Római levél kommentárjai

* 1,1-7. Szt. Pálnak, az evangélium apostolának üdvözlete a római egyház híveihez.

A régi időben szinte szabály volt, hogy a levélíró üdvözléssé kezdte levelét és először is köszöntötte azt, akihez levelét intézte. Szt. Pál leveleiben az üdvözlés hosszabb, mint általában szokás volt, mert az apostol felsorolja a maga, vagy azoknak címeit, kikhez levelét írja. A római hívekhez intézett levél bevezető része meg különösen hosszú, mert az apostol belefoglalja az evangélium tartalmának az ismertetését.

* 1. Szt. Pál nevéről lásd Csel. 13, 9. – Jézus Krisztus, némely görög szövegben: Krisztus Jézus. – Szolgája; minden keresztény hívő szolgája Jézus Krisztusnak, amikép szolgája az Istennek. – Meghívott apostol; Szt. Pálnak kétségbevonhatatlan joga van ahhoz, hogy apostol legyen, mert az Istentől kapta a meghívást az apostolságra. Az Isten hívását a damaszkusi úton hallotta (Csel. 9,5. skk.). Amikor az Isten meghívta Szt. Pált apostolnak, akkor mintegy különválasztotta, elkülönítette a többi embertől s így az Isten választotta ki az evangéliumra, vagyis a meghívás és a kiválasztás célja az Isten evangéliumának szolgálata volt. Ez az evangélium az Istené, mert ő készítette elő és adta az emberiségnek.

* 2. Mielőtt az Isten megadta volna az evangéliumot Jézus Krisztus személyében, tanításában, megváltói működésében és az újszövetségi üdvintézmény szerzésében, már előre megígérte az ószövetségi próféták állal s általában az ószövetségi Szentírásban.

* 3. Fiáról; vagyis az evangélium szól az Istennek Fiáról, a Szentháromságnak a második személyéről, aki öröktől fogva van, mint Isten, de az idők folyamán kétféle módon mutatkozott az emberek előtt: először a megtestesülésben, amikor emberré lett, és másodszor a feltámadásakor, amikor emberi teste és természete megdicsőült. Fia: a Szentháromság második személye, amint az Istenségben öröktől fogva létezik, és pedig eltekintve az emberiséghez való viszonyától. „A testet tekintve”, jelenti az emberré lett Fiúistent emberi testtel és természettel, emberi módon való életében a földön. Dávid nemzetségéből lásd Máté 1,1. jegyz. Luk. 1,27. 35.

* 4. Szt. Pál az emberré lett második isteni személy földi életét a fogantatástól kezdve Jézus feltámadásáig a megalázottság és gyengeség állapotában való létezésnek tekinti; ezt követte Krisztusnak a halottaiból való feltámadása, amelynek következtében Jézus immár mint az Istennek hatalomban levő Fia, vagyis mint az Istennek hatalommal felruházott és hatalmat gyakorló Fia áll az emberiség előtt és az emberiséggel szemben, A feltámadást követő ez a megdicsőült és hatalomban ragyogó létezés megfelel a második isteni személy lelki vagyis szellemi legszentebb természetének, melyet az apostol a szentség Lelkének nevez. Az evangéliumnak tárgya ennélfogva: 1. a Fiúisten isteni létezésében a megtestesülés előtt, 2. az Isten-ember a megtestesülés után földi életében, 3. a megdicsőült Isten-ember a feltámadása után, „kinek az Atya átadott minden hatalmat”, és kit a hívek, mint Urukat tisztelnek.

* 5. Aki állal, vagyis a feltámadott Jézus által, amikor megjelent az apostolnak a damaszkusi úton. Szt. Pál közvetlenül és egyenesen kapta tőle a kegyelmet, a megtérés kegyelmét és az apostoli tisztséget, a küldetést, hogy a nemzetek, azaz a nemzsidó népek, a pogányok apostola (Lásd Csel. 9,15.) legyen. Tehát apostoli küldetése szól az összes nemzetekre, hogy azok engedelmes lélekkel fogadják a hit igazságait, azokhoz ragaszkodjanak, megismerjék Jézus Krisztust úgy, amint az apostol az előző mondatban (3-4. vers) őt elénk állítja, s így Úrnak tiszteljék és dicsőítsék. Az ő neve annyit jelent, mint maga Jézus Krisztus (Lásd Csel. 2,21.)

* 6. Akik között; a rómaiak jogilag véve a pogányok közé számítódnak, jóllehet a római hívek között sok zsidó keresztény is volt. — A római hívek is az üdvösségre meghívottak közé tartoznak s mint ilyenek Jézus Krisztuséi, Jézus Krisztusnak a tulajdonát alkotják.

* 7. Ez a vers az első versnek a folytatása, de öt verset kitevő közbeszúrás választja el tőle. Az apostol megnevezi azokat, akikhez levelét intézi. Amint az ószövetségben a zsidó nép volt az Isten választott és szent népe, úgy az újszövetségben a keresztény hívek, kiket az Isten meghívott az egyházba és az üdvösségre, a meghívott szentek, mert Jézus Krisztushoz tartoznak és az ő életének részesei. Az apostol a római híveknek kegyelmet kíván, vagyis hogy Istennek kedvesek és tetszők legyenek s kívánja, hogy békéjük legyen főként az Istennel, mert az biztosítja a kegyelem állandóságát.

* 8-15. Az apostol régóta kívánt eljutni Rómába, hogy megerősítse a híveket hitükben.

* 8. Az apostoli korban általánosan elterjedt szokás volt a levél bevezető szavaihoz jámbor fohászt fűzni; az apostol követi ezt a szokást és hálát ad az Istennek azért, hogy a római híveket hitük kifogástalan voltáért, azaz a kereszténységhez való ragaszkodásukért mindenütt csak dicsérik. – Jézus Krisztus által; az apostol hite szerint Jézus a közvetítő közte és az Isten között. (V. ö. 5,1-2; 7,25.)

* 9. A szolgálat, melyet az apostol az Istennek teljesít, az evangéliumnak a hirdetése.

* 10. Az apostol nem szeretett ráépíteni olyan alapokra, melyeket más rakott le, de amikor a római egyházról van szó, akkor szíve vágya, hogy ott is fejtsen ki apostoli működést.

* 11. Nem mintha a római híveknek a hite hiányos vagy tévedésekkel fertőzött volna, de még ők is nyerhetnek és megerősödhetnek a hitben és a kegyelemben az apostol tevékenysége által.

* 12. Ha az apostol köztük lesz, látni és tapasztalni fogják egymás hitét, hogy ugyanaz a hite van neki és a római híveknek, s ennek megállapítása vigasztalásukra fog szolgálni.

* 13. Az apostol vágyódik utána, hogy a rómaiaknál valami gyümölcsöt elérjen, a hitüket megerősítse, a kegyelmi életet bennük növelje.

* 14. Adósa vagyok: az apostol erkölcsi kötelezettséget érez. – A pogányok részint görögök, azaz a görög-római művelődés körébe eső népek, részint barbárok, vagyis a többiek.

* 16-17. A levél tárgya: az üdvösség az evangéliumban való hitből fakad.

* 16. Az apostol némileg zavarban van, amikor arra gondol, hogy Rómában kell hirdetnie az evangéliumot, ahol a legjelesebb szónokok és költők találkoznak, szónokolnak és szavalnak. Tudja, hogy nem veheti fel velük a versenyt az előadás művésziességében és szépségeiben. Mégsem szégyenkezik azonban az evangélium miatt, nem szégyenli annak sem a hirdetését, sem a tartalmát, mert az evangélium ereje nem előadásának a művésziességében áll, hanem az Istentől van. – Az üdvösség jelenti a megmentést a lelki haláltól és a boldog örök élet elnyerését. Az evangélium üdvösséget szerez mindenkinek, aki hittel elfogadja, elsősorban a zsidóknak, mert történeti sorrendben először nekik kellett hirdetni az evangéliumot (Csel. 13,46.), s azután a pogányoknak. A görögök itt ellentétben a zsidókkal a nem-zsidók, azaz a pogányok.

* 17. Az Istennek igazsága: Szt. Pál szembehelyezi egymással az emberi igazságot és az Isten igazságát. Az előbbi a (ószövetségi) törvényre támaszkodik, az utóbbit az Isten adja az embernek, s ez az igazság (megigazulás), mely a hitben gyökerezik, el volt rejtve az emberiség előtt, de ki lett nyilatkoztatva benne, vagyis az evangéliumban. A hitből hitre vezet: az Istentől adott igazság (az emberben: a megigazulás) feltételezi az emberben a hitet, s a hit, amely a megigazulás alapja, állandóan növekszik, erősödik az emberben. A hitből a hitre sajátos héber kifejezés (V. ö. Zsolt. 83,8; Kor. II. 2,16.), jelenti a hitnek növekedő és állandó gyarapodását s előhaladását. – Az igaz pedig a hitből él. Az apostol Habakuk próféta szavait idézi. (2,4.) A próféta azt mondotta, hogy a zsidók, akik hisznek az Istenben és bíznak az ő ígéreteiben, megszabadulnak a babiloni fogságból. Szt. Pál ezen szavakat az újszövetség igazaira alkalmazza. A babiloni fogság a bűn állapotának a jelképe, a zsidók hite az igaz keresztény ember hitének a jelképe. Az idézetben a szavakat kétféleképen lehet csoportosítani: az igaz a hitből – él, vagyis, aki a hitből megigazult, az él; vagy pedig az igaz – a hitből él. Az előbbi értelem inkább megfelel a próféta gondolatának.

* 18-23. A jelen verssel kezdődik a levél hittani (dogmatikai) fejtegetése, mely tart a 11. fejezetig. Ebben a részben az apostol azt mutatja ki először, hogy az igazság (az emberben megigazulás,. az üdvösség alapfeltétele) nincs meg sem a pogányokban, sem a zsidókban, s lefesti a pogányok, majd a zsidók vallási és erkölcsi állapotát. A pogányok, mivel nem ismerték meg a Teremtőt, bálványokat imádnak.

* 18. Az Isten haragja, vagyis a büntető igazságossága sújtja már most, az emberi történelem folyamán, nemcsak a világ-ítéletkor, mindazokat, akik kihívják az Isten haragját. A gonoszság jelenti a lelkületnek és az érzületnek megromlott és helytelen viszonyát az Istenhez. Az igazságtalanság jelenti az Isten jogainak a megsértését. Az igazság és az igazságtalanság egymással ellenkező erők; mivel a pogányok az igazságtalanság állapotában vannak, az igazság mintegy le van fogva; ha azonban felszabadulna, kifejlődnék igazságosságba. Az isteni szó a fontosabb görög kéziratokban hiányzik.

* 19. Ami megtudható az Istenről, nem természetfölötti kinyilatkoztatás révén, hanem amit az ember az eszével a látható világból következtetés útján megismerhet az Istenről, az köztük, vagyis a pogányok körében is világosan ismert, mert az Isten azzal, hogy megteremtette a világot, világosan megismerhetővé tette.

* 20. Ami láthatatlan benne, az Istennek a láthatatlan tulajdonságai, mindenekelőtt az örök ereje, vagyis a mindenhatósága, szóval az isteni természete, vagyis az istensége, az emberi ész által megismerhető, amióta az Isten a világot megteremtette, mert az emberi ész a teremtményekről következtethet a Teremtőre. A pogányoknak is meg lehetett és meg kellett tenniök ezt a következtetést; megismerhették és meg kellett ismerniök a teremtő Istent s mint ilyent tisztelniök kellett őt, mivel nem tették, nincs mentség a számukra, vagyis bűnösök.

* 21. Üresek lettek gondolataikban: átadták magukat üres képzelődésnek. A bálványisten üresség és képzelődés. Amikor a pogány a halványt tiszteli, akkor átadja magát ürességnek és képzelődésnek (Kir. IV. 17,15; Jer. 2,5.), és értelme (a héber szólásmód szerint a szív jelenti az emberi lélek tehetségeit, főkép az értelmet) mindinkább elhomályosul.

* 22. Ezek az emberek, akik kevélyek voltak a bölcseségükre, valóságos esztelenségbe süllyedtek, mert bálványképeknek, emberek és állatok képmásainak olyan tiszteletet adtak, amely csak az örök Istent illeti meg.

* 23. V. ö. Zsolt. 105,20. Az Isten dicsőségéről lásd Csel. 7, 2. jegyz.

* 24-32. Az erkölcsi romlottság a vallási eltévelyedésnek a következménye és a büntetése.

* 24. Az Isten nemcsak megengedte, hogy a pogányok bűnökbe merüljenek, hanem egyenesen átadta őket az erkölcsi romlottságnak. Ez az Isten büntetése, amelyet végrehajtott a kegyelem megvonásával. De a büntetés nem végleges, mert az apostol azt tanítja, hogy az oly mélyre süllyedt pogányok is fel tudnak emelkedni Krisztus kegyelmének a segítségével. Az Isten átadta a pogányokat a tisztátalanságnak, azaz a természetellenes fajtalanságnak s így büntette őket megfelelően szívük vágyának, romlott hajlamainak. – Hogy maguk becstelenítsék meg testüket; a jobb görög kéziratok szerint: hogy a saját testük legyen megbecstelenítve.

* 25. Elcserélték az Isten igazságát hazugságra, vagyis az Istennek igaz ismerete helyett magukévá tették az isteni dolgok hazug értékelését. A zsidók, ha az Istenről szóltak, rendszerint, hozzáfűzték szavaikhoz az Istennek dicsőítését. V. ö. Hen. 77,1.

* 26. Az első bűnt, melyet az apostol megbélyegez, a régiek leszbosi bűnnek nevezték.

* 27. Az erkölcsi érzék igen megromlott az itt megbélyegzett (szodomai, homosexuális) bűn tekintetében az akkori világnak épen legműveltebb rétegeinél. Mennyire igaza van az apostolnak, az kitűnik abból, hogy az irodalom és művészet igen engedékenynek mutatkozott e bűnnel szemben, sőt gyakran dicsőítette is (Anakreon, Theognis).

* 29. A görög szövegben hiányzik: paráznasággal. Árulkodó: a megfelelő görög szó szerint az, aki megszól és rágalmaz, de suttogva, alattomban.

* 30. A Szentírás szerint főkép a kevélyek és a rágalmazók gyűlöletesek az Isten előtt. (Sirák 10,7; Péld. 6,16.)

* 31. Oktalanok, az Istenre vonatkoztatva azok, akik elzárják értelmüket a vallási, istenes dolgok elől. Szószegők, a görög szövegben hiányzik.

* 32. A görög szöveg szerint: Ők, akik jól ismerik az Isten igazságát, – hogy azok, akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, – nemcsak tesznek ilyeneket, hanem helyeselnek is azoknak, akik ilyeneket cselekszenek. – Méltók a halálra, vagyis nem méltók arra, nem érdemlik meg, hogy éljenek. A pogányok ismerik tehát az erkölcsi törvényt és annak szentesítését, mégis megvetik annyira, hogy nemcsak vétenek ellene szenvedélyeiktől vezettetve, amit meg lehet érteni, ha nem is menteni, de még helyeslik is azok bűneit, akik az erkölcsi törvényt megszegik.

* 2,1-11. Nem nyer kíméletet az, aki magát mások bírájának teszi meg, mert az Isten mindenkit egyformán fog megítélni.

Az apostol a zsidókhoz fordul, annak a népnek fiaihoz, mely könnyen ítélkezik a pogányok fölött, de önmagát nem bírálja meg. Mindenekelőtt megállapítja, hogy a zsidók sincsenek jobb helyzetben, mint a pogányok, mert a végső ítélet a cselekedetek szerint igazodik.

* 1. Te ember, az apostol mintegy maga elé képzel valakit, aki képviseli a zsidókat.

* 3. Aki tehát elítél mást a cselekedetei miatt, az tudja, hogy annak a cselekedetei bűnösek, s ha maga követi el ugyanazokat a cselekedeteket, ő sem kerülheti el az ítéletet.

* 4. Nagy tévedés volna azt hinni, hogy az Isten azért oly türelmes és jóságos a zsidó néphez, mert gyenge vele szemben, vagy mert szüksége van rá.

* 5. Halmozasz, tulajdonképen kincsként összegyűjtesz. Az Isten jóságának a kincseivel halmoz el bennünket, de ha ezeket megvetjük, helyettük a haragnak kincsei gyűlnek össze számunkra – mondja az apostol némi gúnnyal – a haragnak, azaz az ítéletnek a napján. V. ö. Zsolt. 61,13; Péld. 24,12. Az igazak jócselekedeteinek és vágyainak a célja: a dicsőség, a tisztesség és a halhatatlanság.

* 8. A viszálykodók azok, akiknek a lelkületéből hiányzik az engedékenység és a készséges engedelmesség az igazsággal szemben. (V. ö. Móz. V. 21,20; Csel. 7,52.) Hisznek a gonoszságnak, vagyis engednek a gonosznak; nem az erkölcsi igaznak, hanem az erkölcsi rossznak a szolgái.

* 9. Gyötrelem és szorongatás (V. ö. Móz. V. 28,53. 55. 57; Ezd. 1,1; Iz. 8,22; 30, 6) a lélek büntetései, de a testet is sújtják. A büntetés elsősorban a zsidóra vár, mert nagyobb kegyelmekben részesült, s így nagyobb a bűne.

* 10. A jutalomban is a zsidóé az elsőség, mert a zsidónak a jócselekedetei tökéletesebbek, a vallási igazságok tökéletesebb ismeretéből fakadnak és tisztább vallásos öntudattal történnek.

* 11. Ha a zsidóé az elsőség a jutalmazásban és a büntetésben, ennek az oka csak abban van, hogy nagyobb az érdeme vagy a bűnössége, nem pedig abban, hogy az Isten személyválogató, azaz részrehajló volna.

* 12-16. A pogányoknak van törvényük és ezen törvény szerint fognak megítéltetni.

* 12. A pogányok nem kapták meg és nem ismerik az ószövetségi törvényt, ilyen értelemben mondja róluk az apostol, hogy törvény nélkül vannak. De a mózesi törvény nélkül is tudják, hogy vannak dolgok, amelyeket az Isten halálbüntetés terhe alatt megtilt (L. 32. jegyz.); nincs mentségük arra, hogy nem adták meg az Istennek a köteles tiszteletet és vétkeztek a természeti törvény ellen, (1,18-28.) Vétkeztek, azért elvesznek, azaz nincs részük az üdvösségben és az örök életben. A zsidók, kik a mózesi törvény uralma alatt állanak és vetkeztek, természetesen a (mózesi) törvény szerint ítéltetnek meg.

* 13. Az apostol megmagyarázza először, miként lehetséges az, hogy a zsidók nem nyerik el az üdvösséget, jóllehet megvan nekik a mózesi törvényük (13. vers); másodszor, mikép van az, hogy a pogányok meg elnyerhetik az üdvösséget, jóllehet nem kapták meg a mózesi törvényt. (14, 15, 16. vers.) Az első pont világos, mert a törvény azért adatott, hogy megtartassák, és a törvényhozó nem elégedhetik meg azzal, hogy a törvényét felolvassák s meghallgatják. Ezt a zsidók is elismerik.

* 14. A második pontot a zsidók már nehezebben tudták elfogadni. Szerintük a pogány már azért is bűnös, mert nincs neki mózesi törvénye; s az, hogy nincs neki mózesi törvénye, még nem mentesíti őt attól, hogy ne ítéltessék meg a törvény szerint. Szt. Pál elismeri, hogy a pogányok bűnösek, de nem rójja fel nekik bűnül, hogy nem ismerik a mózesi törvényt. Nem ismerik ugyan, de némely esetben megtartják annak lényeges parancsait. A természet, azaz eszük természetes világossága megmondja nekik, mit kell tenniök és mit kerülniök. A pogányok, jóllehet nem kapták meg az írott mózesi törvényt, magukban hordják a természeti törvényt, vagy mint az apostol mondja: önmaguk a törvényük maguknak.

* 15. A törvény megcselekvése, vagyis mit parancsol a törvény és mit tilt, világosan áll előttük, mintha csak írásba lenne foglalva számukra és pedig szívükbe, vagyis lelkűkbe írva. A pogánynak a lelkiismeretében is van harc, a lelkiismerete megmondja neki, mit szabad és mit nem szabad cselekednie, gondolatban pedig ítéletet alkot, hogy helyesen vagy rosszul cselekedett-e. Ez bizonyítja, hogy a természeti törvény be van írva a lelkébe.

* 16. A mondat hiányos. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy mindaz, amit az apostol a zsidók és a pogányok bűnösségéről mondott, ki fog tűnni az ítélet napján. Mivel tehát van természeti törvény, s ez a törvény kötelezi a pogányokat is. Jézus Krisztus őket is megítéli. Mivel azonban a pogányoknak nincs isteni írott törvényük, nem lehet fölöttük ítélkezni az írott törvény alapján, s azért csak az ítélkezhetik fölöttük, aki ismeri az emberek lelkét és rejtett gondolatait. Amikép Szt. Pál azt hirdette, hogy a pogányok meghivattak az evangéliumra a (mózesi) törvény megtartásának kötelessége nélkül, akkép azt is tanítja, az az ő evangéliuma, hogy Jézus azon a napon, az ítélet napján ítélkezni fog a pogányok fölött is, habár (a mózesi) törvény nélkül éltek.

* 17-24. Nagyobb mértékben bűnös az a zsidó, aki megszegi a törvényi, melyet az Isten neki adott.

A 17. verssel egy körmondatnak első része kezdődik, melynek a második része azonban hiányzik. Ilyen hiányos mondatok Szt. Pál leveleiben többször előfordulnak. — A 17-20. versek jellemzést adnak a zsidóról, akinek a magatartását a 21. vers írja le.

