MAKKABEUSOK MÁSODIK KÖNYVE.
2 Makk 1
A Judeában lakó zsidók két levele az egyiptomi zsidókhoz.
A zsidó atyafiaknak, kik Egyiptomban vannak, áldást, békeséget kivánnak a zsidó atyafiak, kik Jerusalemben és Judea tartományaiban vannak.
Tegyen jól veletek az Isten, és emlékezzék meg szövetségéről, mely iránt szólott Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, az ő hív szolgáinak.
És adjon nektek mindnyájatoknak szívet, hogy tiszteljétek őt, és cselekedjétek akaratját teljes szivvel és kész lélekkel.
Nyissa meg sziveteket az ő törvényének és parancsainak, és szerezzen békeséget.
Hallgassa meg imádságaitokat, és engesztelődjék ki irántatok, és ne hagyjon el titeket a gonosz időben.
Most is imádkozunk itt értetek.
Demeter országlása alatt a százhatvankilenczedik esztendőben, mi, zsidók, irtunk nektek a szorongatásról és erőszakról, mely ránk jött azon esztendőkben, mióta Jázon a szent földtől és az országtól elszakadt.
A kaput felgyujtották, és kiontották az ártatlan vért. Mi imádkoztunk az Úrhoz, és meghallgattattunk, és eledeláldozatot mutattunk be és lisztlángot, és meggyujtottuk a lámpákat, és kiraktuk a szent kenyereket.
Most tehát Kasleu havának sátoros ünnepnapjait üljétek meg.
A száznyolczvannyolczadik esztendőben. A Jerusalemben és Judeában levő nép és a tanács és Júdás, Aristobulusnak, Ptolomeus király tanítójának, ki a fölkent papok nemzetségéből való, és az Egyiptomban levő zsidóknak, üdvöt és egészséget!
Nagy veszedelmekből megszabadíttatván az Istentől, méltó hálát adunk neki, mint kik olyan király ellen harczolhattunk.
Mert ő űzte ki Persiából azokat, kik harczoltak ellenünk és a szent város ellen.
Mert mikor ő Persiában, mint vezér volt, és vele fölötte nagy hadsereg, elvesze Nanea templomában, megcsalatván Nanea papjai tanácsa által.
Antiokus tudniillik, úgy ment azon helyre barátival, mint azt eljegyzendő, hogy a sok pénzt elvegye jegyajándék neve alatt.
De mikor azokat Nanea papjai előrakták, és ő kevesed magával a templom tornáczán belűl ment, bezárák a templomot,
mikor Antiokus már benn volt; és megnyitván a templom titkos ajtaját, köveket hányván, megölék a vezért és azokat, kik vele valának, és tagonkint fölkonczolák, és fejöket vévén, kiveték.
Mindenben áldassék az Isten, ki kézbe adta az istenteleneket.
Azért Kasleu havának huszonötödik napján a templom megtisztítása napját akarván tartani, szükségesnek véltük azt nektek megjelenteni, hogy ti is tartsátok meg a sátoros ünnepet és a tűz ünnepét, mely akkor adatott, mikor Nehemiás fölépítvén a templomot és az oltárt, áldozatokat tett.
Mert mikor Persiába vitettek atyáink, a papok, kik akkor az Isten tisztelői voltak, az oltárról elvett tüzet titkon elrejték egy völgyben, hol mély és száraz kút vala, és abban megőrzék azt, úgy, hogy az a hely senki előtt sem volt tudva.
Mikor pedig sok esztendő elmúltával tetszett az Istennek, hogy elküldessék Nehemiás a persa királytól: azon papoknak unokáit, kik elrejtették vala, elküldé, hogy keressék föl a tüzet; és a mint nekünk beszélették, tüzet nem találtak, hanem zavaros vizet.
És parancsolá nekik, hogy merítsenek, és hozzák neki, és a föltett áldozatokat Nehemiás pap azon vízzel megöntöztetni parancsolá, és a fákat, melyek felűl rá tétettek vala.
És a mint az meglőn, elérkezvén az idő, midőn a nap fénylett, mely azelőtt felhőben volt, nagy tűz gyúlada, úgy, hogy mindnyájan csodálkozának.
Imádkoznak vala pedig mindnyájan a papok, meddig az áldozat megemésztetett, Jonatás elkezdvén, és a többi rá felelvén.
Nehemiás pedig ily módon imádkozék: Uram Isten! mindenek Teremtője, rettenetes és erős, igaz és irgalmas, ki egyedűl vagy jó király,
egyedűl adakozó, egyedűl igaz, mindenható és örökkévaló, ki megszabadítod Izraelt minden veszedelemből, ki az atyákat választottad és megszentelted;
fogadd el ez áldozatot Izrael egész népeért, őrizzed és szenteld meg örökségedet.
Gyüjtsd össze a mi elszéledett népünket, szabadítsd meg azokat, kik a pogányoknak szolgálnak, és tekints a megvetettekre és megutáltakra; ismerjék meg a pogányok, hogy te vagy a mi Istenünk.
Büntesd meg, a kik minket elnyomnak, és gyalázattal illetnek kevélységből.
Állítsd be népedet a te szent helyedbe, mint Mózes mondotta.
A papok pedig dicséreteket énekelnek vala, míg megemésztetett az áldozat.
Mikor pedig megemésztetett az áldozat, meghagyá Nehemiás, hogy a maradékvízzel a nagy köveket öntözzék meg.
Mihelyt ez meglőn, azokból láng gerjede, de a világosságtól, mely az oltárról tündöklött, megemészteték.
A mint pedig e dolog nyilvános lett, hirűl vivék a persák királyának, hogy a mely helyen a tüzet elrejtették volt az elhurczolt papok, víz találtatott, melylyel Nehemiás és a kik vele voltak, megtisztították az áldozatokat.
A király erről gondolkodván, és a dolgot szorgalmasan megvizsgálván, szentélyt építe oda, annak bizonyságaúl, mi ott történt.
És miután arról meggyőződött, a papoknak sok jószágot adományoza, és különféle ajándékokat; ezeket saját kezébe vévén, nekik adá.
Nehemiás pedig azt a helyet Neftarnak nevezé, mi tisztúlásnak magyaráztatik; sokaktól pedig Nefinek mondatik.
A második levél folytatása. Előszó a makkabeusok második könyvéhez.
Találtatik pedig Jeremiás próféta írásaiban, hogy ő megparancsolta volt a számkivetésbe menőknek, hogy a tüzet elvigyék, a mint már érintetett, és a mint megparancsolta a számkivetésbe menőknek.
És törvényt ada nekik, hogy el ne feledjék az Úr parancsait, és meg ne tántorodjanak elméjökben, látván az arany és ezüst bálványokat és azok ékességeit.
És egyéb efféléket mondván, inté őket, hogy a törvényt ki ne vessék szivökből.
Az is az írásban vala, miképen parancsolta meg a próféta a neki adott isteni feleletből, hogy a sátort és szekrényt magokkal vigyék, míg ama hegyre ére, melyre Mózes fölment, hogy lássa az Isten örökségét.
És oda érvén Jeremiás, egy helyet talála a barlangban, és a sátort, a szekrényt és a jóillatszer oltárát bevivé abba, és a nyilást beraká.
És oda járúlának némelyek az őt követőkből, hogy megjegyezzék magoknak a helyet, de nem találhaták meg.
A mint ezt megérté Jeremiás, megfeddvén őket, mondá: Hogy nem lesz tudva ama hely, mígnem összeszedi Isten a nép gyülekezetét, és megkegyelmez.
És akkor mutatja meg az Úr ezeket, és az Úr dicsősége felhőben fog megjelenni, a mint Mózesnek is megjelent vala, és magát megmutatta, mikor Salamon könyörgött, hogy ama hely a nagy Istennek szenteltessék. [Kir. III. 8,11. Krón. II. 7,1.]
Mert ő nagy bölcseséggel bírván, ugyanazon bölcseségénél fogva mutatta be a templom fölszentelésének és bevégzésének áldozatát;
és a mint Mózes imádkozék az Úrhoz, és tűz szálla le az égből, és megemészté az égő áldozatot: úgy imádkozék Salamon is, és tűz szálla le az égből, és megemészté az égő áldozatot.
És mondá Mózes: Mivelhogy a bűnért való áldozatot megenni nem szabad, megemésztetett az.
Hasonlóképen Salamon is nyolczad napig ünneplette a templom szentelését.
Ugyanezek be vannak írva Nehemiás irásaiba és jegyzeteibe; és valamint ő könyvtárt szerezvén, a tartományokból egybegyűjté a próféták és Dávid könyveit, és a királyok leveleit, és az ajándékokról szólókat,
hasonlóképen Júdás is azokat, melyek elvesztek vala a velünk történt háborúban, mind egybeszedte, és nálunk vannak.
Ha tehát kivánjátok ezeket, küldjetek hozzánk, kik nektek elvigyék.
Minthogy mi a tisztításnak ünnepét akarjuk szentelni, ezt megírjuk nektek: ti is jól fogtok cselekedni, ha megtartjátok e napokat.
Az Isten pedig, ki megszabadította népét, és mindenkinek megadta az örökséget és országot, a papságot és a szent templomot,
a mint megigérte a törvényben, reményljük, hogy hamar könyörűlni fog rajtunk, és összegyüjt az ég alól a szent helyre.
Mert kimentett minket a nagy veszedelmekből, és az ő helyét megtisztította.
Júdás Makkabeusról és az ő atyjafiairól szóló történeteket pedig, a nagy templom megtisztitását és az oltár fölszentelését;
úgyszinte a nemes Antiokussal és az ő fiával, Eupatorral vívott harczokat,
és a világos jeleket, melyek az égből adattak azoknak, kik a zsidókért vitézül harczoltanak, úgy, hogy az egész tartományt, bár kevesen voltak, megtartották, az idegen sokaságot megszalasztották,
és a föld kerekségén a legnevezetesebb templomot visszavették, a várost megszabadították, és az eltörlött törvényeket helyreállították, az Úr minden jósággal kegyelmes lévén irántok;
és azokat is, miket a cirenei Jázon öt könyvbe foglalt, – mi röviden egy könyvbe foglalni igyekeztünk.
Mert elgondolván a könyvek sokaságát, és azon nehézséget, melyet a történetíróknak az események sokasága szerez:
azon igyekeztünk, hogy azoknak, kik olvasni akarnak, szivgyönyörködtetésre, a tanúlni akaróknak könnyebb felfogására, minden olvasónak pedig hasznára legyen.
Mi magunknak ugyan, kik e munka megrövidítésére vállalkoztunk, nem csekély fáradságot, sőt inkább virrasztással és izzadással teljes dolgot szerzettünk;
de mint azok, kik lakomát szerzenek, és mások kedvének igyekeznek megfelelni, sokak kedvéért örömest szenvedjük a fáradságot.
Az igazolást minden egyes tényről az (előbbi) íróknak engedvén, mi az előadottat igyekszünk röviden kivonni.
Mert valamint az új ház épitőjének az egész alkotmányról kell gondoskodni, annak pedig, ki azt ki akarja festeni, az ékességre kell ügyelnie: úgy kell mifelőlünk is vélekedni.
Mert a tárgyakat összeszedni, a beszédet elrendezni, és minden körülményt szorgalmasan megvizsgálni, a történetirót illeti;
hogy pedig rövid beszéddel élhessen, és a dolgok teljes kifejtését elhagyhassa, a kivonat-irónak meg kell engedni.
Most tehát a dologhoz kezdünk, előbeszédűl ennyi elég legyen; mert esztelenség a történetirás előtt nagyon kiterjeszkedni, magát a történetet pedig megrövidíteni.
A zsidók szerencsés állapotja III. Oniás alatt. Simon, a templomfőnök, Szíria királyának, Szeleukusnak hírt ad a templom sok kincséről. Ez elküldi Heliodorust a kincsek elrablására, kinek szándéka csoda-módon meghiúsíttatik.
Midőn a szent város teljes békében élt, s a törvények is igen jól megtartattak Oniás főpap istenes volta és a gonoszságot gyűlölő lelkek miatt,
lőn, hogy magok a királyok és fejedelmek is a helyet igen nagy tiszteletre méltónak tarták, és a templomot igen nagy ajándékokkal megdicsőiték;
úgy, hogy Szeleukus, Ásia királya, saját jövedelmeiből adá az áldozatok szolgáltatásához tartozó minden költséget.
