JÓB KÖNYVE.
Jób 1
Jób gazdagsága, balesetei és béketűrése.
Vala egy Jób nevű férfiú Husz földén, és ez az ember egyeneslelkű vala és igaz, istenfélő és a gonosztól távozó.
És születék neki hét fia és három leánya.
És az ő jószága hétezer juh vala és háromezer teve, ötszáz iga ökör és ötszáz szamár, és igen sok cseléde; és ez az ember nagy vala minden napkeletiek között.
És elmenének fiai, és lakomát tartának házonként, kiki az ő napján. És elküldvén, meghívák az ő három nővéröket, hogy egyenek és igyanak velök.
És mikor elmúltak a lakoma napjai, hozzájok külde Jób, és megszentelé őket, és fölkelvén reggel, égőáldozatot tőn mindenikért; mert mondá: Talán vétkeztek fiaim, és az Istent megáldották szivökben. Igy cselekvék Jób mindennap.
Valamely napon pedig, mikor eléjöttek az Isten fiai, hogy az Úr előtt álljanak, jelen vala közöttük a sátán is.
Kinek mondá az Úr: Honnan jösz? Ő felelvén, mondá: Megkerűltem a földet és eljártam azt.
És mondá az Úr neki: Nem szemléléd-e meg az én szolgámat, Jóbot, hogy nincs a földön hozzá hasonló egyeneslelkű és igaz ember, istenfélő és a gonosztól távozó?
Kinek felelvén a sátán, mondá: Vajjon hasztalan féli-e Jób az Istent?
Nem keritetted-e körűl őt és az ő házát és köröskörűl minden vagyonát? kezei munkáját megáldottad, és az ő jószága gyarapodott a földön.
De nyujtsd ki egykevéssé a te kezedet, és verd meg mind, a mije vagyon, ha szemtől szembe nem áld-e meg téged?
Mondá tehát az Úr a sátánnak: Ime, a mivel bír, mind kezedben vagyon; csak rá, magára ki ne nyujtsd a te kezedet. És kiméne a sátán az Úr színe elől.
Midőn pedig egy napon fiai és leányai ettek és bort ittak az ő elsőszülött bátyjuk házában;
követ jőve Jóbhoz, ki azt mondá: Az ökrök szántanak, és a szamarak azok mellett legelnek vala,
és rájok rohanának a szabeusok és elhajtának mindeneket, és a szolgákat megölék fegyverrel, és én egyedül menekedtem meg, hogy hírt hozzak neked.
És midőn az még szól vala, más jöve, és mondá: Az Isten tüze hulla le az égből, és érvén a juhokat és szolgákat, megemészté, és én egyedűl futottam el, hogy hírt hozzak neked.
De az is még szól vala, s már más jöve és mondá: A kaldeusok három sereget rendelének, és ráütének a tevékre, és elhajták azokat, és a szolgákat is megölék fegyverrel, és én egyedűl futottam el, hogy hírt hozzak neked.
Még ez szól vala, s ime más méne be, és mondá: Midőn fiaid és leányaid esznek és bort isznak vala az ő elsőszülött bátyjok házában,
hirtelen sebes szél rohana a pusztának tartománya felől, és megrendíté a ház négy szegletét, mely összeroskadván, agyonzúzá a te magzataidat, és meghalának, és én egyedűl futottam el, hogy hírt hozzak neked.
Akkor fölkele Jób, és megszaggatá ruháit, és nyírt fővel a földre borúlván, imáda,
és mondá: Mezitelen jöttem ki anyám méhéből, és mezitelen térek vissza oda; az Úr adta, az Úr elvette; a mint az Úrnak tetszett, úgy lőn; legyen áldott az Úr neve.
Mindezekben nem vétkezék Jób az ő ajakival, sem valami oktalanságot nem szóla Isten ellen.
Jób testét fekélyek borítják el. Felesége őt gúnyolja, s három barátja meglátogatja.
Lőn pedig, midőn egyik napon eljöttek az Isten fiai, és az Úr előtt állottak, és a sátán is közéjök jött, és az ő színe előtt állott,
hogy az Úr mondá a sátánnak: Honnan jösz? Ki felelvén, mondá: Megkerűltem a földet, és eljártam azt.
És mondá az Úr a sátánnak: Nem szemléléd-e meg az én szolgámat, Jóbot, hogy nincs a földön hozzá hasonló egyeneslelkű és igaz ember, istenfélő és a gonosztól távozó, és még megtartója az ártatlanságnak? Te pedig fölindítottál engem ellene, hogy hiába sanyargassam őt.
Kinek felelvén a sátán, mondá: Bőrt bőrért, és mindazt, mije vagyon az embernek, odaadja életeért;
de bocsásd rá kezedet, és verd meg az ő csontját és húsát, és akkor meglátod, hogy szemtől szembe megáld téged.
Mondá tehát az Úr a sátánnak: Ime kezedben vagyon ő, mindazáltal életét kiméld meg.
Kimenvén tehát a sátán az Úr színe elől, megveré Jóbot igen gonosz fekélylyel tetőtől talpig;
ki cseréppel vakarja vala a genyedtséget, a szemeten ülvén.
Mondá pedig neki felesége: Mégis megmaradsz-e a te együgyűségedben? áldd meg az Istent, és halj meg.
S ő mondá neki: Mint egyik a bolond asszonyok közől, úgy szóltál. Ha a jókat elvettük az Isten kezéből, a roszakat miért ne vegyük el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajakival.
Meghallván pedig Jób három barátja mindazon nyavalyát, mely rajta történt, eljövének, kiki az ő helyéről, a temani Elifáz, a suhi Baldad és a naamati Szófár. Mert összebeszéltek, hogy együtt eljővén, meglátogatják őt és vigasztalják.
És midőn messziről fölemelték szemeiket, nem ismerék meg őt; és fölkiáltván, sírának, és megszaggatván ruháikat, port hintének fejökre az ég felé.
És a földön ülének vele hét nap és hét éjjel, és senki egy szót sem szóla neki; mert látták, hogy az ő fájdalma felette nagy.
Jób panasza születése és balesetei fölött.
Ezekután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá napját,
és szóla:
Veszszen el az a nap, melyen születtem, és az éj, melyen mondották: Ember fogantatott. [Jerem. 20,14.]
Változzék az a nap sötétséggé, ne vegye számon azt Isten onnanfelől, és napfény ne világítsa meg.
Homályosítsa meg azt a sötétség és a halál árnyéka, foglalja el azt a homály, és keserűség borítsa be.
Sötét forgószél birja azon éjet; ne iktattassék az esztendő napjai közé, és ne számláltassék a hónapok közé.
Legyen az az éj magányos és méltatlan dicséretre;
átkozzák meg azt, kik a napot átkozzák, és kik készek felkölteni a leviatant.
Sötétedjenek el a csillagok az ő homályától; várja a világosságot, és ne lássa, se a felkelő hajnal hasadását:
mert nem zárta be a méhnek ajtait, mely engem hordozott, el sem vette a nyomorúságokat szemeim elől.
Miért nem haltam meg a méhben? kijövén a méhből, miért nem vesztem el mindjárt?
Miért vettek térdekre? miért szoptattak emlőkkel?
Igy most aluván, hallgatnék, és az én álmomban nyugodnám
a föld királyaival és tanácsosaival, kik magoknak pusztaságokat építenek,
avagy a fejedelmekkel, kik aranynyal bírnak, és házaikat megtöltik ezüsttel;
avagy mint az elrejtett idétlen gyermek, nem volnék; vagy mint a kik fogantatván, nem láttak világosságot.
Ott az istentelenek megszűnnek a háborgástól, és ott megnyugszanak, a kik elfáradtak erejökben;
és a kik valaha foglyok voltak, együtt vannak bántás nélkül, nem hallják a sarczoló szavát.
A kicsiny és nagy ott vannak, és urától szabad a szolga.
Miért adatott a nyomorultaknak a világosság, és az élet azoknak, kik a lélek keserűségében vannak?
kik várják a halált, és nem jő, mint a kincsásók,
és igen örűlnek, ha a sírt megtalálják?
– a férfiúnak, kinek útja elrejtetett, és kit az Isten körűlvett sötétséggel?
Mielőtt egyem, fohászkodom; és mint az áradó víz, olyan az én orditásom.
Mert a félelem, melytől rettegtem, rám jött, és a mitől tartottam, megtörtént.
Nem voltam-e békében? nem hallgattam-e? nem nyugodtam-e? és mégis rám jött a harag.
Elifáz feddi Jóbot türhetetlenségeért, és állítja, hogy az ártatlant ily szerencsétlenség nem éri.
Felelvén pedig a temani Elifáz, mondá:
Ha szólani kezdünk neked, talán nehezen veszed; de ki tarthatja fel az elgondolt beszédet?
Ime sokakat tanítottál, és az elfáradt kezeket megerősítetted,
az ingadozókat állhatatosakká tették beszédeid, és a reszkető térdeket megszilárdítottad:
most pedig rád jött a csapás, és megfogyatkoztál; érintett téged, és fölháborodtál.
Hol vagyon a te félelmed, erősséged, béketűrésed, és utaid tökéletessége?
Emlékezzél meg, kérlek, ki veszett valaha el, ártatlan lévén? vagy mikor töröltettek el az igazak?
Sőt inkább azokat láttam, kik gonoszságot szántanak és fájdalmakat vetnek, és azokat aratják,
hogy elvesztek az Isten fuvallására, és az ő haragja szelétől megemésztettek.
Az oroszlán ordítása, a nőstényoroszlán szava és az oroszlánkölykök fogai megrontattak,
a tigris elveszett, mivelhogy nem volt ragadománya, és az oroszlán kölykei elszéledtek.
Továbbá nekem egy elrejtett íge mondatott, és mintegy lopva vette be fülem sugása érkezését.
Az éjjeli látomás iszonyodásában, mikor az álom el szokta érni az embereket,
félelem esék rám és rettegés, és minden csontjaim megrémülének.
És midőn a lélek jelenlétemben átment, fölborzadának testem hajszálai.
Egy valaki, kinek ábrázatát nem ismerem vala, egy alak megálla szemeim előtt, és mintegy gyenge szellő szavát hallám:
Vajjon az ember az Istenhez hasonlíttatván, igaz lehet-e, vagy az ő Teremtőjénél tisztább lesz-e a férfiú? [Jób 25,4.]
Ime a kik neki szolgálnak sem állhatatosak, és angyalaiban is talált gonoszságot. [Jób 15,5. Péter II. 2,4.]
Mennyivel inkább azok, kik sárházakban laknak, kiknek földi alapjok vagyon, mint a molytól megemésztetnek.
Reggeltől estig kivágatnak, és mivel senki sem figyel, örökre elvesznek.
A kik pedig megmaradnak, elvétetnek közőlük; meghalnak, és nem bölcseségben.
Elifáz folytatja szemrehányásait, Jóbot istentelenségről vádolván, inti őt, hogy térjen meg s dolga jobbra fordúl.
Híj tehát! ha vagyon, a ki neked megfeleljen; és fordúlj a szentek valamelyikéhez.
Bizonyára a bolondot megöli a harag, és a kislelkűt meggyilkolja az irigység.
Láttam erősen meggyökerezett bolondot, és mindjárt megátkoztam szépségét.
Távol lesznek fiai a szabadúlástól, és eltiportatnak a kapuban, és nem lesz, a ki megmentse.
Kinek aratását az éhező eszi meg, és őt elragadja a fegyveres, és gazdagságát megiszszák a szomjazók.
Mert a földön semmi sincs ok nélkül, és a földből nem támad fájdalom.
Az ember munkára születik, és a madár röpűlésre.
Annakokáért én az Úrnak könyörgök, és az Istenhez fordítom beszédemet,
ki nagyokat és megvizsgálhatlanokat és csodadolgokat cselekszik szám nélkül;
ki esőt ad a föld szinére, és mindeneket megöntöz vizekkel;
ki az alázatosokat fölmagasztalja, és a kesergőket fölemelvén, megtartja;
ki a gonoszok gondolatait meghiúsítja, hogy kezeik ne teljesíthessék, a mit kezdettek;
ki megfogja a bölcselkedőket álnokságukban, és a ravaszok tanácsát megsemmisíti;
Nappal is sötétségbe ütköznek, és mint éjjel, úgy tapogatnak délben.
A szűkölködőt pedig megszabadítja szájok fegyverétől, és a szegényt az erőszakoskodó kézből.
És reménye lesz a szűkölködőnek, a gonoszság pedig befogja száját.
Boldog ember, ki az Istentől megdorgáltatik; tehát az Úr feddését meg ne vesd.
Mert ő sebesít, és orvosol; megver, és az ő kezei gyógyítanak.
Hat szorongatásból szabadít meg téged, és a hetedikben nem ér veszély.
Az éhségben megment téged a haláltól, és a hadban a kard kezétől.
A nyelv ostora elől elrejtetel, és nem fogsz félni a nyomorúságtól, mikor eljő.
A pusztítást és éhséget nevetni fogod, és a föld vadaitól nem fogsz félni;
hanem a tartományok köveivel leszen szövetséged, és a föld vadai békében lesznek veled.
És megtudod, hogy békesége van hajlékodnak, és megnézvén jólétedet, nem vétkezel.
Azt is megtudod, hogy sok lesz a te ivadékod, és nemzetséged, mint a föld füve.
Bőségben mégy a sírba, valamint a búzaasztag bevitetik annak idejében.
Ime ez, a mint vizsgáltuk, úgy vagyon; a mit hallottál, forgasd elmédben.
Jób menti magát, mondván, hogy többet szenved, mint érdemli; panaszkodik barátainak hűtlensége miatt.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Vajha mérlegre vettetnének az én bűneim, melyekkel haragot érdemlettem, és a nyomorúság, melyet szenvedek!
ez mint a tenger fövenye nehezebbnek látszanék; azért beszédeim is telvék fájdalommal.
Mert az Úr nyilai bennem vannak, melyeknek mérge föliszsza lelkemet, és az Úr rettentései hadakoznak ellenem.