* 17. A zsidók a zsidó névre igen büszkék voltak s magukat vallásuknál, erkölcseiknél és múltjuknál fogva a többi népeknél előbbrevalóknak tartották. A zsidó magán és társadalmi életében a törvényre támaszkodik, melyet az Istentől származtat, változhatatlannak tart, azért megnyugvást talál benne. Azonfelül dicsekvése az Isten, kit egyedül a zsidó nép ismert meg. s ki csak a zsidó néppel kötött szövetséget.

* 18. A zsidó a törvényből ismeri az Isten akaratát s nem kell kérdeznie a lelkiismeret szavát, hogy megtudja, mi a jobb, a hasznosabb.

* 19. A vakok és a sötétben levők a pogányok. (V. ö. Iz. 49,6: Máté 15,14; 23,16. 24.)

* 20. A zsidók gondolkozása szerint a pogányoknak vallási és erkölcsi oktatásért hozzájuk kellene fordulniok, mert a zsidónak megvan a törvényben a vallási és erkölcsi tudásnak s igazságnak a foglalata, a szabálya, vagy mint az apostol mondja: a lármája, a mintája. Ezzel a szóval, úgy látszik, némileg gúnyosan arra céloz, hogy a zsidó már önmagát tartja önteltségében a vallásos és erkölcsös ember mintaképének.

* 21. Az apostol rátér annak a bizonyítására, hogy. a zsidónak is szüksége van Jézus kegyelmére.

* 22. Templomrablás jelenti a templomok kifosztásából származó értékeknek orgazdáktól való megvásárlását is. Úgy látszik, zsidók szívesen vállalkoztak ilyen orgazdaságra s katonáktól vagy rablóktól megvették a pogány templomokból származó értékeket. (V. ö. Móz. V. 7,26.)

* 24. A zsidók tudták, hogy minden bűnt, amit a pogányok nekik felróttak, azt egyben a vallásuknak is a rovására írták. Az ellenmondással, mely mutatkozott vallás-erkölcsi elveik és cselekedeteik között, okot adtak a pogányoknak, hogy gyalázzák a zsidók vallását, sőt Istenüket is. Az Istennek a neve a zsidó kifejezés szerint annyi, mint maga az Isten. – (Iz. 52,5.) A görög szöveg nem helyezi a 24. verset zárójelbe.

* 25-29. A szívnek a körülmetélése az  igazi körülmetélés.

* 25. A mózesi törvény megparancsolta a körülmetélést, s a zsidó hivatkozhatott arra, hogy ezt a parancsot megtartja, s ennélfogva joga van a kiváltságokra, melyeket a körülmetélés biztosít neki. Az apostol elismeri a kiváltságot, hogy aki körülmetélkedik, az a választott népnek tagja lesz, de hozzáteszi, hogy a körülmetélés a törvény megtartására is kötelez, s aki nem tartja meg a törvényt, az megszűnik a szövetség fia lenni; annak a körülmetéltsége körülmetéletlenséggé változik, az ilyen ember körülmetéltsége mellett is pogánynak számít.

* 26. A törvény igazságai jelentik elsősorban az egy Istennek a tiszteletét. Az apostol azt mondotta, hogy a pogány (= a körülmetéletlen) eljuthat az egy Isten ismeretére, (1,19.) Már most ha megadja az Istennek az őt megillető tiszteletet, már nem számít körülmetéletlennek (= pogánynak), hanem körülmetéltnek.

* 27. A természet szerint körülmetéletlen a pogány, akinek a testén nem végzik el a körülmetélést s megmarad körülmetéletlennek, ha megtartja a természeti törvény parancsait, nemcsak igazait lesz az Isten ítélete szerint, hanem az ítélet napján ítélkezni is fog a zsidó fölött, aki nem tartja meg a törvényt, jóllehet körülmetéltségével a választott nép tagja lett s írásba foglalva kapta meg a törvényt. A pogány ítélkezéséről a zsidó fölött lásd Máté 12,41. jegyz.

* 28-29. Az az igazi zsidó, vagyis az Isten választott népének tagja, akinek benseje, lelke erényekkel ékes. A zsidók a körülmetélést úgy tekintették, mint valami természetes tisztátalanságnak az eltávolítását. Ennélfogva a körülmetéletlen szív annyi, mint tisztátalan, gonosz szív. A szív körülmetéltsége jelenti képletesen a léleknek megtisztítását a bűnöktől; az ilyen körülmetélés lélek szerint és nem betű szerint való, nem valami írásba foglalt formaságnak a megtartása. Az kiegészítendő: az igazi zsidó, aki az Istentől nyer dicséretet, mert az Isten a bensőt, a szív és a lélek erényeit nézi, míg az emberek a külső után ítélnek.

* 3,1-8. A zsidóknak vannak kiváltságaik, de ezek nem biztosítanak nekik kedvezőbb megítélést az Isten részéről.

* 1. Ha, mint az apostol az előbb mondotta, a szívnek a körülmetéltsége az igazi körülmetéltség, s ez tesz egyedül kedvessé az Isten előtt, akkor micsoda előnyt biztosít az, hogy valaki zsidónak születik és körülmetélkedik?

* 2. Az apostol a zsidóknak juttatott előnyök közül egyet említ, amely a többinek forrása és foglalata: az Isten rájuk bízta az igéit: a Szentírást, a törvényt, a messiási jövendöléseket, a vallási és erkölcsi oktatást magukban foglaló iratokat. Az Isten a zsidó népnek hivatást és küldetést adott az üdvösség művében.

* 3. Az apostol felteszi azonban a kérdést, hogy a zsidóknak a történelem folyamán annyiszor megnyilvánult hitetlensége és hűtlensége az Istennel kötött szövetség iránt (Kor. I. 10,7. sk.) nem indította-e az Istent arra, hogy felbontsa a zsidókkal kötött szövetséget s visszavonja a nekik tett ígéreteket.

* 4. Az Isten igaz és az ő igaz voltából következik, hogy ígéreteihez hűséges marad. Szt. Pál hivatkozik a Zsolt. 50,6. szavaira: az írás, melyet az Isten adott, igaznak mondja az Istent, s ha megvizsgáljuk a tényeket, el kell ismernünk, hogy az Isten igaz és hűséges maradt az ígéreteihez és a szövetséghez, melyet a zsidó néppel kötött, az igazság és a hűség ellen az emberek, a zsidók vétettek.

* 5. Az embernek bűne alkalmul és okul szolgál arra, hogy nyilvánvaló legyen az Isten igazságossága és igaz volta. Ebből emberi módon szólva, azt a következtetést lehetne talán levonni, vagyis az olyan ember, akiben nincs meg az érzék a vallási dolgok iránt, azt következtethetné, hogy az Istennek nem kellene büntetni az ember gonoszságát, a zsidók hűtlenségét, mert az emberi gonoszság végeredményben okul és alkalmul szolgál az Isten igazságos és igaz voltának a kinyilvánítására.

* 6, Az apostol visszautasítja ezt a gondolatot, mert ha ez az okoskodás helytálló volna, az Isten senkit sem ítélhetne el. Már pedig az Isten ítélkezni fog az egész világ fölött.

* 7. Az apostol megismétli, kissé más értelemben, az előbbi okoskodást, amely úgy szólt, hogy az; Istennek nem kellene megbüntetni az embernek (a zsidóknak) azt a gonoszságát, mely végeredményben alkalmat ad az Isten igaz voltának megnyilvánulására. Most még merészebb az okoskodás: ami az Isten dicsőségére szolgál, az nem lehet vétkes dolog. A zsidó nép hazugsága, azaz hitetlensége és hűtlensége a történelem folyamán ajkaimul szolgált arra, hogy az Isten megmutassa hűségét és igaz voltát, mert hű maradt a szövetséghez és igaz az ígéreteiben a zsidó nép bűnei dacára, alkalmat adott továbbá arra, hogy megnyilvánuljon az Isten igazságossága, mert hűtlenségük megbüntetésében megmutatta, hogy beváltja büntető fenyegetéseit; szóval a zsidók bűneiből végtére is dicsőség háramlott az Istenre, s így a zsidó azt mondhatná, hogy ő szükségszerű szerepet töltött be az Isten igaz voltának a megnyilatkozásában. Ennélfogva neki nem kellene úgy megítéltetni, mint másoknak, akik semmivel sem járultak hozzá az Isten megdicsőüléséhez.

* 8. Szt. Pál megfelel erre az okoskodásra azzal, hogy rámutat ennek az okoskodásnak képtelen következményére. Ilyen okoskodással azt is lehetne mondani, tegyünk rosszat, hogy jó származzék belőle. Ellenségei meg is rágalmazták az apostolt, hogy ő ilyesmit tanít. Ezt a rágalmat méltatlankodással utasítja el magától s azután igazságosnak nyilvánítja ki azoknak a zsidóknak az elkárhoztatását, akik azzal áltatják magukat, hogy az Isten ítélete és büntetése nem fogja őket sújtani, mert bűneik is csak az Isten dicsőségére szolgáltak.

* 9-20. Az Írás szavai is azt bizonyítják, hogy a zsidók bűnösök és nem igazulnak meg a törvény cselekedeteiből.

* 9. Az apostol a zsidók nevében felveti a kérdést, hogy nincs tehát a zsidóknak semmi előnyük és kiváltságuk a pogányok fölött, mert az előzőkből arra lehetne következtetni, hogy az apostol valójában nem ismeri el, hogy volnának. Nem mindenképen: az apostol nem tagadja, hogy a zsidóknak nincs mégis valami előnyük, ezt már el is ismerte (2,10; 3,2.), hiszen a zsidó nép minden bűnössége mellett sem lett a maga egészében bálványimádó. Mindazáltal nem lehet általánosságban azt mondani, hogy a zsidók mindenképen különbek, mint a pogányok, mert bűnösök és megérdemlik a büntetést. Az imént, a pogányokról az első, a zsidókról a második fejezetben bizonyította be, hogy a bűn alatt vannak, vagyis hogy bűnösök.

* 10-20. Az apostol Izaiás próféta könyvéből és a Zsoltárokból kölcsönöz szavakat, melyek élesen megvilágítják a zsidók bűnös voltát.

* 10-12. Zsolt. 13,1-3.

* 13. Zsolt. 5,10. és Zsolt. 139,4.

* 14. Zsolt. 9,28.

* 15-17. Iz. 59,7-8.

* 18. Zsolt. 35,2.

* 19. Az idézett szentírási szavak csak abban az esetben bizonyítják a zsidók bűnös voltát, ha a zsoltáros, illetőleg a próféta valóban a zsidókról mondotta őket. Az apostol kimutatja, hogy a zsidókra vonatkoznak, mert az Isten szava a törvényben, azaz az ószövetségi Szentírásban azoknak szól, akik a törvény alatt vannak, vagyis a zsidóknak. Az apostolnak ezen fejtegetése után minden szájnak, minden ellenvetésnek el kell némulnia, s mindenkinek el kell ismernie, hogy az egész világra, a zsidókra épúgy, mint a pogányokra az Isién Ítélete vár.

* 20. Ez a mondás is a zsidók ellen irányul, de egyben átmenetül szolgál annak a kifejtéséhez, hogy mi az üdvösségnek a forrása. A zsidókra szintén vár tehát az Isten ítélete és haragja. Ennek oka abban van, mondja az apostol hivatkozással a Zsolt. 142,2. szavaira, hogy az Isten nem tartja megigazultaknak azokat, akik az ószövetségi törvény uralma alatt élnek és a törvény cselekedeteit gyakorolják. Szt. Pál e helyen röviden érinti azt a tételt, amelyet alább (7,7. sk.) részletesebben kifejt, hogy: a mózesi törvény nem tudja megadni az embernek a megigazulást és az üdvösséget, azért, mert a törvény önmagában nem ad meg mást, mint a bűnnek az ismeretét. Az apostol nem azt mondja, hogy a törvény cselekedeteinek, vagyis a törvény parancsai értelmében végzett cselekedeteknek semmi értékük vagy hasznuk nincsen, hanem azt, hogy az ember nem származtathatja belőlük a megigazulását és az üdvösségét.

* 21-31. Az Isten az emberiségei az üdvősség útjára vezette azzal, hogy megadja a megigazulást azoknak, akik hisznek Jézusban.

A megigazulás, melynek forrása az Istenben van, valójában nem más, mint az Isten igazsága, igaz volta, melyet megad azonban minden embernek, zsidónak és pogánynak különbség nélkül, feltéve, hogy hisznek Jézusban.

* 21. Most, a jelen időben, látható módon ki lett nyilatkoztatva az Isten igazsága, melyet megadván az embernek, azt igazzá, megigazulttá teszi, függetlenül a törvénytől, azaz nincs szüksége a törvényre. A törvény és a próféták, vagyis az ószövetség bizonyságait az apostol előadja alább 4,7; 9,25-33; 10,16. 21; 11,1-10. 26-29; 15,8-12.

* 22. Szó van tehát az Istennek Arról az igazságáról, amely az embernek megadatik s az embernek megigazulása lesz a Jézus Krisztusban való hit által. Ez a hit «az üdvösség kezdete, alapja és gyökére», amint az egyház ünnepélyesen kimondotta a trienti egyetemes zsinaton (VI. sess. 8. fej.). E szavak: mindazokra ... benn a jobb görög szövegemlékekben hiányzanak. – Különbségtétel ugyanis nincsen zsidó és pogány között,

* 23. nemcsak azért, mert egyenlő a természetük, hanem azért is; mert mind vetkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét: azt a tetszést, melyet Isten talál az igaz lelkekben; hiányzik belőlük a léleknek az Isten előtt kedves szépsége.

* 24. Az Isten a megigazulást ajándékkép és ingyen, csak saját jóságából adja az embernek, s jóságát erre nem indítja más, mint a megváltás. A megváltást pedig Jézus Krisztus szerzetté, mikor magát váltságul adta. 25. Az Isten a megengesztelés eszközéül rendelte és állította oda Jézust; a hívővé lett bűnös pedig a hit állal magáévá teszi a megengesztelés kincsét, amely Jézus vérében van. (V. ö. Kor. II. 5,18-21.) – Eltűrte az előző időnek bűneit az Isten béketűrésében: az Isten a megváltást megelőző időben (vagy amint az apostol a Csel. 17,30-ban mondja, a tudatlanság idejében), hosszan-tűrést, elnézést gyakorolt a bűnnel szemben. Az apostol nem az egyes ember bűnéről szól, hanem az emberiség bűnállapotáról. Az Isten eltűrte a bűn uralmát.

* 26. A mostani időben azonban, tehát a megváltás idejében eltörli a bűnt Jézus vérében a hit által, hogy kimutassa a maga igazságát, vagyis azt, hogy ő igaz, és ő maga igaz legyen, vagyis hogy megnyilvánuljon az ő igaz volta és igazzá tegye a saját igaz voltának a közlésével azt, aki hisz Jézusban. Az ember megigazulása tehát a hitből fakad s feltételezi az ember közreműködését. – Aki Jézus Krisztus hitéből való; a Krisztus szó a jobb szövegemlékekben hiányzik; hitéből való annyit tesz, mint a 25. versben: a hit által való ennélfogva a mondat értelme ez: akinek megvan a hite Jézusban.

* 27. A zsidónak a mondottak után nincs alapja semmiféle dicsekvésre. Nem kérkedhetik a múltjával, mert abban a bűn uralkodott, nem dicsekedhetik a megigazulással, mert azt Jézus vérének kell köszönnünk. A zsidók dicsekedtek a törvénnyel, de épen a törvény az,, amelyik kizárja, jogosulatlanná teszi a zsidó dicsekvését. Melyik ez a törvény? Nem a mózesi törvény, vagyis a cselekedetek törvénye, hanem egy új törvény az, ami kizárja a zsidó dicsekvését, a ez az új törvény a hitből való és az Istentől ingyen adott megigazulás törvénye, amelyet az apostol itt a hit törvényének nevez. Akinek a hithez kell fordulnia, hogy ingyen nyerjen megigazulást, annak nincs joga a cselekvésre.

* 28. A görög szöveg azt mondja: a hit által (pisztei). Luther nem elégedett meg azzal, hogy a pisztei szót ekként fordítsa le: a hit által, hanem betoldással így adta vissza: egyedül a hit által; de ezzel megmásította a szöveget s ellentétet magyarázott bele a puszta hit és a cselekedetekkel párosult hit között. Már pedig az apostol ilyen ellentétet nem ismer. Csak azt mondja, hogy a megigazulás forrása a hit, nem pedig az ószövetségi törvénynek a cselekedetei. (Lásd 3,20. és 22.)

* 29. Ha az ember megigazulna a mózesi törvény betartásával, akkor csak az igazulhatna meg, akinek birtokában van a törvény, vagyis a zsidó, s következőleg az Isten csak a zsidóknak lenne az Istenük. Ezt a zsidók sem merték már állítani az apostol idejében.

* 30. Az apostol folytatja az érvelését s azt mondja, hogy egy az Isten, az egy Isten Istenük tehát a pogányoknak is, és Istene az egész világnak, következőleg ő ad megigazulást mindenkinek a hit által anélkül, hogy számba venné a körülmetélést. A hűből ugyanannyit jelent, mint a hit állal.

* 31. Az apostol tiltakozik az ellen, hogy meg akarná tagadni és lerontani azt a tanítást, amelyet az Isten a törvényben, vagyis az ószövetségben adott. Ellenkezőleg, ő feltárja annak az igazi értelmét. A törvény, ha helyesen értelmezzük, nincs ellentétben az apostol tanításával a hitről, és ha hiszünk, akkor fogjuk fel a törvény (az ószövetségi tanítás) igazi rendeltetését, vagy amint az apostol mondja: igaz alapjaira állítjuk a törvényt. Ezt a következőkben bizonyítja.

* 4,1-8. Ábrahám is a hit állal igazult meg.

* 1. Az apostol a zsidó felfogás nézőpontjából felveti a kérdést, hogy Ábrahám, aki a zsidóknak test szerinti atyjuk, vagyis ősatyjuk, mit nyert el. A zsidó gondolkozás szerint a felelet csak az lehet, hogy kegyelmet talált az Istennél, vagyis megigazulást.

* 2. Mindenki elismeri, hogy Ábrahám igaz ember volt, mindenki magasztalja és elismeri igaznak a cselekedeteiért; Ábrahámnak van dicsősége és van mivel dicsekedjék; ezt Szt. Pál nem is tagadja, hozzá teszi azonban: de nem az Istennél. Ha nincs, mivel dicsekedjék az Istennél, akkor nem is a cselekedeteiből igazult meg.

* 3. Hogy Ábrahámnak nincs, mivel dicsekedjék az Istennél, az kitűnik az ószövetségi Szentírás mondásából, melyet Szt. Pál Móz. I. 15,6-ból idéz: Ábrahám hitt az Istennek, és ez beszámíttatott neki megigazulásra. Ezek a szavak szorosan véve csak azt jelentik, hogy Ábrahám igaznak, megigazultnak mondatott és nyilváníttatott a hite és nem a cselekedetei miatt. Nem magyarázzák meg, hogy Ábrahám milyen módon szerezte meg, vagy kapta meg a megigazulást, csak azt, hogy amikor az Isten őt megigazultnak nyilvánította és tekintette, ez a hitéért és nem a cselekedeteiért történt. Semmikép sem jelenthetik azonban e szavak azt, hogy Ábrahámnak az Isten betudta a megigazulást, amelynek pedig valójában híjával volt és maradt, amint Luther mondotta: Ábrahám hitt az Istenben és ez a hit elég volt ahhoz, hogy Isten őt igaznak nyilvánítsa anélkül, hogy valóban az lett volna. Ez a magyarázat Szt. Pálnak olyan felfogást tulajdonít, mely ellenkezik a tanításával.

* 4. A 4. és 5. vers megmagyarázza, hogy mikép történt a beszámítás Ábrahámnak. Az apostol kétféle beszámítást ismer: megadni valakinek a bérét, amiért a cselekedeteivel megszolgált, ez a tartozásszerűen történő beszámítás; vagy pedig a munkás nem dolgozott meg a bérért, s ekkor a beszámítás kegyelemből történik.

* 5. Ez az utóbbi Ábrahámnak az esete. Nem a cselekedetei, hanem a hite számíttatott be neki megigazulásra. Hiszen még a bűnösről is azt lehet mondani, hogy a hite beszámíttatik neki megigazulásra abban az esetben, ha hisz az Istenben, aki megigazulttá teheti a bűnöst is. El kell tehát ismerni, hogy az Istennek van hatalma ahhoz és él is a hatalmával, hogy igazzá, vagyis megigazulttá tegye azt, aki nem igaz.

* 6. Az apostol hivatkozik Dávidnak, az Istentől ihletett zsoltárosnak a szavaira, aki boldognak hirdeti azt, aki megnyerte bűnei bocsánatát és így megigazult, vagy – az ószövetségi Szentírásból vett szavakkal élve – akinek az Isten beszámít megigazulást cselekedetek nélkül.

* 7-8. Zsolt. 31,1-2. A megbocsátott gonoszságok, az elfeledett bűnök, a be nem számított bűnök azt jelentik, hogy ezek a bűnök már nem léteznek az Isten szemében, az Isten megbocsátotta őket és a bűnös boldognak mondható, mert az Isten szemében már igaz és megigazult cselekedetek nélkül.

* 9-12. Ábrahám hite. és a körülmetélés.

* 9. Amikor Dávid boldognak hirdette azt a bűnöst, akit az Isten megigazulttá tett, bizonyára csak körülmetélt zsidóra gondolt. Az már most a kérdés, hogy lehet-e ezt a boldogként való magasztalást a körülmetéletlenre is alkalmazni. Az apostol az írásban keresi a feleletet erre a kérdésre és megtalálja Móz. I. 15,6. fent idézett (3. vers) szavaiban.

