Mózes III. könyv kommentárok

* 1. Az áldozatokról, (1,1-7,38.)

Bevezetés. Áldozni annyit tesz, mint valamely javunkat Istennek ajándékozni, hogy általa Őt dicsőítsük, engeszteljük, Néki hálát adjunk vagy Tőle valamit kérjünk. Mivel pedig Isten földi ajándékainkat közvetlenül nem veszi át, az ember azokat vagy megsemmisíti (elégeti), vagy az Isten képviselőinek, a papságnak adja.

Az ószövetségi áldozatok a bemutatott ajándék szempontjából kétfélék lehettek: véres és vérnélküli áldozatok.

Véres áldozatul olyan állatokat áldoztak, melyekért az ember (a tenyésztés és nevelés által) megdolgozott: szarvasmarhát (fiatal bikát és tehenet, hím és nőstény borjút), aprómarhát (kost, juhot, hím és nőstény bárányt, bakkecskét és nőstény kecskét, hím és nőstény gödölyét) és néhány szárnyast (gerlét, galambfiat). Az állatnak megfelelő korúnak (vö. 22,27.) és vallási szempontból hibátlannak (vö. 22,20. skk.) kellett lennie. A véres áldozatoknak általában öt közös szertartásuk volt. Az állatot először is bevezették a szent sátor ajtaja elé, a szent udvarra; ez azt fejezte ki, hogy a bemutató az állatot áldozati ajándékul szánta. Azután a bemutató rátette kezét az áldozati állat fejére. (Utóbbi szertartást a Szentírás nem minden áldozatnál említi, de mivel olyankor sem említi, amikor minden bizonnyal előfordult – vö. 1,10. skk. –, valószínű, hogy minden véres áldozatnál szerepelt.) A kézfeltétel a legvalószínűbb értelmezés szerint azt fejezte ki, hogy a bemutató az áldozatot bizonyos (kérő, engesztelő, dicsőítő, hálaadó) szándékkal ajánlja az Úrnak. A zsidó hagyományok szerint a kézfeltételt imádság kísérte. A szertartás harmadik ténye az állat levágása volt. Ezzel áldozta fel a bemutató tulajdonképen az állatot arra a szándékra, amelyre szánta. A szertartás negyedik és ötödik cselekménye a vér és a hús bemutatása volt. Céljuk egyfelől engesztelés (vö. 17,11.), másfelől az állat bizonyos szándékra történt halálának szertartási kifejtése volt. A vérrel és a hússal végzett szertartások különféleségei és az áldozatok legfőbb célja szerint háromféle véres áldozatot különböztettek meg: voltak 1. egészen elégő-, 2. vétekért vagy bűnért bemutatott engesztelő- és 3. békeáldozatok. Egyes esetekben ezenfelül különleges szertartású áldozatokat is bemutattak.

Vérnélküli áldozatul növényi termékeket mutattak be: gabonát, lisztet, kenyeret, bort (mustot), olajat és tömjént. Többnyire valamely véres áldozat kísérő, kiegészítő áldozatai voltak, de gyakran önállóan is szerepeltek; legtöbbjük közös szertartása az áldozat egy részének, az ú. n. emlékeztető résznek elégetéséből állott.

Hogy mikor és milyen áldozatot kellett bemutatni, a törvény szabta meg; voltak azonban önkéntes és fogadalomból köteles áldozatok is.

Hatásuk elsősorban az istenszabta (teokratikus) rend ápolása, illetőleg a bűn és vétek által megzavart rend helyreállítása volt. Ha azonban az áldozó áldozatát igaz töredelemmel s a messiási ígéretekbe vetett hittel mutatta be, a megigazulást is megszerezték bemutatójuknak.

Az egész ószövetségi áldozati-, papi- és ünnepi rendszer előképe az újszövetségi örök áldozatnak, szentségeknek, papságnak s ünnepeknek.

* 1,1-9. Az egészen elégd áldozatok szertartása szarvasmarha bemutatása esetén.

* 1. A bizonyság sátra helyett a héber szöveg itt és csaknem minden hasonló helyen a találkozás (= Mózes és az Isten találkozásának) sátráról beszél.

* 2. Áldozati ajándéknak (héberül: korbán) nevez a Szentírás csaknem minden olyan adományt (vö. Márk. 7,11.), melyet az Úr tiszteletére ajánlottak, még akkor is, ha nem került az oltárra (vö. pl. 2,14.).

* 3. Egészen elégő áldozatnak nevezték azokat a véres áldozatokat, amelyeket, a bőr kivételével, teljesen elégettek az oltáron. Az állatok vallási hibátlanságáról L. 22,17. skk. – Az egészen elégő áldozatok főcélja az Úrnak való hódolat volt, bár bizonyos engesztelő jelleggel (vö. 4. v.) is bírtak ; épen azért sokszor engesztelő (bűnért vagy vétekért bemutatott) áldozatok után mutatták be őket, hogy az engesztelődést (= bocsánatot) nyert ember kedvessé is tegye magát az Úr előtt.

* 5. Az állatot maga a bemutató (a közösség áldozatainál a papság) vágta le. A levágás az Úr előtt = a szent sátor előtt és pedig az egészen elégő áldozatok oltárának északi oldalán ment végbe. Ugyanekkor a papok felfogták az állat vérét s azt – a zsidó hagyományok szerint – két lendülettel úgy öntötték az oltár sarkai felé, hogy az oltárnak mind a négy oldalát érje.

* 6. A héber szöveg szerint az állat megnyúzását és feldarabolását is a bemutató végezte. A bőr a szolgálattevő papé lett (vö. 7,8.).

* 7. Mivel a tűz mindig égett az oltáron, itt valószínűleg csak arról van szó, hogy igazítsák a tüzet a farakás alá.

* 8. Májról a héber szöveg nem szól; helyette a hájról beszél.

* 9. Elégetés helyett tulajdonképen elfüstölögtetésről van szó: a húsnak illat formájában kellett az ég felé szállnia. A vers vége a héber szövegben így szól: Egészen elégő áldozat (ez), kedves illatú tűzáldozat (ez) az Úrnak. Kedves illatú = szívesen fogadott. – Tűzáldozatnak nevezték azokat az áldozatokat, amelyeket részben vagy egészben az Úrnak elégettek.

* 10-13. Az egészen elégő áldozat szertartása aprómarha (juh- és kecskeféle) bemutatása esetén. V. ö. 1-9. jegyz.

* 14-17. Az egészen elégő áldozat szertartása szárnyas bemutatása esetén. – Ez volt a szegények áldozata.

* 14. A héber szövegből az domborodik ki, hogy a galambnak (v. gerlének) fiatalnak s hímnek kellett lennie.

* 15. E szertartás a nagyobb állatok levágásának s vérszertartásának felelt meg.

* 16. A madár tollainak leszedése a nagyobb állatok megnyúzásának,

* 17. – a szárnyak megtörése a nagyobb állatok feldarabolásának felelt meg. (Vö. I. 15,10.) – A vers eleje a héber szövegben így szól: És szakítsa be (a madarat) a szárnyainál, anélkül, hogy (a testet a szárnyaktól) elválasztaná. Tűzáldozat = tűz által bemutatott, égő áldozat.

* 2,1-3. Az eledeláldozat szertartása nyers liszt bemutatása esetén. A következőkben elsősorban azokról az eledeláldozatokról van szó, melyeket önként, vagy fogadalmon alapuló kötelességből mutattak be; a kötelező eledeláldozatok minőségéről s mennyiségéről Móz. IV. 28,1. skk. intézkedik.

* 1. A lisztláng finom búzaliszt (zsemlyeliszt).

* 2. Az emlékeztető rész (mások szerint: illatrész, héberül: ázkára) emlékeztette az Urat az áldozóra.

* 3. Az ószövetségi szertartási törvények egyik fontos fogalma a széni és a szentséges (tulajdonképen: szentek szente, tehát igen, szent) között való megkülönböztetés. A szent az Úré, a szentséges fokozottabb mértékben az Úré. Ami szent volt, azt csak az ehette meg, aki vallásilag tiszta volt, ami szentséges volt, azt csak Áron és fiai (a papi nemzedék vallásilag tiszta férfitagjai) költhettek el. (6,16. 18. 22; 7,1. 6; 10,12. 17; 14,13.) —Az eledeláldozatból fennmaradt, el nem égetett részeket tehát csak Áron és fiai (= a papok) ehettek meg. (Vö. 21,22. és 22,1. skk.)

* 4-10. Az eledeláldozat szertartása sütemény bemutatása esetén. Háromféle dologról van szó: 1. kemencében, 2. serpenyőben, 3. rostélyon (a héber szöveg szerint talán inkább tepsiben) sült süteményről. – A kovászt erjesztő hatása miatt a romlás és a bűn jelképének tekintették ; ezért az Úr áldozataiból ki volt zárva. L. köv. szakasz jegyzeteit. A kalács lisztjét olajjal hintették meg (= gyúrták), a lepényeket kész állapotban kenték meg (tetejükön) olajjal; az olaj szerepe olyan volt, mint nálunk a vajé vagy a zsíré.

* 10. A szentségesről 1. 2, 3. jegyz.

* 11-13. Általános törvény az eledeláldozatokra.

* 11. A kovász és a méz a romlandóság (az erjedés) jelképe volt (vö. Kor. I. 5,8.) s azért áldozatul nem volt szabad bemutatni őket az Úrnak.

* 12. A termés élvezésének megkezdése előtt az izraelitáknak egy részt az Úrnak kellett felajánlani; ezt nevezték zsengének. A zsengék nem kerültek az oltárra, hanem a papoké lettek. Pünkösdkor, mint az új termésből készültkenyerek zsengéjét, két kovászos kenyeret ajánlottak (de nem áldoztak) fel az Úrnak (vö. 23,17.). A méz zsengéjének bemutatásáról semmit sem tudunk.

* 13. A sónak semmiféle eledelből sem szabad hiányoznia, nem hiányozhatott tehát az (eledel-)áldozatokból sem. A só a romlatlanság jelképe volt (Jób 6,6.) és szépen kifejezte az Úr szövetségének romolhatatlanságát, maradandóságát.

* 14-16. Az eledeláldozat szertartása gabonazsenge bemutatása esetén. Az érett, de még friss (nedves) kalászt tűzön megpörkölték s aztán belőle a szemeket kimorzsolták (vagy, mint a latin fordítás is mondja, a szemeket megtörték).

* 3,1-5. A békeáldozatok szertartása szarvasmarha bemutatása esetén.

* 1. A békeáldozatok tulajdonképen lakomák, melyeket az ember könyörgésből, hálából vagy fogadalomból az Istennek rendez s melyen mintegy közös asztalhoz ül az Istennel. Az Istent illető részt részben elégették, részben a papoknak adták, a többit a bemutató költötte el. – Az általános szertartásokra nézve 1. a Bevezetést s 1,1-9. jegyz.

* 3-4. Az itt felsorolt részek, keleti felfogás szerint, egyfelől a legízesebb falatok voltak, másrészt az élet legfőbb szerveinek számították.

* 5. Az elégetés a mindennapi (szüntelen égő) áldozat (L. II. 29,38. skk; IV. 28,30. skk.) felett történt.

* 6. Általános szabály békeáldozatokra aprómarha bemutatása esetén.

* 7-11. A békeáldozatok szertartása bárány (juh) bemutatása esetén. A szertartás ugyanaz, mint szarvasmarha bemutatása esetén, azzal az egy különbséggel, hogy a juhok kövér (ízes, zsírtartalmú) farkát is el kellett égetni.

* 12-16a. A békeáldozatok szertartása kecske bemutatása esetén.

* 16b-17. A vér és a háj az Úré. A vért a régiek az élet hordozójának tekintették (vö. Móz. I. 9,4.) s az áldozható állatok (szarvas-és aprómarha) vérét az ószövetségi törvény engesztelő eszközül (vö. 17,11.) rendelte. Ezért az izraelitáknak vért nem volt szabad enniök, hanem az áldozható állatok vérét áldozatul kellett bemutatniok az élet Urának, a nem-áldozható állatok (pl. vadak) vérét ki kellett önteniök. (Vö. 7,25. skk; 17,10. skk; 19, 26.) Hájon azt a hájat kell értenünk, amelyet az ószövetségi törvény szerint (3,3. 4. 9.) a zsigerekkel (az életszervekkel) együtt az Úrnak kellett bemutatni. Ezt azért nem volt szabad megenni, mert ezt a törvény áldozati résznek nyilvánította. – Ez a törvény elsősorban az izraeliták pusztai vándorlásának idejére vonatkozott. Ekkor ugyanis csak a szent sátornál volt szabad áldozható állatot vágni s minden ilyen levágott állat vérét és haját áldozatul kellett bemutatni. (Vö. 17,3. skk.) Később, mikor a törvény Kánaánban a szenthelytől való távolság miatt az áldozható állatok nem-áldozati jellegű levágását is megengedte, az áldozható állatok vérét is csak ki kellett önteni (Móz. V. 12,16. 23.sk; 15,23.); arról, hogy ilyenkor a (zsigereken levő) hájjal mi történjék, a törvény nem intézkedik.

* 4,1-12. A (fő-) pap bűnért való áldozatának szertartása.

* 2. Az ószövetségi áldozatoknál a bűn fogalma más, mint az, amit a kereszténységben bűnnek ismerünk. A kereszténységben a bűn Isten törvényének alanyi (tudva és akarva való) megszegése s következménye a megszentelő kegyelem elvesztése vagy erejének csökkenése. Az ószövetségi szertartási törvényekben a bűn az Isten törvényének tárgyi megszegése, elsősorban számbajövő következménye pedig a szövetségszabta isteni (teokratikus) rend megzavarása. Ha valaki Isten törvényét lázadó szándékkal szegte meg, büntetése halál volt. (Vö. IV. 15,30.) Ha azonban Isten (valamely tiltó) törvényét gyengeségből, gyarlóságból szegte meg akkor is, ha ezt tudtán kívül cselekedte, vagy pedig ha bizonyos állapotokba került, melyeket a törvény vallásilag (súlyosan) tisztátalanoknak jelentett ki, még akkor is, ha ez személyes hibája nélkül esett meg vele, «bűnt» követett el, melyért bűnért való áldozatot (héberül: cháttát) kellett bemutatnia. A bűnért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor az ember ráeszmélt bűnére, vagy amikor «bűnös» állapota véget ért; mivel azonban épen a bűn fogalma következtében sohasem lehetett biztosan tudni, van-e valakinek bűne, biztonság kedvéért időnkint is szoktak (hivatalosan és önkéntes elhatározásból) bűnért való áldozatot bemutatni, így érthető, hogy a törvény bűnért való áldozatot parancsol minden hó elsején (IV. 28,15.), a pászka (IV. 28,22.) és a pünkösd (IV. 28,30.) ünnepén, az (polgári) újesztendő napján (IV. 29,5.) s az engesztelő napon (IV. 16,5; IV. 29,11.); ugyancsak bűnért való áldozatot ír elő a gyermekszülés után (12,6. 8.), a poklosok (14,20.), a magfolyásosok (15,14.) s a vérfolyásosok (15,29.) tisztulási szertartásában, a fogadalom leteltekor (IV. 6,14.), a názir önkéntelen beszennyeződésekor (IV. 6, 10.), végül a tudatlanul vagy gyarlóságból elkövetett bűnökért (amikről itt van szó). – Utóbbi esetben a bűnért való áldozat anyaga a bűnös személyének rangja szerint változott.

