A „Próféta“ szó görög eredetű, s olyat jelent, ki a jövendő dolgokat előre megmondja. A héberek kezdetben a prófétákat Roim- azaz Látóknak nevezték, mivel jövendöléseiket látomások által nyerték; később Nebiim- azaz ihletteknek, Istentől tanítottaknak neveztettek (Kir. I. 9,9.). A választott nép között mindenkor voltak próféták (Móz. I. 2,24. Judás 14.15. v. Pét. II. 2,5. Móz. I. 20,7. 27,27. s követk. 49,1. s követk. 37,5. Móz. IV. 12,6.7.8. Sirák 46,1. Bir. 4,4. Kir. I. 3.), de tulajdonképen való működésök a királyság behozatalával kezdődik, midőn az izraeliták Isten törvényének megtartásában lanyhábbak lettek (Kir. I. 2,12. s követk.), és az országot az Isten és nemzet között létező közvetlen viszony felbomlásának veszélye fenyegette (Kir. I. 8,7., 3-ik jegyz.). Ez időben társulatok- vagy iskolákban találjuk őket együtt, melyekben a tulajdonképen való jövendölésre, minthogy ez Isten ajándéka, nem képeztettek ugyan, de mégis előkészülhettek (Kir. I. 10,5. 11-ik jegyz.); ettől kezdve gyakorta fölléptek, míg az ország pusztúlása, melyet megakadályozni akartak, elkövetkezett, mert a megromlott nép az ő intéseikre nem hallgatott. A mint hátrahagyott irásaikból látható, föladatuk volt, egyrészt a nép szövetségét az isteni Királylyal megerősíteni, és a szorongatás idejében bizodalmokat az ő egyedűli segélyére irányzani; másrészt a gonoszságot, a színlett vallásosságot, s a mindinkább harapózó bálványozást megtorolni, s a törvénynek lélekben és igazságban való megtartására utasítani. Hogy tanításaiknak nagyobb nyomatékot szerezzenek, az engedetleneknek és megátalkodottaknak hirdették az isteni büntető itéletet, a jámboroknak s a szorongatásban epedő jóknak az örvendetes igéretet, különösen és leggyakrabban pedig a jövendő szabadítónak, s e földön az ő egyetemes, isteni országának eljövetelét; fenyegetéseiket és igéreteiket némelykor más népekre is kiterjesztvén.
A próféták könnyebb megérthetése végett, különösen a következőkre kell ügyelni:
1) Mivel a próféták az eseményeket, melyeket jövendölniök kellett, látomásaikban mint jelen s egyszersmind mint elmúlt tényeket szemlélték, ebből érthető, miért hirdették azokat hallgatóiknak és olvasóiknak a jelen vagy elmúlt időben, példáúl Izai. 9,6. „Kisded született nekünk, és fiú adatott nekünk;“ vesd össze Izai. 42,1. 45,1–8.; azután, miért hagyják el közönségesen az idő meghatározását, melyben valamely, megjövendölt eseménynek bekövetkeznie kell. Vesd össze: Zak. 14,7. Néha ugyan erről is adnak fölvilágosítást, mint Jeremiás a babiloni fogság hetven évét, és Dániel a Messiás eljövetelének és halálának idejét hirdeti; de ez csak akkor történik, midőn az idő meghatározása vala tulajdonképen tárgya a jövendölésnek. Vesd össze: Izai. 7,8.
2) A próféták az általok jövendölt eseményeket nem terjesztik elé mindenkor teljes összefüggésben, hanem azokból csak néhány vonásokat vesznek föl, mint azokat nekik a külső körülmények- és viszonyokhoz képest Isten kijelentette. Igy egyszer a Messiásnak csak alacsony, máskor csak dicsőséges állapotáról szólanak (Izai. 53. r. 11. r.), s ennélfogva az egyes jövendölések mind megannyi töredékek gyanánt tekintendők, melyek akkor alakúlnak tökéletes képpé, midőn az egyes vonások egybegyüjtetnek.
3) A próféták látomásai néha távlati képekhez hasonlítanak. Ezeken az előtérben levő tárgyak legerősebben vannak körvonalazva, kifejezve; de mennél messzebb tekintünk a távolba, annál inkább összefoly és homályos lesz minden. Épen a szent történeti látomásokban is a legközelebb teljesülendő jövendölések legérthetőbbek, a messze jövőt érdeklők pedig aránylag kevésbbé feltünők és homályosabbak. Igy a Messiás állapota az ő alacsonyságában, mint közelebb eső tény, sokkal világosabban van megjelölve (vesd össze: Izai. 53. r.), mint az ő második eljövetele dicsőségében. Továbbá, valamint a távlati képekben az elő- és háttér közötti tárgy nincs mind kijelölve, s az előtér a háttérrel sokszor mintegy összeolvadottnak látszik: úgy a prófétai látomásokban is a messze jövőben történendők egész közelségben látszanak a csakhamar végbemenő eseményekkel, a nélkül, hogy a közbeeső korszak fölismerhető lenne, hanem minden egymáshoz és egymásba szorítva, úgy állíttatik elé, mint egy kép a távlati táblán. Igy van összeállítva Jerem. 50. r. mely Babilonnak a persák általi meghódításáról szól, Jerem. 51. részével, mely e birodalomnak végpusztúlását tárgyazza, habár a kettőt ezer évnél több választja el egymástól. Vesd össze: Zakar. 9,9.10. Joel. 3.