Simon pedig Benjamin nemzetségéből a templom gondviselőjévé rendeltetvén, arra törekvék, hogy valami igaztalanságot tegyen a városban, bár a papok fejedelme ellene álla;
de midőn Oniást meg nem győzhette, Apolloniushoz, Tarzea fiához méne, ki azon időben Celeszíriának és Feniciának helytartója vala;
és hirűl adá neki, hogy Jerusalemben a tárház számlálhatlan pénzzel van tele, és hogy mérhetlen a közgazdagság, mely nem tartozik az áldozatok számára; mindezeket tehát a király hatalmába lehetne juttatni.
Apollonius a nála bemondott pénz felől szóla a királynak, ki eléhíván Heliodorust, az ő ügyviselőjét, elküldé parancsokkal, hogy a nevezett pénzt hozza el.
Heliodorus mindjárt útnak indúla oly szín alatt ugyan, mintha Celeszíria és Fenicia városait akarná eljárni, valóban pedig, hogy a király szándékát teljesítse.
Mikor pedig Jerusalembe érkezvén, a főpaptól szivesen fogadtatott a városban, elbeszélé a pénz felől tett jelentést, előterjesztvén jövetelének okát, és kérdezé, vajjon mindez úgy van-e?
Akkor a főpap megmutatá, hogy azok letétemények az özvegyek és árvák táplálására;
némely része pedig annak, mint az istentelen Simon bemondott vala, Hirkánus Tóbiásé, igen jeles főemberé; mindenestül négyszáz ezüst és kétszáz arany talentom;
és lehetetlen azokat megcsalni, kik bíztak a helyhez és templomhoz, mely az egész világon tiszteltetik az ő tisztességeért és szentségeért.
De amaz a királytól vett parancshoz képest azt mondá, hogy azokat minden esetre a királyhoz kell vinni.
Bizonyos napon tehát beméne Heliodorus, hogy azok felől végezzen. Nem kevés rettegés vala pedig az egész városban.
A papok az oltár elé borúlának papi öltözeteikben, és segítségűl hivák az égből azt, ki a letéteményről törvényt adott, hogy azoknak, kik azt letevék, épen megőrízze.
És a ki látta a főpap orczáját, szivében megsebesűle, mert az elváltozott ábrázat és szín kijelenté a szívnek belső fájdalmát.
Mert némi szomorúság ömlött el a férfiún, és a testnek oly borzadása, mi által a ránézők nyilván megérték az ő szivének fájdalmát.
Mások pedig seregenként futának össze a házakból, közimádsággal könyörögvén a miatt, hogy a hely gyalázatra vala jutandó.
Az asszonyok szőrzsákokkal födvén be mellöket, az utczákon egybegyűlének, de az egyébkint elzárt szüzek is kifutának Oniáshoz, némelyek a kőfalakra, némelyek az ablakokról nézének;
mindnyájan pedig kezeiket az égre emelvén, könyörgének.
Mert kínos vala az összevegyűlt sokaságnak és a szorongatásban levő főpapnak várakozása.
Kik segítségűl hívák a mindenható Istent, hogy a rájok bizottak azoknak, kik rájok bizták vala, épen megtartassanak.
Heliodorus pedig a mit föltett vala, véghezvivé azon helyen, a vitézekkel önmaga jelen lévén a tárház mellett.
De a mindenható Isten lelke az ő hatalmasságának nagy nyilvánvalóságát kitűnteté, úgy, hogy mindazok, kik neki engedelmeskedni merészlettek, lehullván az Isten ereje által, bágyadásba és rémületbe esének.
Mert megjelenék nekik egy ló, melyen egy rettenetes lovag ül vala, igen szép takaróval fölékesítve; ez Heliodorust hirtelen leüté első lábaival. A rajtaülőnek fegyverei pedig aranyosaknak látszottanak.
Más két ifjú is megjelenék hatalmas erővel, kitünő dicsőséggel, igen szép öltözettel fölékesítve; kik körűlvevék őt és mindkét felől ostorozák, szűnet nélkül sok ütéssel vervén őt.
Heliodorus pedig rögtön leesék, és nagy homályossággal vétetvén körűl, megragadák őt, és hordozószékbe tévén, kivivék.
A ki sok poroszlóval és vitézekkel a nevezett tárházba beméne, így viteték ki, senki nem lévén segítségére, megismertetvén az Istennek nyilvánvaló ereje.
És ő ugyan az Isten ereje által némán, minden reménytől és segítségtől megfosztva feküvék.
Ezek pedig az Urat áldák, hogy fölmagasztalta az ő helyét; és a mely templom kevéssel előbb félelemmel és zűrzavarral volt tele, megjelenvén a mindenható Úr, örömmel és vigasággal telék meg.
Akkor pedig Heliodorus barátai közől némelyek azonnal kérék Oniást, híjja segítségűl a Fölségest, hogy hagyja meg életét annak, ki már halálán vala.
Elgondolván pedig a főpap, netalán a király azt gyanítsa, hogy a zsidók valami gonoszt cselekedtek Heliodorus ellen, üdvös áldozatot tőn a férfiú egészségeért.
És a mint a főpap imádkozék, amaz ifjak ugyanazon ruhákba öltözötten Heliodorus mellett állván, mondák: Oniás papnak adj hálát, mert őérette hagyta meg az Úr életedet.
Te pedig az Istentől megostoroztatván, hirdesd mindeneknek az Isten nagyságát és hatalmát. És ezeket mondván, eltünének.
Heliodorus pedig áldozatot mutatván be az Istennek, és nagy fogadásokat igérvén annak, ki életét meghagyta, és Oniásnak hálákat adván, visszavivé a sereget, és a királyhoz tére.
Bizonyságot tőn pedig mindeneknek a nagy Isten cselekedeteiről, melyeket önszemeivel látott vala.
Mikor pedig a király megkérdezte Heliodorust, kit lenne alkalmas még egyszer Jerusalembe küldeni, mondá:
Ha van valaki ellenséged, vagy országod után incselkedő, küldd oda, és megostorozva jő hozzád, ha ugyan elszabadúl; mert ama helyen bizonynyal valami ereje van az Istennek.
Mert az, kinek mennyben van lakása, látogatója és segítője ama helynek, ki megveri és elveszti a gonosztételre odamenőket.
Igy van tehát a dolog Helidorusról és a tárház őrizetéről.
Simon rágalmazása. Jázon megvásárolja a főpapságot, s minden iszonyuságra vetemedik. Antiokus Jerusalemben. Menelaus ki akarja Jázont szorítani. Amaz Antiokus előtt kérdőre vonatik, és Lizimakust nyeri utodjáúl. Menelaust megfeddi Oniás, de ez Andronikus helytartó által megöletik. Antiokus boszút áll e halálért. Lizimakust a nép megöli. Menelaus pénzen váltja meg életét.
Simon pedig, a pénznek és hazájának fönnevezett árulója, gonoszúl szóla Oniásról, mintha Heliodorust ő biztatta volna ezekre, és ő lett volna a gonoszságnak szerzője.
A város jótevőjét, nemzetének oltalmazóját és az Isten törvényének követőjét merte az ország árulójának mondani.
Mikor pedig az ellenkedés már annyira jutott, hogy Simonnak némely barátjai gyilkosságokat is tennének,
elgondolván Oniás a visszavonás veszedelmét, és hogy Apollonius, Celeszíriának és Feniciának helytartója, dühösségénél fogva nevelni fogja Simon gonoszságát, a királyhoz méne,
nem úgy, mint polgártársainak vádolója, hanem az egész sokaság közhasznáról gondoskodván;
mert látta, hogy a király intézkedése nélkül lehetetlen a dolgokat békével rendbehozni, és hogy Simon sem hagy fel az ő bolondságával.
De miután Szeleukus kimúlván életéből, a nemesnek nevezett Antiokus vette át az országlást, Oniás atyjafia, Jázon vágyott a főpapságra.
S elmenvén a királyhoz, igére neki háromszázhatvan talentom ezüstöt, és egyéb jövedelmekből nyolczvan talentomot.
Ezeken fölűl igére még más százötven talentomot is, ha neki hatalom adatik nevelő és gyakorló iskolát állitani, és Jerusalem lakóit Antiokiabelieknek írni.
Miután a király ezeket megengedte, és a fejedelemséget elfoglalta, azonnal pogány szertartásra kezdé vinni honfitársait.
És megsemmisítvén azokat, mik emberségesen voltak rendelve a zsidók felől a királyoktól, Eupolemus atyja, János által, ki a romaiaknál a barátság és szövetség iránt igaz követségben járt vala, – megszünteté a polgárok jogait, és gonosz szokásokat hoza be.
Mert épen a vár alatt merészlé fölállítani a gyakorló helyet, és a legjelesebb ifjakat a bordélyokba vinni;
mi nem csupán kezdete, hanem már gyarapodása és terjedése vala a pogány és idegen szokásoknak, az istentelen és nem pap Jázonnak iszonyú és hallatlan gonoszsága által;
úgy hogy a papok már nem az oltárszolgálat körűl forgolódának, hanem megvetvén a templomot, és elmulasztván az áldozatokat, sietének részesek lenni a gyakorló helyen annak képtelen játékaiban és tányérvetéseiben.
Hazájok tisztességét semminek tartván, a görög dicsőséget különbnek állíták.
Ezért veszedelmes visszavonás támada közöttük, és azok törvényeit követék, és mindenben azokhoz kivánának hasonlókká lenni, kik elleneik és öldöklőik voltak.
Mert az Isten törvénye ellen istentelenűl cselekedni, büntetetlen nem marad; de ezt a következő idő fogja megmutatni.
Mikor pedig az ötödik esztendei viadal tartatott Tírusban, és a király is jelen vala;
külde a gonosz Jázon Jerusalemből elveteműlt férfiakat, kik háromszáz gira ezüstöt vivének Herkules áldozatára; de magok a vivők is kérék, hogy az ne költessék áldozatokra, miután nem szükséges, hanem más költségekre fordíttassék.
Mit ezek ugyan, a küldő akarata szerint, Herkules áldozatára ajánlának, mindazáltal a jelenlevőkért hármas evezős hajók készíttetésére lőn az fordítva.
Elküldetvén pedig Egyiptomba Mneszteus fia, Apollonius, Ptolomeus Filometor királynak főemberei miatt; mikor megértette Antiokus, hogy az országlásból kirekesztetett, saját ügyéről gondoskodván, Joppébe utazék, s onnan Jerusalembe.
Hol fényesen fogadtatván Jázontól és a várostól, szövétnekek világítása és öröménekek közt vonúla be, s onnan Feníciába fordítá seregét.
Három esztendő múlva elküldé Jázon Menelaust, a fönnevezett Simon atyjafiát, hogy pénzt vigyen a királynak és a szükséges dolgokról választ hozzon.
Ez pedig a király kedvébe jutván, midőn fölmagasztalta az ő hatalma dicsőségét, megnyeré magának a főpapságot, háromszáz talentom ezüsttel többet adván mint Jázon.
És parancsokat vévén a királytól, eljöve, semmi méltó nem lévén benne a főpapsághoz, hanem kegyetlen zsarnoki szívvel és vadállati dühösséggel bírván.
És így Jázon, ki tulajdon atyjafiát ejtette vala tőrbe, most maga is megcsalatván, elfuta az ammaníták tartományába.
Menelaus pedig a fejedelemséget elfoglalá ugyan, de a királynak igért pénzből mitsem fizete, noha azt Szosztratus, a vár parancsnoka követelé;
mert az ő dolga vala az adók beszedése. Miért mindketten a királyhoz hivatának.
Ekkor Menelaus letéteték a papságból, helyére lépvén Lizimakus, az ő atyjafia; Szosztratus pedig a ciprusiak helytartója lőn.
És ezenközben történék, hogy a tarzusiak és mallóták lázadást indítának azért, mivel Antiokisnek, a király ágyasának adattak ajándékúl.
A király tehát sietséggel jöve lecsendesíteni őket, helytartóúl hagyván egyet főemberei közől, Andronikust.