Vajjon ordít-e a vadszamár, mikor van füve? avagy bőg-e az ökör, mikor tele jászoly előtt áll?
Avagy megehetni-e az ízetlent, minek a só ízt nem adott? vagy megízlelheti-e azt valaki, mi megízleltetvén, halált okoz?
A miket azelőtt illetni sem akartam, most a nyomorúság miatt azok étkeim.
Ki teszi meg, hogy az én kérésem teljesedjék, és a mit várok, megadja nekem az Isten?
A ki elkezdte, az tiporjon el engem; oldja meg kezét, és vágjon le engem!
És ez legyen vigasztalásom, hogy nyomorgatván engem a fájdalommal, ne kiméljen; s én ne mondjak ellen a Szent beszédeinek.
Mert mi az én erőm, hogy elviselhessem? vagy mi az én végem, hogy békével tűrjek?
Nem a kövek erőssége az én erőm, s nem rézből van az én testem.
Ime nincs magamban segítségem, és barátaim is eltávoztak tőlem.
A ki megvonja barátjától az irgalmasságot, az Úr félelmét elhagyja.
Atyámfiai elmellőztek engem, mint a patak, mely sebesen átfoly a völgyeken.
Kik a dértől félnek, hó esik azokra.
Az időben, mikor ide s tova hányatnak, elvesznek, és midőn meleg leend, elolvadnak helyökről;
az ő lépteik ösvényei összebonyolodtak, hiába járnak, és elvesznek.
Nézzetek Téma ösvényeire, Szába utaira, és várjatok egy keveset.
Megszégyenűltek, mert bíztam; és el is jöttek szintén hozzám, de szégyennel borítattak be.
Most jöttetek, és immár látván csapásomat, féltek.
Vajjon mondottam-e: Hozzatok nekem, és vagyontokból ajándékozzatok nekem?
avagy: Szabadítsatok meg az ellenség kezéből, és az erősek kezéből mentsetek ki engem?
Tanítsatok, s én hallgatni fogok; és ha valamit nem tudtam, oktassatok engem.
Miért forgatjátok el az igazság beszédeit, holott közőletek senki sincs, ki engem megfeddhessen?
Csak a feddésre szabjátok a beszédeket, és hiába szóltok.
Az árvára rohantok, és barátotokat igyekeztek megejteni.
Mindazáltal a mit kezdtetek, végezzétek el; hallgassatok meg, és lássátok, ha hazudok-e?
Kérlek, feleljetek versengés nélkül; és igazat szólva, tegyetek itéletet;
és nem találtok az én nyelvemen hamisságot, és torkomban nem hangzik esztelenség.
Jób leírja az emberi életnek és magáénak inségét; könyörög, hogy Isten szabadítsa meg őt.
Küzdelem az ember élete a földön; és az ő napjai, mint a béres napjai.
Mint a szolga kivánja az árnyékot, és mint a béres várja munkájának végét:
úgy nekem is üresek hónapjaim, és fáradságos éjeket számláltam magamnak.
Ha lefekszem, azt mondom: Mikor kelek föl? és ismét az estét várom, és eltelek fájdalmakkal egész a besötétedésig.
Testem rothadásba öltözött és a por szennyébe; bőröm megszáradt és összehúzódott.
Az én napjaim hamarabb elmultak, mintsem a takácstól a fonal elmetszetik, és elenyésztek minden reménység nélkül.
Emlékezzél meg, hogy lehellet az én életem, és szemem többé nem fog jót látni.
És nem lát engem az ember szeme; a te szemeid vannak rajtam, és nem maradok meg.
A mint elenyészik a felhő és elmulik, úgy a ki poklokra leszáll, nem jő fel;
és nem tér vissza az ő házába, s nem ismeri meg őt többé lakhelye.
Azért én sem tartóztatom számat, szólok lelkem gyötrelmében, és beszélgetni fogok lelkem keserűségével.
Vajjon tenger vagyok-e én, vagy tengeri szörny, hogy körülvettél engem tömlöczczel?
Ha mondom: Megvigasztal engem ágyam, és megkönnyebbedem, szólván magammal fekvőhelyemen,
álmok által ijesztesz engem, és látomások által rettentesz engem:
úgy, hogy inkább fölfüggesztést ohajt lelkem és halált az én csontaim.
Kétségbeestem, nem fogok immár tovább élni! engedj meg nekem; mert semmik az én napjaim.
Mi az ember, hogy fölmagasztalod őt? avagy miért hajtod hozzája szívedet?
Meglátogatod őt reggel, és azonnal megpróbálod.
Meddig nem engedsz meg nekem, és nem hagyod nyálamat elnyelnem?
Vétkeztem, mit cselekedjem neked? oh emberek őrzője! miért tettél engem ellenkeződdé, úgy, hogy terhemre lettem enmagamnak?
Miért nem törlöd el bűnömet, és miért nem veszed el gonoszságomat? ime most a porban elalszom; és ha reggel keressz engem, nem leszek többé.
Baldad jobb sorssal biztatja Jóbot, ha megtér, s azt állítja, hogy Isten a jókat szerencsélteti, a gonoszokra csapásokat ereszt.
Felelvén pedig a suhi Baldad, mondá:
Meddig szólasz ilyeneket? sokféle szél a te szád beszéde.
Az Isten meghamisítja-e az itéletet? avagy a Mindenható elfordítja-e az igazat?
Mert ha fiaid vétkeztenek is ellene, és az ő gonoszságuk kezébe bocsátotta őket:
te mindazáltal ha reggel fölkelsz az Istenhez, és a Mindenhatónak könyörgesz,
ha tisztán és igazán jársz, azonnal fölserken hozzád, és békéssé teszi a te igazságod lakhelyét,
elannyira, hogyha a te előbbi dolgaid csekélyek voltak is, az utóbbiak igen megsokasodnak;
mert kérdezd meg a régi nemzedéket, és szorgalmasan vizsgáld az atyák emlékét;
(Mert mi tegnapiak vagyunk, és mit sem tudunk, és napjaink a földön, mint az árnyék.) [Jób 14,2. Zsolt. 143,4.]
és ők megtanítanak téged, megmondják neked, és szivökből szólanak.
A káka zöldelhetik-e nedvesség nélkül? vagy a sás növekedhetik-e víz nélkül?
Még mikor virágjában van is, és nem szaggatják kézzel, minden füvek előtt elszárad;
igy vagyon mindazok útja, kik elfelejtik az Istent, és a képmutató reménysége elenyészik.
Nem fog neki tetszeni balgasága, és az ő bizodalma, mint a pókháló.
Házára támaszkodik, és nem áll meg; megtámasztja azt, és nem marad fenn.
Nedvesnek látszik, mielőtt feljő a nap, és felköltével kiterjednek ágai;
a kőhalmon megsürűdnek gyökerei, és a kövek között tenyészik;
de ha kitépik helyéről, ez megtagadja őt, és azt mondja: Nem ismerlek téged.
Mert ez az ő útjának öröme, hogy földből ismét mások csirázzanak.
Az Isten el nem veti az együgyűt, sem kezet nem nyujt a gonoszoknak;
még betelik szád nevetéssel, és ajakid vigasággal.
A kik téged gyülölnek, gyalázatba öltöztetnek; és az istentelenek hajléka nem lesz állandó.
Jób elismeri az Isten igazságát, hatalmát és bölcseségét, s hogy Isten a gonoszra és ártatlanra is ereszt csapást. Védelmezi saját ártatlanságát.
És felelvén Jób, mondá:
Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy igaz nem lehet az ember Istenhez hasonlítva.
Ha vetekedni akar vele, nem felelhet neki ezerre egyet.
Ő bölcs szivében és hatalmas erejében; ki állott ellene, és volt békesége?
Ki átviszi a hegyeket, és nem tudják azok, kiket fölforgatott haragjában.
Ki a földet helyéből kimozdítja, és annak oszlopai megrendűlnek.
Ki parancsol a napnak, és föl nem kel; és a csillagokat, mintegy pecsét alá berekeszti.
Ki egyedűl terjeszti ki az egeket, és a tenger habjain jár.
Ki a gönczölszekeret alkotja, s a kaszást és a fiastyúkot és a délnek belsőit.
A ki nagyokat és megfoghatlanokat és csodálandókat cselekszik, melyeknek nincs száma.
Ha hozzám jő, nem látom őt; ha elmegy, nem veszem észre.
Ha hirtelen megkérd, ki felel meg neki? avagy ki mondhatja: Miért cselekszel igy?
Isten ő, haragjának senki sem állhat ellen, s alatta meghajolnak, a kik e világot hordozzák.
Tehát mi vagyok én, hogy megfeleljek neki, és igéimmel szóljak vele.
Ki, ha szintén valami igazságom volna is, nem felelek, hanem birámhoz könyörgök.
És midőn engem, ha segítségűl hívom, meghallgat, nem hiszem, hogy meghallgatta szómat;
mert a forgószélben eltipor engem, és megsokasítja sebeimet ok nélkül is,
nem engedi, hogy megnyugodjék lelkem, és betölt engem keserűségekkel.
Ha erőről van kérdés, ő legerősebb; ha az itélet igazságáról, senki sem mer érettem bizonyságot mondani.
Ha igazolni akarom magamat, szájam kárhoztat engem; ha ártatlannak mutatom magamat, vétkesnek bizonyít be engem.
Ha szintén együgyű vagyok is, azt sem tudja az én lelkem, és megúnom életemet.
Egy a mit mondok: ő mind az ártatlant, mind az istentelent megemészti.
Ha ostoroz, bár ölne meg egyszerre, és ne nevetne az ártatlanok büntetésein.
A föld az istentelen kezeibe adatott, az ő bíráinak arczát befödi. Ha nem ő az, kicsoda tehát?
Az én napjaim gyorsabbak voltak a futónál; elfutottak, és jót nem láttak.
Elmúltak, mint a gyümölcshordó hajók, mint az ételre röpülő sas.
Ha mondom is: nem szólok igy többé, elváltozik orczám, és fájdalommal gyötörtetem.
Féltem minden cselekedeteimtől, tudván, hogy nem kiméled a vétkezőt.
De ha igy is istentelen vagyok, miért fáradtam hiába?
Ha ugyan hóvízzel megmosatom is, és mint igen tiszták, fénylenek is kezeim,
mindazáltal mocsokba mártasz engem, és megutálnak engem az én ruháim;
mert nem hozzám hasonlónak felelek, sem a kit a törvényben velem egyiránt meghallgathassanak.
Nincs, a ki mind a kettőt megfeddhesse, és kezét tehesse mind a kettőre.
Vegye el rólam vesszejét, és az ő félelme ne rettentsen engem:
úgy szólok, és nem félek tőle; mert félvén, nem felelhetek.
Jób tudni kivánja szenvedésének okát, panaszkodik, hogy Isten őt igy hagyja szenvedni, és hogy született e világra.
Megúnta lelkem életemet, megeresztem ellenem beszédemet, szólok lelkem keserűségében.
Mondom az Istennek: Ne kárhoztass el engem! jelentsd meg nekem, miért itélsz így engemet?
Jónak látszik-e neked, ha meggyalázván, elnyomsz engem, kezeid alkotmányát, és az istentelenek tanácsát segíted?
Vajjon testi szemeid vannak-e neked? vagy mint az ember lát, te is úgy látsz-e?
Vajjon mint az ember napjai, olyanok-e a te napjaid is, és esztendeid, mint az emberi idők:
hogy keressed gonoszságomat, és bűnömet vizsgáljad,
és tudjad, hogy semmi istentelenséget nem cselekedtem; holott senki sincs, ki kezedből megmenthessen?
A te kezeid alkottak és képeztek engem egészen köröskörűl; és ily hirtelen taszítasz le engem?
Emlékezzél meg, kérlek, hogy mint a sarat, úgy alkottál, és porrá teszesz engem.
Nem úgy fejtél-e engem, mint a tejet, és nem úgy oltottál-e meg, mint a sajtot?
Bőrrel és hússal ruháztál föl, csontokkal és inakkal raggattál egybe engem;
életet és irgalmasságot adtál nekem, és a te látogatásod őrizte meg lelkemet.
Noha ezeket elrejted szivedben, mindazáltal tudom, hogy mindenekről megemlékezel.
Ha vétkeztem, és egy ideig megengedtél nekem: miért nem hagysz tisztának lennem gonoszságomtól.
És ha istentelen vagyok, jaj nekem! és ha igaz, nem emelem föl fejemet, telve lévén nyomorúsággal és inséggel;
és a kevélység miatt, mint a nőstényoroszlánt, megfogsz engem, és ismételve csodálatosan gyötresz engem.
Megújítod tanúbizonyságaidat, és megsokasítod haragodat ellenem, és a büntetések hadakoznak ellenem.
Miért hoztál ki engem a méhből? ki bár enyésztem volna el, hogy szem ne látott volna engem.
Olylyá leendettem, mintha nem volnék, a méhből sírba vitetve.
Vajjon napjaimnak kevés száma nem hamar végződik-e el? bocsáss tehát engem, hadd sirassam egy kevéssé fájdalmamat,
mielőtt elmegyek, vissza nem térvén, a halál homályával borított sötét földre,
a nyomorúság és sötétség földére, hol a halál árnyéka, és semmi rend, hanem örök iszonyat lakik.
Szófár állítja, hogy Jób vétkei miatt szenved; tanítja az Isten megfoghatlanságát, és hogy Jób ismét szerencsés lesz, ha megtér.
Felelvén pedig a naamati Szófár, mondá:
Vajjon a ki sokat szól, ne is halljon-e? vagy a szós ember igazúl-e meg?
Egyedűl előtted hallgassanak-e az emberek? és midőn egyebeket kigúnyoltál, senki sem fog-e letorkolni?
Mert azt mondád: Tiszta az én beszédem, és tiszta vagyok szined előtt.
Vajha az Isten szólana veled, és megnyitná neked ajkait,
hogy megmutatná neked a bölcseség titkait, és hogy sokféle az ő törvénye, és megértenéd, hogy sokkal kevesebbet szenvedsz tőle, mint gonoszságod érdemli.
