SZENT PÁL APOSTOL LEVELE A ROMAIAKHOZ.
Romába, a világ fővárosába, valószinűleg igen korán át lőn ültetve a keresztény hit. Ezt nem csak átalában azon élénk közlekedés gyanítatja, mely az ott tartózkodó zsidóság és Palesztina, Szíria és Görögország lakosai között létezett, hanem különösen a történelmi adatokban is több jelenség mutat arra. A kereszténység első pünköst-ünnepén romaiak is tanúi voltak a Szentlélek elküldetésének (Apost.cs. 2,10.). És ezek, habár valósággal egyházat nem alapítottak is Romában, de a fogékonyabb szivűeket lagalább figyelmesekké tették a keresztény hitre, és utat készitettek az evangéliom hirdetőinek. Az apostolok közől, igen alapos hagyomány szerint, legelőször Péter ment, Klaudius császár uralkodása alatt, azonnal Kornélius megtérése után (Apost.cs. 10. r.) Romába (Apost.cs. 22,17.). Később, még Pál előtt, Andronikus és Junias tanítottak ott (Rom. 16,7.). Pál ugyan többször szándékozott Romába menni; de mindig meggátoltatott (Rom. 1,10–15.). Midőn Korintusban másodszor tartózkodott (vesd össze: Rom. 16,23. Kor. I. 1,14.), ugyanakkor, midőn az Akájában és Macedoniában gyüjtött alamizsnával Jerusalembe készűlt menni (Rom. 15,23. s követk. Apost.cs. 20,3. 24,17.), Krisztus u. az 58. vagy 59. évben, Fébe pedig, a Cenkreában, Korintus kikötővárosában levő keresztény gyülekezet szolgálója, Romába utazott (Rom. 16,1.2.): sz. Pál a romaiak javára is működni vágyó kivánságának legalább némi részben eleget akarván tenni, levelet írt a romai híveknek addig is, míg Jerusalemből, Román keresztűl, útját Spanyolországba veheti (Rom. 15,24.), hogy a lelki ajándékokban őket személyesen részesíthesse (Rom. 1,11.). Ezen levél irására tehát Fébe útja adott legközelebb alkalmat. Sz. Pál ezen levélben úgy tűnik elé, minta világ apostola, ki a zsidókat és pogányokat Istennek egy családjává iparkodik egyesíteni; mert feladatáúl tűzi ki, bebizonyítani (1,16.17.), hogy mind a zsidók, mind a pogányok nem tulajdon érdemöknél fogva, hanem csak kegyelemből, az igaz hit által igazúlnak meg Isten előtt, és üdvözűlnek. Hogy ezen hitigazságot választá levele tárgyáúl, könnyen megfejthető ama viszonyból, melyben a zsidók és pogányok közől megtért keresztények egymás iránt állottak. Némileg a romai egyházban előforduló különösebb események is határozhatták erre az apostolt. Ugyanis a keresztény községek akkori időben azokból állottak, kik a zsidóságból és pogányságból tértek át. Minthogy pedig ezek születésök- és neveltetésöknél fogva, valamint szokásaik- és vallási szertartásaikra nézve egymástól oly igen különböztek, mindenütt támadhattak surlódások, mikre az emberi gyarlóság különben is oly hajlandó. A zsidók igen elbízták magokat abban, hogy a választott néphez tartoztak, és hogy a törvényt ők nyerték. Ezt, minden szertartásaival együtt, még miután a kereszténységre áttértek is, nélkülözhetlennek tartották az üdvösségre, s a pogányok közől megtérteket is kötelezni akarták annak megtartására. Ezeken még mindig némi tisztátalanságot képzeltek, minthogy előbb a tisztátalan, bálványozó pogányságnak hódoltak. A zsidók azért megvetették őket, és úgy tekintették, mint a kik egyedűl Isten kegyelméből jutottak a kereszténység igazságához, nem pedig jognál fogva, mint a zsidók. Ellenben a pogányságból megtért keresztények is felsőbbséget tulajdonítottak magoknak a zsidókból lett hivők felett. Ők bölcseikre hivatkoztak, kiknek tanítmánya sok részben tisztább volt a farizeusokénál; továbbá hőseiket és államférfiaikat emlegették, és azért méltóknak tartották magokat, hogy a zsidók legnagyobb részének kirekesztésével, a kereszténységre hivassanak. A zsidókat hűtelenségről és Isten iránti engedetlenségről vádolták, ki őket épen azért megvetette. Hogy ilyetén surlódások a romai keresztény községben is léteztek, ezen levél némely helyeiből (2,17.25. 4,1. 9,1–6. 11,18.19.) és az egésznek szelleméből lehet következtetni. Ily körülmények között legczélszerűbb volt az a tárgy, melyet az apostol azért választhatott, hogy a békét a zsidók- és pogányokból megtért keresztények között helyreállítsa, s egyszersmind Istennek a Krisztusban megjelent kegyelmét legdicsőbb fényben tűntesse elé. Állitását Pál igen mély okoskodással tárgyalja e levelének 1–11. részeiben; azután több erkölcsi intéseket adván, melyekre szintén az e községben divatozott visszaélések nyujthattak alkalmat, befejezi levelét. Ama tárgyalásban, melyet közönségesen a levél első felének neveznek, három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az apostol megmutatja 1-ször: hogy mind a zsidók, mind a pogányok egyenlőn büntetésre méltók, és hogy csak a Jézus váltságmunkájában helyezett hit által nyerhetnek kegyelmet, megigazúlást és üdvösséget (1,18–5,21.); 2-szor: hogy ezen hitnek egy, erkölcsileg jámbor élet cselekedetei által kell nyilatkoznia (6–8. r.); 3-szor: hogy ama zsidók, kik ezen hitet megvetik, az üdvözítő kereszténységből kizáratnak, – de mindamellett mégis beteljesedik az Isten igérete, hogy t. i. a Messiás által üdvösség jő a pogányok, sőt a zsidók részére is, mivel az utolsó időkben ezek is megtérnek, és belépnek az anyaszentegyházba (9–11. r.). Az ezután (12–16. r.) következő intések, üdvözlések és befejező gondolatok, teszik a levél második felét, melyek egymással nincsenek szoros összefüggésben. A levél eredetileg görög nyelven iratott, mivel ez az egész romai birodalomban ismeretes volt, s még a nők is beszélték. Sz. Pálnak minden levelei között ez legtartalmasabb, de legnehezebb is. Sz. Jeromos többször félretette azt, mondván: Pál! te nem akarod, hogy értsünk. E nehézségre nézve azonban megjegyzi sz. Ágoston: Isten azért engedte meg, hogy az emberi elme kevélységét megalázza, s ez által mintegy fölhíja, hogy e levél értelmének nagy bőségét vizsgálja és minden módon kifejtse. És azért szorgalmasan is fejtegették e levelet a keresztény anyaszentegyházban, és ugyanaz a Szentlélek, ki azt sugallotta, annak értelmét is földerítette.
Róm 1,1
Lásd e névről Apost. cs. 13,9.
Róm 1,1
Jézusnak, a Messiásnak lelki szolgája. Lásd Máté 1,1. A próféták is, hivatalukra vonatkozólag, Isten szolgáinak nevezték magokat (Móz. II. 14,31. Józ. 14,7.).
Róm 1,1
hivatva magától, Jézus Krisztustól (Apost.cs. 9,6.15.), mint a többi apostolok (Luk. 6,13.).
annak hirdetésére.
Lásd Ján. 1,45. 5,37.39.
Róm 1,3
emberi származás szerint.
Lásd Máté 1,1. Luk. 3,23. s követk. Ki nem csupán Máriától, Dávid nemzetségéből született ember, hanem (4. v.) öröktől fogva kijelöltetett, hogy magát Isten valódi Fiáúl bizonyítsa be hatalmas cselekedetek (csodatettek), szent életének és működésének szelleme, s különösen halottaiból való feltámadása által (Corn. a Lap.). A görög szerint: ki megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának, a megszentelő lélek szerint, a halálból való feltámadás által; a mi Urunk Jézus Krisztus felől, kitől a malasztot stb. A „megbizonyíttatott“ annyit jelent, mint (a hívek előtt) félreismerhetlenűl kijelentetett. „A mi Urunk Jézus Krisztus felől“ a 3. versre vonatkozik „az ő Fia felől.“
Róm 1,5
mi, apostolok.
Róm 1,5
vagy: az apostolság malasztját (Maldonat).
hogy minden népet megnyerjünk Jézus hitének, Jézusnak, az ő tiszteletére, dicsőitésére. Hit alatt az apostol érti a Jézusban és Jézus által ajánlott váltságnak készséges elfogadását.
Róm 1,7
Ide alkalmazandó a kezdet „Pál stb.“ Pál irja mindnyájoknak stb.
Ez a köszöntés, melylyel a levelek kezdődnek. Pál a legjobbat kivánja, a mit csak kivánni lehet: mert minden üdv alapja a kegyelem, s a váltság munkájának végczélja a békeség. Lásd Máté 5. r. 9-ik jegyz. Luk. 2. r. 14-ik jegyz. Ján. 14,27.
Róm 1,8
Innen kezdve a 16. versig terjed a levél bevezetése, melyben az apostol a Romában levő keresztények üdve iránti buzgalmáról tesz bizonyságot.
Róm 1,8
hogy ő, mint közbenjáró, hálámat az Atyához vigye (Origenes). Vagy: Hálát adok Istennek, hogy Jézus Krisztus, kitől minden adomány jő, titeket hivőkké tett (Ambr.).
az egész kereszténységben. A hit az evangéliom készséges elfogadása, mely külsőleg jámbor élet által nyilatkozik.
kinek az evangéliom hű követése és hirdetése által lelkiképen, nem a zsidó szertartásokban, hanem lélekben és igazságban szolgálok (Orig. Ar. sz. Ján. Teof.). Vesd össze: Ján. 4,23.
veletek tanításokat, üdvös rendszabályokat közöljek, megerősitéstekre a keresztény érzületben (Justinian.).
hogy a közös, keresztény érzület kölcsönös közlése által fölbátorodjunk, épüljünk, erősödjünk. „Az apostol alázatosan leszáll az apostoli méltóság magas polczáról, s magát is azok közé számitja, kiknek vigasztalásra és erősítésre szükségök vagyon.“
Róm 1,14
mívelt és míveletlen népeknek.
Róm 1,14
tanúltaknak és tudatlanoknak.
tartozom hirdetni mindennek az evangéliomot.
a mennyiben erőmtől telik.
Róm 1,16
A görög szerint: Krisztus evangéliomát.
Róm 1,16
a mennyiben azok, mik az evangéliomban hirdettetnek, t. i. Krisztus halála, érdemei, az üdveszközök, parancsok, igéretek – isteni erővel bírnak, s minden embert, kik valóban hisznek, üdvre, megtisztúlásra, megszentelésre és boldogságra segíthetnek. – A hit, mely itt kivántatik, nem csupán abban áll, hogy igazaknak tartsuk a kijelentett igazságokat, hanem oly élő bizalom az az evangéliomban nyujtott kegyelmek hathatósságához, mely nem csak elménket vezérli a kijelentett igazságok megismerésére, hanem akaratunkat is hajlandóvá teszi az isteni parancsok teljesitésére. Az igaz hitben tehát szükségképen benfoglaltatik a bizalom (remény) és a szeretet.
Az evangéliom ugyan különbség nélkül mindenek számára való, de mivel a zsidónép választott nép, melynek Isten a többi népek fölött magát kijelentette, az evangéliom is először nekik hirdettetik. Az apostol ezen és a következő versben kimondja értekezésének tárgyát, t. i. hogy az evangéliom által (mindaz által, mit az nyujt, tanít és igér), megigazúlást nyerhet Istentől mindenki, ha igazán hiszen.
Róm 1,17
mert az isteni megigazúlás abban (az evangéliomban) adatik hit által a hivőknek (Ágost.). E kifejezés „hitből hitre“ más, hasonló hely szerint (Rom. 3,22.) azt jelenti: „hit által a hivőknek.“ Mások úgy értik: hit által a hitben való további gyarapodásra. De valamint fönebb a hit által nem szabad csupán az evangéliom igaznak tartását érteni, hanem az egész embernek, az ő értelmének úgy, mint akaratának föltétlen, bizalomteljes odaadását, megegyezését mindabba, mit az evangéliom nyujt: úgy itt is a megigazúlás, mely e hitet követi, nem abban áll, hogy Isten az embert igaznak csupán kijelenti, hanem bűneitől megszabadítja, megszenteli és üdvözíti, megigazúlttá, isteni új teremtménynyé teszi; mert a hit magában foglalja egészen a kegyelmet, melyet a kereszténység nyujt, s igy a keresztséget is, mely a bűnös, megromlott embert megigazúlttá, és új teremtménynyé teszi (Ján. 3. r. 7-ik jegyz.).
Lásd Habak. 2,4. és az értelmezést. Az apostol tehát elkezdi (18. v.) oktatását, és pedig annak első szakaszát (lásd a bevezet.) azzal, hogy mindeneknek, a pogányoknak és zsidóknak bűnös és büntetésre méltó voltukat megmutatja (1,18–3,20.). A pogányokon kezdi (1,18–32.), hogy annál nyomatékosabban támadja meg a zsidókat, a nélkül, hogy őket azonnal fölingerelje.
Róm 1,18
Itt adatik oka, miért kell mindennek Isten által megigazúlni.
Róm 1,18
A görög szerint: kik az igazságot.
Méltán szólok én (17. v.) mindenek megigazulásáról, mert az emberek mindnyájan bűnösök, megigazúlásra szorúltak, először is a pogányok, kikre az Isten büntetése félreismerhetlenűl nehezedik. – Felőlök mondatik az, hogy Isten igazságát hamisság által föltartóztatják, mivel Istenről a jobb ismeretet magokban és másokban fejlődésre jutni nem engedik, s azt mintegy börtönben elzárva tartják (Anzelm.). Az apostol, úgy látszik, itt átalán az emberek igaztalanságáról szól; de hogy itt különösen a pogányok értetnek, kitűnik a következőkből.
mert az Istenről és az ő isteni tulajdonairól való ismeret előttök tárva áll azon kijelentés által, melyet Isten a természetben, a világ teremtésében, fentartásában és kormányzásában tett, mint következik.
Róm 1,20
Isten láthatatlan mivolta.
Róm 1,20
az ő örök, isteni mindenhatósága, mely a dolgok minden változandósága között megmarad.
ha tudatlansággal állanak elő, vagy a jobb ismeretet, mely közöttük nyilván van s annak meg is kell lenni bennök, magokban és másokban elnyomják (28. v.).
Róm 1,21
erényes élet által, miután ő nekik Istenségét a teremtmények által kijelentette.
Róm 1,21
hiú gondolatokra, bálványozásra vetemedtek. Lásd Kir. IV. 16,15. Jerem. 2,5. Itt kezdődik leirása az Isten haragjának (18. v.), vagy az Istentől való elhagyottságnak, mint büntetése azoknak, kik őt megismerni és tisztelni nem akarták (24. v.).
Az Istenről elfeledkezett életből származott az értelem vaksága. Az apostol a bálványozásba esést nem a tudatlanságból származtatja, hanem az elferdűlt akaratból, s az innen következett elveteműlt életből. Ime a szenvedélyek által megrontott sziv mint homályosítja el az értelmet is! A hitetlenség tehát nem máshonnan, hanem a megromlott szivből származik.
A pogányok nemcsak emberi alakban ábrázolták isteneiket, hanem az állatok majd minden nemét istenek gyanánt tisztelték. Lásd a bálványozás esztelenségéről Izai. 44,12. Jerem. 10,3–5. Dániel 5,23. Bölcs. 13,11–19. 15,7. s követk. Baruk 6. r. A keresztény is gyakorol bálványozást, habár finomabb modorban; mert mindaz, mit az ember Istennél inkább, vagy Isten akarata ellen szeret, bálvány.
Mivel jobb ismeretök ellenére, ily tévelyekre hajlottak, Isten megengedé, hogy a bujaság természet elleni bűneibe, ön- és gyermek-fertőztetésbe estek. Isten a bűnt bűnnel bünteti, vagy megengedi, hogy a bűn után még nagyobb bűn következzék.
az igaz Istent, hamis, hiábavaló istenekkel (Izai. 28,15. Jerem. 13,25.).
természet ellenes fajtalanságot űztek. Lásd 27. v.
És valamint ők nem tartották méltónak megtartani az Istenről való ismeretet. Értelme ez: Valamint az emberek Istent elhagyták, és szivöket tőle elfordították, úgy Isten is elhagyta őket (Apost.cs. 14,15.), s így történt, hogy a hamis istenek tisztelete a pogányokat még nagyobb romlottságba döntötte, mint minő a bálványozás előtti volt. Lásd a követk.
elveteműltséggel.
Róm 1,30
A görög szerint: Istent megvetők.
A görög szerint: elbizottak.
Róm 1,31
A görög szerint: hűtlenek.
Ez hű képe a pogány erkölcsi romlottságnak. Egyszersmind láthatjuk ebből, mivé lesz az ember, ha saját romlottságára hagyatik.
Róm 1,32
Istent és a törvényt; Isten a teremtett dolgok fölötti elmélkedésből (19. 20. v.), a törvényt saját lelkiismeretökből (Rom. 2,14.).
Róm 1,32
testi és lelki halálra (Rom. 6,23.), vagy a legnagyobb büntetésekre.
A görög szerint: kik habár megismerték az Isten igazságát, és belátták, hogy halálra méltók, kik az eféléket cselekszik, mégis nemcsak cselekszik azokat, hanem a cselekvőkkel még egyet is értenek. A Vulgata olvasása mellett több, igen régi görög kézirat szól.
Épen azért (Rom. 1,32.) mivel az ily elveteműltek keményen megbüntettetnek, te is, oh zsidó! bárki légy, nem vagy ment a vétektől, ha őket kárhoztatod; mert ez által tenmagadra mondod ki a kárhoztató itéletet, mivel te is épen oly elveteműlt vagy. Az ember itt a zsidó helyett vétetik, mint a 17. v. világosan mutatja. A zsidók átalán kárhoztatták a pogányokat, mint bűnösöket, valamint magokat egyetemben igazaknak nevezték. Lásd ez összefüggésről Rom. 1. r. 27-ik jegyz.
tudjuk, hogy az Isten ily gonoszok fölött részrehajlás nélkül itél. Az apostol a fönebb 1,32. említett okot, részletesebben fejtegeti, mintha ezt mondaná: Mivel az ily gonosztevők megbüntettetnek, azért te is méltó vagy büntetésre, mert tudjuk az isteni kijelentésből, hogy az Isten részrehajlás nélkül büntet.
Róm 2,4
Te talán az ő bőséges elnézését és türését annak jeléül veszed, hogy ő gonoszságodat helyesli, vagy tehetetlen azt megbüntetni?
A görög szerint: És nem gondolod meg, hogy Isten kegyessége stb.
azon időre halmozod fel a büntetést, midőn Isten eljő büntetni, s az ő igazságos itélete kinyilvánúl. Ez idő az utolsó közitélet napja.
külső és belső cselekedetei, érzelmei és szándékai szerint. Lásd Máté 25,31. s követk. 16,27.
Azok, kik a jövendő dicsőség után törekszenek, megnyerik ezt az örök életben (Origen. ar. sz. Ján.). A dicsőség, tisztesség és halhatatlanság itt egyértelműek, s az üdvözűltek dicső állapotát jelentik.
Róm 2,8
Mások szerint: ellenszegűlők. Pál ezzel az akkori zsidókat jelöli, kik a kereszténységet szünet nélkül ostromolták. Most e kifejezés alkalmazható annak és a tiszta tanítmánynak egyéb megtámadóira.
Valamint itt az igazság magában foglalja az ismeretet és erényt (Ján. 17,17.), úgy a hamisság a tévelyt és a bűnt.
Először a zsidókénak, mert ezeknek több eszközük volt jámborokká és erényesekké lenni, mint a pogányoknak. Lásd Rom. 1,16.
Lásd a 7-ik jegyz.
Isten nem tekint a származásra vagy egyéb külső viszonyokra, midőn itél (vagy különben más egyebet cselekszik az emberek iránt). Az isteni bíró részrehajlatlansága itt bővebben fejtegettetik. Az apostol tanítja, hogy mindenki megitéltetik, nem ugyan külső viszonyai szerint, hanem azon ismeret mértéke szerint, melyben Isten akarata felől részesűlt.
Róm 2,12
Mindazon pogányok, kik a természet törvénye ellen vétkeztek (14. 15. v.), a nélkül, hogy a zsidók mózesi törvényét ismernék, amaz előbbi törvény szerint, melyet ismertek, vagy legalább ismerhettek, fognak elitéltetni; és azon körülmény, hogy a mózesi törvényt nem ismerték, mitsem nyom a bíró mérlegén.
mint a mózesi törvény vallói.
mert, hogy valaki Isten előtt megigazúljon, nem elég a kijelentett törvényt bírnia vagy ismernie, hanem életét is a szerint kell intéznie.
Róm 2,14
Ez a 12. versre vonatkozik, és megfejti, hogyan vétkezhetnek a pogányok Mózes törvénye nélkül.
mi egy része a kijelentett törvénynek, tudniillik, ama rendszabályok, melyeknek ismeretére a pogányok értelmök világa mellett is eljuthattak.
A 15. és 16. v. értelme ez: Ők megmutatják, hogy törvényes cselekedeteik rendszabályai szivökbe vannak vésve, midőn arról bizonyságot tesz lelkiismeretök, a vádolás vagy felmentés által, itélet napján. Az apostol a lelkiisméretnek csak itélet napján való működéséről szól, mivel akkor egészen szabadon és tisztán fog az itélni (Bölcs. 5,3. s követk.), de egyszersmind annak átalán mindenkori működése is értetik. Az „evangéliom“ szó itt „hirdetett tanitást“ jelent. Jézusról, mint biróról lásd Ján. 5,22. Midőn egyébiránt itt a zsidóknak és pogányoknak cselekedeteik által való megigazúlásukról van szó, ez nem ellenkezik az apostolnak másutt kifejezett azon tanításával, mely szerint az ember a Krisztus váltságmunkájában való hit által igazúl meg Isten előtt; mert ama cselekedetek által a hit, különösen a Krisztus kegyelmében való hit, nincs kizárva. Ugyanis, zsidók és pogányok egyaránt Isten előtt érdemes cselekedetet nem tehettek, a nélkül, hogy egyszersmind ne hittek volna Istenben, s ne lett volna határozott óhajtásuk, megcselekedni mindazt, mi üdvözűlésökre nézve szükséges. Ez által hittek, habár nem külsőleg (explicite), de bensőleg (implicite) Krisztusban is, és e hitben megnyerték Isten kegyelmét, mely által jót cselekedhettek. Pál azért emeli ki a cselekedeteket, hogy mindkettőjöket magokba szállásra és bűnös voltuk megvallására bírja. Az sem mondatik itt, hogy ha zsidók és pogányok maradnak, saját törvényeikben is föltalálják üdvösségöket; mert midőn azt mutogatja nekik, hogy saját törvényeikkel mily kevéssé jutnak el az igazi erényre, sőt a leggyalázatosabb vétkekbe merűlnek, egyszersmind azt is szivökre akarja kötni, mennyire szükséges tökéletesebb vallási állapotba lépniök, melyben a hit és kegyelem tökéletes módon Jézus Krisztus által nyujtatik.
