SALAMON ÉNEKEK ÉNEKE.
Én 1
A menyasszony epedő óhajtása. A szeretők kölcsönös tetszése egymásban.
(Menyasszony). Csókoljon meg engem az ő szája csókjával; mert jobbak a te emlőid a bornál,
legjobb drágakenetekkel illatozók. Kiöntött olaj a te neved; azért szeretnek téged a leánykák.
Vonj engem, utánad futunk, keneteid illatára. Bevisz engem a király lakházába; örvendezünk és vigadunk benned, megemlékezvén emlőidről inkább, mint a borról; az igazak szeretnek téged.
Fekete vagyok, de szép, Jerusalem leányai! mint Cédár sátorai, mint Salamon szőnyegei.
Ne nézzetek úgy rám, hogy feketés vagyok, mert a nap vette el szinemet; anyám fiai harczoltak ellenem, a szőllőkben őrzővé tettek engem; de én szőllőmet nem őrzöttem.
Jelentsd meg nekem te, kit az én lelkem szeret, hol legeltetsz, hol nyugszol délben, hogy ne kelljen bolyongani társaid nyájai után.
(Vőlegény). Ha magadat nem ismered ki, oh asszonyok legszebbje! menj ki, és eredj a nyájak nyomdokai után, és legeltesd gödölyéidet a pásztorok sátrai mellett.
Fáraó szekereibe fogott lovaimhoz hasonlítalak téged, én szeretőm!
Szépek orczáid, mint a gerliczeéi, és nyakad, mint a nyakékszer.
Ezüsttel czifrázott arany ékszereket csinálunk neked.
(Menyasszony). Mikor a király nyughelyén vagyon, illatát adja nárduszom.
(Menyasszony). Az én szerelmesem mirrhabokréta nekem, mely emlőim között mulat.
Cziprus fürtje nekem az én szerelmesem Engaddi szőllőiből.
(Vőlegény). Ime te szép vagy, én szeretőm! ime te szép vagy, a te szemeid galambszemek.
(Menyasszony). Ime te szép vagy, én szerelmesem! és ékes; A mi ágyunk virágos.
Házaink gerendái czedrusból, mennyezeteink cziprusból.
A jegyesek folytatólag dicsérik egymást. A menyasszony vőlegénye karjaiban. Ezek elragadtatása és hűsége.
Én a mező virága vagyok, és a völgyek lilioma.
(Vőlegény). Mint a liliom a tövisek között, olyan az én barátném a leányok között.
(Menyasszony). Mint az almafa az erdők fái között, olyan az én szerelmesem a fiak között. A mi után kivánkoztam, annak árnyékában ülök; és az ő gyümölcse édes torkomnak.
Bevitt engem a boros pinczébe, elrendezte bennem a szeretetet.
Támogassatok engem virágokkal, erősítsetek engem almákkal; mert lankadok a szerelem miatt.
Balkeze fejem alatt, és jobbja megölel engem.
(Vőlegény). Kényszerítlek titeket, Jerusalem leányai, a vadkecskékre és mezei szarvasokra: föl ne költsétek, és föl ne serkentsétek az én szeretőmet, valamig maga nem akarja.
(Menyasszony). Az én szerelmesem szava! ime ő jön szökellve a hegyeken, átszökellve a halmokat.
Hasonló szerelmesem a vadkecskéhez és a szarvasok fiához; ime falunk mögött áll ő, nézve az ablakon, nézdelve a róstélyon át.
Ime az én szerelmesem szól nekem: Kelj föl, siess, én barátném, galambom, szépem! és jőj.
Mert már a tél elmúlt, a záporeső elvonúlt és eltávozott;
virágok jelentkeznek földünkön, a szőllőmetszés ideje eljött, a gerlicze szava hallatszott földünkön;
a fügefa megtermé első gyümölcsét, a virágzó szőllők kiárasztják illatukat. Kelj föl, én barátném, én szépem! és jőj.
Én galambom a kőszikla üregeiben, a kerités hasadékában, mutasd meg nekem orczádat, zengjen szózatod füleimben, mert a te szavad édes, és arczod ékes.
Fogjátok meg nekünk a kisded rókákat, melyek pusztítják a szőllőket; mert a mi szőllőnk már virágzik.