Menelaus ezt jó alkalomnak tartván, a templomból ellopott némely arany és ezüst edényeket Andronikusnak ajándékoza, a többit pedig eladá Tírusban és a közellevő városokban.
Mit bizonyosan megértvén Oniás, ki menedékhelyen vonúlt vala meg Dafnis mellett Antiokiában, megfeddé őt.
Azért Menelaus Andronikushoz járúlván, felkéré őt, hogy ölje meg Oniást. Ki eljövén Oniáshoz, és kezet fogván, esküvéssel (noha előtte gyanús vala), rábeszélé őt, hogy jőjön ki a menedékhelyről; és azonnal megölé őt, nem tekintvén az igazságra.
Mely okért nem csak a zsidók, de más nemzetbeliek is boszankodának, és nehezen szenvedék az oly nagy férfiúnak igazságtalan halálát.
Visszatérvén a király Cilíciából, Antiokiánál hozzája menének a zsidók a görögökkel együtt, panaszolkodván Oniás méltatlan haláláról.
Azért Antiokus megszomorodván szivében Oniásért, és sajnálkozásra indíttatván, könyeze, megemlékezvén a megholtnak józanságáról és jóerkölcséről.
És haragra gerjedvén, megparancsolá, hogy Andronikust a bíborból levetköztetvén, az egész városban hurczolják körűl, s ugyanazon helyen, melyen Oniás ellen az istentelenséget elkövette, foszszák meg életétől a szentségtörőt, méltó büntetéssel fizetvén neki az Úr.
Azalatt Lizimakus a templomban sok szentségtörést követvén el Menelaus tanácsából, és annak híre elterjedvén, egybegyűle a sokaság Lizimakus ellen, miután már sok arany elhordatott.
A sokaság tehát haragtelt szívvel fölzúdúlván, Lizimakus fölfegyverze mintegy háromezer gonosz embert, s erőszakoskodni kezde, egy kegyetlen hadnagya lévén, ki mind idejében mind elveteműltségében megaggott vala.
A mint észrevették Lizimakus igyekezetét, némelyek köveket, mások nagy dorongokat ragadának, némelyek pedig hamvat hányának Lizimakusra.
Ekkor sokan megsebesűlének, némelyek el is hullának, és mindnyájan futásnak eredének; önmagát, a szentségtörőt is megölék a tárház mellett.
Ezekről tehát Menelaus ellen vizsgálat kezde tartani.
Tudniillik, mikor a király Tírusba jött, a dolgot eléje vivé a vénektől küldött három férfiú.
Azonban midőn már meggyőzetett Menelaus, sok pénzt igére Ptolomeusnak, hogy a királyt hitesse el.
Ptolomeus tehát a királyhoz méne, ki magát egy tornáczban hűsíti vala, s elfordítá őt határozatától annyira,
hogy Menelaust, ki minden gonoszságnak oka volt, a vádaktól fölmenté, a szegény (küldötteket) pedig halálra kárhoztatá, kik haszintén a scithák elé viendették is ügyöket, ártatlanoknak itéltettek volna.
Végre is hajtaték az igazságtalan büntetés azokon, kik a város és a nép és a szent edények ügyét védelmezték.
Mely dolgon a tírusiak is boszankodván, azok eltemetésében igen bőkezűek valának.
Menelaus pedig a hatalmasok fukarsága miatt megmarada fejedelemségben, növekedvén a gonoszságban polgártásainak megejtésére.
Antiokus második hadjárata Egyiptomba. Csodajelenések a levegőben. Jázon Jerusalem ellen vonúl, az ő szerencsétlen vége. Antiokus meghódítja Jerusalemet és erőszakoskodik. Az ő tisztviselői ki akarják írtani a zsidóságot. Júdás a pusztába fut.
Az időben Antiokus második úttal készűle Egyiptomba.
Történék pedig, hogy egész Jerusalem városában látnak vala negyven napig a levegőben nyargaló lovasokat, kik arany köntösökben és dárdákkal valának fölfegyverkezve, mint a rendezett seregek,
és száguldozó lovakat rend szerint elosztva, és összecsapásokat, paizsforgásokat és nagyszámú sisakosokat kivont kardokkal, és nyillövéseket, csillogó arany-fegyvereket és mindennemű pánczélokat.
Azért mindnyájan könyörögnek vala, hogy e csodajelek jóra szolgáljanak.
De hamis hír támadván, mintha életéből kimúlt volna Antiokus, Jázon magához vévén közel ezer férfiút, hirtelen a városra üte; a polgárok a kőfalakon egybefutának, de végtére a város bevétetvén, Menelaus a várba futa.
Jázon pedig nem kimélé az öldöklésben polgártársait, s nem gondolá meg, hogy az atyafiak ellen való hadi szerencse a legnagyobb veszedelem; azt vélé, hogy elleneken vesz győzedelmet, és nem polgártársain.
De a fejedelemséget mégsem nyeré el, ármányainak jutalmáúl pedig gyalázatot vőn, és mint szökevény, az ammanitákhoz méne.
Végezetére saját vesztére megszoríttatván Aretástól, az arabok fejedelmétől, városról városra futa, mindenki előtt gyülöletes lévén, mint törvényszegő és megvetett, mint hazájának és polgártársainak ellensége, Egyiptomba számkivetteték.
És ki sokat kiűzött vala hazájából, idegen földön vesze, Lacedemonba menvén, hogy ott a rokonságért menedéket találjon.
És ki sokat temetetlen elvetett vala, maga is nem siratva és temetetlen vetteték el, idegen temetést sem nyervén, hazai sírban sem részesűlvén.
Ez eseményeknél azon gyanúra jöve a király, hogy a zsidók el akarnak pártolni; azért feldühödött szivvel indúlván el Egyiptomból, a várost ugyan fegyverrel vevé be;
a vitézeknek pedig megparancsolá, hogy öljék meg és ne kiméljék az eléjek jövőket, s a házakba felmenőket is gyilkolják meg.
Igy lőnek megölve ifjak és vének, levágva asszonyok és gyermekek, meggyilkolva szűzek és kisdedek.
Nyolczvanezeren öletének meg az egész harmadnap alatt, negyvenezeren fogságra vitetének, s nem kevesebben eladatának.
De mindez nem elég; hanem bemenni merészle az egész földön legszentebb templomba, Menelaus lévén vezére, ki a törvényeknek és hazájának árúlója volt.
És förtelmes kezeivel elvivé a szent edényeket; melyek más királyoktól és városoktól adattak vala a hely ékességére és dicsőségére, ő méltatlanúl érinté és megfertőzteté.
Igy az eszeveszett Antiokus nem gondolá meg, hogy a város lakóinak bűneiért az Isten egykevéssé megharagudott vala, a miért történt a helynek megkisebbítése is.
Mert ha nem lettek volna sok bűnbe keverve, mint Heliodorus, ki Szeleukus királytól küldetett volt a tárház megrablására, ez is mindjárt elérkeztekor megostoroztatott és visszariasztatott volna vakmerő tettétől.
De nem a helyért a nemzetet, hanem a nemzetért választotta Isten a helyet.
Azért a hely is részes lőn a nép baleseteiben, valamint azután részes lesz javaiban. És a mi elhagyatott a mindenható Isten haragjában, a fölséges Úr megengesztelésekor ismét a legnagyobb dicsőséggel fog felmagasztaltatni.
Antiokus tehát ezernyolczszáz talentomot rabolván el a templomból, hamarsággal Antiokiába tére vissza, azt vélvén kevélységében, hogy a földet evezhetővé, a tengert gyalogjárhatóvá teheti, oly felfuvalkodott volt elméjében.
Hagya hátra helytartókat is a nemzet nyomorgatására, Jerusalemben ugyan a frígiai származású Filepet, kegyetlenebbet annál, kitől rendeltetett vala;
Garizimban pedig Andronikust és Menelaust, kik a többieknél is inkább terhelik vala a polgárokat.
És mivel a zsidók ellen ingerűlt vala, elküldé a gyülölt fejedelmet, Apolloniust, huszonkétezerből álló sereggel, megparancsolván neki, hogy a teljeskorúakat mind ölje meg, az asszonyokat és ifjakat pedig adja el.
Ki mikor elérkezett Jerusalembe, békeséget színlelvén, nyugton vala a szombat szent napjáig; akkor pedig, ünnepet tartván a zsidók, megparancsolá övéinek, hogy fegyvert fogjanak,
és mindazokat, kik látni mentek vala ki, megölé, és a várost benyargalván a fegyveresekkel, igen nagy sokaságot gyilkola meg.
Júdás Makkabeus, a tizedik pedig elvonúlván a pusztába, ott vadak között a hegyeken tengeté életét övéivel, és füvekkel táplálkozván, ott lakának, hogy a megfertőződésben részesek ne legyenek.
Antiokus kényszeríti a zsidókat a pogányság fölvételére. A templom megszentségtelenítése. Kegyetlen bánásmód a jámbor zsidókkal. Az istenfélő Eleazar vértanúsága.
De nem sok idő múlva külde a király egy antiokiai vén embert, ki kényszerítse a zsidókat, hogy álljanak el hazájok és Istenök törvényétől,
s ki fertőztesse meg a templomot, mely Jeruzsalemben vala, és nevezze olimpiai Jupiterének; Garizimban pedig, mint a helybenlakók valának, vendégszerető Jupiterének.
Igy nehezűl vala mindnyájokra a legnagyobb gonoszságok áradása.
Mert a templom rakva vala paráznasággal s a pogányok tobzódásaival, kik a parázna személyekkel fajtalankodának, és a szentelt helyekre asszonyok tolakodván be kényök szerint, bevivék azokat, miket nem volt szabad;
az oltár is rakva vala tiltott dolgokkal, miket a törvények ellenzenek;
nem tarták meg a szombatokat nem szentelék meg a hazai ünnepnapokat, és általában senki sem vallá magát zsidónak.
A király születése napján pedig keserves kényszeritéssel vitetének az áldozatokra; és mikor Bachus ünnepeit szentelték, kényszeríttetének borostyánnal koszorúzva Bachus körjáratára.
Parancs adaték pedig a pogányok közel városaiba Ptolomeus hiveinek ingerléséből, hogy hasonlóképen cselekedjenek ők is a zsidók ellen, hogy ezek áldozzanak.
Azokat pedig, kik nem akarnak a pogányok törvényeire állani, öljék meg. Azért nagy nyomorúságot látának.
Mert két asszony bevádoltaték, hogy fiaikat körűlmetélték; kiket, miután emlőikre felakasztott kisdedeikkel nyilván a városon körűlhordoztak, a kőfalakról letaszítának.
Némelyek pedig a közel barlangokban egybegyűlvén, és titkon a szombatnapot megszentelvén, bevádoltattak Filepnél, és tűzzel égettetének meg, mivel a szent nap megtartása miatt nem akarták magokat kézzel védelmezni.
Kérem pedig azokat, kik e könyvet olvasni fogják, ne iszonyodjanak el e balesetek miatt, hanem gondolják meg, hogy a mik történtek, nem vesztére, hanem megfeddésére vannak a mi nemzetünknek.
Mert nem engedni sok ideig, hogy a bűnösök kényök szerint cselekedjenek, hanem mindjárt büntetést szabni rájok, nagy jótétemény.
Mert nem úgy, – mint más nemzeteket, vár az Úr béketűréssel, hogy azokat, mikor az itélet napja eljő, bűneik teljes mértéke szerint megbűntesse,
nem úgy cselekszik velünk, hogy mikor bűneink végső fokra jutnak, akkor álljon boszút rajtunk.
Azért soha nem vonja meg tőlünk irgalmasságát; megfenyít ugyan szorongatással, de népét soha sem hagyja el.
De ezek mitőlünk az olvasók intésére legyenek mondva röviden. Most pedig ismét az elbeszélésre kell térni.
Tehát Eleazar, egy a fő írástudók közől, élemedett férfiú és tisztes ábrázatú, kényszerítteték, hogy száját fölnyitván, sertéshúst egyék.
Ő pedig a dicsőséges halált inkább választván, mint a gyülöletes életet, önként méne a kínra.
Elgondolván, hogy oda kell járúlnia, békével tűre, eltökélvén magában, nem cselekedni tilalmast az élet szeretetéért.
