AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI.
Csel 1
Bevezetés. Krisztus mennybemenetele. Az apostolok visszatérnek Jerusalembe, várandók a Szentlelket. Iskarioti Júdás helyébe Mátyás választatik apostolúl.
Első beszédem ugyan, oh Teofilus! mindazokról szólt, miket Jézus cselekedni és tanítani kezdett
azon napig, melyen parancsot adván a Szentlélek által az apostoloknak, kiket választott, fölvéteték;
kik előtt élőnek is mutatta magát az ő szenvedése után sok bizonyítás által, negyven nap alatt megjelenvén nekik, és szólván az Isten országáról.
És együtt evén velök, megparancsolá nekik, hogy Jerusalemből el ne menjenek, hanem várják meg az Atya igéretét, melyet hallottatok (úgymond) az én számból.
Mert János ugyan vízzel keresztelt, ti pedig Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni e nehány nap mulva.
Annakokáért, a kik egybegyűltek vala, kérdék őt, mondván: Uram! vajjon ez időben állítod e vissza Izrael országát?
Mondá pedig nekik: Nem tartozik hozzátok, tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya önhatalmában rendelt el;
hanem venni fogjátok erejét a felülről rátok jövő Szentléleknek, és tanúim lesztek Jerusalemben s az egész Judeában és Szamariában, és mind a föld végeig.
És a mint ezeket mondotta, szemök láttára fölemelkedék, és a felhő befogadá őt szemeik elől.
És midőn nézték őt, az égbe menőt, ime két férfiú álla melléjök fehér ruhában,
kik mondák is: Galileai férfiak! mit állotok, az égbe nézvén? Ez a Jézus, ki fölvétetett tőletek az égbe, úgy jő majd el, a mint láttátok őt az égbe menni.
Akkor visszatérének Jerusalembe a hegyről, mely olajfák hegyének hivatik, mely Jerusalem mellett vagyon egy szombatnapi járó földre.
És midőn bementek, egybegyűlének a felsőteremben, hol tartózkodnak vala Péter és János, Jakab és András, Filep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, és Júdás, Jakab atyjafia.
Ezek mindnyájan állhatatosak valának egyakarattal az imádságban az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával, és az ő atyjafiaival.
Ama napokban fölkelvén Péter az atyafiak között, mondá, (vala pedig a sereg mindössze közel százhúsz embernyi):
Atyámfiai, férfiak! be kell teljesedni az irásnak, melyet megjövendölt a Szentlélek Dávid szája által Júdásról, ki vezérök volt azoknak, kik megfogták Jézust; [Ján. 13,18.]
ki közénk számláltatott, és részes volt ebben a szolgálatban.
Ugyanez telket szerzett a gonoszság béréből, és felakasztván magát, ketté hasadt, és minden bele kiomlott.
Ez tudva lőn mind a Jerusalemben lakók előtt, úgy hogy ama telek az ő nyelvökön Hakeldamának, azaz, vérteleknek neveztetett.
Mert meg van irva a zsoltárok könyvében: Legyen puszta az ő lakhelyök, és ne legyen, ki abban lakjék. És: Az ő tisztségét más nyerje el.
Szükség tehát e férfiak közől, kik velünk együtt voltak minden időben, mig közöttünk járt és kelt az Úr Jézus,
elkezdvén János keresztelésétől mindazon napig, melyen fölvétetett mitőlünk, hogy tanúja legyen az ő feltámadásának mivelünk egy ezek közől.
És előállitának kettőt, Józsefet, ki Barzabásnak hivatván, igaz köznevet viselt, és Mátyást.
És imádkozván, mondák: Te, Uram! ki mindenek szivét ismered, mutasd meg, melyiket választottad e kettő közől,
hogy elfoglalja e szolgálat és apostoli hivatal helyét, melyből vétke miatt kiesett Júdás, hogy maga helyére menjen.
Azután sorsot vetének, és a sors Mátyásra esék, ki a tizenegy apostol közé számláltaték.
A Szentlélek elküldetik pünköst ünnepén. A tanitványok különféle nyelveken szólnak és megértetnek. Péter prédikálja Krisztust. Háromezren térnek meg. Az első keresztények élete.
És mikor elérkeztek a pünköst napjai, mindnyájan egyakarattal ugyanazon helyen valának.
És lőn hirtelen az égből mint egy sebesen jövő szélnek zúgása, és betölté az egész házat, a hol ülnek vala.
És eloszlott nyelvek jelenének meg nekik, mint a tűzláng, mely leszálla mindenikre közőlük.
És betelének mindnyájan Szentlélekkel, és kezdének szólani különböző nyelveken, a mint a Szentlélek ad vala szólaniok. [Máté 3,11. Ján. 7,39.]
Valának pedig Jerusalemben lakó zsidók, istenfélő férfiak, mindenféle nemzetből, mely az ég alatt vagyon.
A mint pedig e szózat lőn, sokaság gyülekezék egybe, és megháborodék elméjében, mert kiki saját nyelvén hallja vala őket szólani.
Álmélkodának pedig mindnyájan és csodálkozának, mondván: Ime mindnyájan ezek, kik szólanak, nemde galileaiak?
Miképen hallottuk tehát mi, kiki saját nyelvünket, melyben születtünk?
Partusok, médusok és elamiták, és a kik lakják Mezopotámiát, Judeát és Kappadócziát, Pontust és Ásiát,
Frígiát és Pamfíliát, Egyiptomot és Líbia részeit, mely Cirene körűl vagyon, és a romai jövevények,
a zsidók is és a megtértek, a krétaiak és arábiaiak, hallottuk őket szólani a mi nyelveinken Istennek nagy dolgait.
Álmélkodának pedig mindnyájan és csodálkozának egymás között, mondván: Vajjon mi lesz ebből?
Mások pedig csúfolódva mondák: Ezek tele vannak musttal.
Ekkor előállván Péter a tizenegygyel, fölemelé szavát, és szóla nekik: Zsidó férfiak! és mindnyájan, kik Jerusalemben laktok, legyen ez tudva előttetek, és vegyétek füleitekbe az én igéimet.
Mert nem részegek ezek, mint ti állitjátok, mivel a napnak harmadik órája vagyon;
hanem ez az, mi megmondatott Joel próféta által:
És leszen az utolsó napokban, (úgymond az Úr): Kiöntök az én lelkemből minden testre; és prófétálnak majd fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak.
Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiöntök az én lelkemből ama napokban, és prófétálni fognak.
És csodákat teszek fenn az égben, és jeleket alant a földön, vér, tűz és füstgőz által.
A nap sötétséggé változik, és a hold vérszinűvé, mielőtt eljő az Úr nagy és fényes napja.
És leszen: hogy mindaz, ki segitségűl híja az Úr nevét, üdvözűl.
Izraeli férfiak! halljátok ez igéket: A názáreti Jézust, az Istentől igazolt férfiút tiköztetek erők és csodák és jelek által, melyeket Isten őáltala közöttetek cselekedett, a mint ti is tudjátok,
ezt, ki Istennek elvégzett tanácsa és előtudása szerint eladatott, a gonoszok kezei által fölfeszítvén, megöltétek.
Kit az Isten feltámasztott, feloldozván a pokol fájdalmaiból, mivel lehetetlen volt, hogy ő attól letartóztassék.
Mert Dávid mondja felőle: Szemeim előtt viselem az Urat mindenkoron; mert jobbomon vagyon, hogy ne ingadozzak.
Ezért örvend szivem, és vigad nyelvem, azonfelül testem is reményben fog nyugodni;
mert lelkemet nem hagyod pokolban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.
Megismertetted velem az élet utait, és betöltesz engem örömmel, a te orczáddal.
Atyámfiai, férfiak! szabad legyen nyiltan szólanom nektek Dávid patriárkáról. Ő meghalt, és eltemettetett, és az ő sirja nálunk vagyon mind e napiglan. [Kir. III. 2,10.]
Mivel pedig ő próféta volt, és tudta, hogy esküvel esküdött meg neki az Isten, hogy az ő ágyékának gyümölcsét ülteti székére,
ezt eleve látván, szóla Krisztus feltámadásáról, hogy ő nem hagyatik pokolban, és teste sem lát rothadást.
Ezt a Jézust feltámasztotta Isten, minek mi mindnyájan tanúi vagyunk.
Fölmagasztaltatván pedig az Isten jobbja által, és a Szentlélek igéretét vévén az Atyától, kiöntötte ezt, a mit ti most láttok és hallotok.
Mert nem Dávid ment föl mennybe; és mégis ő mondotta: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra,
míg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem.
Teljes bizonyossággal tudja meg tehát Izrael egész háza, hogy Urrá is, Krisztussá is tette Isten ezt a Jézust, kit ti megfeszítettetek.
Ezeket hallván, megilletődének szivökben, és mondák Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk? atyánkfiai, férfiak!
Péter pedig mondá nekik: Tartsatok bűnbánatot, és kereszteltessék meg mindenitek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára; és elveszitek a Szentlélek ajándékát.
Mert nektek szól az igéret és fiaitoknak és mindazoknak, kik távol vannak, de kiket eléhí a mi Urunk Istenünk.
Sok egyéb igékkel is bizonyságot tőn, és inté őket, mondván: Szabadúljatok meg e gonosz nemzedéktől.
A kik tehát elfogadták az ő beszédét, megkereszteltetének. És hozzájok álla az napon mintegy háromezer lélek.
Kik állhatatosak valának az apostolok tanitásában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban.
Félelem szálla pedig minden lélekre; mert sok csodák és jelek történtek az apostolok által Jerusalemben, és nagy félelem vala mindeneken.
És mindnyájan, a kik hivének, együtt valának, és közös vala mindenök.
Örökségöket és jószágaikat eladák, és osztogaták azokat mindennek, a mint kinekkinek szüksége vala.
És mindennap egyakarattal a templomban valának, és házankint szegdelvén a kenyeret, örvendezéssel és egyenes szívvel vevék az eledelt.
Dicsérvén az Istent, és kedvesek lévén az egész községnél. Az Úr pedig naponkint szaporítá azokat, kik üdvözülendők valának egyetemben.
Péter meggyógyít egy született sántát Jézus nevében. Az apostolok fejedelmének második prédikálása.
Péter pedig és János fölmenének a templomba az imádság kilenczedik órájára.
És egy férfiú, ki sánta vala anyja méhétől, viteték oda; kit letevének mindennap a templom kapujánál, mely ékesnek mondatik, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől.
Ez midőn látta, hogy Péter és János be akarnak menni a templomba, kéregete, hogy alamizsnát nyerjen.
Rája tekintvén pedig Péter Jánossal, mondá: Nézz ránk.
Amaz pedig rájok néze, reméllvén, hogy valamit nyer tőlök.
Péter pedig mondá: Ezüstöm és aranyom nincsen, de a mim vagyon, azt adom neked: A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl, és járj.
És megfogván jobbkezét, fölemelé őt, és azonnal megerősödének az ő lábai és talpai.
És fölugorván, megálla, és jára, és beméne velök a templomba, járván és ugrálván, és dicsérvén az Istent.
És látá őt az egész nép, hogy járt, és dicsérte az Istent.
Ismerék pedig őt, hogy ugyanaz, ki alamizsnáért a templom ékes kapujánál ül vala; és eltelének csodálkozással és álmélkodással azon, mi rajta történt vala.
Mivel pedig Péterhez és Jánoshoz tartott, csodálkozván, hozzájok futa az egész nép a tornáczba, mely Salamonénak neveztetik.
Látván ezt Péter, így szóla a népnek: Izraeli férfiak! mit csodálkoztok ezen, vagy minket mit néztek, mintha saját erőnkkel és hatalmunkkal cselekedtük volna, hogy ez járjon?
Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene, a mi atyáink Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, kit ti elárultatok ugyan és megtagadtatok Pilátus szine előtt, mikor ő azt itélte, hogy elbocsáttassék.
Ti pedig a szentet és igazat megtagadtátok, és a gyilkos férfiút kértétek magatoknak ajándékoztatni. [Máté 27,20. Márk 15,11. Luk. 23,18. Ján. 18,40.]
Az élet szerzőjét pedig megöltétek, kit az Isten feltámasztott halottaiból, minek mi tanúi vagyunk.
És az ő nevében való hit által, ezt, a kit láttok és ismertek, meggyógyította az ő neve; az a hit, mely őáltala vagyon, adta neki ezt a teljes épséget mindnyájotok láttára.
És most, atyámfiai! tudom, hogy tudatlanságból cselekedtétek ezt, mint a ti fejedelmeitek is.
Az Isten pedig, a miket eleve hirdetett minden próféták szája által, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog, így teljesítette.
Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek;
hogy eljőjenek az enyhűlés idői az Úr színe előtt, mikor elküldi azt, ki nektek hirdettetett, Jézus Krisztust,
kit az égnek kell ugyan befogadni azon ideig, mig mindenek helyreállittatnak, miről Isten az ő szent prófétái szája által kezdettől szólott.
Már Mózes megmondotta: Nagy prófétát támaszt nektek a ti Uratok Istenetek atyátokfiai közől, mint engemet; őt hallgassátok mindenben, a mit nektek szólani fog. [Móz. V. 18,15.]
Leszen pedig: hogy minden lélek, mely azt a prófétát nem hallgatja, kiírtatik a nép közől [Móz. V. 18,19.]
És mind a próféták Sámueltől és azután, a kik szólottak, ezen napokat hirdették.
Ti fiai vagytok a prófétáknak és a szövetségnek, melyet az Isten szerzett atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te ivadékodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. [Móz. I. 12,3.]
Isten az ő feltámasztott fiát először nektek küldé el, hogy megáldjon titeket, hogy megtérjen kiki az ő gonoszságából.
Péter és János fogságba jutnak. A hivők száma növekedik. A két apostol a főtanács elé állitatik, mely elbocsátja őket, megparancsolván nekik, hogy Jézus nevében többé ne tanitsanak. Péter felel erre. A hivők magasztalják Istent, gyarapodnak a kegyelemben, és vagyonukat az apostolok lábaihoz teszik.
Midőn pedig ők a néphez szólottak, odaérkezének a papok és a templom gondviselője és a szadduceusok,
neheztelvén, hogy a népet tanítják, és Jézusban hirdetik a halálból való feltámadást.
És rájok veték kezeiket, és őrizet alá tevék őket másodnapig; mert már este vala.
Sokan pedig azok közől, kik hallották vala az igét, hivének, és lőn a férfiak száma ötezer.
Lőn pedig másodnapon, hogy egybegyűlének azok fejedelmei és a vének és az irástudók Jerusalemben,
és Annás, a papifejedelem, és Kaifás, János és Sándor, és a mennyien valának a papi nemből.
És középre állitván őket, kérdezék: Micsoda hatalommal, vagy ki nevében cselekedtétek ti ezt?
Akkor Péter, eltelvén Szentlélekkel, mondá nekik: Népnek fejedelmei és vének! halljátok:
Ha mi ma itéletre vonatunk a beteg emberrel tett jótéteményért, melylyel ez meggyógyíttatott,
tudva legyen nálatok, mindnyájotoknál, és egész Izrael népénél: hogy a mi Urunknak, a názáreti Jézus Krisztusnak nevében, kit ti megfeszítettetek, kit az Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez épségben előttetek.
Ez a kő, mely tőletek, épitőktől megvettetett, mely szeglet fejévé lett. [Zsolt. 117,22. Izai. 28,16. Máté 21,42. Márk 12,10. Luk. 20,17. Rom. 9,33. Péter I. 2,7.]
És nincs másban, senkiben üdvösség; mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben nekünk üdvezűlnünk kellene.
Látván pedig ők Péter és János bátorságát, és megértvén, hogy ezek irástudatlan közemberek, csodálkozának, és rájok ismerének, hogy Jézussal voltak.
Azon embert is látván velök állani, ki meggyógyittatott vala, semmit sem mondhatának ellenök.
Parancsolák azért nekik, hogy lépjenek ki a gyülekezetből. És tanakodnak vala egymás között,
mondván: Mit cselekedjünk ez emberekkel? mert csakugyan nyilvános csodajel tétetett általok, mi Jerusalem minden lakói előtt tudva van, és nem tagadhatjuk.
De hogy ez tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé e névben egy embernek se szóljanak.
És behíván őket, megparancsolák, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak Jézus nevében.
Péter pedig és János felelvén, mondák nekik: Ha méltó-e az Isten szine előtt inkább titeket hallgatni, mint az Istent? magatok itéljétek meg.
Mert nem lehet, hogy a miket láttunk és hallottunk, ne beszéljük.
Azok pedig megfenyegetvén, elbocsáták őket, nem találván módot, hogy őket megbüntessék, a nép miatt, mert mindnyájan dicsőiték a lett dolgot abban, a mi történt vala.
Mert negyven esztendősnél idősebb vala azon ember, kin a meggyógyulásnak e csodája történt.
Elbocsáttatván pedig, övéikhez jövének, és elbeszélék nekik mind, a mit a papifejedelmek és vének mondottak.
Kik midőn ezt hallották, egyakarattal fölemelék szavokat az Istenhez, és mondák: Uram! te vagy, ki teremtetted az eget és földet, a tengert és mindent, mik azokban vannak,
ki a Szentlélek által a mi atyánknak, Dávidnak, a te szolgádnak szájával mondottad: Miért agyarkodnak a pogányok, s gondolnak a népek hiúságokat?
Fölállanak a föld királyai, és a fejedelmek egybegyűlnek az Úr ellen és az ő fölkentje ellen.
Mert valóban egybegyűltek e városban a te szent gyermeked, Jézus ellen, kit te fölkentél, Heródes és Pontzius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel,
véghezviendők, a mit a te kezed és tanácsod végzett, hogy meglegyen.
Most tehát, Uram! tekints az ő fenyegetésökre, és add a te szolgáidnak, hogy minden bizodalommal hirdessék a te igédet,
kinyujtván kezedet gyógyitásokra, hogy jelek és csodák legyenek a te szent Fiad, Jézus neve által.
És midőn imádkoztak, megrendűle a hely, melyben egybegyűltek vala, és betelének mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten igéjét bízvást hirdeték.
A hívek sokaságának pedig egy szivök, egy lelkök vala, és senki közőlük azokból, miket bir vala, semmit sajátjának nem monda, hanem mindenök közös vala.
És nagy hatalommal tőnek bizonyságot az apostolok a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájokban.
Mert nem is vala közöttük senki szűköldödő. Mivel mindazok, kik mezőket vagy házakat birnak vala, eladván eléhozák azok árát, miket eladtanak,
és az apostolok lábaihoz tevék; ez pedig elosztaték mindennek, a mint kinekkinek szüksége vala.
Igy József, ki az apostoloktól Barnabásnak (azaz, vigasztalás fiának) neveztetett, ki levita vala, ciprusi származású,
egy mezeje lévén, eladá azt, és elhozván árát, az apostolok lábaihoz tevé.
