* 1,1-4. A levél címe és beköszöntője.
* 1. A levél küldője Szt. Pál; rajta kívül más nem szerepel. Ámbár szeretett tanítványának ír, minthogy levelét egyszersmind nyilvános felolvasásra is szánja, ünnepélyes szókkal hangsúlyozza apostoli küldetését s méltóságát. Ezért nevezi magát az Isten (más leveleiben mindenütt: Jézus Krisztus) rabszolgájának is. Apostolságanak az a célja, hogy hirdesse a hitet azoknak, kiket az Isten kiválasztott, vagyis a kereszténységre, s azon keresztül az üdvösségre meghívott, s mélyítse a keresztény igazság ismeretét, melynek jellemzője az eretnekek s tévtanítók állítólagos ismereteivel szemben az, hogy jámborságban, nem erkölcstelenségben nyilvánul. (V. ö. Tim. I. 6,3; II. 3,5.)
* 2. Apostolsága az örök élet reményén nyugszik; ezt az örök életet az Isten örök idők előtt, vagyis igen-igen régen, Ádámnak s a prófétáknak megígérte; mivel pedig az Isten nem hazudik,
* 3. annak ideién, mikor eljött az ideje, az idők teljessége (v. ö. Gal. 4,4.), ki is jelentette szavát, vagyis az evangéliumi tanítást, melynek lényege épen az, hogy Krisztus Urunk megváltói halála következtében az örök élet elnyerhető. Minthogy pedig az Isten Üdvözítő, vagyis azt akarja, hogy mindenki eljusson az igazság ismeretére (v. ö. Tim. I. 1,1. jegyz.), azt akarta, hogy ez isteni ige (az evangélium) mindenfelé hirdettessék; épen ez volt az oka annak is, hogy úgy rendelte, hogy az igehirdetés (a feltámadt Jézus Krisztus által) Szt. Pálra bizassék.
* 4. A levél címzettje csupán Titus. (Lásd azonban 3,15. és jegyz.) Életéről a Bevezetésben szólottunk. Az apostol, épúgy mint Timoteust szeretett (a görög szerint: igazi) fiának nevezi. (V. ö. Tim. I. 1,2. jegyz.)
* 5-9. Az apostol kéri Titust, építse ki arravaló emberekkel a krétai egyházi szervezetet.
* 5. A levél tulajdonképeni tárgyát épen úgy, mint a Timóteushoz irt első levélben, a vállalt kötelességekre való figyelmeztetéssel kezdi az apostol. Titust ugyanis teljes püspöki (érseki?) megbízatással hagyta a Földközi-tenger «százvárosú» nagy szigetén, Krétán (a mai Kandián). Mivel azonban az apostolnak nyilván hamarosan másfelé kellett mennie, az egyházi szervezet teljes kiépítése hátramaradt. Ezért kell Titusnak városról-városra, hol a kereszténység magva megfogamzott, preszbitereket (a görög szövegből nem világlik ki, hogy városonként egyet-egyet-e, vagy pedig preszbitertestületeket-e) állítania. Preszbitereken az apostol kétségkívül felszentelt egyházi elüljárókat ért, hogy azonban a mai értelemben vett áldozópapokat-e, vagy püspököt-e, eldönteni nem tudjuk. (V. ö. e kérdésről Tim. I. 3,1. jegyz.) Igen valószínű azonban, hogy a 7. versben említett püspökön az apostol ugyanazokat érti, kiket előbb (az 5. sorban) preszbitereknek nevezett.
* 6. A követelmények, melyeket a felszentelendő preszbiter (püspök) elé állít, nagyjából ugyanazok, mint Tim. I. 3,2-7-ben, hol azokat részletesen megtárgyaltuk. (L. ott.)
* 8. Jóakaratú ehelyütt annyit tesz, mint jórakész.
* 9. Különösen hangsúlyozza az apostol a hithűséget, a keresztény, tanítással megegyező és épen azért megbízható, igaz beszédhez, az evangéliumhoz való ragaszkodást. Csupán ez képesíti ugyanis a preszbitert arra, hogy híveit inteni, tanítani s oktatni, a keresztény tanítás ellenfeleit pedig megcáfolni tudja.
* 10-16. A krétai helyzet.