Talán megfogod az Isten nyomdokait, és a tökéletességig föltalálod a Mindenhatót?
Magasb ő az égnél, s mit fogsz cselekedni? mélyebb a pokolnál, s honnan ismered meg?
Mértéke hosszabb a földnél, és szélesebb a tengernél.
Ha mindeneket fölforgat, vagy egybeszorít is, ki mond ellene?
Mert ő ismeri az emberek hiúságát, és látván a gonoszságot, nem veszi-e észre?
A hiú férfi kevélységében felfuvalkodik, és azt véli, hogy mint a vadszamár vemhe, szabaddá született.
Te pedig megkeményítetted szivedet, és kiterjesztetted hozzája kezeidet.
Ha a gonoszságot, mely kezedben vagyon, elveted magadtól, és hajlékodban nem marad hamisság:
akkor fölemelheted orczádat szenny nélkül, és állhatatos leszesz, és fogsz félni.
A nyomorúságról is elfeledkezel, és mint a vizekről, melyek elfolytak, úgy emlékezel.
És mintegy déli fényesség támad neked este felé; és midőn magadat elenyészettnek véled, föltámadsz, mint a hajnalicsillag;
és bizodalmad lesz, előtted lévén a reménység; és elárkoltatván, bátorságosan aluszol.
Nyugodni fogsz, és nem lesz, a ki téged fölrettentsen; és igen sokan fognak neked könyörögni. [Móz. III. 26,6.]
Az istentelenek szemei pedig elepednek, és a menekűlés elvesz tőlök, és az ő reményök a lélek utálatossága.
Jób megczáfolja barátait és állitja, hogy az istentelenek gyakran élnek szerencsében, s azt a tapasztalásból bizonyítja be.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Tehát csak ti vagytok-e emberek, és veletek kihal a bölcseség?
Nekem is van szivem, mint nektek, alábbvaló sem vagyok nálatoknál; mert a miket tudtok, ki nem tudja? [Jób 13,2.]
A ki barátjától kinevettetik, mint én, az Istent híja segítségűl, és meghallgatja őt; mert kinevettetik az igaz együgyűsége. [Péld. 14,2.]
Megvetett lámpa az a gazdagok gondolataiban, de bizonyos időre készen van.
Bővelkednek a rablók hajlékai, és vakmerően ingerlik az Istent, holott ő adott kezökbe mindeneket.
Kérdezd meg csak a barmokat, és megtanítanak téged; és az égi madarakat, és megjelentik neked.
Szólj a földnek, és megfelel neked; és elbeszélik a tenger halai.
Ki nem tudja, hogy ezeket mind az Úr keze alkotta?
Kinek kezében van minden élő lény lelke, és minden emberi test szelleme.
Nem a fül itéli-e meg az igéket, és az evő szája az ízt? [Jób 34,3.]
Az öregekben van a bölcseség, és a sok időben az okosság.
Nála vagyon a bölcseség és az erősség, neki vagyon tanácsa és értelme.
Ha mit leront, nincs a ki fölépítse; ha berekeszti az embert, nincs, a ki fölnyissa neki. [Izai. 22,22.]
Ha föltartóztatja a vizeket, minden elszárad; és ha kibocsátja azokat, elborítják a földet.
Nála vagyon az erősség és a bölcseség; ő ismeri mind a csalót, mind azt, ki megcsalatik.
A tanácsadókat bolond végre viszi, és a birákat kábulásra.
A királyok övét megoldja, és kötéllel köti fel az ő ágyékukat.
A papokat dicstelenekké teszi, és a főembereket megejti,
elváltoztatván az igazmondók ajkát, és a vének tudományát elvévén.
Megvetést önt a fejedelmekre, s azokat, kik el voltak nyomva, fölemelvén.
Ki a sötétségből kijelenti a mélységes dolgokat, és világosságra hozza a halál árnyékát,
ki megsokasítja a nemzeteket, és elveszti azokat, és helyreállitja a fölforgatottakat;
ki elváltoztatja a föld népe fejedelmeinek szivét, és eszöket veszti, hogy hiába bolyongjanak a járatlan úton;
tapogatnak, mint a sötétben és nem a világosságban, és eltévelyíti őket, mint a részegeket.
Jób dorgálja barátait álnok okoskodásukért, védi ártatlanságát, és a nyomoruságból szabadulásért könyörög.
Ime mind ezt látta szemem, és hallotta fülem, és mindent megértettem.
A mit ti tudtok, én is tudom; és nem vagyok alábbvaló nálatoknál.
Mindazáltal a Mindenhatónak szólok, és az Istennel akarok vetekedni;
megmutatván előbb, hogy ti hazudságkoholók vagytok, és elferdített tanítmányok követői.
És bár hallgatnátok, hogy bölcseknek tartatnátok!
Halljátok tehát feddésemet, és ajakim itéletére figyelmezzetek.
Vajjon szüksége van-e Istennek hazudságtokra, hogy érette csalárdságot szóljatok?
Vajjon az ő személyét tekintitek-e, és az Istenért igyekeztek-e itéletet tenni?
Vagy helyeslendi-e ezt, kinél semmi titok nem lehet? vagy megcsalatik-e, mint az ember, álnokságtokkal?
Ő megfedd titeket, mert titkon az ő személyét tekintitek.
Mihelyt megmozdúl, fölháborít titeket, és rettentése rátok rohan.
Az emlékezet felőletek hamuhoz lesz hasonló, és nyakatok sárrá leszen.
Hallgassatok egykevéssé, hadd mondjam el, mit szivem sugall.
Miért szaggatom testemet fogaimmal, és hordozom kezeimben lelkemet?
Ha szintén megölend is engem, őbenne reménylek; mindazáltal utaimat szine előtt megfeddem.
És ő leszen szabadítóm; mert egy képmutató sem jő eléje.
Hallgassátok az én beszédemet, és a talányokat vegyétek füleitekbe.
Ha megitéltetem, tudom, hogy igaznak találtatom.
Ki száll velem itéletre? jőjön elé; miért emésztődjem meg, hallgatván?
Csak kettőt ne cselekedjél velem, és akkor arczod elől nem rejtezem el.
Kezedet vidd távol tőlem, és a te félelmed ne rettentsen engem;
azután szólíts, és én megfelelek neked; vagy pedig én szólok, és te felelj nekem:
mennyi az én igaztalanságom és bűnöm? gonoszságaimat és vétkeimet mutasd meg nekem.
Miért rejted el orczádat, és tartasz engem ellenségednek?
A falevél ellen, mely a széltől elragadtatik, mutatod hatalmasságodat, és a száraz tarlót üldözöd;
mert keserűségeket írsz ellenem és meg akarsz engem emészteni ifjúságom vétkeivel.
Békóba tetted lábamat, minden ösvényemre vigyáztál, és lábaim nyomdokaira figyeltél;
ki, mint a rothadás, meg fogok emésztetni, és mint a ruha, mely a molytól megétetik.
Jób az emberi gyarlóságról elmélkedik, csodálja az Isten gondviselését, más életet vár s a test föltámadását jövendöli.
Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyomorúsággal telik el.
Ki mint a virág, kinyílik és eltiportatik, elfut, mint az árnyék, és soha sem marad meg ugyanazon állapotban. [Jób 8,9. Zsolt. 143,4.]
És ilyenre tartod-e méltónak fölnyitni szemeidet, és őt tenmagaddal törvénybe vinni?
Ki teheti tisztává a tisztátalan magból fogantat? nem egyedűl te vagy-e az? [Zsolt. 50,7.]
Rövidek az ember napjai, havainak száma nálad vagyon; megszabtad határait, melyeken át nem lehet lépni.
Távozzál egy kevéssé tőle, hadd nyugodjék, míg eljő, mint a béresnek az ő kivánatos napja.
A fának van reménye; ha levágatik, ismét kizöldűl, és ágai kihajtanak.
Ha megavúl is a fának gyökere, s a porban meghal is törzsöke,
a viznek szagától kisarjadzik és ágat ereszt, mint mikor először ültettetett.
De az ember mikor meghal és mezítelen lesz és megemésztetik, kérlek, hol vagyon?
Mint mikor a viz kimegyen a tengerből, és mint az elapadt folyó kiszárad:
úgy az ember, mikor elalszik, nem kel föl, mignem az ég elmúlik, föl nem ébred, föl sem kel az ő álmából.
Ki teszi azt velem, hogy a föld alatt megoltalmazz engem, és elrejts, míg elmúlik a te haragod, és nekem időt rendelsz, melyben rólam megemlékezel?
Véled-e, hogy a megholt ember ismét él? Mindennap, melyeken most harczolok, várom, míg eljő az én változásom,
szólítani fogsz engem, és én felelek neked; kezeid alkotmányának kinyujtod jobbodat.
De most lépéseimet megszámláltad; azonban engedd el bűneimet. [Jób 31,4. 34,21. Péld. 5,21.]
Bepecsételted, mint egy zsákba, vétkeimet, bár meggyógyítottad gonoszságomat.
A hegy leszakadván, elmosódik; a kőszirt helyéről elvitetik.
A köveket kivájják a vizek, és az áradások által a föld lassankint elemésztetik: s épen igy teszed semmivé az embert.
Megerősítetted őt egy kevéssé, míg örökre elmegyen; elváltoztatod színét, és elküldöd őt.
Akár nemesek legyenek fiai, akár nemtelenek, ő nem tudja.
Mindazáltal teste, mig él, fájni fog, és lelke önmagán keseregni.
Elifáz Jóbot kérkedésről és tűrhetetlenségről vádolja, és hogy káromolja az Istent, ki előtt senki sem igaz, és leirja az istentelenek szerencsétlenségét.
Felelvén pedig a temani Elifáz, mondá:
Vajjon úgy felel-e a bölcs, mint a hiába szóló, és betölti-e gyomrát hőséggel?
Te szóval fedded azt, ki nem hasonló hozzád, és olyat beszélsz, mi neked nem használ.
Mennyire rajtad áll, megsemmisítetted a félelmet, és megszűntetted a könyörgést Isten előtt.
Mert a te gonoszságod tanította szádat, és a káromlók nyelvét követed.
Szájad fog kárhoztatni téged, és nem én; s ajakid felelnek ellened.
Vajjon te születtél-e első embernek, és a halmok előtt alkottattál-e?
Vajjon hallottad-e az Isten tanácsát, és az ő bölcsesége alábbvaló lesz-e náladnál?
Mit tudsz te, mit mi ne tudnánk? mit értesz, mit mi ne értenénk?
Mind vének, mind régiek vannak közöttünk, sokkal idősbek, mint atyáid. [Sirák 18,8.]
Vajjon nagy dolog-e, hogy téged az Isten megvigasztaljon? De a te gonosz beszédeid gátolják azt.
Miért emel föl téged szived, s vannak villogó szemeid, mintha nagyokat gondolnál?
Miért fuvalkodik föl lelked az Isten ellen, hogy ily beszédeket bocsátasz ki szádból?
Mi az ember, hogy hiba nélkül legyen, és hogy igaznak láttassék az asszonytól született?
Ime az ő szentei között sincs senki változhatlan, és az egek sem tiszták az ő szine előtt: [Jób 4,18.]
mennyivel kevésbbé az utálatos és haszontalan ember, ki, mint a vizet, iszsza a gonoszságot?
Megmutatom neked, hallgass rám; a mit láttam, elbeszélem neked.
A bölcsek megvallják és el nem titkolják atyáikat,
kiknek egyedűl adatott a föld, és idegen nem járt közöttük.
Minden napjaiban kevélykedik az istentelen, és az ő zsarnokságának évszáma bizonytalan.
Rettegés zugása van mindenkor füleimben; és noha békeség vagyon, ő mindenkor cseleket gyanít.
Nem hiszi, hogy a sötétségből világosságra térhessen; mindenünnen fegyvert szemlél.
Mikor kenyér keresésre mozdúl, tudja, hogy a sötétség napja kezénél vagyon.
Háborúság rettenti őt, és szorongatás környezi őt, mint a királyt, ki harczra készűl.
Mert kezét Isten ellen nyujtotta, és a Mindenható ellen erőlködött;
ellene futott kinyujtott nyakkal, és kövér nyakkal fegyverkezett föl.
Kövérség födi orczáját, és háj függ le oldalairól.
Az elpusztúlt városokban lakott és az elhagyott házakban, melyek omladékokká lettek.
Nem gazdagúl meg, vagyona sem marad meg, a földbe sem ereszti gyökerét.
Nem menekűl meg a sötétségből, ágait elszárasztja a láng; és elvétetik szája lehelletével.
Nem hiszi, hiú tévelygéssel lévén megcsalatva, hogy valami áron megváltassék.
Mielőtt betelnek napjai, elvesz; és kezei elszáradnak.
Gerezde megsértetik, mint a szőlő első virágában, és mint a virágát elhányó olajfa.
Mert a képmutató gyűlekezete magtalan, és tűz emészti meg azok hajlékait, kik örömest vesznek el ajándékokat.
Fájdalmat fogant és gonoszságot szült, és méhe csalárdságokat készít.
Jób panaszkodik barátainak beszédei miatt, megmutatja szenvedései nagyságát, s bizonyítja ártatlanságát.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Gyakorta hallottam eféléket; terhelő vigasztalók vagytok ti mindnyájan.
Vajjon vége lesz-e a hiábavaló igéknek? vagy valami nehezedre van, ha szólasz?
Én is szólhatnék hozzátok hasonlókat; és volna csak lelketek az én lelkem helyett,
én is vigasztalnálak titeket beszédekkel, és csóválnám fejemet fölöttetek;
megerősítnélek titeket szájammal, és mozgatnám ajakimat, mintha szánnálak titeket.
De mit cselekedjem? Ha szólok, nem szűnik fájdalmam; ha hallgattok, nem távozik tőlem.
Most pedig elnyomott engem az én fájdalmam, és semmivé lett minden tagom.