Ananiás és Zafira csalárdságuk miatt hirtelen halállal büntettetnek. Az apostolok csodatévő ereje. Börtönbe vettetnek, de angyal által kiszabadúlnak, tanítanak a templomban és a főtanács elé vitetnek, Péter beszédet tart. Gamáliel tanácsa. Az apostolok örűlnek, hogy méltók lettek Jézusért szenvedni.
Egy Ananiás nevű férfiú pedig Zafirával, feleségével eladá mezejét,
és csalárdúl megtarta a mező árából felesége hírével; és eléhozván egy részét, az apostolok lábaihoz tevé.
Mondá pedig Péter: Ananiás! miért kisértette meg a sátán szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdúl cselekedjél a mező árával?
Nemde ha megmarad, neked marad az? s miután eladtad, ára nem a te hatalmadban volt-e? Miért gondoltad e dolgot a te szivedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.
Hallván pedig Ananiás ez igéket, leesék, és meghala. És nagy félelem lőn mindazokon, kik ezt hallották.
Fölkelvén pedig az ifjak, elemelék őt, és kivivén, eltemeték.
Lőn pedig, mintegy három óra múlva, hogy az ő felesége is, nem tudván a mi történt vala, beméne.
Mondá pedig neki Péter: Mondd meg nekem asszony! ha annyiért adtátok-e el a mezőt? Amaz pedig mondá: Úgy van, annyiért.
Péter pedig őneki: Mi az, hogy megegyeztetek megkisérteni az Úr lelkét? Ime azok lábai, kik eltemették férjedet, az ajtónál vannak, és kivisznek téged is.
S azonnal leesék az ő lábainál, és meghala. Bemenvén pedig az ifjak, halva találák őt, és kivivék, és férje mellé temeték.
És nagy félelem lőn az egész anyaszentegyházban és mindazokon, kik ezeket hallották.
Az apostolok kezei által pedig sok jelek és csodák lőnek a nép között. És egyakarattal valának mindnyájan Salamon tornáczában.
Egyebek közől pedig senkisem meré magát hozzájok csatolni; hanem magasztalá őket a nép.
Mindinkább növekedék pedig az Úrban hivő férfiak és asszonyok sokasága; [Apost.cs. 2,47. 11,24.]
úgy hogy az utczákra tevék ki a betegeket, és ágyakra és nyoszolyákra helyezék, hogy eljövén Péter, legalább csak az ő árnyéka árnyékozza meg azok valamelyikét, és megszabadúljanak betegségeikből.
Sőt a közellevő városok sokasága is Jerusalembe gyülekezék, elhozván a betegeket és a tisztátalan lelkektől gyötrötteket, kik mindnyájan meggyógyulának.
Fölkelvén pedig a papifejedelem és mindnyájan a vele tartók (ugymint a szadduceusok felekezete), eltelének boszankodással.
És megfogák az apostolokat, és a közönséges tömlöczbe veték őket.
Az Úr angyala pedig éjjel megnyitván a tömlöcz ajtait, és kivezetvén őket, mondá:
Menjetek, és előállván, hirdessétek a népnek a templomban ez élet minden igéjét.
Kik hallván ezt, bemenének reggel a templomba, és tanitának. Eljövén pedig a papifejedelem és a kik vele valának, egybehivák a gyülekezetet és Izrael fiainak minden véneit, és a tömlöczbe küldének, hogy azok eléhozassanak.
Elmenvén pedig a szolgák, és megnyitván a tömlöczöt, nem találák őket, s visszatérvén, jelenték,
mondván: A tömlöczöt ugyan bezárva találtuk minden szorgalmatossággal, és az őröket az ajtók előtt állva; de megnyitván, ottbenn senkit sem találtunk.
A mint pedig hallották e beszédeket a templom gondviselője és a papifejedelmek, zavarba jövének, mi lesz ebből?
Eljövén pedig egyvalaki, jelenté nekik: Hogy ime a férfiak, kiket a tömlöczbe vetettetek, a templomban vannak, ott állván és tanítván a népet.
Akkor elméne a gondviselő a szolgákkal, és elhozá őket erőszak nélkül; mert félnek vala a néptől, hogy meg ne köveztessenek.
És midőn elhozták őket, a gyülekezet elé állíták. És kérdezé őket a papifejedelem,
mondván: Parancsolva megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok e névben. És ismét betöltöttétek Jerusalemet tanítástokkal, és ránk akarjátok hárítani ez embernek vérét.
Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondák: Az Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek.
A mi atyáink Istene föltámasztotta Jézust, kit ti megöltetek, a fára függesztvén.
Ezt fejedeleműl és üdvözitőűl magasztalta fel Isten az ő jobbjával, hogy Izraelnek bűnbánatot adjon és bűnbocsánatot.
És tanúi vagyunk ez igéknek mi és a Szentlélek, kit az Isten minden őneki engedelmeskedőknek megadott.
Midőn ezeket hallották, dúlnak-fúlnak, és megölni szándékoznak vala őket.
Fölkelvén pedig egy Gamáliel nevű farizeus a gyülekezetben, az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytanító, parancsolá, hogy az emberek egykevéssé kinn legyenek.
És mondá nekik: Izraeli férfiak! jól meggondoljátok, mitevők legyetek ez emberekkel.
Mert ez idő előtt Teodás, magát valaminek tartván, kihez mintegy négyszáz férfiú csatlakozott; de megöletvén, mindazok, kik vele tartottak, elszélesztettek és semmivé tétettek.
Ezután egy galileai Júdás támada a bevallás napjain, és magához csábitá a népet; de ez is elveszett, és mindazok, kik vele tartottak elszélesztettek.
Azért most is azt mondom nektek, ne törődjetek ez emberekkel, és hagyjatok békét nekik; mert ha emberektől vagyon e tanács vagy e dolog, el fog bomlani;
ha pedig Istentől vagyon, nem ronthatjátok el azt; ne láttassatok tehát Isten ellen tusakodni. És beleegyezének.
És előhiván az apostolokat, miután megverették őket, meghagyák nekik, hogy teljességgel ne szóljanak Jézus nevében, és elbocsáták őket.
És ezek örvendezve menének el a gyülekezet elől, mivelhogy méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni. [Máté 5,10.12.]
Egy nap sem szűnnek vala meg pedig a templomban és házonkint tanítani és hirdetni a Krisztus Jézust.
A hét diakonus választatása és fölszenteltetése. István telve lévén Szentlélekkel, bevádoltatik s a főtanács elé hurczoltatik.
Ama napokban pedig növekedvén a tanítványok száma, zúgolódásuk lőn a görögöknek a zsidók ellen azért, mintha özvegyeik megvettetnének a mindennapi kiszolgáltatásban.
Egybehíván tehát a tizenkettő a tanítványok sokaságát, mondák: Nem illő nekünk elhagynunk az Isten igéjét, és az asztaloknál szolgálnunk.
Válaszszatok azért, atyámfiai, közőletek hét, jó hirűnevű férfiút, Szentlélekkel és bölcseséggel teljeseket, kikre e foglalatosságot bízzuk.
Mi pedig az imádságban és az ige szolgálatában leszünk foglalatosak.
És tetszék e beszéd az egész sokaság előtt, és választák Istvánt, hittel és Szentlélekkel teljes férfiút, és Filepet és Prokorust, Nikánort és Timont, Parmenást és Miklóst, az antiokiai jövevényt.
Ezeket állíták az apostolok elé, kik imádkozván, rájok tevék kezeiket.
És az Úr igéje mindinkább terjede, és igen sokasodék a tanítványok száma Jerusalemben; a papok közől is nagy sereg hódola meg a hitnek.
István pedig teljes lévén malaszttal és erővel, nagy csodákat és jeleket tőn a nép között.
Ekkor támadának némelyek a zsinagógából, mely neveztetik libertínusokénak, és cirenei- és alexandriai- és azokénak, kik Cilíciából és Ásiából valának, vetekedvén Istvánnal.
De nem állhattak ellene a bölcseségnek és Léleknek, a ki szól vala.
Akkor alattomban küldének férfiakat, kik majd azt mondják, hogy hallották őt káromló igéket szólani Mózes és az Isten ellen.
Fölzendíték tehát a népet és a véneket és irástudókat; és összefutván, megragadák őt, és a gyülekezetbe vivék.
És hamis tanúkat állitának, kik mondák: Ez az ember nem szűnik meg a szent hely és a törvény ellen való igéket szólani;
mert hallottuk őt mondani: Hogy ez a názáreti Jézus lerontja ezt a helyet, és elváltoztatja a hagyományokat, melyeket nekünk Mózes adott.
És rája nézvén mindnyájan, kik a gyülekezetben ülnek vala, láták, hogy orczája olyan, mint az angyal orczája.
Sz. István beszéde a főtanács előtt, vértanú-halállal hal meg, imádkozva elleneiért. Saul megegyez az ő halálába.
Mondá pedig a papifejedelem: Vajjon így van-e ez?
Ő pedig így szóla: Atyámfiai, férfiak és atyák! halljátok: A dicsőség Istene megjelent a mi atyánknak, Ábrahámnak, mikor Mezopotámiában volt, mielőtt Káránban laknék,
és mondá neki: Menj ki a te földedről és rokonságodból és jőj azon földre, melyet mutatok neked.
Akkor kiméne a kaldeusok földéről, és Káránban lakék. És onnan, minekutána atyja meghalt áthozá őt e földre, melyen most ti laktok.
És azon neki egy talpalattnyi örökséget sem ada; hanem megigéré, hogy azt örökségűl adja majd neki és utána ivadékának, holott még nem volt fia.
Szóla pedig neki az Isten: Hogy az ő ivadéka idegen földön fog lakni, és szolgaság alá vetik őket, és gonoszúl bánnak velök négyszáz esztendeig.
De a nemzetet, melynek szolgálnak, megitélem én, úgymond az Úr; és azután kimennek, és nekem szolgálnak e helyen.
És adá neki a körűlmetélés szövetségét; és úgy nemzé Izsákot, és körűlmetélé őt nyolczadnapon; és Izsák Jákobot, és Jákob a tizenkét patriarkát.
És a patriarkák irígykedvén, eladák Józsefet Egyiptomba; de vele volt az Isten.
És kiszabadítá őt minden szorongatásából, kedvességet és bölcseséget ada neki Fáraó, az egyiptomi király előtt, ki gondviselővé rendelé őt Egyiptom és az ő egész háza fölött.
Jöve pedig az egész Egyiptomra és Kánaánra éhség és nagy nyomorúság; és nem találtak élelmet atyáink.
Hallván pedig Jákob, hogy gabona van Egyiptomban, elküldé atyáinkat első ízben.
És a másodikban megismerteték József az ő testvéreitől, és megjelenteték Fáraónak az ő nemzetsége.
Elküldvén pedig József, hivatá atyját, Jákobot, és minden rokonságát, hetvenöt lelket.
És leméne Jákob Egyiptomba, s ott meghala ő és atyáink.
És átvitetvén Szikembe, azon sírboltba tétetének, melyet Ábrahám ezüstpénz-áron vett Hémornak, Szikem fiának fiaitól.
Midőn pedig elközelgetett az igéret ideje, melyet esküvel tett vala Isten Ábrahámnak, szaporodék a nép és megsokasodék Egyiptomban,
míg más király támada Egyiptomban, ki nem ismerte Józsefet.
Ez megcsalván a mi nemzetségünket, sanyargatá atyáinkat, kivettetvén az ő gyermekeiket, hogy ne éljenek.
Az időben születék Mózes, ki kedves vala Istennél, és három hónapig tápláltaték atyja házában.
Midőn pedig kitétetett, fölfogá őt Fáraó leánya, és fölnevelé saját fia gyanánt.
És Mózes az egyiptomiak minden bölcseségére taníttaték, és hatalmas vala igéiben és cselekedeteiben.
Midőn pedig eltelt negyven esztendejének ideje, eltökéllé szivében, hogy meglátogatja atyjafiait, Izrael fiait.
És látván egyet, hogy méltatlanságot szenved, megoltalmazá őt, és boszút álla azért, ki a méltatlanságot szenvedte, megölvén az egyiptomit. [Móz. II. 2,12.]
Azt vélé pedig, megértik atyjafiai, hogy Isten az ő keze által ad nekik szabadúlást; de azok nem érték.
A következő napon pedig megjelenék közöttük, midőn veszekedtek; és engesztelé őket békítve, mondván: Férfiak! atyafiak vagytok, miért bántjátok egymást?
Az pedig, ki bántalmazta felebarátját, eltaszítá őt, mondván: Ki rendelt téged fejedelemmé és bíróvá fölöttünk?
Tán engem is meg akarsz ölni, mint tegnap megölted az egyiptomit?
Mózes elfuta e szóra, és jövevény lőn Mádián földén, hol két fiat nemze. [Móz. II. 2,21. s követk.]
És eltelvén negyven esztendő, megjelenék neki Sina hegyének pusztáján az angyal csipkebokor lángoló tüzében.
Mózes látván ezt, csodálá a látványt; és oda járulván, hogy megszemlélje, lőn hozzája az Úr szózata, mondván:
Én vagyok a te atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Megrettenvén erre Mózes, nem mert odanézni.
Mondá pedig neki az Úr: Oldd le lábaid saruját, mert a hely, melyen állasz, szent föld.
Látván láttam nyomorúságát az én népemnek, ki Egyiptomban vagyon, és az ő fohászkodását hallottam, és lejöttem megszabadítani őket. Most tehát jőj ide, én Egyiptomba küldelek téged.
Csel 7,35
Ezt a Mózest, kit megtagadtak, mondván: Ki rendelt téged fejedelemmé és bíróvá? ezt az Isten fejedeleműl és szabadítóúl küldötte az angyal által, ki megjelent neki a csipkebokorban.
Ez hozta ki őket, csodákat és jeleket tévén Egyiptom földén és a vörös tengeren és a pusztában negyven esztendeig.
Ez Mózes, ki Izrael fiainak mondotta: Prófétát támaszt nektek az Isten atyátokfiai közől, mint engemet, azt hallgassátok.
Ez az, ki a népgyülekezetnél a pusztában az angyallal volt, ki Sina hegyén szól vala neki és atyáinknak; ki az élet igéit vette, hogy nekünk adja;
kinek nem akartak engedelmeskedni atyáink, hanem megveték őt, és szivökben Egyiptom felé fordúlának, [Móz. II. 32,1. s követk.]
mondván Áronnak: Csinálj nekünk isteneket, kik előttünk járjanak; mert ezt a Mózest, ki minket kihozott Egyiptom földéről, nem tudjuk, mi lelte.
És borjúképet öntöttek ama napokban, és áldozatot tettek a bálványnak, és örömük volt az ő kezeik alkotmányában.
Az Isten pedig elfordúlván, az ég seregének szolgálatára adá őket, a mint írva vagyon a próféták könyvében: Vajjon áldoztatok-e nekem engesztelő- és eledel-áldozatokat a pusztában negyven esztendeig? Izrael háza!
És hordoztátok Molok sátorát és a ti isteneteknek, Remfamnak csillagát, a képeket, melyeket csináltatok, hogy azokat imádjátok; azért átviszlek titeket Babilonon túl. [Ámosz 5,25.]
A bizonyság hajléka atyáinkkal volt a pusztában, a mint rendelte nekik az Isten, szólván Mózesnek, hogy azt azon előkép szerint csinálja, melyet látott vala.
Melyet atyáink átvévén, Józuéval bevittek a pogányok birodalmába, kiket Isten kiűzött atyáink színe elől Dávid napjaiig,
ki kedvet talált az Isten előtt, és azt kérte, hogy hajlékot találhasson Jákob Istenének.
Salamon pedig házat épített neki.
De a Magasságbeli nem lakik kézzel csinált épitményekben, mint a próféta mondja: [Izai. 66,1.]
„Az ég az én székem, a föld pedig lábaim zsámolya. Micsoda házat építetek nekem? úgymond az Úr; vagy melyik az én nyugodalmam helye?
Nem az én kezem alkotta-e mindezeket?“
Kemény nyakúak és körűlmetéletlen szivűek és fülűek! ti mindenkor ellene állotok a Szentléleknek, valamint atyáitok, úgy ti is.
Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Megölték azokat, kik amaz Igaznak eljövetelét hirdették, kinek ti most árulói és gyilkosai voltatok.
Kik a törvényt vettétek az angyalok szolgálata által, de meg nem tartottátok.
Hallván pedig ezeket, dúnak-fúlnak szivökben, és fogaikat csikorgatják vala rája.
Mivel pedig ő teljes vala Szentlélekkel, az égre tekintvén, látá az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbja felől állani; és mondá: Ime nyitva látom az egeket, és az ember fiát az Isten jobbja felől állani.
Ők pedig felkiáltván nagy szóval, bedugák füleiket, és egyakarattal rája rohanának.
És kivetvén őt a városból, kövezik vala, és a tanúk letevék ruháikat egy ifjú lábainál, ki Saulnak nevezteték.
És kövezék Istvánt, ki könyörögvén, mondá: Uram Jézus! vedd hozzád az én lelkemet.
Térdeire esvén pedig, nagy szóval kiálta, mondván: Uram! ne tulajdonítsd nekik e bűnt. És midőn ezt mondotta, elaluvék az Úrban. Saul pedig egyetérte az ő megöletésében.
A hivők üldöztetnek. Filep prédikál és keresztel Szamariában. A bűbájos Simon fölveszi a keresztséget. Péter és János osztják a Szentlelket Szamariában. Simon e hatalmat pénzért akarja megvásárlani. A szerecsen királyné udvaritisztje megtér.
Az napon pedig nagy üldözés lőn az anyaszentegyház ellen, mely Jerusalemben vala; és mindnyájan elszéledének Judea és Szamaria tartományaiba az apostolokon kivül.
Istvánt azonban istenfélő férfiak eltemeték, és nagy sírást tőnek fölötte.
Saul pedig pusztítja vala az anyaszentegyházat, házonkint járván; és kihurczolván a férfiakat és asszonyokat, őrizet alá adá.
Azalatt, a kik elszéledtek vala, körűljárának, hirdetvén az Isten igéjét.
Filep pedig leméne Szamaria városába, s hirdeté nekik a Krisztust.
És a seregek figyelmezének azokra, miket Filep mondott, egyakarattal hallgatván, és látván a csodajeleket, melyeket cselekedett.
Mert közőlük sokakból, kikben tisztátalan lelkek valának, nagy szóval kiáltván, kimenének.
És sok inaszakadt és sánta gyógyúla meg.
Lőn azért nagy öröm abban a városban. Vala pedig egy Simon nevű férfiú, ki azelőtt a városban bűbájosságot űzött, hitegetvén a szamariai nemzetet, magát valami nagynak tartván.
