Az első emberpár vétke után Isten azonnal újra megalapítá az igazság, az erény és a boldogság országát (Móz. I. 3,8. s követk.), melyet e földön a sátán lerontani törekedett (Móz. I. 3,1. s követk.). Ezen ország sorsa is ugyanaz, mi mindené, mi e föld kerekségén időben létezik; t. i. van eredete, növekedése, terjedése, a világ végén pedig eléri teljes bevégzettségét. Azért hasonlítja azt isteni Megváltónk (Máté 13,31.) a mustármaghoz, mely terebélyes fává nő. Először Isten első szülőink bűnbánó családjában alapítá meg azt, és áldásúl rendelé minden maradékaira nézve; de az emberek megvesztegetett akarata az isteni kegyelem elé oly akadályokat gördített, hogy az csak Szet utódainak jámbor nemzetségében (Móz. I. 4,25.26.), utóbb pedig csupán Noé családjának egyik kisebb ágában (Móz. I. 6,9.), Ábrahám házában (Móz. I. 10,1. 11,10.26. 12,1.) tartotta fenn magát, kinek Isten parancsot adott, hogy bálványozásba merűlt hazájából költözzék ki, és azon tartományba menjen, melyet ő fog mutatni neki. Igy virágzott az Isten országa Ábrahámnak, az ő fiának, Izsáknak, és unokájának, Jákobnak egyszerű sátoraiban, először csak mindig egyes, kevésszámú családoknál. Ábrahám, Izsák és Jákob után, Isten egész népben, t. i. ezen patriarkák utódaiban alapította meg azt, miután ők Mózes alatt Egyiptomból kiköltöztek, és atyáik földére Kánaánba, visszatértek. Közel kétezer évig egyedűl Izrael népére volt szorítva az Isten országa; de Ábrahám egyik testszerinti maradéka által, ki egyszersmind Isten Fia, t. i. Jézus Krisztus által, ki kellett terjednie lassankint minden népekre, hogy azon áldásokban részesűljenek, melyeket az emberiség a vétek által elvesztett vala. Eképen tehát az Isten országa, a szent religio, először egy családban, azután egy nemzetségben, utóbb egy egész népben lőn megállapítva, végre pedig minden népek religioja lett, azaz, fokonkint fejlődött ki, mint minden, minek állandónak kell lenni e földön. Lényegére nézve ugyanazon szent religio, ugyanazon hit vala az (Zsid. 11.) mindenek üdvözítésére; de ezen religio, ezen hit, különböző fokozatokban, mindig terjedtebb kifejlődésben mutatkozott. E fokozatok közönségesen a patriarkai, a mózesi és keresztény kijelentésnek neveztetnek. Egységére és mégis fokonkinti fejlődésére nézve, sz. Pál (Kor. I. 13,11. Galat. 3,24.) az emberi életkor, a gyermek- az ifjú- s a férfikor fokozatos szükségleteihez hasonlítja azt. Valamint az embernek életkora minden szakában ugyanazon igazságra van szüksége, de különféle módon, úgy a kijelentésnek is különböző korszakban különböző módon kellett közöltetnie. A gyermek hisz és szeret, kevés törvényre is van szüksége, mivel a hit és szeretet neki törvényűl szolgál: úgy a gyermekded, patriarkális világnak kevés törvényre volt szüksége, mert szeretettel, gyermeki odaadással és hittel nagy mértékben bírt. Az ifjúnak, kiben az önhittség és önzés oly mértékben növekedik, minőben a hit és szeretet fogyatkozik, már több tanításra és fegyelemre van szüksége: úgy Izraelnek is, miután Egyiptomban makacs, engedetlen néppé fejlett, szigorú törvény és istenitisztelet fegyelme alá kellett hajtatnia, hogy mindig figyelmeztetve legyen teendőire, és szent szokásokhoz neveltessék. Mivelhogy ez időben igen érzéki és durva volt, a magas, szellemi igazságokat képek és hasonlatok nélkül nem foghatta fel. Azért adta neki Isten az igazság és szeretet religioját csupa látható s könnyen fölfogható formákban, jelképes szertartásokban és áldozatokban, melyek mintegy árnyai voltak a valóságos tárgynak, héja