: ez hozzátartozik az utolsó idők jellegéhez s meg van a maga határa.
* 1. Az utolsó napokon az őskereszténység nyelvhasználata az Úr Jézus mennybemenetelétől az utolsó ítéletig terjedő időszakot értette. (V. ö. Tim. I. 4,1.) Épen azért e kifejezés az apostol és Timóteus korára épúgy vonatkoztatható, mint az utolsó ítéletig következő bármely időszakra. Valószínűbb, hogy az apostol a maga koráról beszél, s azt akarja mondani Timóteusnak: Ne félj, ne ijedj meg, ha látod az emberek gonoszságát, hanem tudd, ne feledd, hogy ez hozzátartozik az «utolsó idők» tüneteihez (v. ö. Máté 24,10-12. Tim. I. 4,1. Péter II. 3,3.) s így csak igazolja tanításunkat.
* 2. Az emberek gonoszságát az apostol a vétkek egész sorával szemlélteti; az ilyen «vétekjegyzékek» az akkori irodalomban igen kedveltek voltak s Szt. Pál leveleiben is több helyütt találhatók. A káromláson a kereszténység szidalmazását kell értenünk;
* 3. – a jóakaratnélküliség a jóra való restséget, a jócselekedetektől való húzódozást jelenti.
* 5. Aki a jámborság látszatát viseli, de erejét megtagadja, vagyis a valóságban a jámborságot nem éli, képmutató. (V. ö. Máté 23,17-18.)
* 6. Ilyen vétekkel terhelt, de képmutató emberek (v. ö. Tim. I. 4,1-2.) azok a tévtanítók is, kik Efezusban alattomos módon, házról-házra osonva, asszonykákon keresztül (a kifejezésben gúny és lekicsinylés rejtőzik) akarják megbontani a hitet; dolguk könnyű, mert ezeket az asszonykákat mindenféle, az igaz jámborsággal össze nem egyeztethető bűnök terhelik s különböző vágyak (kíváncsiság, sőt talán érzékiség is) hajtják,
* 6-7. – mindig tanulnak, okoskodnak, de az igazság ismeretére soha el nem jutnak (a görög szerint: eljutni sohasem tudnak), már csak azért sem, mert nem akarnak.
* 8. E tévtanítók olyanok, mint Jannes és Mambres (a görög kéziratok többsége szerint: Jambres) – a zsidó hagyomány szerint – az a két egyiptomi varázsló, akik mikor Mózes és Áron a fáraó előtt csodákkal akarták bizonyítani isteni küldetésüket, szemfényvesztéssel akarták ellensúlyozni Mózes tetteit, ami egy darabig sikerült is nékik, de csakhamar kisült tehetetlenségük. (V. ö. Móz. II. 7,11.)
* 9. V. ö. fenn 2,19.
* 10-16. Timóteus az apostolt követte, tartson ki; hogy jó úton jár, tanúsítja tanítója tekintélye s az írás.
* 10. Timóteus követte, példaképnek vette az apostol tanítását, életmódját s szenvedéseit, s így kétségkívül helyes úton jár.
* 11. A szenvedések említésére az apostol félbenhagyja a gondolatot (folytatása a 13. sorban) s felidézi néhány nehéz szenvedése emlékét: épen akkoriban, mikor Timóteussal megismerkedett, az első missziós úton (Kr. u. 46-49), Kisázsia déli vidékein, a (pizidiai) Antiochiában (Csel. 13,45-50.), Ikoniumban (Csel. 14,2-5.) és Lisztrában (Csel. 14,19-20), Timóteus szülővárosában, micsoda üldözésekben volt része! És mindezekből kiszabadította őt az Úr! (A mondat Zs. 33,20-ra emlékeztet.) Épen akkor értette meg az apostol (v. ö. Csel. 14,22.) Krisztus szavát, hogy híveit üldözni fogják. (V. ö. Máté 10,24.)
* 13. Most folytatja az apostol a 10. sorban megszakított gondolatot: míg Timóteus az apostolt követve a jó úton jár, addig, vele szemben, a gonoszok s a szemfényvesztők (az ámító tévtanítók, kik olyanok, mint az egyiptomi szemfényvesztő varázslók, Jannes és Mambres, v. ö, fenn, 8. vers) a gonoszságban haladnak előre. (V. ö. 2,16. s a hozzátart, jegyz.)
* 14. Épen azért tehát Timóteus tartson csak ki amellett, amit tanult, hiszen tudja, kitől (a görög szöveg szerint: kiktől) tanulta: megbízható, szavahihető tanítótól, t. i. Szt. Páltól (és munkatársaitól. V. ö. 2,2. és a hozzáfűzött jegyz. Egyesek szerint az apostol itt Timóteus nagyanyjára s anyjára is gondol. V. ö. 1,5.)