* 3. Ha olyan bűnről van szó, melyet a (fő) pap (fő) papi minőségében követett el s így bűne a népre is kiáradt, bűnért való áldozatul fiatal bikát kellett bemutatnia.

* 6-7. Ennek a vérét bevitték az Úr elé, vagyis a szentek szentének függönye elé (a szentélybe), ott a pap először hétszer a szent függöny felé hintett belőle, aztán megkente vele a füstölő oltár szarvait, a többit a szent udvaron álló égőáldozati oltár alapjához öntötte. (Ilyen módon mintegy engesztelést mutatott be a szentélyben s a szent udvaron elkövetett bűnökért.)

* 8-10. L. 3,1-5. jegyz.

* 11-12. A bűnért való áldozatok szertartásához általában az is hozzátartozott, hogy a papok egyék meg az állat húsát s ilyenképen vegyék magukra s a felszentelés által nyert szentségük által semmisítsék meg a bemutató bűneit, melyet az a kézfeltétel által jelképileg az állatra helyezett; ennél az áldozatnál a húst a táboron kívül elégették, mert a papság a saját bűneivel terhelt állatot nem ehette meg. – (A táborból való kivitel és az elégetés a bűn eltávolítását és megsemmisítését jelképezte.)

* 13-21. Az egész közösségért bemutatott bűnért való áldozatok szertartása. – L. az előző szakasz jegyzeteit.

* 20. A héber szöveg itt és minden hasonló helyen nem azt mondja, hogy a pap könyörögjön a népért, hanem, hogy (a szertartás elvégzése által) szerezze meg (az Úr) megengesztelődését.

* 21. A közösségbe a pap is bele tartozik; vö. 11-12 v. jegyzetét.

* 22-26. A fejedelmek (törzsfők stb.) bűnéért bemutatott áldozat szertartása.

* 26. Vö. 20. v. jegyzetét. – Az áldozati húst a papság ette meg. Vö. 11-12. v. jegyzetét.

* 27-35. A közember bűnéért bemutatott áldozat szertartása.

* 31. Vö. 20. v. jegyzetét.

* 35. Vö. 20. v. jegyzetét.

* 5,1-14. Néhány bűneset bűnért való áldozatának szertartása. – Eddig a Szentírás a bűnösök személyének minősége szerint csoportosította mondanivalóit, most néhány (4) bűnesetről szól.

* 1. Arról az emberről van szó, aki valamely nyilvános bírói tárgyaláson, noha ismerte a per tárgyát alkotó ügy tényállását, az esküvő szava = az ünnepélyes bírói felszólítás ellenére sem jelentkezett tanuságtételre s így hallgatásával magára vonta a bírói felszólításban kimondott átok következményeit.

* 2. Arról az emberről van szó, aki valamely vallásilag tisztátalan dolgot és pedig (a héber szöveg szerint) vagy valamely (vallásilag) tisztátalan vadállat, vagy valamely (vallásilag) tisztátalan háziállat, vagy valamely (vallásilag) tisztátalan csúszó-mászó (pl. gyík, féreg) hulláját érintette, anélkül, hogy tudta volna. Mivel az ilyen ember vallásilag tisztátalanná lett s a köteles tisztulási szertartást elmulasztotta, bűnössé lett s «bűnéért» engesztelő áldozatot kellett bemutatnia.

* 3. Arról az emberről van szó, aki valamely vallásilag tisztátalan (pl. magfolyásos, hószámos stb.) emberrel, vagy ilyen által vallásilag tisztátalanná tett holmival érintkezett s a köteles tisztulási szertartást elmulasztotta.

* 4. Arról az emberről van szó, aki meggondolatlanul megesküdött valamire, anélkül, hogy tudta volna, hogy esküszik. Ha az ilyen ember az esküjét nem teljesítette, bűnt követett el s bűnéért engesztelő áldozatot kellett bemutatnia. (A héber nyelvhasználatban e kifejezés: akár rosszai, akár jót, csak annyit jelent, mint: bármit.)

* Az 5. vers a héber szövegben így szól: ... ismerje el azt, amivel bűnössé lett. Ez az elismerés egyesek szerint a bűnös lelkiismeretében ment végbe: mások úgy vélik, hogy az ilyennek a pap előtt kellett beismernie bűnét, tehát bizonyos gyónásféle bűnvallomást kellett tennie.

* 6. Könyörögjön: L. 4,20. jegyz.

* 7-13. egyesek szerint nem a 6. versnek, hanem 4,35-nek a folytatása s általában a közember bűnért való áldozatáról szól. — 7-10. Az engesztelő áldozatok vérének egy részét rendesen az oltár szarvára kenték, a zsírrészeket elégették, a húst a papok ették meg. Mivel galambnál vagy gerlénél ez alig lehetséges, azért a

* 9. – vér egyik részét az oltár falára hintették, másik részét pedig – ellentétben az egészen elégő áldozatokkal, vö. 1,15. – az oltár aljára csurgatták. Mivel galambnál vagy gerlénél bajos lett volna a zsírrészeket és a húst elválasztani, azért – a zsidó hagyományok szerint – a bűnért való áldozatul bemutatott galambot vagy gerlét a papok ették meg,

* 12. – az elégetendő zsírrészek helyett pedig egy galambot vagy gerlét (engesztelőjellegű) egészen elégő áldozatul kellett (az 1,14. skk. törvényei szerint) bemutatni. – A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 11-13. Egy tized éfa = 3,64 liter. – Olajat és tömjént csak a hódolójellegű eledeláldozatra volt szabad tenni (vö. 2,1.), az engesztelőjellegű eledeláldozatra nem. Amaz ugyanis feltételezte, hogy a bemutató kedves az Úr előtt, emez pedig épen ezt a kedvességet akarta (az engesztelés által) megszerezni. — 13. A könyörgésről L. 4,20. jegyz. – A fennmaradt részről L. 2,3.

* 14-6,7. A vétekért való áldozatok (héberül: ásám) szertartása. Míg a kereszténység erkölcstanában a bűn és vétek ugyanazt jelenti, az ószövetségi szertartási törvények a kettő között különbséget tesznek. Miből állott tulajdonképen e különbség, sokat vitatott kérdés. Valószínűleg abból, hogy a vétek egyszersmind más jogát is sértette s így kártérítésre kötelezett. A törvény hat esetben írt elő vétekért való áldozatot: a meggyógyult poklosság tisztulási szertartásában és a beszennyeződött názir engesztelő szertartásában. (A poklos ember ugyanis ki volt zárva a szövetségen alapuló isteni rend – teokrácia – tagjai közül s így bizonyos értelemben megszegte a szövetséget; a beszennyeződött názir viszont, minthogy fogadalmával a beszennyeződés össze nem fért, bizonyos értelemben megszegte fogadalmát.) Ugyancsak vétekért való áldozatot kellett bemutatni annak is, ki más rabnőjével élt, valamint az alább következő három esetben.

* 15. A héber szöveg így szól: Aki hűtlenséget követ el és tévedésből stb. – Arról van szó, aki valamely szent dolgot (tizedet, zsengét, áldozati részeket stb.), melyet az Úrnak (vagy az ő nevében a papoknak) kellene adnia, tévedésből profán (hétköznapi, közönséges) célokra felhasznál, pl. elfogyaszt. Az ilyennek egy olyan kost kellett bemutatnia, amely (a héber szöveg szerint) siklusokba, – tehát legalább két siklusba került. A siklusról s a szentély súlyegységéről L. Móz. II. 30,13. jegyz. Az állat nagyságát – az elkövetett vétek nagyságához mérten – a héber szöveg értelme szerint a pap becslése szabta meg.

* 16. A könyörgésről L. 4,20. jegyz. – E kos bemutatásáról L. 7,1. skk.

* 17-19. Arról van szó, aki valamely tiltó parancs ellen, tévedésből, tudtán kívül vetkezik. Hogy azonban az itt közölt eset, melyet a Szentírás ehelyütt véteknek minősít, mennyiben különbözik a bűntől (vö. 4,27.), nem tudjuk. – A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 6,2-4. A héber szöveg így szól: Aki bűnt követ el és hűtlenséget követ el az Úr ellen, azáltal, hogy letagadja felebarátja letétjét (= amit az reábízott megőrzés végett), vagy a kezébe adott holmiját (pl. zálogát) vagy azt, amit tőle elrabolt, vagy azáltal, hogy felebarátját elnyomja (= tőle valamit kicsikar vagy valamit – pl. megszolgált bért – megtagad)

* 3. – vagy azáltal, hogy elvesztett jószágot talál s azt letagadja s azonfelül hamisan esküszik, bármi olyasmi miatt, aminek elkövetésével az ember (a felebarátjának javai ellen) bűnt szokott elkövetni;

* 4. – ha tehát így bűnössé lett és vetkezett, térítse meg stb. – A 3. versben említett hamis eskü úgylátszik az összes itt említett cselekedetekre vonatkozik s az teszi mindezt hűtlenséggé az Úrral szemben.

* 7. A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 8-13. Mit kell tennie a papnak a mindennapi egészen elégő áldozattal? A 9. vers az esti, a 12. vers a reggeli egészen elégő áldozatról szól.

* 9. A vers végét a héber szöveg alapján így is fordíthatni: ... reggelig: vele tartassék égve az oltár tüze.

* 10-11. A papnak az oltárhoz a szent ruhákban kellett járulnia, viszont a táborból kimennie más (= közönséges) ruhákban kellett. A héber szöveg értelme szerint a papnak az egészen elégett hamvakat kellett a táborból kivinnie, épen azért a héber szöveg nem mondja, hogy a hamvaknak a táboron kívül kellett az utolsó szikráig elégniük.

* 12. A békeáldozatok elégetendő részeit mindenkor a mindennapi egészen elégő áldozatok felett égették el.

* 13. Az állandóan áldozattal égő tűz Izrael állandó hódolatát fejezte ki az Úrral szemben.

* 14-18. Mit kell tennie a papnak az eledeláldozatokkal?

* 14. A héber szöveg így szól: Ez az eledeláldozatok törvénye. Vigyék stb. – (A latin fordítás szószerint így szól: Ez az ételáldozatnak és a libamentumoknak a törvénye. A libamentum szót rendesen italáldozatnak szokták fordítani, s mivel itt – és számos hasonló helyen italáldozatról szó sincsen, a latin fordítást hibával szokták vádolni. Minthogy azonban a libamentum szó a latinban nemcsak italáldozatot, hanem általában áldozati adományt jelent, ezt a szót fordításunkban mindig a szöveg értelme szerint fordítjuk.)

* 15. Vö. 2, 2. sk.

* 17. A szentségesről 1. 2, 3. jegyz.

* 18. E vers utolsó mondatának értelme kétes. A latin fordítás alapján egyesek úgy vélik, hogy arról van szó, hogy mindenkinek, aki ezzel a szentséges résszel (pl. evés által) érintkezésbe kerül, utána bizonyos tisztulási szertartáson (fürdés) kell átesnie; mások szerint: olyan «szentségre» köteles, mint a papok (vö. 21,1-8.) s így anélkül, hogy a papság jogait élvezné, viselnie kell a papság kötelességeinek terheit. A héber szöveg dologi értelemben is vehető: minden, ami ezzel érintkezésbe kerül (pl. az edény, amelyben van), szentté válik s így 6,27-28. törvényei szerint kezelendő.

* 19-23. A papság (mindennapi) eledeláldozata.

* 20-21. Áronnak (és utána minden főpapnak) felkenetése napjától fogva (= a fel-szentelési szertartás befejezése után, a nyolcadik naptól fogva) mindennap egy tized éfa (= 3,64 liter) lisztlángból készült, olajban pörkölt, serpenyőben készített (tehát sütött), darabokra tört (e szavakat a latin fordítás melegen-nek fordítja) eledeláldozatot kellett bemutatnia vagy bemutattatnia. (A költségek mindenkor a főpapot terhelték, de bemutatását – később – sokszor csak a papok végezték.)

* 24-30. Mit kell tennie a papnak a bűnért való áldozattal? A 25-29. vers a fejedelmek és a közemberek (vö. 4,22-5,19.), a 30. vers a főpap és a közösség (vö. 4,1-21.) bűnért való áldozatáról beszél.

*  25. A szentségesről 1. 2. 3. jegyz.

* 28. A cserépedény egyfelől magába szívja a benne főzött hús levét s így teljesen meg nem tisztítható, másfelől olcsó s azért azt a rézüsttel ellentétben meg kell semmisíteni.

* 29. Vö. 2, 3. jegyz.

* 30. Vö. 4,11 sk. 21.

* 7,1-7. Mit kell tennie a papnak a vétekért való áldozattal?

* 6. A szentségesről 1. 2, 3. jegyz.

* 8-10. Kinek jár az egészen elégő áldozat bőre s az eledeláldozatok el nem égetett része?

* 11-16. Mi történjék a hálaadásul bemutatott békeáldozatokkal?

* 12. A főtt lisztláng és az olajjal kevert sütemény a héber szöveg szerint csak egy dolog.

* 15. Minthogy a hálaadó áldozat (el nem égetett s a papnak nem adott) részeit a bemutatóknak még aznap el kellett fogyasztaniuk, a bemutatóknak rendszerint másokat (szegényeket, levitákat) is meg kellett hívniok az áldozati lakomához.

* 16-21. Mi történjék az önként vagy fogadalomból származó kötelesség alapján bemutatott békeáldozatokkal? — A 19-21. vers minden békeáldozatra érvényes törvényt közöl.

* 19. Ha a hús valami vallásilag tisztátalan dologgal (pl. vallásilag tisztátalan ember ruhájával, állati hullával stb.) érintkezett, el kellett égetni.

* 20-21. Az olyan embernek, aki vallásilag vagy maga tisztátalan (vö. pl. 12-15 fej.) vagy valamilyen vallásilag tisztátalan dolog (pl. emberi tetem, állati hulla stb.) érintése által lett vallásilag tisztátalanná, nem volt szabad az áldozati húsból ennie, különben el kellett vesznie (a héber szöveg szerint: ki kellett irtatnia, vő. Móz. I. 17,14. jegyz.) népéből.

* 22-27. A háj és vér élvezésének tilalma. Vö. 3,16. jegyz.

* 26-27. Vesszen el a héber szöveg szerint: irtassék ki. Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.

* 28-36. Mi jár a papoknak a békeáldozatok húsából?

* 29-30. A héber szöveg így szól: Aki békeáldozatot mutat be az Úrnak, vigye el békeáldozatából áldozati ajándékát az Úrnak (= az Úrnak járó áldozati részeket). Az ő keze (= ő maga) vigye el az Úr tűzáldozatát (= az Úr tiszteletére elégetendő részeket): a hájrészeket vigye el a szeggyel együtt, a szegyet (azonban nem azért, hogy eléghessék, hanem azért), hogy tenufaszertartást végezzenek vele az Úr előtt. – A tenufa (= lóbálás) szertartása úgy ment végbe, hogy a pap a megfelelő áldozati ajándékot a bemutató kezére helyezte, a maga kezét a bemutató keze alá tette s a bemutató kezét a rajta levő ajándékkal együtt a szent hely felé kinyujtatta és visszahúzatta. (Egyesek szerint ugyanezt a mozdulatot jobbra és balra is elvégeztette, tehát az áldozó kezével – némi lendülettel eltekintve a vízszintes síkban – keresztet írt le.) E cselekvény az odanyujtás által azt fejezte ki, hogy az áldozó a megfelelő ajándékot odaadja az Úrnak, a visszahúzás által pedig azt, hogy az Úr a szóbanforgó ajándékot átengedi a papoknak. E szertartás minden békeáldozatnál előfordult; azonkívül szerepelt még az aratás megkezdésekor (vö. 23,10.) és a názireatus befejezésekor (vö. Móz. IV. 6,20.) bemutatott áldozati ajándékoknál s némileg különleges jelleggel a papok felavató áldozatánál (vö. Móz. II. 29,22. skk; Móz. III. 8,25. skk.), a bélpoklos tisztulási áldozatánál (vö. Móz. III. 14,12. 24.), az aratás befejezésekor bemutatott hálaáldozatnál (vö. Móz. III. 23,20.), a féltékenységi áldozatnál (vö. Móz. IV. 5,25.) s a leviták felavatásánál (Móz. IV. 8,11. skk.). – A tenufa szót a latin fordítás rendesen – ehelyütt nem – elevationak fordítja, ami szószerint felemelést jelent; fordításunkban e szót, ahol csak a latin fordítás megengedi, mindenütt felajánlásnak fordítjuk.