* 10. Hogy a preszbiterek (a püspökök) az ellenfél megcáfolására alkalmas emberek legyei-pék (v. ö. 10. v.), annál is inkább fontos, mert a hit tanításaival szemben engedetlen, a jámbor népet ámító (v. ö. Tim. II. 3,13.) ember bőven akad Krétán, főleg a körülmetéltek, a zsidóságból megtért keresztények között.
* 11. Ezeket le kell inteni (a görög szöveg erősebb: be kell fogni, dugni a szájukat), mert egész házakat, családokat ingatnak meg a keresztény hitben. (V. ö. Tim. II. 3,6.)
* 12. A dolog annál veszedelmesebb, mert bizony a krétaiak rosszra hajló népség. Hiszen valaki maguk a krétaiak közül az ő egyik költőjük, kit ők prófétájuknak tekintenek (Epimenides, Kr. e. VI. századbeli költő, De óraculis című munkájában), mondta ki róluk, hogy örök hazugok – a krétaiak hazudozása szinte közmondásos volt – gonosz bestiák, vad, kegyetlen emberek, s rest hasak, lusta, csak a hasuknak élő emberek. (V. ö. Fil. 3,19.)
* 13. Épen ezért Titusnak határozottsággal, keményen kell fellépnie, hogy
* 14. – ne hallgassanak a zsidó mesékre, a tévtanítók tanítására, mely – többek között – megkülönböztet vallásilag tiszta s tisztátalan dolgokat (v. ö. Tim. I. 4,1-3. s jegyz.) s ezen az alapon mindenféle parancsot állít fel.
* 15. A tiszta elméjű és lelkiismeretű emberek, az igaz keresztények nem ismernek semmiféle ilyen különbséget a dolgok között (v. ö. Tim. I. 4,4-5. s jegyz.); akinek azonban elméje a hamis tan, lelkiismerete pedig a bűn révén beszennyezett, azok mindent, legyen bár még oly tiszta, tisztátalannak, szennyesnek tekintenek.
* 16. Persze azzal állanak elő, hogy ez mélyebb ismeret: ám erkölcsi életük mutatja, hogy ez nem igaz, mert az Isten előtt bűneik miatt utálatos, Isten iránt hűtelen, engedetlen emberek, s nem is tudnak semmi jól sem cselekedni.
* 2,1-15. Az Isten akarata az erényes élet.
* 1. A tévtanítók üres, romlott recsegésével ellentétben Titusnak az egészséges keresztény tanítás alapján jámborságot s erényes életet kell sürgetnie. Hogy kitől mit kívánjon, az apostol néhány szóval vázolja, és pedig külön-külön az öregemberekre (v. ö. Tim. I. 5,1.), az öregasszonyokra (v. ö. Tim. I. 5,2.), a fiatalasszonyokra (v. ö. Tim. I. 5,2.), az ifjakra, a fiatalabb férfiakra (v. ö. Tim. I. 5,1.) s végül a rabszolgákra (v. ö. Tim. I. 6,1-2. s jegyz.) vonatkozólag.
* 4. A fiatalasszonyok oktatását (a család keretén belül) az idősebb asszonyokra bízza, mert azok számos dologban könnyebben szólhatnak, mint a lelkipásztor. (V. ö. Tim. I. 5,2.)
* 5. Ha a hívek nem élnek szent életet, azt a kereszténység hitetlen ellenei az Isten igéjének, a keresztény tanításnak rovására írják, s így káromolják az Isten igéjét.
* 7. Természetesen a jámbor életben a lelkipásztornak magának kell aluljárnia jó példával; idetartozik az is, hogy a tanításban (a görög szöveg értelme szerint): romlatlanságot önzetlenséget, v. ö. 1,11.) s komolyságot hivatásához méltó viselkedést tanúsítson;
* 8. – szava legyen elgáncsolhatatlan: senki se tudjon ellene felhozni semmit, s így az ellenfél, a kereszténység ellensége, ki rosszat akar mondani a kereszténységről s főleg a lelkipásztorról, megszégyenüljön.
* 9. A rabszolgáknak is jámborul kell élniök,
* 10. – hogy díszére, nem gyalazatára váljanak a mindenkit, a rabszolgát is üdvözíteni akaró Üdvözítő (Atya-) Isten tanításának.