* 15. E tanítás mellett tanúskodnak a szent írások, az ószövetségi Szentírás is, melynek üdvösségre vezető értelmét Timóteus, ki hisz Krisztus Jézusban, érti.
* 16. Egyébként, teszi hozzá Szt. Pál minden Istentől sugalmazott írás, vagyis a Szentlélek indítására elkezdett s hatása alatt megírt írás (az apostol úgy látszik elsősorban az ószövetségi Szentírásra gondol, de nem zár ki más, pl. újszövetségi iratokat, apostoli leveleket sem) arra is (az is kötőszót csupán a görög szöveg hozza) hasznos, hogy általa a hit hirdetője a keresztényeket tanítsa, a vétkezőket megintse, megfeddje (a görög szöveg szerint: a helyes útra terelje) és igazságra, azaz erkölcsileg igaz életre oktassa (a görög szöveg szerint: nevelje), hogy így az Isten embere, vagyis a keresztény ember tökéletes legyen.
* 4,1-8. Az apostol végrendelete.
* 1. A helyzet veszélyes, az apostol ügye rosszul áll, épen azért mintegy végrendeletként ünnepélyes szókkal köti tanítványa lelkére az igehirdetést. Kéri őt az Istenre s Jézus Krisztusra, ki az utolsó ítéleten ítélni fogja az eleveneket, akik az utolsó ítéletig élve maradnak, s a holtakat, kik addigra meghalnak, kéri őt Jézus Krisztusnak az utolsó ítéletre való eljövetelére, a kereszténységnek ezen szent reménységére, s az ő országára, a mennyek országára, az igazak jutalmára,
* 2. – hogy hirdesse az Isten igéjét, álljon elő vele a ár alkalmas, akár alkalmatlan arra az idő (a latin fordítás e kifejezést úgy értelmezi, hogy Timóteus álljon elő az igével akár alkalmas az, akár nem a hallgatók számára; a görög szövegből inkább az következik, hogy Timóteus álljon elő vele, amikor lehet, akár alkalmas az akkor neki, akár nem), a vétkezőket intse, figyelmeztesse, kérje, hogy térjenek a helyes útra s feddje meg (a görög szöveg szerint inkább: buzdítsa a jóra) minden türelemmel s tudománnyal, hozzáértéssel.
* 3. Most még ez könnyű, de lesz idő, mikor az embereknek nem fog kelleni az egészséges tanítás, a kereszténység (v. ö. Tim. I. 1,10.), hanem, saját romlott kívánságaiknak megfelelő tanítókat keresnek és pedig nagyszámmal, mert viszket a fülük, mindig újat (s kellemeset) akarnák hallani,
* 4. – s az igazságtól, a keresztény tanítástól elfordulnak, de a képtelen meséket, a tévtanítók fecsegését elhiszik,
* 5. Épen ezért Timóteus vigyázzon (a görög szöveg szerint: legyen mindenben józan), ha szenvedésben lesz része, viselje el (a mindenben szó a görög szöveg szerint az előző kifejezéshez tartozik), végezze az evangélista dolgát, azaz hirdesse az evangéliumot, a (szóbeli) keresztény tanítást, töltse be szolgálatát (a görög szöveg hozzáteszi: egészen; ehelyett áll a latin fordításban a: légy józan.)
* 6. Mindezt azért sürgeti ennyire az apostol, ínért érzi, hogy pere rosszul áll, s halála közel van: nemsokára italáldozatként kiöntetik (az italáldozatokat azáltal mutatták be, hogy az italt az oltár lábához öntötték; az apostol ilyen italáldozatnak tekinti vére ontatását) s elköltözésének ideje közel van. A jó, a nemes, a derék harcot végig harcolta (v. ö. Tim. I. 1,18; 6,12.), a pályafutást (a szó eredeti ételmében a versenypályán való futásra vonatkozik) bevégezte,
* 8. – most már nincs más hátra, mint az igazságért az erkölcsileg igaz életért járó babérkoszorú (a hasonlat a versenypálya győzedelmi koszorúját tartja szem előtt, s az örök jutalomra vonatkozik), melyet megad neki azon a napon, az (utolsó) ítélet napján az Úr, Jézus Krisztus, az igazságos bíró (a szó eredeti értelmében a versenypálya bírájára vonatkozik), valamint mindazoknak (ezek közé sorolja az apostol természetesen Timóteust is), kik sóvárogják, szeretettel várják az Úr Jézus Krisztus eljövetelét az (utolsó) ítéletre.