Róm 2,17
Eddig Pál a zsidók képzelt igazvoltát oly átalános állitásokkal ostromlotta, melyek a pogányokra is alkalmazhatók voltak; most egyenesen hozzájok intézi szavát, és megmutatja, mily ellentétben van életök a törvénynyel, melyet dicsekedve tanítanak, de cselekedeteik által meggyaláznak; és hogy a törvénynek ezen külső ismerete ép oly keveset használ nekik, mint a külső körűlmetélés, ha nincs egyszersmind körűlmetélt szivök.
dicsekszel, hogy Isten a zsidók Istene.
A görög szerint: és tanítva lévén, tudsz különbséget tenni (a megengedett és tiltott között).
az Isten templomán (Malak. 1,8.13.14.).
Tirajtatok is valósúl, mit már Izaiás mondott 52,5. a korabeli zsidókról, kik alkalmat adtak arra, hogy a pogányok balúl itéljenek a zsidók Istenéről, azt következtetvén a zsidók vétkeiből, hogy Istenök azokat helybenhagyja, vagy tehetetlen őket büntetni.
Róm 2,25
A körűlmetélésre, mint az Istennel kötött szövetség jelére, különösen büszke volt a zsidó, s azt megigazulásának zálogáúl tekintette.
mint alább 3,1. s követk. megmutattatik.
Itt az mondatik a körűlmetélésről, mi fönebb 12–16. v. a törvényről mondatott. Valamint a mózesi törvény puszta bírása a zsidót nem oltamazza Isten itélőszéke előtt, ha az a törvényt meg nem tartotta, és annak hiánya nem árt a pogánynak, ha különben a természet törvénye szerint élt: úgy a körűlmetélés mitsem használ a törvényszegőnek, és a körűlmetéletlenség mitsem árt a törvény megtartójának; sőt a körűlmetéletlen, ki teljesíti a törvényt (a természeti törvényt, mint a kijelentettnek részét, lásd a 17-ik jegyz.), még birája a törvényszegő zsidónak, s ennek büntetésre méltó voltát igen kitűnteti az által, hogy ő csekélyebb eszközök segélyével többet tett, mint a zsidó, kinek írott törvénye van, és a szövetség népe közé a körűlmetélés által fölvétetett.
Róm 2,29
a sziv tisztaságában, a törvényszerinti érzelemben és cselekvésben áll (Móz. V. 30,6. Jerem. 4,4.).
Az ily zsidó nemcsak az embereknél bir helyeslést, hanem Istentől is tetszést, kedvességet és megigazúlást nyer. Az Isten előtti megigazúlás itt a zsidónak ismét a törvényszerinti cselekvés folytán tulajdoníttatik, mely alatt azonban a hitet együtt kell érteni. Az ily hivő érzületű zsidó némileg már keresztény, s csakhamar külőleg is átlép a kereszténységbe; mert maga a törvény utasítja őt Krisztusra. Vesd össze mi erről a 18-ik jegyz. vége felé mondatott. Pál ugyan zsidóról beszél itt, de a keresztény igen jól alkalmazhatja azt magára. Neki sem használ az ő szövetségjele, a keresztség, ha a keresztségben nyert malasztot magában meg nem őrzi, s lelkének folytonos tisztítása által magában meg nem erősíti.
az egész zsidóságnak? Az apostol eddig a zsidóktól erkölcsi tekintetben minden előnyt elvitatott. Most, hogy magától elhárítsa azon gyanút, mintha a zsidóságra mitsem adna, ennek előnyéről nyilatkozik.
az isteni kijelentések, különösen a Messiásról való igéretek (Zsolt. 118,50. s követk. Móz. V. 18,15. s követk.), a mennyiben e nép a Messiás eljövetelét már reményli, s azért az ő valóságos megjelenésekor annál könnyebben hisz benne.
Összefüggésben az előbbivel, értelme ez: Ez igen nagy előny, mert az isteni igéretek a zsidók között teljesedésbe mennek, ezek tehát az üdvöt egyenesen megnyerhetik. Mert, hogy némelyek engedetlenek voltak, s a Messiásról tett igéreteknek, úgy, mint midőn megjelent, magának sem hittek, vajjon ez megszűnteti-e Isten hűségét, hogy ő igéreteit ne teljesítse? Épen nem. – A nép nagyobb száma volt hitetlen, de az apostol kimélve „némelyeknek“ mondja. Ezen eszmét, hogy a zsidók hitetlensége által a váltság igérete nem semmisűl meg, az apostol bővebben fejtegeti alább 9,6. s követk. 10. és 11. r.
Mert Istenben lehet bízni, hogy megteszi, a mit igér, de az emberekben nem lehet bízni, s az emberek ezen biztalansága az Istenben való bizodalmat annál nagyobb fényben tűnteti elé, mint egykor Dávid vétke Isten igazságos voltát, azért mondta Dávid: Az én vétkem, melyet Isten megbocsátott, mutatja, hogy Isten igazságosnak találtatik a bűbocsánatra nézve tett igéretében, és igazoltatik, ha valaki őt igaztalanságról akarná vádolni (Gerg.). Hasonlóképen (akarja Pál mondani) az emberek biztalanságából és hűtlenségéből annál inkább kitűnik az Isten hűséges volta, és hogy őbenne lehet bízni. E szavak „minden ember hazug“ Zsolt. 115,11. vannak, és Dávid idézett szavai Zsolt. 50,6.
Pál önmagának tesz ellenvetést: Ha a zsidók biztalansága és hűtelensége által azon jó eszközöltetett, hogy Istenben való biztossága és az ő hűsége annál fényesebben kitűnt: vajjon Isten nem igaztalan-e, midőn azokra mér büntetést, kik az ő megdicsőitésére szolgáltak? (úgy beszélek, mint az emberek, hibásan, beszélni szoktak). Épen nem. Mert ha Isten ezeket nem büntetné, akkor soha egy bűnt sem büntethetne, mert Isten minden bűnt saját megdicsőitésére fordít, s így a világitélet is megszűnnék, a mi pedig képtelenség, mert épen úgy kell lenni jutalomnak és büntetésnek, mint különbség van jó és rosz között. A „világ“ alatt itt a gonoszok értetnek a zsidók és pogányok között (Rom. 11,12.).
A 6. és 7. v. értelme ez: Igen, a világitélet elenyésznék; mert ha a zsidók hűtlensége nem büntettetnék, mivel az által Isten hűséges volta megdicsőittetik, akkor egy bűnöst sem lehetne megbüntetni. Sőt azt lehetne következtetni, hogy roszat tenni kell, hogy abból jó (t. i. Isten dicsőitése) következzék, a mint némelyek e következtetést rám akarták fogni. Ezen hitetlenek, e hűségtelenek (3. v.) elkárhoztatása igazságos. E szavak által „hogyan itéltetem én el stb.“ Pál magát állítja más bűnösök helyére átalán, azért ezek értendők.
Róm 3,9
Az apostol ismét visszatér az 1. versre.
Róm 3,9
Azért, mivel az isteni kijelentések birtokában vagyunk, nagyobb-e a mi erkölcsi becsünk, mint a pogányoké? Jobbak vagyunk-e, mint ők?
Pál visszatér azon állitására, hogy az emberek mindnyájan bűnösök. Megmutatja ezt az ó szövetségből, s ezzel különösen a zsidókat vágja, kikre az idézett versek (10–18.) egyenesen írattak. A zsidók úgy is bűnösöknek tartották a pogányokat; a mint ama helyeken, melyek az ó szövetség különféle részeiből szedettek össze (lásd Zsolt. 13. 9-ik jegyz.), csakugyan együtt értetnek.
Az apostol itt leirja minden ember bűnös voltát, mely egyiknél nagyobb, másiknál kisebb mértékben mutatkozik. De azért nincs ellenmondásban azon fönebbi állitásával (2,13.14.29.), melynél fogva megengedi, hogy vannak igazak, kik a törvény szerint cselekszenek, és Isten előtt megigazúlnak; mert ezen igazak sem tiszták egészen, s magok is bűnösöknek ismerik el önmagokat.
Ezek vétkességről szólnak a zsoltárok és a próféták. Mivel pedig mindaz, mi ezek által mondatik, a zsidóknak mondatik, ez által tehát a zsidók vétkeseknek bizonyúlnak be; úgy hogy mindnyájan, zsidók, pogányok, nem hogy cselekedeteikben megigazúlást találhatnának, hanem Istenhez tartoznak kegyelemért folyamodni (Ágost.). A görög szerint: és az egész világ bűnösnek vallja magát Isten előtt. Vagy: az egész világ Isten büntetőitélete alá esik.
Mindenki kénytelen magát Isten előtt bűnösnek ismerni, kegyelemért esedezni, mert a puszta törvény által, legyen bár az a zsidók erkölcsi törvénye, vagy a pogányok természeti törvénye, egy ember sem nyerhet megigazúlást Isten előtt, épen mivel egy ember sem teljesíti azt egészen, és ez, magában véve, nem bír megigazúlást szerző erővel. A zsidó sem nyerhet Isten előtt megigazúlást szertartásainak teljesítése és áldozatainak bemutatása által, mivel ahhoz ezeknek sincs belső erejök. A törvény csak a bűn megismerését eszközölheti, azaz, megtaníthat arra, mi van megengedve, mi van megtiltva, mi az erény, mi a bűn, valamint az engesztelő áldozatok is a bűnre ugyan emlékeztetnek, de azt nem törölhetik el (Zsid. 10,3.). A bűnbocsánatnak és megszentelésnek Istentől kell jőni.
Most pedig bekövetkezett ama tökéletes vallási állapot, midőn az evangéliomban azon igazság (megigazúlás) hirdettetik, mely nem a törvény által, hanem Isten által adatik. Ezen, Isten által való igazság (megigazúlás) nem csak a bűnbocsánatot adja meg, hanem az éltető, újjáteremtő, megszentelő és üdvözítő Léleknek malasztját is megszerzi (lásd Rom. 1,17.); mert ha valaki tisztává lesz és annak nyilváníttatik Isten eszközlése által, ez máskép nem is gondolható, mint lelkiképen és éltetőleg, mivel ő maga szellem és élet. Ez a megigazúlás annyiban nem új, a mennyiben már az ó szövetségben kijelentetett (Móz. I. 49,10. Móz. V. 18,15. Jerem. 23,6. 33,16. Izai. 45,17.53. s követk. Dán. 9,18.), és az ó szövetségi jámborok csak ez által igazúltak meg (lásd Rom. 2. r. 18-ik jegyz. vége felé); de annyiban új, a mennyiben először az evangéliomban lőn az először határozottan hirdetve, és a hívők azt nem csupán jövendölésképen, mint az ó szövetségi jámborok (Péter I. 10,11.) hanem tiszta valóságképen ismerik meg és fogják föl. Egyébiránt e kifejezéssel, hogy a megigazúlás nem a törvény által, hanem Isten által vagyon, nem az mondatik, mintha az ember magát minden törvénytől feloldozhatná, vagy megigazúlásra önmagának is nem kellene működnie, sőt épen ellenkezőleg, mint a következőből (22. 25. 31. v.) kitűnik.
E megigazúlást Isten nem adja az ember nélkül, hanem az ember ezt a Jézus Krisztusban való hit által nyeri meg. E hit által különbség nélkül zsidók és pogányok egyaránt nyernek megigazúlást. E kifejezés „mindazoknak és mindazokon“ e helyett van „mindenek részére kivétel nélkül.“ Mások (Anzelm.) szerint „mindazoknak“ az emberek egyetemességét, „mindazokon“ a megigazúlás isteni eredetét fejezi ki. Lásd a hitről Rom. 1,17. Mivel a hit Krisztust egészen magában foglalja, nem pedig csak egyet mást, mi Krisztustól vagyon, s épen ezért nem csupán abban áll, hogy igaznak tartja az ő tanítását és igéreteit, s így a hit nem lehet csupán csak hivés és bizodalom, hanem szükségképen az akaratot is magában kell foglalnia, mely engedelmeskedni kész legyen mindannak, mit Krisztus parancsolt; tehát a hit a reménynyel, s e kettő a szeretettel szükségképen kapcsolatban van, és csak az ily hivő remény vagy reménylő hit, melynek a szeretet ad életet, nyerhet megigazúlást. Ily egyesűlésben állitja elő a trienti sz. gyülekezet a hitet, reményt és szeretetet, mint előkészületet a megigazúlás elnyerésére, és megmutatja (6. ül. 6. r.), hogy a felnőtteknek nemcsak igaznak kell tartaniok mindazt, mit Isten kijelentett, hanem reményleniök is kell, és azon Isten szeretetével kezdeniök, ki kútfeje minden megigazúlásnak. Ezen előkészület után úgy következik, e sz. gyülekezet szerint (7. r.) maga a megigazúlás (a keresztségben vagy bűnbánat szentségében, vagy ezek nélkül, ha fölvenni azokat lehetetlen, de meg van az óhajtás azok fölvételére), mely nem csupán a bűnöknek bocsánata, hanem a belső embernek megszentelése és megújulása, mit ez szabad akaratból fogad el, és magában működni enged. Kisdedeknél a megigazúlás a keresztségben szintén a hit által történik, de melyet a kereszteltek helyett a kereszt-atyák vagy anyák indítanak föl. Ez pedig megtörténhetik, a mennyiben a keresztények átalán egymásért érdemszerzőleg működhetnek, különösen hihetnek, ha azok, kiknek hinniök kellene, még hinni nem képesek (lásd Luk. 8,50.). Továbbá a hit fölindítása a kereszt-atyák által azért is tekintethetik úgy, mintha az maga a keresztelt által történnék, mivel ez fölserdűlt korában a keresztségi fogadást megújítja.
Róm 3,23
vagy csupán az eredeti bűn, vagy pedig a cselekedeti bűn által is.
a megszentelő malasztot. Mások a dicsőség alatt az isteni képmást értik, mely a bűn által eltöröltetett. Mások szerint: nélkülözik az Isten tetszését (lásd Rom. 2,29. Ján. 5,44.)
A megigazúlás (bűnbocsánat és megszentelés) kegyelmét az emberek a nélkül, hogy megelőző, tevékeny hitök által (lásd a 14-ik jegyz.) megérdemlenék, csupán Jézus Krisztus váltságának következtében nyerik (trienti sz. gyülek. 6. ül. 8. rész.). A váltság tulajdonképen jelenti egy rabszolgának pénz általi kiváltását az ellenség hatalmából. A rabszolga az ember, a váltság-ár Krisztusnak engesztelő halála, az ellenség a bűn és sátán hatalma. Megjegyzendő tehát, hogy a tevékeny hit a megigazúlás (keresztség vagy bűnbánat) előtt megnyerni ugyan a megigazúlást, a mennyiben Isten azt föltételűl rendelte, de nem érdemli meg úgy, mintha Isten tartoznék azt megigazúlttá tenni, ki igazán hisz. Sőt inkább a megigazulás önkéntes ajándéka Istennek, melyben Isten minden tulajdon érdemünk nélkül részesít minket. Ugy van ez, mint példáúl egy emberrel, ki a kútba esett. Hogy kihúzhassák, magának is meg kell a kötelet fogni, melyet neki nyujtanak, s ez elengedhetlen föltétele szabadúlásának; de ezáltal nem érdemli meg a szabadúlást, mely neki csupán önkéntes kegyelemből nyujtatik. De másképen van a dolog a cselekvő hittel, vagyis a hittel és jócselekedetekkel a megigazúlás után. Ezek érdemesek, mivel a kegyelemnek már megnyert állapotában, tehát Krisztusban és Krisztussal tétetnek, így egyszersmind Krisztus tettei, s ennyiből szükségképen érdemeseknek kell lenniök.
A 25. és 26. v. értelme ez: Mindnyájan megigazúlhatnak Jézus Krisztusban, mert őt Isten engesztelő áldozattá tette, hogy véres halála által, mely a bűnt és a bűnnek büntetését elvevé, megszabadúljanak mindazok, kik benne hisznek. Ezzel ő, az igazságos, ki a bűnt nem hagyhatja büntetés nélkül, az ő büntető igazságát szeretetével egyesülten tűntette ki, hogy így az igazság és szeretet egyesülve eszközölhesse bocsánatát ama bűnöknek, melyek Krisztus halála, az igazságnak és szeretetnek ezen ténye előtt elkövettettek. Ezeket Isten, hosszútürésénél fogva eddig engeszteletlenűl, bocsánat nélkül hagyta; de most ezen igazságát (és szeretetét) ki akarta jelenteni, hogy nemcsak ő igazságosnak ismertessék, ki büntet és szeret, hanem hogy mindazok is megigazúlást nyerhessenek, kik Jézus Kirsztusban és az ő váltságmunkájában igazán hisznek. – Jézus vére Jézus véres halála helyett vétetik; mert nem a vér önmagában, hanem a véres halálban magát a bűn büntetéseűl feláldozó Krisztus érdemlett és szerzett váltságot az emberiségnek. Mivel a vér az állati élet legfőbb tényezője (Móz. III. 17,11.), igen nagy jelentőséggel bír az, hogy Krisztus oly halállal akart meghalni, melynél az ő vére ontatott; mert ez által a testi, az állati életnek, a kivánságoknak megtagadása volt jelképezve, mi a kereszténységben kötelességűl tétetik. Az Isten igazsága alatt, fönebbi helyen, nem csupán büntető igazsága (Origenes), hanem egyszersmind szeretete is értetik; mert mondatik, hogy igazságát kitüntesse a bűnök elengedéseért, ennélfogva az szeretet nélkül nem képzelhető (Ar. sz. Ján. Ágost. Anzelm.). Istennek, mint igazságosnak a bűnt büntetni kellett, de hogy a végtelen büntető igazsággal az ő végtelen szeretetét összhangzásban tartsa, Fiát állította a bűnös emberiség helyére, s így a bűnt mintegy önmagán büntette meg, a mennyiben a Fiú fölvette az emberi természetet, s mint isteni személy ment szenvedésre és halálra, hogy ez által végtelen engesztelő áldozatot mutasson be a végtelen vétségért (Anzelm.). Krisztus föláldozta magát minden bűnért, melyek halálát megelőzték és követik; az apostol csupán a Krisztus halála előttieket említi, mivel bűnök ugyan azután is következnek, de nem kellene következniök. Ily szeretet után, jelenti az apostol, szűnjék meg a vétek és vétkes kivánság, bűnről többé szó se legyen.
Róm 3,27
Miután a hitből való megigazúlást ily mélyen fejtegette az apostol, diadalmaskodva kérdezhette a zsidókat: miképen állíthatják még, hogy a megigazúlásra nézve valami előnynyel bírnak a pogányok fölött, és hogy megigazúlást a mózesi törvény megtartása által nyerhetnek? Ha ez állana, következteti Pál, ha az ember csak ezen törvény által igazúlhatna meg, akkor csak a zsidók lennének képesek megigazúlni, és nem a pogányok, kik a mózesi törvényt nem bírják; tehát Isten csak amazoknak tette volna lehetővé az üdvözűlést, és nem ezeknek is, s akkor csupán amazokra, és nem egyszersmind ezekre nézve is lenne Isten, azaz, üdvözűlés kútfeje, szerető Atya.
Róm 3,27
nincs helye annak.
Melyik törvény által igazúlunk meg Isten előtt? talán a mózesi szertartások és erkölcsi törvények egyedüli megtartása által? Nem, hanem a hit által, mely a törvényt teljesíti. Lásd a 31. v.
Mi azt hiszszük, hogy az ember ama hit által jut megigazúlásra, mely a reményt és szeretetet magában foglalja (Gal. 5,6. Kor. I. 13,2.), nem pedig ama törvényszerű cselekedetek által, melyek e hit nélkül tétetnek, legyenek azok bárminők. Vesd össze: 19–25. v.
A Krisztusban való hit nem törli el a törvényt, hanem inkább megerősíti, a mennyiben megtanít azt tökéletesen teljesíteni (lásd erről Máté 5,17–19. Rom. 6. és 7. r.), s a hit már az ó szövetségben is föltalálható. Ez utóbbi eszme az, melyet az apostol a következő részben fejteget, megmutatván, hogy Ábrahám és Dávid hit által igazúltak meg, és nem csupán a törvény cselekedetei által.
Értelme ez: Miután bebizonyíttatott, hogy az ember hit által igazúl meg, mi lett Ábrahámmal a mi atyánkkal? Vajjon ő csupán a törvényszerű cselekedetek által nyert-e megigazúlást, vagy a hit által? – E kifejezés „test szerint“ annyit tesz, mint csupán a törvényszerű cselekedetek által, mi nemcsak a külső szertartásokat foglalja magában, minő a körűlmetélés (10. v.), hanem egyéb erkölcsi cselekvényeket is, melyek a hit állapotán kivül vitettek véghez, mint ezt a 2. 4. 5. versben a munkálkodás megfejti (vesd össze: Rom. 11,6. Efez. 2,8.). Justinian. A feleletet hozzá kell gondolni. Nem e cselekedetek, hanem a hit által, lásd a követk. és az 5-ik jegyz.
test szerinti, földi, emberi érdeme van, mely megfelel az ő földi működésének, de mely nem érvényes az Isten előtt.
Róm 4,3
hogy Isten az igéreteket teljesíteni fogja, melyet neki nagyszámú (lelki) ivadékról (13. v. s követk.) tett.