Azok pedig, kik mellette állnak vala, álszánakodástól indíttatván, a férfiú régi barátságáért félrevivén őt, titkon kérék, hogy olyan húst hozhassanak, melyet szabad vala neki enni, és tettesse magát, mintha evett volna a király parancsa szerint az áldozatok húsából,
hogy ezt cselekedvén, a haláltól megszabadúljon; a férfiú régi barátságáért ez emberséget cselekvék vele.
Ő pedig elgondolván élemedett öregségének méltó tisztességét, veleszületett nemességének őszvoltát, és gyermekségétől fogva jeles magaviseletének jócselekedeteit, a szent és Istentől adott törvény parancsai szerint, azonnal felelé, mondván: hogy inkább akar előttök a föld alá menni.
Mert, úgymond, nem méltó a mi életkorunkhoz a tettetés, nehogy sokan az ifjak közől azt vélvén, hogy a kilenczven esztendős Eleazar a pogányok életére állott,
az én tettetésemért és a romlandó élet rövid idejeért ők is elcsábíttassanak, s ez által én öregségemre szennyet és gyalázatot vonjak.
Mert ha e jelen időben az emberek kinzásaitól megmenekedem is, de a Mindenható kezétől sem élve, sem halva el nem futhatok.
Azért bátran akarok kimúlni az életből, hogy az öregségre méltónak láttassam;
az ifjaknak pedig erős példát hagyok, ha készséges szívvel és bátran a legbecsesebb és szentebb törvényekért tisztességes halált szenvedek. Ezeket mondván, azonnal a kínpadra vonaték.
Azok pedig, kik őt vezetik vala, és kevéssel azelőtt kegyesebbek valának, haragra gerjedének az általa mondott beszédek miatt, azt vélvén, hogy azokat kevélységből mondotta.
De midőn már halálig veretett, felfohászkodék, mondván: Uram! kinek szent tudománya vagyon, te jól tudod, hogy midőn a haláltól megszabadúlhatnék, testemben kínos fájdalmat szenvedek; de lelkem szerint a te félelmedért örömest szenvedem ezeket.
És csakugyan ily módon mulék ki az életből, nemcsak az ifjaknak, hanem az egész nemzetnek az ő halála emlékezetét az erény és erősség példája gyanánt hagyván.
A hét testvér és anyjok vértanúsága.
Történék pedig, hogy hét testvér anyjokkal együtt megfogatván, kényszeríttetének a királytól sertéshúst enni a törvény ellen, ostorokkal és inakkal kínoztatván.
Egyik közőlük, az első, így szóla: Mit kivánsz és mit akarsz tőlünk megtudni? Készek vagyunk meghalni inkább, mint az Istennek hazánkbeli törvényeit általhágni.
Megharagudván ezen a király, parancsolá a serpenyőket és rézfazekakat fölforraltatni; melyek azonnal fölforraltatván,
parancsolá, hogy annak, ki először szólott vala, nyelvét elmessék, és feje bőrét levonván, kéz- és lábfejeit is elvágják, többi testvéreinek és anyjának láttára.
És mikor már mindenképen megcsonkíttatott, parancsolá a tüzet oda tétetni, hogy a még lélekzőt a serpenyőben megsüssék; melyben midőn sokáig gyötörtetnék, a többiek anyjokkal együtt egymást buzdíták bátran meghalni,
mondván: Az Úr Isten tekinteni fog az igazságra, és megvigasztal minket, mint Mózes az ő bizonyító énekében kijelentette: hogy az ő szolgáit meg fogja vigasztalni.
Meghalván tehát az első ilyen módon, a másikat vivék kínzatásra; és feje bőrét hajastul levonván, kérdezék: ha eszik-e inkább, vagy kész egész testében tagonkint gyötörtetni?
Ő pedig felelvén hazája nyelvén, mondá: Nem cselekszem. Azért ez is utána az elsőnek gyötrelmeit viselé.
És halálra válván, így szóla: Te ugyan, istentelen! a jelen életben minket elvesztesz; de a világ királya minket, kik az ő törvényeiért halunk meg, föltámaszt az örök élet föltámadására.
Ezután a harmadik kínoztaték, és midőn nyelvét kivánák, hamar kinyujtá, és kezeit bátran kiterjeszté,
és bizodalommal mondá: Az égből vettem ezeket, de az Isten törvényeiért most megvetem, mert reménylem, hogy tőle azokat visszanyerem.
Úgy, hogy a király, és a kik vele valának, csodálák az ifjú bátorságát, hogy semmibe sem vevé a kínokat.
Ez is így meghalván, a negyediket gyötrék, hasonlóképen kínozván.
Ki már halálán lévén, így szóla: Jobb azoknak, kik az emberektől halálra adattak, reménységöket az Istenben vetni, hogy általa ismét föltámasztassanak; de neked feltámadásod az életre nem leszen.
És előállítván az ötödiket, őt szintugy gyötrék. Ő pedig rája tekintvén, mondá:
Hatalmad lévén az emberek között, noha rothadandó vagy, azt míveled a mit akarsz; de ne véljed, hogy a mi nemzetünk elhagyatott az Istentől.
Várj, csak várj, és meglátod az ő nagy hatalmát, mint büntet meg majd tégedet és a te ivadékodat.
Ezután vivék a hatodikat; ez is haldokolni kezdvén, így szóla: Ne ámítsd magadat hiába; mert mi ezeket minmagunkért szenvedjük, kik vétkeztünk Istenünk ellen, és csodálatra méltó dolgok esnek rajtunk.
Te mindazáltal ne véljed, hogy büntetlen maradsz, mivel az Isten ellen mertél tusakodni.
De kiváltképen anyjok vala csodálatra és minden jók emlékezetére méltó, ki hét fiát látván azon egy nap elveszni, ezt erős lélekkel szenvedé a reménységért, melyet az Istenben vetett vala.
Ki azok közől mindeniket inté, hazája nyelvén bátorítván, teljes lévén bölcseséggel, és az asszonyi elmével férfiúi szivet egyesítvén,
mondá nekik: Nem tudom, az én méhemben miként lettetek; mert nem én adtam nektek a leheletet, a lelket és életet, és mindenitek tagjait nem én magam foglaltam össze,
hanem a világ teremtője, ki az embert eredetében alkotta, és mindeneknek lételt adott; ő nektek irgalmassággal ismét visszaadja a lelket és életet, valamint most ti magatokat föláldozzátok az ő törvényeiért.
Antiokus pedig, ki magát kijátszottnak vélte, a szemrehányó szavát is megvetvén, mikor még a legifjabb hátra volt, nem csak beszéddel inté, de esküvéssel is bizonyítá, hogy gazdaggá és szerencséssé teszi őt, ha eltér hazája törvényeitől, barátjáúl fogadja, és a szükségeseket megadja neki.
De mivel ezekre a fiú semmiképen sem hajolt, az ő anyját hivá a király, és tanácsolá neki, hogy legyen az ifjú szabadúlására.
Mire miután sok szóval intette, megigéré, hogy fiát rábeszéli.
Azért hozzája hajolván, s a kegyetlen zsarnokot kinevetvén, mondá hazája nyelvén: Édes fiam! könyörűlj rajtam, ki téged méhemben kilencz hónapig hordoztalak, három esztendeig szoptattalak, tápláltalak, s ez ideig fölneveltelek.
Kérlek, fiam! tekints az égre, földre és mindenekre, mik azokban vannak, és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtette azokat és az emberi nemet is.
Azért ne félj e hóhértól, hanem méltó társa lévén testvéreidnek, válaszd a halált, hogy amaz irgalom által testvéreiddel együtt visszanyerjelek téged.
Mikor még ezeket mondotta, így szóla az ifjú: Kit vártok? nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, mely nekünk Mózes által adatott.
Te pedig, ki minden gonoszság indítója lettél a zsidók ellen, nem menekedel meg az Isten kezéből.
Mert mi bűneinkért szenvedjük ezeket;
és hogyha dorgálás és fenyíték okáért a mi Urunk Istenünk egy kevéssé ránk megharagudott, de ismét megkegyelmez ő szolgáinak.
Te pedig, oh istentelen és minden embernél gonoszabb! föl ne fuvalkodjál hiú reményeidben, melyeknél fogva az ő szolgái ellen dühösködöl;
mert a mindenható és mindent látó Istennek itéleteitől még nem menekedtél meg;
mivel az én testvéreim, most kevés fájdalmat szenvedén, az örök élet szövetségébe léptek; te pedig Isten itéletei által a te kevélységednek méltó büntetésével fogsz lakolni.
Én ugyan, mint testvéreim, lelkemet és testemet adom hazám törvényeiért, segítségűl híván az Istent, hogy mielőbb könyörűljön nemzetünkön, s kínok és csapások között megvallassa veled, hogy ő egyedűl az Isten;
én rajtam pedig és testvéreimen szűnjék meg a Mindenható haragja, mely a mi nemzetünkre méltán szállott.
Ekkor a király haragra gerjedvén, ez ellen valamennyi fölött kegyetlenebbűl dühönge, boszankodván, hogy megcsúfoltatott.
Ez is tehát tisztán hala meg, teljesen az Úrban bízván.
Legutóljára pedig fiai után anyjok is megöleték.
De az áldozatokról, a fölöttébb való kegyetlenségekről ennyi szó elég legyen.
Júdás Makkabeus párthíveket gyüjt és megtámadja az ellenséget. Nikánor, Bakides és Timoteus megveretnek. Nikánor Antiokiába fut.
Júdás Makkabeus pedig és a kik vele valának, bemenének titkon a kastélyokba, és egybehíván rokonaikat, és barátaikat, és azokat, kik a zsidótörvényben megmaradtak vala, melléjök vévén, magokhoz hatezer férfiút gyüjtének.
És segítségűl hivák az Urat, hogy tekintsen a népre, mely mindenektől tapodtatik, és könyörűljön a templomon, melyet az istentelenek megfertőztetnek.
Könyörűljön a végromláshoz és elpusztúláshoz közellevő városon is, és a hozzája kiáltó vér szavát hallgassa meg;
emlékezzék meg az ártatlan kisdedek méltatlan haláláról is, és az ő neve ellen mondott káromlásokról, és álljon boszút ezekért.
A Makkabeus tehát egybegyűjtvén a sokaságot, szenvedhetlenné lőn a pogányoknak, mert az Úr haragja irgalmasságra változék.
És ráütvén a kastélyokra és városokra véletlenűl, fölgyujtá azokat; és az alkalmas helyeket elfoglalván, nem kevés kárt tőn az ellenségnek.
Leginkább pedig éjszakánként méne az ilyen csatákra, és az ő vitézségének híre mindenütt elterjede.
Látván pedig Filep, hogy ez a férfiú lassankint mindig előhalad, és többnyire szerencsésen jár el dolgaiban, Ptolomeushoz, Celeszíria és Fenicia vezéréhez ira, hogy segítse föl a király ügyeit.
Ez tehát gyorsan elküldé Nikánort, Patroklus fiát, az ő főbarátai közől, adván neki a különféle nemzetekből nem kevesebbet húszezer fegyveresnél, hogy az egész zsidó nemzetet eltörölje; melléje adván Gorgiást is, a vitéz és harczi dolgokban igen jártas férfiút.
Rendelé pedig Nikánor, hogy azon adót, melyet a király vala köteles a romaiaknak fizetni, a kétezer talentomot, a fogságban levő zsidókon vegye meg.
És azonnal a tengermelléki városokhoz külde, összehíván őket zsidó foglyok vásárlására, kilenczven rabot igérvén egy talentomért, s nem gondolván a boszúállásra, mely őrá a Mindenhatótól következendő vala.
Júdás a mint megérté, a vele volt zsidóknak azonnal megjelenté Nikánor jövetelét.
Kik közől némelyek félvén, és nem hivén az Isten igazságának, futásnak eredének;
Némelyek pedig a mijök még megmaradt, azt eladák, s egyetemben könyörgének az Úr előtt, hogy mentse meg őket az istentelen Nikánortól, ki őket eladta, mielőtt közel jutott volna.
Ha nem is érettök, legalább a szövetségért, melyet atyáikkal kötött vala, és az ő szent és fölséges nevéért, mely rájok segítségűl hivatott.