Kire mindnyájan hallgatának legkisebbtől legnagyobbig, mondván: Ez az Isten ereje, mely nagynak hivatik.
Hallgaták pedig őt azért, mivel sok idő óta ámította őket bűbájosságaival.
Midőn pedig hittek Filepnek, ki az Isten országát hirdeti vala, Jézus Krisztus nevében megkereszteltetének férfiak és asszonyok.
Akkor Simon maga is hitt, és miután megkereszteltetett, Filephez csatlakozék; látá a történt jeleket és nagy csodákat, és álmélkodván, csodálkozék.
Midőn pedig hallották az apostolok, kik Jerusalemben valának, hogy Szamaria bevette az Isten igéjét, hozzájok küldék Pétert és Jánost.
Kik elmenvén, imádkozának érettök, hogy vehessék a Szentlelket;
mert még senkire közőlük nem szállott, hanem csak megkereszteltettek vala az Úr Jézus nevében.
Akkor rájok tevék kezeiket, és azok vevék a Szentlelket.
Látván pedig Simon, hogy az apostolok kézrátevése által adatik a Szentlélek, pénzt vive nekik,
mondván: Adjátok nekem is ezt a hatalmat, hogy a kire kezeimet teszem, a Szentlelket vegye. Péter pedig mondá neki:
Veszszen el veled együtt a te pénzed, mivel azt állítád, hogy az Isten ajándékát pénzen lehet megvenni.
Nincs neked részed, sem örökséged ebben; mert a te szíved nem igaz Isten előtt.
Tarts tehát bűnbánatot e gonoszságodról, és kérjed az Istent, hatalán megbocsáttatnék neked a te szíved e gondolata.
Mert látom, hogy te a keserűség epéjével telve, s a gonoszság kötelei közt vagy.
Felelvén pedig Simon, mondá: Könyörögjetek ti érettem az Úrnak, hogy semmi se jőjön rám azokból, miket mondottatok.
Azok tehát bizonyságot tévén és hirdetvén az Úr igéjét, visszatérének Jerusalembe, és a szamariaiak sok vidékének hirdeték az evangéliomot.
Az Úr angyala pedig szóla Filepnek, mondván: Kelj föl, és menj dél felé azon útra, mely Jerusalemből Gázába viszen, mely pusztán áll.
És fölkelvén, elméne. És íme egy szerecsen férfiú, Kandacesnek, a szerecsen királynénak hatalmas főtisztje s minden kincseinek gondviselője, jött vala Jerusalembe imádkozni,
és visszatére, szekerén ülvén, és Izaiás prófétát olvasván.
Mondá pedig a Lélek Filepnek: Járúlj elé, és csatlakozzál e szekérhez.
Odafutván pedig Filep, hallá őt, a mint Izaiás prófétát olvasta, és mondá: Véled-e, hogy érted, a miket olvassz?
Ki mondá: Hogyan érthetném, hacsak valaki meg nem fejti nekem? És kéré Filepet, hogy lépjen föl, és üljön melléje.
Az irásnak helye pedig, melyet olvasott, ez vala: „Mint a juh, leölésre vitetik; és mint a bárány megnémúl nyirője előtt, úgy ő nem nyitja meg száját.
Lealáztatásában elvétetik itélete; (az ő nemzedékét ki fogja elbeszélni?) mert a földről elvétetik az ő élete.“ [Izai. 53,7–8.]
Felelvén pedig a főtiszt Filepnek, mondá: Kérlek téged, kiről mondja ezt a próféta? önmagáról-e, vagy más-valakiről?
Megnyitván pedig száját Filep, és elkezdvén ez irástól, hirdeté neki Jézust.
És midőn az úton mentek, egy vízhez jutván, mondá a főtiszt: Imhol a víz, mi tilt engem, hogy meg ne kereszteltessem?
Mondá pedig Filep: Ha hiszesz teljes szivből, szabad. S amaz felelvén, mondá: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.
És megállitá a szekeret, és leszállának mindketten a vízbe, Filep és a főtiszt, és megkeresztelé őt.
Mikor pedig feljöttek a vízből, az Úr Lelke elragadá Filepet, és többé nem látá őt a főtiszt. És örömmel megyen vala az ő útján.
Filep pedig Azotusban találtaték. És átmenvén, hirdeté az evangéliomot minden városnak, míglen Cezareába juta.
Saul üldözi a hiveket, és csodálatosan megtér. Prédikál Damaskusban, Jerusalembe megyen, innét Cezareába, később Tarzusba vonúl vissza. Péter meggyógyítja Eneást, és halottaiból föltámasztja Tabitát.
Saul pedig még dúlván-fúlván fenyegetésekkel és öldökléssel az Úr tanítványai ellen, a papifejedelemhez méne. [Galat. 1,13.]
És levelet kére tőle Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha e járatú férfiakat és asszonyokat találand, megkötözve hozza Jerusalembe.
És midőn az úton ment, történék, hogy Damaskushoz közelgete, és hirtelen világosság vevé őt körűl az égből.
És és leesvén a földre, szózatot halla, mely mondá neki: Saul, Saul! miért üldözesz engem?
Ez mondá: Ki vagy? Uram! És amaz: Én vagyok Jézus, kit te üldözesz; nehéz neked az ösztön ellen rugdalóznod.
És reszketvén és álmélkodván, kérdé: Uram! mit akarsz, hogy cselekedjem?
És az Úr őneki: Kelj föl, és menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kelljen cselekednek? Ama férfiak pedig, kik őt kisérik vala, álmélkodva állának, hallván ugyan a szózatot, de senkit sem látván. [Apost.cs. 22,9. 26,14.]
Fölkele pedig Saul a földről, és fölnyitván szemeit, semmit sem láta. Kézenfogva vezetvén tehát őt, bevivék Damaskusba.
És ott vala három napig, nem látván, és nem evék, sem nem ivék.
Vala pedig Damaskusban egy Ananiás nevű tanítvány, kihez látomásban így szóla az Úr: Ananiás! Ő pedig mondá: Itt vagyok, Uram!
És az Úr őneki: Kelj föl, és menj azon utczába, mely egyenesnek hivatik, és keress föl Júdás házában egy tarzusi Saul nevűt; mert íme ő imádkozik.
(És ez láta egy Ananiás nevű férfiút, a mint beméne és kezeit rája tevé, hogy látását visszanyerje.)
Felelé pedig Ananiás: Uram! soktól hallottam e férfiú felől, mennyi gonoszt cselekedett a te szenteidnek Jerusalemben.
És itten hatalma van a papifejedelmektől, hogy megkötözze mind, a kik segítségűl híják a te nevedet.
Mondá pedig neki az Úr: Menj el, mert nekem választott edényem ő, hogy hordozza nevemet a pogányok, fejedelmek és Izrael fiai előtt;
mert én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvednie.
És elméne Ananiás, és belépe a házba, és rája tévén kezeit, mondá: Saul, atyámfia! az Úr Jézus küldött engem, ki megjelent neked az úton, melyen jöttél, hogy láss, és beteljél Szentlélekkel.
És azonnal mint valami halpikkelyek esének le az ő szemeiről, és visszanyeré látását, és fölkelvén, megkeresztelteték.
És miután evett, megerősödék. És a tanítványokkal tarta, kik Damaskusban valának, nehány napig.
És legottan a zsinagógákban hirdeté Jézust, hogy ő az Isten Fia.
Álmélkodának pedig mindnyájan, kik hallák őt, és mondák: Nemde ez az, ki üldözé Jerusalemben azokat, kik segitségűl híják vala ezt a nevet, és ide azért jött, hogy kötözve vigye azokat a papifejedelmekhez?
Saul pedig mindinkább megerősödék, és megszégyeníté a zsidókat, kik Damaskusban laknak vala, bizonyítván, hogy ez a Krisztus.
Sok nap eltelte után pedig tanácsot tartának együtt a zsidók, hogy megöljék őt.
De Saul megtudá incselkedéseiket. Azok pedig a kapukat is őrzik vala éjjelnappal, hogy megöljék őt. [Kor. II. 11,32.33.]
Azonban a tanítványok fogván őt éjjel, a kőfalon kibocsáták, leeresztvén egy kosárban.
Mikor pedig Jerusalembe jött, a tanítványokhoz akart csatlakozni; de mindnyájan félnek vala tőle, nem hivén, hogy tanítvány.
Barnabás pedig fogván őt, az apostolokhoz vivé, és elbeszélé nekik, mint látta az úton az Urat, és miképen szólt ez neki, és hogy Damaskusban bátran működött Jézus nevében.
És velök vala, járván és kelvén Jerusalemben, és bátran működvén az Úr nevében.
Szóla pedig a pogányoknak is, vetekedék a görögökkel, azok pedig halálra keresék őt.
Mit midőn megtudtak az atyafiak, Cezareába vivék őt, és Tarzusba bocsáták.
Az anyaszentegyháznak pedig egész Judeában, Galileában és Szamariában békesége vala, és gyarapodék, járván az Úr félelmében, és betelék a Szentlélek vigasztalásával.
Lőn pedig, hogy Péter eljárván mindnyájokat, azon szentekhez juta, kik Liddában laknak vala.
Talála pedig ott egy Eneás nevű inaszakadt embert, ki nyolcz esztendőtől ágybanfekvő.
És mondá neki Péter: Eneás! meggyógyít téged az Úr Jézus Krisztus; kelj föl, magad vesd meg ágyadat. És azonnal fölkele.
És láták őt mindnyájan, kik Liddában és Saronában laknak vala, s kik megtérének az Úrhoz.
Joppéban pedig egy Tabita nevű tanítvány-asszony vala, mi Dorkasnak értelmeztetik. Ez teljes vala jócselekedetekkel és alamizsnákkal, melyeket tőn.
Történék pedig az napokban, hogy megbetegedvén, meghala. Kit miután megmostak, a felsőterembe tevék őt.
Közellévén pedig Lidda Joppéhez, s a tanítványok hallván, hogy Péter ott vagyon, két férfiút küldének hozzája, kérvén őt: Ne sajnálj hozzánk jőni.
Fölkelvén pedig Péter, elméne velök. És midőn oda érkezett, a felsőterembe vivék őt; és körűlállák őt mind az özvegyek, sírván, és mutogatván neki a köntösöket és ruhákat, melyeket Dorkas csinált vala nekik.
Kiutasítván pedig mindnyájokat, Péter térdre esvén, imádkozék. És a testhez fordúlván, mondá: Tabita! kelj föl. Amaz pedig fölnyitá szemeit, és látván Pétert, felüle.
Kezét nyujtván pedig neki, fölállitá őt. És eléhiván a szenteket és az özvegyeket, őt, az élőt, átadá nekik.
Ennek híre ment egész Joppéban, és sokan hivének az Úrban.
Lőn pedig, hogy még több napig marada Joppéban egy Simon nevű szijgyártónál.
Kornélius látomása. Ez Péterért küld. Péter látomása. Péter fölkeresi Kornéliust, és hirdeti neki Krisztust. A Szentlélek kiömlése Kornélius és több pogány fölött, kik megkereszteltetnek.
Vala pedig egy Kornélius nevű férfiú Cezareában, századosa ama seregnek, mely olasznak mondatik,
istentisztelő és istenfélő egész házával együtt, ki sok alamizsnát osztogata a köznépnek, és mindenkor könyörög vala az Istennek.
Ez látomásában nyilván látá, hogy a napnak mintegy kilencz óra táján az Isten angyala bejöve hozzája, és mondá neki: Kornélius!
Ő pedig rája tekintvén, megrémülve mondá: Mi az? Uram! Mondá amaz neki: A te imádságaid és alamizsnáid fölszállván, emlékezetben vannak az Isten színe előtt.
És most küldj férfiakat Joppéba, és hivass ide bizonyos Simont, ki Péternek neveztetik.
Ez egy Simon nevű szíjgyártónál tart szállást, kinek háza a tenger mellett vagyon; ez megmondja neked, mit kelljen cselekedned.
És midőn elment az angyal, ki neki szólott, eléhiva kettőt házanépéből, és egy istenfélő vitézt azok közől, kik alatta valának.
Kinek miután elbeszélt mindeneket, Joppéba küldé őket.
Másnap pedig, midőn azok az úton mentek és a városhoz közeledtek, fölméne Péter a felházba, hogy imádkozzék hat óra tájban.
És midőn megéhezett, enni akar vala. De míg az étket készíték, elmebeli elragadtatás lepé meg őt.
Nyitva látá az eget és egy alászálló edényt, mint egy nagy lepedőt, négy szegleténél fogva lebocsáttatni az égből a földre,
melyben mindenféle, négylábú és földi csúszómászó állatok és égi madarak valának.
És szózat lőn hozzája: Kelj föl, Péter! öljed és egyed.
Mondá pedig Péter: Távol legyen, Uram! mert soha nem ettem semmi közönségest és tisztátalant.
És lőn szózat ismét másodszor hozzája: A mit az Isten megtisztított, te közönségesnek ne mondjad.
Ez pedig háromszor történék, és az edény azonnal fölvéteték az égbe.
És midőn Péter magában tünődék, mit jelent a látomás, melyet látott, ime a férfiak, kik Kornéliustól küldettek vala, keresvén Simon házát, megállának az ajtónál.
És valakit szólítván, kérdezék: ha Simon, ki Péternek neveztetik, ott van-e szálláson?
Midőn pedig Péter a látomásról gondolkodott, mondá neki a Lélek: Ime három férfiú keres téged.
Kelj föl tehát, szállj le, és menj el velök, semmit sem kételkedvén, mert én küldöttem őket.
Lemenvén pedig Péter a férfiakhoz, mondá: Ime én vagyok, a kit kerestek; mi okért jöttetek?
Kik felelék: Kornélius, a százados, ki igaz férfiú és istenfélő, és (erről) bizonysága vagyon az egész zsidó nemzettől, intést vett a szent angyaltól, hogy téged házához hivasson, és igéket halljon tetőled.
Bevezetvén tehát őket, szállásra befogadá. Másnap pedig fölkelvén, elindúla velök, és némelyek a joppei atyafiak közől elkisérék őt.
Következő nap pedig beére Cezareába. Kornélius pedig várá őket, összehíván rokonait és jóbarátait.
És lőn, mikor belépett Péter, eléje jöve Kornélius, és lábaihoz borúlván, imádá őt.
Péter pedig fölemelé őt, mondván: Kelj föl, én magam is ember vagyok.
És szólván vele, beméne, és sokakat talála, kik egybegyűltek vala.
És mondá nekik: Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó férfiúnak idegennel társalkodni, vagy hozzája menni; de nekem az Isten megmutatta, hogy senkit se mondjak közönséges vagy tisztátalan embernek.
Azért is, hivatván, kételkedés nélkül eljöttem. Kérdem tehát, miokért hivattatok engem?
És mondá Kornélius: Negyednapja ez óráiglan, hogy imádkoztam kilencz órakor az én házamban; és ime egy férfiú álla elém fehér ruhában, és mondá:
Kornélius! meghallgattatott a te imádságod, és alamizsnáid emlékezetben vannak az Isten színe előtt.
Küldj azért Joppéba, és hivasd el Simont, ki Péternek neveztetik; ez szállást tart egy Simon nevű szijgyártó házánál a tenger mellett.
Legottan hozzád küldék tehát; és te jól cselekedted, hogy eljöttél. Most ime mindnyájan szined előtt vagyunk, hogy halljuk mindazokat, mik neked az Úrtól parancsoltattak.
Péter ekkor megnyitván száját, mondá: Bizonynyal tapasztalom, hogy nem személyválogató az Isten; [Móz. V. 10,17. Krón. II. 19,7. Jób 34,19. Bölcs. 6,8. Sirákf. 35,15. Rom. 2,11. Gal. 2,6. Efez. 6,9. Kol. 3,25. Péter I. 1,17.]
hanem minden nemzetben, a ki őt féli és igazságot cselekszik, az kedves előtte.
Igét küldött az Isten Izrael fiainak, békeséget hirdetvén Jézus Krisztus által, (ki mindenek Ura).
Csel 10,37
Ti tudjátok, mely íge lett az egész Judeában; mert Galileában kezdődött az a keresztség után, melyet János hirdetett; [Máté 4,12–17.]
hogy őt, a názáreti Jézust miképen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel; ki körűljárt, jóltévén és meggyógyítván mindazokat, kiken az ördög hatalmat vett, mert az Isten vala ővele.
És mi tanúi vagyunk mindazoknak, miket a zsidók tartományában és Jerusalemben cselekedett, hol őt megölték, felfüggesztvén a fára.
Ezt az Isten feltámasztá harmadnapon, és nyilván megjelenté őt –
nem az egész népnek, hanem az Istentől eleve rendelt tanúknak, nekünk, kik ettünk és ittunk ővele, minekutána feltámadott halottaiból.
És megparancsolá nekünk, hirdessük a népnek és bizonyítsuk, hogy ő az, ki Istentől az elevenek és holtak birájává rendeltetett. [Máté 25,31.]
Erről minden próféták bizonyságot tesznek, hogy a bűnök bocsánatát az ő neve által nyerik mindnyájan, kik őbenne hisznek. [Jerem. 31,34.]
Míg Péter ez igéket mondotta, a Szentlélek mindnyájokra szálla, kik hallgatják vala az igét.
És álmélkodának a körűlmetélésből való hívek, kik Péterrel jöttek vala, hogy a pogányokra is kiöntetett a Szentlélek malasztja;
mert hallák őket (különféle) nyelveken szólani, és az Istent magasztalni. [Apost.cs. 2,4.]
Akkor szóla Péter: Vajjon megtagadhatja-e valaki a vizet, hogy meg ne kereszteltessenek ezek, kik a Szentlelket úgy vették, mint mi is?
És parancsolá, hogy megkereszteltessenek az Úr Jézus Krisztus nevében. Azután kérék őt, hogy néhány napig maradjon nálok.
Péter a pogányok fölvétele iránt kérdőre vétetvén, fölvilágosítást ad. A kereszténység elterjedése Antiokiában s más tájakon. Barnabás és Saul Antiokiába küldetnek, s itt nyerik a hivők a „keresztény“ nevet. Agabus jövendöléseire az antiokiabeliek alamizsnát küldenek Jerusalembe.
Meghallák pedig az apostolok és az atyafiak, kik Judeában valának, hogy a pogányok is bevették az Isten igéjét.
Mikor tehát Péter fölment Jerusalembe, kikelének ellene a körűlmetélésből valók,
mondván: Miért mentél be a körűlmetéletlen férfiakhoz, és ettél velök?
Elkezdvén pedig Péter, elbeszélé nekik a dolgot rendszerint, mondván:
Én Joppe városában valék, imádkozám és elmém elragadtatásában látomást láték, egy leszálló edényt, mint egy nagy lepedőt, négy szegleténél lebocsátva az égből, s ez szintén hozzám érkezék.