* 32. A héber szöveg így szól: A jobb (hátsó) combot pedig adjátok a (szolgálattevő) papnak, mint terumát békeáldozatotokból. – Teruma szószerint annyit jelent, mint emelés; így neveztek csaknem minden vallási jellegű, az Úrnak, illetőleg papjainak adott adományt, melyet valaki az Úr, illetőleg papjai számára a maga javaiból le-«emelt», elkülönített. (A rabbik úgy vélik, hogy az ilyen adományokat, mielőtt őket a papnak odaadták volna, az Úr előtt felemelték; erről azonban a Szentírásban nem olvasunk s a Szentírás olyan adományokat is terumáknak nevez – vö. Móz. II. 25,2. –, amelyeket bizonyosan nem emeltek fel az Úr előtt.) A teruma szót a latin fordítás hol primitiae-nek (= zsenge), hol separationak (= elkülönítés) fordítja; mivel a magyar nyelvben a megfelelő fogalmat másként kifejezni nem lehet, fordításunkban a héber teruma (illetőleg a latin primitiae, separatio stb.) szót lehetőleg mindenütt adománynak fordítjuk.

* 34. A héber szövegben tehát a tenufa szegyéről és a teruma combjáról van szó.

* 35. A héber szöveg így szól: Ez (t. i. a szegy és a comb) Áronnak és fiainak járandósága az Úr tűzáldozataiból, (melyet az Úr) azon a napon (szabott meg számukra), amelyen őket (a maga) közelébe léptette, hogy az Úr papjaivá legyenek.

* 37-38. Az áldozatról szóló (1,1-7,36.) törvény befejező záradéka.

* 37. A felszentelést (= töltő) áldozatról tulajdonképen Móz. II. 29,19. skk. beszél; lehet azonban, hogy itt e szó a 6,20. skk. említett papi áldozatokra vonatkozik.

* II. Az ároni papság felszentelése és igazolása. (8,1-10,20.) 8,1-5. Mózes az Úr parancsára megteszi az előkészületeket a felszenteléshez. – E rész (1-36.) azt beszéli el, miként teljesítette Mózes az Úrnak a papság (Móz. II. 29,1-36; 40,12-15.) és a szentély (Móz. II. 29,37; 30,26-29; 40,9-11.) felszentelésére vonatkozó parancsát.

* 2. Az öltözetekről L. Móz. II. 28; a kenet olajáról L. Móz. II. 30,23. skk; az itt előforduló áldozati ajándékokról L. Móz. II. 29,1. skk.

* 3. Mivel az egész község a sátor ajtaja előtt (= a szent sátor udvarán) nem fért volna el, valószínű, hogy az egész község kifejezés a nép vénekből álló képviseletére vonatkozik.

* 5. Mózes először nyilván elmondotta a nép képviselőinek a Móz. II. 29,1-37-ben közölt szertartás legfőbb részeit.

* 6-13. Mózes megmosdatja, felöltözteti és felkeni Áront és fiait. (Vö. Móz. II. 29,4-9.).

* 6. A mosakodás (melyet Mózes parancsára Áron és fiai maguk végeztek) a lelki tisztulást jelképezte.

* 7. A gyolcs alsóköntösről (a gyolcs szó a héber szövegben nincs meg) L. Móz. II. 28,39; az övről L. Móz. II. 28,39. és 39,23; a kék köntösről (== meíl-ről) L. Móz. II. 28,31-35; a vállruháról (= efódról) L. Móz. II. 28,6-14;

* 8. – a tudakolóról (= chósen) s a Tudomány és Igazságról (= Úrim és Tummimról) L. Móz. II. 28,15-30;

* 9. – a fövegről L. Móz. II. 28,39; az arany lemezről L. Móz. II. 28,36. skk.

* 10. Vö. Móz. II. 30,26-30; 40,9-11. – Minden eszközét (a héber szöveg szerint: mindazt, ami benne volt) = a frigyládát, a füstölő oltárt, a mécstartót, a szent kenyerek asztalát s az ezekhez tartozó eszközöket. — 11. E vers a szent sátor udvarán álló szerek felkenéséről beszél.

* 12-13. Áron fiainak felkenését ugyan e rész nem mondja el, de azt a Szentírás számos helye parancsolja és feltételezi (vö. Móz. II. 28,41; 40,13; Móz. III. 7,35; 10,7; Móz. IV. 3,3.) s így kétségkívül megtörtént. Áron felkenése azonban a zsidó hagyományok szerint más volt, mint fiaié: utóbbiakat csak a homlokukon jelölték meg olajjal. A papi ruhákról L. Móz. II. 28,40. skk.

* 14-17. Mózes bemutatja a felszentelést, bűnért való áldozatot. Vö. Móz. II. 29,10-14.

* 15-17. Ez áldozat különleges szertartásait felszentelési jellege indokolja.

* 18-21. Mózes bemutatja a felszentelési, egészen elégő áldozatot. Vö. Móz. II. 29,15-18.

* 21. A vers vége a héber szövegben így szól: ... az oltáron, kedvesillatú, egészen elégő áldozatul, tűzáldozatul az Úrnak, – miként az Úr parancsolta Mózesnek.

* 22-32. Mózes bemutatja a felszentelési békeáldozatot. Vö. Móz. II. 29,19-28.

* 22. E részben a héber szöveg felszentelés helyett mindenütt beiktatásról (tulajdonképen: töltésről) beszél; ezzel az áldozattal iktatta be ugyanis Mózes Áront és fiait a papi tesztbe és jogokba.

* 27. Felajánlották, tenufaszertartást végeztek vele. Vö. Móz. II. 29,24. jegyz.

* 33-36. Mózes elrendeli a felszentelési szertartás hét napon át való megismétlését. – Vö. Móz. II. 29,35.

* 9.1-7. Mózes felszólítja Áront és fiait, mutassák be első áldozataikat. Háromféle áldozatról van szó: a papság és a nép bűnért való áldozatáról, a papság és a nép egészen elégő áldozatáról és a nép békeáldozatáról. Az elsőnek a célja engesztelés, a másodiké hódolat, a harmadiké hálaadás volt.

* 7. Könyörgés helyett a héber szöveg ismét engesztelésről beszél. (Vö. 4,20. jegyz.)

* 8-22. Áron, fiai segítségével, bemutatja első áldozatait.

* 8-11. A papság bűnért való áldozata; szertartása, a papság egyéb bűnért való áldozataitól (vö. 4,3. skk.) eltérőleg ugyanolyan, mint a felszentelési, bűnért való áldozaté (vö. 8,14-17.).

* 12-14. A papság egészen elégő áldozata; szertartása megegyezik az egyéb, egészen elégő áldozatokéval. (Vö. 1,3-9; 8,18-21.)

* 15. A nép bűnért való áldozata. A 15. v. vége a héber szövegben így szól: ... a kecskebakot s bemutatá bűnért való áldozatul, úgy mint az előbbit. – Ennek szertartása ugyanis – a nép egyéb bűnért való áldozataitól (4,13. skk.) eltérőleg – ugyanolyan volt, mint a papság előbb (8-11. v.) bemutatott áldozatáé, azzal a különbséggel, hogy húsát nem kellett volna elégetni, hanem a papoknak elfogyasztaniuk (vö. 10,16.).

* 16. A nép egészen elégő áldozata.

* 17. A héber szöveg így szól: Aztán bemutatá az eledeláldozatot: vett belőle egy tele marokkal s azt elfüstölögtette az oltáron (vö. 2,1. skk.), a reggeli egészen elégő áldozaton (= az ahhoz járó eledeláldozaton vő. Móz. II. 29,40.) felül.

* 18-21. A nép békeáldozata; szertartása megegyezik az egyéb békeáldozatokéval (vö. 3,1. skk; 7,30. skk.), azzal a különbséggel, hogy

* 21. – a jobb lapockákat (a héber szöveg szerint: a jobb combot) is felajánlották (a tenufaszertartás által vö. 7,29-30. jegyz.) az Úr előtt.

* 22. A papi áldásról L. Móz. IV. 6, 22. skk. – Lejőve: t. i. az oltártól.

* 23-24. Az Úr csodával dicsőíti Áron áldozatait.

* 23. A bizonyság (a héber szöveg szerint: a találkozás, vő. II. 27,21. jegyz.) sátrába azért vitte be Mózes Áront, hogy átadja neki szent hivatalát s mintegy bemutassa őt az Úrnak. – Az Úr dicsőségének megjelenése valószínűleg a felhőoszlop hirtelen felvillanása által ment végbe.

* 24. Tűz jőve ki az Úrtól = villámszerűleg tűz csapott ki a felhőoszlopból. Mivel a 10., 13., 17., 20. versben arról van szó, hogy Áron elégette (= elfüstölögtette) az egyes áldozati részeket, nem tudjuk biztosan megmondani, hogy az Úrtól kijövő tűz meggyujtotta-e vagy csak hirtelen megemésztette-e az oltáron levő áldozati részeket. Annyi bizonyos, hogy e csodával az Úr azt akarta kijelenteni, hogy törvényesnek ismeri el az ároni papságot s kegyesen fogadja annak áldozatait.

* 10.1-7. Nádáb és Ábiu bűne és bűnhödése.

* 1. Móz. II. 30,7. sk. szerint reggel és este füstölőszert kellett gyújtani az Úr előtt és pedig, mint Móz. III. 16,12.-ből látszik, az egészen elégő áldozatok oltáráról vett tűzön. Nádáb és Ábiu úgylátszik a törvényszabta időn kívül és más tűzzel akartak füstölőszert bemutatni az Úr előtt, ami által figyelmen kívül hagyták az Isten által szentesített ároni papság törvényeit.

* 2. Villám sújtotta agyon őket (vö. 9,24. jegyz.) az Úr előtt = a szent sátor előtt, a szent udvaron, annak bizonyítékául, hogy aki megveti az ároni papság isteni törvényeit, halállal lakói.

* 3. Mózes megmagyarázza a történteket: mivel az Úr szent, nem tűr közelében semmi szentségtelenséget. Áron ellenvetés nélkül elismeri az Úr igazságosságát.

* 4. Testvéreiteket = rokonaitokat. Vigyétek ki t. i. eltemetni.

* 5. A papi (gyolcs) köntösök szentségtelenné váltak s azért azokkal együtt viszik ki az elpusztultakat.

* 6. Mózes megtiltja Áronnak és fiainak, hogy Nádábot és Ábiut meggyászolják. Gyász idején a zsidók fejüket díszétől megfosztották (helyesebben: hajukat nem ápolták) s ruháikat megszaggatták (betépték). – Az Úr haragja azért zúdult volna az egész községre, mert a főpap hivatalos minőségben elkövetett bűnei az egész községre kihatottak. (Vö. 4,3.)

* 8-11. A szolgálatot teljesítő papnak tilos az ital.

* 9. E parancsból sokan azt következtetik, hogy Nádáb és Abiu ittas fővel követték el tettüket. Részegítő italnak (héberül sekárnak) nevez a Szentírás a boron kívül minden más (árpából, datolyából, mézből stb.) készített szeszesitalt. — 10. Közönséges az, ami nem szent (= a szent szolgálatban nem alkalmazható), bár a polgári életben nem tilos.

12-20. Mózes felszólítja a papokat, vegyék el áldozati részüket.

* 12-13. A nép egészen elégő áldozatátkísérő eledeláldozat (9,4.) el nem égetett részéről van szó. Ez szentséges (vö. 2,3. jegyz.) volt, tehát Áronnak és fiainak (a papi nemzetség férfitagjainak) kellett elfogyasztaniok. (Vö. 6,14. skk.)

* 14-15. A békeáldozatokból (9,21.) a papságnak járó tenufaszegyről és terumacombról van szó. (Vö. 7,30-32. jegyz.) Ez csak szent volt s így a papi nemzetség minden vallásilag tiszta tagja (nők is) ehetett belőle. A 15. vers a héber szövegben így szól: A terumacombot és a tenufaszegyet hozzák el (Izrael fiai békeáldozataikból) a hájrészek tűzáldozatán felül (= az elégetendő hájrészeken kívül), hogy (a szeggyel) tenufaszertartást végezzenek az Úr előtt és (a szegy és a comb) téged s veled fiaidat (= gyermekeidet) illessen mindenkor, amint az Úr parancsolta. (Vö. 7,28. skk.)

* 16-20. A nép bűnért való áldozatának (9,3. 15.) húsáról van szó. Ezt – mivel vérét nem vitték be a szentélybe és nem kenték a füstölő oltár szarvaira – a papoknak meg kellett volna enniök s így a kézfeltétel által jelképileg az áldozatra helyezett bűnöket magukra venniök, a felszentelés által nyert szentségük révén megsemmisíteniök s a népnek az Úr kiengesztelődését megszerezniük. (A könyörgésről L. 4,20. jegyz.)

* III. A vallási tisztaság törvényei.  (11,16-16,34.)

Az ószövetségi törvény bizonyos dolgokat és körülményeket állapít meg, melyek az embert az istentiszteleti és társadalmi élet bizonyos cselekvéseire hosszabb-rövidebb ideig alkalmatlanná, vagy ahogy a Szentírás kifejezi: tisztátalanná teszik. Ezek a tisztátalanságok sokszor az ember erkölcsi akaratától teljesen függetlenül is bekövetkezhetnek. (Poklosság, havibaj stb.) Okuk, amiért általuk az ember tisztátalanná válik, a törvény, amely pedig nem indokolja önmagát; általában azonban többnyire olyan körülmények, melyek (az ószövetségi felfogás szerint) nem férnek össze az Isten méltóságával s szentségével vagy pedig olyan intézkedések, melyek Izrael isteni küldetését, a messiási ígéretek teljesedésének ügyét szolgálták. (Téves lenne pusztán egészségi törvényeknek tekinteni őket.) Az egyes tisztátalanságok a körülmények s az állapotok szerint igen különböző időtartamú s fajtájú következményeket vontak maguk után: néha csak egy napra, máskor hosszabb időre, sőt az egész életre is (poklosság) terjedhettek. A tőlük való szabadulás vagy egyszerű mosdások (fürdések), vagy az ú. n. tisztulás vizének alkalmazása vagy különleges tisztulási szertartások által ment végbe. – A következőkben a Szentírás a tisztátalanságok négy csoportját tárgyalja: az eledel és az állati hulla által (11,1-47.), a szülés által (12,1-8.), a poklosság által (13,1-14,13.) és a nemi élet (egészséges és kóros) jelenségei által (15,1-33.) előidézett vallási tisztátalanságokról szól. Az emberi holttest által létrejövő vallási tisztátalanságról Móz. IV. 19,11-22. tárgyal.