Sömöreim bizonyságot mondanak ellenem, és a hamisan szóló föltámad, szememben vádolván engemet.
Összegyüjtötte haragját ellenem, és fenyegetvén engem, fogait csikorgatta rám; rettenetes szemekkel tekintett rám az én ellenségem.
Kitátották rám szájokat, és gyalázván, arczúlvertek, kínaimmal jóllaktak.
Isten a gonoszhoz rekesztett engem, és az istentelenek kezébe adott.
Én, egykor ama gazdag, hirtelen megrontattam; nyakon ragadott, összetört engem, s mintegy jelűl tőn magának.
Körűlvett engem dárdáival, összesebzé ágyékaimat, nem kimélt, és kiontá a földre bélemet.
Sebekre sebet ejte rajtam, rám rohant, mint egy óriás.
Zsákot vartam bőrömre, és hamuval hintém be testemet.
Orczám megdagadt a sirástól, és szempilláim meghomályosodtak.
Ezeket kezem igaztalansága nélkül szenvedém, midőn könyörgésem az Istenhez tiszta volt.
Föld! be ne födözd véremet, és ne találjon benned rejtekhelyet az én kiáltásom.
Mert íme az égben az én bizonyságom, és tanúm a magasságban.
Szósak az én barátim; de szemem Istenhez könyezik.
És bár úgy szállhatna itéletre az ember Istennel, mint az ember fia száll itéletre társával!
Mert íme a rövid esztendők elmúlnak, és azon ösvényen járok, melyen nem fogok visszatérni.
Jób látja közelgeni halálát, megdorgálja barátait, hogy csak ez életben várnak jutalmat, ő pedig a jövőben várja azt.
Lehelletem elfogy, napjaim megrövidülnek, és csak a sír van hátra nekem.
Nem vétkeztem, és keserűségekben lakik szemem.
Szabadíts meg engem, Uram! és helyeztess engem melléd, és akárki keze hadakozzék ellenem.
Szívöket eltávolítottad a fegyelemtől, azért nem fognak fölmagasztaltatni.
Ragadományt igért társainak, de fiainak szemei elfogyatkoznak.
A népnek mintegy közmondásává tett engem, és példa vagyok előttök.
Szemem a boszúságtól meghomályosodott, és tagjaim csaknem semmivé lettek.
Elálmélkodnak ezen az igazak, és az ártatlan fölindúl a képmutató ellen.
És az igaz megtartja útját, és a tiszta kezeknek több erőt ad.
Azért bár térjetek vissza mindnyájan, és jőjetek elé, egy bölcset sem fogok találni köztetek.
Az én napjaim elmúltak, gondolataim szétszórvák, gyötörvén szivemet.
Az éjszakát nappá változtatták, és a sötétség után ismét világosságot reménylek.
Ha várakozom is, föld alatt az én házam, és a sötétségben vetettem meg ágyamat.
A rothadásnak mondám: Atyám vagy; a férgeknek: Anyám és néném.
Hol van tehát most az én várakozásom? és ki figyel béketűrésemre?
Mindenem leszáll a mélységes alvilágba; véled-e, hogy legalább ott lesz nyugalmam?
Baldad megfeddi Jóbot tűrhetetlensége és azon vakmerő kihivása miatt, hogy Isten őmiatta a világkormányt megváltoztassa; s az istentelenek büntetéséből megmutatja, hogy Jób vétkei miatt büntettetik.
Felelvén pedig a suhi Baldad, mondá:
Meddig hanyakodtok szóval? értsetek meg előbb, és úgy szóljunk.
Miért tartatunk mintegy barmoknak és tisztátlanoknak előttetek?
Ki elveszted lelkedet haragodban, el fog-e hagyatni éretted a föld, és másuvá vitetnek-e helyökről a kősziklák?
Az istentelen világossága nem oltatik-e el, és fénylik-e az ő tűzének lángja?
A világosság elsötétűl hajlékában; és a szövétnek, mely fölötte vagyon, eloltatik.
Megszorúlnak az ő erejének lépései, és megbuktatja őt tanácsa;
mert hállóba eresztette lábait, és annak kötései között jár.
Az ő sarka tőrbe akad, és fölgyúlad ellene a szomjúság.
A földbe van rejtve tőre, és kelepczéje az ösvényen.
Mindenünnen félelmek rettentik őt, és bebonyolítják lábait.
Éhség fogyaszsza erejét, és koplalás támadja meg oldalcsontjait;
az elsőszülött halál egye meg az ő bőre szépségét, és emészsze meg karjait.
Szakasztassék el hajlékától bizodalma, és a veszedelem, mintegy király, tapodja el őt.
Hajlékában annak társai lakjanak, ki nincs többé; kénkő hintessék az ő lakására.
Alúl száradjanak el gyökerei, fölűl pedig tiportassék el aratása.
Emlékezete veszszen el a földről, és neve ne hirdettessék az utczákon. [Péld. 2,22.]
Kiűzi őt a világosságról sötétségre, és a világból kiviszi őt.
Nem lesz ivadéka, sem nemzetsége népe között, és semmi maradéka az ő tartományaiban.
Az ő napján elálmélkodnak a későbbiek, és az előbbiek megrettennek.
Ezek tehát a gonosz hajlékai, és ez helye annak, ki az Istent nem ismeri.
Jób kikel barátai kemény bánásmódja ellen; s ismét állitja, hogy nem istentelenség, hanem más okok miatt szenved, és vigasztalja magát a jövendő feltámadással.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Meddig búsítjátok lelkemet, és gyötörtök engem beszédekkel?
Immár tizszer gyaláztok engem, és nem szégyenlitek, hogy elnyomtok.
Mert ha szintén tudatlan voltam is: velem lesz tudatlanságom.
De ti ellenem keltek föl, és gyalázatimmal feddetek engem.
Legalább csak most értsétek, hogy az Isten nem méltó itélettel nyomorgatott engem, és ostoraival körűlvett engem.
Ime kiáltok, erőszakot szenvedvén, és senki sem hallja; üvöltök, és nincs, ki itéljen.
Ösvényemet bekerítette, és nem mehetek át; és nyomomra sötétséget vetett.
Megfosztott engem dicsőségemtől, és fejemről elvette a koronát.
Mindenfelől megrontott engem és oda vagyok; és mint a kiszakasztott fának, elvette reményemet.
Fölgerjedett ellenem az ő haragja, és mintegy ellenségeűl tartott engem. [Jób. 13,24. 16,9.]
Együtt jövének el az ő rablói, és utat nyitottak magoknak hozzám, és köröskörűl megszállák hajlékomat.
Atyámfiait eltávolítá tőlem, és ismerőim mint idegenek eltávoztak tőlem.
Rokonaim elhagytak engem, és a kik ismertek, elfeledkeztek rólam.
Házi cselédeim és szolgálóim mintegy idegennek tartottak engem, és mint zarándok voltam szemeik előtt.
Szolgámat híttam, és nem felelt; tulajdon számmal könyörögtem neki.
Lehelletemtől iszonyodott feleségem, és testem fiainak könyörögtem.
Még a bolondok is lenéztek engem, és mikor tőlök eltávoztam, rágalmaztak.
Megútáltak engem, kik egykor tanácsadóim voltak, és a kit leginkább szerettem, meggyűlölt engem.
Megemésztetvén húsom, bőrömhöz ragadt csontom, és csak ajakim maradtak meg fogaim körűl.
Könyörűljetek rajtam, könyörűljetek rajtam, legalább csak ti, barátaim! mert az Úr keze illetett engem.
Miért üldöztök engem, mint az Isten? és töltöztök az én húsommal?
Ki cselekszi azt velem, hogy fölirassanak beszédim? Ki teszi azt nekem, hogy könyvbe irassanak
vasvesszővel és óntáblára, vagy vésővel kőre metszessenek?
Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és az utolsó napon a földből feltámadok;
és ismét körűlvétetem bőrömmel, és az én testemben látom meg Istenemet.
Kit én magam látok meg, és az én szemeim nézik őt, és nem más; el van téve e reményem az én keblemben.
Miért mondjátok tehát most: Üldözzük őt, és az ige gyökerét találjuk föl ellene?
Fussatok azért a fegyver színe elől, mert a fegyver a gonoszság boszúlója; és tudjátok meg, hogy van itélet.
Szófár ismételve állitja, hogy a gonoszok szerencsétlenek.
Felelvén pedig a naamati Szófár, mondá:
Ezért különféle gondolataim jőnek egymás után, és elmém sokfelé ragadtatik.
A tanítást, melylyel engem dorgálsz, meghallom; és értelmem lelke megfelel nekem.
Azt tudom kezdettől, mióta ember helyeztetett a földre,
hogy az istentelenek dicsősége rövid, és a képmutató öröme egy szempillantásnyi.
Ha égig hat is kevélysége, és feje felhőket ér,
végre mint a ganéj elvesz, és a kik látták, mondani fogják: Hol vagyon?
Mint az elröpülő álom, nem fog megtaláltatni, elmúlik, mint az éjjeli látomás.
A szem, mely őt látta, nem fogja látni, és többé nem nézi őt helye.
Fiai elnyomatnak a szükségtől, és kezei visszaadják neki fájdalmát.
Csontjai megtelnek ifjúsága vétkeivel, és vele a porban fognak aludni.
Mert édes lévén szájában a gonoszság, nyelve alá rejti azt.
Kedvez annak, és el nem hagyja azt, és eltitkolja torkában.
Kenyere belűl gyomrában áspisok epéjévé változik.
A gazdagságokat, melyeket elnyelt, kihányja, és az ő hasából azokat Isten kivonja.
Áspisok fejét szopja, és megöli őt a vipera nyelve.
(Ne lássa a folyóviz csermelyeit, a méz és vaj patakjait.)
Bűnhödni fog mindenért, a miket cselekedett, de még sem emésztetik meg; az ő találmányai sokasága szerint fog szenvedni.
Mert megrontván, kifosztotta a szegényeket, elfoglalta a házat, melyet nem épített;
és nem elégedett meg hasa; és mikor meg van, a mit kivánt, nem birhatja. [Sirák 5,9.]
Nem volt maradék az ő étkéből, és azért semmi sem marad meg javaiból.
Midőn jóllakik, szorongattatni és izzadni fog, és minden fájdalom rárohan.
Vajha betelnék hasa, hogy rábocsássa az ő búsulása haragját, és hadát hullassa rá!
Fut a vasfegyver elől, és a réz-íjba rohan.
Ki van vonva az, és hüvelyéből kijött és elkeseredve villog; elmennek, és ráütnek a rettenetesek.
Minden sötétség el van rejtve titkos helyein; megemészti őt a tűz, mely nem gyujtatik; ki hajlékában hagyatik, nyomorgattatni fog.
Az egek kinyilvánítják gonoszságát, és a föld ellene támad.
Nyitva lesz az ő házának gyökere s kiszaggattatik az Isten haragjának napján.
Ez az istentelen ember része az Istentől, és beszédeinek öröksége az Úrtól.
Jób ellenben állitja, hogy a gonoszok gyakran szerencsések itt, mert a boszú napjára föltartatnak.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Halljátok, kérlek, beszédeimet, és tartsatok bűnbánatot.
Tűrjetek engem, mig szólok, és igéim után, ha tetszik, nevessetek.
Vajjon ember ellen van-e vetekedésem, hogy méltán ne kelljen szomorkodnom?
Figyeljetek rám és álmélkodjatok, és tegyétek szátokra újjatokat.
Magam is, mikor eszembe jut, megborzadok, és reszketés rázza meg testemet.
Miért élnek tehát az istentelenek, fölemelkedve és gyarapodva gazdagsággal? [Jerem. 12,1. Habak. 1,13.]
Ivadékuk megmarad előttök, a rokonok és unokák serege szemeik előtt.
Házaik biztosak, és békében vannak, és nincs az Isten vesszeje rajtok.
Tehenök megfolyat, és nem vetél el; az üsző megellik, és nem veszti el borját.
Kijárnak kisdedeik, mint a nyájak, és magzataik ugrálnak játszadozva.
Dobot tartanak és czitarát, és örűlnek a sípok szólásánál.
Jólétben töltik napjaikat, és egy szempillantásban mennek le poklokra,
kik mondták az Istennek: Távozzál tőlünk, tudni sem akarjuk útaidat.
Kicsoda a Mindenható, hogy szolgáljunk neki? és mit használ nekünk, ha imádkozunk hozzája? [Malak. 3,14.]
Mindazáltal, mivelhogy javaik nincsenek kezeikben, az istentelenek tanácsa távol legyen tőlem.
Hányszor oltatik el az istentelenek szövétneke, és áradás jő rájok, és osztja ki (Isten) haragjának fájdalmait?
Úgy lesznek, mint a polyva a szél előtt, és mint a hamu, melyet a forgószél elszór.
Az Isten fentartja fiainak az atya fájdalmát; de midőn fizet, akkor ez megtudja.
Szemei meglátják az ő vesztét, és a Mindenható haragjából inni fog.
Mert mi gondja van neki holta után házára, ha hónapjai számának fele elvétetik is?
Vajjon tudományra tanítja-e valaki az Istent, ki a magasakat itéli?
Ez meghal erőben és egészségben, gazdag és boldog lévén,
az ő bele rakva kövérséggel, és csontjai velővel nedvesítvék;
más pedig meghal lelke keserűségében minden gazdagság nélkül:
s mindazáltal együtt alusznak a porban, és férgek fogják ellepni őket.
Bizonyára tudom gondolataitokat és igaztalan itéleteiteket ellenem.
Mert azt mondjátok: Hol van a fejedelem háza? és hol az istentelenek hajlékai?
Kérdjetek akárkit az utasok közől, és megtudjátok, hogy ő is igy vélekedik.
Mert a veszedelem napjára tartatik a gonosz, és a harag napjára vitetik.
Ki veti szemére útját? és a miket cselekedett, ki fizeti vissza neki?
Ő a sírboltba vitetik, és a halottak halmazában vigyáz.
Édes volt ő a pokolfolyam kövecseinek és maga után vont minden embert, mint előtte számtalanok voltak.