* 8b-18. Az apostol magához kéreti (Rómába) Timóteust, kérve, hogy siessen: az ügyek rosszul állanak, ki tudja, ha nem siet, életben találja-e még az apostolt. De meg egyedül is van az apostol.
* 9. Démás ugyanis, egykori hűséges munkatársa. ki első római fogsága (60-62.) idején oly szépen kitartott az apostol mellett (v. ö. Kol. 4,14. Filem. 24.) ezen (a görög szöveg szerint: a mostani) világ szeretete miatt, vagyis (valószínűleg) gyávaságból, az élethez való ragaszkodásból, attól félve, hogy az apostol környezetében reá is szenvedés, sőt talán halál vár, elhagyta. (A szövegből nem következik, hogy Démás megtagadta hitét: a későbbi hagyomány mindazonáltal igen kedvezőtlenül emlékezik meg róla.) Miért ment Tesszalonikába, a mai Szalonikibe (v. ö. Csel, 17,1.) nem tudjuk; talán onnan származott.
* 10. Krescens és Titus valószínűleg apostoli megbízatás teljesítése végett hagyták el Rómát, Krescensről ezenkívül mást nem tudunk. Galáciának (a kelták országának) a Kisázsia közepén elterülő földet hittak. Ugyanígy nevezték azonban Galliát, a mai Franciaország délkeleti vidékeit is, s valóban ez elnevezést ehelyütt számos kézirat egyenesen ez utóbbira vonatkoztatja; ha ezeknek igazuk van, akkor az apostol galliai kapcsolatainak keletkezését spanyolországi útjával (Kr. u. 64., v. ö. a Tim. I.-hez írt Bevezetést) kell összefüggésbe hoznunk. – Titusról a Titushoz írt levél Bevezetésében szólottunk. Dalmácián akkoriban is kb. ugyanazt értették, mint manapság: az Adriai-tenger északkeleti partvidékét.
* 11. Lukácsról lásd Szt. Lukács evangéliumának Bevezetését. – Márk (lásd róla Szt. Márk evangéliumának Bevezetését) ezidőben az apostol megbízatásából (V. ö. Kol. 4,10.) már 4-5 éve Kisázsiában tartózkodott; most az apostol visszarendeli Rómába, hogy ott alkalmazza a szolgálatban, vagyis az apostoli munkában.
* 12. Az asiai (kisázsiai, talán épen efezusi) származású Tichikusi az apostol úgy látszik csak későn (Kr. u. 57 táján) ismerte meg (v. ö. Csel. 20,4.), de igen nagyrabecsülte és szerette (v. ö. Kol. 4,7.). Őreábízta annak idején (Kr. u. 62 táján) az efezusi és a kolosszai levél eljuttatását (v. ö. Ef. 6,22; Kol. 4,7.), valamint Onezimus ügyét (v. ö. a Filemonhoz írt levél Bevezetését) s most nyilván azért küldi Efezusba, hogy Timóteust, mialatt az Rómában lesz az apostolnál, Efezusban helyettesítse. (V. ö. Tit. 3,12. s jegyz.)
* 13. Troás Kisázsia nyugati partján feküdt, Efezusból Rómába rendesen Troáson keresztül jártak. Mikor az apostol utoljára ott járt (ami e levélből ítélve, nem régen lehetett) Karpusnál, egyik – egyébként számunkra ismeretlen – hívénél szállt meg. Ennél maradt (szándékosan vagy véletlenül, nem tudni) útiköpenye. (A megfelelő görög szón egyesek könyv-, illetőleg tekercstartó tokot értenek.) A könyvek nyilván az (ószövetségi) Szentírás (tekercsalakú) könyvei, a pergamentek viszont alighanem pergamentlapokra írt feljegyzések (talán útijegyzetek vagy naplószerű feljegyzések) voltak.
* 14. Alexanderről lásd Tim. I. 1,20. Ott azt olvastuk, hogy Szt. Pál az egyházközségből kizárta; úgy látszik ezért, bosszúból tette azt a sok rosszat, melyet az apostol a terhére ró, s amin valószínűleg az apostol perében tanúsított ellenséges magatartást kell értenünk. Az apostol tudja – nem kívánja – hogy az Isten majd megfizet néki, megbünteti érte; (V. ö. Zsolt. 6,4; 27,13.)