* 11. Mindennek (1-10.) meg kell lennie: az Úr Jézus Krisztus megváltása által ugyanis megjelent az (Atya-) Istennek (a görög szöveg szerint) minden embert üdvözíteni akaró kegyelme,
* 12. – s arra oktat (a görög szó szerint inkább: nevel), hogy (negatíve:) szakítsunk mindazzal, mi távol tart az Istentől: az istentelenséggel, a hitetlenséggel s a világi vágyakkal, az erkölcstelenséggel, s (pozitíve:) éljünk Istennek tetsző életet: önmagunk iránt józansággal, felebarátaink iránt igazsággal, Isten iránt jámborsággal,
* 13. – várva a boldog reménységet, a remélt boldogságot, melyben az (utolsó) ítélet idején részünk leszen, amikor eljő, megjelenik a nagy Isten és Üdvözítőnk Jézus Krisztus dicsősége. (Ez utóbbi kifejezés így is fordítható: s eljön Jézus Krisztusnak, a mi nagy Istenünknek s Üdvözítőnknek dicsősége; így értették a legrégibb szentatyák s benne Krisztus istenségének egyik világos bizonyítékát látták. Érthető azonban úgy is, hogy az (utolsó) ítéletkor eljő az Atyaisten dicsősége, s az Atyaisten dicsőségében az Úr Jézus Krisztus; e gondolatot fejezi ki Máté 16,27. Természetesen ez utóbbi értelmezés sem támaszt legkisebb kétséget sem Jézus Krisztus istenségével szemben.)
* 14. Jézus Krisztus azért a mi Üdvözítőnk, mert szenvedése és halála által (negatíve:) megváltott a gonoszságtól (a görög szerint: a törvénytelenségtől, vagyis a bűntől) és (pozitíve:) tiszta, jó-cselekedetekre igyekvő (v. ö. 1,16.) néppé tett minket, hogy így olyan tulajdona legyünk, mint amilyen tulajdona volt egykoron az ószövetség tartama alatt az Istennek a választott nép, Izrael népe.
* 15. Ez az, amit Titusnak hirdetnie kell. Kora, fiatalsága miatt (kb. 40 éves lehetett) senki meg ne vesse őt, de ő maga s viselje úgy magát, hogy mindenki becsülje.
* 3,1-11. A híveknek az elüljárók iránt engedelmességet, a nemkeresztény emberek iránt is szelídséget kell tanusítaniok, hiszen ők is csak az Isten irgalmából keresztények.
* 1. Figyelmeztetni (a görög szöveg szerint: emlékeztetni) kell a híveket arra is, hogy a kereszténység nem szabadságlevél az esetleg nemkeresztény elüljárók s hatóságokkal szemben (v. ö. Tim. I. 2,2. s jegyz.): az igaz kereszténynek engedelmeskednie kell, s ha a hatóság jót akar, szolgálatkészen támogatni kell.
* 2. Senkit sem szabad szidalmazni, akár keresztény, akár nem az illető, szerénynek (a görög szerint inkább: engedékenynek) s szelídnek kell lenni minden ember iránt.
* 3. Erre annak alázatos elismerése késztessen, hogy a megtérés nem az ember érdeme, hanem az Isten kegyelmének következménye. Valamikor, megtérésük előtt ugyanis a hívek is ép olyanok voltak, mint amilyenek a nemkeresztények most (Szt. Pál idejében) is: hűtelenek, azaz engedetlenek, tévutakon járó tévelygők, a gyönyörök s a vágyak rabszolgái.
* 4. Hogy mindez máskép lett, nem az ő érdemük. Mikor ugyanis Jézus Krisztus megváltói működése által a mindenkit üdvözíteni akaró Üdvözítő (Atya-) Isten jósága és emberszeretete megjelent, nyilvánvalóvá lett,
* 5. – az Isten megmentette őket, de nem az igazság cselekedeteiért, esetleges igaz jócselekedeteikért, érdemeikért, hanem az ő irgalmassága folytán. Ez a megmentés a Szentlélek eszközölte újjászületés s megújítás fürdője (a görög szöveg szerint: az újjászületés fürdője s a Szentlélek eszközölte megújítás) által ment végbe: a Szentlélek a keresztség fürdője által újjászületést adott nekik, s kegyelme (egyesek szerint: a keresztséggel hajdan kapcsolatos bérmálás szentsége) által megújította, lelkileg újjáteremtette őket. A Szentlelket az Atyaisten az Úr Jézus Krisztus által (Szentháromság!) bőségesen árasztotta reájuk,
* 7. – hogy így megigazuljanak, s a mennyek országának egyelőre reménybeli, annak idején majd valóságos örökösei legyenek.