Melyre tekintvén, gondolkodám, és láték abban négylábú földi állatokat és vadakat, csúszómászókat és égi madarakat.
Hallék pedig szózatot is, mely mondá nekem: Kelj föl, Péter! öljed és egyed.
De én mondám: Nem, Uram! mert közönséges vagy tisztátalan soha sem ment az én számba.
Felelé pedig a szózat másodszor az égből: A miket Isten megtisztított, te közönségesnek ne mondjad.
Ez pedig háromszor történék; és mindez ismét fölvétetett az égbe.
És íme három férfiú legottan a házba lépe, melyben valék, Cezareából küldetve énhozzám.
Mondá pedig nekem a lélek: hogy menjek velök, semmit sem kételkedvén. Eljövének pedig velem hatan ezen atyafiak is, és bemenénk ama férfiú házába.
Ki elbeszélé nekünk, miképen látá az angyalt, hogy az ő házában megálla, és mondá neki: Küldj Joppéba, és hivasd el Simont, ki Péternek neveztetik.
Ő elmondja majd neked azon igéket, melyek által üdvezűlsz te és egész házad.
Mikor pedig szólani kezdettem, rájok szálla a Szentlélek, mint mireánk is kezdetben.
Akkor megemlékezém az Úr igéjéről, a mint mondotta vala: János vízzel keresztelt ugyan, ti pedig Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni. [Máté 3,11. Márk 1,8. Luk. 3,16. Ján. 1,26. Apost.cs. 1,5. 19,4.]
Ha tehát azon malasztot adta nekik az Isten, melyet nekünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban: ki vagyok én, hogy akadályozhatnám az Istent?
Ezeket hallván, hallgatának, és dicsőiték az Istent, mondván: Tehát a pogányoknak is adott Isten bűnbánatot az életre.
Azok pedig, kik elszéledtek az üldözés elől, mely István miatt támadt vala, eljárának Feníciáig, Ciprusig és Antiokiáig, senkinek sem hirdetvén az igét, hanem csak a zsidóknak.
Valának pedig némelyek közőlük ciprusi és cirenei férfiak, kik midőn bementek Antiokiába, szólának a görögöknek is, hirdetvén az Úr Jézust.
És az Úr keze velök vala, és nagy lőn a hivek száma, mely az Úrhoz tére.
Elérkezék pedig ezekről a hír az anyaszentegyház füleibe, mely Jerusalemben vala, és elküldék Barnabást Antiokiáig.
Ki midőn oda eljutott, és látta az Isten malasztját, örűle, és inté mindnyájokat, hogy szivök eltökélése mellett maradjanak meg az Úrban;
mert ő jámbor férfiú vala, Szentlélekkel és hittel teljes. És nagy sereg álla az Úrhoz.
Ezután Barnabás elméne Tarzusba, hogy megkeresse Sault; és midőn feltalálta őt, Antiokiába vivé.
És egész esztendeig lakván ott az anyaszentegyházban, nagy sokaságot tanítának, úgy hogy először Antiokiában neveztettek a tanítványok keresztényeknek.
Ama napokban pedig Jerusalemből próféták érkezének Antiokiába.
És fölkelvén egy Agabus nevű közőlük, a Lélek által jelenté, hogy nagy éhség következik az egész föld kerekségére; mi Klaudius alatt meg is történt.
A tanítványok pedig, a mint kinekkinek értéke vala, elvégezék mindnyájan, hogy segítséget küldenek a Judeában lakó atyafiaknak;
mit meg is cselekvének, elküldvén a vénekhez Barnabás és Saul keze által.
Az idősb Jakab apostol vértanú-halála. Sz. Péter börtönbe jut és megszabadúl. Heródes Agrippa isteni büntetőitélet által hal meg. Barnabás és Saul visszatérnek Antiokiába.
Azon időben pedig Heródes király kinyujtá kezeit, hogy megsanyargasson némelyeket az anyaszentegyházból.
Igy Jakabot, János bátyját megöleté karddal.
Látván pedig, hogy ezt tetszik a zsidóknak, eltökélé, hogy megfogatja Pétert is. Valának pedig a kovásztalanok napjai.
Kit megfogatván, börtönbe vete, átadván őt négyszer négy vitéznek, hogy őrizzék; húsvét után ki akarván őt hozni a népnek.
És Péter ugyan a tömlöczben tartaték; az anyaszentegyház pedig szüntelen könyörög vala Istenhez őérette.
Midőn pedig kihozandó vala őt Heródes, azon éjjel Péter két vitéz között aluvék, két lánczczal megkötözve, és az őrök az ajtó előtt őrzik vala a tömlöczöt.
És íme az Úr angyala melléje álla, és világosság tündöklék a házban; és megütvén Péter oldalát, felkölté őt, mondván: Kelj föl gyorsan. És leesének a lánczok az ő kezeiről.
Mondá pedig az angyal neki: Övezkedjél föl, és vond föl saruidat. És úgy cselekvék. És mondá neki: Vedd magadra ruházatodat, és kövess engem.
És kimenvén, követé őt, nem tudván, vajjon valóság-e, mi az angyal által történt, mert azt vélé, hogy csak jelenést lát.
Átmenvén pedig az első és második őrizeten, jutának a vaskapuhoz, mely a városra viszen; mely is magától megnyílék nekik. És kiérvén, átmenének egy utczán, s legottan eltávozék tőle az angyal.
Ekkor Péter magához térvén, mondá: Most tudom bizonynyal, hogy az Úr elküldötte angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és a zsidónép minden várakozásából.
És erről gondolkodván, jöve Máriának, Márk néven is nevezett János 14>) anyjának házához, hol sokan valának egybegyűlve és könyörögve.
Zörgetvén pedig a tornácz ajtaján, eléjöve egy Róde nevű leányzó, hallgatózván.
És a mint megismerte Péter szavát, örömében nem nyitá ki az ajtót, hanem befutván, jelenté, hogy Péter az ajtó előtt áll.
Azok pedig mondák neki: Esztelenkedel. De ő erősité, hogy úgy van. Azok pedig mondák: Az ő angyala.
Péter pedig folyvást zörgete. Kinyiták tehát az ajtót, és látván őt, elálmélkodának.
Intvén pedig nekik kezével, hogy hallgassanak, elbeszélé, miképen hozta ki őt az Úr a tömlöczből, és mondá: Izenjétek meg Jakabnak és az atyafiaknak ezeket. És eltávozván, más helyre méne.
Megviradván pedig, nem csekély háborodás lőn a vitézek között a miatt, mi történt Péterrel?
Heródes pedig, midőn elékivánta őt, és nem találta, törvényt szolgáltatván az őrökre, parancsolá kivitetni őket. És lemenvén Judeából Cezareába, ott tartózkodik vala.
Haraguvék pedig a tírusiakra és szídoniakra. Azok pedig egyakarattal hozzája jövének, és megnyervén Blasztust, ki a király házitisztje vala, békeséget kérének, mivelhogy az ő tartományaik tőle élelmeztettek.
Bizonyos napon tehát Heródes királyi ruhába öltözötten az itélőszékbe üle, és beszédet tarta hozzájok.
A nép pedig fölkiálta: Isten szava ez, és nem emberé.
De azonnal megveré őt az Úr angyala, azért, hogy nem adott tiszteletet az Istennek; és megemésztetvén a férgektől, meghala.
Az Úr igéje pedig gyarapodik és terjed vala.
Barnabás pedig és Saul visszatérének Jerusalemből, miután elvégezték a szolgálatot; magok mellé vévén Jánost, ki Márknak neveztetett.
Saul és Barnabás a pogány tartományokba küldetnek, prédikálnak Ciprusban, hol a bűbájos Bar-Jézus vaksággal büntettetik, a proconsul, Szergius Paulus, pedig megtér. Saul (Pál) a zsinagógában tanít pizídiai Antiokiában, hol a zsidók ellenszegűlnek, de a pogányok közől többen hisznek
Valának pedig az antiokiai anyaszentegyházban próféták és tanítók, ezek között Barnabás és Simon, ki feketének hivatott, cirenei Lucius és Manahen, ki Heródes negyedes-fejedelemmel együtt neveltetett vala föl, és Saul.
Midőn ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, mondá nekik a Szentlélek: Válaszszátok el nekem Sault és Barnabást a munkára, melyre őket híttam.
Akkor böjtölvén és imádkozván, rájok tevék kezeiket; és elbocsáták őket.
Ők tehát elküldetvén a Szentlélektől, Szeleuciába menének, és onnét Ciprusba evezének.
És midőn Szalamisba jutottak, hirdeték Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban; velök vala pedig János is a szolgálatban.
És eljárván az egész szigetet Páfusig, találának egy bűbájos, hamispróféta zsidóférfiút, kinek Bar-jézus vala neve.
Ki a helytartóval, Szergius Pál, értelmes férfiuval vala. Ez Barnabást és Sault hiván, óhajtá hallani az Isten igéjét.
De ellenök álla Elimas, a bűbájos, (mert ezt jelenti az ő neve), a helytartót el akarván a hitről téríteni.
Saul pedig, ki Pál is, betelvén Szentlélekkel, rája tekinte,
mondván: Oh minden csalárdsággal és minden álnoksággal teljes, ördög fia, minden igazság ellensége! nem szűnsz-e meg elfordítani az Úr igaz utait?
És most ime az Úr keze terajtad, és vak leszesz, nem látván a napot egy ideig. És azonnal ráesék a homály és sötétség, és kerengvén, keres vala, ki neki kezét nyujtsa.
Akkoron a helytartó látván a történt dolgot, hive, csodálkozván az Úr tanitmányán.
És midőn hajón elindultak Páfusból Pál és a kik vele voltak, pamfíliai Pergébe érkezének. János pedig elmenvén tőlök, visszatére Jerusalembe.
Azok pedig átmenvén Pergén, pizídiai Antiokiába jutának; és bemenvén a zsinagógába, szombatnapon, leülének.
A törvény és próféták olvasása után pedig, hozzájok küldének a zsinagóga főbbjei, mondván: Atyánkfiai, férfiak! ha van valami intőbeszédetek a községhez, szóljatok.
Fölkelvén pedig Pál, és kezével hallgatásra intvén, mondá: Izraeli férfiak, és kik félitek az Istent, halljátok!
Az Izrael népének Istene választotta atyáinkat, és a népet fölmagasztalta, midőn Egyiptom földének lakosai valának, és hatalmas karjával onnan kihozta őket. [Móz. II. 1,1. 13,21.22. 16,3.]
És negyven esztendei ideig tűré az ő erkölcseiket a pusztában.
És eltörölvén hét nemzetet Kánaán földén, sorssal osztá el nekik azok földét, [Móz. V. 7,1. Józ. 14,2.]
mintegy négyszázötven esztendő mulva; és ezek után birákat ada nekik Sámuel prófétáig. [Birák. 2,16. 3,9.]
Továbbá királyt kérének; és adá nekik az Isten Sault, Cis fiát, Benjamin nemzetségéből való férfiút, negyven esztendeig.
De ezt elmozdítván, Dávidot támasztá nekik királylyá, kiről bizonyságot tévén, mondá: Találtam szivem szerint való férfiút, Jessze fiát, Dávidot, ki megcselekszi minden akaratomat. [Kir. I. 13,14. 16,13. Zsolt. 88,21.]
Ennek ivadékából támaszta Isten az igéret szerint Izraelnek üdvözítőt, Jézust,
az ő eljövetele előtt hirdetvén János a bűnbánat keresztségét Izrael egész népének. [Máté 3,1. Márk 1,4. Luk. 3,3.]
Midőn pedig János bevégzé pályafutását, mondá: A kinek engem véltek, nem én vagyok az; de ime eljő utánam, kinek nem vagyok méltó, hogy lábsaruit megoldjam. [Ján. 1,20.27. Máté 3,11. Márk 1,7.]
Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetségének fiai, és kik közöttetek az Istent félik, nektek küldetett ez üdvösség igéje.
Mert Jerusalem lakosai és annak fejedelmei nem ismervén meg ezt, és a próféták szózatát, melyek minden szombaton olvastatnak, az ő elitélése által beteljesítették.
És semmi, halálra méltó okot nem találván őbenne, kérék Pilátustól, hogy megöljék őt. [Máté 27,20.23. Márk 15,12. s követk.]
És miután véghezvittek mindent, mi őfelőle irva volt, levévén a fáról, sírba tevék őt. [Máté 27,59. s követk.]
De az Isten feltámasztá őt halottaiból harmadnapra; s ő több napig láttatott azoktól,
kik vele együtt mentek vala fel Galileából Jerusalembe, kik mindeddig tanúi neki a nép előtt.
Mi is azt az igéretet hirdetjük nektek, melyet atyáink nyertek;
mert ezt az Isten teljesítette a mi fiainknak, föltámasztván Jézust, mint a második zsoltárban is írva vagyon: Fiam vagy te, én ma szültelek téged.
Hogy pedig ő feltámasztatván halottaiból, többé vissza nem tér rothadásra, így mondotta meg: Nektek adom Dávid hű, szent (irgalmasságait).
Azért másutt is mondja: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson.
Mert Dávid, miután az ő idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt és atyáihoz tétetett, és rothadást látott; [Kir. III. 2,10.]
az pedig, kit Isten föltámasztott halottaiból, nem látott rothadást.
Tudva legyen tehát előttetek, atyámfiai, férfiak! hogy ez által hirdettetik nektek a bűnbocsánat; és mindazoktól, mikből Mózes törvényében meg nem igazúlhattatok,
a ki ebben hiszen, mind megigazúl.
Vigyázzatok azért, hogy rátok ne jőjön az, mi megmondatott a próféták által:
„Lássátok, ti megvetők! csodálkozzatok és veszszetek el, mert én egy dolgot cselekszem napjaitokban, oly dolgot, melyet nem fogtok elhinni, ha valaki beszéli nektek.“
Midőn pedig kimentek, kérék őket, hogy a következő szombaton fejtegessék nekik ez igéket.
És miután eloszlott a gyülekezet, sokan a zsidók és istenfélő jövevények közől követék Pált és Barnabást; kik beszélvén, inték őket, hogy maradjanak meg az Isten kegyelmében.
A következő szombaton pedig majd az egész város összegyűle hallgatni az Isten igéjét.
Látván pedig a zsidók a népsereget, eltelének irígységgel, és azoknak, miket Pál mondott, ellene mondának, káromkodván.
Akkor Pál és Barnabás nagy bátran mondák: Nektek kell vala először hirdetnünk az Isten igéjét; de mivel azt megvetitek, és méltatlanoknak itélitek magatokat az örök életre: ime a pogányokhoz fordúlunk;
mert úgy parancsolta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek téged, hogy üdvözítésre légy a föld végső határáig.
Hallván pedig ezt a pogányok, örvendének, és dicsőiték az Úr igéjét, és hivének mindnyájan, a kik elrendelve valának az örök életre.
Az Úr igéje pedig elhintetik vala az egész tartományban.
De a zsidók fölizgaták az ajtatos és tisztes asszonyokat és a város előkelőit, és üldözést támasztának Pál és Barnabás ellen, és kiűzék őket határaikból.
Azok pedig lerázván lábaik porát ellenök, Ikóniumba jövének.
A tanítványok is eltelének örömmel és Szentlélekkel.
Pál és Barnabás prédikálnak Ikóniumban. Elűzetnek és futnak Lisztrába. Pál itt egy sántát meggyógyít. Istenitiszteletet akarnak nekik tenni, de Pál ezután csakhamar megköveztetik. Derbébe mennek, és visszatérnek szíriai Antiokiába.
Lőn pedig Ikóniumban, hogy együtt menének be a zsidók zsinagógájába, és szólának úgy, hogy a zsidókból és görögökből igen nagy sokaság lett hivő.
A zsidók pedig, kik hitetlenek valának, föllázíták és haragra indíták a pogányok lelkeit az atyafiak ellen.
De azért sok ideig maradának ott, bizalommal működvén az Úrban, ki bizonyságot tőn az ő malasztjának igéjéről, jeleket és csodákat engedvén történni az ő kezeik által.
Meghasonlék pedig a város népe, némelyek ugyan a zsidókkal tartának, némelyek pedig az apostolokkal.
Mikor azért rájok rohantak a pogányok és zsidók az ő főembereikkel, hogy őket gyalázattal illessék és megkövezzék;
ezt megértvén, elfutának Likaónia városaiba, Lisztrába és Derbébe, és köröskörűl az egész tartományba, és ott hirdeték az evangéliomot.
És Lisztrában egy erőtlen lábú férfiú ül vala, sánta lévén anyja méhétől fogva, ki soha nem járt vala.
Ez hallá szólani Pált. Ki rája tekintvén, és látván, hogy hite van fölgyógyúlhatása iránt,
mondá nagy szóval: Állj föl lábaidra egyenesen. S amaz fölugrék és jára.
A népsereg pedig mikor látta, a mit Pál cselekedett, fölemelé szavát, likaóniai nyelven mondván: Az istenek hasonlókká lettek az emberekhez, s leszállottak hozzánk.
És Barnabást Jupiternek hivák, Pált pedig Merkuriusnak, mert ő vala a szóvivő.
Jupiter papja is, ki a város előtt vala, tulkokat és koszorúkat hozván az ajtó elé, a néppel együtt áldozni akart.
De hallván ezt Barnabás és Pál apostolok, megszaggaták ruhájokat, s kiugrának a népsereg közé, kiáltván,
és mondván: Férfiak! miért cselekszitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló, halandó emberek vagyunk, hirdetvén nektek, hogy e hiúságoktól térjetek az élő Istenhez, ki az eget, földet és tengert és mindazt alkotta, mi azokban vagyon; [Zsolt. 145,6.]
ki az elmúlt időkben minden nemzetet a maga útain engedett járni;
jóllehet magát sem hagyta bizonyság nélkül, jóttévén az égből, esőt adván és termékeny időket, s eledellel és vigasággal betölté sziveinket.
Ezeket mondván is, alig csendesítheték le a népsereget, hogy nekik ne áldozzanak.
Azalatt némely zsidók érkezének oda Antiokiából és Ikóniumból, kik rábeszélvén a népséget, és megkövezvén Pált, kihurczolák a városból, azt vélvén, hogy már meghalt.
De a tanítványok körűlvevék őt, és fölkelvén, beméne a városba; másodnap pedig Barnabással Derbébe utazott.
És miután az evangéliomot hirdették ama városnak, és sokakat tanítottak, visszatérének Lisztrába és Ikóniumba és Antiokiába,
megerősitvén a tanítványok lelkeit, és intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúság által kell bemennünk az Isten országába.
És miután nekik gyülekezetenkint egyházi szolgákat rendeltek, imádkozván és böjtölvén, az Úrnak ajánlák őket, kiben hittek.
És átmenvén Pizídián, Pamfíliába jutának.
