SÁMUEL, VAGY KIRÁLYOK MÁSODIK KÖNYVE.
2 Sám 1
Dávid a Saul koronáját hozó amalecítát megöleti. Az ő keserve Saul- és Jonatásért.
Lőn pedig, miután Saul meghalt, hogy Dávid visszatére az amalecíták megveréséről, és két nap marada Szicelegben.
Harmadnapon pedig egy saul táborából jövő ember jelene meg, ruhája megszaggatva, feje porral behintve; és a mint Dávidhoz jutott, arczra borúla legmélyebb hódolattal.
És Dávid mondá neki: Honnan jösz? Ki mondá: Izrael táborából szaladtam.
És Dávid mondá neki: Mi dolog történt? jelentsd meg nekem. Amaz mondá: A nép elfutott a harczról, és sokan elesvén a népből, meghaltak; de Saul is és fia, Jonatás is elvesztek.
És Dávid mondá az ifjúnak, e hir hozójának: Honnan tudod, hogy meghalt Saul és fia, Jonatás?
És mondá az ifjú, ki hirt hoza neki: Történetből Gelboe hegyére juték, és Saul dárdájára dől vala, a szekerek és lovasok pedig hozzája közeledvén,
s ő hátratekintvén és látván engem, szólíta. Kinek mikor feleltem: Jelen vagyok;
mondá nekem: Ki vagy te? És mondám neki: amalecíta vagyok.
És szóla nekem: Állj rám, és ölj meg engem; mert gyötrelemben vagyok, és lelkem még egészen bennem vagyon.
És rája állván, megölém őt; mert tudom vala, hogy nem élhet meg az eset után; és levevém a koronát, mely fején vala, és karjáról az aranypereczet, és ide hozám neked, uramnak.
Erre Dávid megragadván ruháit, megszaggatá, és mindnyájan a férfiak, kik vele valának,
és kesergének és sirának és böjtölének estig Saulért és fiáért, Jonatásért, az Úr népeért és Izrael házaért, hogy im fegyver által estek el.
És Dávid mondá az ifjúnak, ki a hírt hozta vala neki: Hová való vagy? ki felelé: Jövevény amalecíta ember fia vagyok.
És mondá neki Dávid: Miért nem féltél kezedet kinyujtani, hogy megöljed az Úr fölkenjént? [Zsolt. 104,15.]
És Dávid híván egyik szolgáját, mondá: Jer, rohanj rá. Ki átveré őt, és meghala.
És mondá neki Dávid: Fejeden véred, mert szájad szólott ellened, mondván: Én öltem meg az Úr fölkentjét.
Síra pedig Dávid ilyen siralommal Saulon és fián, Jonatáson,
(és meghagyá, hogy tanítsák kézíjra Júda fiait, a mint irva van az igazak könyvében), és mondá: Emlékezzél meg, Izrael, azokról, kik meghaltak sebekben magas helyeiden.
A híresek, Izrael, a te hegyeiden ölettek meg; mint estek el az erősek!
Ne hirdessétek Getben, és ne hirdessétek Askalon utczáin; nehogy örűljenek a filiszteusok, leányai, és vígadjanak a körűlmetéletlenek leányai.
Gelboe hegyei! se harmat, se eső ne hulljon rátok, és ne legyenek zsenge-termő földek; mert ott vettetett el az erősek paizsa, Saul paizsa, mintha nem volt volna fölkenve olajjal.
A megöltek vérétől és az erősek hájától Jonatás nyila soha vissza nem tért, és Saul kardja üresen vissza nem jött.
Saul és Jonatás szeretetre méltók és ékesek életökben, a halálban sem váltak el; a sasoknál gyorsabbak, az oroszlánoknál erősebbek voltak.
Izrael leányai! sírjatok Saulon, ki titeket bársonynyal ruház vala gyönyörűségre, ki arany ékességeket ad vala öltözéktekre.
Mint estek el az erősek a harczon! A te magas helyeiden öletett meg Jonatás!
Bánkodom rajtad, Jonatás! igen ékes atyámfia, és szeretetre méltóbb az asszonyok szerelménél. Mint az anya szereti egyetlen fiát, úgy szerettelek én tégedet.