* 10. Amikor a Szentírásban először szó van róla, hogy Ábrahám megigazult, vagyis hogy a hite beszámíttatott neki megigazulásra, akkor Ábrahám még körülmetéletlen volt.

* 11. A körülmetélés Móz. I. 17,10. szerint jel, pecsét, mely azt jelentette, hogy a körülmetélt ember az Istennek a tulajdona s annak a népnek a tagja, amelyet szövetség köt az Istenhez. Szt. Pál ennél többet lát Ábrahám körülmetélésében: a hitből való megigazulásnak a pecsétjét. Ábrahám hitt, a hite folytán megigazult, mikor még körülmetéletlen volt. s így ő lelki értelemben méltán atyja a körülmetéletleneknek, akik hisznek.

* 12. Mivel azonban Ábrahám a megigazulás pecsétje gyanánt a körülmetélést kapta, ő lelki értelemben véve atyja azoknak a körülmetélteknek is, akik nemcsak külsőleg hordják a körülmetélés jelét, hanem a hitben is követik Ábrahám nyomdokait, vagyis példáját.

* 13-16. Az ígéret; a hitből való megigazulás és a törvény.

Az Isten utódot ígért Ábrahámnak. Ábrahám hitt az Istennek s az Isten erre megígérte neki és az utódainak Kánaán földjét, mint jelképét az áldásnak, melyet az Isten az egész földre ki fog árasztani a messiási javakban. A világ öröksége jelenti a részesedést a Messiás javaiban. Amint Ábrahám az ígéretet a hitéért és a hitből való megigazulása alapján kapta, akkép Ábrahám lelki utódai sem a törvény megtartása miatt, vagyis nem a törvény közvetítésével, hanem a hitből való megigazulás alapján fognak részesülni a messiási javakban.

* 14. A törvényből valók azok, akik azon az alapon akarnak örökösök lenni, vagyis arra való hivatkozással akarnak részesülni a messiási javakban, hogy megtartják a törvényt. Az Isten előbb ígéretet tett és később adta a törvényt. Szt. Pál felveti a kérdést, hogy az Isten az ígéretének a teljesítését nem tette-e később függővé a törvény megtartásától. Az apostol ezt tagadja, mert az Isten az ígéretet Ábrahámnak a hitéért adta, s az ígéretet későbbi feltételtől, a törvény megtartásától függővé tenni, annyit jelentene, mint az ígéretet megfosztani az érvényétől és a hitet az érdemétől.

* 15. Hogy a törvény megtartása nem lehet az isteni ígéret megtartásának a feltétele, az még inkább kitűnik abból, hogy a törvény haragot idéz föl. A. törvényt azok, akik kapták, valójában nem tartották meg (V. ö. 2. fej,), ennélfogva a törvény felidézi az Istennek a haragját, mert az Isten haragját fokozza, ha az ember bűnével áthágja és megszegi az Istennek kihirdetett és írásba foglalt törvényét.

* 16. Az apostol általánosságban mondja, hogy az ígéret teljesedése a hitből van: a megigazulás, vagyis minden a hittől függ s néma törvény megtartásától. A zsidó nem állhat az Isten elé s nem igényelheti az Istentől az ígéretek megtartását azon a címen, hogy megtartotta a törvényt. A törvény megtartása itt nem játszik szerepet, hanem minden a kegyelem műve, hogy ilyen módon az ígéret teljesedése biztos legyen mindenki számára, nemcsak azok számára, akik a törvényből vannak (lásd 14. v.), hanem azok számára is, akik Ábrahám hitéből vannak, akiket Ábrahám utódainak kell tekinteni, mert hisznek, mint Ábrahám.

* 17-25. Ábrahám hite mintaképe a keresztíny ember hitének. Ábrahám mindnyájunknak atyja vallási értelemben, vagyis, amint az apostol mondja: Ábrahám mindnyájunknak atyja az Isten előtt, akinek Ábrahám hitt. Ábrahámnak atyai volta vallási dolog, mely a hitben gyökerezik. Az apostol idézi Móz. I. 17,5. szavait, melyek értelmében Isten megváltoztatta Ábrám nevét Ábrahámra, s ez utóbbi név Annyit jelent, mint sok nemzet atyja. Ábrahám hitt az Istenben, hitte, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

* 18. Ábrahám hitt azzal a reménységgel, amellyel az Isten szava eltöltötte minden emberi remény ellenére, vagyis annak ellenére, hogy a természet erőitől nem lehetett várni annak teljesedését, amit remélt. Így leszen a te ivadékod: ezek a szavak csak utolsó részét alkotják az isteni ígéretnek, melyet Ábrahám kapott (Móz. I. 15,5.) t. i. ahogy megszámlálhatatlanok az ég csillagjai, úgy Ábrahám utódainak a száma is nagy legyen. Az apostol nem idézi az egész szöveget, mert feltételezi, hogy olvasói ismerik.

* 19. (V. ö. Móz. I. 17,1. 17.) A jobb kéziratok szerint a szöveg így szól: Nem ingott meg hitében, mikor nézte életerejét vesztett testét, hiszen már majdnem százesztendős volt, s mikor figyelembe vette Sárának elapadt ménét.

* 20, Ábrahám lelki állapotában három fokot lehet megkülönböztetni. Először azt, hogy nem ingott meg a hitében, másodszor, hogy nem kételkedett hitetlenkedéssel és harmadszor, hogy megerősödött hitében, a hite tökéletesebb lett, s így megadta az Istennek a tiszteletet, rábízta magát az Isten vezetésére.

* 22. Ábrahám hite számíttatott be neki megigazolásul, még pedig a teljes, a kipróbált hite az isteni ígéretben.

* 23, Ábrahám példája, melyet a Szentírás elbeszél, minket arra tanít, hogy nekünk is a hit fog beszámíttatni megigazulásul.

* 24-25. Krisztus halála és feltámadása szerzi meg a bűnök bocsánatát és a megigazulást azoknak, akik hisznek; amíg azonban Ábrahám az ígéretben hitt, addig mi Jézus Krisztusban hiszünk, ki érettünk fel-áldoztatott.

* 5,1-11. A megigazulás a reménység forrása és az üdvösség záloga a hívőnek a lelkében.

* 1. Az apostol most már úgy tekinti a megigazulást, hogy megnyertük s a birtokában vagyunk, azért megkezdi gyümölcseinek a felsorolását. Elsőnek említi az Istennel való békességet: hadd legyen békességünk az Istennel, vagyis örvendezzünk az Istennel való békének.

* 2. Jézus Krisztus helyezett minket az Isten kegyelmébe, ő által nyílt meg nekünk az út a kegyelemhez, vagyis jutottunk a kegyelem birtokába, amelyben állunk, azaz vagyunk. Ez az apostoltól feltételezett jelen állapot, s róla mintegy a jövőre irányítva tekintetünket, azt mondja, hogy a megigazulás végső eredményével az Isten dicsőségével is dicsekedhetünk azon az alapon, hogy reméljük ennek a dicsőségnek elnyerését. – Az Isten fiai dicsősége helyett a görög szövegben ez áll: az Isten dicsősége, vagyis az Isten dicsőségében, az örök boldogságban való részesülés.

* 3. Ha dicsekedhetünk a dicsőség reményével, akkor dicsekedhetünk mindazzal is, ami ezt a reményt ápolja, tehát a szorongatásokkal is, mert alkalmat adnak a türelem gyakorlására.

* 4. A kipróbáltság (a megfelelő görög szó előfordul még Szt. Pálnál Kor. II. 2,9; 8,2; 9,13; 13,3; Fil. 2,22.) jelenti a hűség megnyilatkozását és megállapítását minden próbatételben. Aki türelemmel elviseli a megpróbáltatásokat, az bízhatik abban, hogy az Isten elismeri hűséges szolgájának, s ez a tudat növeli benne a reményt, hogy eljut a dicsőségre.

* 5. Ha eltölt minket a keresztény reménység, nem ér a csalódás nyomán járó megszégyenülés, mert biztos zálogunk van, az Istennek irántunk való szeretete, és ez a szeretet nemcsak az Istenben van meg, hanem kiáradt szívünkbe is. A keresztény hívő tudja, hogy a megkeresztelésekor vette a Szentlelket; ez az Isten szeretetének kiáradása benne.

* 6. Az apostol a keresztények bizakodó reménységével szembehelyezi az erőtlenséget és a reménytelenséget, mely megelőzte Krisztus halálát, azután hangsúlyozza, hogy Krisztus nem azért halt meg, mert mi megérdemeltük, hogy érettünk meghaljon, hanem Krisztus meghalt a gonoszokért. A meghatározott időben: az Istentől megállapított időben. (V. ö. Kor. II. 6,2; Ef. 1,10; Tim. I. 2,6; 6,15; Tit. 1,3.)

* 7. Az apostol tollba mondja a levelét s először azt a kijelentést teszi, hogy aligha találkozik ember, aki kész meghalni igaz emberért, de azután mintegy kiigazítja ezt a kijelentését és azt mondja: az mégis megtörténhetik, hogy a jóért valaki életét merje adni.

* 8. De még ha ez meg is történik. Krisztus kereszthalála mégis egyedülálló és kivételes áldozat, mert ő meghalt a bűnösökért. – Az Isten szeretete irántunk fölülmúl mindent, amit ember képes megtenni. Krisztus halála érettünk, bűnösökért, bizonyítja az Istennek hozzánk való szeretetét. – Az időt tekintve: ez a kifejezés nincs meg a görög szövegben.

* 9. Az Istennek az a mérhetetlen szeretetnyilvánítása, hogy Krisztust halálra adta érettünk, biztosíték számunkra, hogy még sokkal inkább megment minket a haragtól, azaz a kárhoztató ítélettől, miután Krisztus vére megszerezte nekünk a megigazulást.

* 10. Mi ellenségek voltunk az Isten szemében, haraggal tekintett ránk. s mégis kiengeszteltettünk az Istennel, az Isten megbocsát ott nekünk. Ekként áthelyezve az ellenség állapotából a kiengeszteltség állapotába, mint kiengeszteltek még sokkal inkább remélhetjük, hogy elnyerjük az örök életet az Isten Fiának örök és mindenható élete által.

* 11. Kiengeszteltettünk Istennel s ezért nemcsak bízunk benne, hogy üdvözülünk, hanem úgy várjuk az üdvösséget, hogy dicsekszünk az Istenben, mert az üdvösség biztosítva van számunkra. Ez a dicsekvés azonban csak Jézus Krisztusra támaszkodik, aki megszerezte nekünk a kiengesztelést.

* 12-14. Ádám bűnének következménye, hogy minden ember bűnös.

* 12. Amint a bűn ... stb. szavakkal hosszabb körmondat kezdődik, melynek a második része hiányzik. A hiányos mondatot ekkép lehetne kiegészíteni: Amint a bűn egy ember által jött be a világba stb..., akként a megigazulás is egy ember által jött a világra stb. A bűn: az apostol az eredeti bűnt itt megszemélyesíti és úgy szerepelteti, mint az Istennel szembenálló ellenséges hatalmat. Az Isten halálbüntetésnek terhe alatt adott parancsot Ádámnak. A parancs megszegésével, vagyis a bűn állal a halál is bejött a világba. Mert mindenki vetkezett: Ádámnak tette által minden ember vetkezett. Ezt az állítását az apostol a következőkben bizonyítja.

* 13. A bizonyítékot abból az időből kell venni, amely megelőzte a mózesi törvényt. Abban az időben nem volt törvény, amely megtiltotta volna egyik vagy másik bűnt a halálnak büntetésével. Volt ugyan természeti törvény, ennek a megszegése bűn volt, de büntetésül nem volt kifejezetten kiszabva a halál. Ilyen értelemben mondja az apostol, hogy volt bűn a világon a törvényadás elölt, de a bűnök nem számíttatlak be a halál oka gyanánt, mivel nem volt törvény, mely kimondotta volna a szentesítést: ha vetkezel, meghalsz.

* 14. S ha abban a korszakban Ádámtól Mózesig mégis uralkodott a halál, abból az következik, hogy a halál az első bűnnek volt büntetése és sújtotta azokat is, kik nem követtek el személyes bűnt, akik nem vetkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, például a gyermekek. És ha azok, akiknek nem volt személyes bűnük, meghaltak, világos, hogy valami más bűn miatt haltak meg, és ez a más bűn, csak Ádám bűne lehet, amely mindenkit megfertőzött. Az apostol nem mondja meg, hogy miként történt ez a megfertőzés, mert nem fejti ki azt a gondolatot, hogy az egész emberiség bűnös lett, mikor az ősatya, mint az emberiség feje, elkövette a bűnt, mely azután a tőle való származás útján átszármazik. Szóval az apostol nem terjeszkedik ki az eredeti bűn fogalmának a megmagyarázására, megelégszik az eredeti bűn tényének a megállapításával. A mondat befejező részében jelzi a gondolatot, hogy Ádám előképe Krisztusnak. Krisztus Ádámhoz viszonyítva második Ádám, az Eljövendő új első ember.

* 15-21. Ádám és Krisztus.

* 15. Bár Ádám előképe Krisztusnak, kettőjük között mégsincs tökéletes hasonlatosság, sőt Ádám bűnének (az egynek bűnbeesése) következményei és Krisztus kegyelmének hatása között ellentét van. Mindkettő kiterjed ugyan a sokra, de a kegyelem kiáradása bőségesebb, mert lerontja a bűnt. A sokan és a sok itt mindenkit jelent. Isten kegyelme az Istennek a jósága, a kegyessége. Ez a kegyelem, mielőtt az emberekkel közöltetnék, Jézus Krisztusé, mert az emberek ő általa nyerik ajándékképen.

* 16. Az apostol szembeállítja egymással az ember bűnét és az Isten ajándékát. Az egy ember bűne fölött hozott ítélet kárhozatot szerez, a kegyelem ajándéka azonban sok bűnre kiterjed, Ádáméra s az emberek személyes bűneire és megszerzi a megigazulást. Az apostol valójában a kárhozatot helyezi szembe a megigazulással.

* 17. Ádám bűne az oka minden ember halálának; a megigazulásnak kegyelme és ajándéka pedig életet szerez mindazoknak, akik megigazulnak. A hívek Jézus Krisztus által igazulnak meg, általa nyernek életet s fognak uralkodni. (Tim. II. 2,10. sk.)

* 18. Amint az egynek a bűnbeesése, Ádámnak a bűne kárhozatot hozott minden emberre, úgy a Krisztus igaz volta s az általa szerzett megigazulás elégséges minden ember üdvözülésére, ha a megigazulást megszerzik a hit által.

* 19. Az egy ember engedetlensége: Ádámnak a bűne; az egynek az engedelmessége: Krisztusnak az igaz volta. A sok ember: minden ember.

* 20. Ádám és Krisztus közé esik a törvény ideje. Mi volt a törvény szerepe? Az apostol nem azt keresi, hogy mi volt az Isten célja, amikor a törvényt adta. Ez a cél csak üdvös lehetett. Az apostol az Isten szándékát a törvénnyel különválasztja a törvény fogalmától és a törvény fogalmából jut arra a megállapításra, hogy a törvény, amikor sokasítja a parancsokat és a tilalmakat, szaporítja a bűnöket. Az apostol a 7. fejezetben visszatér erre a gondolatra. A bűnt valami hatalmas lénynek képzeli el, mely az eredeti bűnből indul ki és a személyes bűnökkel megnövekszik, mint valami folyam, de akkor túlárad rajta a kegyelem.

* 21. A bűn megszemélyesítve, mint valami fejedelem, uralkodott halálthozóan, testi és lelki halál okozván. A kegyelem pedig a megigazulás által uralkodik és megszerzi az örök életet.

* 6,1-11. A kereszténynek, aki meghalt és új életre kelt Krisztussal a keresztségben, nem szabad és nem lehet többé a bűnnek élnie.

* 1. Nem az következik-e az eddig mondottakból (5,20.), hogy az ember az Istennek a szándéka szerint jár el, ha vetkezik és ezzel alkalmat szolgáltat az Istennek, hogy bocsánatot és kegyelmet gyakoroljon? A bűnben megmaradni annyi, mint folytatni a bűnös életet. A kegyelem nem épen a megszentelő malaszt, hanem a bűnbocsátó Istennek a jósága, amelynek eredménye a megszentelő malaszt.

* 2. Szakításunk a bűnnel teljes szakítás, aminőt a halál okoz.

* 3. Megkeresztelkedni Jézus Krisztusba, lásd Csel. 2,38. jegyz. A keresztség minket Krisztushoz vezet, hogy vele egyesüljünk, s ez az egyesülés kezdődik az ő halálában való egyesüléssel. Hogy Krisztussal éljünk, először meg kell halnunk a bűnnek. A bűnnek pedig meghalunk azzal, hogy egyesülünk Krisztus halálában, ki a bűntől megszabadít. (Tim. II. 2,11.) A keresztség a halálnak a jelképe volt; a keresztények érzése az volt, hogy mikor bemerítették őket a keresztség vizébe, belemerültek Krisztusba, nevezetesen az ő halálába. Mikor pedig kijöttek a vízből, azt úgy tekintették, mint új életre való kilépést.

* 4. Az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust: a feltámadást rendszerint az Atya hatalma művének tekintették, az apostol a hatalmat itt dicsőségnek nevezi. (V. ö. Ján. 11,23.)

* 5. Az apostol azt tanítja, hogy a keresztség valóságos misztikus feltámadást eredményez. (Kol. 2,12., Ef. 2,5. sk.) Egybenőttünk vele: a keresztség által Krisztussal misztikus módon egyesültünk, s ezen egyesülés következtében a mienk lesz a feltámadásának a gyümölcse is.

* 6. A régi ember: Szt. Pálnak sajátos kifejezése (Ef. 4,22; Kol. 3,9.) s jelenti az embert, mikor a bűn uralma alatt áll, s rajta van az Isten haragja. A régi ember megfeszíttetett Krisztussal: meghalt vele együtt azzal a fájdalmas halállal, amellyel Krisztus lerontotta a bűn uralmát. A bűn teste lerontassék: a test, mely a bűn uralma alá adta magát, mint ilyen test rontassék le, hogy többé ne állhasson a bűn uralma alatt.

* 7. Ha a természetes halál megszabadítja az embert a bűnnel szemben való tartozásától, ugyanaz áll a misztikus halálról.

* 8. Élni fogunk: itt nem a jövendő föltámadásról van szó elsősorban, hanem a kereszténynek új életéről, mely természeténél fogva örök élet. – Krisztussal: a görög szöveg szerint: vele.

* 9. Krisztus feltámadása nemcsak egyszerűen csoda, mint Lázár feltámasztása, hanem jelenti egyúttal Krisztus bemenetelét a dicsőségbe.

* 10. A halála halál volt a bűnnek: Ádám vétke következtében a bűn uralkodott a világon s a bűn jogot nyert, hogy mindenkire lesújtson a halállal. Krisztus szintén alávetette magát ennek a törvénynek. Amikor a megtestesülésben ember lett, mintegy kötelezettséget vállalt a bűnnel szemben, melyet azután (a bűnnek) lerótt a halálával, így felszabadult a kötelezettségtől, melyet érettünk magára vett s most már örökké él az Istennek (az Istenért).

* 12-23. A bűn szolgálata és az Istennek a szolgálata.

* 12. Az újonnan megtért kereszténynek a kísértései rendszerint a testből erednek. A lélek megőrizné a buzgalmát, ha a testben nem volnának még a régi hajlamok. Az apostol halandó testnek nevezi, mert jóllehet, a keresztény új életre támadt a keresztségben, a test természete nem változott meg; megmaradt a hajlama az élvezetekre, az elpuhultságra, a gazdagságra való vágyakozása és törekvése a szenvedélyek kielégítésére. Ezeknek a kívánságoknak engedelmeskedni annyit jelent, mint magát alávetni a bűn uralmának.

* 13. Aki az ókori államokban uralomra jutott, első dolgának tartotta, hogy fegyveres őrséggel vegye magát körül uralmának biztosítása végett. Az apostol gondolata szerint a megszemélyesített bűn is arra törekszik, hogy a test tagjai fegyverekként álljanak a rendelkezésére, hogy velük uralomra juttassa az emberben a gonoszságot. – Legyenek tagjaink az igazság, azaz a szentség fegyverei, s használjuk őket szent módon az Isten szolgálatára.

* 14. A bűn: továbbra is a megszemélyesített bűn, mely ősszüleink vétkével a világba lépett s itt uralkodott. Az apostol bizakodó reményét fejezi ki és buzdítja a híveket, hogy a bűn nem fog uralkodni rajtuk, mert nem állanak a törvény uralma alatt, amely nem tudott segítséget adni a bűn ellen való harcban, hanem a kegyelem uralma alatt állanak, amely elvezérli őket az örök életre.

* 15. Az újonnan megtértekben sokszor megvan a hajlamosság, hogy a megtérés előnyeit túlbecsüljék s arra a gondolatra jöhetnének, hogy ők most már semmit sem kockáztatnak, ha vetkeznek, mert a kegyelem uralkodik rajtuk; a vétkük talán már nem is bűn, mert nem állanak a törvény alatt. Mivel az Isten bizalmasai lettek, azt hihetnék, hogy nekik már minden meg van engedve. Az apostol elutasítja ezt a gondolatot.

* 16. Két úrnak szolgálni nem lehet. A bűn lelki halálba viszi azt, aki magát a bűn szolgálatára adja. Az Istennek való engedelmesség azonban megigazulást szerez.