A Makkabeus tehát egybehívá a hétezret, kik vele valának, kérvén őket, hogy az ellenekkel meg ne békéljenek, és ne féljenek az ellenök gonoszúl jövő ellenség nagy számától, hanem erősen víjanak.
Szemeik előtt tartván a gyalázatot, melyet ezek a szent helyen méltatlanúl tettek, és a megcsúfolt város sérelmét, és az ősök felforgatott törvényeit is.
Azok, úgymond, fegyvereikben bíznak ugyan s egyszersmind a vakmerőségben: mi pedig a mindenható Úrban bízunk, ki a miellenünk jövőket és az egész világot is egy intésével eltörölheti.
Emlékezteté őket az Isten segitségére is, melyet atyáik nyertenek, hogy Szennakerib alatt száznyolczvanötezren vesztek el; [Kir. IV. 19,35.]
és hogy a harczon, melyet a galataiak ellen Babiloniában víttak, mikor ütközetre kelvén mindnyájan, a macedoniak ingadoztak, ők csak hatezren lévén, megöltek százhúszezret az égből nekik adott segítség által, miből igen sok hasznot nyertek vala.
Ez igék által megerősödvén, a törvényekért és hazájokért készek valának meghalni.
Ekkoron a csapatok fölé atyjafiait rendelé vezérekűl, Simont, Józsefet és Jonatást, mindenik alá ezerötszázat adván.
Azon fölűl Ezdrás is olvasván nekik a szent könyvet, és jelszóúl „az Isten segítségét“ adván, az első csapatban önmaga a vezér megütközék Nikánorral.
És segítségökre lévén a Mindenható, megölének többet kilenczezer embernél; Nikánor seregének nagyobb részét pedig sebek által erőtlenné tévén, futni kényszeríték.
Azok pénzét pedig, kik az ő vételökre jöttek vala, elfoglalván, mindenfelé üldözék őket.
De visszatérének, akadályozva lévén az idő által, mert a szombat estéje vala, azért nem üldözék tovább őket.
Hanem azok fegyvereit és zsákmányait összeszedvén, megtarták a szombatot, áldván az Urat, ki megszabadította őket az napon, irgalmát kezdvén árasztani rájok.
A szombat után pedig a betegekkel, árvákkal és özvegyekkel a zsákmányt megoszták, a többit megtarták magoknak és övéiknek.
Mindezek megtörténvén, és egyetemben mindnyájan könyörögvén, az irgalmas Urat kérék, hogy végre kegyelmezzen meg szolgáinak.
Továbbá azok közől, kik Timoteussal és Bakidessel valának, ellenök harczolván, többet megölének húszezernél, a nagy erősségeket elfoglalák, és sok zsákmányt osztának, egyenlő részt adván a betegeknek, árváknak és özvegyeknek, úgyszintén a véneknek is.
És miután azok fegyvereit gondosan összeszedték, mindent alkalmas helyekre rakának, a maradék-zsákmányt pedig Jerusalembe vivék.
És Filarkest, ki Timoteussal vala, megölék, ama gonosz embert, ki sok részben nyomorgatta vala a zsidókat.
És midőn a győzelem ünnepét tartották Jerusalemben, Kallisztenest, ki a szent ajtókat felgyujtotta vala, mikor egy házacskába szaladott volna, megégeték, méltó jutalommal fizetvén neki istentelenségeért.
Az elveteműlt Nikánor pedig, ki ezer kalmárt hozott vala a zsidók eladására,
megaláztatván az Úr segítségével azoktól, kiket semminek tartott vala, letevé dicsőséges ruháját, s a földközi tengeren át elszökvén, egyedűl méne Antiokiába, nagy szerencsétlenségbe esvén, hadseregének elveszte miatt.
És ki azt igérte vala, hogy a romaiak adóját a jerusalemi foglyokból megfizeti, most azt hirdeté: hogy Isten a zsidók oltalmazója, ugyanazért ők sérthetlenek, minthogy követik a tőle rendelt törvényeket.
Antiokus Epifanes visszatérvén Persiából, ez útjában nyomorú halállal vesz el.
Azon időben Antiokus szégyenvallással tére vissza Persiából.
Mert bemenvén a Perzepolisnak nevezett városba, igyekezék kifosztani a templomot, és a várost elnyomni; de a sokaság fegyvert fogván, megszalasztá övéit; és úgy történék, hogy Antiokus a futás után gyalázattal tére vissza.
És Ekbatanához közel jutván, megérté, a mi Nikánoron és Timoteuson történt vala.
Ezért haragra gerjedvén, azt gondolá, hogy az őt megszalasztók ellen való boszúját a zsidókon tölti ki; azért parancsolá, hogy siessenek az ő szekerével, szüntelen gyorsítá az utazást; a mennybeli itélet zaklatván őt azért, mivel kevélyen mondotta, hogy Jerusalembe megyen, és azt a zsidók temetőhalmává teszi.
De a ki mindent lát, Izrael Ura Istene megveré őt gyógyúlhatlan és láthatlan csapással. Mert a mint elvégzette ezen beszédét, elfogá őt gyomrának kegyetlen fájdalma, és belső részeinek keserves kínai; [Krón. II. 16,9.]
és pedig méltán, úgy mint a ki sok és új kínokkal gyötrötte mások belső részét, és legkevésbbé sem hagyott fel gonoszságával;
Sőt inkább ezenfölűl kevélységgel eltelvén, s a zsidók ellen szivéből tüzet lihegvén, megparancsolá, hogy siessenek az úttal; történék pedig, hogy mikor sebesen ment, a szekérről leesék, és a testnek nehéz megrokkanása miatt tagjait új gyötrelem fogá el.
És ki emberi mód fölött kevélységgel eltelvén, magáról azt vélé, hogy a tenger habjainak is parancsolhat, a magas hegyek súlyát is megmérheti, most a földre vettetvén, hordszéken vitetik vala, az Istennek nyilvánvaló erejét önmagán megbizonyítván.
Úgy, hogy az istentelennek testéből férgek pezsegének elő, és még életében a fájdalmak miatt húsa lehulla, s az ő szagától és bűzétől a sereg megundorodék.
És ki kevéssel előbb azt vélé, hogy az ég csillagait elérheti, őt a szenvedhetlen bűz miatt senki sem hordozhatá.
Ekkor kezde a nagy kevélységgel alább hagyni, s önmaga ismeretére jutni, isteni csapással intetvén, s fájdalmai minden pillanatban növekedvén.
És midőn már önmaga sem tűrhette bűzét, így szóla: Méltó, hogy az ember magát Istennek alávesse, és a halandó magát Istenhez ne hasonlítsa.
És ez a gonosz könyörge az Úrhoz, kitől irgalmasságot nyerendő nem vala.
És a várost, melyhez sietve jő vala, hogy azt földig lerontsa, és az összehordott halottak sírhalmává tegye, most szabaddá kivánja tenni,
és a zsidókat, kikről azt mondotta vala, hogy csak temetésre sem tartja méltóknak, hanem a madaraknak és vadaknak adja szétszaggatásra, kisdedeikkel együtt kiírtja, – most az atheneiekkel igéri hasonlókká tenni;
a szent templomot is, melyet azelőtt kifosztott vala, jeles ajándékokkal fölékesíti, a szent edényeket megsokasítja, és az áldozatokhoz tartozó költségeket saját jövedelméből fogja adni;
ezenfölűl maga is zsidóvá lesz, és bejárván a föld minden határait, hirdetni fogja Isten hatalmát.
De mivel a fájdalmak nem szűntek (mert rá jött vala az Isten igaz itélete), kétségbeesvén, levelet íra a zsidóknak könyörgésképen, ily tartalommal:
A legjobb polgároknak, a zsidóknak, üdvözlete mellett, jó egészséget és boldogságot kiván Antiokus király és fejedelem.
Ha ti és fiaitok jó egészségben vagytok, és kedvetek szerint megy minden dolgotok, igen nagy hálát adunk.
Én ugyan betegeskedem, de rólatok kegyesen megemlékezem. Visszatérvén a persa tartományokból, és nehéz betegségbe esvén, szükségesnek tartottam a közjóra gondot viselni,
nem esvén kétségbe magam felől, hanem nagy reményem lévén, hogy a betegségből kimenekedem.
Meggondolván azonban, hogy atyám is a mely időkben a felső tartományokban hadat viselt, kijelentette, ki foglalja el utána a fejedelemséget,
hogy, ha valami ellenkező történnék, vagy szomorú hír érkeznék, a tartományokban lakók tudván, kire bízatott a főhatalom, zavarba ne jőjenek;
ezen fölűl meggondolván, hogy a közelvaló hatalmasok és szomszédok, mind az alkalmas időt lesik, és a dolog végét várják: az én fiamat, Antiokust rendeltem királylyá, kit, midőn a felső országokban forgottam, gyakorta soknak ajánlottam közőletek; és megírtam neki, a mik következnek.
Kérlek azért titeket és könyörgök, hogy megemlékezvén a köz- és magán-jótéteményekről, kiki tartsa meg hűségét hozzám és az én fiamhoz.
Mert reménylem, hogy mérséklettel és emberségesen fog cselekedni, és teljesítvén szándékomat, közjavatokra leszen.
Végre a gyilkos és káromló igen súlyosan megveretvén, a mint ő is másokkal bánt vala, hazáján kivűl a hegyek között nyomorúlt halállal múlék ki az életből.
Testét pedig elvivé a vele növekedett Filep, ki félvén Antiokus királytól, Ptolomeus Filometorhoz méne Egyiptomba.
Júdás megtisztítja a templomot s megalapítja a templomszentelés ünnepét. Líziás folytatólag üldözi a zsidókat; de seregei mindenütt megveretnek.
A Makkabeus pedig és a kik vele valának, az Úr oltalmával a templomot és a várost visszavevé.
Az oltárokat pedig, melyeket az idegenek az utczákon emeltek vala, és a bálványtemplomokat lerontá.
És megtisztítván a templomot, más oltárt alkotának, és a tűzkövekből tüzet ütvén, áldozatokat tőnek két esztendő lefolyta után, és a jóillatszert, a lámpákat és a szentelt kenyereket helyreállíták.
Miket megcselekedvén, kérék az Urat földig arczra borúlva, hogy többé ily veszélyekbe ne essenek; hanem ha valamikor vétkeznének is, általa gyengébben fenyíttessenek meg, és ne adassanak a pogány és káromló emberek kezeibe.
A mely nap pedig a templom az idegenek által megfertőztetett vala, ugyanazon nap történék annak megtisztítása, Kasleu havának huszonötödik napján.
És vigasággal nyolcz napot ünneplének a sátoros ünnepek módjára, megemlékezvén, hogy kevés idő előtt a sátorok ünnepét hegyeken és barlangokban vadállatok között tartották vala.
Azért bokrétákat, zöldágakat és pálmafákat hordoznak vala annak tiszteletére, ki megengedte elérniök az ő helyének kitisztítását.
És elrendelék közparancsolattal és végzéssel, hogy az egész zsidó nemzet minden esztendőben tartsa meg azon napokat.
És így volt a nemesnek nevezett Antiokus kimúlása az életből.
Most pedig Eupatornak, az istentelen Antiokus fiának viselt dolgait beszéljük el, a hadakban történt veszedelmeket is röviden bele foglalva.
Ez átvévén az országlást, bizonyos Líziásra, a feníciai és szíriai hadsereg fejedelmére bízá az ország dolgait;
Mert Ptolomeus, ki Macernek neveztetik vala, igazságot akart szolgáltatni a zsidóknak főképen az igazságtalanság miatt, mely rajtok elkövettetett vala, és velök békeségesen bánni.
De ezért bevádoltatván Eupatornál ennek barátitól, és gyakran árulónak mondatván azért, hogy a Filometortól rábízott Ciprust elhagyta, és hogy a nemes Antiokushoz adván magát, attól ismét eltávozott, méreggel végezé ki életét.
Gorgiás pedig, mikor e helyek hadnagya lett, magához vévén a jövevényeket, gyakran hadakozék a zsidók ellen.
A zsidók pedig, kik az alkalmas erősségek birtokában valának, a Jerusalemből elűzötteket befogadák, és megkisérlék a hadakozást.
Azok pedig, kik a Makkabeussal valának, imádságokkal kérvén az Urat, hogy segítségökre legyen, az idumeusok erősségeire ütének.