* 11,1-47. Tiszta és tisztátalan állatok. – E részben a Szentírás a tisztátalan állatok megevése és az állati hulla által előidézett vallási tisztátalanságról szól. Tisztátalannak nevezi a Szentírás azokat az állatokat, amelyeknek megevése az embert vallásilag tisztátalanná teszi. A tiszta és tisztátalan állatok közötti megkülönböztetés a Szentírásban tehát nem egészségi szempontokon alapszik, hanem első sorban vallási jellegű. Főcélja kétségkívül az volt, hogy az izraelitákat a többi néptől elválassza s így a pogány vallások behatásától mentesítse s alkalmassá tegye arra, hogy a messiási ígéretek hordozója legyen. – A következőkben felsorolt állatok pontos természetrajzi (magyar) nevét meghatározni sok esetben nem lehet, mert a megfelelő héber szavak biztos jelentése ismeretlen. Az állatok természetrajzi sajátságainak megjelölésénél a Szentírás a korabeli egyszerű ember látszaton alapuló megfigyeléseit és kifejezéseit követi s azért mondja pl., hogy a nyúl kérődzik.

1-8. Tiszta és tisztátalan nagyobb szárazföldi állatok.

* 3. Vö. Móz. V. 14,4-6.

* 5. A tengeri nyúl helyett a héber szöveg a sáfán-ról (= hegyi egér, vagy hörcsög vagy borz?) szól.

* 6. A nyulat ajkainak mozgatása miatt a régiek a kérődzők közé sorolták.

* 9-12. Tiszta és tisztátalan vizi állatok.

* 13-19. A tisztátalan (madárféle) szárnyasok.

* 13. A héber szövegben nem madarakról, hanem szárnyasokról van szó s azért sorolja ide a Szentírás a denevért (19. v.) is. – A megfelelő héber szó sas helyett talán inkább dögkeselyűt (vö. Mik. 1,16.), a saskeselyű helyett talán inkább szakállaskeselyűt vagy ölyvet, tengeri sas helyett talán inkább keselyűt,

* 14. – kánya helyett egyesek szerint sólymot, héja helyett egyesek szerint sólymot,

* 16. – bagoly helyett egyesek szerint fecskét, sirály helyett egyesek szerint baglyot vagy kakukot, karvaly helyett egyesek szerint sólymot,

* 17. – búvár helyett egyesek szerint hattyút, íbisz helyett talán inkább fülesbaglyot, uhut,

* 18. – hattyú helyett talán inkább baglyot vagy bölömbikát, dögkeselyű helyett egyesek szerint héját vagy harkályt,

* 19. – gém helyett talán inkább gólyát, lile ( = bibicszerű vízimadár) helyett egyesek szerint gémet, bölömbikát, papagályt vagy szarkát jelent.

* 20-23. Tiszta és tisztátalan (rovarféle) szárnyasok.

* 20. A szárnyas rovaroknak hat lábuk van ugyan, de ezek közül kettőt a népies felfogás kéznek tekintett. A szárnyas rovarok közül az izraelitáknak csak azokat volt szabad enniök, amelyeknek

* 21. – ugrólábaik vannak; ilyenek a 22. versben felsorolt sáskafajták, a héber szöveg szerint: a vándorsáska, a szólam-sáska, a chárgol-sáska és a chágáb-sáska. (Utóbbi sáskafajtákat közelebbről meghatározni nem tudjuk.) A sáska a szegény emberek eledele volt: pirítva, megfőzve, vajjal és sóval ették vagy megőrölve lisztnek használták.

* 23. Csak négy lába van = ugrólába nincs.

* 24-25. A tisztátalan (madár és rovarféle) szárnyasok hullája tisztátalanná tesz.

* 26. A tisztátalan nagyobb szárazföldi állatok hullája tisztátalanná tesz. A hulla érintéséről van szó, mert egyébként a tisztátalan állat (pl. teve, ló, szamár) érintése nem idézett elő tisztátalanságot.

* 27-28. A tisztátalan, talponjáró állatok (medve, kutya stb.) hullája tisztátalanná tesz.

* 29-38. A tisztátalan, csaknem egész testükkel a földön járó állatok hullája tisztátalanná tesz.

* 29. Azokról az állatokról van szó, amelyek vagy apró lábakkal surrannak a földön (mint pl. az egér) vagy pedig csúszómászók (mint pl. a gyíkok). Itt a Szentírás először a hullájuk által előidézett tisztátalanságról beszél (és pedig mivel ezek a ház körül fordulnak elő, részletesen), evésüket 41-45. tiltja. – A megfelelő héber szó menyét helyett egyesek szerint vakondokot, krokodilus helyett általában gyíkot,

* 30. – cickány, kaméleon, tarka gyík, zöld gyík és vakondok helyett különböző (ma már közelebbről meg nem határozható) gyíkfajtákat jelent.

* 33. A héber szöveg szerint a cserépedényen kívül annak tartalma is tisztátalanná lett.

* 34. E vers valószínűleg a más (nem-cserép) edényben levő ételről és italról szól s azt mondja ki, hogy az ilyen hulla által tisztátalanná vált edényben minden olyan ennivaló (pl. gabona, liszt), melyre elkészítésekor vizet öntenek s minden ital tisztátalanná válik. (Az ószövetségi törvények felfogása szerint ugyanis a víz oldja és terjeszti a tisztátalanságot.)

* 38. Az aztán szó a héber szövegben nincs meg.

* 39-40. A tiszta állat hullája is tisztátalanná tesz. A betegségben stb. kimúlt tiszta állat hullájáról van szó; a levágott tiszta állat nem tett tisztátalanná.

* 41-45. A csaknem egész testükkel a földön járó állatok megevése tilos. Vö. 29-38.

* 44. Szentség és tisztátalanság kizárja egymást.

* 46-47. E törvények összefoglaló záradéka.

* 12,1-5. A gyermekágyas asszony vallási tisztátalansága. (Vö. 11,1. bevezető jegyzetét.)

* 2-4. Fiú születése esetén az anya hét napig súlyosabb, a havibaj által előidézett vallási tisztátalansággal (vö. 15,19-24.) egyenlő jellegű, harminchárom napig pedig enyhébb vallási tisztátalanságba esett. A törvény ezen intézkedései összefüggnek a szülésutáni következő természetes jelenségekkel, de a hetes és a (7+33 =) negyvenes számnak elsősorban vallási jellege van.

* 5. Leány születése esetén az anya tizennégy napig súlyosabb, hatvanhat napig enyhébb vallási tisztátalanságba esett. Hogy miért tartott az anya vallási tisztátalansága leány születése után kétszer annyi ideig, mint fiú születése után, biztosan megmondani nem tudjuk. Az bizonyos, hogy a régiek felfogása szerint leány születése után a szülést követő jelenségek hosszabb ideig tartottak, mint fiú születése után; kétségkívül hatott azonban az a gondolat is, hogy a bűn az asszony (Éva) által jött a világra.

* 6-8. A gyermekágyas asszony tisztulási áldozata.

* 6. Az anya vallási tisztátalanságát a törvény (ószövetségi értelemben vett) bűnnek minősíti s azért parancsol bűnért való áldozatot. (L. 4,1. jegyz.)

* 7. A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 8. Ez volt a szegények áldozata. (Vö. Luk. 2,24.) – A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 13,1-14. A poklosság által előidézett vallási tisztátalanság s ennek megszüntetése. A poklosság bacillusok által terjedő fertőző betegség, melynek igen különböző formái vannak. Hogy a Szentírás a poklosság melyik fajtájáról beszél, sok esetben bizonyosan megállapítani nem lehet, valószínű azonban, hogy a Szentírásban előforduló poklosság nem azonos a Keleten ma is elég sűrűn előforduló ú. n. gümős poklossággal (Lepra tuberosa.). A Szentírás szerint a poklosság három jellegzetes tünet együttes fellépéséből állapítható meg: 1. a bőrön világos kiütés támad, 2. a kiütés helyén a keleti embernek rendesen fekete testszőre elszőkül és 3. a kiütés felszíne mélyebben fekszik, mint a többi bőrfelület. Egyébként a Szentírás a poklossággal nem egészségi, hanem vallási szempontból foglalkozik, mert a poklosság az ószövetségi törvény szerint vallási tisztátalanságot (L. erről 11,1. jegyz.) idézett elő.

13,1-8. Kiütés és poklosság megkülönböztetése.

* 2. A héber szöveg értelme szerint olyan emberről van szó, akinek bőrén daganat, sömör (kiütés) vagy világos folt támad s félő, hogy a dolog poklossággá fajul.

* 7-8. A héber szöveg így szól: Ha azonban a kiütés terjedt a bőrön, miután (először) megjelent a papnál, hogy az őt tisztának nyilvánítsa, – és másodszor megjelenik a papnál s a pap megnézi s íme terjedt a kiütés a bőrön, akkor nyilvánítsa őt a pap tisztátalannak, mert poklosság az.

* 9-17. Az idült és a megtört poklosság megkülönböztetése.

* 9-11. Ha a poklosság három jellegzetes tünetén (1. bevezető jegyz.) kívül a kiütéses helyen eleven hús — vadhússzerű sarjadzás támad, akkor idült, fennálló poklosságról van szó.

* 12-17. Ha a beteg egész testét fehér pörkök lepik el, akkor ez annak a jele, hogy a betegség ereje megtört s az illető meggyógyult. A héber szöveg így szól:

* 13. – és a pap megnézi és íme a poklosság ellepte az illető egész testét, akkor ítélje azt, akit ez ért, tisztának: egészen fehérré változott, ennélfogva tiszta.

* 14. Mihelyt azonban vadhús mutatkozik rajta, tisztátalanná válik,

* 15. – s ha a pap látja a vadhúst, ítélje az illetőt tisztátalannak, mert a vadhús tisztátalan, az poklosság(nak a jele).

* 16. Ha azonban a vadhús eltűnik s az illető fehérré változik, akkor menjen a paphoz

* 17. – s ha a pap megnézi s íme az a hely, amelyet ez ért, fehérré változott, akkor ítélje a pap azt, akit ez ért, tisztának, (mert) az illető tiszta.

* 18-23. Kelevényheg és poklosság megkülönböztetése.

* 24-28. Égési sebheg és poklosság megkülönböztetése.

* 29-37. Ótvar és poklosság megkülönböztetése.

* 38-39. (Fehér) sömör és poklosság megkülönböztetése.

* 40-43. Kopaszság és poklosság megkülönböztetése. Mivel a kopasz embernek haja nincsen, a poklosság megállapításához a másik két tünet (1. bevezető jegyz.) jelenléte elegendő.

* 44-46. A poklos ember kötelességei. A betegnek a vallási (és egészségi) fertőzés veszedelme miatt a gyász jeleit kellett viselnie (megszaggatott ruha, hajadon fő – helyesebben: ápolatlan hajviselet, vö. 10,6. jegyz. – és betakart bajusz, vö. Ez. 24,17. 22.) s a feléje közeledőket figyelmeztető kiáltásával távol kellett tartania.

* 47-59. Kelmék és bőrök poklossága. – Ehelyütt nem valódi poklosságról van szó, hanem penészszerű evesedési tünetekről, amelyeket az emberi poklossághoz való hasonlóságuk miatt szintén poklosságnak neveztek s ahhoz hasonlóan kezeltek.

* 48. Láncnak, illetőleg vetüléknek nevezik a szövetek hosszanti, illetőleg keresztszálait; ha tényleg erről van szó, akkor valószínűleg a még össze nem szőtt, lánc-, illetőleg vetülékfonalnak szánt fonalra kell gondolnunk. A megfelelő héber szavak jelentése kétes; újabban így fordítják őket: lenből vagy gyapjúból készült fonadék, illetőleg kelme.

* 49. Fehér folt helyett a héber szöveg zöldes foltról beszél.

* 51-57. A héber szöveg az 51. versben makacs poklosság helyett rosszindulatú poklosságról, az 55. versben a ruhán vagy felszínén levő poklosság helyett a (holmi) színén vagy fonákján levő evesedésről, az 57. versben a terjedő, vándorló poklosság helyett újra kitörő (poklosságról) beszél.

* 59. Vö. 48. v. jegyz.

* 14,1-20. Az emberi poklosság által előidézett vallási tisztátalanság megszüntetése. – Az eljárás két részből áll: az első (1-8.) a meggyógyult poklost az izraeliták társadalmi, a második (9-20.) az izraeliták vallási közösségébe veszi vissza; az egyik a táboron kívül, a másik a táborban, a szent helyen ment végbe.

* 2-3. A meggyógyult poklost meg kellett mutatni a papnak, mert a gyógyulást a papnak kellett megállapítania. (Vö. Máté 8,4.)

* 4. Ehető = vallásilag tiszta. Hogy milyen madárkát kellett hozni, a héber szöveg nem szabja meg; a latin fordítás megfelelő szava tulajdonképen verebet jelent. – Valószínű, hogy az izsópot a karmazsinszínű fonallal rákötötték a cédrusfára s így hintőt (aspersoriumot) készítettek belőle. Az izsópról I. Móz. II. 12,26. jegyz.; a karmazsinról L. Móz. II. 25,2. jegyz. A cédrus a fenyőfélék közé tartozó fa. Az izsópot a tisztulás, a karmazsint az élet, a cédrusfát a romolhatatlanság jelképének tekintették.

* 5. Az élővíz kifejezés (itt és mindenütt) forrás- vagy folyóvizet jelent.

* 6-7. E szertartás a tisztátalanságtól való megszabadulást jelképezte.

* 8. Mivel az ószövetségi felfogás szerint a vallási tisztátalanság beszennyezte a ruhát, a test szőrözetét és a testet, azért a ruhát ki kellett mosni, a szőrözetét le kellett nyírni, a testet meg kellett füröszteni.

* 9. Ez előkészületül szolgált a szertartás második részéhez: a másnap végbemenő, vallási közösségbe való visszavételhez.

* 10. Háromféle áldozatot kellett bemutatni: 1. vétekért valót, mert a poklosság egy időre kiszakította az embert a vallási közösségből s ezért kártérítést kellett bemutatni az Istennek (vö. 5,14. jegyz.), 2. bűnért valót, mert a poklosság-okozta tisztátalanság bűnnek számított (vö. 4,1. jegyz.) s 3. egészen elégő áldozatot, mert az Istennel való közösséget újra meg kellett kezdeni. — Háromtized (éfa) = 3x3,64 = 10,92 liter; a hatod (héberül: a lóg) = 0,5 liter. — Bizonyság sátra helyett a héber szöveg a találkozás sátráról beszél. (L. II. 27,21. jegyz.).

* 12. Ajánlja fel = végezzen tenufaszertartást velük. (Vö. 7,29. jegyz.)

* 13. A szentségesről L. 2,3. jegyz.

* 14. E szertarás a tetőtől-talpig való megtisztulást jelképezte.

* 16. Az Úr elé = a szent sátor vagy az egészen elégő áldozatok oltára felé az olajat azért hintették, hogy ezáltal az olajat megszenteljék.

* 19. A könyörgésről L. 4,20. jegyz. – Bűnért való áldozatul a nőstény bárányt, egészen elégő áldozatul a második hím bárányt mutatták be.

* 21-32. A szegénysorsú volt poklosok tisztulási áldozata.

* 21-22. Mivel e tisztulási áldozatok legfontosabbika a vétekért való áldozat volt, ennek céljára a szegénysorsúaknak is azt kellett bemutatniuk, amit a jómódúaknak, a többiből azonban lényegesen kevesebbet. – Felajánlás = tenufa. (Vö. 7,29. jegyz.). – A könyörgésről L. 4,20. jegyz. – Egytized (éfa) = 3,64 liter; a többiről L. 1-20. jegyz.