És hirdetvén az Úr igéjét Pergében, lemenének Attáliába,
és innen Antiokiába evezének, a honnan Isten kegyelmével fölruháztatva küldettek a munkára, melyet véghezvittek.
Midőn pedig megérkeztek, és egybegyüjtötték az anyaszentegyházat, elbeszélék, mely nagy dolgokat cselekedett velök az Isten, és hogy a pogányoknak megnyitotta a hit ajtaját.
Nem kevés ideig tartózkodának pedig a tanítványokkal.
Vetekedés Antiokiában a mózesi törvény kötelezettsége iránt. Pál és Barnabás tanácsot kérnek az apostoloktól Jerusalemből. A jerusalemi egyházi gyülekezet. A határozat irásban küldöttek által jelentetik ki az antiokiabelieknek. Sz. Pál második téritőútja. Barnabás elválik Páltól.
Némelyek Judeából jövén, arra taníták az atyafiakat: Hogyha körűl nem metélkedtek Mózes törvénye szerint, nem üdvözűlhettek. [Galat. 5,2.]
Azért Pálnak és Barnabásnak nem csekély vetekedésök lévén azok ellen, elvégezék, hogy menjenek föl Pál és Barnabás és némely mások is közőlük az apostolokhoz és egyházi szolgákhoz Jerusalembe ezen kérdés miatt.
Ezek tehát elkisértetvén az anyaszentegyháztól, átmenének Fenícián és Szamarián, elbeszélvén a pogányok megtérését; és nagy örömet szerzének mind az atyafiaknak.
Mikor pedig Jerusalembe jutottak, szivesen fogadá őket az anyaszentegyház és az apostolok és vének, jelentvén nekik, mely nagy dolgot cselekedett az Isten ővelök.
Felkelének pedig némelyek, kik a farizeusok eretnekségéből a hitre tértek, azt mondván: hogy azoknak körűl kell metéltetniök, és meg is kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét.
És egybegyűlének az apostolok és vének, hogy e dologról végezzenek.
Sok vitatkozás után pedig, fölkelvén Péter, mondá nekik: Atyámfiai, férfiak! ti tudjátok, hogy régidő óta az Isten miközőlünk (engem) választott, hogy az én szám által hallják a pogányok az evangéliom igéjét, és higyenek. [Apost.cs. 10,10.]
És az Isten, ki a sziveket ismeri, bizonyságot tett, Szentlelket adván nekik, úgy mint nekünk is; [Apost.cs. 10,45.]
És semmi különbséget nem tett közöttünk és közöttük, hit által megtisztítván az ő szivöket.
Most tehát miért kisértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakára igát tegyetek, melyet sem atyáink, sem mi el nem viselhettünk?
Sőt inkább hiszszük, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözűlünk mi, mint azok is.
Csend vala pedig az egész sokaságban, és hallgaták Barnabást és Pált, kik elbeszélék mely nagy jeleket és csodákat tett Isten a pogányok között általok.
És miután végig hallgatták, felszólala Jakab, mondván: Atyámfiai, férfiak! hallgassatok meg engem is.
Simon elbeszélé, mimódon látogatta meg Isten először a pogányokat, hogy közőlük népet válaszszon az ő nevének.
S ezzel egyeznek a próféták igéi, a mint írva vagyon:
Ezekután visszatérek, és fölépítem Dávid hajlékát, mely leomlott, és annak romjait megújítom és helyreállítom,
hogy keressék az Urat a többi emberek is és minden nemzetek, melyeken segitségűl hivatott az én nevem, úgymond az Úr, ki ezeket cselekszi.
Tudva van öröktőlfogva az Úrnál az ő cselekedete.
Azért én azt itélem, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közől az Istenhez térnek,
hanem írjunk nekik: hogy tartóztassák meg magokat a bálványokkal való megfertőztetéstől és paráznaságtól, a megfojtottaktól és a vértől.
Mert Mózesnek régi időktől vannak minden városban, kik őt hirdessék a zsinagógákban, hol minden szombaton olvastatik.
Akkor tetszék az apostoloknak és véneknek az egész anyaszentegyházzal együtt, hogy férfiakat válaszszanak magok közől, és Antiokiába küldjék Pállal és Barnabással, tudniillik Júdást, ki Barzabásnak neveztetik, és Szílást, mint főembereket az atyafiak között,
ez írást küldvén az ő kezeik által: Az apostolok, a vének és atyafiak, a pogányok közől való atyafiaknak, kik Antiokiában, Szíriában és Cilíciában vannak, üdvözletöket!
Mivel hallottuk, hogy némelyek közőlünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, megtántorítván lelkeiteket, kiknek mi azt nem parancsoltuk;
tetszett nekünk, egybegyűlteknek, férfiakat választani és hozzátok küldeni, a mi kedvelteinkkel, Barnabással és Pállal,
oly emberekkel, kik életöket adták a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.
Küldöttük tehát Júdást és Szílást, kik magok is ugyanezt elbeszélik nektek szóval.
Mert tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi több terhet rátok ne rakjunk, hanem csak e szükségeseket:
hogy megtartóztassátok magatokat a bálványoknak áldozottaktól, a vértől és a fojtottól és a paráznaságtól. Melyektől ha megőrzitek magatokat, jól teszitek. Legyetek egészségben!
Azok tehát elbocsáttatván, lemenének Antiokiába, és egybegyüjtvén a sokaságot, átadák a levelet.
Melyet mikor elolvastak, örvendének a vigasztaláson.
Júdás pedig és Szílás, magok is próféták lévén, sok igével vigasztalák az atyafiakat, és megerősiték.
Ott töltvén pedig valami kis időt, elbocsáttatának békeséggel az atyafiaktól azokhoz, kik küldötték vala őket.
Tetszék azonban Szílásnak ott maradni; Júdás tehát egyedűl méne Jerusalembe.
Pál pedig és Barnabás Antiokiában időzének, tanítván és hirdetvén több másokkal az Úr igéjét.
Néhány nap múlva pedig mondá Pál Barnabásnak: Visszatérvén, látogassuk meg az atyafiakat mindazon városokban, hol az Úr igéjét hirdettük, mint vannak.
Barnabás pedig el akará magával vinni Jánost is, ki Márknak neveztetik vala.
Pál pedig kéré őt, hogy azt, ki eltávozott tőlök Pamfíliából, s nem volt útitársok a munkában, ne vigyék magokkal. [Apost.cs. 13,13.]
Visszavonás lőn tehát ebből, úgy, hogy elválának egymástól, és Barnabás ugyan maga mellé vévén Márkot, Ciprusba eveze;
Pál pedig Szílást választván, elméne, Isten oltalmába ajánltatván az atyafiaktól.
Eljárá pedig Szíriát és Cilíciát, erősitvén az egyházakat, megparancsolván, hogy tartsák meg az apostolok és vének rendeléseit.
Pál magához veszi Timoteust, és megintetik a Szentlélektől, hogy Europába menjen. Lídia megtérése. Egy ördöngös megszabadíttatik a gonosztól. Pál és Szílás megostoroztatnak és börtönbe vettetnek. Bilincseik csodálatosan lehullanak, a börtönőr megtér. Ők elutaznak.
Eljuta pedig Derbébe és Lisztrába. És íme egy Timoteus nevű tanítvány vala ott, egy hivő zsidó asszony fia pogány atyától.
Erről jó bizonyságot tőnek az atyafiak, kik Lisztrában és Ikóniumban valának.
Ezt akará Pál, hogy vele menjen; és maga mellé vévén, körűlmetélé őt a zsidók miatt, kik ama helyeken valának; mert tudták mindnyájan, hogy atyja pogány volt.
Midőn pedig eljárták a városokat, eléadák nekik, hogy tartsák meg a végzéseket, melyeket az apostolok és vének rendeltek, kik Jerusalemben valának.
És a gyülekezetek erősödének a hitben, és számszerint is naponkint szaporodának.
Általmenvén pedig Frígián és Galátzia tartományán, megtiltatának a Szentlélektől hirdetni Ásiában az Isten igéjét.
Midőn pedig Mísziába jutottak, Bitíniába igyekeznek vala menni; de Jézus Lelke nem ereszté őket.
Eljárván tehát Mísziát, lemenének Troásba.
Itt látomás jelenék meg Pálnak éjjel: Egy macedoni férfiú magálla, és kéré őt, mondván: Jőj át Macedoniába, és légy segítségünkre.
A mint ő a jelenést látta, azonnal igyekeztünk Macedoniába menni, bizonyosak lévén, hogy minket az Isten hivott, hogy nekik az evangéliomot hirdessük.
Elevezvén tehát Troásból, egyenesen Szamotráciába jutottunk, és másnap Neápolisba,
onnan Filippibe, mely Macedonia azon részének első gyarmat-városa. Ezen városban valánk nehány napig, együtt társalkodván.
Egy szombatnapon pedig kimenénk a kapun kivűl a folyóvíz mellé, hol úgy látszott, imadsághely vala; és lelülvén szólánk az asszonyoknak, kik egybegyűltek vala.
És egy Lídia nevű, bíborárus, Tiatira városából való, Istent tisztelő asszony hallgata ott, kinek az Úr megnyitá szivét, hogy figyeljen a Páltól mondottakra.
Miután pedig megkereszteltetett ő és háza, könyörge, mondván: Ha engem az Úr hívei közől valónak itéltetek, jőjetek az én házamba, és maradjatok ott. És kényszeríte minket.
Lőn pedig, midőn mi imádságra mentünk, hogy egy jóslelkű leányzó jöve elénk, ki nagy nyereséget szerze urainak jóslataival.
Ez Pált és minket követvén, mondá: Ezen emberek a fölséges Isten szolgái, kik nektek az üdvösség útját hirdetik.
Ezt pedig sok napon cselekszi vala. Pál tehát megúnván ezt, megfordúla és mondá a léleknek: Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne azon órában.
Látván pedig annak urai, hogy elenyészett az ő nyereségök reménye, megfogván Pált és Szílást, a piaczra vivék a főemberekhez,
és a bírák elé állítván őket, mondák: Ez emberek, zsidók lévén, megháborítják városunkat,
és oly szokást hirdetnek, melyet nekünk nem szabad elfogadnunk, sem cselekednünk, minthogy romaiak vagyunk.
És a köznép ellenök összefuta, és a birák, leszaggattatván az ő köntösüket, parancsolák, hogy vesszőzzék meg őket. [Kor. II. 11,25. Filipp. 1,13.]
És miután sok ütést tettek rajtok, a tömlöczbe veték őket, megparancsolván az őrnek, hogy őket gondosan őrizze.
Ki ily parancsot vévén, a belső tömlöczbe veté őket, és lábaikat kalodába szorítá.
Éjfélkor pedig Pál és Szílás imádkozván, dicsérék az Istent, és hallgaták őket, kik a fogságban valának.
Akkor hirtelen nagy földindúlás lőn, úgy, hogy megrendűlének a tömlöcz alapjai; és azonnal megnyilának minden ajtók, és mindnyájokról lehullának a bilincsek.
Fölserkenvén pedig a tömlöcztartó, és nyitva látván a tömlöcz ajtait, kivoná kardját, és meg akará magát ölni, azt vélvén, hogy a foglyok elszaladtak.
De Pál nagy szóval kiálta, mondván: Semmi roszat ne tégy magadnak, mert mindnyájan itt vagyunk.
És világot kérvén, beméne, és reszketve borúla Pál és Szílás lábaihoz.
És kihozván őket, mondá: Uraim! mit kell cselekednem, hogy üdvözűljek?
Ők pedig mondák: Higy az Úr Jézusban, és üdvözűlni fogsz te és házad.
És az Úr igéjét hirdeték neki és mindazoknak, kik az ő házában valának.
És fogván őket az éj azon óráján, megmosá sebeiket, és legottan megkeresztelteték ő és egész háza.
És a maga házába vivén őket, asztalt teríte nekik, és örvende, hogy egész házával együtt híve lett Istennek.
És miután megviradott, poroszlókat küldének a birák, mondván: Bocsásd el amaz embereket.
A tömlöcztartó pedig megjelenté Pálnak ez igéket: Ide küldöttek a birák, hogy bocsássalak el; most tehát kimenvén, eredjetek békével.
Pál azonban mondá nekik: Nyilván, törvénytelenűl megveretvén minket, romai embereket, tömlöczbe vetettek, és most alattomban küldenek el minket? Nem úgy; hanem jőjenek ide,
és ők magok vezessenek ki minket. A poroszlók megjelenték ez igéket a biráknak; kik megfélemlének, hallván, hogy azok romaiak.
És eljövén, megköveték őket, és kivezetvén, kérék, hogy menjenek ki a városból.
Kilépvén tehát a tömlöczből, bemenének Lídiához. És látván az atyafiakat, vigasztalák őket, és útra kelének.
Pál Tesszalonikába megyen. A zsidók fellázitják a népet ellene. Ő Bereába vonul, de zsidók ott is üldözik őt. Athenébe megyen és prédikál az areopag előtt.
Miután pedig eljárták Amfipolist és Apolloniát, jövének Tesszalonikába, hol a zsidóknak zsinagógájok vala.
Pál tehát szokás szerint beméne hozzájok, és három szombaton szóla nekik az irásokból,
megfejtvén és eléjök adván: „hogy a Krisztusnak szenvedni és halottaiból feltámadni kellett, és hogy az a Jézus ama Krisztus, kit én nektek hirdetek.“
És némelyek közőlük hivének, és Pálhoz és Szíláshoz csatlakozának, az istentisztelők és pogányok közől is nagy sokaság és nem kevés nemes asszonyok.
De a zsidók irígykedvén, és magokhoz vévén a köznépből némely gonosz férfiakat, összesereglének, fölzendítvén a várost, és Jázon házánál megállván, keresik vala őket, hogy a népnek eléhozzák.
És midőn nem találták őket, Jázont hurczolák némely atyafiakkal a város főembereihez, kiáltván: Ezek azok, kik a városokat fölzendítik, ide is eljöttek,
kiket Jázon befogadott; ezek mindnyájan a császár végzései ellen cselekszenek, mondván, hogy más a király, Jézus.
Fölzendíték tehát a köznépet és a város főembereit, kik ezeket hallották.
És elégtételt vévén Jázontól és a többitől, elbocsáták őket.
Az atyafiak pedig mindjárt éjjel kibocsáták Pált és Szílást Bereába. Kik oda jutván, a zsidók zsinagógájába bemenének.
Ezek pedig nemesebbek valának a Tesszalonikában levőknél; be is fogadák az igét buzgó kivánsággal, mindennap vizsgálván az irásokat, vajjon ezek így vannak-e?
És sokan hivének közőlük, tisztes pogány asszonyok is és nem kevés férfiak.
Midőn pedig a Tesszalonikában levő zsidók megtudták, hogy Pál Bereában is hirdette az Isten igéjét, ide is eljövének, fölzendítvén és fölháborítván a sokaságot.
De akkor mindjárt kibocsáták Pált az atyafiak, hogy a tengerig menjen; Szílás pedig és Timoteus, ott maradának.
A kik pedig Pált kisérik vala, Athenébe vezeték őt; és parancsot vévén tőle Szíláshoz és Timoteushoz, hogy sietve jőjenek hozzája, elmenének.
Pál pedig, midőn Athenében várta őket, lelke fölbuzdúla benne, látván a bálványozásba merűlt várost.
Vetekedék tehát a zsinagógában a zsidókkal, és az Isten tisztelőivel, a piaczon is mindennap azokkal, kik jelen valának.
Némely epikureus és stoikus bölcselkedők, szintén vetekedének vele, némelyek pedig mondák: Mit akar e szószátyár mondani? Mások pedig: Úgy látszik, új istenek hirdetője, mert Jézust és a feltámadást hirdeti vala nekik.
És megfogván őt, az areopagusba vivék, mondván: Vajjon megérthetjük-e, mi ez az új tanítmány, melyet te hirdetsz?
Mert holmi ujságokat beszélsz füleinkbe; akarjuk tehát tudni, mik ezek?
(Az atheneiek pedig mindnyájan és az odagyült jövevények semmi egyébbel nem foglalkoztak, hanem csak, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak.)
Megállván pedig Pál az areopagus közepén, mondá: Athenei férfiak! mindenből azt látom, mintha túlbuzgók volnátok az istenek szolgálatában.
Mert körüljárván és látván a ti bálványaitokat, találtam oly oltárt is, melyen irva vala: Az ismeretlen Istennek. A kit tehát ti, mint ismeretlent, tiszteltek, azt hirdetem én nektek.
Az Isten, ki alkotta e világot és mindazokat, mik abban vannak, a mennynek és földnek Ura lévén, nem kézzel épített templomokban lakik; [Apost.cs. 7,48.]
sem emberi kéz szolgálatára nem szorúl, mintha valamiben szűkölködnék, mivel ő ad mindennek életet, leheletet és mindeneket.
És egyből alkotta az egész emberi nemet, hogy az egész föld szinén lakjék; meghatározván az ő ittlakásuknak bizonyos idejét és helyét,
hogy keressék az Istent, hatalán tapasztalás által megtalálnák őt, jóllehet egyikünktől sincs messze;
mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, a mint némelyek a ti költőitek közől is mondották: Mert az ő neméből is vagyunk.
Isten neméből lévén tehát, nem kell állitanunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, a művészet faragványához és az ember találmányához hasonló az Isten.
E tudatlanság idejét elnézte ugyan az Isten, de most hirdeti az embereknek, hogy mindnyájan mindenütt bűnbánatot tartsanak;
mivel napot rendelt, melyen megitéli a világot igazságban ama férfiú által, kit arra rendelt és igazolt mindenek előtt, feltámasztván őt halottaiból.
Midőn pedig a halottak feltámadását hallották, némelyek ugyan kineveték őt, némelyek pedig mondák: Ismét meghallgatunk téged erről.
Igy Pál kiméne közőlük.
Némely férfiak pedig hozzája állván, hivének; ezek közől az areopagita Dienes, egy Damaris nevű asszony és velök egyebek.
Pál Korintusba megyen és prédikál ott másfél évig. A zsidók üldözik őt és törvényszék elé állítják. Pál Efezuson át Jerusalembe megy, innen Antiokián át Galátziába és Frígiába. Apolló védelmezi Efezusban és Akájában Krisztus hitét és terjeszti azt.
Ezek után eltávozván Athenéből, Korintusba méne.
S ott találván egy Aquila nevű, pontusi születésű zsidót, ki nem rég jött Olaszországból Priscillával, feleségével együtt, (mivel Klaudius császár azt parancsolta, hogy a zsidók mindnyájan távozzanak Romából), hozzájok méne.
És mivel ugyanazon mesterséget üzte, nálok maradt és munkálkodék, (valának pedig sátorcsináló mesterek.)