* 17. A keresztény számára nincs választás, mert, hála legyen az Istennek, a keresztény hívek megszűntek a bűn szolgái lenni. A bűn szolgasága helyébe lépett a tanítás alakjának való engedelmesség, vagyis az engedelmesség az evangéliumi tanítás iránt, melyet hirdettek minden kereszténynek, s amelynek a rómaiak is átadattak az Isten akaratából és rendelkezéséből. A tanítás alakja: az evangélium mint erkölcsi szabályoknak a foglalata.

* 19. Emberi módon fejezem ki magam: az apostol a mindennapi élet viszonyaiból, a rabszolgaság intézményéből veszi a hasonlatát s ezért mintegy bocsánatot kér. Tekintettel a hívek jelenlegi állapotára, mivel gyarlók erkölcsileg és értelmileg, Istenhez való viszonyukat úgy kell tekinteni, mint szolgaságot. – Az apostol emlékezteti a rómaiakat hogy a tisztátlanság és a gonoszság, vagyis a szabadosságnak és az erkölcstelenségnek szolgái voltak a gonoszságra, azaz ekként a gonoszságot juttatták uralomra magukban. Mint keresztények azonban az igazság szolgái lettek s a megszentelődéssel a szentségre kell törekedniük.

* 20. Szabadok voltatok az igazsággal szemben: nem uralkodott rajtatok az igazság, de mégis szolgák voltatok, még pedig a bűn szolgái.

* 21. A gyümölcs az a kielégülés és élvezet, amelyet a lélek a bűnben keresett, de nem talált mást, mint keserűséget. A bűn szolgaságának a vége, a végső gyümölcse a lélek halála.

* 22. A híveknek, akik az Istennek, szolgálnak, van gyümölcsük s ez a megszentelődés és a szentség öröksége, melynek célja és vége az örök élet.

* 23. A katonai, szolgálatból vett hasonlat értelmében az apostol azt mondja, hogy a zsold, amelyet a bűn fizet, a halál, vagyis az örök halál. Az Isten azonban kegyelemből, ajándékképen az örök életet adja.

* 7,1-6. A keresztények nincsenek a törvény járma alatt.

* 1. Kik ismerik a törvényt: a rómaiak jogász népnek a hírében állottak, tehát feltehető róluk, hogy van törvényismeretük.

* 2. Felszabadul a férfi törvénye alól: felszabadul a törvény alól, mely a férjéhez kötötte.

* 4. A házassági kötelék a halállal megszűnik, és ebből az a következtetés adódik, hogy a halál feloldja a törvény kötelékét. Már pedig a hívek meghaltak a törvénynek Krisztus teste által, azaz Krisztus halála által, amellyel egyesültek a keresztségben. (Lásd 6,3. sk.) Tehát szabadok lettek a halál ténye következtében, mint az asszony férje halála következtében, és máséi lehetnek. Gyümölcsöt teremni Istennek: azokat a gyümölcsöket, melyekről szó volt 6,22-ben.

* 5. A test szerint éltünk: bűn állapotában, rendetlenül éltünk. A bűnök szenvedélyei; a bűnre vezető szenvedélyek. – Az apostol alább (7. v. sk.) kifejti, hogy a törvény folytán mikép működtek a bűnök szenvedélyéi az emberben. A halálnak gyümölcseiről lásd 6,21; 3,9. sk.

* 6. Meghaltunk annak, ami minket fogva tartott: meghaltunk a testnek (5. v.), vagy az apostol másik kifejezése szerint: meghaltunk a régi embernek, s ez a halál felszabadított minket a törvény alól. Az apostol nem tesz különbséget az ószövetségi törvényben szertartási és erkölcsi törvény között, hanem érti az egész ószövetségi törvényt. Ennek az uralma megszűnt az erkölcsi törvény károsodása nélkül, mert ez utóbbi örök s érvényesül az Isten akarata iránt való engedelmességben. (6,16.) — Szolgáljunk új lélekben: a Szentléleknek és a kegyelemnek vezetése és uralma alatt álló élettel és nem az elavult betű szerint: nem a régi állapotban, mely a betűnek, ennek a természete szerint holt dolognak uralma alatt állott.

* 7-12. Az apostol szólott a törvénynek való halálról, hasonlóképen a bűnnek való halálról; vajjon most már ebből az következik-e, hogy a törvény és a bűn ugyanaz a dolog, vagyis hogy a törvény bűn. Az apostol elutasítja ezt a következtetést, de a felvetett kérdésből kiindulva megmagyarázza a törvénynek, a bűnnek és az embernek egymáshoz való viszonyát. — A bűnt nem ismertem ... a kívánságot sem ismertem volna: a bűnnek és a kívánságnak gyakorlati ismeretéről van szó, ami tényleg nem volt meg az emberben az eredeti ártatlanság állapotában a paradicsomban. Az apostol nem magáról, hanem az emberről általában mondja, hogy nem ismerte a bűnt, mivel nem is tapasztalta magában a rosszra irányuló vágyakozást, míg az Isten tilalmat nem állított neki. (Móz. I. 2,17.)

* 8. A bűn alkalmat nyerve a parancsolat által; a bűn az Istennel ellenségként szembenálló hatalomnak a megszemélyesítése, mint a kígyó Évával szemben alkalom gyanánt használja fel az Isten parancsolatát, hogy felkeltse a vágyat és felébresszen minden kívánságot. – A bűn törvény nélkül holt: a bűn erőtlen volt, sőt nem is létezett törvény nélkül, azaz az emberiség életének azon paradicsomi időszakában, mikor nem volt még tételes isteni törvény, isteni parancsolat.

* 9. Én, vagyis az ember valamikor törvény nélkül élt, az Isten még nem adott tételes törvényt, de azután jött a parancsolat, az első emberpárnak adott parancsolat, és a bűn, mely erőtlen, holt volt, életre kell, azaz erőre kapott.

* 10. Az ember arra a tapasztalatra jut, hogy a parancs, amelyet az Isten szerető gondosságból adott az embernek, hogy biztosítsa neki az örök életet, halálthozónak bizonyult, mert az ember áthágta.

* 11. Az apostolnak ezen szavai élénken emlékeztetnek a paradicsomban történtekre. (Móz. I. 3,13.) A bűn a maga céljára felhasználta az Isten parancsát, megcsalta, bűnbe vitte általa az embert, és a bűn által jött a világra a halál.

* 12. Az Isten a parancsolatot és a törvényt az életre adta az ember megszentelése, a jó megjutalmazása, a gonosz megbüntetése végett és az ember javára. Magában véve tehát a törvény szent, igaz és jó és csak azzal vált halálthozóvá, hogy a bűn felhasználta alkalmul az ember megejtésére.

* 13-25. Nem a törvény oka a halálnak hanem a bűn, mely hatalmába kerítette az embert és uralkodik rajta a törvény ellenére.

* 13. Az ami jó: a törvény magában véve nem oka a bűnnek; de nem oka-e a halálnak? Hiszen az Isten előrelátta, hogy a bűn alkalmul fogja használni a törvényt, hogy az emberre hozza a halált. Miért adta tehát mégis a törvényt? Először azért, hogy a bűn olyannak lássék, aminő, és megismertessék a maga valóságában: hogy a bűn bűnnek mutatkozzék. Másodszor, hogy a bűn szerfölött való kárhozatossága, bűnössége nyilvánvaló legyen, vagy az apostol szavaival élve: a bűn szerfölött bűnös legyen. S ez azáltal válik nyilvánvalóvá, hogy a bűn az ember halálát okozza olyasmivel, ami jó, vagyis a parancs által. A parancsolat alkalmul szolgál ugyan arra, hogy a bűn növekedjék és megsokasodjék, de ép ezzel lepleződik le a bűn gonoszsága, és kitűnik, hogy a bűn nemcsak magában véve rossz, de vissza is él a magában véve jó isteni parancsolattal.

* 14. A törvény lelki: az Istentől származó magasabb rendű dolog. Az én, az ember, amióta a bűn uralma alá jutott; rabszolgája a bűnnek.

* 15. Az apostol kissé élesen fejezi ki a tapasztalatból merített megállapítást; az ember gyakran tapasztalja, hogy nem teszi meg azt, amit akarna, viszont megcselekszi azt, amit el akarna kerülni. A jót... és a rosszat szavak a görög szövegemlékekben nincsenek meg.

* 16. Habár a rosszat cselekszem, azzal, hogy nem akarnám cselekedni, mégis azt mutatom, hogy az énem jobbik felével egyetértek a törvénnyel, helyeslem a törvényt és elismerem, hogy jó.

* 17. Az apostol gondolata szerint az emberben egy idegen erő, a megszemélyesített bűn lakik, amely Ádám bűnével a világba lépett s bevette magát Ádám minden leszármazottjába, uralkodik rajta és szembeszáll az Istennel.

* 18. Az apostolnak ezen szavaiban nem kell bölcseleti elméletet keresni az emberi akarat szabadságáról, hanem egyszerűen tapasztalatból merített megállapítást kell bennük látni. Két erőt különböztet meg az emberben, az egyik «az én», vagy, amint itt nevezi, a testem, mindaz az emberben, ami a rossz felé viszi, a másik az ami a jót akarja, de erőtlen és meg nem valósuló akarással, ezt alább belső embernek (22. v.), majd értelemnek nevezi. (23. v.) A találom szó tekintélyes kéziratokban nincs meg, s a szöveg bennük ekként szól: de a jónak megtevése nincs.

* 20. Erőteljesebben megismétli a 17. versben kimondott következtetést.

* 21. Azt a törvényt, vagyis azt a szabályt találom, tapasztalom, hogy a rossz fekszik hozzám közel, azt van módom megcselekedni.

* 22-23. Az apostol szembeállítja egymással a belső embert (v. ö. Ef. 3,16.) és az értelem törvényét az ember tagjaiban lévő törvénnyel és a bűn törvényével. A belső ember (18. v.) és az értelem harcban áll a test és a bűn törvényével. A belső ember és az értelem helyesli az Isten törvényét, gyönyörűséget talál benne, de a test (tagjainak) törvénye, mely egyben a bűn törvénye is, a bűn törvényének erejével az embert a bűn törvényének a szolgaságába hajtja. Az apostol nem bölcseleti alapon vizsgálja az embert, hanem nézi őt az eredeti bűnnek és következményeinek állapotában.

* 24. E halálnak testétől: a görög szöveg szerint a halálnak e testétől. Nem a léleknek a testtől való elválásáról, vagyis a halálról van szó, hanem a testtől való megszabadulástól, amennyiben az a bűnnek szolgája és ezzel halálra, ideiglenes és örök halálra van szánva. – A felkiáltás a léleknek a felsóhajtása, mely keményen érzi magára nehezedni a bűn igáját.

* 25. Az Istennek a kegyelme: sok tekintélyes szövegemlék szerint: hála legyen az Istennek. Mindkét szövegváltozat rámutat arra, hogy hol van a szabadulás a bűn szolgaságától. Én magam: habár két ellentétes erő küzd az emberben, az értelem törvénye és a test, az ember mégsem két lénynek az összetétele, hanem egy lény, egy személyiség.

* 8,1-4. A lélek törvénye uralkodik rajiunk a régi törvény helyett.

* 1. A keresztények nem állnak a régi törvény uralma alatt s azért nem is fenyegeti már őket a kárhoztató ítélet sem amiatt, mert nem tartják meg a régi törvényt. A régi törvény megszűntével megszűnt a törvény be nem tartása miatt fenyegető ítélet veszedelme is. – Akik Krisztus Jézusban vannak: akik megkeresztelkedtek Krisztusban (6,3.) és benne élnek (6,11. 23.). Akik nem a test szerint élnek: e szavak tekintélyes görög kéziratokban nincsenek meg.

* 2. Szt. Pál előbb egymással szembeállította a bűn törvényét és az értelem törvényét. Ez utóbbi gyenge volt a törvénynek uralma alatt arra, hogy legyőzze a bűn törvényét. Ennek következménye volt a kárhoztató ítélet. Most minden megváltozott. Nincs többé szó az értelem törvényéről, hanem szó van a Krisztusban való élet lelkének a törvényéről. A bűn törvénye a bűnnek uralma volt, tőle megszabadultunk a lélek törvénye, vagyis a lélek uralma, a lelki élet által. Ez a lélek (7,6.) nem maga a Szentlélek, hanem a Szentlélek az, aki közli a hívő kereszténnyel a Krisztusban való életnek éltető lelkét. Mivel a lélek közlése nem múló eredménnyel jár, hanem maradandó és tartós, azért beszél az apostol a lélek törvényéről, amikép elébb a bűn törvényéről szólott.

* 3. Ami lehetetlen volt a törvénynek: amit a törvény nem tudott megtenni, nem volt hozzá ereje. A test erőtlenné tette a törvényt: az értelmét lásd 7,14. sk. jegyz. – A bűn testéhez hasonló testben: az Istennek Fia felvette a mi testünket. Már pedig a mi testünk Ádám bűne óta a bűn uralma alatt álló test: a bűn teste. Ebben a tekintetben Krisztus nem lehet hozzánk hasonló. A bűn testéhez való hasonlóság ennélfogva a testnek a hasonlósága, de a bűn uralma nélkül. – A bűn miatt: azt jelzi, hogy az Isten Fiának a küldése e világba a bűn miatt történt, azzal a céllal, hogy a bűn legyőzessék. – A törvény nem tudta megtenni, az Isten azonban megtette, hogy elkárhoztatta a bűnt, vagyis megtörte a bűn uralmát. Tette ezt azzal, hogy elküldötte Fiát a testben. Krisztus a megtestesülésével megkezdte a megváltás művét, s ezzel a kezdettel a kárhoztató ítélet már kimondatott a bűnre, sőt a bűn már le is győzetett, mert Krisztus bűn nélküli testet vett magára. – A testben: valószínűleg Krisztus testét kell érteni, melyen először nyilvánult meg a bűn fölött való győzelem s róla átterjed a többi testre.

* 4. A törvény rendelése (lásd 2,26.) a törvény parancsainak az összessége; itt az erkölcsi törvényről van szó. Ezen szavakból is kitűnik, hogy a kereszténység nem törölte el a torvény erkölcsi követelményeit, ellenkezőleg, erőt ad a teljesítésükre, hogy a törvény rendelése beteljesedjék mibennünk, de a mi közreműködésünkkel, melyre az apostol rámutat e szavakkal, kik nem élünk test szerint, hanem lélek szerint. E szavak értelméről lásd 8,2. jegyz.

* 5-8. Azokról, akik a test szerint élnek.

* 5. A testi dolgokra törekszenek: követik vágyaikat s nincsenek figyelemmel az Isten akaratára. A lelkiekre: a kegyelemre.

* 6. A test törekvése a halál: a test törekvései, hajlamai halálra vezetnek és pedig a testnek olyan halálára, mellyel együtt jár a lélek halála.

* 7. Az apostol e szavaiból nyilvánvaló, hogy amikor a testről szól, nem az anyagi testet érti s nem ezt helyezi szembe a lélekkel, sem pedig pusztán a testi vágyakat, hanem mindazt, ami az emberben hajlamos a bűnre, a bűn uralma alatt áll és a bűnnel mintegy együttműködik. A test törekvése: a bűnre való hajlamosság ellenségeskedésben van az Istennel, hiszen az Isten törvénye ellen irányul, benső mivolta épen abban áll, hogy ellenkezik az Isten törvényével és természeténél fogva nem képes magát alárendelni az Isten törvényének.

* 8. A test emberei, akiken a bűnös hajlamok uralkodnak, nem lehelnek kedvesek az Isten előtt, a halálnak prédái.

* 9-11. Azokról, akik a lélek szerint élnek.

* 9. Ha ugyanis az Isten Lelke lakik bennetek: az apostol kifejezi bizalmát, hogy a Szentlélek a római hívek lelkében lakik. Istennek ez a Lelke megvan az ember lelkében a Krisztussal való egyesülés által, azért nevezi az apostol Krisztus Lelkének is. Akiben nincs meg Krisztus Lelke, az nem Krisztusé, nem tartozik hozzá, nem érdemli meg a keresztény nevet.

* 10. A test holt ugyan: ha igaz is az, hogy a test a bűn következtében a halál áldozata, és a bűn halált okozott, viszont azonban az is igaz, hogy a lélek él, ha Krisztus bennünk van. Ennek a lelki életnek gyökere a meg-igazulás.

* 11. Az Isten Lelkének a jelenléte a lélekben eredménnyel jár a test számára is. Aki feltámasztotta Jézust, életre fogja kelleni a halandó testet. Krisztus feltámadása előképe a mi feltámadásunknak. (Kor. I. 6,14; Kor. II. 4,14; Fil. 3,21; Tessz. I 4,14.) – A bennetek lakó Lelke által: a Szentlélek közreműködik, neki is része van a test feltámasztásában.

* 12-18. A keresztényeknek, mint az Isten gyermekeinek, biztosítva van az üdvösség.

* 12. A lest lekötelezettjei nem vagyunk: a test nem uralkodik rajtunk és mi nem állunk a test uralma alatt.

* 13. Ha a test szerint éltek: az is megtörténhetik, hogy a keresztény a test szerint él. A bűn törvénye, mely a tagjainkban van, le van győzve, de megmaradtak a test hajlamai, melyek a test cselekedeteire törekszenek, ezeket halálra kell adni, az egész életen át irtani, ölni kell őket, ha el akarjuk nyerni az örök életet. Megölitek lélekkel, azzal a lélekkel, melyet a Krisztussal való egyesülésből nyerünk, s amelyik éltető eleme a lelki életnek. (Lásd 8,2.)

* 14. Mindazok, de csak azok, akik követik az Isten Lelkének, vagyis a Szentléleknek vezetését, azok az Istennek a fiai. Nyilvánvaló, hogy fiúváfogadásról van szó, melynek érzetét a Szentlélek adja szívünkbe.

* 15. A zsidók és a pogányok olyan érzelmekkel voltak eltelve az istenség iránt, aminőkkel a szolgák viseltetnek uraik iránt; a keresztény hívek szívét azonban nem ilyen lelkület, nem a szolgaság lelke tölti el. A gyermekkéfogadás lelke: a Szentlélek az emberi lélekkel olyan magasabbrendű minéműséget és állapotot közöl, mely megadja a léleknek a gyermeki érzelmet, tudniillik azt az érzést, hogy az Isten a gyermekének fogadta. A gyöngédségnek és a szeretetnek ez az érzése azután mintegy önkéntelenül kitör, midőn felsóhajtunk az Istenhez s őt atyánknak szólítjuk. Abba arámi nyelven annyit jelent, mint atyám. (Lásd Márk. 14,36; Gal. 4,6.)

* 16. Amikor az Istent atyának szólítjuk, saját lelkünk tanúskodik róla, hogy az Isten gyermekei vagyunk. Ehhez a tanúbizonysághoz csatlakozik a Szentlélek tanúsága is, aki bennünk lakozik, kinek vezetése alatt állunk, s kinek része van ebben a mi felkiáltásunkban. (Gal. 4,6.)

* 17. A Krisztussal való egyesülés következtében az Istennek a fiai lettünk s így, mint Krisztus társainak, jogunk van a javakra, amik az övéi a természeténél fogva. – Ha tudniillik vele együtt szenvedünk: hogy Krisztussal együtt örököljük az Isten javait, Krisztussal együtt is kell szenvednünk e földön. Az apostol nem is kételkedik abban, hogy a római hívek tényleg szenvednek is Krisztussal. Az Isten a Krisztussal együtt való szenvedéshez fűzi azt a jutalmat, hogy Krisztussal meg is dicsőülünk.

* 18. A jövendő dicsőség: az a dicsőség már megvan, Krisztus részese neki, számunkra azonban a jövőben fog megnyilvánulni és ránk is ki fog terjedni.

* 19-22. A teremtett világ sóvárgása.

* 19. A teremtett világ: nem az egyes teremtett dolgok külön-külön, hanem a természet egyetemessége, melyre szintén ránehezedik a paradicsombeli büntetés az ember bűne miatt. Pythagoras görög bölcselő, midőn szemléltetni akarja a világegyetemben uralkodó rendet és összhangot, azt mondja, hogy a szférák hangjai zenei összhangba olvadnak össze. Szt. Pál ellenben úgy találja, hogy erkölcsi értelemben és az emberhez való viszonyában a világ igazi rendje felbomlott és az apostol hallja a teremtmény sóhajtozását és kiáltását, mely egy jobb világ részesévé akar lenni. (V. ö. Csel. 3,21. jegyz.) Szinte érzi, hogy a teremtett világban várakozás van egy jobb világ után. Ez a várakozás arra irányul, az után sóvárog, hogy az Isten fiai kinyilváníttassanak, vagyis hogy jogaikba helyeztessenek.

* 20. A hiábavalóság itt erkölcsi értelemben rendellenességet és ésszerűtlenséget jelent. Ádám bűnbeesése óta e világ dolgai nincsenek rendben (v. ö. Móz. I. 3,17. sk.), s a teremtés nem a saját akaratából, vagy hibájából, nem önként jutott ebbe az állapotba, hanem az Isten helyezte belé, de egyúttal némi reményt is nyújtott neki, amely hozzá van kötve az ember sorsához épúgy, mint a természetre nehezedő büntetés. (Móz. I. 3,17.)

* 21. Az apostol nem azt akarja mondani, hogy a teremtett világ is örvendeni fog az Isten gyermekei szabadságának, hanem azt, hogy a teremtett világ hozzá fog tartozni ahhoz a megváltozott állapothoz, amelyben az Isten fiai örvendenek a dicsőséggel együttjáró szabadságnak. A jelenlegi állapot a romlottság szolgasága, és szolgaság a halál hatalmával szemben, ebbe az állapotba beletartozik iá teremtett világ is.