Mint estek el az erősek! és elvesztek a hadi fegyverek!
Dávid Júda királya, Iszbozet a többi nemzetségeké. Viszálkodás pártfeleik között.
Ezután Dávid tanácsot kérde az Úrtól, mondván: Fölmenjek-e Júda egyik városába? És mondá neki az Úr: Menj föl. És mondá Dávid: Hova menjek? És felelé neki: Hebronba.
Fölméne tehát Dávid és két felesége, a jezraheli Akinoam, és a karméli Nábál felesége, Abigail;
de a férfiakat is, kik vele valának, elvivé Dávid, mindeniket háznépével, és Hebron városaiban lakának.
És eljövének Júda férfiai, és ott fölkenék Dávidot, hogy országoljon Júda házán. És hírűl vivék Dávidnak, hogy a gálaádi Jábesz férfiai Sault eltemették. [Makk. I. 2,57. Kir. II. 5,3.]
Dávid tehát követeket külde a gálaádi Jábesz férfiaihoz, és mondá nekik: Áldottak vagytok az Úrtól, kik ez irgalmasságot tettétek uratokkal, Saullal, és eltemettétek őt.
És most az Úr megfizeti ugyan nektek az irgalmasságot és hűséget; de én is meghálálom, hogy e dolgot míveltétek.
Erősödjenek kezeitek, és legyetek az erősség fiai; mert noha uratok, Saul meghalt, de Júda háza engem kent föl királyává.
Abner pedig, Ner fia, Saul seregének fövezére, fogá Saul fiát, Iszbozetet, és körűlhordozá őt a táborban,
és királylyá tevé Gálaádon és Gesszúrin, Jezrahelen és Efraimon, Benjaminon és egész Izraelen.
Negyven esztendős vala Saul fia, Iszbozet, mikor uralkodni kezde Izraelen, és két esztendeig uralkodék; és csak Júda háza követi vala Dávidot.
És a napok száma, melyeken át Dávid Hebronban lakott, Júda házán királykodván, hét esztendő és hat hónap vala.
És kiméne Ner fia, Abner, és Saul fiának, Iszbozetnek szolgái a táborból Gábaonba.
Joáb pedig, Szárvia fia, és Dávid szolgái szintén kimenének és találkozának velök a gábaoni tónál. És mikor összejöttek, egymás ellenébe ülének, ezek a tó egyik részén, és azok másikán.
És Abner mondá Joábnak: Keljenek föl az ifjak, és játszszanak előttünk. És felelé Joáb: Keljenek föl.
Fölkelének tehát, és átmenének számszerint tizenketten Benjaminból, Saul fiának, Iszbozetnek részéről, és tizenketten Dávid szolgáiból.
És megragadván kiki társa fejét, ellensége oldalába veré a kardot, és leesének együtt; és hivaték azon hely neve hősök mezejének Gábaonban.
És igen kemény harcz lőn az nap; és megszalasztatának Abner és Izrael férfiai Dávid szolgáitól.
Vala pedig ott Szárviának három fia, Joáb és Abizai és Ázael; Ázael pedig igen gyors futó vala, mint egy az erdei vadkecskék közől.
Kergeté pedig Ázael Abnert, és sem jobbra sem balra, nem tére, hogy fölhagyjon Abner kergetésével.
Abner tehát hátratekinte, és mondá: Te vagy-e, Ázael? Ki felelé: Én vagyok.
És mondá neki Abner: Eredj jobbra vagy balra, és fogj egyet az ifjakból, és vedd magadnak zsákmányait. Ázael pedig nem akará elhagyni, hogy ne nyomozza őt.
És Abner ismét szóla Ázaelnek: Menj el, és ne kergess engem, hogy ne kényszerűljek téged a földhöz szegezni; mert nem emelhetném föl arczomat Joáb bátyádra.
Ki megveté szavát, és nem akara eltérni; Abner tehát megfordítván dárdáját, hasba üté őt, és átveré, és meghala azon helyen; és mindnyájan, kik átmennek vala azon helyen, melyen elesett és meghalt volt Ázael, megállanak vala.
Kergetvén pedig Joáb és Abizai a futó Abnert, a nap lenyugovék; és jutának a vízcsatorna halmára, mely a völgy ellenében vagyon Gábaon pusztája útján.