* 8. Ez az igaz beszéd, s azért erősítse meg ezt Titus a hívekben szava és oktatása által, mert ez használ nekik,
* 9. – nem az oktalan szőrszálhasogatások (v. ö. Tim. I. 1,4; 6,4 és II. jegyz. 2,23,) a nemzetségtáblák a világ és a gonosz eredetére vonatkozó levezetések (v. ö. Tim. I. 1,4. s jegyz.), az ószövetségi törvény egyes pontjai (a tiszta és a tisztátalan közötti különbségek) felett való viták.
* 10. Ha mindazonáltal valaki megátalkodik s tévedéseihez makacsul ragaszkodik, vagyis ereinek, egy-két intés után (v. ö. Máté 18,15.) kerülni kell, mert veszedelmes ember; az ilyen sajátmaga ítéli el önmagát, mert rossz lelkiismerettel cselekszik.
* 12-14. Titus jöjjön az apostolhoz, Nikapolisba. Zénás és Apolló ügye.
* 12. Végül az apostol magához rendeli Titust. Mivel azonban Titus Krétát magára nem hagyhatja, az apostol majd gondoskodik helyettesről: elküldi Krétára Artemást vagy Tichikust. Artemásról nevén kívül semmit sem tudunk; Tichikusról Tim. II. 4,12. jegyzetében szólottunk. Nikopolis nevű város kettő is volt: az egyik Tráciában (a Balkán félszigeten), mélyen benn a szárazföldön, a másik Epirusban, az Adriai-tenger délkeleti partvidékén; úgy látszik, az utóbbiról van szó. Mivel az apostol már emlegeti a telelést, vagyis a hajózás téli szünetelését (v. ö. Tim. II. 4, 21.), levelét nyilván a nyár végefelé írja.
* 13. Igen Valószínű, hogy e levelet Titusnak Zénás és Apolló kézbesítette; Zénás úgy látszik megkeresztelkedése előtt az ószövetségi törvény tanításával és értelmezésével foglalkozott. Apolló bizonyára ugyanaz, akiről Csel. 18,24-28; 19,1. Kor. I. 1,12; 3,4, skk.; 4,6; 16,12. beszél. Alexandriából (Egyiptom egykori fővárosából) származó, az ószövetségi törvényben s a görög bölcseletben egyaránt járatos zsidó volt, ki (Keresztelő Szt.) János keresztségének felvétele után, kb. Kr. u. 53-ban tűnt fel Éfezusban, hirdetve az Úr Jézust. Akvila és Priszka (lásd róluk Tim. II. 4,19. jegyz.) közelebbről megismertették a kereszténységgel, s megkeresztelkedése után ajánló soraikkal Korintusba küldöttek, hol buzgó tevékenységet fejtett ki. Talán – Zénással együtt – most is valahonnan Korintus vidékéről (Nikopolísból?) indult, s Krétán keresztül szülőföldjére, Alexandriába tartott. Ehhez az utazáshoz kéri Szt. Pál Titus támogatását.
* 14. De ne csak Titus tegyen ki magáért: az apostol elvárja, hogy a hívek is segíteni fogják őket s ezáltal bebizonyítják, hogy hitük nem gyümölcstelen, hanem bőven termi a jócselekedeteket.
* 15a) Az üdvözlések során az apostol a maga és a munkatársai nevében köszönti Titust s azokat a krétai keresztényeket, kit; igaz hitük folytán szerelik az apostolt s munkatársait.
* 15b) A búcsúköszöntés itt is (v. ö. Tim. I. 6,21. jegyz., II. 4,22.) többesszámú: Titusnak s a krétai hívők összességének szól.