4) Ily távlati jövendölésekben mindig oly események állítatnak össze, melyek egymáshoz hasonlítanak, vagy egymáshoz oly viszonyban vannak, mint az előkép a valósúláshoz, p. o. az asszíriusoktól való megszabadúlás a Messiás által leendő megszabadúlással (Izai. 10. 11. r.), a babiloni fogságból való kiszabadúlás a Messiás által végbeviendő váltsággal (Mikeás, Oze. Izai. Ámosz, Jerem. Ezekiel sok helyen), Dávid és Salamont, Sándor és a Makkabeusok korszaka a Messiás időszakával. Vesd össze: Oze. 2,20. Zak. 9. és 11. r.
5) A próféták, közleményeiket a jövendőről látomásban, és ugyanazért sokszor képekben nyerték. E képek kellő megfejtése végett az általok ábrázolt tárgyat meg kell különböztetni az ábrázolástól. Ez akkor lesz meg, ha az esemény valósulását a történelemben összehasonlítjuk a jövendöléssel. Ebből kitűnik, hogy a képben, mi a valóság, és mit kell csupán eléadási ékességűl tekinteni; igy p. o. a szőllőhegyről vett hasonlítást (Izai. 5.) a zsidók elvettetésének története, a Messiásnak gyakran képletes leirását (Izai. 11. és 42. r.) az ő története fejti meg. Mindazáltal ez elkülönzésében az ékességnek a tárgytól, figyelmesen kell vigyázni, mert csak akkor lehet valamit puszta eléadási ékességnek tartani, midőn az ábrázolatnak tökélesetes megfejtése nem található valamely későbbi történetben, melynek a korábbi esemény csak tökéletlen előképe volt; p. o. a babiloni fogságból történt kiszabadulás képletes leirásának tökéletesebb megfejtése Krisztus első és második eljövetelében található; a képeket azért nem lehet csupán amaz első eseményre szorítkozva fejtegetni, tán épen nagyításokúl tartani, hanem egyszersmind magyarázni kell ama további eseményekre is, melyek által tökéletesen megfejthetők lesznek (vesd össze: Izai. 40–66. r.). Azon esetben, midőn a jövendölés az Úr második eljövetelére vonatkozik, a képek megfejtését a történelemtől kell várnunk.
6) A próféták által használt képek gyakran úgynevezett előképek, vagyis az ó szövetség azon személyeinek és tárgyainak nevei, melyek által magasb értelemben a Messiás, és az ő eljövendő országának személyei és tárgyai jelöltetnek. Igy a Messiást gyakran nevezik Dávid királynak, az ő országát Dávid országának, az ő váltságát a vörös tengerből s a pusztából történt megszabadúlásnak (Izai. 11,15.16. Zak. 10,11. Oze. 2,15. Jer. 23,6. Mik. 4,1. s követk.), s a Krisztus hivei ellen agyarkodó ellenségeket az izraeliták ellen támadt pogány népek, p. o. Moáb (Izai. 25.), Edom (Izai. 63. Ámosz 9,12.), Magóg (Ezekiel 38.) nevei alatt említik.
A prófétai közlemények ezen fölhozott sajátságaiból látható, hogy a jövendölésekben bizonyos homálynak kell lenni. Ez azonban mitsem von le azokból, sőt épen e homály egyik bizonyítványa azok isteni eredetének, mivel ez által lesznek Isten egyéb műveihez és végzeteihez hasonlókká. A természet és történelem egyéb műveiben és eseményeiben is elrejtezik az Isten, de azért rejtezik el, hogy őt keressék, és hogy csak a keresők találják föl. Épen igy vannak a jövendölések is üdvös homályba borítva, hogy abban csak a keresők találják őt, és hitben találják föl.
A próféták nem mindnyájan ösztönöztettek az Istentől arra, hogy a nyert kijelentéseket és látomásaikat leírják; csak néhányan hagytak hátra irásban az utóvilágnak abból, mit élőszóval tanítottak. Azok, kiknek irásait még birjuk, a négy nagyobb és tizenkét kisebb próféták Barukkal, Jeremiás írójával együtt. Nagyobb és kisebb prófétáknak irásban hátrahagyott jövendöléseik nagyobb vagy kisebb terjedelméről neveztetnek. A nagyobb próféták között első Izaiás.