* 24. Ajánlja fel = végezzen tenufaszertartást velük (L. 7,29. jegyz.).

* 33-53. A házak poklosságáról. – Ehelyütt ismét nem valódi poklosságról van szó, hanem a falakon kiütő (salétrom, ammóniák vagy legvalószínűbben) növényi (zuzmó) eredetű foltokról, melyeket az emberi poklossághoz való hasonlóságuk miatt szintén poklosságnak neveztek s ahhoz hasonlóan kezeltek.

* 49-53. Vö. 14,1-7. – A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 54-57. A poklosságról szóló törvények összefoglaló záradéka.

* 56. A héber szöveg a daganatokról, a sömörökről (kiütésekről) és a foltokról beszél. (Vö. 13,2. jegyz.)

* 15,1-15. A magfolyás vallási tisztátalansága és ennek megszüntetése.

* 2. A héber szöveg nem magfolyásról, hanem csak folyásról beszél; utóbbin vagy a kóros magfolyást, vagy (valószínűbben) bizonyos hurutos folyásokat kell értenünk.

* 3. A héber szöveg a folyásról vagy a folyás (időleges, meg nem gyógyult) megszűnéséről beszél.

* 9. Nyereg helyett a megfelelő héber szó a kocsi bakját is jelentheti.

* 12. Vö. 6,28; 11,33. jegyz.

* 13. Élővíz = forrás vagy folyóvíz. A bizonyság sátra helyett a héber szöveg a találkozás sátráról beszél. (L. II. 27,21. jegyz.) — 15. Bűnért való áldozatot azért kellett bemutatni, mert a vallási tisztátalanságnak ez a foka bűnnek számított. (Vö. 11,1. jegy.) A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 16-18. A magömlés vallási tisztátalansága.

* 16-17. Egyesek szerint e törvény csak a házassági együttélésen kívül történő magömlésre, mások szerint a házassági együttéléskor bekövetkező magömlésre is vonatkozik. Utóbbi felfogás mellett szól az, hogy szent cselekmények előtt és alatt a házassági együttéléstől tartózkodni kellett. (Vö. Móz. II. 19,15; Sám. I. 21,5. sk; II. 11,4.)

* 18. Egyesek szerint a természetes vagy mesterséges magömlés után következő házassági együttélésről, mások szerint minden házassági együttélésről van szó.

* 19-24. A havibaj vallási tisztátalansága. – E törvény elsődleges célja a vallási tisztaság, másodlagos célja az asszonyi egészség és szemérem védelme.

* 24. Arról az esetről van szó, amikor a férfi az asszony ilyen állapotáról nem tudott, vagy amikor az asszony ilyen állapota a házassági együttélés alatt következett be; ha a férfi a dologról előre tudott, büntetése kiirtás volt. (Vö. III. 20,18.)

* 25-30. A kóros (női) vérzés vallási tisztátalansága s ennek megszüntetése.

* 29. A bizonyság sátra helyett a héber szöveg a találkozás sátráról beszél. (L. II. 27,21. jegyz.)

* 30. A vallási tisztátalanság ezen foka bűnnek számított. (Vö. 11,1. jegyz.; 4,1. jegyz.) A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 31-33. A nemi élet vallási tisztátalanságáról szóló törvény összefoglaló záradéka.

* 32. A héber szöveg a (mag)folyásban szenvedő s a magömlés által tisztátalanná váló férfiről beszél. (Vö. 16-18. jegyz.)

* 16,1-10. Az engesztelő nap szertartási előkészületei.

* 1. Vö. 10,1-5.

* 2. A szent hely kifejezés ebben az egész fejezetben a szentek szentére, a szent sátor legszentebb részére vonatkozik.

* 4. Úgylátszik, ezek a ruhák csak erre az alkalomra szolgáltak. Más istentiszteleti cselekmények előtt a papoknak csak kezüket és lábukat kellett megmosniok (vö. Móz. II. 30,19. sk.), ekkor Áronnak meg kellett fürdenie, hogy (vallásilag) egészen tiszta legyen.

* 6. A héber szöveg így szól: Aztán mutassa be Áron a maga bűnért való áldozati bikáját és végezzen engesztelést magáért és háláért = a papságért.

* 7. A héber szöveg bizonyság sátra helyett (az egész fejezeten keresztül) találkozás sátráról beszél. (L. II. 27,21. jegyz.)

* 8. A héber szöveg így szól: ... sorsot a két bakra; egy sorsot az Úr számára s egy sorsot Ázázel számára. – A zsidó hagyományok szerint ez úgy történt, hogy a főpap két kis fadarabot vetett egy edénybe; az egyik ezt a felírást viselte: az Úré, a másikon ez állott: Ázázelé; aztán jobbkezével kihúzta az egyik sorsot s akinek a nevét húzta, azé lett a jobboldalon álló kecskebak. Ki vagy mi volt tulajdonképen Ázázel, biztosan megmondani nem tudjuk. Jelenthet annyit is, mint elmenő (kiküldendő) kecskebak; azt a kecskebakot ugyanis, amelyre ez a sors esett, kiküldték a pusztába. Jelenthet azonban annyit is, mint: legyőzött (engemet) az Isten; ebben az értelemben a Talmud és az őskeresztény írók tanúsága szerint e szót a sátánra kell vonatkoztatni s a kecskebak kiküldését úgy kell érteni, hogy azáltal, hogy ezt a kecskebakot kiküldöttek a pusztába (mely a maga kietlen sivárságával és számos, különös természeti jelenségeivel a régi keleti ember felfogásában a gonosz lélek lakóhelyét jelentette, vö. Iz. 13,21; Tób. 8,3; Máté 12,43; Luk. 11,24.), az izraeliták mintegy visszaküldöttek bűneiket annak, akitől azok származtak, a Sátánnak. – Végül az sem lehetetlen, hogy e szó (Ázázel) eredetileg valamely földrajzi hely tulajdonneve volt, valahol a Sínai-félsziget szakadékos pusztaságai között, ahova az izraeliták első-ízben engedték ki e «bűnbakot».

* 10. Könyörgés helyett a héber szöveg itt és minden hasonló helyen engesztelés végzéséről beszél. (Vö. 4, 20. jegyz.)

* 11-19. Az engesztelő szertartás a szentek szenté, a szentély és a szent udvar ellen elkövetett bűnökért. – Elsősorban azokról a bűnökről van szó, melyeket a szent szolgálatban s a szertartásokban követtek el. Az engesztelő szertartást a főpap a szent hely mindhárom részében először önmagáért és a papságért, aztán a népért végezte el. – Először (11-14.) önmagáért és a papságért, a szentek szentjében végezte el az engesztelést.

* 12. Először is levágta a szent udvaron a maga és a papság bűneinek kiengesztelésére szánt bikát. Aztán parazsat vett a szent udvaron álló (égőáldozati) oltárról s azzal s kétmaroknyi füstölőszerrel (ezúttal először) bement a szentek szentjébe és

* 13. – ott rátette a füstölőszert a parázsra, hogy a keletkező füst elfedje a bizonyság (= a két kőtábla) felett levő kegyelemtáblát (a frigyláda tetejét); ennek célja egyesek szerint az volt, hogy ne lássa a felhőoszlopban jelenlevő Istent, mások szerint az, hogy kellő hódolattal közeledjék a felhőoszlopban jelenlevő Úrhoz.

* 14. Erre kiment a szentudvarba, vett a bika véréből s ezzel (ezúttal másodszor) bement a szentek szentjébe s ott ujjával – a héber szöveg szerint – (egyszer) a kegyelemtábla előrészére (a keletre néző szélére) és hétszer a kegyelemtábla elé (a földre) hintett belőle. Ezzel elvégezte a maga és a papság bűneiért való engesztelést a szentek szentjét illetőleg.

* 15. Következett ugyanennek elvégzése a nép bűneiért. A főpap kiment a szent udvarba, levágta a Jáhvénak szánt kecskebakot, vett a véréből s ezzel (ezúttal harmadízben) bement a szentek szentjébe s ott a vérrel ugyanazt az engesztelő szertartást végezte, mint előbb.

* 16. – Ezzel a szentek szentjét illetőleg az engesztelés bevégződött. – Következett a sátornak – a szentélynek hasonló megtisztítása. Ezt ugyan a Szentírás részletesen nem írja le, valószínűleg azonban úgy ment végbe, hogy a főpap a bika és a bak (összekevert ?) vérével először megkente a füstölő oltár szarvait, aztán hétszer meghintette a füstölő oltár előtt levő földet. – Végül (18-19. v.) az égőáldozati oltár és vele a szent udvar hasonló megtisztítása következett.

* 20-28. A bűnbak eltávolítása és az egészen elégő áldozat bemutatása.

* 21. A főpap Izrael vétkeit (jelképileg) rárakta Ázázel bakjára (vő. 8. v. jegyz.), a bűnbakra s az állattal együtt kivitette a táborból a pusztába, hogy ott az állattal együtt megsemmisüljenek; e szertartás tehát lényegében véve a (megtörtént) engesztelés és megtisztulás (szemléltető) kifejezése.

* 24. A fürdés azért volt szükséges, mert a bűnbakkal való érintkezés folytán maga a főpap is beszennyeződött. A maga ruháit = a rendes, főpapi díszruhákat. Az egészen elégő áldozat bemutatása egyrészt szintén engesztelésül szolgált (vö. 1,4.), másrészt és főképen azonban a törvény szerint való megigazultság első (hódolati) cselekvése volt.

* 27. Vö. III. 4,12. 21.

* 29-34. Az engesztelő nap, mint évenkint megtartandó ünnep.

* 29. A hetedik hónap (később Tisrinek nevezték) őszre, szeptember tájára esett. – A parancsolt önsanyargatást (legalább is később) szigorú böjt által teljesítették az izraeliták.

* 31. Nyugalom szombatja = a legteljesebb nyugalom napja.

* IV. A szent élet alaptörvényei. (17,1-25. 55.)

Mivel Izrael az Úr népe volt, teljesen az Úrnak kellett élnie. Épen azért kerülnie kellett mindazt, ami az Úrtól elszakíthatta volna (bálványimádás, pogány szokások stb.) s magát különleges módon (ünnepek, társadalmi berendezkedések stb. által) kizárólagosan az Úrnak szentelnie. Az erre vonatkozó legfőbb törvényeket e rész közli.

* 17,1-7. (Áldozatul) háziállatot csak akkor szabad vágni, ha azt a szent sátornál vágják le és vérét és háját az Úrnak mutatják be.

* 3-4. Általános keleti szokás volt, hogy a levágott háziállatokból áldozatot mutattak be valamely istenségnek. Hogy az izraeliták ezt az áldozatot mindenkor csak az igaz Istennek és az igaz Isten által megparancsolt módon mutassák be, az Isten meghagyja, hogy ezentúl minden (ilyen célra szánt) háziállatot a szent sátor ajtajánál (= a szent udvaron, az oltárnál) kell levágni s vele a békeáldozatokra vonatkozó törvények (L. 3; 7,12-20.) szerint eljárni. A törvény úgy szól, mintha minden háziállat levágására vonatkoznék. Mivel azonban Móz. V. 12,15. skk. a háziállatoknak áldozati jelleg nélkül való levágásáról is beszél, vagy azt kell tartanunk, hogy e törvény csak az izraeliták negyvenéves pusztai vándorlása alatt volt érvényben, vagy azt, hogy e törvény kezdettől fogva csak az áldozati jelleggel levágott állatokra vonatkozott. – Aki e törvényt megszegte, olyan büntetés alá esett, mintha vért ontott volna (= gyilkosságot követett el volna), vagyis el kellett vesznie (a héber szöveg szerint: ki kellett irtatnia, vö. Móz. I. 17,14. jegyz.) népéből.

* 5. A mezőkön = a szent sátoron kívül. – Bizonyság sátra helyett a héber szöveg a találkozás sátráról beszél. (L. II. 27,21. jegyz.)

* 6. Vö. 3,2. skk.

* 7. Az ördögök szónak megfelelő héber szó tulajdonképen kecskebakot, kecskebakalakú lényeket jelent. (Vö. Pán.) Ezekkel az izraeliták annyiban paráználkodtak (= követtek el házasságtörést), amennyiben nekik áldozva, megszegték az Úr iránt köteles (a házassági kapcsolathoz hasonló) hűséget. (Vö. Móz. II. 34,14. jegyz.)

* 8-9. Egészen elégő- és vágó áldozatot csak az Úrnak s azért csak a szent sátornál szabad bemutatni. Vö. Móz. V. 12.

* 9. Vesszen el: a héber szöveg szerint: irtassák ki. (Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.)

* 10-12. Az áldozható állatok vérét nem szabad megenni, hanem be kell mutatni az Úrnak. Vö. 3,17. jegyz.; 7,26. sk.

* 10. Ellene fordítom arcomat = rázúdítom haragomat. — Elvesztem: a héber szöveg szerint: kiirtom. (Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.)

* 11-12. A régiek a vért tekintették a létek (= az élet) hordozójának. A bűnösnek a vétekért tulajdonképen életével kellett volna lakolnia, de az Úr kegyessége megengedte, hogy a bűnös az állat életével nyújtson engesztelést Néki életéért.

* 13-14. Nem áldozható (tiszta) állatok vérét sem szabad megenni.

* 13. Az állat vérét azért kellett kifolyatni és földdel befedni, hogy a vért, mint az élet hordozóját, senki meg ne ehesse s meg ne szentségtelenítse.

* 15-16. Elhullott vagy vadtépte (tiszta) állat megevése is tilos.

* 15. Az ilyesmit már csak azért sem volt szabad megenni, mert vére (esetleg) benne maradt. Aki ilyet evett, tisztátalanná vált s tisztulási szertartást kellett végeznie.

* 16. Viselje gonoszságát = lakoljon gonoszságáért.

* 18,1-5. Izraelnek az Úr törvényei szerint kell rendeznie házaséletét.

*  3. Egyiptom és Kánaán házassági törvényeiről és érzéki szabadosságairól van szó.

* 4-5. Az Úr rendeletein ehelyütt az itt következő házassági és erkölcsi törvényeket kell értenünk. – Aki ezeket megtartja, az élni fog általuk = hosszú (boldog) életet nyer jutalmul.

* 6-17. A vérfertőzés tilalma. E rész elsősorban kétségkívül házassági akadályokat tartalmaz, másodsorban azonban a házasságon kívül végbemenő vérfertőzésekre is vonatkozik. Törvényei a férfiakhoz szólnak, de a nőkre is érvényesek. Az idevágó büntető intézkedéseket 20,11. skk. közlik. – A 7. v. az édesanyáról, a 8. v. a mostohaanyáról beszél. (Mivel az izraeliták több fő- és mellékfeleséget tarthattak, egy embernek több mostohaanyja is lehetett.) A 9. v. az atya vagy az anya előző házasságából származó leányairól szól és tilalma az atya vagy az anya későbbi házasságából származó fiaira vonatkozik. – A 10. v. az (édes) unokákról szól. Vö. 17. v. – A 11. v. az atya későbbi házasságából származó leányairól beszél s tilalma az atya előző házasságából származó fiaira vonatkozik. (Vö. 9. v. jegyz.) – A 16. v. a férfiági sógornőről szól; ha azonban valakinek a fivére gyermek nélkül halt meg, akkor a meghalt férfi fivérének el kellett vennie sógornőjét. (Vö. Móz. V. 25,5.) – A 17. v. a mostohaleányokról és a mostoha unokákról beszél.