* 22. Tudjuk ugyanis: a keresztények a kinyilatkoztatásból tudják, hogy a természet állapota a bűnbeesés következtében nem az, amilyennek lennie kell és a természet is sóvárog egy jobb állapot után, amelyben felszabadul attól, hogy az emberek bűnös módon visszaéljenek vele.

* 23-27. A Lélek sóhajtásai.

* 23. A Lélek zsengéi: a Szentlélek, amennyiben a földi életben vele egyesülünk és adományaiban részesülünk, jövendő dicsőségünknek zálogául szolgál. (Kor. II. 5,5.) – Az Isten fiaivá való fogadás teljességéhez hozzátartozik, hogy a megszabadulás, a megváltás kiterjedjen a testre is, és a test is megszabaduljon attól, amit Szt. Pál «testinek» nevez. (Lásd 7, 17. jegyz.)

* 24-25. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli: jól tudjuk, hogy üdvösségünk csak később lesz teljes. Nem kívánhatjuk, hogy már lássuk az üdvösségünket a maga teljességében, mert ha már látnók, nem volna mit remélnünk. Ha az ember látja azt, amit remél, akkor megszűnik a reménykedés. Ha azonban nem is látjuk üdvösségünket a maga teljes megvalósulásában, nem szabad kedvünket vesztenünk, hanem várjuk türelemmel, mert reménységünkben nem fogunk csalódni.

* 26. Erőtlenségünk nem abban van, hogy nem tudjuk, mit kell kérnünk. Az apostol az előbb megjelölte kérésünk tárgyát: az Isten fiaivá való fogadást. Erőtlenek vagyunk azonban, amikor ezt a kérésünket szavakba kell öntenünk. A lelkünk nincs megelégedve a maga erőlködéseivel az imádságban, s akkor a Szentlélek jár közbe; az eredmény szavakba nem foglalható sóhajtások, olyanok, amelyek túlhaladják a természet rendjének fogalmait. A Szentléleknek ezen működését az imádkozó keresztény hívőnek lelkében Krisztus Urunknak ezen szavai magyarázzák meg: Hisz nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, mely szól belőletek. (Máté 10,20.)

* 27. Aki vizsgálja a szíveket: az Isten megérti a szívnek a sóhajtásait, amely képtelen emberi szavakban kifejezni természetfölötti vágyódásait. – A Lélek kívánságai: azok a kívánságok, melyeket a Szentlélek sugalmaz a léleknek. A szentek a keresztények. (L. Csel. 9,13. jegyz.)

* 28-30. Az Istennek terve a keresztényeket illetően.

* 28. Az apostol nem gondol arra, hogy különbséget tegyen olyan keresztények között, kik szeretik az Istent és olyanok között, kik nem szeretik, s azt sem akarja mondani, hogy a keresztények között vannak olyanok, kik nincsenek meghíva arra, hogy szentek legyenek. Szt. Pál szerint minden keresztény az Istennek meghívottja és pedig azért, mert az Isten ezt öröktől fogva elhatározta. Hogy szentek legyenek: ez a mondat a görög kéziratokban hiányzik. – Isten közreműködtél mindent: a görög szöveg helyesebb értelme a latin helyett az, mely így szól: minden közreműködik. Az Isten azért irányít mindent úgy, hogy közreműködjék a keresztények javára, mert a keresztényeket eleve arra rendelte, hogy részestársai legyenek Krisztus dicsőségének.

* 29. Eleve ismert: ez az ige az isteni előretudásnak kifejezése. Az Isten öröktől fogva előrelátta és ismerte az ő híveit és azt a rendeltetést adta nekik; arra rendelte is őket, hogy hasonlók legyenek Fia formájához olyan értelemben, mint az apostol a Fil. 3,21-ben mondja, hogy Jézus Krisztus meg fogja újítani halandó testünket és hasonlóvá teszi az ő megdicsőült testéhez. A hívek tehát a feltámadáskor részesei lesznek Krisztus feltámadt teste dicsőségének, s akkor Krisztus elsőszülött lesz a sok testvér között. Az elsőszülöttség képletes értelemben veendő. Az apostol elsőszülöttnek nevezi Krisztust már a teremtéshez való viszonya miatt (Kol. 1,15.), de úgy kell lennie, hogy Krisztus felruháztassék az elsőszülöttnek jogaival a dicsőségben is, azért a feltámadás dicsőségében nem maradhat magában, ott is kell majd, hogy hozzá hasonló testvérei legyenek, akik között ő legyen az elsőszülött. Hasonlók legyenek Fia formájához: megdicsőült testük legyen, mint Krisztusnak.

* 30. Azokat meg is dicsőítette: a megdicsőítés csak a jövőben fog megtörténni, de az apostol múlt igeidőt használ annak a kifejezésére, hogy a megdicsőülés egészen biztos azok számára, akiket az Isten eleve elrendelt. Megint csak azt kell mondanunk, hogy az apostol nem osztályozza a keresztényeket olyanokra, kiket az Isten eleve elrendelt vagy más szóval predestináltakra, és olyanokra, kiket nem rendelt el eleve. A célja az, hogy buzdítsa az összes híveket. Az isteni tények láncolata elvezet az üdvösséghez: az eleve elrendelés a meghíváshoz, a meghívás a hithez (lásd 28. v.); a hit pedig forrása a megigazulásnak. Az apostol figyelme nem minden egyes hívőnek jövendő sorsára irányul külön-külön, hanem nézi Istennek szándékait a kereszténységről. A hívekről úgy szól, mint az emberek egy csoportjáról, mely az Isten hívására hittel felelt, megkeresztelkedett és következőleg megigazult. Az Isten végre fogja hajtani rajtuk a művét. Ami az egyeseket illeti, az ő feladatuk, hogy a Szentlélek szerint éljenek stb. Az apostol nem titkolta el előttük, hogy visszaeshetnek a bűn uralma alá.

* 31-39. A keresztény reménységnek biztos alapja a megváltás.

Miután az apostol felsorolta a reménység összes indokait, az üdvösség biztos reményében mintegy előre megénekli a győzelmi éneket.

* 31. Mit mondjunk tehát ezek után: ez a kérdés átmenetül szolgál a következő kérdésekhez; értelme az, hogy az eddigiekből mi a következtetés? — Ki ellenünk: van-e olyan ellenségünk, akitől félnünk kellene.

* 32. Mindent: nem földi javakat, hanem mindazt, ami az Isten fiainak örökségéhez tartozik.

* 33. Az apostol a fejezet elején felállította a tételt, hogy kárhoztató ítélet nem érheti azokat, akik Jézus Krisztusban vannak. Most visszatér erre a gondolatra és kérdi, hogy ki léphetne fel vádlóként az Isten választottjai ellen és ki lehetne az, aki kárhoztató ítéletet mond fölöttük. Az Isten az, aki a megigazulást adja, tehát ő nem lehet vádlója a választottjainak.

* 34. Tehát ki az, aki kárhoztasson, vagyis kárhoztató ítéletet mondjon az Isten választottjaira. – Krisztus Jézus volna az? Az ő ítélete nem lehet kárhoztató ítélet, hiszen ő meghalt ép azért, hogy megmentsen minket a kárhoztató ítélettől, sőt mi több, fel is támadt s ezzel abba a helyzetbe jutott, hogy védelmünkre keljen, amit meg is tesz, mert az Isten jobbján van és közben is jár érettünk.

* 35. Krisztus szeretete: Krisztusnak az irántunk való szeretete. A megpróbáltatásoknak nem szabad bennünk kétséget kelteniök aziránt, hogy Krisztus szeret minket, ellenkezőleg tudjuk, hogy a megpróbáltatások alkalmat adnak a győzelemre. – Szt. Pál e szenvedéseket mind elviselte s életpályáját a kard által fejezte be.

* 36. A gondolat, hogy u halál sem ingathatja meg meggyőződésünket, hogy Krisztus szeret minket, eszébe juttatja az apostolnak a Zsolt. 44,23, szavait, melyek leírják az Isten szolgáinak vértanuságát.

* 38. Fejedelemségek: magasabbrendű angyalok. – Erők: a természet erői. Sem hatalmak: e szavak nincsenek meg a görög szövegben.

* 39. Az Istennek irántunk való szeretete Jézus Krisztusban vagyon, vagyis az Isten szeret minket Jézus Krisztusban, őérette, az ő érdemeiért.

* 9,1-5. Az apostol fájdalma a zsidók miatt.

* 1. Igazat mondok Krisztusban – nem hazudom: (Lásd Kor. II. 1,23; 11,31; Gal. 2,20.) Az apostol Krisztussal egyesülten cselekszik és beszél, Krisztussal egyesülten teszi a kijelentést, és ugyanakkor ezen kijelentés igazsága mellett tanúskodik a lelkiismerete, mely a Szentlélekkel van egyesülve.

* 2. Szt. Pált szomorúság és lelki fájdalom tölti el, mikor látja, hogy a zsidók letértek az üdvösség útjáról.

* 3. Azt kívánnám, ha tudniillik szabad volna ilyesmit kívánni. – Átkozottként: a megfelelő héber szó jelentette valamely tárgynak kiszolgáltatását az Istennek, vagy azért, hogy az Istennek felajánlják, ha a tárgy azt megérdemelte, vagy pedig azért, hogy elpusztítsák. Az újszövetségben jelenti a legsúlyosabb elítélését, elvetését valamely dolognak vagy személynek. — Távol Krisztustól: a zsidók el vannak szakítva Krisztustól. Az apostol magára vállalná, hogy ő maga választassák el Krisztustól, ha szabad volna ilyet kívánni, s ha ezzel elérné, hogy a zsidók ne legyenek Krisztustól elválasztva. — Test szerint való rokonai; lásd 4,1.

* 4 A fiúvá való fogadottság: a zsidók az Istennek fogadott gyermekei voltak. Móz. II. 4,22; V. 14,1. – A dicsőség: az Isten jelenlétének látható jele a frigysátorban és a templomban. (Móz. II. 40,34; Kir. III. 8,10. 11.) – A szövetségek, melyeket az Isten Ábrahámmal (Móz. I. 15,18; 17,2. stb.), Izsákkal és Jákobbal (Móz. II. 2,24.), Mózessel és az egész néppel kötött. (Móz. II. 24,7. sk.) – A törvényadás (v. ö. Mák. II. 6,23.): a Sinai-hegyén adott törvény. – Az istentisztelet: az egyedüli istentisztelet, melyet az ókorban az igaz Istennek megadtak. – Az ígéretek: a Messiásra vonatkozó összes ígéretek.

* 5. Az atyák: Izrael népének ősatyái. – Mindenek fölött való áldandó örök Isten: Krisztus isteni természetének magasztalása.

* 6-13. A kiválasztottság az ószövetségben is az Isten választásától függött.

* 6. Az Isten igéjéről, lásd 3,2. jegyz. Az Isten megígérte Izraelnek, hogy üdvözíteni fogja a Messiás által. Igaz ugyan, hogy Izraelnek test szerinti leszármazottjai nem hisznek Jézusban, a Messiásban s ezzel kizárják magukat az üdvösségből, az Isten ígérete mégis teljesedik, nem dőlt meg, mert az ígéretet nem azoknak tette, akik test szerint származnak Izraeltől. Izraelnek nem minden leszármazottja izraelita abban az értelemben, hogy az isteni ígéret neki szólna.

* 7. Hasonlóképen Ábrahámnak leszármazottjai sem mind gyermekei Ábrahámnak abban az értelemben, hogy örököljék az Ábrahámnak ígért természetfölötti javakat. Az apostol ezt a Szentírás szavaival bizonyítja (Móz. I. 21,12.), melyek arról szólnak, hogy Ábrahámnak más fiai is voltak Izsákon kívül, s mégis csak Izsák fiai lettek Ábrahámnak örökösei s tekintettek Ábrahám utódainak. (Kor. II. 11,22.)

* 8. Nem a test szerinti származás ad jogot az Isten fiainak nevére, hanem csak azok számítódnak «ivadéknak» a Szentírásban használt megtisztelő értelemben, akiket az Isten előre kijelöl ígérete örököseinek.

* 9. Ez a vers megmagyarázza, hogy miként és miért lett Izsák az ígéret fia. Nem a test szerinti származása miatt, hiszen amint a Szentírásból kitűnik, Izsák nem a test vágyából és erejéből származott, hanem inkább csoda folytán, melyet az Isten előre hirdetett.

* 10. Az apostol a következő versekben (10-13) újabb példát beszél el annak igazolására, hogy az Isten szabadon választotta ki a messiási ígéretek örököseit, s nem kötötte magát a kiválasztásban a test szerinti leszármazáshoz. Ez a példa annál meggyőzőbb erejű, mert egy anyának ikergyermekeiről van szó, melyek közül az Isten kiválasztotta az egyiket, hogy az ígéretek örököse legyen, a másikat meg nem. Ugyanaz volt az anyjuk, Rebekka, de az atyjuk is ugyanaz, ezt az apostol hangsúlyozza, mikor azt mondja: egytől foganta fiait. A vers hiányos; akként lehetne kiegészíteni: sőt Rebekka esete is azt mutatja, hogy nem azok az Istennek gyermekei, kik a testnek a gyermekei. Ennek a gondolatnak megokolását adja a 11. vers. Az Isten kiválasztotta Rebekka ikergyermekei közül az egyiket, a másikat nem, és választásában nem irányították a gyermekeknek érdemei és cselekedetei, hiszen a választás megtörtént, mielőtt a gyermekek bármi jót vagy rosszat cselekedtek volna. – A választás pedig azért történt így, hogy megvalósuljon és érvényt nyerjen az Isten végzése, és ez a végzés maradjon meg a szabad választás végzésének, tudniillik érvényben maradjon az Isten végzése, hogy szabadon választja meg a messiási ígéretek örököseit s nem hagyja magát megkötni sem a testi származás, sem a cselekedetek figyelembevételével.

* 12. A meghívó az Isten. A meghívás nem az egyénnek a kegyelmi életre való kiválasztását jelenti itt, még kevésbbé a meghívást az örök életre. Csak arról van szó, hogy az Isten Ézsaunak mellőzésével, Jákobot választotta ki a választott nép ősatyjának és a messiási ígéretek örökösének. Egyedül Jákob az igazi fia Ábrahámnak, s az ő utódjai neveztetnek az Isten fiainak; az írás szavai szerint: a nagyobbik, vagyis Ézsau és ivadéka, lesz a kisebbiknek, Jákobnak és népének a szolgája. (Móz. I. 25,23.)

* 13. Az Istennek az a végzése, amelyik a zsidó népnek a Messiás országából való kizárására vonatkozik, hasonló Ézsaunak és a leszármazottjainak a sorsára vonatkozó végzéséhez, melyről Malachias próféta könyvében azt olvassuk (Mal. 3,2.), hogy az Isten gyűlölte Ézsaut, az edomita nép ősatyját és képviselőjét. ezt az érzését azután be is bizonyította e néppel szemben tanúsított viselkedésével.

* 14-29. A pogányok meghívása és a zsidók megátalkodása az Istennek szabadon hozóit végzése szerint történik.

Ha a zsidók nem térnek meg a kereszténységre, ez azért van így, mert nincsenek kiválasztva az Istentől arra, hogy a messiási ország tagjai legyenek. Az Isten azt választja ki, akit akar.

* 14. Valaki azt az ellenvetést tehetné erre, hogy ez igazságtalanság az Isten részéről. Az apostol ezt a vádaskodást erélyesen visszautasítja e szavakkal: Egyáltalán nem. (V. ö. 3,6.)

* 15-16. Az Isten eljárása Mózessel szemben és az elv, amelyet ez alkalommal kijelentett (Móz. II. 33,19.1, azt bizonyítják, hogy az Isten, amikor irgalmasságot és könyörületet gyakorol, csak azért teszi, mert így akarja. A kiválasztás, az irgalmazás egyedül az Istentől függ, nem pedig az ember erőlködésétől vagy érdemességétől.

* 17. Mózes példája azt mulatja, hogy az Istentől való kiválasztás, a meghívás az Isten akaratától függ. Ezzel szemben a fáraóról köztudomású, hogy minő megátalkodottsággal szállt szembe az Isten parancsaival, mégis az Isten hatalma győzedelmeskedett a fáraó ellenszegülése fölött, s a fáraó megátalkodottsága eszköz, és alkalom volt, hogy megnyilvánuljon az Isten hatalma, és megvalósuljanak az Isten szándékai. Az Isten épen ezért támasztotta a fáraót, vagyis: adott neki szerepet a történelemben. A fáraó megátalkodottsága tehát megfelelt az Isten terveinek, az Isten felhasználta a céljaira, ilyen értelemben tehát az Isten akarta a fáraó megátalkodottságát. (Móz. II. 9,16.)

* 18. Megátalkodottá tenni annyit jelent, mint a szívet megkemenyíteni, hozzáférhetetlenné tenni a bánat és a megjavulás számára. A megátalkodás feltételezi, hogy előzőleg megvan a rosszra való elhatározás, a rossz lelkület, s az Istennek megvolt a módja hozzá, hogy a fáraót megtartsa az Isten parancsa ellen való ellenszegülésében, emberi akarata szabadságának sérelme nélkül. Az apostol a kifejezést, hogy az Isten megátalkodottá tesz, az ószövetségi Szentírásnak abból az elbeszéléséből vette, amelyikből az tűnik ki, hogy Mózes az Úr megbízásából egymásután több csodát tett a fáraó előtt, hogy őt meggyőzze, de hiába. Ebből is nyilvánvaló, hogy az apostol semmiesetre sem akarja azt mondani, hogy az Isten hatása a fáraóra megszüntette a fáraó akaratának a szabadságát, még kevésbbé akarja azt mondani, hogy az Isten ösztönözte és vitte a fáraót a gonoszságba. Csak azt állapítja meg, hogy azok is engedelmeskednek az Isten terveinek és szolgálják az Isten céljait, akik azt hiszik, hogy ellenszegülnek neki. Ha a fáraó ellenszegült, ez azért van, mert az Isten megátalkodottá tette. Ugyanez okból szegülnek ellene a zsidók az evangéliumnak.

* 19. Ha az Isten az, aki megátalkodottá tesz, a felelősség miért terhel mégis minket a gonoszságunkért? Miért tesz az Isten minket felelőssé, miért dorgál minket, hiszen mi csak az akaratát teljesítjük, még akkor is, amikor ellenszegülünk a parancsainak?

* 20. Annak, aki ilyen ellenvetést tenne, az apostol először egy kérdés feltevésével eszébe juttatja az Istenhez való viszonyát. Azután pedig az ószövetségi Szentírásból vett hasonlattal (Jer. 18,6; Sir. 36,13; Iz. 29,16.) megmagyarázza, hogy amint az edénynek nincs joga kérdőre vonni a fazekast, úgy az ember sem vonhatja kérdőre az Istent, hogy egyes embereket felhasznál eszközeiként, megátalkodottakká teszi és fenntartja őket megdorgálásra vagy megbüntetésre.

* 21. Az apostol újabb kérdéssel azt a gondolatot fejezi ki, hogy amikép a fazekas föltetlen ura a kezéből kikerülő edénynek a készítés jogán, akkép az. Isten rendelkezik az emberrel a teremtés jogán. Semmikép sem akarja az apostol azt mondani, hogy az Isten némelyik embert olyannak teremti, hogy szükségkép vetkezzék és elkárhozzék, mert a hasonlat nem is mondja, hogy a fazekas az edényt a pusztulásra és a büntetésre alkotja, hanem némelyiket fényűző, másikat kevésbé megtisztelő használatra.

* 22-23. E két versben foglalt mondat hiányos, de az értelme világos. A mondatot ekként lehet kiegészíteni: Nem lehet ellenvetést tenni az ellen, hogy ha az Isten meg akarván mutatni stb. Az Isten megmutatta hatalmát azzal, hogy kiszabadította Izrael népét Egyiptomból a fáraó ellenszegülése ellenére, de ezen cél elérése végett el kellett tűrnie a haragnak edényeit. Az Isten akaratának ellenszegülő zsidók épugy a haragnak edényei, mint a fáraó. Ők is megérdemelték volna Jézus és az apostolok iránt tanusított viselkedésük miatt, hogy a büntetés rögtön lesujtson rájuk. Az Isten mégis türelmes irántuk. – A haragnak edényei azok, akik ellenszegülnek az Isten akaratának, s ezért az Istennek haragja ellenük fordul, kétségtelenül azért, mert megérdemlik és megértek a pusztulásra; az Isten már most végezhetne velük és végleg elkárhoztathatná őket. — Az Isten béketűrésének további következménye, hogy megismerteti, vagyis ismertekké teszi és kinyilvánítja dicsőségének, más szóval jóságának (2,4.) a kincseit az irgalmasságnak az edényein, vagyis azokon, akiket eredményesen meghívott a keresztény hitre. Ezeket, akiket meghívott a keresztény hitre, előre készítette a dicsőségre, mert amint az apostol előbb mondotta, megigazultakká telte és meg is dicsőítette őket. (V. ö. 8,30. jegyz.)

* 24. Az apostol most megnevezi azokat, akiket az irgalmasság edényeinek tart, vagyis azokat, akik eredményesen meghivattak a kereszténységre. Ezek kikerülnek a zsidók és a pogányok közül. Első helyen emlíli a zsidókat, tekintettel kiváltságaikra. (V. ö. 3,2. jegyz.)

* 25. Az apostol nem látja szükségesnek annak a ténynek a bizonyítását, hogy a pogányok elismerték a Messiást, a zsidóknak azonban csak kis része fogadja el az evangéliumot. Úgy látja, hogy Ozeás és Izaiás próféta ezt már előre jelezte. Az Isten a népének hívja azt, amelyik nem volt neki népe és kedveltjének, amelyik nem volt neki kedves, következőleg meghívta és pedig eredményesen, hogy népe és kedveltje legyen az. amelyik nem volt népe. (Óz. 2,25.)