Ezen hivő bizalomért csupán kegyelemből, minden megelőző jócselekedetek érdeme nélkül, úgy tekintetett, mint megigazúlásra méltó, s ettől fogva érdemesítette őt Isten a megigazúlásra (bűnbocsánatra, megszentelésre, üdvözűlésre). Az igazságúl való tulajdonitás nem úgy értendő, mintha Ábrahám csak igaznak tekintetett volna, a nélkül, hogy Isten őt valóban az igazság állapotába helyezte volna; hanem azt akarja kifejezni, hogy Isten az ő érdem nélküli, bűnös állapotát kegyelemből a hitért olyanúl tekintette, mely attól kezdve a megigazúlás állapotába vala átmenendő.
Róm 4,5
A 2–5. v. értelme és eszmesorozata ez: Ha Ábrahám ama cselekedetek által nyert megigazúlást, akkor azzal dicsekedhetett (habár nem Isten előtt), sőt a megigazúlást, mint érdemlett jutalmat, követelhette. De ennek ellenmond az írás, mely szerint a megigazúlás neki csupán hitéért és csak kegyelemből adatott. Ezt pedig nem lehetne mondani, ha Ábrahám az ő cselekedeteinél fogva igazúlt volna meg; mert a jócselekvőt megilleti a jutalom tartozásból, a hivőnek pedig a megigazúlás jutalma nem tartozásból, hanem kegyelemből adatik, azaz, tulajdoníttatik.
„az Isten kegyelmének végzése szerint“ nincs meg a görögben.
Valamint Dávid is a megigazúlást nem a jócselekedeteknek tulajdonítja, hanem Isten érdem nélkül adott kegyelmének (melyben a hivőleg bízó részesűl).
Vajjon csak a körűlmetélt szabadúl-e meg a bűntől (igazúl-e meg) s azért boldognak magasztaltatik, vagy pedig a körűlmetéletlen is (ha hiszen és bízik)? Ez is, gondolja hozzá az apostol; mivel Ábrahám a hitért, és nem a körűlmetélésért vagy más jócselekedetért igazúl meg. A körűlmetélés nem is szolgálhatott arra okúl, folytatja tovább, mivel akkor, midőn megigazúlt, még nem is volt körűlmetélve.
Ábrahám a nagy számú ivadékról való igéretet (Móz. I. 25,5.) előbb vette, mint a parancsot, hogy magát körűlmetéltesse (Móz. I. 17. r.). Tehát még a körűlmetélés előtt megigazúlt, mely csak azon hitére, hogy az igéret teljesedni fog, következett.
Ábrahám a körűlmetélést tulajdonképen az Istennel való szövetség jeléűl vette (Móz. I. 17,9.), de e szövetség nem létesűlendett, ha Ábrahám az igéretnek hitelt nem ad, s ez által már előre meg nem igazúl. Ily módon a körűlmetélés, jele volt Ábrahám hitigazságának is. A szív belső körűlmetélése, az érzéki ember megtagadása, még most is jele a hitéletnek a keresztényben.
Róm 4,12
a testi és lelkiképen körűlmetélteknek. Lásd az előbbi jegyzetet.
Róm 4,12
testiképen.
hanem azoknak is, kik Ábrahám hitéletét követik, és lelkiképen körűlmetéltek.
Eddig azt tanította az apostol, hogy Ábrahám nem a cselekedetek (1. 2. v.), hanem az igéretben való hit által igazúlt meg; most megmutatja, hogy az igéret is csak a hit által teljesedett be rajta, úgy hogy értelme ez: Nem a (teljesített) törvény (erkölcsi törvény) miatt lőn Ábrahám és az ő ivadéka, a világuralom örököse, hanem az igéret azon igazságért teljesedett, melyet Ábrahám és az ő maradékai a hit által nyertek. Itt tehát nem az igéret adásáról, hanem annak teljesedéséről van szó, mint világosan mutatja a 14. v. hol valóságos örökösök emlittetnek, nem pedig olyanok, kiknek az örökség megigértetett (vesd össze: Gal. 3,18.). A világuralom alatt a világnak, a világ ellenséges, érzéki, gonosz hatalmának legyőzése, annak megnemesítése és itélete (Jel. 3,21.) értendő. Ez Ábrahámnak, különösen az ő maradékának, Krisztusnak, és a keresztényeknek adatott meg. A világ fölött pénz és vagyon által nyert uralomról beszélhetnek ugyan Ábrahám földi fiai, a mostani zsidók, de ebben csak nem akarják látni az isteni igéret teljesedését; mert ez Istenre nézve a legkeserűbb gúny lenne. Annak okát, miért nem teljesedett az igéret a törvény teljesítése által, előadja a 15. 16. v.
Mert ha nem a hittől, hanem a törvény teljesitésétől függ az örökség megnyerése, akkor ezáltal nem csak a hit, hanem az igéret teljesedése, maga az örökség is elenyészik, mivel ama törvény tökéletesen nem teljesíthető (lásd Rom. 3,20.), úgyannyira tehát, hogyha a föltétel nem teljesíttetik, a föltételezett, a megigért örökségnek sem lehet helye. Másképen áll a dolog, ha a hit a föltétel, és ama törvény nem tekintetik föltételűl; ekkor a törvény megszegése nem semmisíti meg az igéret teljesedését, úgy van, mintha törvényszegés nem is lenne. Jól megjegyzendő, hogy ezen törvény alatt mindig csak a hit állapotján kivüli törvényt kell érteni, nem pedig azon törvényt, mely a hitben teljesíttetik, mert ez a szeretet által teljesíttetik, mi a hitnek lelke, élete, különben a hit holt. Lásd Rom. 3,31.
Róm 4,16
a hit az ő cselekedeteivel, melyhez az örökség van csatolva.
Róm 4,16
hogy az örökségben nem ama cselekedetekből való érdemekért, hanem tisztán kegyelemből a hit által részesüljenek mindnyájan.
nem csak a zsidó (ha hiszen), hanem a pogány is, ki Ábrahám hitén vagyon stb.
Róm 4,17
Isten akarata szerint, hiténél fogva.
ki mindenható, s így megteheti, hogy a népek, melyek előbb nem voltak, Ábrahám fiaivá legyenek. A semmiből való előszólitás Ábrahám hitére vonatkozik, melynélfogva hitte, hogy Isten teljesíteni fogja a nagyszámú ivadékról tett igéretét, őt magzattal megajándékozza, daczára annak, hogy mind ő, mind felesége már élemedett korú. Ezzel Pál igen alkalmas átmenetet képez Ábrahám hiterősségének most következő leirásához.
Róm 4,18
hogy teljesedni fog a mit reméll; reményen kivűl is teljes bizodalma volt.
mint az ég csillagai (Móz. I. 15,5.)
Lásd Móz. I. 17,17.
midőn elismeré, hogy ő mindenható és igéreteit teljesítő.
Ezen föltétlen hite, hogy Isten bizonyosan teljesíteni fogja igéretét, melynél fogva őt a világ atyjává és urává akarta tenni, – eszközlötte neki a megigazúlás kegyelmét. Lásd a 3. v. A gondolkodó kereszténynek itt eszébe jut: Vajjon nem csupán a Krisztusban való hit-e az, mely megigazúlást szerez, mikép igazúlhatott meg tehát Ábrahám az ő hitében? Midőn Ábrahám azt hitte, hogy nagyszámú ivadéka lesz, mely a világot uralmába fogja ejteni, akkor habár nem külsőleg kifejezve, de bensőleg hitt Krisztusban is; mert ez volt ivadékában a legfőbb, ki neki számtalan lelki maradékot nemze, mely a világot meghódítja. Tehát van kifejlett és kifejletlen hit.
Hogy Ábrahám hite neki megigazulásúl tulajdoníttatott, ez számunkra is megiratott; mert valamint Ábrahám a hűséges és igéreteit teljesítő Istenben való hit által megigazúlást nyert, úgy mi is kegyelmet nyerünk, ha őbenne, mint olyanban hiszünk, ki Jézus Krisztus által váltságmunkáját véghezvitte, az ő keresztre feszíttetését bűneink eltörlésére, föltámadását megdicsőítésünkre fordította.
A görög szerint: békeségünk vagyon stb. Az itt következő elsorolása a megigazúlás gyümölcseinek, függeléket képez az első főponthoz, a hit által való megigazúláshoz (lásd a bevez. e levélhez). A békeség, ellentéte a haragnak, kiengesztelődés, bűnbocsánat az. Lásd a békeségről Rom. 1,7. is.
Róm 5,2
ki által a megigazúlást szerző hit eszközlésével résztveszünk a kegyelem-adományokban is, melyekkel most bírunk. Ezen kegyelem-adományok alatt az egész keresztény kegyelem-állapot értendő, a szentségekben a való részesűlés, a belső felvilágosítás a Szentlélek által.
az örök boldogság dicső állapotában. A görög szerint …az Isten fiainak dicsőségében. A multra vonatkozólag békeségünk van Istennel; a jelenben élvezzük a Lélek ajándékait; a jövőre nézve dicső állapotnak örvendhetünk.
A 3–5. v. értelme ez: Mi nemcsak az örök boldogsággal dicsekszünk, hanem még szorongatásokkal is ez életben; mert ezek nemcsak hogy a boldog örökkévalóságot váró reményt tőlünk el nem rabolják, sőt inkább megerősítenek abban, minthogy azok béketűrésre vezetnek, a tűrés pedig a hűség próbája, a megpróbált hűség pedig ismét azon reményt bírja, mely nem csalódik meg, mivel az Isten szeretete, mely a Szentlélek által sziveinket elfoglalta, tehát maga az Isten kezeskedik érette. Az Isten szeretete alatt maga Isten, ki magát velünk közli, a Szentlélek értendő (Ar. sz. Ján. Teof. Ambr.), egyszersmind pedig a szeretet is, melylyel mi Istenhez viseltetünk, mint a Szentlélek működése (Ágost. Bern. Anzelm. a trienti sz. gyül. 6. ül. 7. r.); mert mind a kettő, t. i. Isten szeretete az emberekhez, és az embereké Istenhez, mindig egybe van kapcsolva, midőn az ember készséggel befogadja a hozzája betérő Istenséget. Isten szeretete az emberekhez a következőből még inkább látható lesz Krisztusnak a bűnösökért szenvedett áldozathalála által.
Róm 5,6
tehetetlenek magukon segíteni, bűnösök (8. v.)
midőn az idő betelt (Galat. 4,4.).
bizonyos jótevőért; bár ez is ritka példa.
„az elrendelt idő szerint“ nincs a görögben.
Róm 5,10
Isten ellenségei, bűnösök.
Ha Isten szerete oly nagy volt, hogy Krisztus az ő halála által Istennel a bűnösöket kiengesztelte, a kiengeszteltek annál inkább remélhetik, hogy megnyerik az örök üdvösséget most, midőn ő él. Tehát a reménység Isten szeretetén alapúl (4. v.).
És mi nemcsak az örök boldogságban dicsekszünk, mely nekünk, Isten szeretete által, minden szorongatásaink mellett is biztosítva van (3–10. v.) hanem magában az Istenben, t. i. hogy ő Atyánk és oltalmunk Jézus Krisztus érdemei által (ar. sz. Ján.).
Róm 5,12
Ez az egész előbbi eszmesorozatra vonatkozik. Mivel mi Jézus Kirsztus által megigazúlást (1. v.), kegyelmet (2. v.) és az örök boldogsághoz reményt (2–11. v.) nyertünk, a kegyelem állapotja, melyet ő szerzett, kiegyenlíthető a bűn állapotjával, mely Ádámtól származik, s ebből lehet következtetést vonni a váltság rendkivűli üdvözítő eredményére.
Róm 5,12
Lásd Móz. I. 3. r.
Róm 5,12
Lásd Móz. I. 2,17. 3,19. Bölcs. 2,23.24.
azaz: mivel általa mindnyájan bűnösök lettünk. Az utómondat 18. 19. v. következik, és a 12–19. v. a gondolatmenet értelme ez: Valamint az egy Ádám által a bűn és halál minden emberre átszállott, úgy az egy Krisztus minden embernek megigazúlást, életet és üdvösséget szerzett; az tehát a különbség, hogy Ádám által a bűn, halál és romlás nyert uralmat, Krisztus által pedig túláradó mértékben a kegyelem eszközöl életet és üdvösséget. Sz. Pál e mondatában tehát világosan két tanítmány van kifejezve: 1) hogy Ádám vétkezett, és halállal büntettetett, 2) hogy Ádám vétke által minden ember bűnössé lett, és azért mindnyájan halállal büntettetnek. Ádám vétke valóságos, teljesen szabad akaratból elkövetett bűn volt, és a halál, melylyel az büntetve lőn, mind a lelket, mind a testet érte; a lelket, a mennyiben ez elvesztette a kegyelem életét, a szentséget és igazságot, és a bűnös kivánságok uralma alá jutott; a testet pedig, mivel az idővel porrá leszen. Ennyiben Ádám vétke az egész emberi nem vétke lett, s tőle eredvén át rája, eredeti bűnnek neveztetik. Ez azonban nem azon értelemben valóságos vétke Ádámnak, mintha e bűnt vele minden ember szabad akaratból elkövette volna; hanem annyiban valóságos bűn, a mennyiben Ádám szabad akaratból való tetténél fogva a lelki halál átszármazott minden emberre, kik ezen romlott, kegyelem nélküli állapotban Istentől úgy tekintetnek, mintha Ádám vétkét vele együtt követték volna el (Aquin. Tamás, Bonavent. trienti sz. gyül. 5. ül.). Ezen lelki halál, mely, a trienti sz. gyül. szerint, az eredeti bűn lényegét teszi, mikép származhatott el Ádám szabad tette által minden emberre, ez a hit titka, mely azonban az emberiség lényegének vizsgálatából jóformán sejthető. Az emberiség t. i. egy, tagjaiban szorosan összefüggő egész, hasonló egy testhez (Kor. I. 12,20.), egy szőllőtőhöz (Ján. 15,1. s követk.). Ha a mag, melyből az egésznek kellett kifejleni, romlott, akkor az egésznek is minden részeiben romlottá kellett lenni; mert a rosz magból csak rosz növény terem. Némely régibb és ujabb tévtanítók azt állították, hogy az emberek Ádám vétke által csak annyiban lettek bűnösökké, a mennyiben Ádám vétkét utánozták. De e tanítmányt az anyaszentegyház kezdettől elvetette, és ellenében azt állítja, hogy Ádám vétke származás által szállott át minden emberre. Ama tévtannak akarja elejét venni az apostol is, a 14. 15. v. megmutatván, hogy mindnyájan meghalnak, azok is, kik nem valóságos bűnnel, s mint Ádám, külső parancs megszegésével, ezt utánozva, vétkeztek, p. o. a kisdedek; ezek halálának tehát nem Ádám követésében, hanem az ő eredeti bűnében van alap-oka.
Róm 5,14
A 13. és 14. v. értelme összefüggésben az előbbivel, ez: Mindnyájan bűnösök Ádám által az ő eredeti bűnénél fogva, mindnyájan, kik Mózes törvénye előtt és utána éltek; mert ha Mózes törvénye előtt az ez ellen elkövetett vétkek nem jöhettek is beszámítás alá, épen mivel a törvény még nem létezett, mindazáltal az emberek mégis bűnösök voltak, t. i. az eredeti bűnnél és a természeti törvények ellen elkövetett bűnöknél fogva. Ezen átalános vétkességet bizonyitja az átalános halál, a bűn zsoldja. Mivel ez nemcsak azok fölött uralkodott, kik szabad akaratból s kijelentett isteni törvény ellen vétkeztek, mint Ádám, hanem azokon is, kikről ezt nem lehet mondani, p. o. a kisdedeken: tehát mindnyájoknak bűnösöknek kell lenni, és pedig Ádámtól lett természetes származásuknál fogva.
Ki mind a mellett, hogy bensőleg egészen különbözik, külsőleg hasonlít Krisztushoz. Az apostol csak érinti e hasonlatosságot, mely abban áll, hogy mind a ketten hatással voltak tagjaikra; az egy Ádám mindenkit bűnbe és halálba döntött, az egy Krisztus mindenekért szabadító lett… de azonnal átmegy a kettő közötti végtelen különbözésre (15–17. v.), s a hasonlatosságról ismét a 18. 19. v. szól.
Róm 5,15
Ezalatt a váltság minden szellemi jótéteményei értendők.
Róm 5,15
„sokan“ azaz „mindnyájan“ mint a 18. v. világosan kifejezi.
Róm 5,15
azaz, szintúgy sokakra, mint a görögben van, – mindenekre (Teofilakt.). Lásd a 18. v.
Jelen vers értelme ez: Krisztus sokkal több áldást szerzett, mint Ádám kárt okozott. Ádám vétke és Isten önkéntes kegyelem-ajándéka nincsenek egyenlő arányban. Amaz ugyan mindennek halált okozott, de ennek mértéke sokkal bőségesebb isteni jótéteményekben. Jól megjegyzendő, hogy itt az ellentétet nem a „sokan és többen“, hanem a „halál s a bőséges kegyelem-ajándék“ képezik.
Isten adománya Krisztusban annyiból is túlhaladja Ádám vétkét, minthogy egy vétek által ugyan mindnyájan kárhozat martalékai lettek, a kegyelem pedig nem csak ezen vétektől, hanem sok tulajdon bűntől is megszabadít; és nem csak a bűntől szabadít meg, hanem a megigazúlásnál fogva, dicsőűlt életállapotra is emel. Ez utóbbit a következő vers fejti meg.
Ádám egy vétke által ugyan a testi és lelki halál jött minden emberre, de az egy Krisztus által kegyelemteljesség, bűnbocsánat, megszentelés és örök élet dicsőségben adatik.
A megigazúlás mindenkire száll, a mennyiben attól senki sincs elzárva, mindenki megnyerheti. Lásd a 14-ik jegyz.
Róm 5,19
mindnyájan (19-ik jegyz.).
ha akarnak. Fönebb a 15-ik jegyzetben, hogy az egész emberi nem vétkessége megfejtessék, Ádám romlott magnak neveztetett, mely az egész növényt megrontá; itt a hasonlat Krisztusra is alkalmazható. Ő az a nemes oltvány, melyet Isten a megromlott emberiségbe oltott. Valamint a nemes oltvány az egész fát megnemesíti, annak minden nedvét s ezáltal egész természetét elváltoztatja, vadságát megszelidíti: úgy változhatik át Krisztus által minden ember, ha az ő kegyelem-ajándékainak nemes nedvét magában működni hagyja.
Róm 5,20
Pál egy ellenvetésnek veszi itt elejét. Azt mondhatja valaki: Vajjon Mózes törvénye mitsem tehetett a bűn ellen? mire való volt tehát? Pál feleli: A törvény az ő intézményeivel együtt nem hogy a bűnt megszűntette, eltörlötte s az embereket igazakká tehette volna, sőt inkább alkalma lett annyiban a bűn eláradásának, a mennyiben a bűn ismeretét kellett eszközlenie, mely az adott törvény után gyakrabban elkövettetett, mivel az ember hajlandóbb tenni a mi tiltva van. Lásd Rom. 3,20. A törvény közbejöttnek mondatik, mivel (az ősatyák idejében) a természeti állapot, s (a kereszténység idejében) a kegyelem-állapot közötti időszakra esett.
Miután a törvény alkalmánál fogva (lásd az előbbi jegyz.) a bűn elérte legfensőbb fokát, és a világ a bűn világos ismeretére jutott, megjelent Krisztus az ő kegyelmének végtelen teljességében.
hogy a Krisztus által eszközlött bűnbocsánat és megszentelés kegyelem-kincseiben annál gazdagabban részesűljünk. Itt kezdődik a levél első felének második szakasza (lásd a bevez. e levélhez), melyben megmutattatik, hogy a megigazúlás állapota a bűnt kizárja, a ki tehát megigazúlt, hitével a szent élet jócselekedeteit kell egyesítenie.
Lásd a követk.
Nem tudjátok-e, hogy mi a keresztség által Jézus Krisztusba, mint ágak az élőfába, vagyunk beoltva, s így tehát vele együtt meg kell halnunk? (Tertull.). Mások a görögöt így: Nem tudjátok-e, hogy mind a kik Jézus Krisztusra kereszteltettünk, az ő halálára kereszteltettünk meg? Az értelem ugyanegy. Keresztség által leszünk Isten fiai, Jézus Krisztus testvérei, az ő titokteljes testének tagjai. Épen azért mindannak véghez kell menni rajtunk, mi őrajta véghez ment. Valamint ő engesztelő halála által a bűnt eltörlötte, mi is érzéki kivánságaink megtagadása, öldöklése által a bűnnek tartozunk meghalni. Vesd össze: Kolossz. 3,5.9. Efez. 4,22. Tim. II. 2,11.
Mert a keresztség a mi eltemettetésünk, hogy a bűnnek meghalván, új szent életre támadjunk, valamint Krisztus meghalván, eltemettetett, és föltámadott az Isten erejében. A mi valóban a keresztség, azt példázta annak hajdani kiszolgáltatás-módja. T. i. az egész ember vízbe meríttetett. Ezen elmerítés és az arra következő fölmerűlés által jelképeztetett a lelki halál (a régi embernek elmerítése) és az új életre való feltámadás.
Lásd a 3-ik jegyz.
Mert tudjuk azt, hogy Jézus megfeszítése a mi megfeszítésünk is, legalább annak kellene lenni, a mennyiben mi régi, bűnös érzületünket, melyet Ádámtól öröklöttünk, megtagadjuk, hogy így bennünk az egész vétkesség megrontassék, és többé ne szolgáljunk a bűnnek, mint uroknak a rabszolgák. A régi ember, az Ádámtól származott ember, a mi megromlott természetünk, tévelyeivel és bűnös kivánságaival. Ezeket Krisztus magával mintegy keresztre feszítette, mert azokért megszenvedett, és nekünk az átváltozás kegyelmét kiérdemlette. Nekünk magunknak kell azokat keresztre feszítenünk, midőn azokat megtagadjuk, és lassankint kiírtani törekedünk. A bűn teste, bennünk a mi bűnös életünk egész valója, annak tagjai az egyes kivánságok (Ar. sz. Ján. Ambrús).
Róm 6,7
a bűnnek a keresztségben.
megtisztúlt, és maradjon tisztán (Bazil.).