És nagy erőt fejtvén ki, a helyeket elfoglalák, a kik eléjök állottak, megölék, és mindössze nem kevesebbet húszezernél levágának.
Minthogy pedig némelyek két igen erős toronyba futottak, melyekben minden készűlet megvolt a védelemre;
a Makkabeusok azok bevételére ott hagyván Simont és Józsefet és Zakeust, övéikből elegendő csapatokkal, önmaga azon viadalokra fordúla, melyek sürgetősbek valának.
Azok pedig, kik Simonnal valának, pénzvágytól indíttatva, némelyektől a toronybeliek közől pénzzel csábíttattak el, és hetvenezer gira ezüstöt nyervén, némelyeket elfutni hagyának.
Mikor pedig ez eset a Makkabeusnak hírűl adatott, a nép fejedelmeit egybegyüjtvén, vádolá őket, hogy pénzen adták el atyjokfiait, azok ellenségeit elbocsátván.
Azért azokat, kik árulókká lettek vala, megölé, és a két tornyot azonnal elfoglalá.
Minthogy pedig fegyveres kézzel mindenben szerencsés volt, a két erősségben húszezernél többet öle meg.
Timoteus pedig, ki azelőtt a zsidóktól meggyőzetett vala, összehíván sok idegen hadi népet, és egybegyüjtvén az ásiai lovasságot, eljöve, hogy Judeát fegyverrel elfoglalja.
Ekkor a Makkabeus és a kik vele valának, amannak közeledtével könyörgének az Úrhoz, fejöket porral meghintvén, és ágyékaikat szőrzsákokkal felövezvén,
s az oltár pártázatához borúlván, hogy nekik irgalmas, ellenségeiknek pedig ellenségök legyen, és az ellenkezőkkel ellenkedjék, mint a törvény mondja.
És így az imádság után fegyvert fogának, s messze menvén a várostól, és közel jutván az ellenséghez, megszállának.
Napfölkeltekor pedig mind a két részről megindúlának, ezek a győzelem és szerencse kezeséűl vitézségök mellett az Urat bírván, amazok vezére pedig a vakmerőség vala.
De a csata hevében az ellenségnek öt férfiú jelenék meg az égből arany zablákkal ékes lovakon, a zsidókat vezérelve;
kik közől ketten a Makkabeust közbevévén és fegyvereikkel födözvén, épen megtarták: az ellenségre pedig nyilakat és villámokat szórának, mi által vaksággal büntettetvén, teljes zavarban hullának el.
Megöleték pedig húszezerötszáz gyalog és hatszáz lovas.
Timoteus pedig Gazarába futa, az erős várba, melyben Kereas vala a parancsnok.
A Makkabeus pedig és a kik vele valának, vígan ostromlák a várat negyednapig.
Azok pedig, kik benn valának, a hely erősségében bízván, mód fölött szitkozódnak, és istentelen beszédeket szólnak vala.
De ötödnap virradóra, húsz ifjú azok közől, kik a Makkabeussal voltak, fölindúlván a káromláson, vitézűl a kőfalhoz nyomúlának, és bátor szívvel arra fölhágának;
de a többi is hasonlóképen fölmenvén, a tornyokat és kapukat kezdék fölgyujtani, és a káromlókat elevenen égetni.
Két egész nap pedig a várat rombolván, Timoteust, ki magát rejtegeté, egy helyen föltalálván, megölék, öcscsét, Kereast és Apollofanest is meggyilkolák.
Mik meglévén, dicséretekkel és hálaadásokkal áldák az Urat, ki nagy dolgokat cselekedett Izraelben, és nekik győzedelmet adott.
Líziás ismét egy sereggel jő, de megveretik és békét köt a zsidókkal. A romaiak levele a zsidókhoz, és más levelek.
De kevés idő múlva, Líziás, a király gondviselője és rokona és a kormányügyekben helytartója, rosznéven vévén a történteket,
egybegyüjte nyolczvanezer gyalogot és az egész lovasságot, s a zsidók ellen indúla azon szándékkal, hogy a várost meghódítván, pogányok lakhelyévé tegye.
a templomot pedig pénzgyüjtésre használja, mint a pogányok egyéb bálványtemplomait, és a papságot minden esztendőben árúba bocsátja.
Soha meg nem gondolván az Isten hatalmát, hanem féktelen elmével a gyalogok sokaságában, a sok ezer lovasságban és a nyolczvan elefántban bízik vala.
Bemenvén pedig Judeába, és Bethsurához közelgetvén, mely szoros helyen, Jerusalemtől öt futamatnyi távolságra vala, azt a várat ostromlá.
Megértvén pedig a Makkabeus és a kik vele valának, hogy a várakat ostromolják, sírással és könyhullatással kérék az Urat, az egész sereggel egyetemben, hogy jó angyalt küldjön Izrael szabadítására.
És maga a Makkabeus először fegyvert ragadván, inté a többit, hogy vele együtt szálljanak szembe a veszélylyel, és segítsék föl atyjokfiait.
És mikor mind együtt kész szívvel mentenek, Jerusalemben megjelenék nekik, előttök menve, egy lovag fehér ruhában, arany fegyverzetben, dárdát forgatván.
Akkor mindnyájan együtt áldák az irgalmas Urat, és megerősödének szivökben, nemcsak embereken, de vadállatokon és vasfalakon is készek lévén általtörni.
Azért serényen haladának, mennyből lévén segítőjök a rajtok könyörűlő Úr.
És oroszlánok módjára hirtelen rohanván az ellenségre, levágának azok közől tizenegyezer gyalogot és ezerhatszáz lovast.
A többit pedig mind megszalaszták, kik közől sokan megsebesíttetvén, fegyvertelenűl futának el. De maga Líziás is gyalázatosan futva menekedék meg.
És mivel nem vala esztelen, magában elgondolván veszteségét, és megértvén, hogy a zsidók győzhetlenek, midőn a mindenható Isten segítségére támaszkodnak, hozzájok külde,
és megigéré, hogy a mi igazságos, mindenben engedni fog, és a királyt ráveszi, hogy barátjokká legyen.
A Makkabeus pedig ráálla Líziás kérésére, mindenben a közjót tekintvén, és mit a Makkabeus írt Líziásnak a zsidók felől, azt a király mind helybenhagyá.
A levél pedig, melyet Líziás irt a zsidóknak, ezt foglalá magában: Líziás a zsidó népnek, üdvözletet!
János és Abesalom, kik tőletek küldettek vala, az irásokat kézbe adván, azt kivánták, hogy azokat, miket ők jelenteni fognak, teljesítsem.
Azért, mind a mi a király elé vihető, eléje adtam, és a mi tehetséges volt, azt megengedte.
Ha tehát dolgaitokban a hűséget megtartjátok, ezután is javatokra akarok lenni.
Egyébről pedig mindenről szóval adtam parancsot mind ezeknek, mind amazoknak, kik tőlem küldettek, hogy veletek végezzenek.
Legyetek jó egészségben! A száznegyvennyolczadik esztendőben, Dioskorus havának huszonnegyedik napján.
A király levele pedig ezeket foglalá magában: Antiokus király atyjafiának Líziásnak, üdvözletet!
Miután atyánk az istenek közé vitetett, mi azt ohajtjuk, hogy azok, kik országunkban vannak, háborítatlanúl éljenek, és ügyeiket gondosan intézzék.
Hallottuk pedig, hogy a zsidók nem egyeztek atyámmal abba, hogy a görögök szertartására átvitessenek, hanem meg akarják tartani törvényeiket, és azért kivánják, hogy engedjük meg nekik rendtartásaikat;
akarván tehát, hogy e nemzet is csendességben legyen, azt végeztük és rendeljük: adassék vissza nekik a templom, hogy eldődeik szokása szerint élhessenek.
Jól cselekszel tehát, ha hozzájok küldesz, és kezet adsz nekik; hogy megértvén akaratunkat, jó szívvel legyenek, és tulajdon javakról gondoskodjanak.
A király levele pedig a zsidókhoz ez vala: Antiokus király a zsidók tanácsának és a többi zsidóknak, üdvözletet!
Ha egészségben vagytok, úgy vagytok, mint óhajtjuk; mi is jó egészségben vagyunk.
Hozzánk jöve Menelaus, mondván: hogy le akartok jőni tieitekhez, kik nálunk vannak.
Azért azoknak, kik eljőnek Xantikus havának harminczadik napjáig, kezet adunk annak biztosságaúl,
hogy a zsidók éljenek étkeikkel és törvényeikkel, mint azelőtt is, és senki közőlük bántást ne szenvedjen olyanokért, mik tudatlanságból esnek.
Elküldöttük pedig Menelaust is, hogy szóljon veletek.
Legyetek egészségben. A száznegyvennyolczadik esztendőben, Xantikus havának tizenötödik napján.
Küldének pedig a romaiak is ilyen tartalmú levelet: Quintus Memmius és Títus Manilius, a romaiak követei, a zsidónépnek, üdvözletet!
A miket Líziás, a király rokona, megengedett nektek, mi is megengedjük.
A miket pedig a király itéletére halasztott, azonnal küldjetek valakit, egymás között tanácsot tartván, hogy úgy végezzünk, a mint javatokra lesz; mert mi Antiokiába megyünk.
Azért siessetek választ írni, hogy mi is tudjuk, mi szándékban vagytok.
Legyetek jó egészségben. A száz negyvennyolczadik esztendőben. Xantikus havának tizenötödik napján.
Új háborgások. Júdás megfenyíti Joppe és Jamnia lakosait, valamint az arabok egy csapatát, mely őt megtámadta. Megveri Timoteust és csakhamar azután Gorgiást is. Áldozat a csatában elesett zsidókért.
Meglévén e szövetkezések, Líziás a királyhoz indúla, a zsidók pedig földmívelésre adák magokat.
De a kik helytartók valának, Timoteus és Apollonius, Ganneus fia, és velök Jeromos is és Demofon, és Nikánor, a ciprusi helytartó, nem hagyák őket csendességben és nyugalomban élni.
A joppeiak pedig ilyen gonoszságot cselekvének: kérék a nálok lakó zsidókat, hogy az általok készített hajókba szálljanak feleségestül és gyermekestül, mintha semmi ellenkezés nem volna közöttük.
Tehát a város köz-végzése szerint, ezek engedtek békeség okáért, semmit nem gyanítván; de midőn a mélyre jutottak, elmerítének nem kevesebbet kétszáznál.
Ezen, nemzettársain elkövetett kegyetlenséget megértvén Júdás, parancsola a férfiaknak, kik vele valának, és segítségűl híván Istent, az igaz bírót,
elméne az ő atyjafiainak gyilkosai ellen, és a révhelyt éjjel fölgyujtá, a hajókat megégeté, azokat pedig, kik a tűzből elszaladtak vala, fegyverrel megölé.
Ezeket így végbevivén, elméne oly szándékkal, hogy ismét visszatér, és a joppeiakat mind kiírtja.
De mikor megértette, hogy Jamnia lakosai is azonmódon akarnak cselekedni a velök lakó zsidókkal,
a jamniabelieket is megtámadá éjjel, és a révhelyt a hajókkal együtt fölgyujtá, úgy, hogy a tűz világossága meglátszott Jerusalemben kétszáznegyven futamatnyi földre.
Mikor onnét elindúlván, már kilencz futamatnyi földre voltak, és az úton mentek Timoteus ellen, rájok ütének az arabok, ötezer gyalog és ötszáz lovas.
A harcz erős vala, de Isten segítségével szerencsés véget ére; a legyőzött arabok maradványai kérék Júdást, nyujtsa nekik jobbját, igérvén, hogy legelőket adnak, és egyéb dologban is javára lesznek.
Júdás pedig meggondolván, hogy bizonyára sokban hasznára lesznek, megigéré a békeséget, és kezet fogván, elmenének sátoraikba.
Ráüte továbbá a hidakkal és kőfalakkal körűlvett erős városra is, melyben különféle nemzetbeliek sokasága lakik vala, s melynek Kasfin a neve.
Hanem azok, kik benne valának, bízván a kőfalak erősségében és az élelmi készletben, restűl védék magokat, szitkokkal boszantván Júdást, káromkodván és illetlenűl szólván.