És beszéle a zsinagógában minden szombaton, közbevetvén az Úr Jézus nevét, és oktatá a zsidókat és görögöket.
Midőn pedig eljöttek Macedoniából Szílás és Timoteus, Pál még inkább buzgólkodék az ígehirdetésben, bizonyítván a zsidóknak, hogy Jézus ama Krisztus.
De mivel azok ellene mondottak és káromolták, kirázván ruháit, mondá nekik: A ti véretek fejeteken! én tiszta vagyok; s e napságtól a pogányokhoz megyek.
És elköltözvén onnét, beméne egy Títus Justus nevű s istentisztelő házába, kinek háza a zsinagógához vala ragasztva.
Krispus pedig, a zsinagóga fejedelme, hitt az Úrban egész házával együtt, és sokan a korintusiak közől hallván, hivének és megkereszteltetének.
Mondá pedig az Úr éjszaka látomás által Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass.
Azért vagyok én veled, és senki sem támad meg, hogy ártson neked; mert sok népem vagyon e városban.
Tehát esztendeig lakék ott és hat hónapig, hirdetvén nálok az Isten igéjét.
Gallio pedig helytartó lévén Akájában, a zsidók egyszivvel támadának Pálra, és őt az itélőszékhez vivék,
mondván: hogy ez a törvény ellen való istenitiszteletre csábítja az embereket.
Midőn Pál meg akarta nyitni száját, mondá Gallio a zsidóknak: Ha valami törvénytelenségről vagy gonosz cselekedetről volna szó, oh zsidó férfiak! bizonynyal meghallgatnálak titeket;
de mivel valami ígéről és nevekről és a ti törvényetekről van a kérdés, ti lássátok; én ezekben bíró nem akarok lenni.
És elüzé őket az itélőszék elől.
Megragadván pedig mindnyájan Szosztenest, a zsinagóga fejedelmét, verék őt az itélőszék előtt. De Gallio ezekkel mit sem gondola.
Pál pedig, miután ott több napig tartózkodott, az atyafiaktól elbucsúzván, Szíriába eveze, (és vele Priscilla és Aquila); Cenkrisben pedig megnyiré fejét, mert fogadása vala. [Apost.cs. 21,24.]
És Efezusba jutván, amazokat ott hagyá. Ő pedig bemenvén a zsinagógába, vetekedék a zsidókkal.
Bár ezek kérék őt, hogy több ideig maradjon ott, nem akara;
hanem elbucsúzván és mondván: Ismét visszatérek hozzátok, ha Isten úgy akarja… elindúla Efezusból.
És lemenvén Cezareába, onnan fölméne, és köszönté az anyaszentegyházat; és lejöve Antiokiába.
Ott némi időt töltvén, útra kele; s rendre eljárá Galátzia tartományát és Frígiát, erősítvén mind a tanítványokat.
Egy Apollo nevü zsidó, alexandriai származású, ékesenszóló és az irásokban jártas férfiú pedig Efezusba jöve.
Ez oktatva lévén az Úr útjára, buzgó lélekkel szóla, és szorgalmasan terjeszté Jézus ügyét, habár csak János keresztségéről tudott.
Ez tehát bízvást kezde működni a zsinagógában. Hallván őt Priscilla és Aquila, magok mellé vevék, és tökéletesebben megtaníták őt az Úr útjára.
Mikor pedig Akájába akart menni, az atyafiak figyelmezteték irásban a tanítványokat, hogy fogadják be őt. Ki, midőn megérkezett, sokat használa azoknak, kik hittek vala.
Mert nagy buzgósággal czáfolá meg nyilván a zsidókat, megmutatván az irásokból, hogy Jézus ama Krisztus.
Pál Efezusba érkezik. János tanitványai fölveszik a keresztséget és bérmálást. Pál csodákat tesz. Némely zsidó ördögüzők megjárják. A keresztény tanitás tovább terjed. Lázadás Pál ellen Efezusban.
Lőn pedig, midőn Apollo Korintusban vala, hogy Pál eljárván a felső tartományokat, Efezusba érkezék; a hol nehány tanítványt talála,
és mondá nekik: Vettétek-e a Szentlelket, miután hittetek? Azok pedig felelék neki: De még azt sem hallottuk, ha vagyon-e Szentlélek?
Ő pedig kérdé: Kiben vagytok hát megkeresztelve? Kik felelék: János keresztségében.
Mondá pedig Pál: János a bűnbánat keresztségével keresztelte a népet, mondván: hogy a ki utána jövendő, abban higyenek, azaz Jézusban.
Ezeket hallván, megkereszteltetének az Úr Jézus nevében.
És midőn Pál rájok tette kezeit, rájok szálla a Szentlélek, és (új) nyelveken szólának és jövendölének.
A férfiak pedig mindnyájan mintegy tizenketten valának.
Bejárván pedig a zsinagógába, bizodalommal szóla, három hónapig beszélgetvén és intvén az Isten országáról.
Midőn pedig némelyek megátalkodván, nem hittek, és szidalmazták az Úr útját a sokaság előtt: akkor elválván azoktól, elkülönzé a tanítványokat, mindennap bizonyos Tirannus nevűnek iskolájában tartván beszédet.
Ez pedig tarta két esztendeig, úgy hogy mindnyájan az Ásiában lakók hallgaták az Úr igéjét, zsidók és pogányok.
Nem csekély csodákat is tőn az Isten Pál keze által,
úgy hogy a betegekre még a kezkenők és övezők is elvitettek az ő testéről, s eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz lelkek kimenének.
Megpróbálák pedig némelyek a kóbor, ördögűző zsidók közől azokra, kikben gonosz lelkek valának, segítségül híni az Úr Jézus nevét, mondván: Kényszerítlek titeket Jézusra, kit Pál hirdet.
Valának pedig némely zsidók, Szkéva papifejedelem hét fiai, kik ezt cselekvék.
Felelvén pedig a gonosz lélek, mondá nekik: Jézust ismerem, Pált is tudom, ki; de ti kik vagytok?
És rájok ugorván azon ember, kiben igen gonosz ördög vala, és hatalmába ejtvén mind a kettőt, erőt vőn rajtok, úgy hogy mezítelen és sebesűlve szaladának ki ama házból.
Ez pedig tudva lőn minden zsidó és pogány előtt, kik Efezusban laknak vala, és félelem szálla azokra mindnyájokra, és az Úr Jézus neve magasztaltaték.
És a hivők közől sokan jövének elé, megvallván és kibeszélvén cselekedeteiket.
Azok közől pedig, kik hiábavalóságokat gyakoroltak, sokan összehordák a könyveket, és megégeték mindnyájok előtt. Számbavétetvén azok értéke, összesen ötvenezer tizesre találák azt.
Ily hatalmasan gyarapodék az Isten igéje, és megerősödék.
Ezek történtével pedig Pál a Lélek által eltökélé, hogy eljárván Macedoniát és Akáját, Jerusalembe megyen, mondván: Minekutána ott leszek, Romát is meg kell látnom.
Előre küldvén pedig Macedoniába kettőt azok közől, kik neki szolgálnak vala, Timoteust és Erasztust, ő maga egy ideig még Ásiában maradt.
Az időben pedig nem csekély háborodás támada az Úr útja miatt.
Mert egy Demeter nevű ezüstmíves Diana ezüst-templomkáit készitvén, nem kevés nyereséget szerze a művészeknek.
Összehíván őket és azokat, kik eféle mívesek valának, mondá: Férfiak! tudjátok hogy e mesterségből van keresményünk;
s látjátok és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efezusban, de majd egész Ásiában rábeszéléssel nagy sokaságot tévelyíte el, mondván: hogy nem istenek, a mik kezek által készíttetnek.
Nemcsak ez a mi részünk van pedig veszőfélben, hanem a nagy Diana temploma is semminek fog tartatni, sőt hanyatlani fog annak fölsége, kit egész Ásia s mind a világ tisztel.
Ezeket hallván, eltelének haraggal, és fölkiáltának, mondván: Nagy az efezusiak Dianája!
És betelék a város zűrzavarral, és egyakarattal a játékszinbe rohanának, megragadván a macedoni Gájust és Arisztarkust, Pál társait.
Pál pedig a nép közé akart menni, de nem engedék a tanítványok.
Némelyek pedig az ásiai főemberek közől is, kik az ő barátai valának, hozzája küldének, kérvén, hogy ne menjen a játékszinbe.
Mások pedig mást kiáltának; mert zavarban vala a gyülekezet, és sokan nem tudták, mi okért gyültek egybe.
A népsereg közől pedig elévonák Sándort, kit a zsidók is előretolának; Sándor pedig kezével hallgatásra intvén, szólani akart a néphez.
De megtudván, hogy ő zsidó, egyszóval mindnyájan majd két óráig kiálták: Nagy az efezusiak Dianája!
És midőn a jegyző lecsendesítette a népsereget, mondá: Efezusi férfiak! kicsoda az az ember, ki nem tudná, hogy Efezus városa tisztelője a nagy Dianának, Jupiter magzatának?
Mivel tehát ezeknek senkisem mondhat ellene, szükség, hogy lecsendesedjetek, és vakmerően semmit se tegyetek.
Ugyanis eléhoztátok ez embereket, kik nem szentségtörők, és nem káromolták a ti istenasszonytokat.
Ha tehát Demeternek és a hozzá tartozó míveseknek van valaki ellen panaszuk: vannak törvényszékek és vannak helytartók, vádolják ott be egymást.
Ha pedig egyéb keresetetek vagyon, a törvényes gyűléseken elvégződhetik.
Mert veszedelemben is forgunk, hogy bevádoltatunk a mai zendűlés miatt, pedig senki sem vétkes (kiről számot adhatnánk) ezen összesereglésben. És miután ezeket mondotta, elbocsátá a gyülekezetet.
Pál Macedoniába és Görögországba megyen; visszatér Troásba, hol az ablakból leesett és meghalt Eutikest föltámasztja; Milétusban bucsúzóbeszédet tart, és Jerusalembe megyen.
Minekutána pedig megszűnt a zenebona, eléhiván Pál a tanítványokat, és intvén őket, elbucsúzék, és útra kele, Macedoniába menendő.
Miután pedig eljárta ama tartományokat, és sokszori beszéddel intette őket, Görögországba érkezék.
A hol három hónapot töltött, de midőn Szíriába akart evezni, cselt vetének neki a zsidók, és úgy végzé, hogy Macedonián át fog visszatérni.
Kisérék pedig őt Szopater, a bereai Pirrhus fia, a tesszalonikaiak közől pedig Arisztarkus és Szekundus, és a derbei Gájus és Timoteus, az ásiaiak közől pedig Tichikus és Trofimus.
Ezek előremenvén, megvárának minket Troásban.
Mi pedig elevezénk Filippiből a kovásztalanok napjai után, és hozzájok érkezénk Troásba öt nap alatt, a hol hét napig maradánk.
A hét első napján pedig, midőn egybegyűltünk a kenyérszegésre, Pál beszélgete velök, másnap el akarván menni, és a beszédet éjfélig nyujtá.
Sok lámpa vala pedig a felsőteremben, a hol egybegyűltünk.
Egy Eutikes nevű ifjú pedig az ablakon ülvén, s a mély álomtól elnyomatván, mivelhogy Pál sokáig beszéle, alvás közben leesék a harmadik emeletről, és halva véteték föl.
Kihez Pál lemenvén, ráborúla, és megölelvén őt, mondá: Ne háborogjatok, mert benne van az ő lelke.
Fölmenvén pedig, és kenyeret szegvén, evék, és eleget beszélvén egész viradtig úgy indúla el.
Eléhozák pedig a gyermeket elevenen, és nem csekély volt vigasztalódásuk.
Mi pedig hajóra kelvén, Asszosba evezénk, hogy ott Pált fölvegyük; mert úgy rendelte vala, önmaga szárazon akarván utazni.
Mikor pedig hozzánk érkezett Asszosba, fölvévén őt, Mitilenébe menénk.
És onnét elevezvén, másnap Kiosz ellenébe jövénk, a következőn Számosba jutánk, és azután való nap Milétusba érkezénk.
Mert elvégezte Pál magában, hogy Efezus mellől elevez, nem akarván késni Ásiában; mert azon volt, hogy ha lehetséges, pünköst napját Jerusalemben tarthassa.
Milétusból pedig Efezusba küldvén, előhivá az anyaszentegyház véneit.
Kik midőn hozzája jöttenek és együtt valának, mondá nekik: Ti tudjátok az első naptól, melyen beléptem Ásiába, mint voltam veletek minden időben,
szolgálván az Úrnak minden alázatossággal és könyhullatásokkal és kisértetekkel, melyek rajtam történtek a zsidók incselkedéseiből;
hogy semmit nem vontam meg, a mi hasznos, hogy nektek ne hirdettem és ne tanítottalak volna titeket nyilván és házankint;
lelkökre kötvén zsidóknak és pogányoknak a megtérést Istenhez és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitet.
És íme most én kötelezve a Lélek által, Jerusalembe megyek, nem tudván, mik következnek ott rám,
hanem csak, hogy a Szentlélek városonkint bizonyságot tesz nekem, mondván: hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jerusalemben.
De semmi ilyenektől nem félek, s nem tartom életemet becsesebbnek magamnál, csakhogy elvégezzem pályafutásomat, és az igének szolgáltatását, melyet az Úr Jézustól vettem, hogy bizonyságot tegyek az Isten malasztjának evangéliomáról.
És most íme én tudom, hogy többé nem látjátok az én orczámat ti mindnyájan, kik között átmentem, hirdetvén az Isten országát.
Azért tiveletek bizonyítom a mai napon, hogy tiszta vagyok mindenek vérétől.
Mert nem vonakodtam nektek hirdetni az Isten minden tanácsát.
Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, melyen titeket a Szentlélek püspökökké tett az Isten anyaszentegyházának kormányzására, melyet maga vérével szerzett.
Mert én tudom: hogy elmenetelem után ragadozó farkasok jőnek közétek, nem kimélvén a nyájat.
És közőletek is támadnak hamisan szóló férfiak, hogy a tanítványokat magok után vonják.
Azért vigyázzatok, megemlékezvén, hogy három esztendeig éjjel-nappal meg nem szűntem könyhullatásokkal inteni mindeniteket. [Apost.cs. 19,10.]
És most Istennek ajánlak titeket és az ő malasztja igéjének, a ki hatalmas fölépíteni és örökséget adni minden megszenteltek között.
Senki ezüstét és aranyát, vagy ruháját nem kivántam,
a mint magatok tudjátok; mert a mikre szükségem volt nekem és a velem levőknek, e kezek szerzették meg. [Apost.cs. 18,3. Kor. I. 4,12. Tessz. I. 2,9. Tessz. II. 3,8.]
Mindenben megmutattam nektek, hogy munkálkodván, segíteni kell az erőtleneket, és megemlékezni az Úr Jézus igéjéről, mert ő mondotta: Üdvösebb adni, mint venni.
És a mint ezeket mondotta, térdeire esvén, imádkozék mindnyájokkal.
Ekkor nagy sírásra fakadtak mindnyájan, és Pál nyakába borúlván, csókolgaták őt,
bánkódván leginkább azon szaván, melyet mondott vala, hogy többé nem látják az ő orczáját. És elkisérék őt a hajóra.
Pál Jerusalembe utazik; Agabus megjövendöli az ő fogságát. Pál megtisztúl Jerusalemben a templomban, a néptől majdnem megöletik, de a romai katonák megmentik őt.
Mikor pedig elválván tőlök, evezénk, egyenes úttal jövénk Kósba, következő nap Ródusba, és onnét Patarába.
És Feníciába menő hajót találván, beleszállánk és elevezénk.
Mikor pedig Ciprus meglátszott, azt balra hagyván, Szíriába evezénk, és Tírusba jutánk, mert a hajó ott vala kirakandó a terhet.
Találván pedig tanítványokat, ott hét napig maradánk; kik Pálnak azt mondák, a Lélek által, hogy ne menjen föl Jerusalembe.
És eltelvén a napok, útra kelénk, s elkisérének minket mindnyájan, feleségeikkel és gyermekeikkel, egészen ki a városon; és térdre esvén a parton, imádkozánk.
És miután elbucsúztunk egymástól, a hajóba szállánk; azok pedig visszatérének övéikhez.
Mi pedig Tírusból evezésünket elvégezvén, lemenénk Ptolemaisba, és köszöntvén az atyafiakat, egy nap maradánk nálok.
Másodnap pedig útra kelvén, Cezareába jutánk; és bemenvén Filep evangélista házába, ki egy vala a hét közől, nála maradánk.
Ennek pedig négy szűz leánya vala, kik jövendölének.
És mialatt itt nehány napig tartózkodánk, Judeából egy Agabus nevű próféta jöve. [Apost.cs. 11,28.]
Ez midőn hozzánk jött, vevé Pál övét, és megkötvén magának kezeit és lábait, mondá: Ezeket mondja a Szentlélek: Ama férfiút, a kié ez az öv, így kötözik meg a zsidók Jerusalemben, és a pogányok kezébe adják.
Ezt hallván, kértük őt mi és kik azon helyről valának, hogy nem menjen föl Jerusalembe.
Erre Pál felelvén, mondá: Mit cselekesztek, sírván, és szomorítván az én szívemet? hiszen én nem csak megkötöztetni, de meghalni is kész vagyok Jerusalemben az Úr Jézus nevéért.
És miután le nem beszélhettük őt, megcsendesedénk, mondván: Legyen az Úr akaratja!
E napok után tehát elkészülvén, fölmenénk Jerusalembe.
Jövének pedig a tanítványok közől is velünk Cezareából, elhozván magokkal bizonyos ciprusi Mnázont, egy régi tanítványt, kinél szállandók valánk.
És midőn Jerusalembe jutottunk, szívesen fogadának minket az atyafiak.
Másnap pedig Pál beméne velünk Jakabhoz, és a vének mindnyájan egybegyűlének.
Kiket, miután köszöntött, elbeszélé egyenkint, miket az Isten cselekedett a pogányok között az ő szolgálata által.
Azok pedig hallván ezeket, magasztalák Istent, és mondák neki: Látod, atyánkfia! hány ezeren vannak a zsidók közől, kik hivők lettek, és mindnyájan buzgó követői a törvénynek.
Hallottuk pedig felőled, hogy Mózestől eltávozásra tanítod ama zsidókat, kik a pogányok között vannak, azt mondván, hogy nem kell körűlmetélni fiaikat, sem követniök a szokásokat.
Mi hát a teendő? Bizonyosan egybe kell gyűlni a sokaságnak, mert meghallják, hogy eljöttél.
Azért cselekedjed azt, mit neked mondunk: Van közöttünk négy férfiú, kiknek fogadásuk vagyon.
Ezeket melléd vévén, szenteld meg magadat velök, és fizess érettök, hogy nyiressék meg fejöket; s így tudni fogják mindnyájan, hogy a miket felőled hallottak, hamisak, hanem hogy te is megtartván a törvényt, a szerint jársz.