Ha mi a keresztségben a bűnnek meghalunk, mint Krisztus meghalt a bűnért, hiszszük egyszersmind, hogy vele a kegyelem életét is megnyerjük. Tedd hozzá: Mivel pedig az ő élete örökkétartó, mi is maradjunk meg állhatatosan az új életben.
Róm 6,10
a bűnért, hogy azért megszenvedjen, s nekünk megnyerje azon kegyelmet, hogy annak meghalhassunk (ar. sz. Ján. Theodor.).
miután halottaiból életre támadott fel, mindörökké isteni életet él, és Isten dicsőségére (Zsid. 1,3.).
Istennek éljetek Jézus Krisztus kegyelem-segélye mellett és az ő törvénye szerint, a nélkül, hogy visszaesnétek a bűnbe.
a ti bűnös, és azért halandósággal büntetett testetekben.
Testetek tagjait ne használjátok többé a bűn szolgálatára, hanem, miután a keresztségben új életre születtetek, fordítsátok igaz és szent cselekedetek gyakorlására.
Az én követelésem, hogy magatokat egészen Istennek szenteljétek, nem túlságos; ti azt teljesíthetitek; mert a bűn hatalma elvétetett a kegyelem teljessége által, melyet Krisztusban nyertetek. Ha csupán a törvényt bírnátok szertartásaival, leroskadnátok a bűn terhe alatt; de Krisztus kegyelemteljességével meggyőzhetitek azt, ha akarjátok. A törvényről, mely tehetetlen a bűn irányában, lásd Rom. 4,15.; a törvényről, mely a kegyelem mellett is még megmarad, lásd Rom. 3,31.; és a kegyelemről, mely a törvény idejében is adatott, lásd Ján. 1,17. és Apost.cs. 2,4.
szoros engedelmességtek által azon mennyei alak ábrázatát vettétek föl, mely rátok az Isten és az ő apostolai által nyomatott, hogy az életetekben előtüntessétek (Tirin). Mások szerint: szivetekből engedelmeskedtetek ama tanítás rendszabályainak, melyre oktatva voltatok.
A közéletben forgó „szolga, szolgálat“ kifejezésekkel élek, hogy a dolgot megfoghatóvá tegyem előttetek, s a ti, még az isteni dolgokra gyenge felfogástokat segítsem.
távol, menten, messze. Vesd össze: Ján. 8,34.
a lélek halála, mire örök kárhozat következik.
Róm 6,23
mert a bűn halállal dijaztatik.
t. i. az igazság, szentség örök élettel jutalmaztatik Jézus Krisztus érdemei által. Az apostol az igazságot Isten malasztjának nevezi, mivel az e nélkül nem eszközölhető, és az ember sohasem tulajdoníthatja jócselekedeteit saját tehetségének. Azért mondja erre nézve sz. Ágoston: Jól megjegyezzük, hogy az embernek érdemszerző cselekedetei is kegyelem-ajándékok. Midőn ezek örök életet nyernek, elmondhatjuk, hogy a kegyelem kegyelemért adatik.
Róm 7,1
Ezek alatt egyenesen ugyan a zsidókból lett keresztények értetnek, de egyszersmind a pogányokból lettek is, kik előbb a zsidóságra tértek (Ap.cs. 10,2.). Az apostol már fönebb 6,14. megjegyzette, hogy a keresztény annál könnyebben lemondhat bűnös életéről, minthogy nincs többé csupán a törvény alatt, hanem Jézus Krisztus kegyelem-kincseinél fogva oly állapotba van helyezve, hogy a bűnt elkerűlheti, s a jóban állandóan megmaradhat. Most a kereszténynek e függetlenségét a törvénytől még bővebben fejtegeti, és megmutatja, mint jut ezáltal új életre (1–6. v.), s mint szabadúl meg inségéből.
az embereket csak addig kötelezi a törvény, míg élnek. A törvény alatt nem csupán a szertartási törvény, hanem egyszersmind az egész erkölcsi törvény is értetik, mint a 7. v. mutatja. A törvény viszonyát az emberhez az apostol alább, a férj és nő közötti házasság hasonlata által fejtegeti. Valamint a nő férje hatalma alatt van, és csak az ő halála után lesz szabaddá, úgy a természeti ember is alá van vetve a törvénynek, t. i. a kivánságnak és bűnnek, melyre a törvény ad alkalmat (7. 8.), és a büntetésnek, melyet a törvény szab a vétekre, mi által az mintegy zsarnokává lesz.
Róm 7,3
A görög szerint: megszabadúlt a törvénytől.
Az apostol csak a rendszerinti házassági állapotról szól, s igy kizárja a házassági elválás eseteit; mert ezeknél fogva Mózes törvénye megengedé a nőnek, hogy más férfiúhoz mehessen (Móz. V. 24,1. s követk.
Valamint a nő férje halála által szabaddá lesz, s férjére nézve mintegy meghalt, úgy ti is szabadok lettetek Krisztus halála által, mely annyiból volt a törvénynek is halála, a mennyiben ő a törvény büntetését elvevé, és kiérdemlé a kegyelmet, hogy a bűnös kivánságot és a bűnt legyőzhessük, a törvényre nézve mintegy halottak legyünk, valamint hogy a törvény is ránk nézve meghalt. Első férjeteknek, a büntető, kivánságra és bűnre alkalmat adó törvénynek halála után, ti, a második, jobb férfiúnak, a feltámadott Krisztusnak lettetek tulajdonaivá, nem hogy semmi törvényt se tartsatok, hanem hogy azt igazán teljesítsétek, és jócselekedetekben gyümölcsöztessétek az örök életre. Megjegyzendő, hogy e helyett: a törvény rátok nézve meghalt, és ti attól mentek vagytok, ezt mondja az apostol: Ti Krisztus halálában a törvénynek meghaltatok. Mind a kettő, mint ugyanegy értelmű, fölcseréltethetett, mert Krisztus halála, melylyel a keresztények némileg (lásd Rom. 6,3–6.) szintén meghalnak, a fönebbi módon szintén a törvény halála. Megjegyzendő az is: hogy, a törvénynek meghalni, nem annyit tesz, mint az erényes tettekkel fölhagyni, sőt épen az ellenkezőt; mert a ki Krisztussal ez új egyességbe lép, szereti őt, a szeretet pedig a törvény teljesítése. Ez ösztönöz többet cselekedni, mint a törvény kiván, és minden tettet a legtisztább szándékból cselekedni. Mert a szeretet telhetetlen, ez magának és szeretettjének soha sem tehet eleget; folyvást ég, mig az egész szivet és valót átmelegíti, és a szeretettnek mindenét föláldozza. A törvénynek meghalni tehát, csak annyit tesz, mint a törvény alól menekedni, a mennyiben ez büntet, mivel a büntetést Krisztus magára vállalta; és a mennyiben alkalmúl szolgál a bűnkivánságra és bűnre, mivel Krisztus kegyelmet szerzett, hogy mindakettőt legyőzhessük, ha komolyan akarjuk. Igy fogják föl a kathol. értelmezők és szent atyák a kereszténynek a törvénytől való felszabadulását.
Midőn még a testi törvény alatt (a kegyelem állapotján kivüli törvény alatt, melynek semmi ereje sincs a test és annak bűnös kivánságai ellen) éltünk, a törvény felizgatta a kivánságot (7. 8. v.), a kivánság eszközlé a bűnt, és a bűn a büntetést – a halált (Rom. 6,23.).
Most pedig mentek vagyunk egy oly törvénytől, mely bűnkivánságra, bűnre és büntetésre ad alkalmat, a mennyiben ezentúl nem a törvény betűjének szolgai megtartásával, hanem egy új, szent lélektől élesztve és újjáteremtve, kegyelemben és szeretetben szolgálunk az Istennek.
Az apostol a kegyelem állapotján kivűli törvényről mondotta, hogy alkalmúl szolgál a bűnre és halálra (5. 6. v.). Ebből azt gondolhatná valaki, hogy a törvény már magában véve vétkes valami. Hogy ennek elejét vegye, részletesebben megmutatja: mennyiben lehet az alkalom a bűnre és egyszersmind szent, azután mily viszonyban van az a természeti, nem a kegyelem által a keresztségben újjászületett, emberhez, és hogy tehetetlen ezt inségéből megszabadítani.
Róm 7,8
a bennem lakó kivánság, a bűnös hajlam. Ez a kivánság bűnnek neveztetik, a mennyiben Ádám bünéből származik, és bűnre ad alkalmat (Jakab 1,15.).
A 7. 8. v. értelme ez: A törvény semmi esetre sem bűn, hanem a törvény által tanúltam meg ismerni, mi a bűn. Igy nem tudtam volna, hogy a gonosz kivánság is bűn, ha a törvény azt határozottan nem tiltaná. E tilalomból vett alkalmat a bennem lakó gonosz kivánság, vagy a roszszal megegyező szabad akaratom minden gonoszra, hogy azután vágyva, vétkezzem; mert a belső vétkesség, mint kivánság, nem tört volna ki, ha a törvényből nem tudtam volna meg, hogy a kivánság tilalmas; a kivánság aludt volna bennem (Anzelm. Carthusius). A törvény tehát alkalom, de ártatlan alkalom a bűnre; a hiba csak a gonoszra hajló akaratban vagyon, a mennyiben az ember, mihelyt valami tilalmasról hall, a tilalmast mint kivánatost képzeli magának, és az után vágyakozik. A törvény ugyan, melyről itt szó vagyon, egyenesen a mózesi erkölcsi törvény, de az alatt egyszersmind minden más törvény értetik. Pál azt csak példáúl hozta föl, mivel az leghatározottabb volt, s azért legalkalmasabb arra, hogy állitását megértesse. Ő egyébiránt itt és a következőben, saját személyében szól, bár a mit mond, az embereket átalán érdekli (lásd a követk. jegyz.).
Róm 7,9
Az apostol itt leírja a természeti, a kegyelem által újra nem született embert, ki a törvényt ismerni tanúlta, s ezáltal ellenmondás és harcz támadt benne a jobb ismeret és az érzéki vágy között (Origen. Ar. sz. Ján. Teodoret. Jerom. Ágost.). Kegyelem nélkül lévén, a túlnyomó kivánságnak nem állhatott ellen, melytől, bár jobb ismerete és szándéka ellenére, mégis szabad megegyezésével vonatik a bűnre. Némelyeknek később sz. Ágoston által is elfogadott véleménye szerint, a mondottak magára a kegyelem állapotjában levő emberre vonatkoznak. Ez annyiból elfogadható, a mennyiben a kegyelem állapotjába gyakran visszatér valami a törvény alattiból, és vannak órák az életben, midőn hasonlóvá lesz a csupán a törvény alatt álló emberéhez. Mivel t. i. a keresztségben újraszülötteknél a kivánság nem enyészik el (trienti sz. gyül. 5. ül. 5. rész.), hanem kegyelmet nyernek, hogy annak ellenállhassanak: így a fölvett keresztség és véghez ment megtérés után is, fájdalom! gyakran megtörténik, hogy a gonosz kivánság régi jogát érvényessé akarja tenni, és a lélek ellen harczol.
Midőn még gyermek voltam, és a törvényt nem ismertem, a gonosz kivánság aludt bennem, és tudatlanságomban boldog voltam; de midőn korom haladtával a törvényt, a parancsot és tilalmat ismerni tanúltam, érzettem a roszra hajló ösztönt.
Róm 7,10
a kivánság és törvény között támadt ellenmondásban fölötte boldogtalannak érzettem magamat, és meghaltam a bűn halálával.
boldog életre. Lásd Móz. III. 18,5. Móz. V. 5,33. Galat. 3,12.
Róm 7,11
a bennem lakó kivánság (9-ik jegyz.).
a parancs alkalmánál fogva.
és csak a kivánság rosz, mivel a parancsot bűnre alkalmúl vette.
Nem a törvény okozta a halált, hanem a gonosz kivánság, mely visszaélvén a jóval, a törvénynyel, kitört, s a helyett, hogy az által fékeztetni engedte volna magát, annál bőségesebb forrása lett a bűnöknek. Lásd a 10-ik jegyz.
Mert a törvény, magában véve, nem vezethet bűnre és halálra, mivel az csak szellemi; az erény gyakorlását illető követelésekkel áll elé (Ar. sz. Ján.); de enmagam, a túlnyomó kivánság bennem az, minek Ádám vétkénél fogva rabszolgáúl vagyok eladva (Jerom. Anzelm.). Egyébiránt e túlnyomó kivánság nem úgy értendő, mintha általa az ember minden szabadságától meg lenne fosztva, annak Isten kegyelmével ellenállhatni; mert Ádám vétke által az ember szellemi ereje, az értelem és akarat ugyan fölötte meggyengűlt, de nem szűnt meg teljesen (trienti sz. gyül. 6. ül. 1. r.), mint az apostol is világosan értésünkre adja a 15. 17. 18. 19. v. hol az embernek, kiről itt szól, t. i. ki még a keresztség által újra nem született, jó akaratot tulajdonít. Az ál-misztikusok tehát nagy tévedésben vannak a „teljes romlottságról“ való véleményökkel. Ez a csupán természeti, a kegyelem állapotján kivűl levő emberekről sem mondható. Az apostol itt leírja a belső viszályt mely a törvény megértésekor az értelem és érzékiség között támad, és hogy az ember, jobb meggyőződése és akarata ellen is, mint hagyja magát kivánsága által a bűnre ragadtatni.
Róm 7,15
Nem jobb ismeretem szerint cselekszem. Vagy: Nem tiszta öntudattal cselekszem, hanem az én lelki szemeim el vannak homályosítva a vétek által (ar. sz. Ján.).
A görög szerint: mert nem azt cselekszem, a mit akarok, hanem azt teszem, a mit gyűlölök. Akarom a jót, akaratom nincs egészen megromolva; de a kivánság hatalma legyőzi jobb akaratomat, s így elragadtatni engedem magamat annak tevésére, mit rosznak ismerek és utálok. Látom a jót (mondá egykor a pogány költő) és helyeslem; de a roszabbat követem.
Midőn, tehát azt cselekszem, a mit nem akarok, van bennem jobb akarat is, és ez azt bizonyítja, hogy jobb részem a törvény szentségét elismeri.
De nem ez a jobb részem az, mi roszat mivel, hanem a bennem lakó és gonoszra vivő hajlandóság. Itt az „én“ a jobb rész, a jónak akarása; a bűn a roszra való hajlam, a kivánság által csábitott akarat, a rosz akarat.
Róm 7,18
Mert tudom, hogy az én jobb ismeretem és akaratom mellett a kivánság is bennem van, mely akaratomat roszra viszi.
mert elismerem a jót (habár csak homályosan), és akarnám azt tenni; de akaratomat oly gyengének találom, a kivánságot pedig oly erősnek, hogy semmi jót sem vihetek véghez. A kivánság határozza el akaratomat úgy, hogy ez roszszá lesz, és a roszat teszi.
Lásd a 15. v.
Lásd a 17. v. 23-ik jegyz. Az apostol többször ismétel, de nem ok nélkül. Ez által hű képet ad a nem-keresztény kedélyállapotának szomorú ugyanazonságáról. Mindig meg van oszolva a jóakarás és rosztevés között, mindig ingadozó a jó ismeret és akarat, és a jóakaratot legyőző rosz kivánság között. E meghasonlást még egyszer adja elé az apostol, mint a két törvény közötti harczot.
Tapasztalásból tudom, hogy bennem egy parancsoló hatalom van, kitől egyszersmind e törvény származik, hogy a bűn kijelentessék.
A belső ember, nem a már újjászületett ember, a keresztény, hanem a természeti, habár meghomályosodott értelem, melynek szellemi természeténél fogva a szellemi törvényt helyeselnie kell (16. 17. v. Rom. 2,15.).
Az én jobb részem tetszést talál az Isten törvényében, de ezen jobb rész és törvény mellett meg van még bennem a kivánság törvénye, mely testi- és lelkiképen, de különösen testiképen nyilatkozik. Ez harczra kel jobb ismeretem és akaratom ellen, legyőzi azt, és rabszolgáúl viszi ugyanazon érzékiség hatalma alá, úgy hogy ez azután mindennemű bűnökre vetemedik.
Jól megjegyzendő, hogy Pál az egész szakaszban (7–24. v.) nem önmagáról, hanem a kegyelem állapotán kivűl levő emberről szól (11-ik jegyz.). Értelme tehát ez: Mily szerencsétlen az ily ember! Ki szabadítja őt meg a kivánság túlnyomó hatalmától, melynek különösen az ő testében van székhelye, sőt bűnre és halálra viszi?
Róm 7,25
A Jézus Krisztusban, vagyis, az ő üdvintézetében az Istentől adott kegyelem. Csak ezen kegyelem adhat a mi jobb ismeretünknek és akaratunknak annyi erőt, hogy a kivánságot legyőzze, s a bűn helyett a törvényt teljesítse. A görög szerint: Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Értelme ez: A mi engem illet, nincs okom panaszra; mert engem Isten a kereszténység által ez állapotból kiszabadított.
Igy tehát személyem egysége mellett is kettős valami van bennem: a szellem, t. i. az elme és jóakarat, mely az Isten törvényének hódol (20-ik jegyz.); és az érzékiség, mely az akaratot arra viszi, hogy a bűnt cselekedje. E szókkal: „Igy én magam“ az apostol nem magát jelöli, hanem azon ember személyének egységét, kiről szó vagyon (31-ik jegyz.). Az apostol ismétli még egyszer ama meghasonlás állapotját, mely bűnre és kárhozatra visz, hogy a következő részben annál jobban kiemelje a kereszténység kegyelmét, mely által ama harcz, habár egészen meg nem szűnik, de győzedelmet ví ki mindazoknál, kik azzal együtt munkálkodnak.
A görög hozzáteszi: hanem lélek szerint. Értelme az előbbivel összefüggésben, ez: Ha tehát a törvény az embert meg nem mentheti a bűntől és haláltól (Rom. 7,5–24.), hanem a kegyelem (7,25.), akkor azok, kik hit (és keresztség) által Jézussal egyesűltek (Rom. 6,3. s követk.), minden bűntől és kárhozattól mentek; csakhogy nem test szerint, hanem lélek szerint kell jániok, s a hitet szent élettel egyesíteniök. A test itt a testiség, testi érzület (Kol. 2,18.), a romlott természet ismerete és akarata; a lélek nem a természeti elme, hanem az Isten Lelke, az isteni személy (9. 11. v. Kor. I. 2,10–12.), a mennyiben ő lelkünkre ható működése által minket élő hitre s épen ezáltal minden jó érzelemre buzdít.
Értelme ez: Mert az isteni Szentléleknek ereje, ki az én lelkemnek új életet ad, Jézus Krisztus érdemei következtében, engem a bűnnek halálra vivő hatalmától (Rom. 7,24.), a kivánság túlsúlyától megszabadított (Ar. sz. Ján. Teodor.). Még most is érzem ugyan a kivánságot, de legyőzőm azt kegyelem által (Ágost.). Az apostol itt minden igaz keresztények nevében szól, mint az előbbi részben minden, a kegyelem állapotán kivűl levő emberek nevében szólott.
Értelme ez: Mert mi a mózesi törvénynek és minden erkölcsi törvénynek lehetetlen volt, a bűntől és kárhozattól megszabadítani, mivel a túlnyomó kivánság működésében azt meggyengítette (7. r.), azt Isten eszközlötte, midőn Fiát, ki az ember bűnös alakját fölvevé, az emberekhez küldötte, s általa az emberben túlsúlylyal bíró kivánságot legyőzte, hogy így őt a bűntől megszabadítsa (Teofil.). Az Isten Fia fölvevé a bűnös test alakját, azaz, ő felvevé az emberi természetet, mely a miénkhez ugyan mindenben hasonló, de bűnös nem vala (Ján. 1,14. Zsid. 2,14. Kor. II. 5,21. Zsid. 4,15.). A bűn a testben itt, mint fönebb 7,8.9. s követk. az emberben túlsúlylyal bíró kivánság. Kárhoztatni itt, mint Ján. 12,31. 16,11. itélni, annyit tesz, mint „legyőzni.“ A helyett, hogy a rosz kivánság elitéltetésünket végrehajtaná, maga itéltetik el, mivel legyőzetik a kegyelem által.
Róm 8,4
Krisztus legyőzi a kivánság hatalmát, hogy a törvény teljesedjék. „Mibennünk“ annak benső teljesedését, az érzület megszentelését jelenti, a mi fődolog.
Lásd az 1-ső jegyz.
A kivánság hatalma alatt levők annak javai után törekszenek; a Szentlélek befolyása alatt levők a lélek, igazság és erény javai után igyekeznek.
Róm 8,6
Okát adja, hogy a lélek szerint érzők miért törekszenek lelki javak után.
Róm 8,6
Mások a görögöt így: a test törekvése.
Egyik halálra visz, a másik életre és békeségre. A bűnös kivánság alatt levő ember állapotja halál is, mivel az meghasonlás és megoszlás (7. r.); a Szentlélek befolyása alatt levő ember állapota pedig maga az élet és békeség, mivel az az egymás ellen törekvő erők egyesítése.
Róm 8,7
Okát adja, hogy a test szerinti érzület miért vonja maga után az örök halált.
mert az természete ellen van. A görög szerint: mivel a test törekvése stb.
Róm 8,9
a Szentlélek Isten (Filip. 1,19.).
Róm 8,9
A „lakás“ a Szentlélek Istennel való folytonos eltelést jelenti (Kor. I. 3,16. Efez. 3,17. Ján. 14,23.).
nem tartozik Krisztushoz. A Krisztus Lelke ugyanazon Szentlélek, s azért neveztetik igy, mivel a Fiútól is származik (Galat. 4,6.).
Róm 8,10
az ő Lelke, kegyelme által.
Róm 8,10
halandó az eredeti bűn miatt. (Ágost.).
de a lélek megnyeri az életet (Ján. I. 4,16. Rom. 5,21.), miután ő a bűn által megöletett, hogy az igazság cselekedeteit gyakorolja (Origen. Erazm.). Mások szerint: a megigazúlásért; úgy hogy értelme ez: A lélek pedig él a megigazúlás kegyelménél fogva.