* 26. Óz. 2,1. A próféta e szavai Izrael népének északi törzseire vonatkoznak, melyek megtérnek az Istenhez s az Istennek kedves népe lesznek. Az apostol számára az Istennek az eljárása Izrael népének északi törzseivel szemben előképe az Isten eljárásának a pogányokkal szemben, kik nem voltak az Istennek népe, mint ahogy a zsidók voltak az ószövetségben, de az Istennek a népe lettek azzal, hogy az Isten meghívta őket a kereszténységre, és ők a hívást követték.

* 27. Izaiás próféta (10,22. sk.) a pusztulásáról szól, melyet Szenna-cherib hoz Izrael népére. Ebből a pusztulásból egy maradék megmenekül és megtér az Istenhez. Hasonlóképen a zsidó népnek csak egy része tér meg a kereszténységre.

* 28. Az apostol tovább folytatja az idézetet Izaiás próféta könyvéből és az idézett szavakkal azt hangoztatja, hogy az Isten a határozatát biztosan és igazságosan végrehajtja.

* 29. Szt. Pál Izaiás próféta könyvéből kölcsönzött szavakkal (Iz. 1,9.) fejezi ki a gondolatot, hogy a zsidó nép nagy többsége ellenszegült az Isten hívásának és az evangéliumi tanításnak. Ezért büntetést is érdemelne, mint egykor Szodoma, de egy része a zsidó népnek mégis megtért az evangéliumra. Az apostol a népnek ezt a részét ivadéknak, Ábrahám igazi utódainak tekinti.

* 30-33. A zsidók téves úton járva, nem jutottak el a megigazuláshoz.

A zsidók nagy része hitetlen az evangéliumi tanítással szemben. Az apostol eddigelé (9,1-29.) kifejtette, hogy ennek végső oka az Isten akaratában és szabad választásában van. A következőkben rámutat a zsidók felelősségére és bűnösségére.

* 30. Pogányok, kik nem jártak a megigazulás után, kik nem törték magukat érte, elérték, vagyis megnyerték a megigazulást. (Lásd 3,21. jegyz.) Ez a megigazulás pedig a hitből származik. (Lásd 3,24. 28. jegyz.)

* 31. Izrael törekedett megtartani az ószövetségi törvényt, melyet az apostol a megigazulás törvényének nevez, mert a zsidó nép a törvény megtartásával remélte elérni a megigazulást. De erőlködése hiábavaló volt, nem jutott el a megigazulás törvényére (a görög szöveg szerint: a törvényre), vagyis nem tudta elérni, hogy mindazt gyakorolja és megvalósítsa, amit a törvény parancsol. (Lásd 8,3. 4. jegyz.)

* 32. Izrael népe törekedett, vagy amint az apostol a versenyfutásból vett hasonlatokkal mondja, futott a törvény után, de a célt, a megigazulást elérni nem tudta, mert téves eszméi után indult. Tévesen azt hitte, hogy eléri a megigazulást, ha a törvény cselekedeteit végzi. A zsidóknak meg kellett ugyan tartaniok a törvényt, de nem szabad lett volna hinniök, hogy a törvény megtartásából nyerik a megigazulást. A zsidók, folytatja az apostol a hasonlatot, a futás közben megbotlottak a botlás kövében. Ez a kifejezés nyilvánvalóan Krisztust jelenti, aki a zsidók számára, főkép a keresztje miatt, alkalom volt a botlásra. (Kor. I. 1,23; Gal. 5,11.) Megbotlottak benne, megütköztek rajta nemcsak azért, mert nem volt az a diadalmas földi király, amilyennek ők képzeltek a Messiást, hanem azért is, mert Krisztus nem emelte uralomra a törvényt s nem a törvény megtartásából ígérte a megigazulást.

* 33. Iz. 8,14. (V. ö. Iz. 28,16. – Csel. 4,11. jegyz.) Az apostol Jézusra alkalmazza Izaiás próféta szavait, s ügy értelmezi azokat, hogy Jézus a botlás köve és a botrány sziklája azok számára, akik nem fogadják hittel a tanítását, de viszont a dicsőség forrása azoknak, kik hisznek benne.

* 10,1-4. A zsidók nem ismerték el az Istentől való megigazulást.

* 1. Az apostol a keresztényeket testvéreinek nevezi, a zsidókról mint neki idegenekről, mint harmadik személyről szól. A zsidók megtéréséért megtesz mindent, ami tőle telik.

* 2. A zsidók az Istenért, az Isten ügyeért buzgólkodnak, iparkodnak megérteni a törvényt, de a buzgóságuk elvakult; nem igyekeznek megérteni az Isten szándékait és terveit, azért a buzgóságuk nélkülözi a mélyebb, az isteni dolgoknak ismeretét.

* 3. Az Istentől való megigazulásról lásd 1,17; 3,21-30. Ez a megigazulás a hitből származik, melyet az Isten ad az embernek a kegyelem által Jézus Krisztusra való tekintettel. Általa az ember megigazult lesz. A zsidók ezt a megigazulást nem fogadták el, nem vetették alá magákat az Istentől való megigazulásnak, hanem e helyett a maguk, a saját erejükből való megigazulást keresték és a mózesi törvény parancsainak megtartásával akartak megigazulni.

* 4. Pedig a törvény uralma véget ért; Krisztus a törvény végét jelenti olyan értelemben, hogy mindnyájan, akik hisznek, a hit által nyerik el a megigazulást és nem a törvény cselekedeteinek megtartásával.

* 5-13. A kétféle megigazulás: a törvényből való és a hitből való megigazulás.

* 5. Az apostol nem gondol arra, hogy megszűntéknek jelentse ki a mózesi törvény erkölcsi parancsait, csak arra mutat rá, hogy Mózes szavai szerint (Móz. III. 18,5.) a törvény uralma alatt a törvényből való megigazulásnak és az Isten barátságában való életnek feltétele a törvény parancsainak a teljesítése volt. Már pedig ez nem volt könnyű feladat. Sőt, amint az apostol fentebb kimutatta (7. fej.), a törvény erre nem is nyújtott semmi segítséget: és amennyiben a törvény megtartásában keresett megigazulást elválasztjuk a kegyelemtől és megkülönböztetjük a törvényből való megigazulást a kegyelemadta megigazulástól, akkor a törvényből való megigazulás nem más, mint a saját erőnkből való törekvés a megigazulásra, «a magunk megigazulása», melyet elérni nem lehet.

* 6. Az apostol mintegy megszemélyesíti a hitből való megigazulást és elmondatja vele először, hogy mit nem kell tennie az embernek, azután, hogy mi a teendője a megigazulásért. A hitből való megigazulásért nem kell az embernek, sem felmennie az égbe, hogy onnan lehozza Krisztust,

* 7. sem az alvilágba nem kell leszállnia, hogy visszahozza Krisztust a halottaktól. Ez már megtörtént. Krisztus lejött az égből és ember lett, az alvilágból is visszatért a feltámadásakor.

* 8. Az Írás: mivel ez a szó a tekintélyesebb szövegemlékekben hiányzik, ezen szöveg szerint tovább is a hitből való megigazulásról beszél és azt mondja, hogy az üdvösséget nem messze kell keresni, mert egész közel van és nem más, mint a hitnek az igéje, vagyis az ige, melyet az apostol hirdet, s amelyet hittel kell fogadni. Az apostol a 6, 7, 8. versben az ószövetségi Szentírásból (Móz. V. 30,11.) kölcsönzött szavakkal határozza meg és magasztalja a megigazulást, amely a hitből származik.

* 11. Iz. 28,16. Lásd 9,33.

* 12. V. ö. 3,29. Az egy Úr: Jézus Krisztus (Csel. 10,36.), kit a hívek segítségül hívnak (Kor. I. 1,2; Csel. 9,14. 21.), és akinek gazdag kincsei vannak a hívek számára. (V. ö. Ef. 3,8.)

* 13. Joel 3,5.

* 14-21. A zsidók nem akarnak hinni az evangéliumnak.

* 14. Az apostol az előző versben azt mondotta, hogy Jézus Krisztus nevének a segítségül hívása szükséges az üdvösség elnyerésére. Segítségül hívni csak úgy lehet, ha hisznek benne. De hogyan higgyenek Jézusban, kérdi tovább az apostol, ha nem hallották őt. Az apostol tudja, hogy már nem sokan vannak, akik Jézust hallották, azért újabb kérdést tesz fel és rávezet arra, hogy vannak, akik Jézust és a tanítását hirdetik s ezeknek

*15. küldetésük van Jézustól, ők Jézusnak küldöttjei (= apostolai). Izaiás prófétától kölcsönzött szavakkal (52,7.) fejezi ki, hogy valóban megvan az, aminek szükségességét kérdések alakjában kimutatta: megvannak az evangéliumnak Jézustól küldött hírnökei. — Kik hirdetik a békét: e szavak nincsenek meg a tekintélyesebb görög kéziratokban.

* 16. A zsidók nem fogadták mindnyájan engedelmességgel az evangéliumot. Az apostol emiatt való panaszát Izaiás prófétától kölcsönzött szavakba önti. (Iz. 53,1)

* 17. Az apostol Izaiás próféta idézett szavaiban igazolását látja annak, amire az előbb a kérdések sorával rávezetett: a hit a hirdetésétől függ, a hirdetés a küldetéstől, a küldetés pedig Krisztustól van.

* 18. A zsidók talán azzal mentegetőzhetnének, hogy nem hallották Krisztus igéjét s annak hirdetését. Ezzel szemben áll a tény, hogy már mindenütt hirdetik az evangéliumot az ismert világban. Az apostol ezt a tényt a zsoltáros szavaival fejezi ki. (Zsolt. 18,5.)

* 19. Vagy talán az a mentségük van a zsidóknak, hogy nem értették meg Krisztus igéjét? Ez sem áll, mert a pogányok megértették. Ennek a ténynek kifejezésére az apostol ismét talál megfelelő ószövetségi kijelentéseket. Mózes mondja először: mint törvényhozó már kénytelen volt megfenyegetni a zsidókat, mert makacsul megátalkodtak értelmetlenségükben, s így Mózes volt az első, aki megfenyegette őket. Az idézett szavak értelme: az Isten féltékenyen nézte, hogy a zsidók tisztelték a bálványokat, kik nem istenek; büntetéskép féltékennyé teszi a zsidókat a pogányokra, arra a népre, amely vallási és erkölcsi tekintetben értelmetlenebb és alsóbbrendű, mint a zsidók, s azért az Istenhez való viszonyt tekintve: nem nép.

* 20. Ami Mózesnek a fenyegetésében talán nem egészen világos, azt megmagyarázza az Izaiás próféta könyvéből vett idézet, (Iz. 65,1.) A próféta azt mondja a zsidóknak, hogy más népek megtalálták a zsidó nép Istenét, vagyis inkább az Isten kinyilatkoztatta magát olyanoknak, akik nem keresték őt. Emiatt a zsidóknak féltékenyeknek kell lenniök, de egyben meggyőződhetnek arról is, hogy bennük nincs meg a jóakarat, mert íme, mások felismerték az Isten kinyilatkoztatását, olyanok, kik azelőtt nem ismerték az igaz Istent.

* 21. Kiterjesztettem kezemet egész nap: az Isten a leggyengédebb szeretettel hívja Izrael népét: Izrael ellenben hitetlen, vagyis nem enged és ellenszegül az Isten hívásának, Iz. 65,2.

* 11,1-10. Az Isten nem vetette el az egész zsidó népet.

* 1. Az apostol a kérdés szavait a Zsolt. 93,14.-ből kölcsönözte. Tudatában van annak, hogy az Isten meghívta őt a keresztény hitre és kiválasztotta az apostoli tisztségre. A saját esete bizonyíték arra, hogy az Isten nem vetette el Izrael egész népét. (V. ö. Fil. 3,5.)

* 2. Eleve megismeri: itt nem jelenti az örök életre való kiválasztást (praedestinatio), hanem annyit tesz, mint kegyességgel nézni valakit és kiválasztani valami meghatározott szerepre az isteni üdvtervezet történetében, itt: kiválasztani, hogy az Isten népe legyen. (V. ö. 8,29. jegyz.) – Illésről: a görög és latin szöveg szerint: Illésben, vagyis a Szentírásnak abban a részében, amelyikben Illésről van szó. (Kir. III. 19,10.) – Az apostol a történelemből hoz fel példát s vele megvilágítja az Istennek a jelenben való terveit.

* 4. Illés próféta idejében sem mindenki lett hűtelen az Úrhoz, hétezer férfiú hű maradt, de ezek hűségüket az Isten kegyelmének köszönhették: az Úr tartotta meg őket magának.

* 5. Meghagyottak (9,27: maradék): azok a zsidók, akik hittel fogadták az evangéliumot, mikor a többiek elutasították maguktól. Ezek a meghagyottak az evangélium hívei lettek, amint az apostol azt már bebizonyította (9,6-13.), nem a cselekedeteik alapján, hanem azért, mert az Isten kegyelme szabadon kiválasztotta őket: a kegyelemből való kiválasztás alapján.

* 6. Amit az Isten kegyelemképen ad, azt nem adja az embertől végzett cselekedeteknek bére gyanánt, különben már nem gyakorolna kegyelmet, és a kegyelem már nem volna kegyelem. Ebből az elvből, amelyet az apostol itt felállít, a protestánsok azt következtették, hogy az ember a jó cselekedeteivel nem szerez érdemet az örök életre, mert az Isten az örök életet kegyelemként adja. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az apostol itt nem beszél az örök életről, hanem a kereszténységre való meghívásról. A cselekedetek pedig, amelyekről beszél, az ószövetségi törvény megtartásában végzett cselekedetek (V. ö. 8. fej.), nem pedig a Krisztusban, a Krisztussal való egyesülésben és a kegyelemben végzettek. A Krisztusban és a kegyelemben végzett cselekedeteket nem lehet szembeállítani a kegyelemmel, és a jelen szöveg nem vonatkozik a kegyelemben és a kegyelem által végzett cselekedeteknek érdemszerző voltára.

* 7. Az apostol levonja a következtetést abból, amit eddigelé ebben a fejezetben mondott. Izrael, mint nép, vagyis a zsidó nemzetnek egyetemessége nem érte el, amit keres, tudniillik, hogy a Messiás országában üdvösséget találjon. Csak kevesen érték el a célt, azok, akiket az Isten kiválasztott. A többiek megvakíttattak, tulajdonképen keményekké, megátalkodottakká tétettek. (V. ö. 9,18. jegyz.) A képletes kifejezés lelki érzéketlenséget jelent, melynek okozója a jelen esetben az Isten.

* 8. Az apostol az előbbi képletes kifejezés értelmét az ószövetségi Szentírásból vett kifejezésekkel világítja meg (Iz. 29,10; 6,9; Móz. V. 29,3-4.), amelyekből azt látjuk, hogy az Isten a zsidók lelkébe valamiféle aléltságot adott, képtelenné tette szemüket a látásra és fülüket a hallásra. Jézus megjelent köztük, beszélt hozzájuk, az apostolok folytatják az ő prédikálását, de a zsidók semmit sem láttak, semmit sem hallottak, semmit sem értettek meg. – Mind e mai napig: E szavak az Isten tervének és a zsidókkal szemben követett eljárásának állandóságát mutatják.

* 9-10. Az apostol úgy látja, hogy a zsidókon beteljesedett, amit a zsoltáros (Zsolt. 68,23. 24.) kilátásba helyezett a maga ellenségei számára. A zsoltárostól kölcsönzött képletes kifejezéseknek az az értelmük, hogy amit maguk számára jónak, előnyösnek tartanak, az válik romlásukra. – Az apostol nyilvánvalóan azt mondja, hogy az Isten okozza a zsidók megátalkodását. De amikor odaállítja az Istent, mint a megátalkodás okozóját, akkor egyúttal azt is tanítja, 1. hogy a megátalkodás valamely előbbi bűnnek a büntetése (1,26.); 2. hogy a megátalkodás szándékos (10. fej.) és nem irányul egyenesen az örök életre: megakadályozza ugyan, hogy a zsidók elismerjék a Messiást, de gyógyítható a zsidó nemzetet illetően, mert csak időleges; 3. az egyes zsidók számára még inkább van belőle gyógyulás, hiszen az apostol nem szűnik meg buzdítani őket a megtérésre (11,14.), ami teljesen hiábavaló és fölösleges volna, ha a megátalkodás végleges volna.

* 11-24. Az Isten nem veti el véglegesen Izraelt.

* 11. A zsidók megbotlottak (9,32.), mert nem ismerik el Jézust Messiásnak és elutasítják a hitből való megigazulást. A bukásuk azonban nem jelent végleges elbukást a zsidó nép egyetemessége számára. Sőt megbotlásukból üdvösség fakadt először a pogányok számára. Maga Szt. Pál apostol is, mikor a zsidók visszautasították az evangéliumi tanítást, a pogányokhoz fordult (Csel. 13,45-48.). Ilyen módon az evangélium hamarább eljutott a pogányokhoz. Azonkívül ha a zsidók tömegesen megtértek volna a kereszténységre, a keresztény vallás aligha szabadult volna meg oly gyorsan a zsidó nemzeti sajátosságoktól és zsidó vallási szokásoktól, s nem vette volna fel oly gyorsan az egyetemesség jellegét. Joggal mondja tehát az apostol, hogy a zsidók megbotlása, elutasító magatartásuk a kereszténységgel szemben megkönnyítette a pogányok belépését az egyházba. Másrészt viszont a pogányoknak megtérése azt a célt szolgálja, hogy a zsidókat féltékenyekké tegye és őket versengésre serkentse. A zsidóknak azt kellett látniok, hogy az ő Istenük a pogányok Istene lett, Szentírásuk a pogányok kezébe jutott, az Isten megvonta tőlük s a pogányokra terjeszti ki az áldásait. Mindezeknek a láttára fel kell bennük ébrednie a féltékenységnek.

* 12. Ha már a zsidók megbotlásából, vétkükből üdvösség fakadt a pogányok számára, mennyivel inkább fogja szolgálni majd a zsidók megtérése a pogányok üdvösségét! A megfogyatkozásuk: a zsidóknak vesztesége; az, hogy elvesztették az Istennek áldásait, kiestek kiváltságos hivatásukból, hogy az Istennek népe legyenek. A pogányoknak gazdagodása: a kereszténységre való megtérésük, a messiási üdvösség javaiban való gazdagodásuk. A teljes számuk: a zsidó nép egyetemességének megtérése és egyesülése a keresztény hitben, amelyről az apostol alább fog szólni (26. v.).

* 13. Szolgálatomat megbecsülöm: a pogányok között való apostoli működésnek szentelem magam egészen azzal a hátsó gondolattal,

* 14. hogy féltékennyé tegyem a zsidó népet, az én véreimet. Mivel az apostol nem látja, hogy az egész zsidó nép megtérése közeli volna, megelégszik azzal, hogy egyeseket megnyerjen az üdvösségnek a féltékenység felkeltésével. Ez is egy lépés lesz a végső eredmény felé.

* 15. Ha a zsidók elvettetése alkalom volt az Isten terve szerint a világ megengesztelésére, vagyis a pogányok meghívására és megtérésére a kereszténységre, akkor a zsidó nép egyetemességének megtérése, befogadásuk a messiási országba élet lesz a halálból, vagyis jele a jelen világ végének és egy új világ eljövetelének. A kifejezések, melyekbe az apostol a gondolatát itt öltözteti, nem annyira világosak és határozottak, hogy belőlük következtetni lehetne a világ végének az idejére. Az apostol nem mondja azt, hogy a holtak feltámadása és az utolsó ítélet nyomon követi a zsidók megtérését.

* 16. A zsidók bizonyos értelemben mindig megmaradtak az Isten választott népének, az Istennek szentelt népnek. Az apostol ezt két hasonlattal bizonyítja. Az egyiket veszi a zsidó törvényből, melynek értelmében a zsidóknak a termést és gyümölcsöt szentségtelennek és tisztátalannak kellett tekinteniük, mielőtt a zsengéjét fel nem ajánlották az Istennek. (Móz. III. 19,23. sk.) A zsengének a felajánlása, Istennek való szentelése mintegy megszentelte az egész termést és a belőle készült tésztát. – A zsenge tehát, valamint a gyökér a második hasonlatban, jelenti a zsidó nép ősatyáit, elsősorban Ábrahámot, kik az Isten szolgálatára voltak szentelve s az Istentől megszentelő áldásban részesültek. Ez a megszentelés átháramlik a tőlük származó egész nemzetre. A zsidó nép ideig tartó elvettetése dacára is az Istennek népe.

* 17. Az apostol a pogányokat vad faágakhoz hasonlítja, melyeket az Istennek szent népét jelképező fába beojtanak s így megnemesítenek. A fa nemesítésénél nem ezt az eljárást követik ugyan, hanem a vad alanyba szokták a nemes vesszőt beojtani, de ez, a körülmény mellékes az apostol számára. A hasonlat így jobban megfelel neki az Isten rendkívüli tervének és eljárásának példázására. A kertész eljárása szokatlan volna, ha nemes alanyba vadvesszőt ojtana, de az Isten eljárása is rendkívüli és más, mint aminőt az emberi értelem elgondol.

* 18. A vad ág, mely beojtatott a nemes olajfa ágai közé a kereszténységre megtért pogány. Az ilyen ne kérkedjék sem a letört ágak: a hitetlenségükben megmaradt zsidók ellenében, még kevésbbé a fán megmaradt ágak ellenében, mert nem a beojtott ág hordja a gyökeret, hanem a gyökér a fát, vagyis amiként Aqu. Szt. Tamás magyarázza, nem a zsidóság kapta az üdvösséget a pogányok révén, hanem inkább megfordítva.