Azok felől pedig, kik hittenek a pogányok közől, mi írtunk a végzés szerint, hogy megtartóztassák magokat a bálványoknak áldozottaktól, a vértől és fojtottól és a paráznaságtól.
Akkor Pál maga mellé vevén ama férfiakat, másnap megtisztúlván velök, a templomba méne, hirdetvén a tisztúlás napjainak eltelését, mígnem bemutattatik mindenikért közőlük az áldozat.
Midőn pedig a hét nap eltelt, azok a zsidók, kik Ásiából valának, meglátván őt a templomban, fölzendíték az egész népet, és kezeiket rája veték, kiáltván:
Izraeli férfiak! segítsetek. Ez azon ember, ki a nép, a törvény és e hely ellen tanít mindenütt mindenkit; azonfelül a pogányokat is behozta a templomba, és megfertőztette ezt a szent helyet.
Mert látták az efezusi Trofimust a városban ővele, kiről azt vélték, hogy Pál vezette be a templomba.
És fölzendűle az egész város, és lőn a népnek csoportozása. És megragadván Pált, kihurczolák őt a templomból, és az ajtók mindjárt bezárattak.
Midőn pedig már azon voltak, hogy őt megöljék, hirűl esett a sereg ezredesének, hogy egész Jerusalem fölzendűle.
Ki legottan vitézeket vévén maga mellé és századosokat, lesiete hozzájok. Kik mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszűnének verni Pált.
Akkor oda járúlván az ezredes, megfogá őt és megkötözteté két lánczczal; és kérdezé, kicsoda és mit cselekedett?
A népsereg ugyan különféléket kiáltozott; de mivel bizonyost nem érthete a zaj miatt; a várba viteté őt.
És mikor a lépcsőkhöz ért, történék, hogy a vitézek által kellett vitetnie, a nép erőszaktétele miatt.
Mert követé őt a népsokaság, kiáltván: Öld meg őt!
És midőn már közel volt, hogy bevezettessék Pál a várba, mondá az ezredesnek: Szabad-e valamit hozzád szólanom? Ki mondá: Tudsz görögűl?
Nem te vagy-e amaz egyiptomi, ki e napok előtt lázadást indítottál, és négyezer orgyilkos férfiút vittél ki a pusztába?
És mondá neki Pál: Én zsidó ember vagyok ugyan Tarzusból, Cilícia nevezetes városának polgára; de kérlek, hagyj szólanom a néphez.
És midőn amaz megengedte, Pál a lépcsőkön állván, inte kezével a népnek; és nagy hallgatás lévén, zsidónyelven szóla, mondván:
Pál igazolja magát. A zsidók meg akarják ölni, a helytartó meg akarja ostoroztatni; de Pál romai polgárjogára hivatkozik.
Atyámfiai, férfiak és atyák! halljátok mentségemet, melyet most elétek adok.
Kik hallván, hogy zsidó nyelven szól nekik, még inkább elcsendesedének.
És mondá: Én zsidó férfiú vagyok, Cilícia Tarzusában születtem, de e városban neveltettem föl, Gamáliel lábainál taníttattam az atyai törvény igazsága szerint, buzgó követője lévén a törvénynek, valamint ma ti is mindnyájan vagytok.
Én ez utat halálig üldöztem, megkötözvén és őrizet alá adván férfiakat és asszonyokat;
mint a papifejedelem bizonyságot tesz nekem mind a vénekkel együtt, kiktől leveleket is vévén, Damaskusba menék az atyafiakhoz, hogy onnan kötözve hozzam őket Jerusalembe megbüntetés végett.
Lőn pedig, midőn mentem, és Damaskushoz közeledtem, déltájban hirtelen nagy világosság vőn engem körűl az égből.
És leesvén a földre, szózatot hallék, mely mondá nekem: Saul, Saul! miért üldözesz engem?
Én pedig felelék: Ki vagy? Uram! És mondá nekem: Én vagyok a názáreti Jézus, kit te üldözesz.
És a kik velem valának, a világosságot láták ugyan, de annak szavát, ki velem szólott, nem hallák.
És mondám: Mit cselekedjen? Uram! Az Úr pedig mondá nekem: Fölkelvén, menj Damaskusba, és ott megmondatik neked mindaz, mit cselekedned kell.
És mivel nem láttam ama világosság fénye miatt, kézenfogva vezettetvén útitársaimtól, Damaskusba jövék.
Ananiás pedig, egy törvény szerinti istenfélő ember, kinek bizonysága vagyon minden ottlakó zsidóktól,
hozzám jövén, és mellém állván, mondá nekem: Saul, atyámfia! láss. És én meglátám őt azon órában.
Ő pedig mondá: A mi atyáink Istene eleve elrendelt téged, hogy megtudjad az ő akaratját, és lássad amaz igazat, és szózatot hallj az ő szájából;
mert tanúja leszesz minden ember előtt azokról, a miket láttál és hallottál.
És most mit késel? Kelj föl kereszteltessél meg, és mosd le bűneidet, segitségűl híván az ő nevét.
Lőn pedig, midőn visszatértem Jerusalembe, és imádkoztam a templomban, hogy elmémben elragadtatám,
és látám őt, a mint mondá nekem: Siess, és menj ki hamar Jerusalemből, mert nem fogadják be bizonyságtételedet énfelőlem.
És én mondám: Uram! ők tudják, hogy én valék, ki bezárattam a tömlöczbe, és vertem a zsinagógákban azokat, kik hisznek vala benned; [Apost.cs. 8,3.]
és mikor Istvánnak, a te tanúdnak vére ontaték, én ott állván, egyetérték velök, és őrzém az őt megölők ruháit. [Apost.cs. 7,57.]
És mondá nekem: Menj el, mert én téged messze, a pogányokhoz küldelek.
Meghallgaták őt mindez igéig; de ekkor fölemelék szavokat, mondván: Veszítsd el e földről az ilyent, mert nem méltó, hogy ez éljen.
Midőn azok kiáltozának, elvetvén ruháikat, és port hányván az égre,
parancsolá az ezredes, hogy őt a várba vigyék, ostorokkal verjék és kínozzák meg őt, megtudandó, miokért kiáltanak úgy rája.
És mikor megkötözték őt szíjakkal, mondá Pál a mellette álló századosnak: Szabad-e nektek romai polgárt s még el nem itéltet megostorozni?
A százados hallván ezt, az ezredeshez járula, és jelenté neki, mondván: Mit akarsz cselekedni? ez az ember romai polgár.
Hozzája menvén pedig az ezredes, mondá neki: Mondd meg nekem, ha romai vagy-e te? Ő pedig felelé: Igen is.
És mondá az ezredes: Én nagy pénzen jutottam e polgársághoz. És Pál felelé: Én pedig már abban születtem.
Legottan eltávozának tehát tőle, kik őt kínzandók valának. Az ezredes is félt, miután megtudta, hogy romai polgár, és hogy megkötöztette őt.
Következő nap pedig biztosabban meg akarván tudni, mi okból vádoltatik a zsidóktól, feloldozá őt, és parancsolá, hogy gyűljenek egybe a papok és az egész gyülekezet; és eléhozván Pált, közéjök állitá.
Pál igazolja magát a főtanács előtt; a főpap parancsára megveretik; szakadást idéz elő a farizeusok és szadduceusok között. Jézus megjelen neki. Egy, az ő élete ellen forralt összeesküvés felfödöztetik, és Pál azért Cezareába vitetik.
Pál pedig a gyülekezetre tekintvén, mondá: Atyámfiai, férfiak! én teljes jó lelkiismerettel forgottam az Isten előtt e mai napiglan.
Ananiás pedig, a papifejedelem, parancsolá az ottállóknak, hogy üssenek szájára.
Akkor mondá Pál neki: Megver téged az Isten, te fehérített fal! Ott ülsz, hogy a törvény szerint itélj, és te a törvény ellen veretsz engem.
Mondák neki az ottállók: Az Isten főpapját átkozod-e?
Mondá pedig Pál: Nem tudtam, atyámfiai, hogy a papifejedelem. Mert írva vagyon: A te néped fejedelmét ne átkozzad. [Móz. II. 22,28.]
Tudván pedig Pál, hogy azok egyik része a szadduceusoké, másik a farizeusoké, felkiálta a gyülekezetben: Atyámfiai, férfiak! én farizeus vagyok, a farizeusok fia. A halottak feltámadásának reménye miatt itéltetem én. [Filip. 3,5.]
És a mint ezeket mondotta, egyenetlenség lőn a farizeusok és szadduceusok között, és megoszlott a sokaság.
Mert a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják. [Máté 22,23.]
Lőn pedig nagy kiáltás. És fölkelvén némely farizeusok vitaták, mondván: Semmi gonoszt nem találunk ez emberben; hátha a Lélek szólott neki, vagy az angyal?
És midőn nagyra nőtt az egyenetlenség, félvén az ezredes, hogy Pált szét ne szaggassák, parancsolá a vitézeknek, hogy menjenek le, és ragadják ki őt közőlük, és vigyék a várba.
A következő éjszakán pedig melléje állván az Úr, mondá: Állhatatos légy, mert a mint bizonyságot tettél felőlem Jerusalemben, úgy kell Romában is bizonyságot tenned.
Mikor pedig megviradott, a zsidók közől némelyek összeállának, és fogadást tőnek, mondván: hogy nem esznek, s nem isznak, míg Pált meg nem ölik.
Többen valának pedig negyven férfiúnál, kik ez összeesküvést tették.
Ezek a papifejedelmekhez és vénekhez menének, és mondák: Fogadással fogadtuk föl, hogy semmit nem ízlelünk, míg Pált meg nem öljük.
Most azért a gyülekezettel együtt tegyetek jelentést az ezredesnek, hogy hozza őt ismét elétek, mintha valami bizonyosabbat akarnátok megtudni felőle; mi pedig mielőtt elközelget, készek vagyunk őt megölni.
Mikor pedig Pál húgának fia meghallotta ez incselkedést, eljövén, beméne a várba, és megjelenté Pálnak.
Pál pedig magához híván egyet a századosok közől, mondá: Ez ifjat vidd az ezredeshez, mert valami jelenteni valója van.
Ki maga mellé vevén őt, elvezeté az ezredeshez, és mondá: A fogoly Pál kért engem, hogy ez ifjat vezessem hozzád, mert beszéde van veled.
Kézen fogva pedig az ezredes, félre ment vele, és kérdezé őt: Mi jelenteni valód van nekem?
Ő pedig mondá: A zsidók elvégezték, azon kérést tenni hozzád, hogy a holnapi napon hozd elé Pált a gyülekezetbe, mintha valami bizonyosabbat akarnának kitudni felőle;
de te ne higy nekik, mert közőlük többen incselkednek ellene negyven férfiúnál, kik felfogadták, hogy nem esznek s nem isznak, míg meg nem ölik őt; és már készen vannak, várván a te izenetedet.
Az ezredes tehát elbocsátá az ifjat, ráparancsolván, ne mondja senkinek, hogy ezeket neki megjelentette.
És eléhiván két századost, mondá nekik: Készítsetek föl kétszáz vitézt, hogy Cezareáig menjenek, hetven lovassal és kétszáz dárdással az éjnek harmadik órája után.
Barmokat is szerezzetek, hogy Pált felültetvén, békével vigyék Félixhez, a helytartóhoz.
(Mert fél vala, netalán a zsidók ezt elragadják és megöljék, ő pedig azután rosz hírbe jőjön, mintha pénzzel vesztegették volna meg.)
Levelet is íra, ily tartalommal: Klaudius Líziás, a legjobb helytartónak, Félixnek üdvözletet!
Ezt a férfiút, kit a zsidók megfogván, meg akartak ölni, seregemmel odaérkezvén, kiragadtam, és megértettem, hogy ő romai.
Tudni akarván pedig az okot, melyet ellene vetnek vala, bevivém őt az ő gyülekezetökbe.
És úgy találtam, hogy az ő törvényöket illető kérdések miatt vádoltatik, semmi, halálra vagy fogságra méltó vétke nem lévén.
Azonban, mivel nekem bejelentetett az ő incselkedésök, melyeket neki vetettek, hozzád küldém őt, kijelentvén a vádlóknak is, hogy hozzád folyamodjanak. Légy jó egészségben!
A vitézek tehát a nekik adott parancs szerint, fölvévén Pált, elvezeték éjjel Antipatrisba.
És másnap elbocsátván a lovasokat, hogy vele menjenek, visszatérének a várba.
Amazok mikor Cezareába jutottak, a levelet átadván a helytartónak, Pált is eléje állíták.
Elolvasván a levelet, kérdezé, melyik tartományból való? és megértvén, hogy Cilíciából.
Meghallgatlak téged, úgymond, mikor vádolóid eljőnek. És parancsolá, hogy Heródes tanácsházában őriztessék.
Pál vádoltatván Félix előtt, védi magát, és az itélet felfüggesztetik. Beszél Félix előtt, és két évig marad fogságban.
Öt nap múlva pedig leméne a papifejedelem, Ananiás, némely vénekkel, és egy Tertullus nevű ügyvéddel, kik a helytartóhoz járulának Pál ellen.
És előidézvén Pált, kezdé vádolni Tertullus, mondván: Mivelhogy nagy békeségben élünk általad, és sok jobbra fordúl a te gondviselésed által;
ezt mindenkor és mindenütt teljes hálával fogadjuk, oh legjobb Félix!
De hogy tovább ne tartóztassalak téged, kérlek, röviden hallgass meg minket a te kegyelmességed szerint.
Mi ezen embert ártalmasnak találtuk, ki lázadást indít minden zsidók között az egész világon, és kezdője a nazarenusok pártos szakadásának;
ki a templomot is megfertőztetni törekedett, s kit meg is fogván, törvényünk szerint akartunk elitélni.
De ránk jövén Líziás, az ezredes, nagy erőszakkal kiragadta őt kezeinkből,
parancsolván, hogy az ő vádolói tehozzád jőjenek. Te pedig midőn kihallgatod, megértheted tőle mindezeket, melyekről mi őt vádoljuk.
Erősiték ezt a zsidók is, mondván, hogy ezek így vannak.
Felele pedig Pál (midőn intett neki a helytartó, hogy szóljon): Tudván, hogy sok esztendőtől te vagy birája e nemzetnek, jó lélekkel megfelelek magamért.
Ugyanis, megértheted, hogy nincs több tizenkét napjánál, mióta fölmentem Jerusalembe imádkozni.
És sem a templomban nem találtak engem, hogy valakivel vitatkoztam, vagy zendűlést indítottam volna a sokaság között, sem a zsinagógákban,
sem a városban; s nem bizonyíthatják be neked, a mikről most engem vádolnak.
Ezt pedig megvallom előtted, hogy azon vallás szerint, melyet szakadásnak mondanak, úgy szolgálok az Atyának s az én Istenemnek, hogy hiszem mindazokat, mik a törvényben és a prófétákban írva vannak,
reménységem lévén az Istenben, hogy a mit ezek is várnak, jövendő leszen az igazak és gonoszok feltámadása. [Apost.cs. 23,6.]
Azon igyekszem én is, hogy szemrehányástól ment lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkoron.
Több esztendő múlva pedig eljöttem, hogy alamizsnát osztogassak nemzetségemnek, és áldozatokat és fogadásokat tegyek.
Ezekben találtak engem a templomban megtisztúlva, nem sereggel, sem háborgással
némely ásiai zsidók, kiknek jelen kell vala lenniök, és vádolniok, ha panaszuk volna ellenem;
vagy akár ezek is mondják meg, ha valami gonoszságot találtak bennem, midőn a gyülekezetben állottam,
hacsak nem ez egy szót, melylyel kiáltottam, közöttük állván: hogy a halottak feltámadása miatt itéltetem én ma tőletek. [Apost.cs. 23,6.]
És Félix elhalasztván a dolgot, ki bizonyost tudott ez út felől, mondván: Mikor Líziás, az ezredes lejő, meghallgatlak titeket.
És parancsolá a századosnak, hogy őrizze őt, és megnyugodni hagyja, és senkit övéi közől el ne tiltson a neki teendő szolgálattól.
Nehány nap múlva pedig eljövén Félix feleségével, Druszillával, ki zsidó asszony vala, eléhivá Pált, és hallá tőle a Jézus Krisztusban való hitet.
De midőn az igazságról és tisztaságról s a jövendő itéletről beszélt, megrettenvén Félix, felelé: Mostanra elég, elmehetsz; alkalmas időben majd eléhivatlak téged.
Reméllvén egyszersmind, hogy Páltól pénzt fog kapni, gyakorta el is hivatá őt, és beszélgetett vele.
Két esztendő elteltével pedig Félix utódja Portzius Fesztus lőn. Félix pedig kedveskedni akarván a zsidóknak, Pált a fogságban hagyá.
Pál Fesztus előtt vádoltatik, védi magát, és ügyét a császárhoz föllebezi. Agrippa király és Bernice Cezareába jőnek, értesűlvén Pál ügyéről, kivánják őt hallani.
Fesztus megérkezvén a tartományba, harmadnap múlva fölméne Cezareából Jerusalembe.
És hozzájárulának a papifejedelmek és a zsidók főemberei Pál ellen, és kérék őt,
kedvezést könyörögve magoknak őellene, hogy Jerusalembe hozassa őt, tőrt vetvén ellene, hogy megöljék őt az úton.
Fesztus pedig felelé, hogy Pál Cezareában tartatik, neki pedig hamar el kell mennie.
A kik tehát közőletek (úgymond) előkelők, együtt lemenvén, ha valami vétek van a férfiúban, vádolják őt.
S nem késvén közöttük tovább nyolcz vagy tíz napnál, leméne Cezareába, és másnap törvényszéket ülvén, Pált eléhozatá.
Ki midőn eléhozatott, körülállák őt a Jerusalemből lejött zsidók, sok és súlyos vádakat hozván föl ellene, melyeket be nem bizonyíthatának;
mivel Pál kimenté magát: hogy sem a zsidók törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen semmit sem vétettem.
Fesztus pedig kedveskedni akarván a zsidóknak, felelvén Pálnak, mondá: Akarsz-e Jerusalembe fölmenni, és ott megitéltetni ezekről énelőttem?
Pál pedig mondá: A császár itélőszéke előtt állok, ott kell megitéltetnem. A zsidóknak nem vétettem, mint te jobban tudod.
Mert ha vétettem, vagy halálra méltót cselekedtem, kész vagyok meghalni; de ha semmi sincs azokban, mikkel ezek engem vádolnak, senki sem adhat ki nekik engem. A császárra hivatkozom.
Akkor Fesztus a gyülekezettel szólván, felelé: A császárra hivatkoztál, a császárhoz mégy.