Ha az Isten Lelke folytonos hatással van rátok, akkor Isten az életet nem csak lelketeknek, hanem halandó testeteknek is megadja épen azon Lélekért, kit ti állandólag működni hagytok magatokban. A jámborok testének föltámadásáról és átváltozásáról van szó (Kor. I. 15,51.). Ez a testi átváltozás tehát a lelki átváltozástól függ, és csak azok fognak egykoron dicsőséges testben föltámadni, kik haláluk előtt lelköket a kegyelem által szent és igaz lénynyé engedték átváltozni. Megjegyzendő az is, mikép nem mondatik, hogy megeleveníti a ti holt testeiteket, hanem halandó testeiteket. Ez utóbbi kifejezés jelenti, hogy már a testi átváltozás is annyiban elkezdődik a halál előtt, a mennyiben a lelki átváltozás által ahhoz az alap letétetik. Lásd Ján. 6,55. 38-ik jegyz.
Lásd az 1-ső jegyz. Mily sok gonddal vélnek sokan tartozni testöknek, pedig mi egyéb a mi testünk, mint fő székhelye az élet bűnös kivánságainak, mint gyarlóságunk és bűneink boldogtalan forrása? Annak igazi gondja a bűnös kivánságok öldökléséban áll; mert ez a halál az ő élete.
Róm 8,13
ha azon érzelmek által, melyeket a Szentlélek sugall, a test kivánságait legyőzitek, s kiirtani törekszetek.
Ki a bűnös kivánságok szerint él, mind lelki, mind testiképen meghal, azaz, egykor gyalázatteljes föltámadása lesz örök kárhozatra; de ki a Szentlélek szerint keresztény érzületben él, dicsőségesen fog feltámadni az örök boldogságra.
Róm 8,14
Okát adja, miért fognak élni a lélek szerintiek, – mert Isten fiai. Tőle hagyják magokat vezéreltetni, ösztönöztetni. A Szentlélek ösztönzi a lelket, és eszközli, hogy működjék. Ez által nem semmisíti meg szabadságát, hanem ezt tökéletessé teszi; mert soha sem szabadabb az ember, mint mikor a bűn rabszolgaságából megszabadúlva, akaratját egészen Istennek áldozza fel.
azok, kiket Isten az ő Lelkének részeseivé tesz. Ebben kell lenni az örök élet kezességének.
Róm 8,15
A két következő vers megmutatja a jelet, melyből következtetni lehet, hogy kik az Isten fiai; e jel a gyermeki könyörgés (15. v.) és a Szentlélek bizonysága mibennünk (16. v.).
A valódi keresztények Isten fiai. Ezt már abból következtethetitek, hogy a lélek, melyet vettetek, a mindenható Isten előtt nem szolgai félelmet önt belétek, mint míg a zsidóságban voltatok, hanem gyermeki bizodalmat, melylyel Istent imádságtokban Atyának nevezitek. Az apostol az aramei Abba szót a göröghöz teszi, mivel az gyermekdeden hangzik (Origen. Ambr.).
E gyermeki érzületnek a Szentlélekben van alapja, ki egyesűlvén a mi lelkünkkel, a bizonyságot kimondja, hogy Isten fiai vagyunk. A Szentlélek mondása nincs ugyan tévedésnek alávetve; de mi nem vagyunk bizonyosak, vajjon a Szentlélek szózata-e az, mit mi magunkban hallani vélünk, mivel mi csalódhatunk is. Azért a kereszténynek lehet ugyan bizodalma, hogy Isten kegyelmében vagyon, de Isten különös kijelentése nélkül nem lehet arról bizonyossága (trienti sz. gyül. 6. ül. 9. r.). Azért mondja sz. Pál más helyen (Kor. I. 4,4.): Semmiben sem vádol lelkiismeretem, de még azért nem vagyok igazolva.
De ha Isten fiai vagyunk, s ezáltal Jézus testvérei, tehát Krisztussal együtt mi is örökleni fogjuk az örök élet dicsőségét; azonban, hogy az ő dicsőségében részt vehessünk, hozzája hasonlóknak kell lennünk, a szenvedések, az önmegtagadás, önsanyargatás, keresztviselés útján kell járnunk, mint ő. Itt Krisztus szent emberiségének megdicsőüléséről van szó; mert a mennyiben Isten, az ő dicsősége soha sem szűnt meg. Lásd a követk.
Róm 8,18
Egészítsd ki ez eszmét: a mely szenvedéseket mi könnyen is fölvállalhatjuk; mert azt állítom stb. Két más indító ok következik a 26. és 28. v.
Róm 8,18
én arról, mint igazságról, meg vagyok győződve.
Most az igaz kereszténynek dicsősége még el van rejtve (Kolossz. 3,3.) és láthatatlan (24. v.); a jövő életben nyilvánossá lesz. Itt félreismertetik, megvettetik, mivel a világ, mely most dicsőségben vagyon, nem fogja fel az ő szellemét, lelki nemessége a síron túl fog kitűnni és örök dicsőséggel megjutalmaztatni.
Róm 8,19
Okát adja, hogy e dicsőség nagyságáról meg lehetnek győződve: mert az után titkos vágygyal van eltelve minden teremtmény.
Róm 8,19
A teremtmények alatt itt a természetnek minden élő és élettelen lényei értendők, ellentétben az emberekkel és angyalokkal (Ar. sz. Ján. Teofil. Ambr. Hilár.). Ez értelmezést különösen a régi jövendölésekben foglalt tanítmány (Izai. 65,25. Jel. 21. r. Péter II. 3,13.) erősíti meg, mely szerint a megváltott emberiség dicső kijelentésével az egész természetnek, az ég- és földnek megdicsőíttetése is egybe lesz kapcsolva.
Értelme ez: Az egész természet várja, mint fog föllepleztetni az Isten fiainak elrejtett élete dicsőségre, mi által ők, mint Isten fiai, kedveltei, örökösei lesznek előtüntetve, hogy ennek következtében a természet is átváltozzék, tökéletesíttessék, megdicsőűljön. A természetnek ezen várakozását, ez epedő vágyódását az Isten fiainak dicsősége, s ezen dicsőség által saját megdicsőíttetése után (21. v.) …határozottan ugyan nem lehet észrevenni, a mennyiben a természet annak öntudatával nem bír; de sok tűnemény, különösen a növény- és állatvilág élő teremtményeiben, annál inkább enged következtetést vonni, minthogy Pál arról isteni kijelentést teszen.
Róm 8,20
A mulandóság helyett a 21. v. romlás van, és jelenti a tökéletlen állapotot, a romlandóságot és sokféle inséget, melyben az ember vétke miatt az egész természet esett. Az átok, a vétek büntetése t. i. nem csak az emberre szállt testileg és lelkileg, hanem a vele viszonyban levő természetre is (Móz. I. 3,17.). A teremtmények is romlásnak vannak alávetve, a mennyiben azokkal az ember bűnre visszaél. A nap, hold és csillagok istenségek gyanánt tiszteltetnek. Az arany, ezüst felzaklatja a fukarnak kivánságát, és a mit Isten okos használatra vagy ártatlan örömre teremtett, azt az ember bűnös vágyainak, hiúságának kevélységének kielégítésére használja (Ar. sz. Ján. Teodor. Teofil.). E rabszolgaság alatt mintegy nyögnek a teremtmények is, és az alól szabadúlni törekszenek.
E romlandóság a teremtményekre nem tulajdon lényöknél és ösztönüknél fogva jött, – sőt inkább minden teremtmény küzd önfentartásaért és irtózik feloszlásától (aquin. Tam.); hanem annak akaratánál és hatalmánál fogva, ki azokat (az ember vétke miatt) a romlandóság ezen sorsa alá vetette, t. i. Isten akaratából, de azonban úgy, hogy midőn e sors alá vetette, meghagyta nekik a reményt (a tökéletes állapotba leendő visszahelyeztetés iránt).
A teremtményeknek meg van a reményök (20. v.), mert nem csak az ember, hanem azok is a romlandóság állapotából, melyben fogva vannak, megszabadúlnak, hogy mint szolgák uraik dicsőségében, ők is részt vegyenek (megújuljanak). (Tolet. Cornel. a Lapide).
A fohászkodás jelenti az epedő vágyat amaz állapot után, a vajudás az azután való küzdést. A vajudás igen alkalmas jelkép erre; mert valamint a vajudó szülő az élő gyermeket a haláltól kivíjja, úgy küzd a természet is, hogy magát elenyészhetlen életre újjászülje (a mit pedig magától meg nem tehet, hanem akkor fog elérni, midőn az emberiség újra születik, mivel a természet is nem magától, hanem az ember által romlott meg). A görög szerint: Tudjuk, hogy a teremtmények egyetemben fohászkodnak és vajudnak (régtől fogva) egész mostanig (és tovább, az idők végezetéig).
És nem csak a teremtmények, hanem mi magunk is és mindnyájan az igaz keresztények, kik a Szentlelket, mint e dicső átváltozás kezdetét bírják (Kor. II. 1,22. 5,5. Efez. 1,14.), mi magunk is epedve fohászkodunk mélyen belsőnkben, és várjuk a fiúvá fogadtatás teljesedését, t. i. testünk megváltását a halálból és romlandóságból (Filip. 3,21. Kor. II. 5,2–4.), a közfeltámadáskor (ar. sz. Ján. Teodoret.).
A 24. és 25. v. értelme: Mi reméljük ezt; mert a mi üdvösségünk nemcsak a hittől függ, hanem a reménytől is, vagy, az igaz hittel valamint a szeretettel a remény is együtt jár. De a remény szükségképen a jövendőre vonatkozik; mert, ha, a mit reménylünk, bekövetkezett, megszűnik a remény. Épen azért, mivel a remény java a jövendőben rejlik, türelemmel van az összekapcsolva, és semmi akadály, különösen pedig semmi szenvedés által (17. 18. v.) nem hagyja magát tévútra vezettetni.
Róm 8,26
E szócska a 17. és 18. versekre vonatkozik, s bevezet a másik vigasztaló okhoz a viszontagságokban. Nem csak a jövendő dicsőség nagysága emelhet föl minket béketűrésre, hanem a Szentlélek is megteheti azt hasonlóképen.
A Szentlélek segélyére jő gyarlóságunknak, mely látván a szenvedéseket, elcsüggedhetne, – megtanítván minket, miért és miképen könyörögjünk, vajjon e vagy ama szenvedéstől való megszabadúlásért-e, vagy kegyelemért, hogy azt elviselhessük? A Lélek itt a harmadik isteni személy, ki minket a helyes imádságra indít, tehát előttünk de nem nélkülünk működik, s így velünk együtt imádkozik (Ágost.). Ez imádság kimondhatlan fohászkodásokkal való könyörgésnek mondatik, mivel bensősége és mélysége miatt határozott szavakkal ki sem fejezhető.
Ezen lelki imádság, habár nincs világosan kifejezve, mégis megérti azt a sziveket vizsgáló Isten (Zsolt. 7,10. Jerem. 11,20.); s e megértés alapja abban rejlik, hogy a Lélek bennünk és mivelünk semmi másért nem könyörög, hanem csak a mi az Isten akarata és tetszése szerint vagyon (lásd Kor. II. 7,9–11.).
Róm 8,28
vagy: Tudjuk mi is stb. Következik t. i. a harmadik vigasztaló ok a szenvedésekben, azon meggyőződés, hogy az igaz keresztényeknek, kik az örök végzés szerint hivatottak, s egykor majd megdicsőíttetnek, minden javokra szolgál.
Róm 8,28
különösen a szenvedések (17. v.); mert ezek megtisztítanak, Istenhez szorosabban csatolnak stb.
Isten örök végzése szerint, melynélfogva Isten az örök boldogságot megadni azoknak elhatározta, kikről előre látta, hogy az ő kegyelmével együtt működni fognak. A szentségre való hivatás itt nem a kezdetleges hivás a kereszténységre igehirdetés és belső sugallás által (erről a 30. v. szól), hanem az örök boldogságra való választottság. A választottság ezen örök végzése annyiból föltétlen, a mennyiben átalán a kegyelem önkéntes adománya Istennek, az ember minden előleges érdeme nélkül (Rom. 9,11. Efez. 1,5. Tim. II. 1,9.), de mégis annyiban föltételes, a mennyiben csak azok a választottak, kik a kegyelem segitségével magokat megszentelik (Jerom. Ambr.). Az apostol ez utolsó körülményt nem emeli ki határozottan, mivel az ő különös czélja miatt, t. i. hogy a reményt, béketürést és a bizodalmat fokozza (24. 25. v.), csak Istennek üdvre segítő működéséről akar szólani, nem pedig az emberéről is; de azért ez nincs kizárva. Sőt maga az apostol, bár közvetve, az által foglalja ezt is bele, hogy ezen hivatottakat Istent szeretőknek nevezi, és egész határozottsággal követeli sz. Péter (II. 1,10.) a választottság biztositékaúl a jócselekedeteket. „Szentségre“ nincs a görögben, de határozottan benfoglaltatik e tétel értelmében.
Róm 8,29
Az előre ismertek vagy látottak azok, kik a végzés szerint hivatottak, mint a 11,2. Efez. 3,11. Péter I. 1,2.20. mutatja. Az apostol még e néven is nevezi őket, hihetőleg annak jelentéseűl, hogy az örök végzésben csak azok foglaltatnak, kikről Isten előre látta, hogy az ő kegyelmével együtt működni fognak.
kiket együttműködésöknél fogva üdvözülendőknek előrelátott, ezeknek az életben, szenvedésekben és megdicsőülésben hasonlókká kell lenniök az ő Fiához, hogy ez az ő szent, és Istenségével egyesűlt emberiségénél fogva, első legyen az Istennel egyesűlt nagyszámú atyjafiai között. Az előrerendeltek, előreválasztottak tehát azok, kik Krisztushoz hasonlók. Bár nem tudhatjuk választottságunk titkát, de annyit tudhatunk, vajjon viseljük-e magunkon Krisztus képét. Mennél inkább elhanyagoljuk ezt vonásról vonásra magunkban kifejezni, annál inkább félhetünk, hogy Isten választottai közé nem tartozunk.
Róm 8,30
A hívás egyenesen az Isten igéjének hirdetése által az ő kegyelmének csendes befolyása alatt történik (Kor. I. 1,9. Efez. 4,1.4. Ján. 6,44–45.). Az apostol a mult időt (hítta stb.) a jelen helyett tette, mivel az örökkévaló Isten előtt, kit idő nem határoz, a jelen és jövendő csak olyan, mint a mult. Vesd össze: Zsolt. 2,7.
Róm 8,30
Krisztus érdemeiért azoknak megkegyelmezett és őket átváltoztatta.
testileg és lelkileg örökre üdvözítette.
Ha Isten oly túláradó mértékben működik üdvözűlésünkre, minő ellenségtől félhetünk? Ez által nem mondatik, hogy a kereszténynek nincs ellensége?
bűnbocsánatot és mindazt, mit a megigazúlás magában foglal.
Róm 8,33
Ezek az Isten végzése szerinti hivatottak (28. v.).
Ha Isten a választottakat megigazúltakká teszi, ki fogja őket vádolni?
Ha Krisztus érettünk meghalt, feltámadott, megdicsőíttetett, és közbenjárónk mennyekben, ki fog minket elkárhoztatni?
Róm 8,35
Ha Isten és Krisztus így működvén üdvözűlésünkre végtelen szeretetöket irántunk kijelentették, hogy ne szeressük mi viszont őket? Mi rabolhatja el tőlünk azon viszonszeretetet? (ar. sz. Ján. Orig. Teodor. és mások).
A görög szerint: Háborúság? vagy szorongatás? vagy üldözés? vagy éhség? vagy mezítelenség? vagy veszedelem? vagy fegyver?
A te hited vallása miatt folytonos halálveszélyben vagyunk, mint a megölésre szánt juhok. Vesd össze: Énekek én. 2. r. 8-ik jegyz. 8. r. 14-ik jegyz. Jelen időben a keresztény ama veszélyekre gondol, melyek lelki halállal fenyegetik.
a Krisztus (Isten) iránt való szeretetből, vagy: Krisztus (Isten) segélye által.
Róm 8,38
sem a haláltól rettegő félelem, sem az életet fentartani ohajtó remény.
Róm 8,38
sem a jó angyalok, bár ezek a Krisztus iránt való szeretettől soha sem törekszenek elfordítani (Gal. 1,8.), sem a sötétség fejedelmei és hatalmasságai, a gonosz angyalok (Efez. 6,12. Kor. I. 15,24.).
Róm 8,38
sem a jelen, sem a jövő viszontagságok.
Ez a szó nincs a görögben.
Róm 8,39
sem a mi az égben van, sem a mi a pokolban (ar. sz. Ján.). Vagy: sem dicsőség, sem gyalázat.
Róm 8,39
a földön.
nem rabolhatja el tőlünk az Istenhez való szeretetet, melylyel iránta a Krisztus által nyert kegyelemért és ezen kegyelem által viseltetünk. Semmi teremtmény sem szakaszthat el minket az Isten szeretetétől, úgymond sz. Bernárd; csak tulajdon akaratunk teheti ezt. Azért mondja Ozeás próféta (13,9.) az izraelitáknak: Veszedelmed tenmagadtól vagyon, Izrael! Az izraelitáknak ezen önakarta veszedelmökön szomorkodik az apostol a következő rész elején, s ezzel fölvett tárgyának harmadik része kezdődik, melyben Izrael viszonyáról az új üdvintézményhez ad némi felvilágosítást. Lásd a bevezetést e levélhez.
Róm 9,1
A Krisztusban való egyességnél fogva, mint keresztény. Pál mint bizonyost állította, hogy a keresztény, mint keresztény, nem hazudhat.
a Szentlélek fölválgosítása által, minthogy ő bennem lakik. Tehát nem mondok semmi igaztalant.
Miért? kiméletből elhallgatja az apostol. De oka az, mivel nemzetének legnagyobb része a hitetlenség miatt nem vétetett föl az anyaszentegyházba.
Róm 9,3
Az átok, irtó-átok az izraelitáknál népekre, városokra, állatokra, egyes emberekre kimondatott, mi által e tárgyak visszavonhatlanúl teljes megsemmisítésre adattak (Móz. III. 27,28.). Midőn Pál ezen átkot ohajtja magára venni, hősi s mintegy vak szeretetében, mely nem gondolja meg, vajjon lehetséges-e önfeláldozása, azon kivánatát fejezi ki, hogy kész örökre elvettetni és Krisztustól elszakasztatni, csak az által az ő atyjafiai megszabadúlhassanak (ar. sz. Ján. Orig. Teofil). Egyébiránt, hogy Pál, mint Istent szerető, mások helyett örökre elvettessék, ezen kivánat teljesűlésének lehetetlensége alkalmasan van kifejezeve a görög ige aligmultjában, melynek értelme a magyarban ilyen forma: Én magam kivánnék, ha lehetne, átokká lenni stb.
Jákobtól való származás szerint, ki Izraelnek is neveztetik (Móz. I. 32,28.).
Róm 9,4
az ó szövetségi, mint előlépcső az újhoz (Móz. V. 14,1. 32,6.).
Róm 9,4
Istennek dicső, kegyelemteljes közelléte (Teodoret).
Róm 9,4
melyet Isten különféle időkben megújított, azért a görög szerint: kötelezettség.
Róm 9,4
az isteniszolgálat szertartásai, melyek, mint minden egyébek, Krisztusra utaltak.
melyek Krisztusról tétettek.
Róm 9,5
kiknek atyáik Ábrahám, Izsák, Jákob és a többiek, kiket Isten társaságára méltatott.
Róm 9,5
testi származás szerint (Máté 1. r. Luk. 3. r.)
ki nemcsak ember, hanem egyszersmind mindenek fölött való, imádandó Isten is. A Krisztus istenségéről szóló hitigazságot Pál többször is megérinti, u. m. Tít. 1,3. Kor. I. 15,27. Tim. I. 3,15. Kor. II. 5,19. Apost.cs. 20,28.
De e panaszszal, melyet Izrael népe nagy részének elvettetése iránt teszek, nem azt mondom, mintha meghiusúlna azon igéret, melynélfogva Izrael a messiási áldás részesévé leend; az igéret változatlanúl megmarad az igazi (lelki) izraeliták- és Isten fiaira nézve, kiket Isten arra rendelt és választott (6–9. v.).
Róm 9,7
igaz (lelki) fiai Ábrahámnak, szellemrokonai az ősatyának (Rom. 4,11.12. Ján. 8,39.).
Róm 9,7
Móz. I. 21,12.
Izsákban és ennek gyermekeiben legyen a te (lelki) ivadékod, amaz ivadék, melylyel én szövetséget fogok kötni. „Neveztetni“ azaz, „lenni“ (Máté 1,23.).
Nem a kik test szerint Ábrahámtól származnak, azok az ő és Isten fiai, hanem a kik az igéret szerint (Móz. I. 8,10.). Más szavakkal így mondja János: Kik nem a férfiú akaratából, hanem az Istentől születtek (Ján. 1,13.). Izmael (Móz. I. 16. r.) és Cetura fiai (Móz. I. 25. r.) Ábrahám fiai voltak test szerint; Izsák volt az igéret fia, ki Isten akaratából természetfölötti módon származott (Móz. I. 18,10. s követk.). Az alkalmazás az evangéliomra való meghivásra igen könnyű. Ez is nem külső viszonyoktól, hanem Isten akaratából származik, ki kegyelmét szabad teljhatalmából adja, úgy, hogy az ember részéről annak csupán elfogadása kivántatik (Origen. Teofil. Ambrus). Hogy csupán Isten akarata az, mi az Isten országába tesz hivatottá, az apostol még világosabban megmutatja Jákobnak Ésau előtt történt választatásából.
Róm 9,10
t. i. Sárának.
két fiat, Ésaut és Jákobot. A görög szerint: ki az egy Izsáktól, a mi atyánktól fogant.