Miképen vigasztaltok tehát engem hiában, holott meg van mutatva, hogy feleletetek ellenkezik az igazsággal?
Elifáz különféle vétkekről vádolja Jóbot, és jobb jövőt igér neki, ha megtér.
Felelvén pedig a temani Elifáz, mondá:
Hasonlítható-e az ember Istenhez, ha szintén tökéletes tudománya volna is?
Mit használ Istennek, ha igaz leendesz? vagy mit adsz neki, ha útad hiba nélküli leend?
Vajjon félve dorgál-e meg téged, és törvénybe száll-e veled?
És nem a te sok gonoszságodért-e, és végnélküli igaztalanságidért?
Mert elvetted atyádfiai zálogát ok nélkül, és a mezíteleneket megfosztottad ruháiktól;
Vizet a fáradtnak nem adtál, és az éhezőtől megvontad a kenyeret;
karod erejével birtad a földet, és leghatalmasabb lévén, megtartottad azt.
az özvegyeket üresen bocsátottad, és az árvák karjait összezúztad.
Azért vétettél körűl tőrökkel, s háborít téged a hirtelen félelem;
és te azt vélted, hogy nem fogsz látni sötétséget, és a megáradott vizek rohamától el nem nyomatol?
Nem gondolod meg, hogy az Isten magasabb az égnél, és a csillagok tetején fölűl emelkedik?
és mondod: Mit tud az Isten? s ő mintegy homályon át itél.
A felhő az ő rejteke, és a mi dolgainkat nem szemléli, és az ég sarkai körűl jár.
Vajjon a világ ösvényéhez akarsz-e tartani, melyet a gonosz férfiak tapodtak?
Kik elvitettek idejök előtt, és a folyóviz fölforgatta alapjokat;
kik mondák az Istennek: Távozzál tőlünk! és mintha semmit sem tehetne a Mindenható, olyannak tartották őt:
holott ő töltötte be házaikat javakkal; kiknek itélete távol legyen tőlem.
Látják ezt az igazak, és örűlnek, és az ártatlan kigúnyolja őket.
Nemde levágatott az ő fölemelkedésök, és azok maradékait tűz emésztette meg?
Engedj tehát neki, és legyen békeséged; és ezek által igen jó gyümölcsöket nyersz.
Fogadd el a törvényt az ő szájából, és beszédeit tedd szivedbe.
Ha visszatérsz a Mindenhatóhoz, fölépűlsz, és eltávoztatod hajlékodtól a gonoszságot.
Földért követ fog adni, és a kövecsért aranypatakokat.
És a Mindenható ellenségeid ellen lesz, és az ezüst halomra gyűl neked.
Akkor a Mindenhatóban gyönyörűséggel fogsz bővelkedni, és fölemeled orczádat az Istenhez.
Kérni fogod őt, és meghallgat téged, és fogadásaidat teljesíted.
A mit fölteszesz magadban, sikerűl neked, és útaidon világosság fog fényleni.
Mert a ki megalázódik, dicsőségben leszen, és a ki lesüti szemeit, az megszabadúl. [Péld. 29,23.]
Megszabadúl az ártatlan, megszabadúl pedig kezei tisztasága által.
Jób Isten igaz biróiszéke által kivánja ártatlanságát elismertetni, de mégis fél az ő itéleteitől.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Most is keserűség az én beszédem, és rajtam a csapás keze nehezebb fohászomnál.
Ki adja azt nekem, hogy megismerjem és föltaláljam őt, és az ő királyiszékéhez jussak?
Eléje tenném ügyemet, és számat megtölteném ellenvetésekkel;
hogy tudjam az igéket, melyeket nekem felel, és értsem, mit szól nekem.
Nem akarom, hogy sok erővel vetekedjék velem, sem hogy az ő nagyvoltának terhével nyomjon engem.
Hanem adja elő az igazságot ellenem, és jusson győzelemre az én itéletem.
Ha napkeletre megyek, ő nem mutatkozik; ha napnyugatra, nem veszem észre őt;
ha balra, mit míveljek? nem érem el őt; ha jobbra fordúlok, nem látom meg őt.
Ő pedig tudja az én utamat, és megpróbált engem, mint az aranyat, mely átmegyen a tüzön.
Az ő nyomdokait követte lábam, útját megőríztem, és nem tértem el arról.
Az ő ajkainak parancsaitól nem távoztam el, és keblembe rejtettem szája igéit.
De ő egyedűlvaló, és senki sem fordíthatja el az ő gondolatát, és a mit lelke akart, azt cselekedte.
Mikor teljesíti rajtam akaratját, még sok ilyen van készen nála;
és azért háborodtam meg az ő orczájától, s ha rá gondolok, félelem aggaszt.
Az Isten meglágyította szivemet, és a Mindenható megháborított engem,
mert nem vesztem el a következő sötétség miatt, orczámat sem borította el a homály.
Különféle gonoszságok vannak a földön, melyeket Isten annak idején megbüntet.
A mindenható előtt nincsennek elrejtve az idők; a kik pedig ismerik őt, nem tudják az ő napjait.
Némelyek a határokat máshová vitték, elrablották a nyájakat és legeltették azokat;
az árvák szamarát elhajtották, és zálogúl vették az özvegy ökrét;
elfordították a szegények útját, és elnyomták együtt a föld szelídeit.
Némelyek, mint a vadszamarak a pusztában, mennek dolgukra, vigyázván a ragadományra, szereznek kenyeret magzataiknak.
Más szántóföldét learatják, és megszedik annak szőlőjét, kit erőszakkal elnyomtak.
Mezítelenűl bocsátják el az embereket, levonván ruháikat, kiknek nincs leplök a hidegben;
kiket a hegyek záporesői áztatnak, és nem lévén födelök, a köveket ölelik át.
Erőszakot tettek, megrabolván az árvákat, és a szegény népet megfosztották.
A mezítelenektől és ruha nélkül járóktól és éhezőktől elvették a kalászokat.
Azok asztagai közt deleltek, kik a sajtókat nyomván, szomjaznak.
A városokban nyögtek miattok a férfiak, és a sebesűltek lelke kiáltott; de az Isten nem hagyja ezt torolatlan.
Föllázadtak a világosság ellen, nem ismerték az ő utait, vissza sem tértek ösvényein.
Jókor reggel fölkel a gyilkos, megöli a szűkölködőt és szegényt; éjjel pedig olyan lesz, mint a tolvaj.
A házasságtörő szeme a homályra vigyáz, mondván: Szem nem lát engem; és befödi orczáját.
Feltöri sötétben a házakat, a mint nappal összebeszéltek egymással, és nem ismerik a világosságot.
Ha hirtelen föltűnik a hajnal, a halál árnyékának vélik azt; és a sötétségben úgy járnak, mint a világosságban.
Könnyű az ilyen, mint a víz-buborék; átkozott legyen része a földön, és ne járjon a szőlők útján.
A fölöttébb való melegre menjen a hóvizekről, és pokolig az ő bűne.
Felejtkezzék el róla az irgalmasság; édességei férgek legyenek; ne maradjon emlékezetben, hanem töressék le, mint a gyümölcstelen fa.
Mert magtalant táplált, ki nem szül, és az özvegygyel nem tett jól;
lerántotta az erősöket erejében, de mikor áll sem biztos élete.
Isten adott neki tért bűnbánatra, s ő visszaél azzal kevélységre; de szemei az ő utain vannak. [Jel. 2,21.]
Fölemelkedtek egy kevéssé, de állandók nem lesznek, és megaláztatnak, mint mindenek, és elvétetnek, és mint a kalászok hegyei megtöretnek.
Ha ez nincs igy: ki feddhet meg engem hazudságról, és ki teheti beszédemet az Isten elé?
Baldad állítja, hogy a mindenható Isten előtt egy ember sem mondhatja magát igaznak.
Felelvén pedig a suhi Baldad, mondá:
A hatalom és rettentés nála vagyon, ki egyességet szerez magasaiban.
Vajjon van-e száma seregeinek? és kire nem kel föl az ő világossága?
Megigazúlhat-e az ember Istenhez hasonlítva, vagy látszhatik-e tisztának, ki asszonytól született?
Ime a hold sem fénylik, a csillagok sem tiszták az ő színe előtt:
mennyivel kevésbé az ember, ki rothadás; és az ember fia, ki féreg.
Jób megmutatja, hogy az Isten nem szorul Baldad segítségére, ki az ő mindenhatóságát leírja; és hogy Isten saját műveiből megismerhető, habár az ember erről csak gyenge képet adhat.
Felelvén pedig Jób, mondá:
Ki segítője vagy te? Vajjon az erőtlené-e? és annak tartod-e karját, ki nem erős?
Kinek adtál tanácsot? annak talán, kinek nincs bölcsesége, és kimutattad igen nagy bölcseségedet?
Kit akartál tanítani? nem azt-e, ki a leheletet alkotta?
Ime az óriások nyögnek a vizek alatt, és azok, kik velök laknak.
Mezítelen a pokol előtte, és nincs semmi leple a veszedelemnek.
Ki az éjszakát az űr fölött feszíti ki, és a földet semmire függeszti.
Ki megköti a vizeket felhőiben, hogy egyszerre mind le ne szakadjanak.
Ki föntartja királyi széke szinét, és kiterjeszti fölötte ködét;
határt vetett a vizeknek, meddig végződjék a világosság és sötétség.
Az ég oszlopai reszketnek és félnek az ő intésére.
Az ő ereje által hirtelen összegyűltek a tengerek, és bölcsesége leverte a kevélyt.
Az ő lelke ékesítette föl az egeket, és ápoló keze hozta létre a tekergős kigyót.
Ime ezek az ő utainak egy részéről mondattak; és csak alig hallottunk egy csöppecskét az ő beszédéből, ki nézheti az ő nagyvoltának mennydörgését?
Jób bizonyítja ártatlanságát, s megmutatja, hogy a gonoszok az élet rövid szerencséje után a halálban fognak megbüntettetni.
Tovább is szóla Jób, fölvévén példabeszédét, és mondá:
Él az Isten! ki elvonta igazamat, és a Mindenható, ki keserűségre vitte lelkemet:
hogy valamíg lélekzet vagyon bennem, és az Isten lehelete orromban,
nem szólnak ajkaim gonoszságot, nyelvem sem forgat hazudságot.
Távol legyen tőlem, hogy titeket igazaknak itéljelek; míg el nem fogyok, nem távozom el ártatlanságomtól;
igazolásomat, melyet tartani kezdettem, el nem hagyom; mert nem vádol engem az én szivem teljes életemben.
Legyen az én ellenségem, mint az istentelen; és ellenkezőm, mint az igaztalan.
Mert mi a képmutató reménye, ha telhetetlenűl ragadoz, és az Isten nem szabadítja meg az ő lelkét.
Meghallja-e kiáltását, midőn rá jő a nyomorúság?
Vagy gyönyörködhetik-e a Mindenhatóban, és segítségűl híhatja-e az Istent minden időben?
Megtanítlak titeket az Isten keze által, mi a Mindenhatóé, és nem rejtem el.
Ime ti mindnyájan tudjátok, és miért beszéltek ok nélkül hiúságokat?
Ez az istentelen ember része az Istennél, és az erőszaktevők öröksége, melyet a Mindenhatótól vesznek.
Ha megsokasodnak fiai, kardra hányatnak, és unokái kenyérből sem esznek eleget.
Kik megmaradnak tőle, veszedelembe temettetnek, és özvegyei nem fognak sírni.
Ha összehordja is az ezüstöt, mint a földröget, és annyi ruhát szerez, mint a sár:
megszerzi ugyan, de az igaz fog azokkal ruházkodni; és az ezüstöt az ártatlan osztja el.
Mint a moly, úgy építette házát, és mint az őr csinálta a levélszint.
A gazdag, mikor elalszik, magával semmit sem visz el; fölnyitja szemeit és semmit sem talál. [Zsolt. 48,18.]
Megragadja őt a szükség, mint a víz, éjjel elnyomja őt a förgeteg.
Fölkapja őt az égető szél, és elviszi, és mint a forgószél, elragadja őt helyéről.
És rája lő, és nem kiméli őt; kezétől futva fut el.
Összecsapják fölötte kezeiket, és süvöltenek rája, nézvén az ő helyét.
Az isteni bölcseség dicsérete. )
Az ezüst ereknek van kezdete, és az aranynak van helye, hol összeolvasztatik;
a vas földből vétetik, és a melegtől megolvadt kő érczczé változik;
időt vetett a sötétségnek, és kifürkészi mindenek végét, a homály kövét, és a halál árnyékát is;
patak választja el az útonjáró néptől azokat, kiket a szűkölködő ember lába elfelejtett, és az utatlanokat;
a földet, melyből kenyér termett az ő helyén, tűz dulta föl;
zafir helye az ő kövei, és göröngye arany;
az ösvényt madár nem tudta, és nem nézte azt keselyű szeme;
nem tapodták azt kereskedők fiai, és a nőstényoroszlán nem ment át azon;
a tűzkőre nyujtotta kezét, tőből felforgatja a hegyeket;
a kősziklában patakokat vágott, és minden drágaságot látott szeme;
a folyóvizek mélységét is megvizsgálta, és az elrejtetteket világosságra hozta;
de a bölcseség hol találtatik? és melyik az értelem helye?
Az ember nem tudja annak becsét, és nem találtatik az a gyönyörben élők földén.
A mélység azt mondja: Nincs bennem! és a tenger igy szól: Nincs nálam!
Nem adható érette finom arany, ezüsttel sem fizethetnek érte cserébe. [Bölcs. 7,9.]
nem hasonlítható Indiának festett ékeihez, sem az igen drága sardonixhoz, vagy zafirhoz;
nem hasonlítható hozzá az arany vagy üveg, arany edények sem adhatók érette cserébe;
a mi magas és kitűnő, említésre sem méltó, hozzá hasonlítva: a bölcseség pedig titkos helyekről vétetik;
nem hasonlítható hozzá a szerecsenországi topáz, az igen tiszta festéssel sem vethető egybe.