a magnak, hüvelye a bőséges szellemnek. Midőn végre az idő elérkezett, melyben Izraelnek az ifjúkorból a tökéletes férfikorba kellett át lépnie, ekkor az isteni nevelés ismét másképen mutatkozott. Valamint a tökéletes ember, ismereténél fogva hisz és szeret, s ezen hit és szeretet törvényűl szolgál neki, a nélkül, hogy annak teljesítéséhez fenyítékre és kényszerítésre lenne szükség: úgy a fenyítő törvénynek most már meg kellett szűnnie, s érzéki ábrázolatok helyett, az igazság, hit és szeretet religiojának teljes világosságban kellett elétünnie; már most oly törvény vált szükségessé, mely ne csupán kőtáblára irva külsőleg mutatkozzék, hanem a kegyelem segítségével, belső ösztönből, szeretetből teljesíttessék; s így az igazságnak többé nem csupán képekben, hanem közvetlen, maga valóságában kellett eléadatnia. A szellemnek és igazságnak, a hitnek és szeretetnek ezen új kijelentését, a kegyelemnek ezen belső törvényét maga az Isten Fia hozta le az égből, ki, mint Ábrahám fia, mint az egész emberiség Megváltója a bűntől és inségtől, emberi testben jelent meg a földön, mint ez az ó szövetség képeiben és jövendöléseiben előre megmondatott. Mert mint a zsidókhoz írt levél szent szerzője mondja (1,1.): „Sok rendben és sokféleképen szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által; legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk, kit mindenek örökösévé rendelt, ki által a világot is teremtette.“ Ő szerzette az új szövetséget az Isten és emberek között, melyről Jeremiás próféta jövendölt, mondván: „Ez leszen a szövetség, melyet Izrael házával kötök ama napok után: Az én törvényemet belsejökbe teszem, és szivökbe irom azt; és nekik Istenök leszek, és ők népemmé lesznek“ (31,33. 47-ik jegyz.). – Mikép szólott hozzánk az Isten Fia, mikép hirdette a kegyelem és szeretet új törvényét, mint jelent meg szegény sorsban a legnagyobb alázatosságban, mint élt, halt és dicsőíttetett meg, ezek teszik ama könyvek tartalmát, melyek evangéliomoknak, azaz örömizeneteknek neveztetnek. Ő maga nem írta ezen könyveket, hanem mennybemenete után hosszabb idővel, midőn a keresztény hit már messze kiterjedett a romai birodalomban, némelyek az ő apostolai és tanítványai közől, belső, isteni ihletésből, és valószinűleg sokak sürgetős kérelme következtében, írták le a négy evangéliomot a hívek tanítására és vigasztalására. Hogy Jézus maga nem írta azokat, az mitsem von le azok isteni hitelességéből; mert minthogy apostolainak megigérte a Szentlelket (Ján. 14,26.) ki őket emlékeztetni fogja mindazokra, miket ő nekik mondott vala, sz. Ágoston szerint, ez csak annyi, mintha tulajdon kezével írt volna. Ezen evangéliomok, a legrégibb bizonyságtételek szerint, Krisztus születése után az első század második felében keletkeztek, és hogy valósággal ugyanazon szent férfiaktól származnak, kiknek tulajdoníttatnak, ez oly igaz, hogy erről magok a pogányok és eretnekek is kétségtelen bizonyságot tesznek. A sz. evangélisták hihetőleg azon rendben írták könyveiket, mint gyüjteményünkben egymást követik; mert sz. Ireneus, ki a második században élvén, s az apostolok tanítványaitól tanúlván, az evangéliomok keletkeztének idejét igen jól tudhatta, az eretnekségek ellen intézett harmadik könyvében ezt irja: „Máté, a héber, héber nyelven irta evangéliomát, mialatt Péter és Pál Romában tanítottak s ott egyházat alapítottak. Az ő haláluk után Márk, a tolmács megirta, a mit Péter tanított, és Lukács, Pálnak útitársa, ennek prédikálása után szerkeszté evangéliomát. Végre János is, az Úr tanítványa, midőn Efezusban Ásiában tartózkodott, adott nekünk irott evangéliomot.