A 10–13. v. értelme: A mint lőn Sárával és az ő fiával, Izsákkal, ki Isten szabad akaratából lett Ábrahám azon fia, kivel Isten meg akarta újitani szövetségét, úgy történt Rebekkával is és ennek fiával, Jákobbal. Rebekka Izsáktól két fiat fogant. Ezekről nem lehet mondani, hogy Jákob, hogy a szövetség fiává legyen, Ésau fölött előnynyel bírt, mert mind a ketten egy atyának ugyanegy időben fogant fiai voltak, és születése előtt Jákob ép oly kevéssé tehetett valami jót, mint Ésau roszat. Ha előnyről van szó, ez inkább Ésaut illette volna, mivel ő volt az elsőszülött (Móz. I. 25,24–26.). Mindazáltal az mondatott anyjoknak, hogy az ifjabbnak van előnye az idősb fölött; hasonlóképen nyilatkozik a próféta is (Malak. 1,2.), hogy ebből megértsük, mikép külső körűlmények, születés vagy előleges jócselekedetek nem adhatnak igényt arra, hogy valaki Isten országának tagjává lehessen, hanem csak a hívó Istennek szabad választása, szabad akarata. – A Rebekkának tett jövendölés (Móz. I. 25,23.) egyenesen Jákob elsőségére, mint szövetség fiáéra vonatkozik, egyszersmind pedig Jákob maradékainak későbbi uralmára Ésau utódai fölött (Kir. II. 8,14. Kir. IV. 14,22. Abd. 14-ik jegyz. Makkab. II. 15. r. 12-ik jegyz.). Malakiás jövendölése szintén ez utódok állapotára szól, a mennyiben a próféta az edomiták (Ésau utódai) baleseteit forgatja eszében, s ebből ama nagyobb szeretetre von következtetést, melylyel Isten Jákob maradékaihoz viseltetik. „Gyűlölni“ annyit tesz, mint „kevésbbé szeretni,“ mint Móz. I. 29,31. Máté 6,24. Luk. 14,26. Egyébiránt őrizkedjünk e történeti példából többet következtetni, mint az apostol szándékozott. Mint a hasonlatoknál közönségesen nem vihető át szigorúan és kimerítőleg minden vonás a hasonlított tárgyra: itt is ez eset fordúl elé. Midőn t. i. Pál Jákobnak Ésau fölött szövetség fiává lett választatását példáúl hozza elő, hogy a kereszténységre való választatást vagy hivatást képleg eléadja, ez által nem azt akarja mondani, hogy némelyek, Ésauhoz hasonlólag, nem hivatottak, és pedig talán a zsidók: sőt inkább mindnyájan meghivattak (Rom. 10,12.); azt sem akarja mondani: mikép ezen hivásnál, hogy foganata legyen, nem kivántatik az ember hozzájárulása, mint Jákob is anyja méhében rendeltetésére nézve mitsem tehetett… sőt inkább azt mondja, hogy a zsidók elvesztik hivatásukat, mert nem hisznek (30. v. s követk.); hanem e példa csupán jelképleg azt akarja mutatni, hogy Isten szabad akarata, az ő önkéntes kegyelme, első oka minden hivatásnak, a foganatosnak is; és hogy semmi külső viszonyok, sem születés, sem előleges jócselekedetek nem adnak ahhoz jogot.
Róm 9,14
Ha Isten, e tanítás szerint, ökéntes kegyelemből, nem tekintve külső viszonyokra, intézi hivását, vajjon nem tesz-e ez által igazságtalanúl?
ilyet csak gondolni is. E tanítást már Mózes törvénye is magában foglalja. E szerint minden az Isten szabad akaratától függ; Isten támaszt jót, támaszt (s egy ideig állani hagy) roszat is, és így minden az Isten akaratába foglalva tűnik fel. (15–18. v.).
Istennek Mózeshez intézett mondásából azt következteti az apostol: hogy csupán emberi erőfeszítés elégtelen arra, hogy valaki méltó és így jogosított legyen Isten szeretetét megnyerni. Ezzel azonban nem mondatik az, hogy az ember tevékeny hozzájárulása nem kivántatik, sőt inkább azt mondja más helyen az apostol és az írás, hogy az ember akaratának oda kell járúlnia, ha kegyelmet akar nyerni, és hogy az ő nem akarása a megkegyelmezést akadályozza (Kor. I. 9,24. Zsid. 12,1. Filipp. 3,14. Máté 23,37. Ján. 5,40. Jerem. 3,12.). Az apostol itt hallgat erről, hogy Isten önkéntes kegyelmét, mely minden jóakaratot megelőz, annál inkább kitűntesse.
Róm 9,17
Mennyire függ minden az Isten akaratától, látjuk azon igékből melyeket Isten Fáraóra vonatkozólag mondott (Móz. II. 9,16.), ki, daczára az Isten parancsának és az ellenszegűlésért rámért büntetésnek, még sem akarta az izraelitákat elereszteni.
Róm 9,17
E kifejezésnek a megátalkodás felel meg a következő versben, s e szerint értelme ez: Épen azért hagytalak megátalkodni, vagy tettelek megátalkodottá. A mit Isten csupán megenged, többször fordúl úgy elő az írásban, mintha ő cselekedte volna (Móz. II. 7,3. 9,12. 10,20.27.) Hogy Isten tulajdonképen a roszat nem cselekszi, magától értetik, az ő végtelenűl szent valójánál fogva.
Értelme ez: Mivel akartam, hogy megátalkodásod által az én hatalmam minden emberek előtt hirdettessék, azért engedtem meg azt, vagy bocsátottam rád. – Igy tehát a rosz, Isten akaratától, bár nem rendelő, hanem megengedő akaratától függ. Isten a roszat ereszti, mivel az ember szabad akaratán nem kivánhat erőszakot tenni, a nélkül, hogy magát az embert meg ne semmisítse. De mindenhatóságánál fogva azt eszközli, hogy annak akarata ellenére is, ki a roszat cselekszi, saját dicsőségét és az egész emberiség javát előmozdítja. Ne feledjük e mellett, hogy mit az ő mindenhatósága jóra fordít, azt az ő szentsége nem tűrheti, és igazsága megbünteti.
Igy tehát a kegyelem és megátalkodás az ő akaratától függ. Lásd az előbbi jegyzetet.
Értelme ez: Ha a rosz is az Isten akaratától függ, az ő végzésében és tervében van, hogyan feddheti Isten és büntetheti azokat, kik azt cselekszik? ők máskép nem tehetnek, mert az ő akáratának senki sem állhat ellen.
Róm 9,20
A görög szerint: De oh ember!
Oh ember! ki csupán teremtmény vagy, kérdőre vonhatod-e az Istent, hogy vele vetekedjél? Kérdezheted-e: Miért ez fölöttem a te végzeted?
Vajjon Isten akaratja, legyen az rendelő vagy megengedő (16. 17. v.) nem szabad-e? valamint a fazekas szabad tetszése szerint csinálhat edényeket tisztesebb vagy aljasabb czélokra. Az apostol Istent fazekashoz hasonlítja; de a mi fönebb 21-ik jegyz. a hasonlatra nézve mondatott, hogy annak vonásait nem kell venni betű szerint, az itt is alkalmazandó. Mert hiba lenne abból következtetni, mintha az apostol azt akarná mondani: hogy Isten a zsidókat a kereszténység megtagadására vagy kárhozatra alkotta, a pogányokat pedig annak fölvételére és üdvösségre, hasonlólag a fazekashoz, ki egészen tetszése szerint használja föl agyagját ilyen vagy olyan edényhez. Mivel az apostol fönebb csupán csak Isten rendelő vagy megengedő akaratának szabadságát védte, melynek következtében némelyek az ő országába megválasztatnak, mások onnan kizáratnak, így e hasonlatban semmi más czélja nem lehetett, mint azt tanítani: hogy Isten akarata szabad; s midőn egyrészt a pogányoknak kegyelmet ad, hogy anyaszentegyházába belépjenek és üdvözűljenek, másrészt pedig megengedi, hogy a zsidók az ő kegyelmét eltaszítsák és elkárhozzanak: a teremtménynek nincs joga kifogást tenni az ő végzése ellen. Hogy Isten rendelő vagy megengedő akaratának szabadságából nem következeik, mintha az embernek szabadsága nem volna, egyik jóra, másik roszra kényszeríttetnék, s amaz föltétlenűl üdvre, ez pedig föltétlenűl kárhozatra volna szánva: már fönebb (8,28.) megjegyeztetett, hol szintén Isten végzéséről volt szó. Itt ez annál szembetűnőbb, mivel Pál alább a hamis következtetésnek maga is elejét akarja venni, s az Isten akaratáról mondottakat mintegy szelidíteni, midőn további okát adja annak, miért lesznek ez isteni végzés mellett némelyek harag edényeivé, mások dicsőség edényeivé? Ugyanis a mi következik, ily módon függ össze a mondottakkal: Hogy Isten a gonoszokon, különösen a zsidókon, kik anyaszentegyházába belépni nem akarnak, kimutatja haragját, miután őket sokáig várta, és kárhozatra adja át (22. v.), hogy annál inkább kitűntesse dicsőségét azokon (23. v.), kik belépnek, mi a jövendölések szerint, a zsidók egy kis részéről és a pogányokról mondható (25–29. v.): ez (30. v.) nem csupán azért történik, mivel ez úgy van örök végzésében; hanem mivel a zsidók önkényleg saját törvényök szerint akarnak üdvözűlni, és a hitet megvetik, mig a pogányok megigazulást és üdvöt a hitben keresnek (30–33. v.). Ez egyszerű értelme jelen nehéz, gyakran balúl magyarázott szentirási helynek.
Róm 9,22
a zsidókat, kik az anyaszentegyházba belépni nem akartak, és átalán a gonoszokat.
Róm 9,22
kiknek önmagok által lett kizáratását Isten országából és örök kárhozatát előre látta, s ennyiben arra valók voltak. A veszedelem allatt itt ugyan egyenesen az anyaszentegyházból való kirekesztés értetik, de nem kizárólag; hanem a tulajdonképeni elkárhozás is együtt értetik azalatt, mint ez nemcsak magából a kifejezésből és az ellentétűl használt „dicsőség“ szóból, hanem abból is kitűnik: hogy Pál a kereszténységre való hivatással az örök boldogságot, valamint annak megtagadásával az örök kárhozatot mindig összekapcsolja. Igy fogja föl ezt a sz. atyák és értelmezők legnagyobb része.
várván, hogy talán megtérhetnek. Ebből is látszik, hogy Pál szerint, Isten a roszakat nem alkotja, hanem eltűri, azaz, megengedi, hogy vétkezzenek.
Róm 9,23
a keresztényeken.
Ehhez az utómondat a 30. v. van, és így függ össze: Isten a zsidókon, kiket oly sokáig vár, végre kimutatja haragját, kizárván őket és elkárhoztatván, valamint a keresztényeken kitűnteti dicsőségét, – mit mondjunk tehát (30. v.)? Azt, hogy a zsidók magok okai kizáratásuknak és elkárhozásuknak. A 24–29. v. egy közbe szőtt mondatot képeznek, az irgalmasság edényeihez tartozót, bővebben eléadván, hogy a próféták szavai szerint, a zsidóknak egy kis része és a pogányok arra meghivattak.
és ki irgalmat stb. nincs meg a görögben.
A 25. 26. v. Ozeás prófétából (2,24. 1,10.) idéztetnek, és a pogányok felvételére vonatkoznak: A pogány nép, mely nem volt Istennek kegyelmet nyert, szeretett népe, Isten népévé lesz, s ugyanazon helyen (Palesztinában), hol a földi izraelitákról mondatott, hogy megszűntek Isten népe lenni, fognak a lelki izraeliták (a pogányok) Isten fiainak neveztetni.
Lásd Izai. 10,22. és a jegyz.
Isten beteljesíti a jövendölést Izrael elkülönzéséről, és büntető igazságát gyorsan végrehajtja a földön. Pál ez igéket egy régi görög fordítás után idézi, mely a mi mostani héber szövegünktől valamennyire eltér.
Róm 9,29
maradványt a (lelki) ivadék szaporitására. E maradvány az apostolok és tanítványok voltak.
akkor mi zsidók (lelkiképen) egészen megsemmisíttettünk volna.
Róm 9,30
Lásd Rom. 1,21. s követk.
Lásd Rom. 1,17. 3,24.
az izraeliták pedig, kik a törvény teljesitésére törekedtek, hogy megigazúlást nyerjenek, csupán a törvény teljesitése által nem nyertek megigazúlást.
Róm 9,32
A görög szerint: a törvény cselekedetei által. Mivel az igazságot, a megigazulást Isten előtt, nem a Krisztusban való élő hit által, hanem a mózesi törvény szertartásainak megtartása által igyekeztek megnyerni. Ez tulajdonképen a Krisztus korabali zsidókra szól; mert a Krisztus előttiek a törvény gyakorlatával a Krisztusban való hitet is összecsatolták, mivel őbenne reméltek; mig a Krisztus korabeli és az utána élő zsidók ezen hitet megtagadták, épen, mivel a megjelent Krisztust elvetették, s így ők csupán törvényök teljesitése által megigazulást többé nem nyerhettek.
Krisztus, ki a régi zsidóknak a benne vetett reménynél fogva üdvözűlés forrása volt, a korabelieknek és utobbiaknak botránykő, alkalom lett vesztökre.
Valamint Krisztus ama kőszirt, melyen, a ki igazán hisz, egyedűl nyerhet erős alapot: úgy ő egyszersmind ama kőszikla, melyen a kevélyek s önigazságukban bízók szétroncsoltatnak.
a zsidók.
nem a helyes ismeret következtében.
mivel megigazúlásukra csupán a törvény teljesítése által hit nélkül törekszenek. Mivel nem ismerik el szerét, módját annak, a mint Isten akar megigazúlttá tenni, hanem saját akaratjokat követik, a mennyiben csupán a mózesi törvény teljesitése által hit nélkül akarnak megigazúlni, azért nem vetik alá magokat a hit szerinti megigazúlásnak, mint azt Isten a kereszténységben rendelte.
Mert a törvény nem elegendő a megigazulásra, hanem annak teljesedése, Krisztus, a benne való hit, és pedig a jócselekedetek által tevékeny hit, ezek szerzik a megigazúlást (Ágost. Teodor.). A törvény vége, teljessége az, mit Krisztus annak teljesitéseűl mond (Máté 5,17.).
Róm 10,5
Pál okát adja, miért kell a törvény teljesitésének a hittel kapcsolatban lenni, hogy megigazúlást, életet eszközöljön, – mivel maga Mózes a törvényszerinti igazságon kivűl (5. v.), a hit szerinti igazságot is kitűzi (6–8. v.).
mind ideiglen, mind örökké boldog leszen. Hozzáértendő: ha a hit szerinti igazságot is, mint már Mózes megkivánja (6. v.), azzal egyesíti (Ágost.). Mert csak a hit teszi a törvényt könnyűvé és teljesíthetővé.
A hit szerinti igazságról pedig Mózes így szólott, mint következik. E hely Móz. V. 30,11–14. van. Mózes megmutatja ott, mikép annak, ki a törvényt bensőleg szivében, teljes odaadással, azaz, hittel fölfogja, és szájjal vallja, nem nehéz azt teljesíteni. Mózes a hitben mindazt, mit a törvény parancsol és igér, a Megváltóban való hitet is összefoglalja, s e szerint tehát a megigazúlást a Krisztusban való hit által, habár nem külsőleg kifejezve (explicite), de alatta értve (implicite) tanítja.
Róm 10,8
A görög szerint: De mit mond az (az igazság)?
Sz. Pál nem szószerint idézi Mózes igéit, hanem magasabb, prófétai értelemben fogja föl és adja elő, melyet tartalmaznak (Justinian. Ágost. Ar. sz. Ján.). Mózesben a szöveg így van (Móz. V. 30,11–14.): Nem mondhatod: Ki mehet föl közőlünk az égbe, hogy azt (a törvényt) lehozza nekünk… vagy ki kelhet át a tengeren hogy azt el hozza nekünk?… igen közel van hozzád ez íge, szájadban és szivedben van, hogy azt megcselekedjed… [azaz: Ne tartsd a törvényt valami elérhetlennek mintha azt az égből, vagy a tengerből kellene eléhozni, hanem csak higyed és valljad azt (7-ik jegyz.), és akkor teljesítheted is.]. Az apostol e sz. írási helyet tágabb és mélyebb értelemben idézi, a mennyiben a törvény helyére Krisztust teszi, kit a törvény előképezett. „Azért tehát, mivel a törvény nehéznek látszik, ne tartsd Krisztust (a törvényt Krisztusban és Krisztussal) valami elérhetlennek, hanem higy őbenne, ki mennyből leszállott és föltámadott, higy az ő egész váltság-munkájában, és valld meg hitedet, akkor birod Krisztust, és teljesítheted a törvényt és az által élni fogsz“ (5. v.).
Mert valamint Mózes a törvény teljesitésére hitet és vallást kivánt (7-ik jegyz.), most is ez a két föltétel az üdvösségre. Ha t. i. az Úr Jézust, mint eljött Messiást, kit Isten halottaiból föltámasztott, elismered és vallod, akkor itt megigazúlsz, és a síron túl megdicsőűlsz. Az Úr megjelenése és föltámadása itt átalán az egész váltság-munkája helyett van, melyet a keresztény hivőleg szivébe fölfogni és külsőleg vallani köteles, hogy megigazúlást nyerjen.
Mert a hit és vallás, amaz az értelemben és akaratban, másik a szavakban és cselekedetekben: ezek a megigazúlás és üdvözűlés föltételei. Megjegyzendő, hogy valamint a sziv és száj, a hit és vallás, úgy a megigazúlás és üdvösség is együtt jár, s igen helytelen volna ez idézetből következtetni, hogy valódi megigazúlást szerző hit lehet vallás nélkül, vagy valódi üdvözitő vallás hit nélkül. Annak pedig: miért kell a hitnek egyesűlve lenni a vallással, alap-oka az ember mivoltában rejlik, ki nem csupán lélek, hanem testtel is bir, és a testi világgal viszonyban vagyon.
Nem csupán Mózes, Izaiás is azt mondja, hogy a hivő megnyeri, a mit reméll – a megigazúlást, az üdvösséget. De a hitet itt is szó- és tettbeli vallomással egyesűlve kell gondolni, mert e nélkül az holt – semmi.
Róm 10,12
Ez az előbbi versre vonatkozik: „minden a ki stb.“
azaz, pogány között. Igy neveztetnek a pogányok, mivel a görög nyelvet a romai birodalomban átalán beszélték.
Az ál-misztikusok igen helytelenűl következtetik a 11–13. versekből, hogy mindenki, bármely hitvallást tartson, üdvözűl, ha Jézusban hiszen, őt szereti és bizalommal segítségűl híja, mert itt az igazi hitről van szó, mely nem csupán Jézus személyében hisz, hanem hiszi mindazt, mit ő tanított és rendelt; azután a hit a tanítók hallgatásától tételeztetik föl, tehát attól, mit Jézus az anyaszentegyház által tanít.
A prófétának segítségűl hivó szózata az apostolt ismét visszaviszi a hitre, melyet közelebbről rajzol, mint olyat, mely a küldött hirdetők meghallgatásából jő.
Róm 10,15
A küldetés Krisztustól van az apostoloknak és ezek utódainak, a püspököknek adva. A ki máshonnan küldetik, nincs igazi küldetése, s a nyájnak bérese az, és nem pásztora. Lásd Ján. 20,21.
mint már a próféta megjövendöli az evangéliom hirdetőiről. Lásd e prófétai helyek értelmezését és azok vonatkozását a kereszténységre összefüggésben a prófétáknál.
A görög szerint: Isten igéje által. Nem lehet hinnünk, ha nem hallunk, és nem hallhatunk, ha nem hirdettetik az íge.
Róm 10,18
Ha a hit a hirdetett íge hallgatásából jő, talán a zsidók azzal menthetik magokat, hogy az ígehirdetést nem hallották?
De nem menthetik magokat, mert már a zsoltáros megjövendölte, hogy az evangéliom az egész földön fog hirdettetni.
Vagy azzal menti magát Izrael, hogy a hirdetett ígét nem értette?
A 19–21. v. értelme ez: A zsidók azzal sem menthetik magokat, hogy az evangéliomot nem értették; mert még a pogányok is, kik az isteni dolgokban oly járatlanok voltak, mint a zsidók szemökre vetik, megértették azt, mint már Mózes megjövendölte: hogy egy értetlen nép fogja a zsidókat vetélkedésre ingerelni, – és Izaiás, ki Istennek a pogányokhoz intézendő kijelentéséről szól, kik őt előbb keresni nem tudták. Ha a zsidók nem hisznek, nem azért van, hogy nem értenek, hanem hogy hinni nem akarnak, mint szintén Izaiás megjövendölte. – A boszantás, mire a zsidók a pogányok ellen, ezeknek hitkészsége és az anyaszentegyházba való fölvétele miatt, ingereltetnek, Istenre vitetik vissza, mint annak okozójára, mivel minden az Istennek rendelő vagy megengedő akaratától függ.
teljesen és egészen?
Róm 11,2
Isten nem vetette el az ő népét, a mennyiben t. i. előrelátta, hogy annak egy része mindjárt kezdetben, és az idők végezetével (25. 26. v.) a nép egész tömege szabad akaratból elfogadja a hit kegyelmét, és így az ő népe leszen. Mégis itt az apostol, mint a következőből kitűnik, közvetlen ama keveseket tartotta szemei előtt, kik mindjárt eleinte hittek Krisztusban.
Az Illésről szóló szakasz, az a rész a királyok könyveiben, mely ezen prófétáról beszél. Akkor, midőn sz. Pál írt, a szentírás még nem volt felosztva részekre és versekre, s így nem a részek és versek szerint, hanem a személyek vagy tárgyak szerint történt az idézés, melyekről szó volt. Az itt említett szakasz Kir. III. 19,10. vagyon.
Róm 11,4
azaz, nagy sokaságot.
Róm 11,4
Baal a feníciek istensége volt, mely a napot jelképezte.
Habár népem legnagyobb része elpártolt is tőlem, mind a mellett még sokan maradtak hívek hozzám.
t. i. Isten önkéntes kegyelméből s a megmentettek szabad akaratának beleegyezésével. Istennek kegyelem szerinti választásáról s ennek összefüggéséről az ember szabad akaratával, lásd Rom. 8,28. 9,11. s követk.
t. i. Én mondom: a kegyelem választása szerint, mivel a megigazúlás minden előleges érdem nélkül, csupán kegyelemből, Istennek egészen ingyen jóságából adatik. Cselekedetek alatt az apostol mindazon jótetteket érti, melyek a megigazúlást megelőzik, különösen azokat, melyek arra közvetlenűl előkészítenek, u. m. a hitet, bűnbánatot, reményt, szeretetet; ezek ugyan szükségesek, mivel Isten az emberért az ember nélkül e részben mitsem tesz, de azok nem adnak semmi jogot a megnyerendő kegyelemre. Igy ha a szegénynek alamizsnát adsz, és ő az után kezét nyujtja, ezen kéznyujtás ugyan szükséges, hogy azt átvegye, de nem ad neki jogot az adomány követeléséhez, nincs rája érdeme. Meg kell különböztetni a jócselekedeteknél azokat, melyek a megigazúlást megelőzik, azoktól, melyek utána következnek; ezek nem csak szükségesek, hanem érdemszerzők is, mivel az újjászületésnek Isten előtt kedves állapotában tétetnek.