És összegyűlének Benjamin fiai Abnerhez, és egy csoportba kerekedvén, egy domb tetejére állának.
És Abner kiálta Joábnak, és mondá: Mind fogytig kegyetlenkedik-e kardod? nem tudod-e, hogy veszedelmes a kétségbeesés? meddig nem mondod a népnek, hogy szűnjön meg kergetni atyjafiait?
És mondá Joáb: Él az Úr! ha szólottál volna, reggel visszatérendett vala az atyjafiait kergető nép.
Harsonát fúva tehát Joáb, és megálla az egész sereg, és nem kergeték többé Izraelt, s nem harczolának.
Abner pedig és férfiai menének a mezőségen azon egész éjjel, és átkelének a Jordánon, és megjárván egész Bethoront, a táborba érkezének.
Joáb pedig visszatérvén s elhagyván Abnert, egybegyüjté az egész népet, és Dávid szolgáinak tizenkilencz férfiú hija vala, kivéve Ázaelt.
Dávid szolgái pedig megverének Benjaminból és azon férfiakból, kik Abnerrel valának, háromszáz hatvanat, kik meg is halának.
És elhozák Ázaelt, és eltemeték őt atyja sírjába Betlehemben; és menének egész éjjel Joáb és a vele lévő férfiak, és épen viradatkor jutának Hebronba.
Dávid fiai. Abner Dávidhoz megy át, és Joáb megöli őt.
Lőn tehát hosszú hadakozás Saul és Dávid háza között; Dávid gyarapodván és mindegyre erősödvén, Saul háza pedig naponkint fogyván.
És Dávidnak fiai születének Hebronban, és elsőszülötte Amnon vala, a jezraheli Akinoámtól, [Krón. I. 3,1.]
és utána Keleab, a karméli Nábál feleségétől, Abigailtól; a harmadik pedig Absalom, a gesszuri király, Tolmai leányának, Maakának fia,
a negyedik pedig Adoniás, Haggit fia; és az ötödik Szafatia, Abital fia;
és a hatodik Jetraam, Dávid feleségétől, Eglától. Ezek születtek Dávidnak Hebronban.
Mivel tehát háború vala Saul és Dávid háza között Ner fia, Abner igazgatja vala Saul házát.
Volt pedig Saulnak egy Reszfa nevű ágyasa, Ája leánya. És Iszbozet mondá Abnernek:
Miért mentél be atyám ágyasához? Ki igen megharagudván Iszbozet beszédeért, mondá: Hát ebfő vagyok-e én ma Júda ellen, ki irgalmasságot tettem atyád, Saul házával és atyjafiaival és felebarátaival, és nem adtalak Dávid kezébe: hogy te rajtam kereskedel, s ma egy asszonyért feddesz?
Ezeket cselekedje Isten Abnernek és ezeket mívelje neki, ha a mint megesküdött az Úr Dávidnak, úgy nem cselekszem vele,
hogy elvétessék az ország Saul házától, és fölemeltessék Dávid királyi széke Izraelen és Júdán, Dántól Berszabeéig.
És semmit sem felelhete neki, mert fél vala tőle.
Abner tehát követeket külde Dávidhoz maga helyett, mondván: Kié a föld? és hogy mondják: Köss barátságot velem, és kezem veled lesz, és hozzád viszem egész Izraelt.
S amaz mondá: Igen jól van, én barátságot kötök veled; de egy dolgot kérek tőled, mondván: Ne lássad arczomat, mig el nem hozod Saul leányát, Míkolt; és úgy jőj és láss engem.
Követeket külde pedig Dávid Saul fiához, Iszbozethez is, mondván: Add vissza feleségemet, Míkolt, kit magamnak eljegyeztem száz filiszteus szemérmi előbőrén. [Kir. I. 18,27.]
Iszbozet tehát elkülde, és elvevé őt férjétől, Faltieltől, Láisz fiától.
És férje sírva követé őt Bahurimig; és mondá neki Abner: Eredj és térj vissza. Ki visszatére.