* 18. Két nővérrel (egyszerre) nem szabad házasságban élni.

* 19. Havibaj idején tilos a házassági élés. (A héber szöveg tágabb értelmű és a szülés után következő tisztátalanság idejére is vonatkozik.)

* 20. A házasságtörés tilalma.

* 21. Nem szabad a gyermekeket a Móloknak szentelni. – Az ókánaáni népek legfőbb bálványistensége Báál (= az úr) a napisten volt; mivel a nap forró keleti nyáron perzsel és éget, ő volt a tűz istene is, de ebben a formában Móloknak (a héber szöveg szerint: Moleknek, eredetileg talán Meleknek = királynak) nevezték. Tiszteletére gyermekeket szenteltek, vagy mint a héber szöveg mondja, vittek át (t. i. a tűzön). Utóbbi kifejezésen nem kell szükségképen a gyermekek elégetését értenünk, bár kétségtelen, hogy sokszor tényleg el is égették tiszteletére a gyermekeket.

* 22-23. A természetellenes fajtalankodás tilalma.

* 24-30. E törvények buzdító és szentesítő záradéka. – A büntető intézkedéseket részletesen a 20. fej. közli.

* 25. Az a föld – Kánaán.

* 29. Vesszen el: a héber szöveg szerint: irtassék ki. (Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.)

* 19,1-37. A mindennapi élet megszentelésének legfőbb feltételei.

* 1-2. Az itt következő törvények bevezető indokolása. Vö. III. 11,44; Pét. I. 1,16.

* 3a. A szülők tisztelete. Vö. Móz. II. 20,12.

* 3b. A szombatok (= nyugalmi napok, ünnepek) megtartása. Vö. Móz. II. 20,9. skk.; 31,13.

* 4. A bálványimádás tilalma. Vö. Móz. V. 31,18. 20; II. 34,17.

* 5-8. A békeáldozati hús szentsége. – Vö. III. 7,12-20.

* 7-8. A héber szöveg így szól: Ha valaki a harmadik napon eszik belőle, akkor az (a hús) romlottnak fog számítani s nem lesz kedves (az Úr előtt) s aki eszi, viselni fogja gonoszságát (= vétket von magára, vagy: lakolni fog gonoszságáért), mert megszentségtelenítette az Úr szentségét s (azért) az ilyen léleknek (= embernek) ki kell irtatnia (vö. Móz. I. 17,14. jegyz.) népéből.

* 9-10. Aratáskor és szüretkor juttatni kell a szegényeknek is.

* 9. A héber szöveg így szól: ... ne arasd le meződet egészen a széléig (hanem hagyd meg szántód szélén a gabonát a szegényeknek) s ne szedd össze stb. – Vö. III. 23,22.

* 11-13. Ne károsítsd meg felebarátodat.

* 11. Vö. 11.20,15. – A letétben levő vagy talált jószág letagadásáról van szó. Vö. 5,12.

* 12. E vers elsősorban a csalárd (mást megkárosító) hamis esküről beszél.

* 13. A héber szöveg így szól: Ne nyomd el felebarátodat s ne rabold meg őt (hanem add meg mindenkinek azt, ami neki jár s azért) ne maradjon a napszámos bére tenálad reggelig (hanem add ki azt neki aznap, amikor megszolgálta. Vö. Móz. V. 24,14. sk.).

* 14. Ne élj vissza más gyengeségével.

* 15. A (bírói) ítéletet ne befolyásolják személyi szempontok. Ne állj a szegény ember pártjára, azért, mert ő szegény s ne kedvezz a hatalmas embernek, azért, mert ő hatalmas: az igazságot keresd!

* 16. Ne törj felebarátod vesztére. A besúgásról a héber szöveg nem szól. Arról az emberről van szó, aki mást hamis vádak alapján halálra akar juttatni.

* 17-18. Szeresd felebarátodat.

* 17. Fedd meg = mondd meg neki, mit hibázott és utasítsd rendre.

* 19. A természetes különbségeket meg kell tartani. – Barmon a Szentírás ehelyütt úgylátszik csak a szarvas- és aprómarhát érti s így a törvény pl. a szama r és a ló párosítására nem vonatkozik, – mintahogy az öszvér (később) tényleg gyakori állat volt az izraelitáknál. – Kétféle mag: pl. búza és árpa; kétféle anyag: pl. gyapjú- és lenfonal. Hogy azonban mi volt tulajdonképen e törvény oka, nem tudjuk.

* 20-22. Másnak mellékfeleségül szolgáló rabnőjét sem szabad elcsábítani. Arról a rabszolganőről van szó, aki gazdájának egyszersmind mellékfelesége is volt. Ameddig az asszony vagy váltságdíj vagy gazdájának önkéntes elhatározása következtében fel nem szabadult, gazdája tulajdona volt. Ha az ilyen nőt vétkéért megkövezték volna – mint azt a törvény a szabad nő házasságtörésére megszabta, vö. 20,10; V. 22,23. sk. –, akkor a gazdát anyagi károsodás is érte volna.

* 21. L. 5,14. sk. jegyz.

* 22. A könyörgésről L. 4,20. jegyz.

* 23-25. A gyümölcsfák első termései.

* 23. Az első három esztendőben a gyümölcsfákat olyannak kellett tekinteni, mint a körül-metéletlen gyermeket: gyümölcsüket, melyeket a Szentírás a fitymához (= praeputium) hasonlít, – nem volt szabad felhasználni.

* 24. A negyedik esztendő termése már élvezhető volt, de azt teljes egészében az Úrnak kellett szentelni, vagyis (valószínűleg) az Úr szolgáinak (= a papságnak) átengedni vagy (mások szerint) áldozati lakomákon elfogyasztani.

* 25. Az ötödik esztendőtől fogva a fa termésének élvezését semmi sem korlátozta többé.

* 26a. Olyan húst, amelyből a vért kellőleg ki nem folyatlak, nem szabad enni. Vö. 3,17; 7,26; 17,10. skk. jegyz.

* 26b-28. A babona tilalma.

* 26b. A héber szöveg így szól: Ne jósolgassatok (a kígyók viselkedéséből) és ne jövendöljetek (a felhők járásából). Utóbbi kifejezés mások szerint annyit jelent, mint: ne igézzetek meg a szemetekkel semmit.

* 27. A hajat egyes pogány törzsek kerekre vágták (úgy, hogy csak a fej tetején maradt meg), a szakáll szélét pedig lenyírták, hogy ezzel magukat istenüknek szenteljék vagy gyászukat kifejezzék.

* 28. A test bevagdalása és jelekkel való ellátása (tetoválása) is babonás (gyász-) szokás volt.

* 29. A leánykereskedés tilalma. A paráznaságot egyes régi népek isteneik tiszteletére űzték s az abból befolyó jövedelmet isteneiknek szentelték.

* 30. A szombatok (vö. 5. v.) megtartása, az Úr szentélyének tisztelete.

* 31. Halottidézés és  jósolás  tilalma. A jósok kifejezés ehelyütt valószínűleg a halottidéző jósokat jelöli. – Vö. 20,6. Kir. I. 28,7. skk.

* 32. Az öreg ember tisztelete.

* 33-34. A jövevények szeretete.

* 35-36. A mértékhamisítás tilalma.

* 36. A héber szöveg így szól: igaz mérleg, igaz súlykövek, igaz éfa (= 3,64 liternyi űrmérték száraz anyagok mérésére), igaz hin (=6 liternyi űrmérték folyadék mérésére) legyen közöttetek. Vö. Móz. V. 25,13. skk.. E törvény megszegéséről 1. Péld. 16,11; 20,10, 23. Ámon 8,5; Mik. 6,10.

* 37. E törvények befejező, buzdító záradéka.

* 20,1-5. A Mólok-tisztelet büntetése. (Vö. 18,21. jegyz.)

* 3. A kiirtásról L. Móz. I. 17,14. jegyz.

* 5. A Mólok-tiszteletet a Szentírás az Úr iránt köteles hűség megszegése miatt nevezi paráználkodásnak (= házasságtörésnek). Vö. Móz. II. 34,16. jegyz.

* 6. A halottidéztetés és jósoltatás büntetése. (Vö. 19,31.) – A paráználkodik kifejezésről L. 5. v. jegyz.

* 7-8. E szigorú büntetések indokolása. Vö. 19,2; 11,44.

* 9. A szülők megátkozásának büntetése. – Vére legyen rajta = főbenjáró bűne van s így vérével (életével) kell lakolnia.

* 10. A házasságtörés büntetése. Vö. 18,20.

* 11-16. A fajtalanság halálbüntetéssel sújtandó esetei.

* 11. Vö. 18,7; V. 27,20.

* 12. Vö. 18,15.

* 13. Vö. 18,22.

* 14. Vö. 18,17. A héber szöveg az elevenen való elégetésről nem beszél; valószínűleg a vétkest előbb megkövezték s csak azután égették el.

* 15. Vö. 18,23; II. 22,19; V. 27,21.

* 17-21. A fajtalanság súlyos büntetéssel járó esetei. E részben a héber szöveg sehol sem beszél kifejezetten halálbüntetésről s azért vitás, hogy tulajdonképen milyen büntetésekről van szó.

* 17. Vö. 18,9. 11. – E helyett: ölessenek meg, a héber szöveg ezt mondja: irtassanak ki. Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.

* 18. Vö. 18,19.

* 19. Vö. 18,12. sk. A büntetés egyesek szerint halál, mások szerint vezeklés volt.

* 20. Vö. 18,14. A büntetés egyesek szerint halál volt, mások szerint abból állott, hogy az Isten nem adott nekik gyermeket, vagy ismét mások szerint abból, hogy ha lett is gyermekük, az nem lépett atyja örökébe.

* 21. Vö. 18,16. és az előző v. jegyz.

* 22-26. A tisztasági törvények megszegésének általános büntetése.

* 27. A halottidézők és jósok büntetése. (Vö. 19,31.)

* 21,1-9. A (közönséges) papok szentségére vonatkozó törvények.

* 1-3. A holttest az ószövetségi törvény szerint (vő. Móz. IV. 19,11. 14.) vallásilag tisztátalanná tette azt a helyet, ahol volt s azokat a személyeket, akik érintették. Mivel e tisztátalanság ellenkezett a szentséggel s a papot hivatása teljesítésében gátolta, a pap csak az itt felsorolt rokonok holttestéhez mehetett s csak ezek temetésén vehetett részt. A 4. vers értelme bizonytalan. A héber szöveg szószerint így szól: mint úr ( = férj? főember?), ne tegye magát tisztátalanná népe között, hogy szentségtelenné ne váljék.

* 5. Kétségkívül gyászszokásokról van szó. A héber szöveg így szól: Ne nyírjanak kopaszságot a fejükön (Móz. V; 14,1, hozzáteszi: a szemük között = elől, a homlokukon), ne vágják le szakálluk szélét s ne csináljanak a testükön bevágásokat. (Vö. 19,27. jegyz.)

* 6. Az Isten kenyerén (= eledelén) ehelyütt az égő áldozatokat kell értenünk.

* 7. Hivatásos parázna, erőszak által megbecstelenített és elvált asszonyról van szó.

* 8. A latin fordítás ehelyütt a szentély asztalán álló szent kenyerekre (vö. Móz. II. 25,30; 35,13; 39,35; 40,20. sk.; III. 24,5-9.) gondol; a héber szöveg az égő áldozatokra vonatkozik. (Vö. 6. v. jegyz.)

* 9. Az elégetés nyilván a megkövezés után történt. (Vö. 20,14. jegyz.)

* 10-15. A főpap (fokozottabb) szentségéről szóló törvények.

* 10. Fejét díszétől meg ne fossza = a gyász jeléül hajadon fővel (vagy helyesebben: ápolatlan hajjal) ne járjon. A ruha megszaggatásáról L. 10,6. jegyz.

* 12. A főpapnak temetésen való részvétel végett nem volt szabad elhagynia a szent helyet.

* 13. Vö. 7. v. jegyz.

* 15. A héber szöveg így szól: hogy szentségtelenné ne tegye ivadékát népe között, mert én, az Úr, szentséget kívánok tőle (a főpaptól). – A latin fordítás úgy látszik azt fejezi ki, hogy a főpap csak a saját törzséből való (levita) leányt vegyen feleségül.

* 16-23. A papi szolgálatra alkalmatlanná tevő testi fogyatkozások.

* 17. Az ószövetségben a papi hivatás választása nem jog, hanem kötelesség volt: aki Áron családjából származott és férfi volt, az papságra született. (Viszont aki nem Áron családjából származott, az pappá nem lehetett.) Szolgálatot nem teljesíthettek azonban azok, akik a következőkben felsorolt testi fogyatkozások egyikében szenvedtek. – Az Isten kenyere = az égő áldozat. Vö. 6. v. jegyz.

* 18. Sánta helyett a héber szöveg bénáról beszél; ehelyett pedig: tömpe, vagy nagy- vagy görbeorrú, ezt mondja: az, akinek az arcán (= orrán, fülén, száján stb.) valami csorba van és az, akinek valamelyik tagja hosszabb (a kelleténél).

* 20. A fájósszemű helyett a héber szöveg a vézna, a megszakadt (= sérves) helyett a szétzúzott heréjű emberről beszél.

* 22-23. A héber szöveg így szól: Istene kenyeréből (= eledeléből, az áldozatok el nem égetett, a papoknak járó részéből) a szentségesből és a szentből ehetik,

* 23. – csak a függönyhöz (= a szentélybe) be ne menjen stb. – «Szentséges» volt a szentélyben kitett tizenkét kenyér, a bűnért és a vétekért való áldozatból, valamint az eledeláldozatokból a papoknak járó rész; ezeket csak Áron családjának vallásilag tiszta tagjai ehettek és pedig csupán a férfiak és csak a szent helyen. (6,18; 7,16; IV. 18,10.) Szent volt mindaz, ami ezenfelül a papságnak járt: a hálaáldozatból a papokat illető részek, a vallásilag tiszta állatok első fajzata (IV. 18,15.), a növényi zsengék (a termésből járó első rész), a tized s az Istennek fogadott minden olyan jószág és adomány, melyet Isten a papoknak engedett át. – Mindezt (a tizedtől eltekintve, melyet a leviták is ehettek, vö. Móz. IV. 18,25. skk. jegyz.) csupán Áron családjának vallásilag tiszta tagjai ehettek és pedig férfiak, nők egyaránt és bármely tiszta helyen. Akit tehát testi hibája kizárt a papi szolgálatból, nem zárta ki a papságot illető javak élvezéséből.

* 22,1-9. A szent dolgokban való részesedést időlegesen gátló körülmények.

* 2. Bizonyos körülmények között a papságnak (s a papi család tagjainak) tartózkodni ok kellett a szent javak (vö. 21,22. jegyz.) élvezetétől; melyek ezek a körülmények, a következő versek közlik. – A héber szöveg az Úr nevének, a szent dolgok által való megszentségtelenítéséről beszél.

* 3. Vesszen el az Úr elől: a héber szöveg szerint: irtassék ki előlem.

* 4. Vö. 13,2; 15,2; Móz. IV. 19,22; Móz. III. 15,16. 18.

* 5. Vö. 11,29. skk; 11,41. skk. – Tisztátalan dolog helyett a héber szöveg tisztátalan emberről beszél.

* 8. Vö. 17,15. sk. Aki tehát ilyesmit evett, az nem ehetett egy napig (estig) a szent dolgokból.