E szerint Izrael népe, egészben véve, a megigazúlást, melyre cselekedetei által törekedett, nem nyerte el; hanem annak csak egy része, mely hitt, lőn kiválasztva; a többiek vakságukra hagyattak.
Róm 11,8
A görög szerint: az álom lelkét, aluszékonyságot, azaz, érzéketlen állapotban hagyta őket.
Ezen hely Izai. 29,10. és Móz. V. 29,3.4.-ből van összeszedve. Vesd össze: Máté 13,14. Ján. 12,40. Apost.cs. 28,26.
Lakomájok vesztökre legyen, azaz, sorsuk romlás legyen.
teherhordásra, hogy szemeik csak a földre legyenek szegezve. E szók Zsolt. 68,23.24.-ben vannak. Ezek nem a boszúvágy átkozódásait foglalják magokban, hanem megjövendölését ama büntető itéleteknek, melyek érni fogják a zsidókat, kik Messiásukat nem ismerték el, sőt megölték. Azok tehát nem ellenkeznek a szeretettel; mert miután a zsidók a látogatás kegyelmét meg nem ismerték, őket, mint minden megátalkodott bűnösöket, szükségképen eléri az isteni igazság büntetése.
Róm 11,11
A görög szerint: esetök, romlásuk által.
Oly következése van a zsidók hitetlenségének, hogy az a nép állandó romlását vonja maga után? Épen nem. Hanem Isten elnézé az ő vétköket, hogy az alkalmúl szolgáljon a pogányok fölvétetésére, nem pedig hogy az egész nép örökre elvetett legyen. Sőt inkább, hogy a zsidók is azon kegyelem által, melyet a pogányokon látnak, követésökre buzdúljanak, s végre tömegestül az anyaszentegyházba térjenek (25. 26. v. Ar. sz. Ján. Teod. Ambr.).
Az apostol még fontosabb reményt köt ehhez, t. i. hogy a zsidóknak végképeni, teljes fölvétele és megkegyelmeztetése, melyet várunk, még üdvösebb lesz a világra nézve. Mert ha már az ő megkevesűlésök, melynélfogva azoknak csak egy kis része lépett be az anyaszentegyházba, a pogányok üdve lett, mit várhatnak még majd ezek az egész népnek teljes fölvétetésétől és annak teljes megkegyelmeztetésétől? A görög szerint: Hogyha már az ő esetök a világ nyeresége stb.
A 13. 14. 15. versek a 11. versben kifejezett eszméhez csatlakoznak, t. i. hogy a pogányok megkegyelmeztetése által kell a zsidóknak felbuzdíttatni az üdv megszerzésére, mintha az apostol ezt mondaná: A mi azon buzdítást illeti, azt mondom nektek, pogányoknak (pogányokból lett keresztényeknek): Mivel a pogányok által kell a zsidóknak az anyaszentegyházba való belépésre buzdíttatni, épen azért fejtek ki köztetek oly tevékenységet (13. v.), hogy fajrokonaim közől némelyeket a rajtatok nyilvánuló kegyelem által felbuzdítsak és üdvözítsek (14. v.), mi legnagyobb fontossággal bír, mivel a zsidók teljes megtérése a világ teljes megtérése lesz (15. v.).
a zsidókat.
Róm 11,15
A görög szerint: elvettetése.
Róm 11,15
mert ha az ő veszteségök a pogányvilág megtérését vonta maga után (11. v.).
teljes belépésöknek mi lehetne egyéb következése, mint a halottak feltámadása? (Ar. sz. Ján. Teodor. Anzelm.) Az apostol ezzel azt tanítja, hogy a zsidók átalános megtérése után a világ vége s a feltámadás fog következni.
Azon állitás, hogy a pogányok megelőzik a zsidókat, s azok ezenfelül még arra szolgálnak, hogy a zsidók az anyaszentegyházba való belépésre buzdíttassanak, a pogányokat elbizottságra és kevélységre ösztönözhette; hogy ezt megelőzze, s őket alázatosságra indítsa, az apostol ama szentségre mutat, mely a zsidó ősatyáknak jutott osztályrészűl, s azért a többi zsidóknak is juthat (16. v.); azután arra figyelmezteti őket, hogy a pogányok szintúgy elvettethetnek, ha nem hisznek, annál is inkább, mivel ők nem természetes, hanem csak beoltott ágak (17–24. v.). Igy a fönebbi vers értelme ez: Valamint az egész termény- vagy az egész tészta-tömeg Istennek szentelhető, ha abból valami, mint zsenge, bemutattathatott (Móz. IV. 15,17–21.), és valamint az ágak szenteknek tartatnak, ha a gyökér szentnek tekintetik: így a zsidókra nézve is el kell ismerni a lehetőséget, hogy atyáikat, a patriarkákat és prófétákat, hitéletökben még követhetik, s ennyiből, mint azok, szenteknek tekinthetők (Ar. sz. Ján.). Azért ti, pogányok, ne bízzátok el magatokat, ha némelyek a zsidók közől most nem léptek be az anyaszentegyházba; mert még beléphetnek.
A 17. és 18. v. értelme ez: Ha némely zsidók elszakadtak, és ti, pogányok, kik nem tartoztok a választott néphez, a zsidóktól jövő (Ján. 4,22.) üdvre fölvétettetek, s annak minden kegyelmében részesűltek, azért ne bízzátok el magatokat a zsidók fölött. S ha mégis e kisértetbe estek, gondoljátok meg, hogy ti a zsidókon alapúltok, t. i. az első községen, mely a zsidókból alakúlt, kik a patriarkákhoz és prófétákhoz hasonlólag, Krisztust elismerték.
de a hitetlenség miatt te is letörethetel.
A mi fönebb (20. v.) hitnek mondatik, itt jóságnak neveztetik, mivel a hitnek jócselekedetekben kell élnie, hogy megigazúlttá legyen, s a lelket megtartsa a megigazúlásban.
ha a pogányságból kiemeltettél. A kép az ágaktól van véve, melyek levágatnak, hogy más fákba oltassanak.
Róm 11,25
Az apostol eddig csak a lehetőségről szólt, hogy egykor a zsidók mindnyájan be fognak lépni az anyaszentegyházba; most pedig arról, mint bekövetkezendő tényről beszél.
Róm 11,25
azt hivén, hogy csak ti, pogányok, vagytok a választottak.
Róm 11,25
A görög szerint: megátalkodás.
míg a pogányoknak Istentől meghatározott nagy száma belép az anyaszentegyházba. Vesd össze: Luk. 21,24. Ján. 10,16. (Ágost.).
E szöveg Izai. 59,30. régi görög fordításából vétetett. Vesd össze: Móz. V. 4. r. 5-ik jegyz. Izai. 11. r. 18-ik jegyz.
Ez (ez az átalános fölvétel) az én igéretem hozzájok (mely akkor következik be), midőn elveszem az ő bűneiket. Ez igék Izai. 59,21.-ből vétettek, hol azok összefüggésben értelmeztetnek.
A zsidók most még ugyan ellenszegűlnek az evangéliomnak, hogy ti, pogányok, megszabadúljatok (11. v.), és ennyiben ők Isten ellenségei; de mivel ők, a patriarkáknak és prófétáknak tett igéreteknél fogva, arra választattak, hogy Isten népe legyenek, e választottságra nézve, mely egykor teljes hatályába fog lépni, Isten előtt kedvességben vannak (Ambr. Origen. Ágost.).
azaz: Mert Isten jövendölései, melyek Izraelnek a kereszténységre való hivatására vonatkoznak, bizonyosan beteljesednek, Isten végzései változatlanok.
nem engedelmeskedtetek neki.
Róm 11,31
Lásd a 11. v.
hogy ők is példátok által fölbuzdíttatva megnyerjék a kegyelmet, melynél fogva keresztényekké legyenek.
Az Isten megengedé, hogy mindnyájan, zsidók és pogányok, hitetlenségbe és engedetlenségbe essenek, hogy kegyelmét mindnyájokon kitűntesse, és hogy megigazulását mindenki, nem saját érdemének, hanem csupán e kegyelemnek tulajdonítsa. Isten megengedé a bűnt, de azt mindenhatóságánál fogva jóra fordította. E kimeríthetlen igazság óriási nagysága, melynélfogva Isten végtelen szentsége mellett is megengedé a bűnt, hogy mindenható irgalmát megmutassa azokon, kik ahhoz hivőleg közelednek, elragadja az apostolt imádó csodálására Isten megvizsgálhatlan végzéseinek. Méltó befejezése a fönséges egésznek.
Oh Isten végtelen bölcsesége! mely még a roszat is jóra tudja fordítani. Oh Isten megfoghatatlan itéletei! melyek szerint zsidók és pogányok egy ideig vakságban és megátalkodottságban hagyatnak, hogy az üdvre egyik a másika által vezettessék (lásd fönebb)! Oh Isten megvizsgálhatlan utai! mily eszközöket használ föl, hogy mindenkit megmentsen, ki jöhetett volna csak e gondolatra is?
Ki tett valamit megigazúlása előtt, a mivel ezt megérdemlette volna? Vajjon a mi megigazúlásunk köteles viszonzása-e a véghez vitt jócselekedeteknek, vagy inkább önkéntes kegyelem-ajándéka-e az Istennek? Jól megkülönböztessük itt is a megigazúlás előtti hitet és jócselekedeteket a megigazúlás utániaktól. Amazok csak előkészítők, nem érdemszerzők; ezek pedig érdemszerzők is, ha Isten kegyelmében vitetnek véghez, a mennyiben általok még bővebb megigazúlást, megszentelést és örök boldogságot nyer az ember.
Róm 11,36
Helyesebben a görög szerint: őérette.
Mert ő független Ura teremtményeinek: ezek őtőle vannak, a mennyiben teremtette; őáltala vannak, a mennyiben fentartja (Apost.cs. 17,25.28. Rom. 1,20.); őérette vannak, a mennyiben minden az Isten dicsőitéseért vagyon.
Róm 12,1
Mivel Isten irántatok oly nagy irgalmat mutatott, midőn titeket, mint hivőket, anyaszentegyházába fölvett (Rom. 11,20.).
Róm 12,1
Kérlek és kényszerítelek a kegyelemnél fogva, melyet nyertetek, s melynek rátok nézve az erényességre legnagyobb ösztönnek kell lenni.
A zsidók köteleztettek szertartási törvényeiknél fogva állatok húsával áldozatot tenni, s ezt gyakran oly szórakozottan, oly gépiesen cselekedték, hogy az „isteniszolgálat“ nevét alig érdemelte meg. A keresztények e holt áldozatok helyett köteleztetnek saját testöket a bűnbánat által sanyargatni, s magokat élő, szent, Istennek kedves áldozatúl bemutatni; ez lesz aztán az okos isteniszolgálat. A keresztény okosság megteszi ugyan ezen önsanyargatás, önmegtagadás áldozatát, de azt egyszersmind oly korlátok között hajtja végre, hogy az áldozat élő maradjon.
Róm 12,2
Ne az érzéki világfiak nézetei szerint intézzétek életpályátokat, hanem hagyjátok az átváltozás kegyelmét (Ján. 3,3.) magatokban működni, a mennyiben a régi ember régi érzületével fölhagytok, s Krisztusnak, az új embernek érzületét fogadjátok el.
Róm 12,2
minden viszonyok között megkérdezzétek lelkiisméreteteket.
Lásd Efez. 5,17.
Róm 12,3
apostoli hivatalomnál fogva.
Róm 12,3
Pál az alázatosságot mindenkinek ajánlja. A legnagyobb tekintélyben állónak is szüksége van arra, hogy a hiú dicsőség mérgétől magát megóvja, csak úgy mint a legalsóbb rendűnek, hogy a megvettetés és megaláztatás terhét elviselhesse.
Kiki a szerénység határai között maradjon hitének mértéke szerint. Ez nem azt akarja jelenteni, hogy a szerénység annál kevesebb lehet, mennél erősebb a hit, hanem a hit itten a hit-adományok, t. i. azon lelki adományok helyett vétetik, melyek a hivőknek amaz első időszakban a Szentlélek vételekor osztattak (Apost.cs. 2,4.), s melyekből az apostol alább néhányat felhoz, a jövendölés, a tanítás, az egyházi szolgálat adományát; úgy hogy értelme ez: Mindenki tartsa magát szerényen azon adomány körében, melyben részesíttetett. A kinek jövendölni kell, maradjon e mellet, s ne avatkozzék az egyházi szolgálatba, és a ki szolgál, ne tulajdonítsa magának a jövendölés adományát, s így tovább (Ar. sz. Ján. Teodor. Orig. Ambrus).
A keresztény község tagjai úgy vannak, mint az egy test tagjai: valamint ezek mindenikének külön cselekvése, úgy minden kereszténynek külön rendeltetése vagyon. Az apostol itt azon nagy eszmét tartja szemei előtt, melyet más leveleiben bővebben ki fejt (Kor. I. 12,12–30. Efez. 4,25. 5,30.), hogy az egész új emberiség Krisztussal egy testet tesz, melynek feje Krisztus, tagjai az egyes megváltottak vagy megújúltak.
Róm 12,6
ugyanis.
azaz: Ki azon adományt nyerte, hogy természetfölötti lelkesedett beszéddel intsen, tanítson, a jövendőt felfedezze, azt a felülről nyert isteni ismeret nagyobb vagy kisebb mértéke szerint közölje. A hit alatt itt, mint Kor. I. 12,9. a magasabb isteni felvilágosítás vagy ismeret értendő, nem csupán a hittanítás, melyet minden kereszténynek szivére kell venni.
Róm 12,8
egyenes szivvel legyen, kit az adakozásnál nem vezérel mindenféle tekintet, hanem csak egy szándék, hogy Isten tetszését megnyerje (Anzelm.).
Róm 12,8
gyors tevékenységben. Az elöljáróság tisztesség, de teher is; csak a ki a teherre gondol, az a gondos.
vidám készséget mutasson; mert lélekemelő gondolat, eszközévé lehetni az Istennek, ki gyermekein segíteni akar.
a keresztény szeretet csak a jóhoz ragaszkodik és gyűlöli a roszat azokban is, kiket szeret, azaz, nem nézi el hibáikat, szenvedélyeiket, hanem minden módot felhasznál, hogy őket azoktól megtisztítsa.
Róm 12,10
mert mindnyájan atyafiak, testvérek vagyunk Krisztusban.
A szeretet tiszteleten, becsülésen alapszik. Becsüld mindenkiben, a bűnösben is, az Isten képét, melyet Krisztus helyreállitani jött.
Róm 12,11
minden jóra, az Isten országának terjesztésére.
legyen égő vágyatok, lélek szerint élni.
Róm 12,12
hogy az örökkévaló jókat megnyeritek.
mi a szorongatást megkönnyíti.
keresztény társaitok.
A keresztény szeretetnek az a csodálatos tulajdona van, hogy felebarátunk jó és balsorsa minket érdekel.
Róm 12,16
értsetek egyet, legyetek békeszeretők.
Róm 12,16
nem áhítozván világi szerencsére és tisztességre.
Róm 12,16
A görög szerint: ereszkedjetek le az alsóbbakhoz (ne vonjátok ki magatokat az alsóbbrendű szolgálat, foglalkozás és viszonyok alól, ha az embertársaitok javára van).
A kevély csak saját belátásában bízik; az alázatos mások nézete által is megpróbálja saját véleményét, különösen, az evangéliom fényénél vizsgálván azt.
Úgy éljetek, hogy életetek nemcsak Isten előtt kedves, hanem felebarátitok, sőt ellenségeitek előtt is botrány nélküli legyen.
Nem mindig áll rajtunk, hogy minden emberrel békében legyünk, de arra törekedhetünk, hogy ne adjunk semmi olyanra okot, mi a békét megháborítaná, s egyenetlenséget támasztana.
Hagyjátok Istenre a boszúállást (Ar. sz. Ján.). Önmagáért az embernek boszút állani, annyit tesz, mint bizalmatlannak lenni Isten igazságában.
a megszégyenűlés, megbánás fájdalmát szerzed neki, s ezáltal jobb érzületre hozod (Ágost. Jerom.). Vesd össze: Péld. 25,21.
Legyőzetünk a gonosztól, ha nincs erőnk ellenségünk méltatlanságát elviselni; az az erős, ki megbántói gonoszságát jótéteményekkel viszonozza, s ez által őket barátivá teszi.
A zsidók ez időben átalán hajlandók voltak zendűlésre, mivel, mint Isten népe, iszonyúnak tartották, hogy ők pogány felsőségnek, a romaiaknak hódoljanak. Gyakran meg is kisérlék az igát lerázni, s kevéssel a levél írása előtt, Klaudius császár alatt e miatt Romából kiűzettek. Hogy ezen érzület a keresztények között el ne harapózzék, az apostol, ugy látszik, szükségesnek tartotta nyomatékosan szivökre kötni a felsőbbség iránti engedelmességet. Azt tanítja a fönebbi szavakban, hogy a felsőbb hatalom, nemcsak magában véve, hanem a mely fennáll, Istentől rendeltetett, s azért annak mindenki tartozik engedelmeskedni. Miből az következik, hogy az igaz keresztény azon esetben is, midőn a felsőbbség visszaél jogaival, és alattvalóit bármi módon megsérti, nem nyúl fegyverhez, hogy ellene föllázadjon, hanem körében kötelességét teljesítvén, engedelmes marad, és tűr, mindent Istenre bízván, és meg lévén győződve, hogy ő végtelen hatalmánál és bölcseségénél fogva, talál módot és utat más állapot előidézésére, ha ez az ő akarata. Az imádság és könyek az anyaszentegyház fegyverei, úgymond ezzel összehangzólag sz. Ágoston.
Róm 13,3
A „mert“ az első versben az első okot adta elő, miért kell a felsőbb hatalomnak engedelmeskedni – t. i. mivel Istentől vagyon; ez a második „mert“ a fensőbbségi hivatalnak egy más tulajdonát adja elő, melynélfogva a felsőbbség czélja csak az, hogy a gonosz kitörésének elejét vegye; a jónak tehát nincs tőle mit félnie.
Minden felsőbbségnek, még a legroszabbnak is, arra kell czéloznia, hogy a roszat elnyomja, a jót felsegítse, ha mindjárt egyes esetekben ez ellen tesz is; mert különben önmagát semmisíti meg. A jó tehát, egészben véve, tőle csak oltalmat várhat; egyes erőszakoskodásokat, melyeket el nem kerülhet, annál inkább békével tűr, mivel épen a tűrelem segíti őt a viszontagságokban azon jóra, mely után testtel lélekkel törekszik.
Róm 13,4
a fegyver a hatalom jelvénye élet s halál fölött.
De ha a felsőbbség némely esetben valami roszat parancsolna, vagy Isten valamely parancsának gyakorlását megtiltaná: akkor ugyan inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek, és ép oly kevéssé tenni ama roszat, mint elhagyni ezen jót, de föllázadni a felsőbbség ellen azért nem szabad, sőt inkább a keresztény itt is ragaszkodik elvéhez, hogy eltűri mindazt, mit az Istentől rendelt kötelességek teljesítése következésképen maga után von.
mivel az az Istentől szabott kötelesség. Lásd Péld. 24. r. 14-ik jegyz.
Róm 13,6
épen ezen lelkiismereti kötelezettségnél fogva.
Róm 13,6
azok, kik a felsőbbségi hatalmat gyakorolják, a fejedelem és az ő szolgái.
hogy a hatalmat Isten nevében gyakorolják, s mindarról rendelkezzenek, mi e szent czélra eszközűl szolgál; kiknek tehát joguk van adót kivetni, mivel költség nélkül az állam czélja el nem érhető.
Róm 13,8
Szabadúljatok minden kötelezettségtől, kivéve a szeretetét, mely folytonosan és minden körülmények között előáll igényeivel, melyek teljesitésével soha sem értek véget. Igen szépen mondja Teodoret: A teljesités szaporítja az igényeket, mert ezek a szeretetet forróbbá teszik.
Annak oka, miért tartozunk mindenkinek mindenkor szeretettel, az, mivel csak az tölt be minden törvényt, a ki szeret; ez pedig folytonos feladatunk.
mert a ki igazán szeret, mikép tehetne roszat felebarátjának? A valódi felebaráti szeretet maga is az Isten szeretetével van kapcsolatban. Lásd Máté 27,39.
Más tekintetben is, mely azonban itt nem forgott az apostol szemei előtt, szeretet a törvény teljesítése. T. i. szeretet az, mi tulajdonképen szabaddá tesz, s legyőzi mindazt, mi az erény gyakorlatát megnehezíti; mert a ki szeret, mindent könnyűnek talál, míg a szeretetlen ember, különben jóakarat mellett is, semmit vagy mindent tökéletlenűl létesít. A keresztény családok, községek, városok, országok rendbentartására nem kellene egyéb törvény, a szeretet törvényénél, ha ezt mindenütt és mindenki igazán szivére venné.
És e szeretetre annál inkább törekedjünk, minthogy a kegyelem jelen idejében, mely nekünk a kereszténységben adatott, el kell ismernünk, hogy itt az óra, midőn határozott jobbúlás, érzelmeinknek és tetteinknek átváltozása által új életre kell ébrednünk; mert most, midőn keresztények vagyunk, közelebb van váltságunk, mint mikor megtérésünk előtt még zsidók és pogányok voltunk, és hinni csak kezdettünk. Az apostol itt a kegyelem idejéről szól, melyet a kereszténynek, míg csak él, üdvösségére használni kötelessége, mint Kor. II. 6,2. Mások az itélet napjának, Krisztus Jézus második eljövetének idejét értik, és igy értelmezik: És a szeretetre annál inkább kell törekednünk, mivel az idők jeleiből látjuk, hogy Krisztus itéletre való jövetének órája már közel van; azért nekünk, hogy igazaknak találtassunk, a bűn álmából föl kell serkennünk; mert most, midőn az Úr eljövetelét várjuk, közelebb van szabadúlásunk az ő itéletéből, mint akkor, midőn a hit és keresztség által anyaszentegyházába fölvétettünk. Azonban, hogy itt az apostol nem Krisztus eljövetére akart figyelmeztetni, kitűnik Tessz. II. 2,2.-ből, hol világosan kifejezei azon meggyőződését, hogy Krisztus eljövetének idejét nem tartja közellevőnek. – A legtöbb ember élete szendergés, a mennyiben lelköket hiú és hasztalan álmokban ringatják, melyekből őket a halál, fájdalom! sokszor későn ébreszti föl, megtanítván a jelenvaló dolgok hiú semmiségére.