És nehány nap múlva Agrippa király és Bernice lejövének Cezareába, Fesztust köszönteni.
És több napot töltvén ott, Fesztus emlitést tőn Pál felől a királynak, mondván: Egy férfiú fogságban hagyatott itt Félixtől,
ki iránt, midőn Jerusalemben valék, hozzám jövének a papifejedelmek és a zsidók vénei, kérvén, hogy őt halálra itéljem.
Én felelém nekik: hogy a romaiaknál nem szokás halálra itélni valamely embert, mielőtt annak, ki vádoltatik, meg nem jelennek vádolói, és hely nem adatik önvédelmére, hogy magát vétkeiből kitisztázhassa.
Mikor tehát idegyűltek, minden haladék nélkül, másnap itélőszéket ülvén, eléhozatta a férfiút.
Ki ellen fölállottak a vádolók, de semmi okot nem hoztak elé, mikből én gonoszt gyaníthattam volna.
Hanem valami kérdéseket hoztak föl ellene az ő babonaságukról, és valami megholt Jézus felől, kiről Pál azt mondá? hogy él.
Én pedig vonakodván az efféle kérdésektől, mondám: akar-e menni Jerusalembe, és ezekről ott megitéltetni?
De Pál fölebbvivén ügyét, a császári szék vizsgálatára akart megtartatni; parancsolám tehát őriztetni őt, míg elküldöm a császárhoz.
Agrippa pedig mondá Fesztusnak: Magam is akarnám ez embert hallani. Holnap, úgymond, meghallod őt.
Másnap tehát, mikor eljött Agrippa és Bernice nagy pompával, és bementek a kihallgató terembe a hadfőnökökkel és a város főembereivel, Fesztus parancsára Pál elővezetteték.
És mondá Fesztus: Agrippa király és minden férfiak, kik együtt vagytok velünk, látjátok ezt, kiről a zsidók egész sokasága szólott nekem Jerusalemben, kérvén és kiáltván, hogy ennek nem kellene tovább élnie.
Én pedig úgy találtam, hogy semmi halálra méltót nem cselekedett. Azonban ő a császárra hivatkozván, elhatároztam őt elküldeni.
De nem tudok felőle bizonyost írni az úrnak. Azért elétek hoztam őt, és leginkább teeléd, Agrippa király! hogy az ő kikérdeztetése után legyen mit írnom.
Mert oktalanságnak látszik előttem, a foglyot elküldeni, és annak ügyéről jelentést nem tenni.
Pál védi magát Agrippa előtt. Fesztus őt esztelennek tartja, Agrippa ártatlannak.
Agrippa pedig mondá Pálnak: Megengedtetik neked, magadért szólanod. Akkor Pál kinyujtván kezét, elkezdé védelmét.
Szerencsémnek tartom, Agrippa király! hogy mindazokról, mikben vádoltatom a zsidóktól, ma előtted védhetem magamat;
leginkább, mivel te tudod a zsidók minden szokásait és kérdéseit; azért kérlek, hogy béketűréssel hallgass meg engem.
Életemet ifjúságomtól, mely kezdettől nemzetségem között Jerusalemben folyt le, a zsidók mindnyájan ismerik.
Tudván felőlem kezdettől (ha bizonyságot akarnak tenni), hogy a mi vallásunknak legszigorúbb felekezete szerint éltem, mint farizeus. [Apost.cs. 23,6.]
És most itélet alatt azon reménység miatt állok, mely atyáinkhoz az Isten igérete szerint lett,
melyre a mi tizenkét nemzetségünk, éjjelnappal szolgálván, reméll eljutni. Ezen reménység miatt vádoltatom én, oh király, a zsidóktól.
Mi hihetetlent találtok abban, hogy Isten a halottakat föltámasztja?
Én is azt véltem ugyan, hogy a názáreti Jézus neve ellen nekem sok ellenkező dolgot kell cselekednem;
a mint cselekedtem is Jerusalemben, mert én sokat zárattam tömlöczökbe a szentek közől a papifejedelmektől nyert hatalommal, és azok ellen, kik megölettek, szavazatomat adtam. [Apost.cs. 8,3.]
És minden zsinagógában gyakorta megbüntetvén őket, káromlani kényszerítém; és fölöttébb dühösködvén ellenök, üldözém őket egész az idegen városokig.
E közben, midőn Damaskusba mentem fölhatalmazással és a papifejedelmek engedelméből, [Apost.cs. 9,2–15. 22,4–15.]
délben az úton látám, oh király! hogy mennyből a nap fényét meghaladó világosság vett körűl engem és azokat, kik velem együtt valának.
És midőn mi mindnyájan leestünk a földre, nekem szóló szózatot hallék zsidó nyelven: Saul, Saul! miért üldözesz engem? Nehéz neked az ösztön ellen rugdalóznod.
Én pedig mondám: Ki vagy? Uram! Az Úr pedig mondá: Én vagyok Jézus, kit te üldözesz.
De kelj föl és állj lábaidra, mert azért jelentem meg neked, hogy téged szolgámmá és bizonysággá rendeljelek azokról, miket láttál, és azokról, miket nyilatkoztatni fogok neked,
kiragadván téged ama nép és pogányok közől, kikhez én most téged küldelek,
megnyitni szemeiket, hogy a sötétségből világosságra, a sátán hatalmából Istenhez térjenek; hogy nyerjenek bűnbocsánatot és osztályrészt a szentek között ama hit által, mely bennem vagyon. [Izai. 35,5. Efez. 1,18.]
Azért, oh Agrippa király! nem voltam engedetlen a mennyei látomásnak;
hanem először azoknak, kik Damaskusban vannak és Jerusalemben és Judea minden tartományában, és a pogányoknak hirdetém, hogy tartsanak bűnbánatot és térjenek Istenhez, a bűnbánat méltó cselekedeteit gyakorolván.
Ez okért a zsidók engem, midőn a templomban valék, megfogván, meg akarának ölni. [Apost.cs. 21,31.]
De Isten segitségével megoltalmaztatván, a mai napig fennállok, bizonyságot tévén kicsinynek, nagynak, és semmit sem mondván azon kivűl, a mi jövendőt a próféták és Mózes mondottak: [Luk. 24,44.]
hogy Krisztus szenvedni fog, hogy első lesz a halottak föltámadásában, hogy világosságot hirdet a népnek és a pogányoknak. [Ján. 1,4.9.]
Midőn igy szólott mentségére, Fesztus nagy szóval mondá: Esztelenkedel, Pál! a sok tudomány téged esztelenségre visz.
És Pál: Nem esztelenkedem (úgymond) jó Fesztus! hanem az igazság és józanság igéit beszélem.
Mert ezeket tudja a király, kihez bátran is szólok, mivel ezekből, úgy vélem, nincs, a mit ne tudna; minthogy ezekből semmi sem történt alattomban.
Hiszesz-e, Agrippa király, a prófétáknak? tudom, hogy hiszesz.
Agrippa pedig Pálnak: Kicsinyben múlik, s majd rábeszélsz engem, hogy kereszténynyé legyek.
És Pál: Kivánom az Istentől mind kicsinyben, mind nagyban, hogy nemcsak te, hanem mind a kik hallják is, ma olyanokká legyenek, a minő én vagyok, kivévén e bilincseket.
És fölkele a király s a helytartó, és Bernice s a kik mellettök ülnek vala.
És midőn félrevonúltak, szólának egymáshoz, mondván: Semmi, halálra vagy fogságra méltót nem cselekedett ez az ember.
Agrippa pedig mondá Fesztusnak: Elbocsáthatnók ez embert, ha a császárra nem hivatkozott volna.
Pál hajóra szállittatik, hogy, mint fogoly, Romába vitessék. Tengeri vihar és hajótörés.
Elvégeztetvén pedig, hogy Olaszországba evezzen, Pál a többi foglyokkal a császári seregből való Julius nevű századosnak adaték át.
Beszállván az adrumétumi hajóba, s elkezdvén evezni Ásia határai mellett, elindúlánk, velünk lévén a Macedoniából való tesszalonikai Arisztarkus. [Ap.cs. 19,29. Kor. II. 11,25.]
Másodnap Szídonba jutánk. Julius pedig Pállal emberségesen bánván, megengedé, hogy barátihoz menjen, s azok gondját viseljék.
Mikor onnét elindúltunk, Ciprusba evezénk, azért, hogy ellenkező szél vala.
És Cilícia s Pamfília tengerén átevezvén, jutánk Lisztrába, mely Líciában vagyon.
És ott találván a százados egy Olaszországba evező alexandriai hajót, abba szállíta át minket.
És több napig késedelmes volt hajózásunk, s alig jutottunk Gnídus felé, a szél gátolván minket, Krétába evezénk Szalmone mellett.
És e mellől csak alig evezvén el, egy helyre jutánk, mely jó kikötőnek hivatik, melyhez közel vala Talassza városa.
Igy eltöltvén sok időt, és nem lévén már bátorságos az evezés, mivelhogy már a böjt is elmúlt, inté őket Pál,
mondván nekik: Férfiak! úgy látom, hogy alkalmatlan, és nem csak a tehernek és hajónak, de még életünknek is igen veszélyes kezd lenni a hajózás.
De a százados inkább hitt a hajóigazgatónak és a kormányosnak, mint annak, mit Pál mondott.
És mivel a kikötő nem vala alkalmas telelésre, legtöbben azt adák tanácsúl, hogy onnan elhajózzanak, ha valami módon el lehetne jutni Fenicébe telelésre, mi Krétának délre és nyugatra néző kikötője.
Fúván pedig a déli szél, azt vélék, hogy szándékukat véghez vihetik, azért Asszostól elindúlván, Kréta mellett evezének.
De nem sokára ellene támada a Tífon, vagyis az éjszakkeleti szélvész.
És elragadtatván a hajó, nem vehete erőt a szélvész ellen, szélnek eresztetvén tehát a hajó, úgy vitettünk.
Egy Kauda nevű szigetre találván, alig teheténk szert egy csónakra.
Melyet fölvonván, hogy segítsenek, körűlövezék a hajót; s félvén, hogy fövénytorlásra ne akadjanak, lebocsáták a vitorlákat, és eképen vitetének.
Az erős szélvésztől hányatván pedig, másodnap kivetének a teherből;
és harmadnap saját kezeikkel veték ki a hajó eszközeit.
Több napig pedig sem napot sem csillagokat nem látván, s a nem csekély szélvész folyvást tartván, már elveszett szabadúlásunk minden reménye.
És a sok böjtölés után, Pál fölállván közöttük, mondá: Jó lett volna ugyan, oh férfiak, rám hallgatni s el nem indúlni Krétából, elkerűlhettük volna e viszontagságot és e kárt;
de most is intelek titeket, hogy jó reménységben legyetek; mert közőletek senki élete sem vesz el, hanem csak a hajó.
Mert mellém álla az éjjel azon Isten angyala, kié én vagyok, és a kinek szolgálok,
mondván: Ne félj, Pál! a császár előtt meg kell jelenned; és íme az Isten neked ajándékozta mindazokat, kik veled eveznek.
Azért jó reménységben legyetek, férfiak! hiszem az Istent, hogy úgy lesz, a mint megmondatott nekem.
Bizonyos szigetre kell pedig eljutnunk.
Mikor már a tizennegyedik éjszaka bekövetkezett, az ádriai tengeren evezvén, éjféltájban úgy vélék a hajósok, hogy valami tartományt látnak.
Kik le is bocsátván a fenékmérőt, húsz ölnyinek találák; onnan kevéssé tovább menvén, tizenöt ölnyinek találák.
Félvén pedig, hogy szirtes helyekre ne akadjunk, a hajó hátuljáról négy horgonyt vetvén ki, várák a napfelköltét.
A hajósok pedig ki akarván szökni a hajóból, mikor a csónakot a tengerbe bocsátották azon szín alatt, mintha a hajó orráról a horgonyokat akarnák kivetni,
mondá Pál a századosnak és a vitézeknek: Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadúlhattok.
Akkor a vitézek elmetszék a csónak köteleit, és ki hagyák azt esni.
És midőn viradni kezdett, kéré Pál mindnyájokat, hogy egyenek, mondván: Tizennégy napja ma, hogy a várakozás miatt étlen vagytok, semmit nem évén.
Azért kérlek titeket, hogy egyetek a ti egészségtekért; mert senkinek közőletek haja szála sem vesz el fejéről.
És mikor ezeket mondotta, vévén a kenyeret, hálát ada Istennek mindnyájok láttára, és megszegvén azt, enni kezde.
Erre felbátorodván mindnyájan, ők is evének.
Valánk pedig összesen a hajóban kétszáz hetvenhatan.
És megelégedvén az étellel, megkönnyiték a hajót, tengerbe hányván a búzát.
Mikor pedig egészen megviradott, nem ismerék a földet, de egy tengeröbölt vevének észre, melynek partja vala, oda szándékozának jutni a hajóval, ha lehetne.
És fölszedvén a horgonyokat, tengerre ereszkedének, egyszersmind megeresztvén a kormányfoglalókat is, és felvonván a vitorlát a szellő fúvása szerint, igyekeznek vala a part felé.
De kettős tengeráradatba vitetvén, a hajó megütközék, és orra megakadván, mozdúlatlan maradt, hátulját pedig roncsolni kezdé a tengeráradat.
Ekkor a vitézek tanácsa az vala, hogy öljék meg a foglyokat, netalán valamelyik kiúszván, elszaladjon.
De a százados Pált meg akarván tartani, eltiltá őket ettől, és parancsolá, hogy a kik úszni tudnak, először bocsátkozzanak le, hogy a szárazra jutván, megmenekedjenek.
A többit pedig deszkákon vivék ki, némelyeket pedig hajódarabokon. És így lőn, hogy mindnyájan kimenekvének a szárazföldre.
Pál Malta szigetén. A vipera-kigyó csipése nem árt neki. A betegeket meggyógyítja a szigeten. Romába érkezvén, ott két évig tartózkodik.
És midőn kimenekedtünk, akkor megtudók, hogy Melitának hivatik a sziget. Az idegen lakosok pedig nem kevés emberséggel viseltetnek vala hozzánk.
Mert nagy tüzet rakván, jól fogadának mindnyájunkat a ránk eredő zápor és a hideg miatt.
Mikor pedig Pál sok száraz venyigét szedett, és azt a tűzre tette, egy vipera-kigyó a melegtől kibújván, kezére ragada.
Az idegen lakosok látván a kigyót az ő kezén függeni, mondák egymásnak: Bizonyosan gyilkos ez ember, miután kimenekedett a tengerből, a boszúállás nem hagyja őt élni.
Ő pedig lerázván a kigyót a tűzbe, semmi bajt nem érze. [Márk 16,18.]
Amazok azt vélék, hogy földagadván, mindjárt eldől, és meghal. De sokáig várván, és látván, hogy semmi baja nem történik, más gondolatra jöttek, s istennek mondák őt. [Apost.cs. 14,11.]
Ama helyeken pedig majorjai voltak a sziget főemberének, kinek Publius vala neve, ki minket befogadván, harmadnapig emberségesen tarta.
Történék pedig, hogy Publius atyja hideglelésben és vérhasban szenvedve, feküvék. Kihez Pál beméne, és miután imádkozott és rája tette kezeit, meggyógyítá őt. [Máté 8,14.]
Ez meglévén, mindnyájan, kik a szigetben betegek valának, hozzája menvén, megyógyúlának.
Kik sok tisztességgel is megbecsültek minket, s midőn hajóra keltünk, a mire szükségünk volt, azzal elláttak.
Három hónap múlva pedig egy alexandriai hajón evezénk, mely a szigeten telelt vala, s melynek Kasztor és Pollux vala czímere.
És midőn Szirakúzába jutottunk, ott maradánk harmadnapig.
Onnan kerűlvén, Régiumba érkezénk; és egy nappal azután a déli szél fúván, másod nap jutánk Puteoliba,
hol atyafiakat találván, kérének minket, hogy maradjunk nálok hét napig. És úgy menénk Romába.
A honnét, mikor meghallották az atyafiak, elénk jövének Appius piaczáig és a három Tabernáig. Kiket meglátván Pál, hálát ada Istennek, és bizodalmat vőn.
Mikor pedig Romába jutottunk, megengedteték Pálnak, hogy maga maradjon az őt őrző vitézzel.
Harmadnap múlva pedig magához hivatá a főzsidókat. És midőn egybegyűltek, mondá nekik: Atyámfiai, férfiak! én bár semmit nem cselekedtem a nép ellen, sem az ősi szokások ellen, fogva adattam Jerusalemből a romaiak kezébe.
Ezek kérdőre vonván engem, el akarának bocsátani, mivelhogy semmi halálra méltó ok nem volt bennem. [Apost.cs. 25,25. 26,31. 23,29. 24,26.]
De a zsidók ellene mondván, kényszerűltem a császárra hivatkozni, nem mintha nemzetemet akarnám vádolni. [Apost.cs. 25,11.]
Ezokért kivántalak tehát titeket látni, és szólani veletek; mert Izrael reménységeért vétettem körűl e lánczczal. [Apost.cs. 26,6. s követk.]
Azok pedig mondák neki: Mi sem levelet nem vettünk felőled Judeából, sem az idejövő atyafiak közől senki sem jelentett vagy szólott valami roszat felőled.
Azonban kivánjuk tőled hallani, minő véleményben vagy; mert tudva van előttünk, hogy e vallásnak mindenütt ellene mondanak.
Tehát napot rendeltek neki, mikor igen sokan jövének hozzá a szállásra, kiknek bizonyságot tévén, szóla az Isten országáról, igyekezvén őket Jézusról meggyőzni Mózes törvényéből és a prófétákból reggeltől estig.
És némelyek elhivék a mondottakat, némelyek pedig nem hivék.
És mivel nem tudtak megegyezni egymás között, elmenének, Pál még egy szót mondván: Hogy jól mondotta a Szentlélek Izaiás próféta által atyáinknak,
így szólván: Menj e néphez és mondd nekik: Füllel hallotok, és nem értetek; s látván láttok, és át nem látjátok;
mert megvastagodott e nép szíve, és füleikkel nehezen hallanak, és szemeiket behúnyják, netalán hogy lássanak szemeikkel, és füleikkel halljanak, és értsenek szivökkel, és megtérjenek, és meggyógyítsam őket. [Izai. 6,9.10. Máté 13,14.15. Ján. 12,40.]
Tudva legyen tehát előttetek, hogy a pogányoknak küldetik Isten ez üdvözítése, és ők meghallgatják.
És midőn ezeket mondotta, kimenének tőle a zsidók, egymás között sokat vitatkozván.
Ő pedig két egész esztendeig marada szállásán, és mind elfogadá, kik hozzája mennek vala,
hirdetvén az Isten országát, és tanítván, a mik az Úr Jézus Krisztus felől vannak, teljes bátorsággal, tilalom nélkül.