Honnan jő tehát a bölcseség? és melyik az értelem helye?
El van rejtve minden élőnek szemei elől, az égi madarak sem tudják.
A vész és a halál mondották: Füleinkkel hallottuk hirét.
Isten ismeri annak útját, és ő tudja helyét;
mert ő látja a világ határait, és mindent szemlél, mi az ég alatt vagyon;
ki a szeleknek nehézséget adott, és a vizeket mérlegre vetette;
mikor az esőnek törvényt adott, és utat a zugó viharoknak:
akkor látta azt, és kijelentette, készen tartotta és megvizsgálta.
És mondá az embernek: Ime az Úr félelme, ez a bölcseség; és a gonosztól távozni, értelem.
Jób visszaóhajtja előbbi boldog állapotát, s ujolag erősíti ártatlanságát.
Tovább is szóla Jób, fölvévén példabeszédét, és mondá:
Ki adja azt nekem, hogy úgy legyek, mint a régi hónapokban, ama napokban, melyekben Isten őrzött engem,
mikor fénylett az ő lámpája fejem fölött, és világánál jártam a sötétben,
mint ifjuságom napjaiban voltam, midőn Isten titkon hajlékomban volt;
mikor a Mindenható velem volt, és gyermekeim körűlem;
mikor vajban fürösztém lábaimat, és a kőszirt olajpatakokat önte nekem;
mikor a város kapujához mentem, és az utczán széket készítettek nekem;
láttak engem az ifjak és elrejteztek, és az öregek fölkelvén, állottak;
a fejedelmek megszűntek szólani, és ujjokat tették szájokra;
a szótól tartózkodtak a vezérek, és nyelvök torkukhoz ragadott;
mikor a fül, mely hallott, boldognak monda engem; és a mely szem látott, bizonyságot tőn felőlem;
azért, hogy megszabadítottam a kiáltó szegényt, és az árvát, kinek nem volt segítője.
Az elveszendőnek áldása rám szállott, és az özvegy szivét megvígasztaltam.
Igazság volt öltözetem, s mint palásttal és koronával, ruházkodtam itéletemmel.
Szeme voltam a vaknak, és lába a sántának.
Atyjok voltam a szegényeknek, és a mely ügyet nem ismertem, legszorgalmasabban vizsgáltam.
Kitörtem a gonosznak zápfogait, és fogai közől kivettem a ragadományt.
És mondám: Az én fészkemben halok meg; és mint a pálmafa, megsokasítom napjaimat.
Gyökerem nyitva a vizek mellett, és a harmat megmarad aratásomon.
Az én dicsőségem mindenkor megújúl, és íjam kezemben megerősödik.
Kik engem hallgattak, várták az itéletet, és figyelve hallgattak tanácsomra.
Az én igéimhez semmit sem mertek adni, és beszédem rájok csepegett.
Vártak engem, mint az esőt, és szájokat tátották, mint a kései esőre.
Ha mikor rájok nevettem, nem hitték, és arczom világossága nem esett a földre.
Ha hozzájok akartam menni, első ültem, és mikor mintegy király ültem is a körűlálló sereg között, mindazáltal a kesergők vigasztalója voltam.
Jób panaszkodik jólétének hirtelen változása miatt.
Most pedig csúfolnak engem, kik ifjabbak időre, kiknek atyáikat nem méltattam nyájam ebei közé helyezni,
kiknek kezeik ereje nekem semmi gyanánt volt, és életre is méltatlanoknak tartattak;
kik a szükség és éhség miatt elszáradva, a pusztában rágogattak, ellankadva a nyomor és inség miatt;
és füvet ettek és a fák kérgeit, és a gyalogfenyők gyökere volt az ő étkök;
kik a völgyekből ragadozván ezeket, midőn egyenként megtalálták, azokra kiáltással futottak.
A puszták patakjai mellett laktak, és a föld üregeiben, vagy a kövecsen;
kik az ilyenek közt vigadtak, és a tövisek alatt lenni gyönyörűségnek tartották:
a bolondok és nemtelenek fiai, és a földön teljességgel ki sem tetszők.
Most ezek énekévé változtam, és közbeszédökké lettem.
Útálnak engem és távol futnak tőlem, és orczámat nem szégyenlik megpökdösni;
mert ő tegzét fölnyitotta és megnyomorított engem, és zabolát vetett számba.
Jobbja felől egy fajzat, nyomorúságaim hamar föltámadtak, lábaimat eltántoríták, és elnyomtak ösvényeikkel, mint habokkal.
Széthányták utaimat, leselkedtek utánam, és legyőztek, és nem volt ki segítséget adjon.
Mint a faltörésen és megnyitott ajtón rohantak rám, és nyomorgatásomra hengeredtek.
Semmivé lettem; elvitted mint a szél kivánságomat, és mint a felhő, elenyészett szabadulásom.
Most pedig enmagamban eleped lelkem, és a nyomorgatások napjai bírnak engem.
Éjjel csontomat megliggatják a fájdalmak; és a kik rágnak engem, nem alszanak.
Azok sokasága által megemésztetik ruházatom, és mint a köntös gallérjával, körűlöveztek engem.
A sárba rántottak le, és olyanná lettem, mint a por és hamu.
Kiáltok hozzád, és nem hallgatsz meg engem; eléállok, és nem tekintesz rám.
Kegyetlenné változtál irántam, és kezed keménységében ellenkezel velem.
Fölemeltél engem, s mintegy a szélre helyezve, erősen lecsaptál.
Tudom, hogy a halálnak adsz engem, hol hajlék van készítve minden élőnek.
Mindazáltal nem az ő megemésztésökre nyujtod ki kezedet; és ha elesnek, te magad fölsegíted.
Sírtam valaha azon, ki nyomorúlt volt, és szánakodott lelkem a szegényen.
Jót reméltem, és rosz jött rám; világosságot vártam, és sötétség rohant meg.
Belső részeim forrnak minden szünet nélkül, s megelőztek engem a nyomorúság napjai.
Keseregve jártam harag nélkül; a gyülekezetben fölkelvén, kiáltottam.
A sárkányok atyjafia voltam, és a struczok társa.
Bőröm megfeketűlt rajtam, és csontaim megszáradtak a hőség miatt.
Sírásra változott czitarám, és hangszerem a sírók szózatára.
Jób a legfőbb bírót híja ártatlansága bizonyságaúl, és elbeszéli, mikép követte ifjukorától az erényt.
Szövetséget kötöttem szemeimmel, hogy ne is gondolnék szűzre.
Mert mi része volna bennem az Istennek onnanfölűl, és mi öröksége a Mindenhatónak a magasságból?
Nincs-e veszedelme a gonosznak, és elidegenűlése az igaztalanság cselekvőinek?
Nemde ő szemléli útaimat, és nem számlálja-e meg minden lépésemet?
Ha hiúságban jártam, és lábam csalárdságra sietett:
vessen engem igaz mérlegbe, és tudja meg Isten az én együgyűségemet.
Ha lépésem eltért az útról, és ha szivem követte szemeimet, és ha kezeimhez szenny ragadt:
a mit vetek, más egye meg, és ivadékom szaggattassék ki gyökerestűl.
Ha szivem elcsábítatott asszony által, és ha barátom ajtajánál leselkedtem:
feleségem más ágyasa legyen, és egyebek hajoljanak föléje;
mert az latorság és fölötte nagy gonoszság,
mind fogytig megemésztő tűz, s minden fajzat kiírtója.
Szolgám avagy szolgálóm igazát megvetettem-e midőn ellenem törvénykedtek?
Mit cselekedném, mikor fölkel itéletre az Isten? és ha számon kér, mit felelnék neki?
Nem az teremtett-e engem is a méhben, ki őt alkotta? és nem azonegy alakított-e engem a méhben?
Ha megtagadtam a szegényektől, a mit kívántak, és az özvegy szemeit epedni hagytam;
ha egyedűl ettem meg falatomat, és az árva nem evett abból;
(mert gyermekségemtől velem nőtt a könyörűlés, és anyám méhéből jött ki velem.)
ha lenéztem az elveszendőt, azért, hogy nem volt öltözete, és a lepel nélküli szegényt;
ha nem áldottak engem az ő oldalai, és juhaim gyapjától meg nem melegedett;
ha fölemeltem az árvára kezemet, még mikor főbbnek láttam magamat a kapuban:
vállam szakadjon le foglalásától, és karom csontostúl töressék össze.
Mert mint a fölöttem dagadozó habokat, mindenkor féltem az Istent, és az ő terhét nem viselhettem volna el.
Az aranyat erősségemnek tartottam-e? és a finom aranynak mondottam-e: Én bizodalmam!
Örvendeztem-e sok gazdagságomon, és hogy igen sokat szerzett kezem?
Néztem-e a napot, mikor fénylett, és a szépen járó holdat?
és titkon örűlt-e szivem, és kezemet számmal megcsókoltam-e?
a mi igen nagy gonoszság s a fölséges Istennek megtagadása.
Örűltem-e annak romlásán, ki engem gyülölt, és örvendeztem-e, hogy baleset érte őt?
mert nem adtam vétekre torkomat, hogy átkozva lelkét kérjem.
Nem mondották-e az én hajlékombeli férfiak: Ki ad nekünk az ő húsából, hogy megelégedjünk?
mert nem maradt kinn a zarándok, és ajtóm nyitva állott az utasnak.
Elrejtettem-e mint ember bűnömet, és eltitkoltam-e keblemben gonoszságomat?
Megréműltem-e a nagy sokaságtól? és ha felebarátim lenézése megrettentett engem, nem hallgattam-e inkább, és nem mentem-e ki az ajtón?
Ki ad nekem kihallgatót, hogy kivánságomat meghallgassa a Mindenható, és könyvet irjon az, ki megitél?
hogy vállamon hordozzam és körülem tegyem azt, mintegy koronát!
Nyomról nyomra elmondom azt, és mint a fejedelemnek, bemutatom azt.
Ha ellenem kiált az én földem, és azzal az ő barázdái sírnak;
ha annak gyümölcseit pénz nélkül ettem, és szántóinak lelkét megkeserítettem:
gabona helyett bojtorvány, és árpa helyett tövis teremjen nekem.
Itt végződnek Jób szavai.
Jób, ki három barátját hallgatásra bírta, Eliutól megtámadtatik.
Megszűnék pedig e három férfiú Jóbnak felelni, mivelhogy magát igaznak tartotta.
És megharaguvék és fölboszankodék a búzi Eliu, Barakel fia, Ram nemzetségéből; azért haraguvék pedig Jób ellen, hogy igaznak mondotta magát az Isten előtt;
barátai ellen pedig boszankodék, hogy nem találtak okos feleletet, hanem csak kárhoztatták Jóbot.
Eliu tehát megvárá Jóbot, míg szólott; mivelhogy öregebbek voltak, kik szólanak vala.
De mikor látta, hogy hárman meg nem felelhettek, igen megharaguvék.
És felelvén a búzi Eliu, Barakel fia, mondá: Ifjabb vagyok időre, ti pedig öregebbek; azért lehajtván fejemet, átallottam nektek kijelenteni véleményemet.
Mert reméltem, hogy az öregebb kor majd szól, és az esztendő sokasága bölcseségre tanít.
De a mint látom, az emberekben a lélek az, és a Mindenható ihlése, mi értelmet ad.
A korosak nem bölcsek, s az öregek sem értik az itéletet.
Annakokáért szólok: Halljatok engem, én is megmutatom nektek bölcseségemet.
Mert a ti beszédeiteket vártam, figyeltem okoskodástokra, mig beszédekkel vetekedtetek,
és mig véltem, hogy valamit mondotok, gondolkodtam róla; de a mint látom, nincs, ki megfeddhesse Jóbot, és megfelelhessen közőletek beszédeire.
Ne mondjátok: Föltaláltuk a bölcseséget, Isten vetette le őt, nem ember.
Semmit sem szólt ő nekem, és én nem a ti beszédeitek szerint felelek neki.
Megijedének, és nem felelének többé, és elhagyák a beszélést.
Mivel tehát vártam, és nem szólottak; megállottak, és többé nem feleltek:
megfelelek én is részemről, és megmutatom tudományomat.
Mert tele vagyok beszédekkel, és testemben a lélek szorongat engem.
Ime hasam mint a szelelő nélküli must, mely az új üvegeket elpattantja.
Szólok, és lélekzetet veszek egy kevéssé; fölnyitom ajakimat, és megfelelek.
Nem teszek személyválogatást, és az Istent emberhez nem fogom hasonlítani;
mert nem tudom, meddig leszek, és egy kis vártatva, nem vesz-e el engem az én Teremtőm?
Eliu Jób beszédéből igyekszik megmutatni, hogy igaztalan, és tanítja, hogy az embert Isten oktatja, bünteti, s a megtérőnek megkegyelmez.
Halljad tehát, Jób, az én beszédemet és minden szavamra figyelmezz.
Ime fölnyitottam számat, szóljon nyelvem torkomban.
Az én beszédeim egyenes szívből jőnek, és ajkaim tiszta itéletet mondanak.
Az Isten Lelke alkotott engem, és a Mindenható lehelete elevenített meg engem.
Ha lehet, felelj meg nekem, és állj szembe velem.
Ime engem is, valamint téged, az Isten teremtett, s én is ugyanazon agyagból alakíttattam.
Mindazáltal az én csodám meg ne rettentsen téged, és ékesszólásom ne legyen terhedre.
Mondottad tehát füleimbe, és a te igéid szózatát hallottam:
Tiszta vagyok én és bűntetlen, hiba nélkül és nincs gonoszság bennem.
Mivel panaszokat talált ellenem, azért tart engem ellenségének.
Békóba tette lábaimat, minden ösvényemet őrzötte.
Ez tehát az, miben nincs igazad. Megfelelek neked, hogy az Isten nagyobb az embernél.
Ellene vetekedel-e, hogy nem felelt neked minden igédre?
Egyszer szól az Isten, és másodszor ugyanazt nem hozza elő.