Róm 13,12
Az élet éje, a tévely és bűn éje, mely tele van sötétséggel, elmúlt, s Krisztus eljövetének napja t. i. a halál által közelít (Athan. Ar. sz. Ján. Ágost. Bazil.).
a világosság fegyvereibe, harczolni a sötétség, üdvünk ellenei, a test, világ és ördög ellen. E fegyverek a hit, igazság, erény, mint az apostol bővebben fejtegeti (Efez. 6,11. s köv.
Róm 13,14
Ez képe a legbensőbb egyesűlésnek Krisztussal (Gal. 3,27. Efez. 4,24.). Alakúljatok át Krisztus Jézusban, magatokévá tévén az ő érzületét, és követvén cselekedeteit, úgy hogy őt, mint hű képmások, külsőleg és belsőleg ábrázoljátok (Bazil).
Testeteket mértékletlenség és puhaság által ne ápoljátok úgy, hogy benne gonosz kéj és kivánságok gerjedjenek. Emlékezetre méltók minden keresztényre nézve a 13–14. versek; mert ezek indították a nagy egyházatyát, Ágostont, megtérésre. Mit érzesz te, oh keresztény! midőn ezeket olvasod?
Az aggódó keresztényt, ki nem tudja elég világosan és önállólag megkülönböztetni a keresztény erkölcstanban adott parancsot attól, mi szabadságára hagyatott (vesd össze: Kor. I. 8,7.9.10.), és ezért ez utóbbit is kötelezőnek tartja, annyiból fogjátok fel, hogy őt tűrjétek, a nélkül, hogy véleményei felől megvetőleg vagy szeretetlenül szólanátok. Az apostol e tárgyra hihetőleg az előbbi rész végén említett testi táplálás által vezettetett. Mivel ebben némelyek igen is aggódók voltak, a megitélésben való tévedésektől akarta őket az apostol megóvni. Ezen aggódók valószinűleg azon zsidókból lett keresztények valának, kik nem válhattak meg némely szokásoktól, melyek előttök, még mint zsidók előtt, szentek voltak, s azokat kötelezőknek tartották. De ezek nem tartoztak a zsidóságból megtérteknek azon makacs osztályához, kik a mózesi törvény némely, sőt minden cselekvényeit az üdvre szükségeseknek tartották (Apost.cs. 15,1.). Azért szelíden bánik velök az apostol, s eltűri véleményeiket. Ez egész részből megtanúlhatják a mai keresztények is, hogy a megengedett dolgokban kényszernek nincs helye, s azért ne itéljék meg egymást szeretetlenül, ha azokat némelyek megtartják, mások nem.
Egyik azt hiszi, hogy mindent megehetik, mit megenni tiltva volt a zsidó törvényben; más pedig aggódóbb lévén, megtartózkodik minden húsételtől, és csak zöldséget eszik. A mózesi törvényben tiltva volt némely eledeleknek (Móz. III. 11. r. Móz. V. 14. r.), és a pogány áldozathúsnak megevése (Móz. II. 34,15.). A későbbi zsidók, ha pogány városban laktak, és magok nem vágtak marhát, megtartóztatták magokat minden oly hústól, mely a piaczokon árúltatott, nehogy áldozathúst, vagy más olyat vegyenek, mit a zsidó törvény tiltott. Ha ily zsidók a kereszténységre tértek, közőlük az aggódóbbak megmaradtak e szokásnál. Megjegyzendő, hogy itt nem azon megtartózkodásról van szó, melyet Krisztus és az ő anyaszentegyháza parancsol, – mert ez nincs szabad önkényre bízva (vesd össze: Máté 15. r. 8-ik jegyz.), hanem arról, melyet a zsidó törvény rendelt. Mivel ezt Krisztus fensőbb módon visszaadta (Máté 5,17.), tehát csakis ezen fensőbb módon kötelező; tisztán, régi zsidó-alakjában vagy egészen meg van az szűntetve, vagy szabad tetszésre bízva.
Róm 14,3
olyat, mit a zsidó törvény tilt.
Róm 14,3
mint aggódó, kislelkűt.
Róm 14,3
mint lelkiisméretlent.
az Úr vette fel őt (az evőt) anyaszentegyházába, a nélkül, hogy őt a kereszténység törvényein kivül egyébre kötelezné.
Az apostol a nem-evőkhöz szól: Hogyan mersz itéletet mondani olyan fölött, ki neked nem felelős? Jól teszen-e vagy vétkesen, erről csak Urának (az Istennek) felel. Ő ezen evés által nem fog vétkezni, t. i. nem fog elcsábbíttatni vissza a pogányságra, kevélység és fényüzés által sem fog bűnbe esni; mert Isten elég hatalmas arra, hogy őt kegyelmében megőrizze. Némely értelmezők szerint, az apostol itt mind az evőkhöz, mind a nem-evőkhöz szól; úgy hogy értelme amazokra vonatkozólag ez: Hogyan mersz stb… (Istennek) felel. Ő a nem-evés által nem jő kisértetbe a zsidóságra visszatérni, azaz, a zsidó rendszabályokat nem fogja múlhatlanúl szükségeseknek tartani az üdvösségre; mert Isten elég hatalmas stb.
Az ily csekély dolgokban tegyen mindenki úgy, a mint akar, csak benső erős meggyőződése legyen arról, hogy jót teszen. Itt nem a keresztény, hanem a zsidó ünnepi vagy böjti napokról van szó (Kol. 2,16.), amazok nem tartoznak csekély dolgok közé, hogy azok meg vagy nem tartása szabad tetszéstől függne.
Róm 14,6
A görög hozzá teszi: a ki napot nem különböztet, az Úrért nem különböztet.
Egyik se itélje el másikát; mert az ily közönyös dolgokban mindenkinek cselekvésmódja az Úrra vonatkozik, s akár így, akár úgy tesz, az Úrért tesz, és ez által tettét megszenteli.
Az apostol, összefüggésben az előbbivel, ezt akarja mondani: Ez (6. v.) a helyes cselekvésmód, hogy még az ily közönyös dolgokban is mindenkor az Urat tartsuk szem előtt, s a körűlmények szerint mindenkor úgy cselekedjünk, a mint az Úr előtt számot adhatni gondolunk; mert egészen és teljesen az Úréi vagyunk, egész valónknak neki kell szentelve lenni. Élet és halál, az ember egész valóját, létét jelenti.
mert, hogy minket magának egészen megnyerjen, hogy az emberiséget életben és halálban magának meghódítsa, – épen ezért vállalta fel Krisztus a váltság munkáját. Valamint az élet és halál az embernek egész valóját, úgy a halál és föltámadás Krisztus egész váltságmunkáját jelentik; az ő halála váltságunk alapja, föltámadása ennek végczélja.
ki, mint Krisztus híve, Krisztusért így vagy úgy cselekszik?
Már Izaiás (45,24.) megjövendölte, hogy egykor az Istent Krisztusban minden népek meg fogják ismerni és tisztelni, azért itéletöket is mindnyájan Istentől várják Krisztusban, s ne merjenek feltolakodni birákúl egymás fölött.
Az apostol azon eszmére tér át, hogy az erősebb, ki a közönyös dolgokban valamit tenni szabadnak tart, azt még se tegye, ha attól kell félnie, hogy az által erőtlenebb atyjafiának bűnre ad alkalmat.
Róm 14,14
Jézussal való egyesűlésemnél fogva.
Róm 14,14
Lásd Apost.cs. 10,14.15. és a jegyz.
csak a ki a közönyös dolgokra nézve azon meggyőződésben lenne, hogy ez vagy amaz, ilyen vagy olyan körűlmények között tiltva van, az köteleztetnék tilalmasnak tartani, és a szerint cselekedni. A kinek az ellenkezőről van erős meggyőződése, attól fölmentheti magát. De erőtlen atyjafia tekintetéből ennek is óvatosnak kell lennie. Lásd a követk.
Róm 14,15
melyet te megenni szabadnak tartasz (2. v.)
Róm 14,15
megbotránkozik és bűnre vitetik, vagy kemény itélet által, vagy épen a zsidóságra való visszatérés által.
ha mégis eszel.
A görög szerint: a ti jótok, a keresztény religio.
Azért a szabadság által, melylyel éltek, ne adjatok alkalmat, hogy religionk szidalmaztassék, mint oly intézmény, mely a szabadságnak igen is tág tért enged; sőt inkább ezen káromlás és minden botrány elkerülése végett, tagadjátok meg magatokat egytől, mástól, p. o. egy ételtől vagy egy italtól; mert a ki tagja Isten országának, ne higyje, hogy ily szabadságban áll a keresztény érzület, sőt inkább az ily csekélységeken túl kell tudni emelkednie, és figyelmét csak az igazság gyakorlására, a béke fentartására, és a Szentlélektől származó, belső boldogságra, mint e kettőnek gyümölcsére, kell irányoznia.
felebarátunk épülése ellentéte az ő megbotránkoztatásának (13. v.). Tehát ne annyira azt tegyük, mit tenni szabad, mint inkább azt, mi mások épülésére szolgál, másokat jóra visz, és a jóban megerősít. Lásd Kor. I. 10,22. A görög szerint: Azért törekedjünk arra, mi békeségre és kölcsönös épülésre szolgál.
Róm 14,20
t. i. azt, mit Isten valakiben munkált, ne rontsd le az által, hogy őt szabadságod használatával megbotránkoztatván, kemény itéletre, vagy épen elszakadásra indítod.
Lásd a 15. v.
a pogány piaczokról, mivel mind a kettő a bálványok templomaiból jöhet, s bármi pogány érintés által tisztátalan lehet. Lásd az 1. 2. v.
Róm 14,22
Ha meg vagy győződve, hogy a mózesi étel-törvények a keresztényre nézve semmi kötelezéssel nem bírnak, kinek a közönyös dolgokban teljes szabadsága van: kövesd meggyőződésedet, midőn magad vagy, az Isten szemei előtt (ar. sz. Ján. Ambr.).
Boldog, a ki meggyőződése szerint cselekszik, s azért nem kell kárhoztatnia magát abban, mit jónak tart. Lásd alább a 31-ik jegyz.
Róm 14,23
a tiszta és tisztátalan ételek között a mózesi törvény szerint. A görög szerint: a ki pedig kétkedik (vajjon a tisztátalan ételeket szabad-e enni?). A mi majd ugyanaz; mert az ilyen is különbséget tesz, habár meggyőződése ez iránt teljesen még nem állapodott meg.
Róm 14,23
önmagát kell kárhoztatnia (22. v.) mint bűnöst.
Róm 14,23
nem erkölcsi indok vezérli cselekvésében, hanem a bűnös kivánság vagy egyéb körülmény által határozta el magát, jobb meggyőződése ellenére, melyből tudja, hogy Isten az ellenkezőt parancsolja.
De minden dologban, nemcsak a közönyösökben, köteles a keresztény ember meggyőződése szerint cselekedni, különben vétkeznék. Ha tehát e szerint valaki önvétke nélkül valamire nézve hibás meggyőződésben lenne: e szerint kellene cselekednie; azonban mindenki köteles is minden dologról helyes tudomást szerezni, és ha benne kétség támad, vajjon szabad-e az, lelkivezérétől kérjen tanácsot, s ennek itélete szerint cselekedjék.
hanem mimagunk megtagadásával mások javára élni.
A görög szerint: közőlük.
Azok, kik téged szidalmaznak, cselekedeteik által megvetnek, engemet is megvetnek, mivel hozzád ragaszkodom. Igy szól Krisztus Zsolt. 68,10. E gyalázatot és megvetést békével tűrtem, hogy az embereket megnyerjem, tehát hogy nekik kedveskedjem.
Róm 15,4
A görög szerint: A mik régen megirattak.
hogy nemcsak a szenvedésekben való béketűrés, hanem a szentirás vigasztaló biztositásai is megtartsanak minket az örök üdvösség reményében. A béketűrés neveli a reményt; azaz: mennél béketűrőbb valaki, annál több reménye van az örök üdv elnyeréséhez. Más részről viszont a remény az, mi a béketűrést neveli; mert mennél élénkebben foglalkozik valaki az örök üdv eszméjével, annál könyebb neki békével tűrni. A szentirás olvasása megszerzi és éleszti a reményt, mert abban foglaltatnak az örök üdv felől szóló biztosítások.
Jézus Krisztus érzülete szerint. Isten a béketűrés és vigasztalás Istene, mivel mindakettő tőle származik.
A hivőknek egy értelmök és egy szájok van arra, hogy Isten dicséretét énekeljék.
Isten tiszteletének terjesztésére.
Róm 15,8
A következő vers okát adja annak, miért tűrjék, viseljék el egymást mindnyájan szeretettel; mivel mindnyájan, zsidók és pogányok, egy üdvintézetbe vannak hivatva (8. 9. v.).
Jézus Krisztus alávetette magát a körűlmetélésnek, és mint zsidó lépett föl a zsidók között, hogy Istent igaznak tűntesse elő, t. i. az isteni igéreteket teljesülésökben mutassa meg; mert ezek hirdették, hogy a Messiás a zsidók közt fog fellépni. Ezen vers ismét a zsidók felvétetéséről szól, a következő a pogányokéról.
Róm 15,9
A pogányok pedig magasztalják Istent, hogy oly irgalmas volt őket anyaszentegyházába felvenni. Megjegyzendő: hogy a zsidók a nekik tett igéretek következtében, a pogányok irgalomból hivattak. Ez nem ugy értendő, mintha a zsidók nem irgalomból, s a pogányok nem az igéreteknél fogva hivattak volna, hanem az igéret és irgalom mind a kettőre vonatkoznak; mert a zsidóknak tett igéret maga is irgalom volt, és a pogányoknak is meg lőn a váltság igérve (lásd a követk.).
t. i. a pogányok az Isten tisztelői között lesznek, mint már Dávid (Zsolt. 17,50. Kir. II. 22,50.) megjövendölte, midőn Isten dicséretéről szólott, melyet a népek között hirdetni akart. A Dávid által legyőzött népek előképei voltak a kereszténységre áttérendő pogányoknak, valamint ő maga előképe volt Krisztusnak; a nemzetek, melyekről ő szólott, fensőbb értelemben jelentették egyszersmind a pogányokat általán, kik Krisztusban hisznek.
Ez Móz. V. 32,43.-ből van idézve valamely régi görög forditásból, mely akkor átalánosan olvastatott. Az eredeti és a Vulgata szövege nem tér el attól lényegesen; mert Móz. V. 32,41–43. Izrael pogány ellenségeinek legyőzéséről van szó, kik átalán előképei voltak a pogányoknak, a mennyiben ezek Krisztus igájába hajlottak, úgy hogy a 43. versben említett magasztaló (örvendező) népeknek is fensőbb értelemben a kereszténységre tért pogányoknak kell lenniök.
Lásd Zsolt. 116,1. Mivel a zsoltáros minden népekről szól, egykoron a kereszténységre térendő pogányokra is czélzott.
Dávidnak gyökere lesz. Jessze Dávid atyja volt. Vesd össze: Izai. 11,1. és a jegyz.
ki a reményt adja és teljesíti. E vers képezi az intelmek után következő jókivánatokat.
A görög szerint: atyámfiai! meg vagyok győződve felőletek.
Jól tudom, hogy ti magatok is tele vagytok keresztény szeretettel és ismerettel, hogy magatokat egymás között inthessétek; azonban a keresztény tanításra mégis emlékeztetni akartalak, mivel Istentől azon kegyelmet nyertem, hogy a pogányok apostola lehessek.
Azért hirdetem az evangéliomot a pogányoknak, hogy ezek tanításom által megtérve, és a Szentlélek által megszenteltetve, Istennek kedves áldozatává legyenek, melyet neki bemutatok (Ágost.).
Ily módon, Krisztus Jézustól nyert hivatásomnál fogva, mint pogányok apostola (16. v.), isteni dolgokkal, ama megtéritéssel, a pogányok, mint új áldozatok bemutatásával dicsekedhetem. Pál itt most apostoli hivatásáról szól, annak igazolása végett, hogy a romaiaknak ír.
Róm 15,19
Palesztínában, Arábiában és Szíriában.
Róm 15,19
Pál ide valószinűleg Macedoniából ment, kevéssel e levél iratása előtt.
A 18. és 19. versek értelme ez: Én dicsekedhetem, mert csak arról szólok, a mit általam Krisztus munkált (úgy hogy a dicsőség tulajdonképen nem engem, hanem Krisztust illeti).
más hithirdetők által. Vesd össze: Kor. I. 3,10. Efez. 2,20.
hanem én a jövendöléshez tartottam magamat, azoknak hirdetvén, kik még mitsem hallottak Krisztusról.
Róm 15,22
az egész új községek alapításában való fáradozás.
„és gátolva voltam stb.“ nincs a görögben.
Róm 15,23
Pál valószinűleg Korintusban irta e levelét. Lásd a bevezetést e levélhez.
hol a kereszténység még terjesztendő lenne.
Róm 15,24
Pál nehány év mulva, miután ezt írta, mint fogoly, vitetett Romába. Hogy Romában töltött két évi fogsága után (Apost.cs. 28,30.), Spanyolországba tervezett útját csakugyan megtette, bizonyítják romai sz. Kelemen és más régi irók.
az ily úti vezérlet szokásban volt. Apost.cs. 15,3. 17,14.15.
Róm 15,25
Lásd Apost.cs. 21,15–17.
a legközelebb gyüjtött alamizsna átvitele által. Lásd Apost.cs. 24,17.
a kereszténységben, mely a zsidóktól jött a pogányokhoz.
A görög szerint: hogy küzdjetek velem együtt Isten előtt érettem való könyörgéstek által. Az imádság lelki küzdelem, a mennyiben elhárítani törekszik mindazon akadályokat, melyek világias gondolatok és érzékiség által, a léleknek Istenhez emelkedő röptét gátolják. V. ö. Kol. 4,2.
Vesd össze ehhez: Apost.cs. 20,3–23. s a 21–25. r.
Fébe, ki ügyei végett (2. v.) utazott Romába, volt valószinűleg e levél átvivője. Ez Diakonissza vala (mint a görögben van), azaz, ápolónője a nőnemű szegényeknek és betegeknek Cenkreában. Vesd össze: Tim. I. 5,9. Ez egyházi szolganők tisztéhez tartozott ezenkivűl az ujdon megtért nőszemélyeknek a keresztségnél és keresztény tanításnál segítségűl lenni. Erre csak idős özvegyek választattak, és ha kivételképen jámbor életöknél fogva kitűnő szűzek is fölvétettek, ezek is özvegyeknek neveztettek. – Cenkrea, kikötő város volt, Korintustól keletre a sároni tengeröbölnél.
azaz, keresztény érzülettel.
kik, hogy az én életemet megmentsék, magokat tették ki életveszélynek. Miképen, hol és mikor? nincs tudva. Talán Korintusban (Apost.cs. 18,6. s követk.), talán Efezusban (Apost.cs. 19. r.).
Róm 16,5
az ő házokban levő keresztény gyülekezetet. Vesd össze: Kor. I. 16,19.
ki első hivő Ásiából. Ez itt a proconsularis Ásia, vagyis Jónia.
köztetek sokat megtéritvén, és a jóban megerősítvén.
Róm 16,7
Hol voltak fogságban az apostollal, nem tudatik.
előbb lettek keresztények.
mint a 6-ik jegyz.
Róm 16,13
kitünőt.
irántam való szeretete és gondoskodása által.
A köszöntés a zsidóknál, görögöknél, romaiaknál és más népeknél csókkal volt összekapcsolva; e csóknak a keresztények között szentnek, a szent szeretet jelének kellett lennie (Kor. I. 16,20. Kor. II. 13,12. Tessz. I. 5,26.). Ezen testvéri csók a keresztény gyülekezeteknél is szokásba jött, s a papság közt az isteniszolgálatnál most is meg van. Vesd össze: Énekek én. 1. r. 2-ik jegyz.
Az apostol itt valószinűleg zsidókból lett keresztényeket ért, kik ellen majd minden levelében panaszkodik, hogy Krisztus tiszta tanitását ártalmas balvéleményekkel akarják összezavarni. Lásd Filipp. 3,2. s követk. 19. Kor. II. 11,13.
aljas önzéssel Filipp. 3,19.
Róm 16,19
Okát adja, miért reményli, hogy intelmei fogékony szivekre találnak. Ti, mint engedelmesek, vagytok ismeretesek.
eszesek a jónak gyakorlatában, különben együgyűek, hogy a rosz cselekedetektől menten maradjatok. Vesd össze: Máté 10,16.
Róm 16,20
A görög szerint: szét fogja tiporni.
A görög hozzáteszi: Amen.
fajrokonaim, a zsidókból lett keresztények.
Mivel Tertzius, ezen levél irója, itt maga veszi fel a szót, és utóbb ismét az apostol beszél, nincs természetesebb, mint azt föltenni, hogy e levelet Pál neki tollba mondotta, és Tertzius egy szűnetet arra használt, hogy köszöntését közbe szúrja.
A görög szerint: Gájus, ki engem és az egész községet vendégszeretőleg fogadja (isteniszolgálati összejövetelnél). Lásd Kor. I. 1,14.
Róm 16,25
a mint azt jelen levelemben előterjesztettem.
Róm 16,25
vagy a Jézus Krisztustól, mint Megváltóról szóló tanításban.
az egész evangéliomi kijelentés szerint, mely hallgatagon az Isten kebelében volt, míg azt Jézus megismertette (Kolossz. 1,19. 2,2. Efez. 6,19. 3,5. Pét. I. 1,20.). Értsd a kifejtett evangéliomi kejelentést; mert fejletlenűl a megváltás már az ó szövetségben ismeretes volt, mivel ott kezdett jelentkezni is, és ott volt előképezve. Pál maga is mondja e levelében, hogy az ó szövetséghez alkalmazott az ő tanítása az élő és megigazúlást szerző hitről.
a próféták helyes értelmezése szerint.
Róm 16,27
A görögben csak tisztelet van.
A görögben: mindörökké (Amen).