A Makkabeus pedig segítségűl híván a világ nagy fejedelmét, ki faltörő kosok és gépek nélkül döntötte le Józue idejében Jerikót, keményen rohana a kőfalakra. [Józ. 6.]
És a várost bevévén az Úr akaratából, kimondhatlan öldöklést tőn, úgy, hogy mellette a két futamatnyi szélességű tó a megöltek vérével látszott folyni.
Onnan elmenének hétszázötven futamatnyi földre, és Karakába jövének azon zsidókhoz, kik tubianeusoknak neveztetnek
Timoteust ugyan azon helyeken nem találák; mert ő mitsem végezve, visszavonúla, hagyván egy helyen igen erős őrizetet:
azonban Dosziteus és Szoszipater, kik vezérek valának a Makkabeussal, Timoteustól a várban hagyott tízezer férfiút megölék.
A Makkabeus pedig maga mellé hatezert rendelvén, és csoportokba állítván, Timoteus ellen méne, kivel százhúszezer gyalog és kétezerötszáz lovas vala.
Megértvén pedig Júdás jövetelét Timoteus, előre küldé az asszonyokat, gyermekeket és egyéb készületet a várba, mely Karnionnak neveztetik, mert ez bevehetlen és hozzájárúlhatlan vala a helyek szorossága miatt.
De midőn Júdásnak első csoportja meglátszott, félelem szállá meg az ellenséget az Isten jelenvoltától, ki mindeneket lát, és űzőbe vevé egyik a másikat, úgy, hogy inkább önmagoktól veretének le, s önfegyvereik csapásaitól sérülének meg.
Júdás pedig keményen üldözé őket, megbüntetvén az istenteleneket, és levága közőlük harminczezer férfiút.
Maga Timoteus pedig Dosziteus és Szoszipater kezeibe juta, és sok könyörgéssel kéré elevenen elbocsáttatását, azért, mivel sok zsidónak atyái és atyjafiai vannak nála, kik az ő halála miatt (szabadulásuk reményében) megcsalódnak.
És mikor hitet tőn, hogy azokat visszaadja a végzés szerint, sérelem nélkül bocsáták el őt atyjokfiainak szabadúlásaért.
Júdás pedig Karnion ellen méne, megölvén huszonötezer embert.
Ezek megszalasztása és megölése után, elindítá a hadsereget Efronhoz, az erős városhoz, melyben különféle nemzetbeliek sokasága lakik vala. Erős ifjak állván a kőfalakon, erősen vívának; benn pedig sok hadiszer vala és nyilak készlete.
De a zsidók segítségűl híván a Mindenhatót, ki hatalmával az ellenség erejét megtöri, bevevék a várost, és a bennlevők közől huszonötezret levágának.
Onnan a scithák városához menének, mely Jerusalemtől hatszáz futamatnyira van.
De bizonyságot tévén az ott lakó zsidók, hogy a scithavárosiak kegyesek voltak hozzájok, és hogy még a szerencsétlenség idején is emberségesen bántak velök,
megköszönvén nekik ezt, és intvén, hogy nemzetökhöz azután is oly kegyesek legyenek, Jerusalembe jutának, közel lévén a pünköst ünnepnapja.
És pünköst után Gorgiás, Idumea helytartója ellen menének.
Méne pedig háromezer gyaloggal és négyszáz lovassal.
Kik megütközvén, történék, hogy a zsidók közől kevesen hullának el.
Egy bizonyos Dosziteus pedig, a Bacenor lovasai közől való erős férfiú, Gorgiást megragadván, elevenen akará őt fogolylyá tenni; de egy lovas a tráciaiak közől rárohanván, vállát levágá; s így Gorgiás elfuta Mareszába.
Azok pedig, kik Ezdrinnél valának, tovább harczolván, elfáradának; ekkor Júdás az Úrhoz folyamodék, hogy ő legyen a hadnak segítője és vezére,
és elkezdvén hazája nyelvén, és énekekkel fölkiáltván, megszalasztá Gorgiás vitézeit.
Ezután Júdás egybegyüjtvén hadseregét, elméne Odollam városába; és mikor a hetedik nap elérkezett, szokás szerint megtisztúlván, azon helyen megtarták a szombatot.
Másodnap elméne Júdás övéivel, hogy az elhullottak testeit elvigye, s rokonaik mellé atyáik sirjaiba helyezze.
Találának pedig a megöltek ruhái alatt a jamniai bálványoknak szentelt adományokból, melyektől a törvény eltiltja a zsidókat, honnét mindnyájok előtt világos lőn, hogy azért hullottak el azok. [Móz. V. 7,25.]
Azért mindnyájan áldák az Úr igaz itéletét, ki a titkot kinyilatkoztatta.
És így a könyörgésekre térvén, esedezének, hogy az elkövetett vétkek feledtessenek el. Az igen nagy vitéz Júdás pedig inté a népet, hogy tartóztassák magokat a bűntől, szemeik előtt látván, mi történt vala azokkal bűneikért, kik megölettek.
És pénzt szedvén össze, tizenkétezer gíra ezüstöt külde Jerusalembe, hogy áldozat mutattassék be a megholtak bűneiért, jól és istenesen gondolkodván a föltámadásról.
(Mert ha nem reménylette volna, hogy azok, kik elhullottak, föltámadnak, fölöslegesnek és haszontalannak látszanék imádkozni a halottakért.)
Sőt, inkább elgondolá, hogy azok számára, kik istenifélelemmel hunytak el, igen nagy kegyelem van eltéve.
Azért szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy bűneiktől feloldoztassanak.
Antiokus Eupator a zsidók ellen indúl. Megöleti Menelaust. Júdás nagy zavarba hozza az ellenséges tábort. Bethsura ostroma. Béke Eupator és a zsidók között.
A száznegyvenkilenczedik esztendőben megérté Júdás, hogy Antiokus Eupator nagy sokasággal jön Judea ellen,
és vele az ő gondviselője és helytartója, Líziás, száztízezer gyaloggal, ötezer lovassal, huszonkét elefánttal és háromszáz kaszás-szekérrel.
Közéjök vegyűle Menelaus is, nagy álnoksággal könyörögvén Antiokus előtt, nem hazájának szabadúlásaért, hanem reménylvén, hogy őt fogja helyezni a fejedelemségbe.
De a királyok királya fölindítá Antiokus szivét a bűnös ellen, és Líziás megsúgván, hogy ő minden gonosz oka, parancsolá (a mint nekik szokásuk), hogy megfogván azon helyen öljék meg őt.
Vala pedig azon helyen egy ötven könyöknyi torony, mindenfelől megrakva hamuval, tekintetre meredek.
Onnan parancsolá a hamuba levettetni a szentségtörőt, mindnyájan taszigálván őt a veszedelemre.
És ily módon történék a törvényszegő halála, s földbe sem temetteték Menelaus;
és pedig méltán; mert mivelhogy az Isten oltára ellen sokszor vétkezett, melynek tüze és hamuja szent vala, ő is arra lőn kárhoztatva, hogy hamuban haljon meg.
Azalatt a király dühös indúlattal jő vala, gonoszabbúl bánandó, mint atyja, a zsidókkal.
Mit megértvén Júdás, megparancsolá a népnek, híjják segitségűl éjjelnappal az Urat, hogy valamint mindenkor, úgy most is legyen segítségökre;
úgymint, kik attól félnek, hogy megfosztatnak a törvénytől, hazájoktól és a szent templomtól; és hogy a népet, mely egykevéssé alig pihent meg, ne engedje ismét káromló nemzetek alá vettetni.
Miután tehát egyetemben azt cselekedték, és irgalmasságot kértek az Úrtól sírással és böjtökkel, három egész nap leborúlván, inté őket Júdás, hogy készen tartsák magokat.
Ő pedig azt végezé a vénekkel, hogy mielőtt a király Judeába szállítja hadseregét, és elfoglalja a várost, ellene megyen, és az Úr végzésére hagyja a dolog kimenetelét.
Azért minden hatalmat a világ teremtő Istenének tulajdonítván, és intvén övéit, hogy víjanak erősen a halálig a törvényekért és templomért, a városért és hazájokért, és álljanak helyt polgártársaikért, – Modinnál üte tábort.
És övéinek jelszóúl ezt adván: „Istené a győzedelem!“ igen erős ifjakat választa, és éjjel a király sátorára ütvén, a táborban megöle négyezer férfiút és a legnagyobb elefántot is azokkal együtt, kik rajta voltak.
S az ellenség táborát nagy félelembe és zavarba ejtvén, s a dolgot szerencsésen végezvén, elmenének.
Ez pedig virradatkor történt, az Úr oltalma segítvén őket.
A király tapasztalván a zsidók merészségét, ármánynyal kisérté meg az erős helyeket,
és Bethsurához, a zsidók erős városához indítá a tábort, de megszalasztatván és felakadván, vesztes lőn.
Azoknak pedig, kik benn valának, Júdás beküldé a szükségeseket.
Az ellenségnek pedig hírűl vivé a titkokat bizonyos Rodokus a zsidók seregéből, ki fölkerestetvén, megfogaték és börtönbe vetteték.
A király ismét értekezék a bethsurabeliekkel, békét ajánla, nyere és elméne.
Megütközék Júdással, de legyőzeték. Mikor pedig megértette, hogy Filep, kit helytartóúl hagyott vala, Antiokiában pártot ütött, fölötte megrémülvén, a zsidókat megköveté alattvalóképen, esküvel erősíte meg mindent, mi igaznak látszott, és megbékélvén, áldozatot tőn, megtisztelé a templomot és ajándékokat ada.
A Makkabeust megölelé, s helytartóvá és fejedelemmé tevé őt Ptolemaistól a gerrenusokig.
Hogy pedig Ptolemaisba ment, nehezteléssel vevék a ptolemaisiak e barátságos egyezést, és panaszkodának, attól tartván, netalán a szövetséget fölbontani kényszerűljenek.
Akkor föllépe Líziás az itélőszékbe, és az okokat előadván, a népet lecsendesíté, és visszaméne Antiokiába. Ily módon lőn a király elindúlása és visszatérése.
Demeter birtokába veszi Szíriát. A zsidók ellen küldi Nikánort, ki Júdással kiegyezett, de Alcimus rágalmainál fogva a királytól kényszeríttetik, hogy ellenségesen bánjék a zsidókkal. Raziás hős halála.
De három esztendő múlva, értesűle Júdás és a kik vele valának, hogy Szeleukus fia, Demeter, erős sokasággal és hajókkal a tripolisi réven feljövén, az alkalmas helyeket
és a tartományokat elfoglalta, Antiokus és az ő vezére, Líziás ellen.
Egy Alcimus nevű pedig, ki főpap volt, de szándékosan megfertőztette magát a pogányokkal való vegyűlés idején, látván, hogy semmi módon sincs szabadúlása, sem az oltárhoz való járúlása,
Demeter királyhoz méne a százötvenedik esztendőben, egy arany-koronát és pálmát vivén neki, ezen fölül arany-ágakat is, melyek a templomból valóknak látszattak; és az napon még hallgata ugyan,
de alkalmas idejét találván istentelenségének, behivatván Demetertől a tanácsba, kérdezteték, hogy vannak a zsidók, és mire támaszkodnak?
Ő felelé: A zsidók közől az úgynevezett asszideusok, kiknek fejök Júdás Makkabeus, azok élesztik a háborút, és indítják a támadásokat, és nem hagyják az országot nyugodalomban.
Én magam is csalárdúl megfosztatva atyáim méltóságától (értem a főpapságtól) jöttem ide,
először ugyan a király érdekéhez hűséggel viseltetvén, másodszor polgártársaimnak is javát kivánván; mert azok gonoszsága által a mi egész nemzetünk nem kevéssé gyötörtetik.
Ezeket egyenkint megértvén, oh király! kérlek, mind a tartományra, mind a nemzetre, a te ismeretes emberséged szerint, mindenre viselj gondot;
mert valamig Júdás él, lehetetlen, hogy békeséges legyen az ország.
Midőn az ilyeneket mondott, többi barátai is, kik ellenei voltak Júdásnak, haragra gerjeszték Demetert;
ki azonnal Nikánort, a helytartót, az elefántok vezérét küldé Judeába,
megparancsolván, hogy magát Júdást ugyan fogja meg, övéit széleszsze el, Alcimust pedig a nagy templom főpapjává rendelje.