Izrael véneivel is szóla Abner, mondván: Mind tegnap, mind tegnapelőtt kivántátok Dávidot, hogy országoljon fölöttetek;
most tehát cselekedjétek meg, mert az Úr szólott Dávidnak, mondván: Az én szolgám, Dávid keze által szabadítom meg népemet, Izraelt, a filiszteusok és minden ellenségei kezéből.
Szóla pedig Abner Benjaminnak is. És elméne, hogy megmondja Dávidnak Hebronban mind, a mik tetszettek vala Izrael és egész Benjamin előtt.
És Dávidhoz jöve Hebronba húsz férfiúval. És Dávid lakomát szerze Abnernek és férfiainak, kik vele jöttek vala.
És Abner mondá Dávidnak: Fölkelek, hogy hozzád gyüjtsem, uramhoz királyomhoz egész Izraelt, és szövetséget kössek veled, és uralkodjál mindeneken, a mint lelked kivánja. Mikor azért Dávid elkisérte Abnert, és emez elment békével,
azonnal megjöttek Dávid szolgái és Joáb, igen nagy zsákmánynyal, megvervén a rablókat; Abner pedig nem vala Dáviddal Hebronban, mert már elbocsátotta őt és elment vala békével.
És Joáb s az egész vele lévő sereg azután érkezének; hírt adának tehát Joábnak, mondván: Eljött volt Ner fia, Abner a királyhoz, s ez elbocsátotta őt és elment békével.
És Joáb a királyhoz méne, és mondá: Mit míveltél? Ime Abner hozzád jött; miért bocsátottad el őt, hogy elment és távozott?
Nem tudod-e, hogy Ner fia, Abner azért jött vala hozzád, hogy megcsaljon téged, és tudhassa kimeneteledet és bejöveteledet, és tudjon mindent, mit mívelsz?
Joáb tehát kimenvén Dávidtól, követeket külde Abner után, és visszahozá őt Szíra kútjától Dávid híre nélkül.
És mikor visszajött Abner Hebronba, félrevivé őt Joáb a kapuközbe álnoksággal, mintha szólani akarna vele; és átveré ott ágyékát és meghala, öcscse, Ázael vérének boszúállásaért. [Kir. III. 2,5.]
Mely dolgot hallván Dávid, hogy már megtörtént, mondá: Tiszta vagyok én és királyságom az Úrnál örökké Ner fia, Abner vérétől,
és Joáb fejére szálljon az, és atyjának egész házára; és ne fogyjon el Joáb házából a magfolyást szenvedő, a poklos és orsót tartó, a kard által vesző és kenyérben szűkölködő.
Joáb és öcscse, Abizai, azért ölék meg Abnert, mivel ez megölte öcscsüket, Ázaelt, Gábaonban a harczon.
Mondá pedig Dávid Joábnak és mind a vele lévő népnek: Szaggassátok meg ruháitokat, és öltözzetek zsákokba, és sírjatok Abner holtteste előtt. Dávid király pedig követé a koporsót.
És mikor eltemették Abnert Hebronban, Dávid király fölemelé szavát, és keserge Abner sírjánál, és keserge az egész nép is.
És keseregvén a király és siratván Abnert, mondá: Nem úgy halt meg Abner, mint a gyávák szoktak meghalni.
Kezeid nem voltak kötve, és lábaid nem voltak bilincscsel terhelve; hanem úgy estél el, mint elesni szoktak a gonoszság fiai által. És még inkább siratá őt az egész nép.
És mikor enni jött az egész sokaság Dáviddal, még fényes nappal megesküvék Dávid, mondván: Ezeket cselekedje nekem az Isten, és ezeket mívelje, ha napnyugat előtt kenyeret vagy valami mást ízlelek.
És hallá az egész nép, és tetszék neki mindaz, mit a király cselekvék az egész nép színe előtt.
És megismeré az egész község és egész Izrael az napon, hogy nem a királytól volt az, hogy megöleték Ner fia, Abner.
És mondá a király szolgáinak: Nem tudjátok-e, hogy fejedelem, és pedig a legnagyobbik esett ma el Izraelben?
Én pedig még gyenge s csak most fölkent király vagyok; e férfiak pedig, Szárvia fiai erősek nekem. Az Úr fizessen meg a gonosztevőnek gonoszsága szerint.
Iszbozet megöletik. Dávid megbünteti gyilkosait.