* 15. Azt hogy Alexander elleneszegült szavainknak általános értelemben is érthetjük: esküdt ellensége a kereszténység igéinek; érthetjük azonban szorosabb értelemben véve úgyis, hogy az apostol kihallgatása s védekezése alkalmával az apostol s az apostol javára való tanúk szavaival szállott szembe, s rosszakaratú vallomásával arra törekedett, hogy azok szavát megcáfolja.
* 16. Az első védekezésen egyesek az apostolnak azokat a védekező szavait (beszédet) értik, melyet jelenlegi (második) római fogságának első tárgyalásán mondott. Mások, a levél hangulatának talán megfelelőbben, úgy vélik, hogy az apostol itt az első (Kr. u. 60-62. v. 61-63 tartó) római fogság befejező, sikeres, szabadulást hozó védőbeszédére gondol. Ezen első fogság tartama alatt meglehetős sokan tartózkodtak az apostol körül, ám amikor a dolog döntésre került, senki sem volt mellette, senki sem mert a javára vallani.
* 17. Az Úr azonban erőt adott neki, hogy jól, eredményesen védhesse magát. Tette pedig ezt azért, hogy az apostol befejezhesse az igehirdetést a pogányok között; Krisztus második eljövetele ugyanis akkor fog elkövetkezni (Máté 24,14.), amikor az evangéliumot már minden nép hallotta; az apostol a maga részéről mindent meg akart tenni, hogy Krisztus eljövetelét siettesse. — Az Úr segítsége következtében az apostol megszabadult az oroszlán torkából, a fenyegető veszedelemtől. (E kifejezésből legkevésbbé sem következik, hogy az apostolt akkoriban az oroszlánok elé akarták vetni, mint az később annyi keresztény vértanúval történt.)
* 18. A latin fordítás (a Vulgata) megismétli és összefoglalja a gondolatot: megszabadított tehát az Úr; a görög szöveg azonban jövő értelmű, s tovább fűzi a gondolatot: most is (e második fogságból is) meg fog szabadítani engem az Úr minden ellenem irányuló gonosz cselekedettől, igaz, hogy nem úgy, mint az első (Kr. u. 60-62) fogság végén (amikor az apostol visszanyerte szabadságát), hanem úgy, hogy megment a mennyek országa számára (bement a mennyek országába).
* 19-21. Üdvözlések, hírek.
* 19. Priszka és Akvila, a buzgó keresztény sátorszabó házaspár (v. ö. Csel. 18,2; 18,26. Róm. 16,3. Kor. I. 16,19.) ezidőben ismét Efezusban tartózkodott, üdvözli hát őket az apostol. Oneziforusnak csak háznépéről szól: a gazda maga úgy látszik már halott. (V. ö. 1,16-18. s jegyz.)
* 20. Erasztus minden valószínűség szerint az egykori korintusi főszámvevő (főpénztáros, v. ö. Róm. 16,23.), kit az apostol annak idején Timóteussal együtt küldött Macedóniába (v. ö. Csel. 19,22. és a Tim. I. Bevezetését). E levél írásakor ő sincs az apostol mellett: amikor (nemrégiben) az apostollal együtt Korintusba jutott, ott maradt. Trofimus Efezushól származott, s ott csatlakozott Szt. Pálhoz, az apostol harmadik missziós útja alkalmával s akkor végigkísérve az apostolt az út hátralevő részén, vele együtt Miletuson keresztül minden baj nélkül Jeruzsálembe ment. Épen azért az itt említett miletusi betegség csakis az apostol két (60-62. és 66.) fogsága közötti utazások egyikén (nyilván nem régen) eshetett. Miletus híres tengerparti kereskedőváros Kisázsia délnyugati partjain. (V. ö. Csel. 20,15.)
* 21. Egykorú íróktól tudjuk, hogy a régiek a hajózást szept. 14-től nov. 11-ig veszélyesnek tartották, nov. 11-től márc. 5-ig pedig, vagyis télen egészen beszüntették; világos, hogy az apostol jóval a «tél» beállta előtt (tehát kb. 66 nyarán) írhatta levelét. Eubulus, Pudens, Linus (az egyház második pápája, kb. 67-76. uralkodott), Klaudia s a testvérek római keresztények; Timóteus nyilván az apostol első fogsága idején, Rómában jártában kötött ismeretséget velük. (V. ö. az I. Tim. lev. Bevezetését.)
* 22. Búcsúköszöntés. — Az Úr, vagyis, mint ahogy a latin fordítás hozzá is teszi: Jézus Krisztus (a görög szövegben e két szó hiányzik) legyen kegyelmével melletted, s erősítse meg lelkedet. – A befejező köszöntés többesszámú, mivel az egész efezusi egyházközségnek szól. (V. ö. Tim. I. 6,21. jegyz.)