* 9. A héber szöveg így szól: ... és meg ne haljanak amiatt, hogy (a szent dolgokat) megszentségtelenítették.

* 10-16. Kik ehetnek a szent dolgokból? Elv: A szent javakból csak a papi családhoz tartozók ehetnek.

* 10-11. Idegen = aki nem tartozik a papi családhoz. A rabszolga a családhoz tartozónak számított.

* 12. A nem-papi emberhez férjhez ment papi leány kivált a papi családból s így elvesztette azt a jogát, hogy a szent dolgokból ehessek.

* 14. A héber szöveg így szól: Ha valaki tévedésből (mégis) eszik a szent dolgokból, tegye hozzá annak ötödrészét és adja oda a papnak a szent dologgal (= a megevett rész megtérítésével) együtt.

* 15-16. A papokat tehát felelősség terhelte, ha az o hibájukból jogosulatlanul ettek a szent dolgokból.

* 17-25. Az áldozati állatok törvény szabta hibátlansága.

* 23. A héber szöveg a levágottfülű és farkú állat helyett olyan állatról szól, melynek valamelyik tagja hosszabb vagy rövidebb a kelleténél.

* 24-25. A héber szöveg így szól: ... az Úrnak, – se földeteken (= országotokban) ne végezzétek ezt, se idegen ember kezéből ne (szerezzetek és) mutassatok be ilyesmit ( = herélt állatot) eledelül (= áldozatul) Isteneteknek, mert a rajtuk levő sérelem (= a heréltség) fogyatkozás rajtuk s nem szereznek kedvességet nektek (az Úr előtt).

* 26-30. Időbeli törvények az áldozati állatokra és lakomákra vonatkozólag.

* 27. A nyolc napnál fiatalabb állatot nem tartották ízletesnek, tehát az Úrnak sem volt szabad bemutatni.

* 28. E törvény célja egyesek szerint az embertelenségnek, mások szerint bizonyos babonás szokásoknak a távoltartása volt.

* 29. Vö. 7,15; 19,5. sk.

* 31-33. E törvények buzdító záradéka.

* 23,1-3. A szombat.

* 2. Sokat vitatott kérdés, mit jelentenek a héber szövegnek azok a szavai, amelyeket a latin fordítás (több-kevesebb változatossággal mindenütt) így fordít: (ezeket) szenteknek kell hívnotok. Egyesek így fordítják-: (ezeken a napokon) szent gyülekezést kell hirdetnetek, – vagyis: meg kell jelennetek a szent sátornál; mások – mivel nem bizonyítható, hogy mindezeken a napokon mindenkinek meg kellett jelennie a szent sátornál – így értelmezik: (ezekre a napokra) szentséget kell hirdetnetek, – vagyis: e napokat szenteknek kell tartanotok és (elsősorban a munkától való tartózkodás által) meg kell szentelnetek.

* 3. E kifejezés: szombat nyugodalma (a héber szöveg szerint: nyugalomnap, nyugalomnapja) annyit tesz, mint: feltétlen, teljes nyugalom napja. – Szombaton (és az engesztelő napon) ugyanis semmiféle munkát sem volt szabad végezni, míg a többi ünnepen csak a hétköznapi, (szolgai) munka volt tilos. – A szombatról egyébként L. Móz. II. 16,23; 20,8; 31,13; 35,2; IV. 15,32; V. 5,12.

* 4-8. A pászka és a kovásztalanok ünnepe. (Vö. Móz. II. 12,13; 13,3; 23,15; 34,18. 25; IV. 9,2; V. 16,1.) – A 4. vers általános bevezetés az itt következő ünnepekhez, melyeket nem hétről-hétre (mint a szombatot), hanem bizonyos meghatározott időben kellett megülni.

* 7. Vö. 2. v. jegyz.

* 9-14. Az árpaaratás zsengéjének bemutatása.

* 10. Kalászos kéve helyett a héber szöveg egy ómer (árpáról) beszél; az ómer jelenthet kévét is, de jelenthet egy 3,64 liternyi űrmértéket is. Az aratás zsengéjének azért nevezték, mert ez volt az akkoriban (április közepe táján) kezdődő árpaaratás első terméke. (Vö. 14. vers.)

* 11. A pap az árpát tenufaszertartással (vö. 7, 29. jegyz.) felajánlotta az Úr előtt (== a szentsátor előtt), hogy (a héber szöveg értelme szerint) az kedvessé tegye Izrael fiait az Úr előtt. (A kéve megszenteléséről a héber szöveg nem beszél.) Az árpa a pap része lett. (A zsidó hagyományok szerint egy részét tűzön megpörkölték s aztán apróra törve az Úr oltárán elégették.) Ez a szombat (= nyugalomnap, ünnep) után következő napon, vagyis – a hagyományos értelmezés szerint – a kovásztalan ünnepek első napja (Niszán hó 15-e) után következő napon (niszán hó 16-án) történt.

* 12. A szentelés helyett a héber szöveg a felajánlásról (a tenufáról) beszél. Vö. 11. v. jegyz.

* 13. Két tized éfa = 2x3,64 = 7,28 liter; egy negyed hin = 1,5 liter.

* 14. Dara helyett a héber szöveg pörkölt gabonaszemekről, kása helyett zöld (mások szerint apróra tört) gabonaszemekről szól.

* 15-22. A pünkösd.

* 15-16. Ez az ünnep a kovásztalanok első napjától számított ötvenedik (görögül: pentekoszté) napra esett. (A pentekoszté szóból lett a magyar pünkösd szó.) Addigra befejeződött az (árpa- és a) búzaaratás s azért e napon hálaadásul eledeláldozatot kellett bemutatni az új gabonából. (Hogy a pünkösd egyszersmind a Sínai törvényhozás emlékünnepe volt, a Szentírás ugyan sehol sem mondja, de a zsidó hagyományok jelentős képviselői tanúsítják.) Zsengekéve helyett a héber szöveg a felajánlásra (tenufára vö. 7,29. jegyz.) való ómerről (L. 10. v. jegyz.) beszél.

* 17. A héber szöveg nem mondja, hogy minden lakóhelyről kellett kenyeret hozni; az egész nép csak két kenyeret mutatott be. Zsenge kenyér helyett a héber szöveg felajánlásra (tenufára vö. 7,29. jegyz,) szánt kenyerekről beszél, mert e kenyereket a pap a tenufaszertartás által (vö. 20. v.) felajánlotta az Úr előtt. Mindegyik kenyér két tized éfa = 2x3,64 = 7,28 liter finom lisztből készült.

* 20. A két bárány vérét és háját a pap úgy mutatta be, mint az egyéb békeáldozatokét, de egész húsukat – és a két kenyeret – felajánlotta a tenufaszertartás (vö. 7,29. jegyz.) által az Úr előtt és teljesen ő kapta meg. A kenyerekből, mivel kovásszal készültek (vö. 17. v.), semmisem került az Úr oltárára (vö. 2,12. jegyz.).

* 21. Vö. 2. v. jegyz.

* 22. Vö. 19,9. jegyz.

* 23-25. A harsonazengés ünnepe. (Vö. Móz. IV. 29,1.).

* 24. A hetedik hónap az izraeliták szent hónapja volt: épen azért első napján harsonazengéssel kérték az Urat, hogy emlékezzék meg róluk s részesítse őket javaiban. E hó a mi szeptemberünk vége felé kezdődött s a gazdasági (polgári) év első hónapja volt; később Tisri-nek hívták. A harsona szarvból készült kürt volt; meg kell különböztetnünk az ezüst trombitáktól, melyeket minden hónap első napján használtak. (Vö. Móz. IV. 10,2. skk.)

* 26-32. Az engesztelő nap. Ehelyütt a törvény az engesztelő napra vonatkozólag csak az önsanyargatást (= böjtöt) és a teljes munkaszünetet hangsúlyozza; az engesztelő szertartást a 16. fejezet, a bemutatandó áldozatokat Móz. IV. 29,8. közli.

* 26. Vö. 2. v. jegyz.

* 29. Vesszen el: a héber szöveg szerint: irtassék ki. (Vö. Móz. I. 17,14. jegyz.)

* 32. Nyugalom szombatja = a legteljesebb nyugalom napja. (Vö. 3. v. jegyz.) – Az ünnepek általában estétől-estéig (csillagkeltétől csillagkeltéig) tartottak.

* 33-36. A sátoros ünnep. (Vö. Móz. II. 23,16; IV. 29,12; V. 16,13.) – A héber szöveg tulajdonképen a hajlékok ünnepéről beszél; vö. 42. v. jegyz.

* 35. Vö. 2. v. jegyz.

* 36. A nyolcadik nap tulajdonképen már nem tartozott a sátoros ünnepekhez, hanem az év utolsó ünnepe, az ú. n. záróünnep (héberül: ászeret) volt.

* 37-38. Az ünnepekről szóló törvény záradéka.

* 37. Vö. 2. v. jegyz. – A héber szöveg tűzáldozatokról, egészen elégő áldozatokról, eledeláldozatokról, vágó ( = béke) áldozatokról és italáldozatokról beszél; hogy mit szab meg az egyes napok szertartása, vagyis hogy mit kellett mindezeken bemutatni, azt Móz. IV. 28-29. közli.

* 38. Az Úr szombatjai – az Úr szombatjain bemutatandó áldozatok. (Vö. Móz. IV. 28,9. sk.)

* 39-43. A sátoros ünnep lombsátrai. – E rész a 36. vers folytatása.

* 40. A gyümölcsnek megfelelő héber szó általában sarjat is jelenthet; e négy- (vagy három)féle fa ágaiból az izraelitáknak lombsátrakat (helyesebben: lombhajlékokat) kellett összeróniok és hét napig e hajlékokban lakniok. (Vö. Neh. 8,15.) Úgylátszik, ilyen gallyakból készült kötegeket is viseltek (vö. Makk. II. 10,6. sk.); a későbbi zsidók ilyenkor jobbkezükben pálma-, mirtusz- és fűzgallyakból álló köteget, balkezükben egy citromféle gyümölcsöt (etrog) hordottak.

* 43. Sátor helyett tulajdonképen hajlékról van szó; mivel az izraeliták a pusztában többnyire sátrakban (nem hajlékokban) laktak, lehet, hogy e kifejezés: hajlékban lakattam Izrael fiait, annyit jelent, mint: megoltalmaztam Izrael fiait minden bajtól. (Vö. Iz. 4,6.)

* 44. Mózes közli a néppel az Úr parancsát.

* 24,1-4. A szent mécsesek ellátása. (Vö. Móz. II. 27,20. sk; 40,22 sk; Móz. IV. 8,1. skk.)

* 3-4. A bizonyságot (= a két törvénytáblát) tartalmazó frigyláda előtt volt az a függöny, amely a szentek szentjét a szentélytől elválasztotta; a szentélyben (= a szövetség sátrában) állott a színarany mécstartó, amelyre a mécseseket kellett helyezni. A mécsesek éjjel állandóan égtek.

* 5-9. A szent kenyerek. (Vö. Móz. II. 25,30; 35,13; 39,35; 40,21.)

* 5-6. A szentélyben (= az Úr előtt) levő színarannyal borított asztalra minden szombaton tizenkét, két-két tized éfa (= 7,28 liter) lisztlángból (= zsemlyelisztből) készült lapos kenyeret kellett tenni és pedig hatot-hatot egymás fölé. — 7. Mindkét csoportra (vagy: mindkét csoport mellé) világos tömjént (vö. Móz. II. 30,34. sk. jegyz.) kellett helyezni. Az eledeláldozatoknak azt a részét, amelyet elégettek (jelen esetben csak a tömjént), emlékeztető résznek nevezték. (Vö. 2, 2. jegyz.)

* 9. A szentséges részről I. 2,3; 22,22. jegyz.

* 10-23. Az istenkáromlás, a gyilkosság és a testi sértés büntetése.

* 10. A szóbanforgó ember tehát nem volt izraelita, hanem félvér s így nem is lakott benn a táborban, az izraeliták között.

* 11. A későbbi zsidó értelmezők azt tanították, hogy e helyütt a Szentírás a Névnek (az Úr = Jáhve szónak) nem káromlásáról, hanem kiejtéséről beszél s (többek között) ennek alapján gondolták, hogy az Úr (= Jáhve) nevet sohasem szabad kimondani. (Vö. Móz. II. 3,14. jegyz.)

* 12. Tömlöcbevetés helyett a héber szöveg őrizet alá való vetésről beszél. (Tömlöc ekkoriban az izraeliták között nem volt.)

* 14. A kézfeltétel által a fültanuk a történtekért minden felelősséget a vétkesre hárítottak.

* 17-22. E versek megismétlik és az idegenekre is kiterjesztik a hasonlóval való bűnhödés törvényeit. (Vö. Móz. II. 21,24; V. 19,21.)

* 25,1-7. A szombatév. (Vö. Móz. II. 23,10; V. 15,1; 31,10.)

* 2. A hetedik esztendőben minden termőfölddel szombatot kellett tartatni, vagyis a földeket míveletlenül kellett hagyni.

* 5. A héber szöveg szószerint a názireus (szőlőtőke) szőlőfürtjeiről beszél; a názireusnak ugyanis nem volt szabad a haját levágnia s azért a Szentírás e helyütt a meg nem metszett szőlőtőkét hozzá hasonlítja.

* 6-7. Amit a föld magától termett, nem volt szabad a gazda (a tulajdonos) kizárólagos használatára lefoglalni, hanem szabad prédára kellett bocsátani.

* 8-12. Az örvendetes (= jóbel) esztendő. (Vö. Móz. III. 27,17; IV. 36,4.)

* 9. A szombatévet (úgy látszik) ősztől őszig számították; minden hetedik szombat év (tehát negyvenkilencedik év) hetedik hónapjában (őszén, vö. 20-22. jegyz.), az engesztelő napon (1.16. fej.) harsonazengéssel jelezték, hogy itt az ötvenedik esztendő.

* 10. Ezt az esztendőt a harsona-(kürt)zengésről (vagy a kosszarvból készült kürtökről) jóbel esztendőnek nevezték; mivel ez az év sokak számára örvendetes következményekkel járt, a latin fordítás a jubileum (= ujjongás) esztendejének, a hagyományos magyar kifejezés örvendetes esztendőnek nevezi. – Az örvendetes esztendő három dologban nyilvánult: 1. mindenki visszakapta eladott birtokát (vö. 13-34. v.); 2. minden izraelita rabszolga felszabadult (vö. 35-55. v.) és 3. a földet nem volt szabad megmívelni, azt, ami magától termett, nem volt szabad betakarítani. (11-12.v.) – E törvény egyfelől az Úr legfőbb tulajdonságaira figyelmeztetett, másfelől üdvösen korlátozta a kapzsiságot, lehetetlenné tette túlságosan nagy vagyonok keletkezését és egyes izraelita családok teljes elszegényedését.

* 11-12. A földnek tehát épúgy míveletlennek kellett maradnia, mint a szombat évben: ami magától termett, azt a gazda (tulajdonos) nem foglalhatta le magának, hanem mindenkinek jogában volt szükségletéhez mérten a mezőről elvinni. – A 12. v. vége a héber szövegben így szól: a mezőről (= rendszeres betakarítás nélkül) egyétek meg annak termését.

* 13-22. Az örvendetes esztendő, mint az ingatlan adás-vétel árszabályozója.

* 13-17. Mivel az örvendetes esztendőben minden ingatlannak vissza kellett szállnia urára, azért minden ingatlan adás-vételi ára attól függött, hány esztendő volt még hátra a legközelebbi Örvendetes esztendeig. Az ingatlanokat tehát tulajdonképen nem adták el, hanem csak bérbe adták az örvendetes esztendeig terjedő időre.