Meghallá pedig Saul fia, Iszbozet, hogy Abner elesett Hebronban, és ellankadának kezei, és egész Izrael elréműle.
Vala pedig Saul fiának két férfia, poroszlók hadnagyai, egyik Baana nevű, a másik Rekab nevű, a beroti Remmon fiai Benjamin fiaiból, mert Berot is Benjaminhoz számláltatott;
és a berotiták elszöktek Getaimba, és ott jövevények voltak azon ideig.
Vala pedig Saul fiának, Jonatásnak, egy bénalábu fia, ki öt esztendős volt, mikor hir jött Jezrahelből Saul és Jonatás felől; fölvévén azért őt dajkája, elfuta, és mikor sietett, hogy elszaladjon, elesett, és megsántúla; és Mifibozet vala neve.
Eljövén tehát a beroti Remmon fiai, Rekab és Baana, a nap melegségében Iszbozet házába menének, ki ágyán aluszik vala délben. És az ajtónálló asszony buzát tisztítván, szintén elaludt vala.
Bemenének pedig a házba titkon, buzakalászokat vivén, és átverék ágyékát Rekáb és testvére Baana, és elfutának.
Mert mikor a házba mentek, amaz ágyán aluszik vala a kamrában; és átvervén megölék őt, és fejét elvivén, menének a puszta útján egész éjjel,
és Iszbozet fejét Dávidhoz vivék Hebronba, és mondák a királynak: Ime Saul fiának, Iszbozetnek, a te ellenségednek feje, ki életedet kereste; és uramért, a királyért boszút állott ma az Úr Saulon és ivadékán.
Dávid pedig felelvén Rekabnak és testvérének, Baanának, a beroti Remmon fiainak, mondá nekik: Él az Úr! ki megszabadította lelkemet minden szorongatásból,
mert ha azt, ki hírt hozott vala nekem, és mondá: Meghalt Saul! és azt vélé, hogy jó hírt hozott, megfogám és megölém őt Szicelegben, kinek jutalmat kell vala adnom a hírért: [Kir. II. 1,15.]
mennyivel inkább most, midőn istentelen emberek ölték meg az ártatlan férfiút házában, ágyán, ne vegyem-e számom vérét kezetekből, és ne veszítselek-e el titeket a földről?
Dávid tehát parancsola szolgáinak, és megölék őket; és elvágván kezeiket és lábaikat, fölakaszták őket a tó fölött Hebronban; Iszbozet fejét pedig elvivék, és Abner koporsójába temeték Hebronban. [Kir. II. 3,32.]
Dávid egész Izraelnek királya lesz; beveszi Sion várát, és megveri a filiszteusokat.
És eljövének Izrael minden nemzetségei Dávidhoz Hebronba, mondván: Ime mi, a te csontod és tested vagyunk. [Krón. I. 11,1.]
De tegnap s tegnapelőtt is, midőn Saul királyunk volt, te valál Izraelnek ki- és bevivője; és neked mondotta az Úr: Te legelteted népemet, Izraelt, és te leszesz fejedelem Izrael fölött. [Kir. I. 18,13.16. 25,30.]
Eljövének Izrael vénei is a királyhoz Hebronba, és szövetséget köte velök Dávid király Hebronban az Úr előtt; és királylyá kenék Dávidot Izrael fölött. [Kir. II. 2,4.]
Harmincz esztendős vala Dávid, midőn országlani kezdett, és negyven esztendeig országla. [Kir. III. 2,11.]
Hebronban országla Júdán hét esztendeig és hat hónapig; Jerusalemben pedig országla harminczhárom esztendeig egész Izraelen és Júdán.
És elméne a király és mind a férfiak, kik vele valának, Jerusalembe a jebuzeusokhoz, azon föld lakóihoz; és ezek mondák Dávidnak: Ide be nem jösz, ha el nem veszted a vakokat és sántákat, kik azt mondják: Ide be nem jő Dávid.
De Dávid bevevé Sion várát, s ez Dávid városa.
Mert jutalmat igért vala Dávid aznapon annak, ki megveri a jebuzeusokat, és eléri a padlások csatornáit, és elveszti a vakokat és sántákat, Dávid lelke gyülölőit. Azért mondatik közbeszédben: Vak és sánta ne menjenek a templomba.