“ Ezen könyvek csakhamar elterjedtek a hívek között másolatok által, mivel hitelességökről az apostolok kezeskedtek; midőn más egyéb iratok, melyek szintén Jézus életéről és tanításáról szóltak, bár kézen forogtak, de mivel ezen bizonyságot nélkülözték, hitelre nem találtak. Miért engedte az isteni Gondviselés, hogy Jézusnak négy életrajza keletkezett, a szent atyák ezt különféleképen értelmezték. Sz. Ágoston szerint, ez annak jelentéseül történt, hogy az evangéliom a világ négy részén hirdettetik, és mivel a négyes szám tökéletességet jelent; de valószinűbb okát, más sz. atyákkal (Ireneussal, nagy Gergelylyel, Jeromossal, Athanázzal) és több kathol. irásértelmezővel – a magát kinyilatkoztató, s az emberi nem üdvözítésével foglalkozó Istennek négy tulajdonságában találja, a mint ezeket jelképleg már Ezekiel próféta (1. r.) leírta. Valamint t. i. az ó szövetségben az üdvözítő Istenség, mint ember, király, engesztelő és Isten jelentette ki magát (lásd Ezekiel 1. r. s a jegyz.): úgy Jézusban is e négyféle tulajdonságban jelent meg, s Jézus élettörténetének Jézus Krisztus ezen négyféle tulajdona eléadásának kell lenni, valamint a négyféle történet nem egyéb, mint a négyféle tulajdon egy képbe összefoglalva. Ezen képre vonatkozólag a szent atyák minden evangélistának más-más jelvényt adnak, ama négyféle tulajdon jelentéseűl, Máténak ember-, Márknak oroszlán-, Lukácsnak áldozatborjú-, Jánosnak sas-képet, mely Isten madarának tartatott. E fölosztásnak, sz. Jeromos szerint, az az alapoka, hogy Máté Jézus Krisztus emberi nemzetség-lajstromával, Márk keresztelő Jánosnak ama lélekrázó prédikálásával: Tartsatok bűnbánatot! mint a királyi oroszlán szózatával, Lukács Zakariás papságával, János Jézus Krisztus örök istenségével kezdi evangéliomát. Ebből láthatni, miért nevezik a sz. atyák a négy evangélistát az Úr négyes kerubimszekerének, melyet Ezekiel az ő csodálandó látomomásában lerajzol (lásd Ezekiel 1. r. 14-ik jegyz.). A kerubok e látomásban az Úr hordozói, ki felettök trónon ül; oda mennek, hova az Úr lelke hajtja őket, és szárnyaikkal egymást érintik; ők húzzák az Úr szekerét, melynek kerekei rakvák szemekkel, és mennek, ha a kerubok mennek, megállnak, ha azok megállnak, fölemelkednek, a földről, ha a kerubok fölemelkednek. Mindez beteljesedett az evangélistákon; mert valóban ők az ember Fiának hordozói, az új szövetség kerubjai, kik egymást érintik szárnyaikkal, a mennyiben egymást kiegészítik, fölvilágosítják; ők a járók útmutatói, mert ők tanítanak előre haladni az élet útján, ők fölemelkednek másokkal, kik tökéletességre törekszenek, midőn Jézus tanításában és tetteiben mindig több mélységet és fönséget tüntetnek elő – a tökéleteseknek. Ennyit nyujtanak nekünk az evangéliomok minden külső, igénytelen egyszerűségök mellett is. E tekintetnél fogva irja sz. Jeromos Paulinushoz: „Ne ütközzél meg a szent könyvek egyszerűségén, mivel ezek részint a forditás hiányai miatt ilyenek, részint szántszándékkal irattak így, hogy a nyelv egyszerűsége által könnyebben megértessenek, és ugyanaz a szózat hangozzék a tudósok úgy, mint tudatlanok füleiben. Nem vagyok oly hiú és elfogúlt, hogy azt képzeljem, mintha azokat (egészen) érteném. De azért a kérőnek adatik, a zörgetőnek megnyittatik, és a kereső talál. Tanúljuk tehát a földön azon tudományt, mely nálunk az égben is megmarad.“ – Az evangélisták elsője, ki mint egy új Mózes, az új szövetséget megnyitja, – Máté.