Akkor a pogányok, kik Judeából elfutottak vala Júdás elől, seregenkint csatlakozának Nikánorhoz, azt vélvén, hogy a zsidók nyomorúsága és veszedelme az ő szerencséjök leszen.
Hallván tehát a zsidók Nikánor jövetelét és a pogányok gyülekezését, porral meghintekezve, kérék azt, ki az ő népét úgy választotta, hogy örökké megőrzi, és ki az ő örökségét nyilvánvaló jelekkel is oltalmazza.
A vezér parancsára azonnal elindúlának onnét, és Dessau kastélynál találkozának.
Simon pedig, Júdás atyjafia, összecsapott ugyan Nikánorral, de megrettene az ellenség hirtelen jövetelétől.
Nikánor mindazonáltal tartván Júdás társainak erejétől és szivbátorságától, mely bennök vala a hazájokért vívott harczokban, nem akara eldöntő csatába ereszkedni;
hanem előre bocsátá Poszidoniust és Teodotziust és Mátyást, hogy jobbkezet nyujtsanak és fogadjanak.
És midőn ezekről sokáig tanácskoztak, s maga a vezér is a sokaságnak előterjesztést tőn, mindnyájan egyetértve ráállának a barátságra.
Azért napot rendelének, melyen egymással titkon végezzenek, és mindeniknek széket hozának és tevének.
Júdás pedig fegyvereseket rendele az alkalmas helyekre, netalán az ellenség hirtelen valami gonoszt kövessen el. De megtarták az illendő beszélgetést.
Ezután Nikánor Jerusalemben tartózkodik vala, és semmi igazságtalanságot sem cselekvék, az összegyűlt seregeket pedig csapatonkint elbocsátá.
És Júdást mindenkor szívből kedvelé, és jóakarattal vala a férfiúhoz.
És kéré őt, hogy vegyen feleséget, és nemzzen fiakat. És (Júdás) menyekzőt tarta, s csendességben és jó viszonyban élnek vala.
De Alcimus látván kölcsönös szeretetöket és egyezésöket, Demeterhez méne, és azt mondá, hogy Nikánor az ő ellenségével tart, és az országa után incselkedő Júdást szánta utódjának.
Azért a király elkeseredvén, és ennek gonosz fondorlásai által fölingereltetvén, íra Nikánornak, kijelentvén: hogy a barátságos egyezkedést igen nehézli, s ezennel parancsolja, hogy a Makkabeust mihamar fogva küldje Antiokiába.
Ezeket megértvén Nikánor, elámúla, és nehezére esék fölbontani azokat, mikben megegyeztek vala, miután ama férfiú semmiben sem sértette meg;
de mivel a király ellen nem szegűlhetett, alkalmat kerese, melylyel a parancsot véghez vigye.
A Makkabeus pedig észrevévén, hogy vele keményebben bánik Nikánor, és hogy a szokott találkozásnál iránta ingerűltebb, sejtvén, hogy ez a keménység nem jóból vagyon, övéiből nehányat összeszede, és elrejtezék Nikánor elől.
Mikor ez észrevette, hogy ama férfiú őt okosan megelőzte, elméne a legnagyobb és legszebb templomba, és a papoknak, kik a szokott áldozatokat bemutatják vala, megparancsolá, hogy adják neki kézbe ama férfiút.
Kik esküvel bizonyítván, hogy nem tudják, hol van, a kit keres, – ő kinyujtá kezét a templomra,
s megesküvék mondván: Ha nekem Júdást kötözve kézbe nem adjátok, Isten ezen templomát földig lerontom, az oltárt tövéből kiásom, és a templomhelyet Bachus atyának szentelem.
És ezeket mondván, elméne. A papok pedig éghez emelvén kezeiket, segítségűl hívák azt, ki mindig oltalmazója volt nemzetöknek, ezeket mondván:
Mindenek Ura! ki semmiben sem szűkölködöl, te akartad, hogy lakásod temploma miközöttünk legyen;
most tehát minden szentek Szente! tartsd meg örökké fertőztetés nélkül e házat, mely imént tisztíttatott meg.
Nikánornál pedig bevádoltaték Raziás, a jerusalemi vének egyike, a várost szerető és jó hirű férfiú, ki szeretetből a zsidók atyjának neveztetik vala.
Ez sok ideig tisztán tartá magát a zsidó törvényben, testét és lelkét kész lévén föláldozni állhatatosságában.
Nikánor pedig ki akarván jelenteni, mennyire gyűlöli a zsidókat, elkülde ötszáz vitézt, hogy őt megfogják,
mert azt vélte, hogy ha őt elcsábíthatja, legnagyobb csapást ejt a zsidókon.
A csoport be akarván az ő házába rohanni, az ajtót betörni és oda tüzet vinni, midőn mármár megfogatott, karddal sebesíté meg magát;
inkább akarván vitézűl meghalni, mint a gonoszok alattvalója lenni, és az ő nemzetéhez méltatlan bántalmakkal illettetni.
De a sietség miatt nem ejtvén biztos döféssel a sebet, midőn a csoport az ajtón berohant, ő bátran a kőfalra kifutván, nagy elszántsággal a sokaság közé veté magát.
Kik hamar helyt nyitván az ő esésének, ő nyakrafőre esék le.
De mivel még életben vala, fölindúlt szívvel fölkele, és vére igen folyván, nehéz sebekkel terhelten átfuta a néptömegen,
és megállván egy meredek kősziklán, már szinte félholtan, kiszaggatván beleit, mindkét kezével a népsokaságra veté, kérvén az élet és lélek Urát, hogy azokat ismét adja vissza neki; és így végzé be életét.
Nikánor harczra készül Júdás ellen, de egy csatában legyőzetik és megöletik. Befejezés.
Nikánor pedig megértvén, hogy Júdás Szamaria helységeiben van, elhatározá, hogy szombatnapon minden erejével megtámadja.
De a zsidók, kik őt kényszerűségből követik vala, így szólának: Ne cselekedjél ily vadúl és kegyetlenűl, hanem tiszteld meg a szentelt napot, és tiszteld meg azt, ki mindeneket lát.
Az a boldogtalan pedig kérdé: Ha vagyon-e hatalmas az égben, ki a szombatnapot parancsolta megtartatni?
És amazok felelék: Vagyon az égben élő és hatalmas Úr, ki parancsolta a hetedik napot megtartatni.
Ő pedig mondá: Én is hatalmas vagyok a földön, ki parancsolok fegyvert fogni, és a király dolgait végzeni. Mindazáltal nem teheté meg, hogy szándékát telesítse.
Mert Nikánor igen nagy kevélységgel fölfuvalkodván, azt vélte, hogy teles diadalmat fog nyerni Júdáson;
a Makkabeus pedig teljes reménységgel mindenkor abban bízott, hogy az Istentől nyer segítséget.
És inté övéit, hogy ne féljenek a pogányok jövetelétől, hanem eszökben tartván az égből nyert segítséget, most is reményljenek, hogy a Mindenható győzelmet enged nekik.
És szólván nekik a törvényből és prófétákból, emlékeztetvén a viadalokra is, melyeket azelőtt küzdöttek vala, serényebbekké tevé őket;
és így fölbátorítván szivöket, megmutatá egyetemben a pogányok csalárdságát és esküszegését.
Ekképen mindeniket fölfegyverzé nem csak paizs és dárda erősségével, hanem hathatós szavakkal és intésekkel is, elbeszélvén hitelre méltó álmát, melylyel mindnyájokat megvidámítá.
A látomás pedig ilyen vala: Oniás, ki főpap volt, a jó és kegyes férfiú, a tisztes tekintetű, szerény erkölcsű és ékes beszédű, ki gyermekségétől a jóságos cselekedeteket gyakorlotta vala, kezeit fölemelvén, imádkozott a zsidók egész népeért.
Ezután más férfiú is jelent meg, élemedett ősz, csodálandó tekintélylyel és nagy dicsőséggel körülvéve.
Ekkor elkezdvén Oniás, így szólott: Ez az atyafiaknak és Izrael népének szeretője, ez az, ki sokat imádkozik a népért és az egész szent városért, Jeremiás, az Isten prófétája.
Jeremiás pedig kinyujtá jobbkezét, és ada Júdásnak egy aranyos kardot, mondván:
Vedd e szent kardot, mint Isten ajándékát, melylyel az én népemnek, Izraelnek ellenségeit levered.
Fölbuzdíttatván tehát Júdásnak ily hathatós beszédeivel, melyekkel fölindítható a bátorság, és az ifjak szíve megerősíthető, elvégezék, hogy megvívnak, és erősen harczolnak; hogy vitézség döntse el az ügyet, mivelhogy a szent város és a templom veszélyben forognak.
Mert feleségeikért és fiaikért, atyjokfiaiért és rokonaikért kevésbbé aggódnának, hanem legnagyobb és első gondjok a templom szentségeért vala.
De azok is, kik a városban voltak, nem kevésbbé aggódtak azokért, kik megütközendők valának.
És mikor már mindnyájan várák a döntő perczet, az ellenek jelentkezének, a sereg csatarendben, az elefántok és lovasok alkalmas helyekre állítva valának,
a Makkabeus szemlélvén a sokaság jövetelét, a fegyverek különféle készületét és az elefántok dühösségét, kiterjesztvén kezeit az ég felé, a csodatevő Urat hivá segitségűl, ki nem a fegyverek hatalma, hanem saját tetszése szerint ad a méltóknak győzedelmet.
Könyörögvén pedig, ily módon szóla: Te, Uram! ki elküldötted angyalodat Ezekiásnak, Júda királyának idejében, és megöltél Szennakerib táborából száznyolczvanöt ezret, [Makkab. II. 8,19.]
most is, mennyeknek Ura! küldd el a te jó angyalodat elénk, a te hatalmas karod félelmével és rettentésével,
hogy féljenek, kik káromlással jőnek a te szent néped ellen. Igy imádkozék ő.
Nikánor pedig, és a kik vele valának, harsonákkal és énekekkel közeledének.
De Júdás és a kik vele valának, az Istent híván segítségűl, imádkozva ütközének meg.
Kézzel harczolának ugyan, de szivökkel az Úrhoz könyörögvén, levágának nem kevesebbet harminczötezernél, az Isten jelenlétén fölötte örvendezvén.
És mikor megszűntek, és örömmel visszatértek, láták, hogy Nikánor elesett fegyverzetében.
Fölkiáltván ezen és zajt ütvén, hazai nyelven áldák az Urat.
Parancsolá pedig Júdás, ki testtel lélekkel kész vala meghalni polgártársaiért, hogy Nikánor fejét és vállával együtt elvágott kezét Jerusalembe vigyék.
A hová mikor megérkezett, összehíván nemzetbelieit és a papokat az oltárhoz, eléhíván azokat is, kik a várban valának,
megmutatá Nikánor fejét és az istentelen kezet, melyet a mindenható Isten szent háza ellen nagy dicsekvéssel kinyujtott.
Az istentelen Nikánornak elmetszett nyelvét is darabonként a madaraknak hagyá vettetni, a dühöngőnek kezét pedig a templom előtt felfüggesztetni.
Azért mindnyájan áldák az egek Urát, mondván: Áldott, ki az ő helyét fertőzetlenűl megtartotta.
Ezután felfüggeszté Nikánor fejét a vár fokán, hogy nyilvánvaló és bizonyos jeléűl legyen az Isten segítségének.
És mindnyájan egyakarattal elvégezék, hogy e napot ünneplés nélkül nem hagyják;
hanem ünnepet tartanak azon hónapnak, mely szíriai nyelven Ádárnak neveztetik, tizenharmadik napján, mely Mardokeus napját megelőzi.
Ez lévén Nikánor története, minthogy ezen időtől a zsidók bírák a várost, ezzel én is véget vetek a beszédnek.
Mely ha jó, mint a történelemhez illik, óhajtásomat elértem; ha pedig kevéssé sikerűlt, arról bocsánatot várok.
Mert valamint mindenkor bort inni, vagy mindenkor vizet, nem hasznos, ellenben azokkal felváltva élni, kellemes: úgy az olvasóknak is, ha mindenkor egyszerű a beszéd, nem leszen kedves. Itt legyen tehát vége!