* 19. A kereszténységre megtért pogány a kertész eljárásából azt az ellenvetést tehetné, hogy a fának ágait le kell metszeni, hogy az ojtványnak több nedv jusson; vagyis a zsidóknak csak előkészítő szerep jutott, de az evangéliumi üdvösség eljöttével a pogányoknak kell a zsidók helyébe lépniök.

* 20. Valami igazság van ebben az ellenvetésben, de figyelembe kell venni, hogy miért törettek le az ágak, melyek a zsidókat jelképezik. A hitetlenségük következtében. Viszont a pogányok beojtattak a fába és a fán állanak a hitük által, az evangélium iránt való engedelmességük következtében, mely szükségkép együtt jár mély alázatossággal. Ha a megtért pogány elveszti ezt az alázatosságot, minden oka megvan arra, hogy féljen.

* 22. Megmaradsz a jóságban: annak a jóságnak a hatása és működése alatt, amely a vadágat ráojtotta a nemes fára csupa jóságból.

* 23. Az Istennek van hatalma, hogy újra beojtsa őket: elvezetheti az evangéliumi tanítás iránt hitetlen zsidókat a hitre, de ehhez szükséges, hogy felhagyjanak a hitetlenségükkel.

* 24. A pogányok meghívása az evangéliumi hitre, amely elsősorban Izraelnek öröksége, rendkívüli kegyelem számukra. Nem felel-e meg inkább az isteni terv rendjének, hogy maguk a zsidók oda vezettessenek?

* 25-32. A pogányok megtérését követni fogja a zsidóké.

* 25. Nem akarom, hogy saját bölcseségtekre hagyatkozzatok: a megtért pogányok abban a kísértésben vannak, hogy félreismerjék az Istennek a terveit, amikor róluk van szó, s természetesnek találják, hogy az Isten irgalma nem terjed ki a zsidókra. – Az apostol kinyilatkoztatásból tudja, hogy a zsidók addig maradnak meg megátalkodásukban, míg az összes nemzetek el nem fogadják az evangéliumot, s azután ők is megtérnek. A pogányok egyetemessége: nem az egyes egyedek, hanem a nemzetek összesége. A vakság Izraelben: a zsidók elutasító maguktartása az evangéliummal szemben. (Lásd 7. vers jegyz.) – Az apostol az itt kijelentett igazságot titoknak nevezi, mert csak isteni kinyilatkoztatásból tudja; de nem mondja, hogy ez a kinyilatkoztatás csak neki történt. Az Üdvözítő is beszélt a zsidók végső megtéréséről (Máté 23,39; Luk. 13,35.)

* 26-27. Egész Izrael üdvözül: egyesek a zsidók közül már előbb megtérnek, de a zsidó nép nagyobb része megátalkodott. Ez a megátalkodás megszűnik, amikor majd az összes nemzetek megtértek, s a pogány nemzetek megtérése nemcsak jele lesz, hanem legalább részben okozója is a zsidók megtérésének. – Az apostol az ószövetségi Szentírásból vett szavakkal (Iz. 59,20; 27,9.) mutat rá arra, hogy a zsidóknak ez a megtérése egész bizonyosan be fog következni és következménye lesz Jézus, a Szabadító művének.

* 28-29. A zsidók az Istennek ellenségei lettek, s az Isten megengedte ezt a viselkedésüket a pogányok érdekében, mert amiként az apostol fentebb mondotta (11,11.), a zsidók megátalkodása megkönnyítette a pogányok megtérését. Mindazáltal a zsidó nép, mint választott nép az Istennek kedveltje, tekintettel az ősöknek adott ígéretekre és áldásokra, melyeket az Isten nem bán meg, nem von vissza.

* 30-31. A pogányoknál az engedetlenség volt a régi állapotuk, erre az engedetlenségre következett az Isten irgalmassága, sőt a zsidóknak engedetlensége (makacssága) és hozzájárult, hogy a pogányok az Isten irgalmasságában részesüljenek. (Lásd 11,11. jegyz.) Ami a zsidókat illeti, az Istennek irgalmassága a pogányokhoz még inkább elidegenítette őket az evangéliumi hittől és engedetlenekké tette őket most, de végül ők is irgalmasságot nyernek és megtérnek.

* 32. Minden embernek, zsidónak és pogánynak szüksége van az Isten irgalmára. Az Isten mindenkit tehetetlenségbe juttat, nem az egyedeket, hanem a népek egyetemességét bezárja az engedetlenségbe, mint valami börtönbe s onnan kiszabadítja őket az irgalmasságával.

* 33-36. Az emberi gyöngeség hálája és hódolata a végtelen hatalmas és bölcs Isten előtt.

Az apostol mintegy pecsétet helyez levele hittani részének a végére.

* 33. Az Isten gazdagsága: jóságának a kincsei (10,12.). A tudás inkább a puszta ismeretet jelenti; a bölcseség rendelkezés azzal és okos felhasználása annak, amibe a tudás behatolt. Az Isten ítéletei, jóságának, irgalmasságának és az igazságosságának a megnyilatkozásai. Az Isten útjai az ő tervei, szándékai, céljai és a módok s eszközök, melyeket a megvalósításukban felhasznál.

* 34. Iz. 40,13.

* 35. Jób. 41,3. a héber szövegben.

* 36. Nem tudjuk felfogni az Isten tudását, sem segítségére lenni nem tudunk a tanácsunkkal vagy az ajándékunkkal: nincs más hátra, mint elismerni, hogy minden tőle függ és nem mitőlünk. Minden az Istentől van, mint teremtőtől, minden általa létezik és minden feléje törekszik, mint végső célja felé.

* 12,1-2. Adjuk át magunkat az Isten akaratának teljesítésére.

* 1. Kérlek: a megfelelő görög szó nem jelent sem egyszerű kérést, sem parancsot, hanem kérelmet olyan valaki részéről, akinek tekintélye van. Az Isten irgalmasságára: tekintettel az Isten irgalmasságára vagy az isteni irgalomnak a nevében, amelyről az apostol az előbb szólott. (11,30-32.) Amikor a régiek állatokat áldoztak fel, az istentiszteletük nem adta meg az Istennek azt a hódolatot, amelyet ő leginkább kívánt, a jó cselekedetekkel való tiszteletnyilvánítást (Zsolt. 40,7-9.), ennélfogva a régiek istentisztelete nem volt egészen az, amit az Isten és az ember természete megkíván. De amikor az ember a lesiet, vagyis külső erkölcsi cselekedeteit az Istennek a szolgálatára rendeli, akkor megadja neki a tiszteletet, amelyik őt megilleti; ez az észszerű istentisztelet.

* 2. Ne szabjátok magatokat a világhoz: ne sajátítsátok el ennek a világnak szokásait és erkölcseit. Az értelem a józan ítéletnek és gondolkodásnak a forrása, kárhoztatja a bűnt, de a maga erejéből nem tud rajta győzedelmeskedni. Az új életnek éltető ereje Jézusnak a Lelke. (V. ö. 8,9.) A megújult értelem lesz képes megítélni, hogy mi az Isten akarata, mi az erkölcsi jó, mi kedves az Istennek, és mi tökéletes az erkölcsi rendben.

* 3-8. Mindenkinek szerényen és helyesen kell éreznie az összességet illető tevékenységéről.

* 3. A nekem adott kegyelem: Szt. Pálnak apostoli hivatása és tekintélye. Józanul; kellő szerénységgel. Minden hivő vegye szabályként a maga személyének és tevékenységének megbecsülésénél a hit mértékét, melyet az Istentől kapott. A hit mértéke: a természetfölötti ajándékok, melyeknek alapja a hit.

* 4-5. A keresztények egy testet alkotnak Krisztusban (Kor. I. 12,12-31.), szorosan véve nem egymásnak, hanem a testnek a tagjai, de mivel a többiek együttesen a testet alkotják, azért azt is mondhatja az apostol, hogy egyenként egymásnak tagjai..

* 6. Az adományok (charismák, gratiae gratis datae) különfélék Az Isten nem az érdemek alapján adja őket, hanem tetszése szerint, inkább az egyház javára, mint annak lelki hasznára, aki őket kapja. Ezek az adományok az ősegyházban gyakoriak és rendkívüliek voltak. Az apostol főkép a Kor. I. levélben tárgyal róluk. Itt elsőnek a prófétaságot nevezi meg. (Lásd Csel. 11,27. jegyz.. Kor. I. 14,3. sk.) A hit mértéke szerint, vagyis nem céltalanul – mondja Aqu. Szt. Tamás – és semmikép a hit ellen, hanem hogy általa a hitben erősödjünk.

* 7. A szolgálat jelenti a következőkben felsorolt ténykedéseket együttesen: a tanítást, az intést stb. Aki valamely szolgálatnak, vagy tisztségnek a kegyelmét kapja, az gyakorolja ezt a tisztséget, de ne lépje túl annak határait. A tanítók (lásd Kor. I. 12, 28.) a keresztényeknek a hitigazságokra való rendes oktatását látták el.

* 8. Aki buzdít: olyan keresztény hívő, aki talán kevésbbé képzett volt, de buzgó és különös készséggel megáldva, hogy jó tanáccsal, buzdítással szolgáljon annak, akinek arra szüksége volt. Aki adakozik: jótékonyságot gyakorol a sajátjából, tegye azt jóságból, egyszerűen azért, hogy adakozzék s nem valami önző célból vagy hiúságból. Aki elöljáró: itt valószínűleg az, aki jótékonysági ügyek élén állott (16,2.), összegyűjtötte a hívek adományait és szétosztásukról gondoskodott a szegények között. Ebben a működésükben buzgósággal kell eljárniok — mondja az apostol. Aki pedig irgalmasságot gyakorol a szegények, betegek iránt, az tegye vidámsággal, vidám lelkülettel. (V. ö. Kor. II. 9,7.)

* 9-21. A szeretet gyakorlása.

* 9. A szeretet akkor tettetés nélküli és őszinte, ha utálja a szeretett személyben is a rosszat, de ragaszkodik ahhoz és együtt tart azzal, aki jó és ami benne jó.

* 10. A tisztelet dolgában egymást megelőzők: előzzétek meg egymást a tisztelet nyilvánításában és megadásában. Más magyarázat szerint: az érdemet illetőleg, az érdem megbecsülésében mást tartsatok többre magatoknál.

* 12. A reménységben: a remény alapja és forrása az örömnek. Állhatatosak az imádságban: az intelmek után az apostol rámutat arra, hogy a keresztények honnan meríthetik a szükséges erőt.

* 13. Résztvevők a szentek bajaiban: ha szeretettel résztvesznek keresztény társaik bajaiban, akkor készek lesznek azokon segíteni alamizsnáikkal.

* 14. V. ö, Máté 5,44.

* 16. Ne csak ugyanaz a hit fűzze egységbe a keresztényeket, hanem legyen meg köztük az érzéseknek, a felfogásnak egyezése, a keresztény gondolkodás és érzület, mely azt eredményezi, hogy adott alkalommal egymás között egyetértenek és könnyebben gyakorolják egymás iránt a felebaráti szeretetet. Együttérzők az alacsonyrendűekkel: tudjatok leereszkedni és alkalmazkodni az alacsony sorsban levőkhöz és találjátok bele magatokat alázatos sorsba és helyzetbe.

* 17. A jóra törekedvén nemcsak az Isten, hanem minden ember elölt is: a rosszat nem viszonozni rosszal nemes és nagylelkű eljárás, mely megszerzi a keresztényeknek az emberek megbecsülését: ha nem is szabad ezt a megbecsülést önmagáért keresni, mégis értékelni kell, mivel a lelkek javát és a kereszténység érdekét szolgálja. A jó jelenti a jó, tisztességes, nemes cselekedeteket. Nemcsak az Isten, hanem ... és: ezek a szavak nincsenek meg a tekintélyesebb görög köziratokban. (V. ö. Péld. 3,4.)

* 19. Adjatok helyei az isteni haragnak: bízzátok az Istenre a büntetést. Móz. V. 32,35.

* 20. Péld. 25,21. sk. V. ö. Máté 5,44. Eleven (izzó) parazsat gyűjtesz a fejére: igen fájdalmas helyzetbe hozod ellenségedet, de az könnyen kimenekülhet belőle, ha akar. Az ellenség legyőzöttnek fogja magát érezni a nagylelkűséged által s hajlandó lesz jobb érzésre.

* 21. Az ellenség rosszat cselekedett; a rossz növekszik, a gonoszság fokozódik s győzedelmeskedik a keresztényen, aki növeli a rosszat, ha bosszút áll. Míg ha megbocsát, útját állja a gonoszság növekedésének s még azt is remélheti, hogy ellensége lelkéből is kiűzi a rosszat.

* 13,1-7. A keresztények engedelmeskedjenek a világi hatóságoknak.

* 1. Mindenki: a görög és a latin szöveg szerint minden lélek. A felettes halóságok a római birodalomban a császár, a szenátus, a tartományok helytartói és a városi hatóságok. Nincs halalom, csak az Istentől: a rómaiak között mindinkább tért hódított a felfogás, hogy a hatalmat a nép adja; az uralkodó, aki a legfőbb törvényhozó és bíró, a néptől kapja a hatalmát. Az apostol azok ellenében, akik a hatalomnak emberi eredetét hirdetik, azt az elvet állítja fel, hogy ……s és nem állhat fenn hatalom, ha nem az Istentől van; más …..al az uralkodónak joga van követelni, hogy neki engedelmeskedjenek, mert a hatalma az Istentől van. A zsidók is ezt az elvet vallották, és csak a túlzó zelóták tartották vallásuk ellen való vétségnek, hogy pogány hatóságnak engedelmeskedjenek. Ez a felfogás a keresztényeknél is gyökeret verhetett volna, kik magukat az Isten országa polgárainak tekintették s azt mondhatták volna, hogy a pogányok elvesztették jogukat a hatalomhoz, mert ellenségei az Istennek és Krisztusnak. Szt. Pál ezt nem engedi meg, ellenkezőleg megparancsolja, hogy engedelmeskedjünk a hatalomnak, amelynek képviselője minden felsőbbség, bíró vagy államfő. Az apostol természetesen csak azzal az esettel számol itt, hogy a felsőbbség ténylegesen és jogosan van a hatalom birtokában, és hogy a felsőbbség a közösség javára és az Isten törvényeinek megfelelően gyakorolja a hatalmat. Arra az esetre nem állapít meg szabályt, mikor a hatalom birtokosa összeütközésbe kerül az egyházzal, vagy amikor összeütközés van a tényleges és a jogszerű felsőbbség között.

* 2. Önmaguknak szereznek elítéltetést: önmaguk okai, ha a felsőbbség elítéli őket, de az Isten is jóváhagyja az ítéletet.

* 4. Az apostol olyannak gondolja el a világi hatalom gyakorlóit, aminőknek lenniök kell. (Bölcs. 6,5.) Hordozza a kardot: a szenátori tartományok (lásd Csel. 13,7. jcgyz.) helytartói nem viseltek ugyan kardot, de hozhattak halálos ítéletet, gyakorolták a jus gladii-t.

* 5. Engedelmeskedni kell a hatóságoknak, nemcsak a büntető harag, vagyis népiesen szólva, a csendőröktől való félelem miatt, hanem a lelkiismeret szava miatt is.

* 6. Az Istenért végzik a szolgálatot: a hatóságoknak joguk van adót szedni arra a célra, hogy tisztségüket betölthessék, azért valamikép az Isten ügyét szolgálják, amikor tisztségükben eljárnak és a kötelességüket végzik.

* 7. Lásd Máté 22,15. sk. Mindenkinek: minden hatóságnak.

* 8-10. A tökéletesség a szeretetben van.

* 8. Egy adósság van, amelyet soha sem tudunk leróni, amely mindig fönnmarad, s ez a szeretet. Embertárs: mindenki, pogány és zsidó egyaránt.

* 9. V. ö. Máté 22,40.

* 10. A szeretet nemcsak egy parancsnak a teljesítése, hanem magában foglalja a törvényeket és m cselekedeteket mind.

* 11-14. Az idő sürget: munkához kell látni.

* 11. Az üdvösség közelebb van: az apostol nem mondja, hogy a hívek közelebb vannak a világ végéhez, és rövidebb idő van még hátra a világ végéig, mint amennyi elmúlt a kereszténységre való megtérésük óta, hanem csak azt mondja, hogy most, amikor levelét írja, közelebb van ő és minden keresztény hívő az üdvösséghez, mint voltak akkor, amikor hívők lettek. Oly határozatlan kifejezéseket használ, hogy belőlük semmiféle következtetést nem lehet vonni, hogy mily messzi jövőbe gondolta a világ végét és Krisztus második eljövetelét.

* 12. A keresztények földi életét bizonyos mértékben a sötétség, az éjtszaka idejének tekinti, de az éjtszaka folyton előrehalad, az üdvösség eljövetele lesz majd a napnak ragyogása. A nappal közeledik, a híveknek úgy kell élniök, mint ha már nappal volna, de a nappalnak óráit, éveit senki sem mérheti fel. Az üdvösség végleges eljövetele nem lehet a közel jövőben, mert előbb be kell következnie a pogányok, majd a zsidók megtérésének. A nappal még nem jelenti Krisztusnak eljövetelét, mert az még a harcnak és a küzdelemnek ideje, melyhez a híveknek szükségük van a világosság fegyvereire. Ezekről szó van Tessz. I. 5,8-ban, ahol kitűnik, hogy ezek a fegyverek elsősorban a hit, a szeretet és a remény.

* 13. A nappal e helyen nyilvánvalóan a kereszténységet jelenti erkölcsi kötelességeivel, mely a pogányság erkölcstelenségének éjtszakájára következett. A felsorolt bűnök a pogányságnak a bűnei.

* 14. Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust: az már megtörtént a keresztségben (Gal. 3,27.), de a keresztény hívőn múlik, hogy együtt működjék azzal, amit a kegyelem benne végzett. Ennek a közreműködésnek mindig kell tartania. Krisztust magunkra ölteni annyi, mint élni az ő Lelke és nem test szerint. (Lásd 8,12. sk.). – Ne gondozzátok testeteket: a test jelenti az emberben lévő bűnös hajlamokat (8,5.); ezeket nem kell gondozni, ápolni, nagyra növeszteni, mert az embert bűnös vágyakozásokra viszik.

* 14,1-23. Intelmek a hitben gyöngékhez és az erősekhez.

* 1. Aki gyönge a hitben: a római keresztények között voltak szigorúbb, aszketikus életmódra törekvő hívek. De a törekvésük nem fakadt valami tökéletesebb lelkületből, főként nem abból a mélyebb keresztény meggyőződésből, hogy mindent a hit elveiből és a hit szempontjából ítéljenek meg. Nem azért, mert erősebb hitbeli meggyőződés hatotta át őket, hanem épen ellenkezőleg, mert félénk és aggódó lelkűek voltak, követtek olyan szokásokat, minőket a hit elvei nem kívánnak. Ilyen sajátos szokásaik közül az apostol felemlíti, hogy nem ettek húst, némelyik napnak különösebb jelentőséget tulajdonítottak és nem ittak bort. Nem alkottak ugyan külön pártot, nem is mertek bátran fellépni a szokásaikkal, sőt ha más felfogású hívek között voltak, lelkiismeretük ellen cselekedtek, azért inkább visszahúzódtak a többiektől és szigorúan elítélték azokat, akik nem követik az ő felfogásukat és szokásaikat. — Karoljátok fel: vonjátok magatokhoz barátilag és testvéri szeretettel. Anélkül, hogy vitatkoznátok az eltérő felfogásokról: a jóakaratú felkarolásnak nem szabad addig mennie, hogy az eltérő nézeten levő gyengékkel vitatkozzunk és őket meg akarjuk győzni, mert sem a szándékuk, sem a cselekvésük nem megrovandó. Nincs tehát helye a vitatkozásnak.

* 2. Némely hívő azt hiszi, hogy vallási aggodalomból semmiféle ételtől sem kell tartózkodni. Más, tudniillik, aki gyönge a hitben, csak növényeledellel táplálkozik. A két szélsőség között voltak kétségtelenül olyanok, kik egyik vagy másik fajta ételtől tartózkodtak.

* 3. Az Isten magáévá fogadta őt: a hívei, a gyermekei közé fogadta.

* 4. Egyik is, másik is szolgája az Úr Krisztusnak; s ha a hitben gyönge hívő elítéli azt, aki nem követi az ő szigorúbb szokásait, akkor ítélkezik másnak, az Urnák a szolgájáról. – Urának áll vagy esik: Ha állva marad, ha elbukik, ez Urának a haszna, vagy a kára. Az Istennek helyett a görög szerint: az Úrnak.

* 5. Lásd 1. vershez a jegyzetet. – A lényeges az, hogy mindenki teljes meggyőződéssel cselekedjék.

* 6. Az Úrra való tekintettel eszik: aki mindenféléből szabadon eszik, az Úrra való tekintettel cselekszik így. Ezt azzal bizonyítja, hogy hálát ad az Istennek. Ezt nem tenné meg, ha ennék s nem törődnék azzal, hogy az Urat meg ne sértse.

* 7-8. A keresztény nem él önmagának, hanem életét és halálát az Urnák: ajánlja és szenteli.

* 9. Krisztus ezt az uralmat a halálával szerezte meg magának, mellyel megszabadította híveit a haláltól, s azután a feltámadásával, mely előképe a hívek feltámadásának.

* 10. Hogy merje az ember megítélni testvérét, mikor az ítélkezés jogát az Isten fenntartotta magának és mindenkinek meg kell jelennie az ő ítélőszéke előtt?