Az én szerelmesem enyém, és én övé, ki a liliomok közt legeltet,
mig föltűnik a nap, és elmúlnak az árnyak. Térj vissza, légy hasonló, én szerelmesem, a vadkecskéhez és a szarvasok fiához Béter hegyein.
A menyasszony keresi kedvesét és megtalálja. A vőlegény, kinek karjaiban amaz alszik, Salamonhoz, a menyasszony Salamon ágyához és hordszékéhez hasonlíttatik.
Ágyamban éjenként kerestem, kit az én lelkem szeret; kerestem őt, és nem találtam.
Fölkelek, és körűljárom a várost, a szorosakon és utczákon keresem, kit az én lelkem szeret; kerestem őt, és nem találtam.
Elétaláltak az őrök, kik a várost őrzik. Láttátok-e, kit az én lelkem szeret?
S alig haladtam el mellettök, megtaláltam, kit az én lelkem szeret. Megfogtam őt, el sem bocsátom, mignem beviszem őt anyám házába, és szülőm kamarájába.
(Vőlegény). Kényszerítlek titeket, Jerusalem leányai, a vadkecskékre és a mezei szarvasokra, hogy föl ne költsétek, és föl ne serkentsétek az én szeretőmet, mig maga nem akarja.
Kicsoda ez, ki feljő a pusztából, mint a mirrha- és tömjén- és a fűszerárus minden fűszerének füstoszlopa?
Ime Salamon ágyát hatvan hős állja körűl Izrael legerősbjei közől;
mindnyájan kardokat tartók, és igen értők a harczhoz; kinekkinek oldalán szablyája az éjjeli félelmek miatt.
Hordszéket készíte magának Salamon a Libanon fáiból;
annak oszlopait ezüstből csinálta, támaszát aranyból, lépcsőjét bársonyból, közét szeretettel ékesítette föl Jerusalem leányaiért.
Menjetek ki, és lássátok, Sion leányai, Salamon királyt a koronával, melylyel megkoronázta őt anyja eljegyzése napján, és szívöröme napján.
A szeretők szépsége.
(Vőlegény). Mely szép vagy, én barátném! mely szép vagy! Szemeid galambszemek azonkivűl, mi belűl rejtezik. Hajad, mint a kecskenyájak, melyek Gálaád hegyéről jőnek föl.
Fogaid mint a megnyirt nyájak, melyek feljőnek az úsztatóból, mindenik kettős fajzattal, és meddő nincs közöttök.
Ajkaid, mint a bibor szalag, és beszéded édes. Mint a gránátalma czikke a te orczáid, azon kivűl, mi belűl rejtezik.
Nyakad, mint Dávid tornya, mely bástyákkal építtetett; ezer paizs függ arról, az erősök egész fegyverzete.
Két emlőd mint a vadkecske iker-fiacskái, melyek liliomok között legelnek.
Mig föltünik a nap, és elmúlnak az árnyak, elmegyek a mirrha-hegyre és a tömjén-halomra.
Egészen szép vagy, én barátném! és szeplő nincs tebenned.
Jőj le a Libanonról, én jegyesem! jőj le a Libanonról, jőj le, megkoronáztatol! (jőj le) Amana hegyéről, Szanir és Hermon tetejéről, az oroszlánok barlangjaiból, a párduczok hegyeiről.
Megsebesítetted szivemet, én húgom, jegyesem! megsebesítetted szivemet egy szemeddel, és nyakad egy hajfürtével.
Mely szépek a te emlőid, én húgom, jegyesem! szebbek emlőid a bornál, és keneteid illata minden fűszer fölött.
Lépesméz csöpög ajakidról, én jegyesem! méz és tej van nyelved alatt; és ruháid illata, mint a tömjén illata.
Berekesztett kert (vagy) én húgom, jegyesem! berekesztett kert, bepecsételt kútforrás.
Csemetéid, a gránát almafák paradicsoma, almagyümölcseikkel, cziprusok nárdusszal,
nárdusz és sáfrány, jóillatú nád és fahéj, a Libanon minden fájával mirrha és áloe minden drága kenettel,
kertek kútforrása, élővizek kútja, melyek rohanva folynak a Libanonról.
(Menyasszony). Kelj föl, éjszaki szél! és jőj elé, déli szél! járd át kertemet, és terjedjenek annak fűszerei.
Az ara híjja vőlegényét a kertbe. Elalszik, keresi jegyesét; ennek szépsége.