Dávid pedig a várban lakék, és nevezé azt Dávid városának, és megépíté, köröskörűl Mellótól és azon belűl.
És Dávid előmegyen vala, gyarapodván és növekedvén, és vele a seregek Ura Istene vala. [Krón. I. 11,9.]
A tírusi király, Hiram is követeket külde Dávidhoz, és czedrusfákat és ácsokat és kőmíveseket a kőfalakhoz; és Dávidnak házat építének. [Krón. I. 14,1. Zsolt. 29,1.]
És megérté Dávid, hogy az Úr megerősítette őt a királyságban Izrael fölött, és hogy fölmagasztalta országlását az ő népén, Izraelen.
Vőn tehát Dávid még ágyasokat és feleségeket Jerusalemből, miután eljött Hebronból; és születék Dávidnak több fia és leánya. [Krón. I. 3,9.]
És ezek azok nevei, kik neki Jerusalemben születtek, Sámua és Szóbab, Nátán és Salamon.
Jebahar és Elizua és Néfeg,
Jafia és Elizama, Elioda és Elifalet.
Meghallák pedig a filiszteusok, hogy Dávidot királylyá kenték föl Izraelen; és fölmenének mindnyájan, hogy fölkeressék Dávidot. Mit mikor meghallott Dávid, leméne az erősségbe.
A filiszteusok pedig eljövén, elterűlének Rafaim völgyében. [Krón. I. 14,9.]
És Dávid tanácsot kérde az Úrtól, mondván: Fölmenjek-e a filiszteusok ellen? és kezembe adod-e őket? És az Úr mondá Dávidnak: Menj föl, mert kezedbe adván adom a filiszteusokat.
Dávid tehát elméne Baal-Faraszimba, és megveré ott őket, és mondá: Az Úr eloszlatta ellenségeimet előttem, mint eloszlatnak a vizek. Azért hivaték azon hely neve Baal-Faraszimnak.
És ott hagyák faragott képeiket, melyeket elvive Dávid és férfiai.
És a filiszteusok ismét fölmenének és elterűlének Rafaim völgyében.
Dávid pedig tanácsot kérde az Úrtól: Fölmenjek-e a filiszteusok ellen, és kezeimbe adod-e őket? Ki felelé: Ne menj föl ellenök, hanem kerűlj hátok mögé, és menj hozzájok a körtvélyfák oldaláról.
És mikor a körtvélyfák tetején járónak zörejét hallandod, akkor kezdj a harczhoz; mert akkor megyen ki az Úr színed előtt, hogy megverje a filiszteusok táborát.
És Dávid úgy cselekvék, mint neki az Úr parancsolta vala, és megveré a filiszteusokat Gábaától addig, a mint Gézerbe jösz.
A frigyszekrény elhozatik. Míkol kicsúfolja Dávidot.
Dávid pedig ismét egybegyűjté a válogatottakat Izraelből, harminczezeret.
És fölkele Dávid, és elméne az egész néppel, mely vele vala Júda férfiaiból, hogy elhozzák az Úr szekrényét, melyen segítségűl hivatott a seregek Ura neve, ki fölötte ül a kerubok között. [Krón. I. 13,6. Zsolt. 67,1.]
És az Úr szekrényét új szekérre tevék, és elvivék azt Abinadab házából, ki Gábaában vala; Abinadab fia, Óza és Ahio pedig vezeték az új szekeret.
És mikor elvitték azt Abinadab házából, ki Gábaában vala, Ahio az Isten szekrényét őrizvén, a szekrény előtt megyen vala. [Kir. I. 7,1.]
Dávid pedig és egész Izrael játszanak vala az Úr előtt mindenféle fa-hangszerekkel, és czitarákkal és hárfákkal, dobokkal, csengetyükkel és czimbalmokkal.
Midőn pedig Nákon szerűjéhez jutottak, Óza kinyujtá kezét az Isten szekrényére, és megfogá azt; mert az ökrök rugdalóznak vala, és félrehajtották volt azt.
És Óza ellen haragra gerjede az Úr, és megveré őt a vakmerőségért, ki meghala ott az Isten szekrényénél.