* 11. Iz. 45,23. Az idézett szöveg csak azt mondja ugyan, hogy az Isten uralkodik az összes népeken; ennek a gondolatnak azonban az a következménye, hogy az Isten ítélkezni is fog minden népeken.

* 13. Amit az apostol eddig mondott, az inkább a gyengéknek szólt, most a többi hívekhez fordul s figyelmezteti őket, miként viselkedjenek a gyengék iránt.

* 14. Tudom és meggyőződésem az Úr Jézusban: az apostol tudását és meggyőződését az Úr Jézus tanítására alapítja. (Lásd Márk 7,1. sk.) – Tisztátalan, vagy közönséges (lásd Csel. 10,14. jegyz.), tudniillik erkölcsileg véve tisztátalan és tisztátalanná tesz.

* 15. Megszomorodik, mert fél, hogy megbántják az Istent.

* 16. Az a jó, ami a mienk, vagy más szöveg szerint, ami a tietek: a keresztény szabadság, mely a hit szilárd elveire támaszkodik. Ezt a szabadságot nem szabad kitenni a veszélynek, hogy káromolják, hogy a gyengék élesen megbírálják.

* 17. Az Istennek arról az országáról van itt szó mely a földön van az igazak lelkében. (Lásd Máté 3,2. jegyz.) Az igazság a keresztények lelkének kincse, mely békét szerez az Istennel és forrása a lelki örömnek. Ezen javak mellett az eledel és az ital számba sem vehető.

* 18. Aki ebben szolgál Krisztusnak: aki megérti, hogy mily nagyok az Istennek ezen ajándékai, és ebben a tudatban szolgál Krisztusnak.

* 19. A Vulgata szerint: ami épülésre szolgál, azt egymás iránt őrizzük meg; ezek a szavak azonban a tekintélyesebb görög kéziratokban hiányzanak.

* 20. A híveknek egymás épülésére kell szolgálniuk, nem pedig lerontaniuk az Istennek a művét, vagyis hívőtársukat, aki mint részese az Isten ajándékainak, műve az Istennek. – Minden étel tiszta ugyan magában véve és erkölcsi értelemben, de ártalmára, üdvösségének veszélyére lesz annak, aki botránkozással, vagyis lelkiismerete ellenére eszi, követvén mások példáját, jóllehet lelkiismeretében aggódik, hogy nem szabadna ennie.

* 21. Intelem azokhoz, akik nem gyengék a hitben. Nekik figyelemmel kell lenniök a gyengékre és arról le kell mondaniok, amit maguk megengedettnek tartanak, különösen akkor, amikor a hívő testvért megbotránkoztatnák, nevezetesen a közös lakomáknál.

* 22. Maradjon a tied az Isten előtt: tartsd meg meggyőződésedet a lelkiismeretedben, de ne cselekedjél szerinte, ne tedd azt, amit lelkiismeretedben megengedettnek tartasz, ha botránkozást okozasz vele. – Aki nem kárhoztatja magát: boldog az, aki nem helyteleníti a lelkiismeretében azt, amit tesz, vagy amire magát elhatározza.

* 23. Aki valamit megtesz, amiről kétségei vannak, hogy szabad-e, vagy nem szabad-e azt tennie, az bűnösen cselekszik, vagyis kárhoztatva van, mert megkockáztatja, hogy cselekvésével megbántja az Istent. Az ilyen cselekedet nem származik a hitből, mert aki így cselekszik, az nem jár el a hit által megvilágított lelkiismeret szerint.

* 15,1-6. Intelem az egyetértésre.

* 1. Az erősek azok, akiknek nincsenek alaptalan aggályaik. – Elviselni: segíteni mást a teher viselésében. (Gal. 6,2. V. ö. Máté 8,17.) Ehhez azonban az szükséges, hogy az ember ne keresse sem gondolataiban, sem érzéseiben, sem tetteiben a saját kedvét.

* 2. Az apostol is igyekezett másoknak a kedvére cselekedni, amikor embertársainak lelki java és épül se úgy kívánta. Természetesen nem a népszerűség keresését ajánlja itt.

* 3. Zsolt. 68,10. Szt. Pál a szenvedő igazat, akiről az idézett zsoltárban szó van, a szenvedő Jézus előképének tekinti. A zsoltáros szavait, hogy a mennyei Atya ellen irányuló szidalmak Krisztusra hullottak, az apostol úgy fogja fel, mint bizonyítékot, hogy Krisztus sem kereste a maga tetszését.

* 4. Előre megíratott, t. i. az ószövetségi Szentírásban. Az Istennek célja, mikor a Szentírást adta, az volt, hogy reménységünket ébren tartsa, mert a Szentírás béketűrést tanít és bátorításaival vigasztal. (V. ö. Tim. II. 3,16.)

* 6. Egy lélekkel kifejezésről lásd Csel. 1,14; 2,46; 4,24; 5,12. Az Atyaisten Jézus Krisztusnak Istene, mint Jézus emberségének a teremtője; Jézus Krisztusnak atyja, mert a Fiú öröktől fogva tőle születik.

* 7-12. A pogány-keresztényeknek különösen kell az irgalmasságot gyakorolniuk, mert ők különösen nagy irgalomban részesültek.

* 7. Karoljátok fel: a kifejezésről lásd 14,1. 3. — Az Isten dicsőségére: Krisztus a magáéinak fogadott benneteket, hogy előmozdítsa az Isten dicsőségét.

* 8. Krisztus Jézus a zsidóknak, a görög és a latin szöveg szerint tulajdonképen a körülmetélésnek szolgája lett, vagyis annak a szövetségnek és ígéretnek a szolgája, melynek jele és megpecsételése volt a körülmetélés. (Lásd Kor. II. 3,6.) Az Isten ígéretet tett a zsidó nép ősatyáinak s igazmondása kötelezi arra, hogy Ígéreteit beváltsa. Mikor Jézus beváltotta az Isten ígéreteit, bebizonyította az Isten igazmondását.

* 9. A pogányok irányában az Istent ígéretek nem kötelezték, azért tisztán az Isten irgalmasságának kell köszönni, hogy a pogányok is részesülnek a messiási üdvösségben. Ennélfogva a pogányok irgalmasságáért dicsőítik az Istent. – A következő szentírási idézetek mind a pogányoknak az Istenhez való viszonyáról szólnak, mely hálaadásban, magasztalásban, örvendezésben és reménykedésben nyilvánul meg. Zsolt. 17,50.

* 10. Móz. V 32,43.

* 11. Zsolt. 115,1.

* 13. A levélnek erkölcsi oktatást tartalmazó része jókívánsággal végződik. – A hitnek öröme és békéje: a hitből fakad az öröm és a béke, melyek a fövendő boldogságnak már előre megnyert zálogai s ennélfogva feljogosítanak a reményre. Ez a remény pedig növekszik a Szentlélek erejéből.

* 14-21. A levél befejező része: Az apostol úgy M a rómaiaknak, mint a pogányok apostola.

* 14. A szívnek jó, nemes érzései és a tudás voltak a tulajdonságok, amely két az ókorban szükségesnek tartottak, hogy valaki másokat oktasson. A római hívekben ezek megvannak, azért képesek arra, hogy másokat megintsenek.

* 15. Itt-ott: a levél egyik-másik részében. Hogy mi az Istennek kegyelme, melyet az apostol itt említ, azt megmagyarázza a következő versben.

* 16. Krisztus Jézus szolgája, a szent szolgálatot végezem: az apostol a működését a pap tisztjéhez hasonlítja, aki kedves áldozatot mutat be az Istennek. Áldozatként bemutatja, felajánlja az Istennek a pogányokat. (Lásd 12,1.) Ez a bemutatott áldozat kedves az Istennek, mert megszenteli a Szentlélek.

* 17. Krisztus Jézus: mivel az apostol magát csak szolgának tekinti, azért csak Jézus Krisztusban van dicsősége, és dicsekvése csak az Isten szolgálatában, vagyis az evangélium hirdetésében.

* 18-19. Az apostol nem hivatkozik másra, csak azokra a beszédekre és tettekre, melyek bizonyítják, hogy betöltötte küldetését a pogányok között, de ezekről sem beszélne, ha nem volnának tulajdonkép Krisztusnak a tettei és a Szentlélek erejének a megnyilvánulásai. Körüljárva: nem ment egyenesen Jeruzsálemből Illiriába, hanem nagy körutakat tett ezen két véghatár között. – Illiriáig: az apostol nem mondja, hogy magában Illiriában is hirdette az evangéliumot, hanem hogy eljutott a római birodalom azon határvonaláig, ahonnan a rómaiak a nyugati tartományokat számították. Teljesítettem Krisztus evangéliuma hirdetését: az apostol kielégítő módon elvégezte az evangélium hirdetését a keleti tartományokban, a nagyobb városokban elterjesztette az evangéliumi tanítást, amely innen tovább terjedt a városokat körülvevő vidékekre.

* 20. A latin szöveg egyszerűen azt mondja: de úgy hirdettem az evangéliumot stb. A görög szöveg azonban azt a gondolatot fejezi ki, hogy az apostolnak elve volt, hogy ne hirdesse az evangéliumot ott, ahol már más apostol működött előtte. (Lásd Kor. II. 10,15.16.)

* 21. Iz. 52,12. – A prófétának szavai tódulnak az apostolnak emlékezetébe, amikor jellemezni akarja az eljárási módját, melyet az evangélium hirdetésében követett.

* 22-32. Az apostol jövő tervei.

* 22. Ez gátolt meg mindeddig: ezek a szavak nincsenek meg a görög szövegben, a latin szövegben az 1,13-ból kerültek ide. – Ez akadályozott meg: az apostoli működés miatt nem jutott el eddig Rómába. –

* 23-27. Hiányos mondatszerkesztés, de értelme világos, és könnyen ki lehet egészíteni. – Nincs számomra működési tér e tájakon, mert a keleti tartományokban teljesítette (19. vers), azaz bevégezte feladatát az evangélium hirdetésében, azért most Hispániára gondol, ahol bizonyára még senki sem hirdette az evangéliumot. – Átmenőben: Rómában nem szándékozik tulajdonképeni apostoli és hithirdetői munkásságot kifejteni. (Lásd 1,11. 12. 13.) – Útnak bocsátotok oda: az apostol egyik városból a másikba ment, s az egyháznak a hívei, akiktől távozott, imádságaikkal, jókívanataikkal követték, sőt valameddig elkísérték.

* 25. A szentek, vagyis a jeruzsálemi hívek szolgálatában. (Lásd Csel. 9,13-14, jegyz.) A következőkből kitűnik, hogy mi ez a szolgálat.

* 26. (Lásd Gal. 2,10; Kor. I. 16,1-4; Kor. II. 8-9; Csel. 24,17.)

* 27. Jeruzsálem keresztényei a zsidókból kerültek ki, már pedig a zsidók kapták a messiási ígéreteket, őrizték a szent könyveket és az ószövetségi kinyilatkoztatásokat, tőlük származott az Üdvözítő, s tőlük terjedt el az üdvösség tanítása, (Iz. 2,3; Róm. 3,2. 3.) Mi az anyagi segítség ezekhez a nagy javakhoz képest?

* 29. Krisztus evangéliuma áldásának bőségével megyek; a jobb görög kéziratokban nincs meg az «evangéliuma» szó, tehát az apostol Krisztus bőséges áldását viszi a római híveknek.

* 30. A kérlek titeket kifejezésről lásd 12,1. jegyz. Segítsetek engem: a görög szerinti harcoljatok velem együtt és érettem az imádságban.

* 31. Az apostolnak tartania kell a zsidók engesztelhetetlen gyűlöletétől. (Lásd Csel. 20,3; 20,19; 21,13; 21,27. sk.) De attól is félnie kell, hogy még a Jeruzsálemi hívek sem fogadják szívesen, akiknek az összegyűjtött adományokat viszi. Vannak talán ezek közt sokan, akik a zsidó törvényhez és szokáshoz való ragaszkodásuk miatt nem szívesen látják Szt. Pál működését a pogányok között (v. ö. Csel. 21,20. sk.) s az apostol iránt való ellenszenvből esetleg nem akarják elfogadni kezéből még az adományokat sem.

* 32. Megpihenjek nálatok; a görög és latin szerint: megpihenjek veletek.

* 33. Üdvözlet. Lásd Tessz. I. 4,28; Tessz. II. 3,18; Kor. I. 16,24: Kor. II. 13,13; Fil. 4,23.

* 16,1-2. Az apostol ajánlja Főbét.

* 1. Valószínű, hogy Főbe vitte el az apostol levelét Rómába. – Kenchreéről lásd Csel. 18,1. jegyz. – Az egyház szolgálatában áll: segédkezett a nők megkeresztelésénél, látogatta és ápolta a női betegeket.

* 2. Az Úrban: ahogy illik azoknak, kik ugyanazt az Urat tisztelik. – Szentek: lásd Csel. 9,13-14. jegyz. – Főbének olyan volt a helyzete Korintushan, hogy közbenjárhatott a keresztények, főleg az idegenből jöttek javára.

* 3-16. Üdvözlések.

* 3. Priszka ugyanaz a név, mint Priszcilla, róla és Akviláról lásd Csel. 18,2. jegyz. (V. ö. Csel. 18,18. 26; Kor. I. 16,19; Tim. II. 4,19.) Szt. Pál Korintusban találkozott velük először, onnan együtt mentek Efezusba, az apostol élete vége felé ismét Efezusban vannak, de mikor ezt a levelet írja a rómaiakhoz, Rómában időznek és házukban termet bocsátanak a hívek rendelkezésére gyülekező helyül. Lehet, hogy ekkor azért jöttek Rómába, hogy barátaik és a hívek között előkészítsék az apostol jövetelét.

* 4. Életüket kockáztatták: hogy milyen alkalommal veszélyeztették életüket az apostolért, azt nem tudjuk. Hiszen az apostol élete annyiszor forgott veszélyben.

* 5. Epenetus, görög név. Asiának zsengéje Krisztusban: az első, aki Asia római tartományban kereszténységre tért. Az apostol nem mondja, hogy ő térítette meg Epenetust.

* 6. Mária: a név lehet héber, de latin is.

* 7. Rokonaim: az apostolnak távoli rokonai voltak. A keletiek azokat is rokonaiknak nevezték, kiknél alig volt már kimutatható a közös őstől való leszármazás. – Hol voltak fogságban az apostollal együtt, nem tudjuk. – Kiket az apostolok körében nagyrabecsültek; mások ekként fordítják: kiket nagyrabecsültek az apostolok között. Ebben az esetben az apostol elnevezést tág értelemben kellene venni és érteni alatta az evangélium hirdetőit általában.

* 8. A Domitilla-katakombában egy síron találjuk az Ampliatus nevet. A sírfelirat valószínűleg az első keresztény századból való, s nem lehetetlen, hogy ez az Ampliatus, kit Szt. Pál említ a levelében, azonos azzal, aki a Domitilla-katakombában van eltemetve.

* 10. Apelles helytállott Krisztusért, vagyis jelét adta annak, hogy igazi keresztény.

* 11. Az Arisztobulos név a Haszmoneus és Heródes fejedelmi családban fordul elő. Lehetséges, hogy az apostol itt valamelyik zsidó herceg római házához tartozó rabszolgákat vagy felszabadítottakat említ. Herodion Heródesnek felszabadítottja lehetett és rokona az apostolnak. (Lásd 7. vers.) Klaudius császárnak egyik híres felszabadítottját és miniszterét hívták Narcisszusnak.

* 13. Cirenei Simonnak fiai voltak Alexander és Rufus. (Márk 15,21.) Az anya, kit az apostol régebbről ismert a fiaival keletről Rómába jött. Rufus valami magasabb tisztséget töltött be a római egyházban, azért nevezi az apostol kiválasztottnak az Úrban. Szt. Pál a keletiek azt a szokását követi, hogy az olyan idősebb nőt, kivel valami közelebbi viszonyban voltak, anyjuknak nevezték.

* 15. A szentek: lásd Csel. 9,13-14. jegyz.

* 16. Az apostol az összes egyházak nevében szól s mindnyájuk nevében köszönti Róma városának egyházat, ami azt mutatja, hogy a többi egyház mind különös tisztelettel viseltetett a római iránt.

* 17-20. Az apostol inti a híveket, hogy óvakodjanak azoktól, akik egyenetlenséget szítanak.

* 17. Miután az apostol a barátait, az ismerőseit, a jólelkű híveket köszöntötte, leleplezi azokat, akik veszedelmet jelentenek a hívekre. Az a sajátosságuk van ezeknek, hogy egyenetlenségeket, botrányokat okoznak, de nem közömbös dolgokban, aminők a 14. fejezetben említett önmegtartóztatások, hanem olyanokban, amik ellenkeznek a tanítással, amelyre az evangélium hirdetői a római híveket oktatták. Egészen biztosnak látszik, hogy az apostol azokról szól, akik a keresztényeket a mózesi törvény megtartására akarják kötelezni. Ezek mindenütt nehézségeket gördítenek az apostol működése elé (Kor. II. 10,7. sk.; 11,2. sk. Fil. 3,18. 19.), ellenségei az apostol evangéliumának. Szt. Pál azonban tudatában van annak, hogy az ő evangéliuma ugyanaz, mint a többi apostolé, és azonos azzal, amit a római hívek kaptak. Ezek az ellenségei az apostoli tanításnak megkezdték alattomban a káros munkájukat a római hívek között is, de eddig még nem okoztak ott nagyobb bajokat.

* 18. Az apostolnak és az evangéliumi tanításnak ezen ellenségei nem szolgálnak a mi Krisztus Urunknak, hanem inkább a mózesi törvénynek, meg a hasuknak. Ez utóbbi kifejezés (Fil. 3,19:) annyit jelent, hogy kapzsiak és pénzhajhászók, hogy azután kedvükre élhessenek.

* 19. Ennek a versnek összefüggése az előbbivel hiányosnak látszik. Az átmenetet ekként lehet helyreállítani: figyelmeztettelek titeket és ez elég, a ti engedelmességtek híre ugyanis mindenhová eljutott; mindenütt tudják, mily készségesek vagytok, hogy engedelmeskedjetek az evangéliumi tanításnak, (1,5; 16,26.)

* 20. A békesség Istene hamarosan összetiporja ezeket az ellenségeket, kik a sátánnak eszközei. (V. ö. Gen. 3,15.) — Az apostolnak jókivánata megismétlődik minden levelében. (Kor. I. 16,23; Kor. II. 13,13: Gal. 6,18; Ef. 6,24; Fil. 4,23; Kol. 4,18; Tessz. I. 5,28; Tessz. II. 3,18; Zsid. 13,25; Tim. I. 6,21; Tim. II. 4,22; Tit. 3,15; Filem. 25.) 21-23. Szt. Pál munkatársainak üdvözlete.

* 21. Timóteusról lásd Csel. 14,19. jegyz., 16,1. jegyz. és a Bevezetést a Timóteushoz írt levélhez. – Lucius talán azonos a Csel. 13,l-ben említett cirenei Luciussal. – Szt. Pálnak szállásadó gazdáját Tesszaloniká-ban Jázonnak hívták. (Csel. 17,6. jegyz.) — A Szoszipatros név azonos a Szopater névvel, így neveztek egy beröai keresztényt. (Csel. 20,4.) — Lucius, Jázon, Szoszipatros Szt. Pál rokonai voltak a 7. v. jegyz.-ben kifejtett értelemben.

* 22. Az apostol írnoka (titkárja), akinek Szt. Pál tollba mondotta a levelét, Tercius szintén küldi a köszöntését. A római hívek, úgy látszik, ismerték.

* 23. Gájus talán azonos azzal a hasonnevű kereszténnyel, kit az apostol keresztelt meg. Házigazdája volt Szt. Pálnak, de szívesen látott minden keresztényt, aki Korintusban megfordulván, tőle szállást kért.

* 24. Ez a vers a görög kéziratban nincs meg, a latin szövegben csak a 20. vers második felének megismétlésekép került ide.

* 25-27. Az Istennek dicsőítése.

* 25. Evangéliumom: Szt. Pál evangéliuma nem más, mint (az és kötőszó itt magyarázó, értelme: azaz) a Jézus Krisztusról szóló tanítás, viszont ez a tanítás titoknak a kinyilatkoztatása. Melyik ez a titok? A feleletet megtaláljuk a 3. fej. 21. versében. Most azonban az Isten igazsága ki lett nyilatkoztatva, függetlenül a törvénytől, vagyis az ember megigazul a törvény cselekedetei nélkül egyedül Isten kegyelméből a hit által. Ezt a titkot az örök idők számára hallgatás fedte (szószerint az örökkévaló időknek el volt hallgatva), amíg az Isten ki nem nyilatkoztatta elsősorban a Megváltó küldésével, Jézusnak életével és tanításával.

* 26. Most azonban, miután a titok nyilvánvalóvá lett, arról van szó, hogy a titok, illetőleg a kinyilatkoztatása ismeretessé váljék minden nemzet előtt az örök Isten parancsolatjára, és eléressék az a cél, melyet az apostol megjelölt levele elején : az összes nemzeteknek hitben való engedelmessége, (1,5.) – A próféták iratai által: A titoknak, illetőleg a kinyilatkoztatásának hirdetésére és ismeretessé tételére az apostolok és az evangélium hirdetői az ószövetségi prófétai iratokat használták fel, melyek tanúságot tesznek az Isten Fiáról (1,2.), sőt az Isten igazságáról és a hit által való megigazulásról is. (3,21.)

* 27. Az Isten bölcs, mert megőrizte a titkot és előkészítette annak kinyilatkoztatását a legnagyobb bölcseséggel. Tisztelet és dicsőség adassék neki Jézus Krisztus, mint közvetítő által, mert ő a mi közbenjárónk, (Jud. 25.) – Tisztelet: a görög szövegben nincs meg.