Álom által, éjjeli látomásban, mikor álom száll az emberekre, és alusznak az ágyon:
akkor fölnyitja az emberek füleit, és oktatván őket, fegyelemre tanítja,
hogy az embert elfordítsa azoktól, miket cselekszik, és megszabadítsa őt a kevélységtől;
megmentvén lelkét a romlástól, és életét, hogy fegyverre ne jusson.
Meg is feddi fájdalommal az ágyban, és minden csontját megfonnyasztja.
Utálatossá lesz neki életében a kenyér, és lelkének az étel, mely az előtt kivánatos volt.
Elszárad húsa, és csontjai, melyek be voltak födve, megmezítelenűlnek.
Az ő lelke rothadáshoz közelgetett, és élete halálos betegséghez.
Ha lesz érette szóló angyal, ezer közől egy, hogy hirdesse az embernek igazságát,
könyörűl rajta, és mondani fogja: Szabadítsd meg őt, hogy ne menjen alá romlásra; találtam, a miért neki megkegyelmezzek.
Megemésztetett húsa a kínok miatt, térjen vissza ifjúsága napjaira.
Könyörögni fog Istennek, és kegyelmes lesz neki; és örömmel látja az ő orczáját, és az embernek visszaadja igazságát.
Körűltekint az emberek közt, és azt fogja mondani: Bűnt tettem, és bizonyára vétkeztem, és nem bűnhödtem, mint méltó voltam.
Megszabadította lelkét, hogy ne menjen veszedelemre, hanem élvén, világosságot lásson.
Ime mindezeket cselekszi az Isten három ízben mindenikkel,
hogy visszahozza lelköket a romlásból, és az élők világosságával megvilágosítsa.
Figyelmezz, Jób! és hallj engem; és hallgass, midőn én szólok.
Ha pedig vagyon mit szólanod, felelj meg nekem, szólj; mert azt akarom, hogy igaznak láttassál.
De hogyha nincs, figyelj rám; hallgass, és bölcseségre tanítlak téged.
Eliu Jóbot több vétekről vádolja, megmutatja Isten igazságát, kinek hatalma és bölcsesége alatt vannak mindenek.
Beszélvén tovább Eliu, ezeket is mondá:
Halljátok, bölcsek! az én igéimet, és tudósok! figyelmezzetek rám,
mert a fül próbálja meg az igéket, és a torok ízlelve itéli meg az étkeket. [Jób 12,11.]
Válaszszunk magunknak itéletet, és tudjuk meg magunk között, mi jobb.
Mert azt mondotta Jób: Igaz vagyok, és az Isten elfordította itéletemet;
mivel az én itélésemben hazudság vagyon, nyilam erőszakos minden bűn nélkül.
Kicsoda oly férfiú, mint Jób, ki a csúfolást mint a vizet iszsza?
Ki a gonosztevőkkel jár, és az istentelen férfiakkal tart?
Mert azt mondá: Nem lesz kedves Istennél az ember, ha szintén vele tart is.
Azért halljatok engem, értelmes férfiak! távol legyen Istentől az istentelenség, és a Mindenhatótól a hamisság.
Mert az ember cselekedeteit visszatéríti, és mindennek az ő útjai szerint fizet.
Mivel az Isten bizonyára nem kárhoztat el ok nélkül, s a Mindenható nem fordítja el az itéletet.
Kit rendelt mást a földön? vagy kit tett a világ fölé, melyet alkotott?
Ha ráirányozza szivét, az ő lelkét és leheletét magához vonja,
egyszerre elfogy minden test, és az ember ismét hamuvá lesz.
Ha tehát értelmed vagyon, halljad, a mit mondanak, és hallgasd beszédem szózatát.
Vajjon ki a törvényt nem szereti, meggyógyúlhat-e? és mi módon kárhoztatod te azt, ki igaz?
Ki azt mondja a királynak: Hitszegő! ki a fejedelmeket istenteleneknek nevezi;
ki nem tekinti a fejedelmek személyét, és nem ismeri a zsarnokot, midőn a szegény ellen vetekedik; mert mindnyájan az ő kezeinek alkotmányai. [Móz. V. 10,17. Krón. II. 19,7. Bölcs. 6,8. Sirák 35,16. Ap.cs. 10,34. Rom. 2,11. Galat. 2,6. Efez. 6,9. Kolosz. 3,25. Péter I. 1,17.]
Hirtelen meghalnak, és éjfélkor fölháborodnak a népek, és elenyésznek, és elveszik az erőszaktevőt kéz nélkül.
Mert az ő szemei az emberek utain vannak, és látja minden lépésöket.
Nincs sötétség és halál árnyéka, hogy ott elrejtezzenek, kik gonoszságot cselekesznek.
Mert nincs többé az ember hatalmában, hogy az Istenhez jőjön itéletre.
Letipor sokat és számtalant, és másokat állít azok helyébe;
mert tudja cselekedeteiket, és azért hozza el az éjszakát, és eltiportatnak.
Mint istenteleneket verte meg őket a nézők helyén;
kik mintegy szántszándékkal távoztak el tőle, és útait átalán nem akarták érteni,
hogy hozzá juttassák a szűkölködő kiáltását, és ő meghallja a szegények szavát.
Mert ha ő békeséget enged, ki az, ki kárhoztasson? ha orczáját elrejti, ki az, ki rája tekintsen és a nemzetekre és minden emberre?
ki országlani hagyja a képmutató embert a nép bűnei miatt.
Minthogy tehát szólottam Istenhez, téged sem tiltalak el.
Ha hibáztam, te taníts engem; ha hamisat szólottam, többé nem cselekszem.
Vajjon Isten tőled kéri-e számon azt, mivel neked nem tetszett? Ugyanis te kezdtél szólani, és nem én; ha mi jobbat tudsz, szólj.
Az értelmes emberek szóljanak velem, és a bölcs férfiú hallgasson engem;
de Jób esztelenűl szólott, és az ő igéi nem jelentenek bölcseséget.
Atyám! próbáltassék meg Jób mindvégig, ne szűnjél meg a gonoszság emberétől.
Mert vétkeihez káromlást tesz; miközöttünk azonban szorongattassék meg; és az Istent akkor idézze itéletre beszédeivel.
Eliu folytatja Jób beszédeinek elferdítését, és megmutatja, hogy a jámborság és istentelenség nem az Istennek használ vagy árt, hanem az embernek.
És Eliu tovább ezeket mondá:
Vajjon igaznak látszik-e neked a te gondolatod, hogy mondottad: Igazabb vagyok az Istennél?
Mert azt mondottad: Nem tetszik neked, a mi igaz; vagy mit használ neked, ha én vétkezem?
Azért én megfelelek beszédeidnek és veled barátidnak.
Tekints föl az égre, nézzed és szemléld a léget, hogy magasb náladnál.
Ha vétkezel, mit ártasz neki? és ha megsokasodnak a te gonoszságaid, mit cselekszel ellene?
Ha pedig igazán cselekszel, mi ajándékot adsz neki, vagy mit vesz ő kezedből?
A hozzád hasonló embernek árt a te istentelenséged; és az ember fiát segíti igazságod.
Az erőszakoskodók sokasága miatt kiáltanak; és jajgatnak a zsarnokok erős karja miatt;
de senki sem mondja: Hol van az Isten, ki engem teremtett, ki éneket ad éjjel,
ki minket a föld barmai fölött tanít, és bennünket az égi madarak fölött oktat?
Ott kiáltanak, s ő nem hallgatja meg a gonoszok kevélysége miatt.
Azért nem ok nélkül hallgat meg az Isten, és a Mindenható mindenki ügyeit megnézi.
Habár mondod is: Nem visel gondot; nála az itélet, várd el őt.
Mert most nem ontja ki haragját, a bűnt sem boszúlja meg nagyon.
Azért Jób hiába nyitja fel száját, és szót tudatlanúl szaporít.
Eliu védi az isteni igazságot, mely azért büntet, hogy jobbítson; Jóbnak szerencsét igér jobbúlása után.
Ismét szólván Eliu, ezeket mondá:
Tűrj engem egy kevéssé, és kijelentem neked: mert van még mit Istenért szólanom.
Előveszem tudományomat kezdettől, és megmutatom, hogy az én Teremtőm igaz.
Mert bizonyára hazudság nélküliek az én beszédeim, és tökéletesnek fog neked a tudomány tetszeni.
Isten a hatalmasokat el nem veti, miután ő is hatalmas;
de az istenteleneket nem segíti, és a szegényeknek törvényt teszen.
Nem veszi el az igazról szemeit, s mint királyokat, fejedelmi székbe ülteti mindörökké, és azok fölemeltetnek.
Ha lánczokon lesznek is, és a szegénység köteleivel megköttetnek is:
értésökre adja tetteiket és vétkeiket, hogy erőszakot cselekedtek,
megnyitja fülöket is, hogy megdorgálja, és szól, hogy térjenek meg a gonoszságból.
Ha meghallgatják és megtartják: napjaikat jóban töltik el, és éveiket dicsőségben;
ha pedig nem hallgatják, fegyver alá esnek, és megemésztetnek a bolondságban.
A képmutatók és álnokok fölinditják az Isten haragját, mert nem kiáltanak, mikor kötözve vannak.
Lelkök elvesz a förgetegben életök a paráznák között.
Megszabadítja nyomorúságából a szegényt, és fülét megnyitja a háborúságban.
Azért kiszabadít téged a szoros torokból, mely alatt nincs fenék, a térségre; és asztalod nyugalma teljes lesz kövérséggel.
A te ügyed úgy itéltetett meg, mint az istentelené, s igy az ügygyel itéletet is veszesz.
Azért ne vegyen rajtad erőt a harag, hogy valakit elnyomj; se az ajándékok sokasága el ne hajtson téged.
Mondj le hatalmadról háborúság nélkül, és mindazokról, kik erejökben bíznak.
Ne vonjad az éjszakát, hogy azok helyett a népek menjenek föl.
Óvd magadat, hogy igaztalanságra ne hajolj; mert ezt kezdetted követni a nyomorúság után.
Ime fölséges az Isten az ő erejében, és senki sincs hozzája hasonló a törvényhozók között.
Ki vizsgálhatja az ő utait, vagy ki mondhatja neki: Igaztalanságot cselekedtél?
Emlékezzél meg, hogy nem ismered az ő művét, melyről énekeltek a férfiak.
Minden ember látja őt, kiki messziről nézi.
Ime nagy az Isten, fölűlhaladó tudományunkat; az ő esztendei száma megmérhetetlen!
ki fölveszi az eső csöppeit, és záport önt le szakadások gyanánt,
melyek a felhőkből folynak, melyek onnanfelől mindent befödnek.
Ha ki akarja terjeszteni a felhőket, mint az ő sátorát,
és onnan felől villámokat szórni az ő világosságával, a tenger sarkait is befedi
Mert ezek által itéli meg a népeket, és eledelt ad sok halandónak.
Kezei között elrejti a világosságot, és parancsolja neki, hogy ismét eléjőjön.
Hírt ad arról barátjának, hogy az öröksége, és ahhoz fölmehessen.
Eliu folytatólag szól Isten mindenhatóságáról, bölcseségéről és igazságáról.
Ezen megrémült szivem, és kimozdúlt helyéről.
Halljátok a hangot az ő szavának rettentésével, és az ő szájából származó szózatot.
Minden ég alatt ellát ő, és világossága túlhat a föld határain.
Utána zeng a dörgés, az ő nagy voltának szavával dörög; és nem lehet megfejteni, ámbár hallatszik szózata.
Csodálatosképen dörög szavával az Isten, ki nagyokat és megvizsgálhatatlanokat cselekszik,
Ki parancsol a hónak, hogy a földre essék, és a téli esőknek és az ő ereje záporának;
ki minden ember kezét megjegyzi, hogy ismerje kiki az ő munkáját.
Bemegy a vad a rejtekhelyre és barlangjában lakik.
A belső helyekről kijő a szélvész, és éjszakról a hideg.
Az Isten fúvására összeáll a jég, és a vizek ismét szétömlenek.
A gabona felhőket kiván, és a felhők szórják világosságukat,
melyek köröskörűl járnak, hova őket a kormányzó akarata viszi mindenre, mit nekik a földkerekség szinén parancsol;
akár egy nemzetségben, akár az ő földén, akár irgalmának valamely helyén, hogy azok ott találtassanak.
Figyelj ezekre, Jób! állj meg és vedd gondolóra az Isten csodáit.
Tudod-e, mikor parancsolta Isten az esőknek, hogy megmutassák felhőik világosságát?
Ismered-e a felhők nagy ösvényeit, és van-e tökéletes tudományod?
Nem melegek-e ruháid, midőn a földet megfujja a déli szél?
Talán te együtt alkottad vele az egeket, melyek igen erősek, mintha rézből öntettek volna?
Mutasd meg nekünk, mit mondjunk neki? mert mi sötétségtől vagyunk körülvéve.
Ki beszéli el neki, a miket mondok? ha szólana is az ember, megemésztetnék.
De most nem látnak világosságot; hirtelen felhőkké borúl a lég, és az átmenő szél elkergeti azokat.
Éjszakról jő az arany és a dicséret Istenhez félelemmel.
Méltóképen nem találhatjuk meg őt nagy erejében és itéleteiben és igazságában, és ki nem lehet mondani.
Azért félik őt az emberek, és nem merik nézni mindazok, kik önmagok előtt bölcseknek látszanak.
Az Isten megjelen, hogy a versengést elintézze, és megmutatja, hogy bölcsesége az ő munkáiban megfoghatlan.
Felelvén pedig az Úr Jóbnak a forgószélből, mondá:
Kicsoda az, ki tudatlan beszédekkel bebonyolítja a végzést?
Övezd föl mint férfiú ágyékaidat; kérdeni foglak, felelj nekem.
Hol voltál, mikor a föld alapjait letettem? mondd meg nekem, ha van értelmed.
Ki rendelte el annak mértékeit, ha tudod? vagy ki vont azon mérőzsinórt?