Jőjön szerelmesem az ő kertébe, és egyék almái gyümölcséből. (Vőlegény). Eljöttem kertembe, én húgom, jegyesem! Hogy learassam mirrhámat fűszereimmel együtt, hogy lépesmézet egyem mézemmel, boromat igyam tejemmel; egyetek barátaim, és igyatok, és részegűljetek meg, szeretteim!
(Menyasszony). Én alszom, de szivem vigyáz. Az én szerelmes zörgetőmnek szava. – (Vőlegény). Nyisd ki nekem, húgom, szeretőm, galambom, szeplőtelenem! mert rakva fejem harmattal, és hajfürteim éjjeli csöppekkel.
(Menyasszony). Levetettem köntösömet, mint öltözzem ismét abba? megmostam lábaimat, mint szennyezzem be azokat?
Az én szerelmesem benyujtá kezét a hasadékon, és testem reszketett az ő illetésére.
Felkelék, hogy kinyissam szerelmesemnek; s kezeimről mirrha csepegett, és ujjaim rakvák választott mirrhával.
Ajtóm zárát kinyitám szerelmesemnek; ő pedig eltért és eltávozott. Lelkem olvadozott, midőn szóla; kerestem, és nem találtam őt; hivám, és nem felelt nekem.
Elétaláltak az őrök, kik a várost körűljárják; megvertek engem, és megsebzettek; elvevék tőlem palástomat a kőfal őrei.
Kényszerítlek titeket, Jerusalem leányai! ha megtaláljátok az én szerelmesemet, vigyétek hirűl neki, hogy a szerelem miatt ellankadok.
(Leányok). Minő a te szerelmesed a szerelmesek fölött? oh te legszebbje az asszonyoknak! Minő a te szerelmesed a szerelmesek fölött, hogy így kényszerítesz minket?
(Menyasszony). Az én szerelmesem fehér és piros, választott ezrek közől.
Feje színarany, haja, mint a pálmafa lombjai, fekete, mint a holló.
Szemei, mint a patakok melletti galambokéi, melyek tejben fürdettek, és a bőséges folyam mellett ülnek.
Orczái, mint a fűszerárusoktól ültetett fűszer-táblák. Ajkai mint szín-mirrhát csepegő liliomok.
Kezei gömbölyegek aranyból, tele jáczintokkal. Teste zafirokkal ékes elefántcsont.
Szárai arany talapokra épített márványoszlopok. Alakja, mint a Libanoné, választott, mint a czédrusok.
Az ő torka igen édes, és ő egészen kivánatos. Ilyen az én szerelmesem, s ez az én barátom, Jerusalem leányai!
(Leányok). Hova ment a te szerelmesed? oh legszebbje az asszonyoknak! Hova tért a te szerelmesed? keressük őt veled együtt.
A vőlegény megtaláltatása. Az ara dicsérete. Kisértés.
(Menyasszony). Az én szerelmesem lement kertébe a fűszerek táblájához, hogy a kertekben legeltessen, és liliomokat szedjen.
Én az én szerelmesemé, és szerelmesem enyém, ki a liliomok között legeltet.
(Vőlegény). Szép vagy, én barátném! gyönyörűséges és ékes, mint Jerusalem; rettenetes, mint a táborok elrendezett serege.
Fordítsd el rólam szemeidet, mert azok elragadnak engem. Hajad, mint a kecskék nyája, melyek föltűnnek Gálaádból.
Fogaid, mint a juhok nyája, melyek följőnek az usztatóból, mindenik kettős fajzattal, és meddő nincs közöttök.
Mint a gránátalma héja a te orczáid, azonkivűl, mi benned rejtezik.
Hatvanan vannak a királynék, és nyolczvanan az ágyasok, és a leánykáknak nincs számuk:
egy az én galambom, az én tökéletesem, anyjának egyetlene, szülőjének választottja. Látták őt a leányok, és igen boldognak mondották; a királynék és ágyasok, és dicsérték őt.
Kicsoda ez, ki eléjő, mint a fölkelő hajnal, szép, mint a hold, választott, mint a nap, rettenetes, mint a táborok elrendezett serege?
(Menyasszony). Lementem a diós-kertbe, hogy meglássam a völgyek almáit, és megtekintsem, ha a szőllő már virágzanék, és a gránátalma már fakadna.