* 20-22. Ha e verseket a jóbel évre vonatkoztatjuk, akkor különbséget kell tennünk a március táján kezdődő vallási és az őszkor kezdődő gazdasági év között és a hatodik esztendőn a 48., a hetedik esztendőn a 49., a nyolcadik esztendőn az 50., tavasszal kezdődő évet kell értenünk. A hatodik (vallási) év nyarán volt aratás, őszén – mely a gazdasági értelemben a hetedik (szombat év) kezdete volt – nem volt vetés; a hetedik vallási év nyarán – a szombat év derekán – nem volt aratás; a hetedik, vallási év őszén – gazdasági értelemben a nyolcadik (jóbel) év elején – nem volt vetés; a nyolcadik vallási év nyarán – a jóbel év derekán – nem volt aratás; a nyolcadik vallási év őszén – a gazdasági értelemben kilencedik év elején – volt vetés és aztán már rendes aratás. Nem volt tehát aratás a szombat évben s a rákövetkező jóbel évben s így a föld az Úr áldásából a szombat évet megelőző évben három évre valót termett: szombat évre valót, jóbel évre valót s a jóbel év után következő esztendő aratásáig valót. (Egyes újabb értelmezők e verseket csak a szombat évre vonatkoztatják.)

* 23-28. Az örvendetes esztendő, mint a földbirtok visszaszállásának esztendeje.

* 24-27. Ha valaki az eladott (tulajdonképen bérbeadott) földet vissza akarta váltani, akkor a vételárnak a visszaváltás idejétől a legközelebbi jóbel évig terjedő időszakra eső hányadát vissza kellett adni a vevőnek.

* 28. Ha a földet a jóbel évig nem váltották vissza, akkor a jóbel évben minden további nélkül visszaszállt urára. (Ezzel a vevőt nem érte károsodás, mert a vételár amúgyis a legközelebbi jóbel évhez igazodott – 25,13-18. – s a vétel tulajdonképen nem volt egyéb, mint előre kifizetett bérlet, mely a jóbel évben lejárt.)

* 29-34. Az örvendetes esztendő, mint a földbirtokhoz tartozó házak visszaszállásának ideje.

* 29-30. A városi házak nem mentek földbirtokszámba s azért csak egy évig voltak visszaválthatók, aztán a vevő örök tulajdonába mentek át.

* 31. A falusi házakat – majorokat – a törvény földbirtoknak minősíti s azért reájuk a földbirtokra vonatkozó törvények — 23-28. v. – állottak.

* 32-33. A levitáknak nem voltak törzsi birtokaik, hanem csak bizonyos városokban – melyek más törzsek tulajdonát alkották – házaik és legelőik. Házaikat – de csak a levitavárosokban levőket – a törvény földbirtoknak minősíti s azért azok az örvendetes esztendőben visszaszálltak reájuk.

* 34. Legelőiket azonban még ideiglenesen sem volt szabad eladni, mert akkor barmaikat nem tudták volna eltartani.

* 35-38. Az elszegényedett izraelitát fel kell karolni.

* 35. A héber szöveg így szól: Ha testvéred elszegényedik és vagyonilag meginog (szószerint: keze meginog = tönkremenés fenyegeti), karold fel őt, hogy mint idegen vagy telepes megélhessen melletted.

* 36-37. E törvény nemcsak az uzsorát, hanem általában a kamatot s a (kölcsönadott gabonáért követelt) ráadást tiltja.

* 39-46. Az izraelitánál szolgáló izraelita rabszolgával emberségesen kell bánni s neki szabadságát az örvendetes esztendőben vissza kell adni.

* 40-41. Az izraelita rabszolgák szolgálatuk hetedik esztendejében (Móz. II. 21,2. skk.) visszanyerték szabadságukat; ha közbe jött a jóbel év, abban az esetben már ekkor felszabadultak.

* 43. Ne sanyargasd hatalmaddal = ne uralkodjál rajta szigorúsággal.

* 45. Jövevények = megtelepült külföldiek, nem izraeliták.

* 47-55. A nem-izraelitánál szolgáló izraelita rabszolgát mindenkor ki lehet váltani; az örvendetes esztendőben gazdájának váltságdíj nélkül is szabadon kell bocsátania.

* 50-52. Az eladási árat az eladás s a legközelebbi jóbel év között levő időszakra szóló (napszám-)bérnek kell tekinteni; megváltáskor az eladási árat annyi részre kell osztani, amennyi az eladás és a legközelebbi jóbel év között levő évek száma s a leszolgált esztendőkre eső hányadot le kell vonni az árból, a hátralevő esztendőkre eső hányadot vissza kell téríteni a vevőnek.

* 55. Mivel az izraeliták Isten tulajdonai, nem adhatják el magukat másnak.

* V. Az ószövetségi rend szentesítése. (26,1-45.)

* 26,1-2. Az ószövetségi rend legfőbb parancsai.

* 1. Az emlékoszlopokon a másszebákat kell értenünk. Vö. Móz. I. 28,18. jegyz. – Jelvényes kő helyett a héber szöveg megformált kőről = kőből készült bálványszobrokról beszél.

* 2. Szombatjaimat = nyugalmi napjaimat.

* 3-14. Ha a nép megtartja a törvényt, az Úr minden jóval jutalmazza. – Az Isten a következőkben csak a földi jutalomról (és büntetésről) szól, mert bölcsesége ekkor még nem tartotta szükségesnek a túlvilági élet minden titkát kinyilatkoztatni.

* 3. Kánaán termékenysége elsősorban a két esős időszak (az őszi és a tavaszi esőzések, vö. Móz. V. 11,14.) szabályszerű bekövetkezésétől függött.

* 5. A cséplés rendesen április-májusban, a szüret augusztus-szeptemberben, a vetés október-novemberben történt; Isten olyan bőséges termést ígér, hogy a cséplés a szüretig, a szüret a vetésig fog tartani.

* 6. Kard = háború.

* 9. Megerősítem = teljesítem.

* 10. Akkora lesz a bőség, hogy egy évben el sem lehet fogyasztani azt, ami terem s a régi termést ki kell hordani a magtárakból, hogy el lehessen helyezni az újat.

* 14-45a. Ha a nép nem tartja meg a törvényt, az Úr büntetésekkel téríti észre.

* 16. Tönkreteszi szemeteket – kioltja élteteket.

* 19. Az ég olyan lesz, mint a vas, vagyis nem ad esőt, a föld olyan, mint az érc, vagyis nem ad termest.

* 22. A héber szöveg így szól: rátok bocsátom a mező vadjait, hogy fosszanak meg titeket gyermekeitektől, irtsák ki barmaitokat s ritkítsanak meg titeket úgy, hogy pusztákká legyenek utaitok.

* 25-26. Értelme: szövetségem megszegésének megtorlásáért háborút bocsátók reátok s ha az ellenség elől városaitokba húzódtok, ott pestist és éhínséget bocsátók reátok, úgy, hogy meg kell adnotok magatokat. – A kenyér botja = a kenyér, amelyre az ember támaszkodik, amely az ember fennmaradását biztosítja. A kemence a régieknél kicsiny volt s mindig csak egy-egy család ellátására szolgált (vö. Móz. I. 15,17. jegyz.).

* 29. Akkora lesz az éhínség, hogy végül is a gyermekeket fogja megenni a szorongó nép. (Vö. Kir. IV. 6,28. sk; Jer. Sir. 2,20; 4,10.)

* 30. A magaslatok természetes és mesterséges magaslatokon, dombokon épített szent helyek és oltárok voltak, hol törvénytelen módon az Úrnak – sokszor bálványoknak is – áldoztak. – Bálványszobrok helyett a héber szöveg naposzlopokról beszél; ezek a napisten (Báál) tiszteletére emelt szobrok vagy oszlopok voltak.

* 31. A kedves illat az áldozatok illata.

* 33. Kardot rántok mögöttetek = háborúk által megkergetlek titeket.

* 34-35. A föld szombatjain a nyugalmi napokat (szombatokat, ünnepeket) s a szombat évet (vö. 25,1-7.) kell értenünk.

* 41. Körülmetéletlen szív = bűnös szív.

* 43. Vö. 34-35.

* 45b. A Sínai-hegyen adott törvények záradéka. (Vö. 27,34.)

* Függelék: a fogadalom és a köteles adományok. (27,1-34.)

Ha valaki fogadalmi adományra kötelezte magát, bizonyos esetekben pénzt is adhatott helyette az istentisztelet céljaira. Hogy mit kellett természetben megadni, mit és mennyivel kellett és lehetett megváltani, e fejezet első része (1-25. v.) mondja el. 27,1-8. A fogadalommal Istennek ígért személyi váltság nagysága.

* 2. Ehelyütt olyan fogadalmakról van szó, amelyeknek tárgya tulajdonképen nem a személy, hanem eleve a személy ellenértéke volt. Aki tehát ilyen fogadalmakat tett, sohasem gondolt arra, hogy valamely személyt ad oda az Urnák, hanem csak arra kötelezte magát, hogy annyi pénzt ad, amennyit a pap becslése szerint a kérdéses személy ér. Az érték meghatározásánál a pap a szóbanforgó személy korát (munkaerejét) és nemét (férfi többet ért, mint nő) vette figyelembe.

* 3-7. A váltságdíj a mai érték szerint – a sekelt 3,25 pengővel számítva – a következő volt:

1 hó és 5 év között: fiú váltságdíja  5 sekel  = 16,25 pengő

1 hó és 5 év között: leány váltságdíja 3 sekel = 9,75 pengő

5 év és 20 év között: férfi váltságdíja: 20 sekel = 65 pengő

5 év és 20 év között: nő váltságdíja: 10 sekel = 32,50 pengő

20 év és 60 év közötti férfi váltságdíja 50 sekel = 162,50 pengő

20 év és 60 év közötti nő váltságdíja 30 sekel = 97,50 pengő

60 éven felül: férfi váltságdíja 15 sekel = 48,75 pengő

60 éven felül: nő váltságdíja 10 sekel = 32,50 pengő

* 8. Szegények a lehetőség szerint fizettek.

* 9-13. A fogadalommal Istennek ígért barom megváltása.

* 9. Mivel barmon a Szentírás rendesen szarvasmarhát és aprómarhát (juh- és kecskefélét) ért, valószínű, hogy a 9. versben az ép, hibátlan szarvasmarháról és aprómarháról, a 11. versben a hibás (vö. 22,17. skk.) s ennek következtében tisztátalan szarvasmarháról és aprómarháról van szó. (Mások a 11. verset a szorosabb értelemben vett tisztátalan állatokra, pl. szamárra, tevére vonatkoztatják.) – Szent az, amit nem-szent – profán – célra használni nem szabad.

* 12. Az ilyen állatot a pap által megszabott áron eladták; ha azonban

* 13. – maga a fogadalomtevő akarta megvenni, neki egyötöddel többet kellett fizetnie érte, talán elővételi jogának megváltása fejében.

* 14-15. A fogadalommal Istennek ígért házak megváltása.

* 16-21. A fogadalommal Istennek ígért családi birtok megváltása.

* 16-17. A föld értéke az egyik örvendetes esztendőtől (vö. 25,8.) a másikig, tehát ötven esztendőre, annyiszor 50 sekel (= 152.50 P) volt, ahányszor harminc köböl (a héber szöveg szerint: egy chómer = 364 liter) árpa kellett a föld bevetésére;

* 18. – ötvennél kevesebb esztendőre a föld értéke ennek az összegnek a szóbanforgó időre eső hányada volt.

* 19. A fogadalomtevőnek tehát esztendőnként 1 1/5 sekelt (= 3,90 pengőt) kellett fizetnie az egységnyi földért; ez esetben tulajdonképen nem a földet, hanem csak (részleges) hozadékát adta oda az Úrnak.

* 20. Ha a fogadalomtevő nem akarta megváltani a földet, akkor – úgy látszik – a földet eladták (= bérbeadták), de

* 21. – az örvendetes esztendőben az eladott (bérbeadott) föld nem a fogadalomtevőre szállt vissza, hanem mint szent (a héber szöveg szerint: cherem, vö. 28. skk. jegyz.) birtok az Úré (= a szentélyé) lett. (A héber szöveg így is érthető: ha a fogadalomtevő a földet nem váltotta meg, vagy ha a földet eladta, akkor a föld – büntetésből – mint cherembirtok az Úré lett.)

* 22-24. A fogadalom által Istennek ígért nem-családi birtok megváltása.

* 22-24. Ha valaki földet vett ( = bérelt), a föld tulajdonképen az eladóé maradt s a vevő (= bérlő) csak az örvendetes esztendőig rendelkezett vele. Így tehát fogadalma csak az örvendetes esztendőig hátralevő évek termésére vonatkozott.

* 25. A hivatalos pénz-(súly) egység. Vö. Móz. II. 30,13. jegyz. – A gera (= szemer) valamivel kevesebb volt a grammnál.

* 26-27. Az áldozatra alkalmas első fajzat fogadalom tárgya nem lehet és meg nem váltható.

* 26. Vö. Móz. II. 13,1. sk.

* 27. Barmon ehelyütt valamely hiba (vö. 22,17. skk.) következtében tisztátalan (= be nem mutatható) szarvasmarha vagy aprómarha első fajzatot kell értenünk. (Mások a szót a szorosabb értelemben tisztátalan állatok – pl. szamár, teve – első fajzatára vonatkoztatják s ehelyütt a Móz. II. 13,13; 34,20-ban közölt törvény módosítását látják.)

* 28-29. A Cherein (= anatéma).

* 28-29. A héber szöveg így szól: De semmiféle Cheremet amelyet Cheremmé tesz valaki az Úrnak, bármijéből, amije van, akár ember, akár barom, akár örökségét alkotó mező, nem szabad eladni s nem lehet megváltani. Minden cherem szentséges dolog az Úrnak. Senkit, akit che-remmé tettek az emberek közül, nem szabad megváltani; (az ilyet) halállal kell sújtani. – A cherem szó tulajdonképen a profán használattól való elkülönítést, megszentelést jelent. E fogalomnak bizonyos büntető jellege van, mert rendesen azt tették Cheremmé (= szentelték az Úrnak), aki vagy ami az Úrnak való szentelődést akadályozta vagy visszautasította. Cherem sújtotta pl. a bálványimádásba süllyedő izraelita városokat (lakóikat és állataikat el kellett pusztítani, vagyonukat elégetni, vö. Móz. V. 13,13.) s az izraelitákra vallásilag veszedelmes népeket (embereiket, sokszor barmaikat is el kellett pusztítani, vagyonukat többnyire a szentélynek juttatni, vö. V. 2,34; 3,6; 20,16; Józs. 6,17; 8,2.). A cheremet (legalább is emberre vonatkozólag) csak a törvény vagy a hatóság mondhatta ki, egyes ember nem. – A cherem fogalma az ószövetség szelleméből fakadt.

* 30-33. A növényi és az állati tized.

* 30. A véleményen a Szentírás ehelyütt a gabonát, a fák gyümölcsén a szőlőt és az olajbogyót érti. (Vö. Móz. IV. 18,27; V. 14,22. sk.)

* 32. A pásztor az állatok (szarvasmarha és aprómarha) számlálását botjával végezte. A tizedet, úgy látszik, nem az egész állatállományból, hanem csak az évenkinti gyarapodásból kellett leróni.

* 34. E törvények záradéka. Vö. 26,45.