Talapjai min erősíttettek meg? vagy ki bocsátotta le annak szegletkövét,
midőn engem mindegyütt dicsértek a hajnali csillagok, és mindnyájan örvendeztek az Isten fiai?
Ki rekesztette be a tengert ajtókkal, mikor kitört, mint a méhből kijövő,
midőn a felhőt ruházatúl adtam neki, és azt homálylyal, mint a gyermeket pólyákkal betakartam?
Körűlvettem azt határaimmal, zárt vetettem rá és ajtókat,
és mondám: Eddig jőj, és tovább ne menj, és itt törd még földagadt hullámaidat.
Vajjon születésed után parancsoltál-e a reggelnek, és megmutattad-e a hajnalnak az ő helyét?
És tartottad-e, rázván a föld határait, és verted-e ki abból az istenteleneket,
hogy ismét alakúljon, mint az agyagpecsét, és megálljon, mint a ruházat,
hogy az istentelenektől elvétessék az ő világosságuk, és a felemelkedett kar megtöressék?
Lementél-e a tenger fenekére, és a mélység legalsó részein jártál-e?
Megnyiltak-e neked a halál kapui, és a sötét ajtókat láttad-e?
Megszemlélted-e a föld szélességét? mondd meg nekem mindezt, ha tudod,
mely úton lakik a világosság, és melyik a sötétség helye:
hogy mindenikét határaira vezesd, és megtudjad az ösvényt házához.
Tudtad-e akkor, hogy születendő valál? és napjaid számát tudtad-e?
Bementél-e a hó tárába, vagy a jégeső tárait láttad-e,
melyeket az ellenség idejére készítettem, a harcz és had napjára?
Mely úton terjed ki a világosság és oszol a hőség a földre?
Ki adott folyást a rohanó zápornak, és utat a dörgő villámnak,
hogy eső hulljon a földre, az ember nélküli pusztában, hol senki a halandók közől nem lakik,
hogy eláraszsza a sivatagot és pusztát, és zöldellő füveket termeszszen?
Ki az eső atyja? vagy ki szülte a harmat csöppeit?
Ki méhéből jött a jég? s a fagyot az égből ki szülte?
Mint a kő megkeményednek a vizek, és a mélység színe befagy.
Egybefoghatod-e a fiastyúk fénylő csillagait? vagy a göncöl szekere körét elhányhatod-e?
Vajjon eléhozod-e a hajnalicsillagot idejében, és az esteli csillagot föltünteted-e az emberek fiainak?
Tudod-e az ég rendjét, s te szabályozod-e azt a földön?
Fölemeled-e szódat a felhőben, és a vizek rohama elborít-e téged?
Elküldöd-e a villámokat, és elmennek-e? és visszajövén mondják-e neked: Jelen vagyunk?
Ki helyezte az ember szivébe a bölcseséget? vagy ki adta a kakasnak az értelmet?
Ki magyarázza meg az egek törvényét, és az ég zengését ki altatja el?
Mikor olvasztatott a por földdé, és mikor ragasztattak egybe a hantok?
Vajjon fogsz-e ragadományt a nőstényoroszlánnak, és kölykei vágyát betöltöd-e,
mikor a barlangokban feküsznek, és az üregekben leselkednek?
Ki készíti el a holló étkét, midőn fiai Istenhez kiáltanak kovályogván, azért hogy nincs eledelök? [Zsolt. 146,9.]
Isten megmutatja további mindenhatósága csodáit, és feddi Jóbot, hogy vele pörbe akart szállani, Jób elismeri vakmerőségét.
Tudod-e a vadkecskék ellése idejét, vagy az ellő szarvasokra figyeltél-e?
Megszámláltad-e vemhességök hónapjait, és tudtad-e ellésök idejét?
Meggörbűlnek az ellésre, és ordítanak.
Fiaik elválnak, és mennek legelőre; kimennek, és nem térnek vissza hozzájok.
Ki bocsátotta szabadon a vadszamárt és köteleit ki oldotta el,
melynek házat adtam a pusztában, és tanyáúl a sivatagot?
Megveti a város sokaságát, a hajtó kiáltását nem hallja.
Elnézi legelője hegyeit, és minden zöldellőt megkeres.
Vajjon a szarvorrú akar-e neked szolgálni, vagy megmarad-e jászolyodnál?
Megkötöd-e gyeplőddel e szarvorrút szántásra? vagy fogja-e tördelni a völgyek göröngyeit utánad?
Lesz-e bizalmad az ő nagy erejében, és ráhagyod-e munkáidat?
Bízol-e benne, hogy magodat megadja és szérűdbe gyüjti?
A strucz tolla hasonló a gém és az ölyv tollaihoz.
Midőn a földön hagyja tojásait, talán a porban te melegíted azokat?
Felejti, hogy a láb eltapodja vagy a mezei vad összetiporja azokat.
Oly kemény fiaihoz, mintha nem övéi volnának, hiába fáradt, semmi félelemtől nem kényszerítetvén.
Mert Isten megfosztotta őt bölcseségtől, és nem adott neki értelmet.
Idején fölemeli magasan szárnyait, s kineveti a lovat és a rajtaülőt.
Adsz-e a lónak erőt, vagy körülveszed-e torkát nyerítéssel?
Felszökteted-e azt, mint a sáskákat? az ő büszke hortyogása mily rettentő.
A földet kapálja körmével, merészen ugrál, eléjök megy a fegyvereseknek.
Megveti a félelmet, és nem hátrál a kard előtt.
Rajta zörög a tegez, és villog a dárda és paizs.
Prüsszögve és tombolva száguld a földön, és nem marad veszteg, ha megriad a harsona.
Midőn hallja a kürtöt, azt mondja: Hah! távolról megérzi a harczot, a vezérek intését és a seregek ujjongását.
Vajjon a te bölcseséged által tollasúl-e meg az ölyv, kiterjesztvén délre szárnyait?
A te parancsodra emelkedik-e föl a sas, és rakja fészkét magas helyeken?
Sziklákon lakik és meredek kőszálakon mulatoz, és a hozzáférhetlen kőszirteken.
Onnan kémleli az étket, és szemei messze látnak.
Fiai vért színak; és a hol hulla van, mindjárt megjelen.
És ismét szóla az Úr, és mondá Jóbnak:
Vajjon ki az Istennel vetekedik, oly könnyen megadja magát? Igen, de ki az Istent feddi, meg kell neki felelnie.
Felelvén pedig Jób az Úrnak, mondá:
Én, ki gondtalanúl szólottam, mit felelhetek? számra teszem kezemet.
Egyet szólottam, mit bár ne mondottam volna! és mást, mikhez többet nem teszek.
Isten megmutatja tovább mindenhatóságát Behemoton és Leviatánon.
Felelvén pedig az Úr Jóbnak a forgószélből, mondá:
Övezd fel mint férfiú ágyékaidat, kérdeni foglak, felelj nekem.
Vajjon semmivé teszed-e az én itéletemet, és kárhoztatni fogsz engem, hogy te megigazúlj?
Van-e oly karod, mint az Istennek, és dörgesz-e hasonló szóval?
Végy magadra ékességet és emelkedjél föl magasan, légy dicsőséges és öltözzél szép ruhákba.
Hányd szét a kevélyeket haragodban, és körűltekintvén, minden nagyravágyót alázz meg…
Végy szemügyre minden gőgöst, és szégyenítsd meg őket, és tipord el az istenteleneket helyökön…
Rejtsd el őket a porban mind egyetemben, és orczájokat sülyeszd a verembe…
akkor én is megvallom, hogy megszabadíthat téged a te jobbkezed.
Ime a Behemot, melyet veled teremtettem, füvet eszik, mint az ökör.
Ereje ágyékaiban, és erőssége hasa köldökében.
Hajtogatja farkát, mint a czedrusfát, lágyéka inai egymásba fonottak.
Csontjai mint a rézcsövek, porcogója, mint a vaslemezek.
Ő az Isten utainak elseje, ki őt teremtette, neki adja az ő fegyverét.
A hegyek füvet teremnek neki, hol minden mezei vad játszodozik.
Az árnyékban aluszik, a nád rejtekében és a nedves helyeken.
Árnyék födi az ő árnyékát, a patak fűzfái környezik őt.
Ime elnyeli a folyóvizet, és nem csodálkozik; sőt bízik abban, hogy a Jordán az ő szájába folyhat.
Szemei előtt mintegy horoggal megfogják, és szigonyokkal átfurják az ő orrlyukát.
Vajjon kivonhatod-e a Leviatánt horoggal, és nyelvét kötéllel megkötöd-e?
Vetsz-e karikát orrába, vagy tőrökkel átfurod-e pofáját?
Fog-e sokat könyörögni előtted, vagy lágyan szól-e neked?
Köt-e veled szövetséget, hogy őt örök szolgáúl veszed?
Játszol-e vele, mint a madárral, vagy megkötöd-e őt leányaidnak?
Felvagdalják-e őt barátaid, felosztják-e őt a kereskedők?
Megtöltöd-e bőrével a varsákat, és fejével a halak rekeszét?
Tedd rá kezedet, de emlékezzél meg a harczról, és többé nem cselekszed.
Ime reménye megcsalja őt, és mindenek láttára leteríttetik.
A Leviatán részletesebb leírása.
Nem úgy, mint kegyetlen, költöm fel őt; mert ki állhat ellen orczámnak?
Ki adott nekem előbb, hogy visszaadjam neki? Minden, a mi az ég alatt van, enyém.
Nem kimélem őt, akár hatalmaskodó, akár könyörgő legyen beszéde.
Ki födi fel öltözete fölszínét és szája közepén ki megyen be?
Orczája ajtait ki nyitja meg? fogai körűlete rettenetes.
Teste öntött paizsok gyanánt egymásra fekvő pikkelyekből van egyberaggatva.
Egyik a másikhoz van foglalva, és csak a lég sem megy át azokon.
Egymáshoz ragadnak, és egymást tartván, el nem válnak.
Prüszszentése tűz fényessége, és szemei mint a virradás pillái.
Szájából szövétnekek jőnek ki, mint a meggyujtott tűz szikrái.
Orrlyukaiból füst jő, mint a meggyujtott és forró fazékból.
Lehelése meggyujtja a szenet, és láng tör ki szájából.
Nyakában lakik az erő, és előtte megy az inség.
Teste tagjai egymáshoz vannak ragadva; mennyköveket bocsát ellene, és más helyre nem hullnak.
Szive megkeményedik, mint a kő, és összeszorúl, mint a kovács ülője.
Mikor fölemelkedik, félnek az angyalok, s ijedtökben megtisztulnak.
Ha fegyver éri őt, nem állhat ellene sem dárda, sem pánczél;
mert a vasat annyiba veszi, mint a polyvát, és a rezet, mint a redves fát.
Nem szalasztja meg őt a nyilas férfiú, a parittya kövei szalmatörekké válnak neki.
Szalmaszálnak tartja a dorongot, és kineveti a dárdaforgatót.
Napsugarak vannak alatta, és az aranyat sárként teríti maga alá.
Fölforralja fazék gyanánt a mély tengert, és olyanná teszi, mint mikor a kenetek forranak.
Utána fénylik az ösvény, hogy az örvény mintegy megőszűltnek látszik.
Nincs a földön hozzá hasonló hatalom, úgy lévén alkotva, hogy senkitől se féljen.
Minden magasságot lát, ő a király a kevélység minden fiai fölött.
Jób elismeri, hogy vigyázatlanul szólott; barátinál, kikért könyörög, többre becsültetik az Istentől, és megjutalmaztatik.
Felelvén pedig Jób az Úrnak, mondá:
Tudom, hogy mindent megtehetsz, és semmi gondolat sem titok előtted.
Ki az, ki eltitkolja a tanácsot tudatlanúl? azért szólottam balgatagúl, és olyanokat, mik fölötte meghaladják tudományomat.
„Halljad, és én szólok; kérdeni foglak, felelj nekem!“
Fülem hallatára hallottam felőled, most pedig az én szemem lát téged.
Azért én magam feddem magamat, és porban és hamuban tartok bűnbánatot.
Miután pedig ez igékkel szólott Jóbnak az Úr, mondá a temani Elifáznak: Fölgerjedett az én haragom ellened és két barátod ellen, mert nem szólottatok előttem igazat, mint Jób, az én szolgám.
Vegyetek azért magatoknak hét tulkot és hét kost; és menjetek az én szolgámhoz, Jóbhoz, és tegyetek égőáldozatot magatokért; Jób, pedig az én szolgám, könyörögni fog értetek; az ő személyére tekintettel leszek, hogy ne tulajdoníttassék nektek a bolondság; mert nem szólottatok igazat felőlem, mint Jób, az én szolgám.
Elmenének tehát a temani Elifáz, a suhi Baldad és a naamati Szófár, és úgy cselekvének, a mint az Úr szólott vala nekik; és tekintettel volt az Úr Jób személyére.
Az Úr is hajlott Jób bűnbánatára, miután ő barátiért könyörgött; És a mije volt Jóbnak, kétannyit ada neki az Úr mindenekből.
Eljöve pedig hozzája minden atyjafia és minden nőrokona, és mindnyájan, kik őt azelőtt ismerték és vele kenyeret ettek házában; és csóválák fejöket rajta, és vigasztalák őt mindazon nyomorúság felől, melyet az Úr rá hozott vala; és kiki egy juhot ada neki és egy arany fülfüggőt.
Az Úr pedig jobban megáldá Jóbot azután, mint azelőtt. És lőn tizennégyezer juha, és hatezer tevéje, és ezer iga marhája, és ezer szamara.
És hét fia s három leánya vala.
Az első nevét napnak hivá, és a másik nevét Kassziának és a harmadik neve Kenetkürtnek.
Nem találtattak pedig oly szép asszonyok, mint Jób leányai, az egész földön, és atyjok örökséget ada nekik fitestvéreik között.
Éle pedig Jób ezek után száznegyven esztendeig, és látá fiait és fiainak fiait negyedizig, s mint öreg és napokkal teljes meghala.