Mit sem tudtam; s ime lelkem megháborított engem Aminadab szekerei miatt.
Térj vissza, térj vissza, Szulamit! térj vissza, térj vissza, hogy nézhessünk téged.
A menyasszony dicsérete, hűsége, az ő ohajtása.
Mit látsz Szulamitban, mint a táborok rendeit? Mely szépek a te lépéseid a sarukban, fejedelmi leány! Tomporaid összefoglalásai, mint a mester kezétől készített kösöntyűk.
Köldököd kerekded csésze, mely soha nem szűkölködik italban. Hasad, mint a liliomokkal kerített búzaasztag.
Két emlőd, mint a vadkecske iker-fiacskái.
Nyakad, mint az elefántcsontból való torony; szemeid mint a heszeboni halastavak, melyek a sokaság leányának kapujában vannak; orrod, mint a Libanon tornya, mely Damaskus felé néz.
Fejed, mint a Karmél, és fejed haja mint a királynak redőkbe kötött bibora.
Mely szép vagy, és mely ékes, én szerelmesem a gyönyörűségekben!
Termeted a pálmafához hasonlít és emlőid a szőllőgerezdekhez.
Mondám: Fölhágok a pálmafára, és megfogom annak gyümölcseit; és olyanok lesznek emlőid, mint a szőllőgerezdek, és szád illata, mint az almáké.
Torkod, mint az igen jó bor, – méltó az én szerelmesem italára, és hogy ajkai és fogai izleljék.
Én az én szerelmesemé, és az ő óhajtása énhozzám.
Jer, szerelmesem! menjünk ki a mezőre, mulassunk a tanyákon.
Reggel keljünk fel a szőllőkbe, lássuk, ha virágzik a szőllő, ha a virágok gyümölcsöt termenek, ha virágzanak a gránátalmák; ott adom neked emlőimet.
A mandragórák illatoznak; kapuinkban mindenféle almák, ujakat és ókat tartottam neked, én szerelmesem!
Folytonos vágyódás. A szerelmesek egyesűlése.
Ki adja azt nekem, hogy te én testvérem légy, ki anyám emlőit szopta, hogy kinn találjalak téged, és megcsókoljalak, és többé engem senki ne nézzen le.
Megfoglak téged, és anyám házába viszlek; ott te tanítani fogsz engem, s én fűszeres borral telt poharat adok neked, és gránátalmáim mustját.
Balkeze fejem alatt, és jobbja megölel engem.
(Vőlegény). Kényszerítlek titeket, Jerusalem leányai! Hogy föl ne költsétek, és föl ne serkentsétek az én szeretőmet, valamíg maga nem akarja.
Kicsoda ez, ki feljő a pusztából, gyönyörűségekkel bővelkedve s az ő szerelmesére támaszkodva? Az almafa alatt költöttelek föl téged; ott ejtetett meg anyád, ott sértetett meg szülőd.
Tégy engem, mint pecsétet szivedre, mint pecsétet karodra; mert erős, mint halál a szeretet; Kemény, mint pokol a buzgó szerelem, annak lobogása tűz és lángok lobogása.
A vizek sokasága nem olthatja el a szeretetet, és a folyóvizek nem boríthatják el azt; ha az ember háza minden vagyonát adná is a szeretetért, megveti azt, mint semmiséget.
(Menyasszony). A mi húgunk kicsiny, s még nincsenek emlői; mit cselekedjünk húgunkkal az napon, melyen majd szót kell tenni hozzája?
Ha kőfal ő, építsünk rája ezüst bástyákat; ha ajtó, béleljük meg azt czédrusdeszkákkal.
Én kőfal vagyok; és emlőim, mint a tornyok, mióta olyanná lettem előtte, mint ki békeséget talál.
Szőllője volt a békeségesnek a népgazdag helyen; őrzőknek adta azt, hogy annak gyümölcseért fejenként ezer ezüst pénzt hozzanak.
Az én szőllőm előttem vagyon. Ezer a tied, oh békeséges! és kétszáz azoké, kik őrzik annak gyümölcseit.
(Vőlegény). Te, ki a kertekben lakol, barátid figyelnek rád; hagyd hallanom a te szódat.
Fuss, én szerelmesem! és légy hasonló a vadkecskéhez és a szarvasok fiához a fűszeres hegyeken.