Megszomorodék pedig Dávid, mivel az Úr megverte Ózát; és hivaték azon hely neve Óza verésének e mai napig. [Krón. I. 15,13.]
És Dávid féle az Úrtól aznapon, mondván: Hogy jő be hozzám az Úr szekrénye?
És nem akará magához szállítani az Úr szekrényét Dávid városába, hanem a geti Obededom házába szállítá azt.
És az Úr szekrénye a geti Obededom házában marada három hónapig; és megáldá az Úr Obededomot és egész házát.
És hirűl vivék Dávid királynak, hogy az Úr megáldotta Obededomot és mindenét az Isten szekrényeért. Elméne tehát Dávid, és az Isten szekrényét Obededom házából Dávid városába hozá vígasággal; és Dáviddal hét kar vala és borjúáldozat. [Krón. I. 15,25.]
És mikor hat lépést mentek, a kik viszik vala az Úr szekrényét, egy tulkot és egy kost áldoz vala. [Krón. I. 15,26.]
És Dávid tánczol vala minden erejéből az Úr előtt; és Dávid gyolcs efódba vala öltözve.
És Dávid és Izrael egész háza viszik vala az Úr bizonysága szekrényét vígan és harsonaszóval.
És mikor az Úr szekrénye Dávid városába jutott, Saul leánya, Míkol az ablakról nézvén, látá Dávid királyt ugrálni és tánczolni az Úr előtt; és megveté őt szivében.
És bevivék az Úr szekrényét, és azt helyére tevék a hajlék közepére, melyet annak Dávid vont vala föl; és Dávid égő- és békeáldozatokat tőn az Úr előtt.
És midőn ezt elvégezte, bemutatván az égő- és békeáldozatokat, megáldá a népet a seregek Ura nevében.
És osztogata Izrael egész sokaságának, mind férfinak mind asszonynak, kinekkinek egy lepényt, egy darab sült marhahúst, és olajban pörkölt lisztlángot; és elméne az egész nép, kiki maga házába.
És visszatére Dávid, hogy megáldja házát; és kijövén Dávid elé Saul leánya, Míkol, mondá: Mely dicsőséges volt ma Izrael királya, föltakarván magát szolgáinak szolgálói előtt és megmezítelenűlt, mintha megmezítelenűlne egy a bohóskodók közől.
És Dávid mondá Míkolnak: Az Úr előtt, ki inkább választott engem, mint atyádat, és mint egész házát, és parancsolta nekem, hogy legyek fejedelem az Úr népén, Izraelen,
játszom is, alábbvaló is leszek még inkább, mint voltam, és alázatos leszek szemeim előtt; és a szolgálókkal, kikről szólottál, még dicsőségesbnek fogok látszani.
Azért Saul leányának, Míkolnak nem lett fia halála napjáig.
Dávid templomot akar építeni, de igéretet vesz, hogy fia fogja azt építeni, s ezért hálát ad.
Lőn pedig, mikor a király házában ült, és az Úr nyugalmat adott neki köröskörűl minden ellenségeitől,
mondá Nátán prófétának: Látod-e, hogy én czedrusfa-házban lakom, és az Isten szekrénye bőrök közé van helyezve? [Krón. I. 17,1.]
És Nátán mondá a királynak: Mindazt, mi szivedben van, eredj, tedd meg; mert az Úr veled vagyon.
Azon éjjel pedig ime lőn az Úr beszéde Nátánhoz, mondván:
Eredj, és szólj az én szolgámnak, Dávidnak: Ezeket mondja az Úr: Vajjon te építesz-e nekem lakóházat?
Még házban nem laktam az naptól, melyen Izrael fiait Egyiptom földéről kihoztam e napiglan, hanem hajlékban jártam és sátorban.
Mindazon helyeken, a hol átmentem Izrael minden fiaival, szólván szólottam-e csak egyenek Izrael nemzetségeiből, kinek parancsoltam, hogy legeltese népemet Izraelt, – mondván: Miért nem építetek nekem czedrusfa-házat?
És most ezeket mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezeket mondja a seregek Ura: Én hoztalak el téged a legelőről, midőn a nyájakat követted, hogy fejedelem légy népemen, Izraelen; [Kir. I. 16,13. Zsolt. 77,70.]
és veled voltam mindenütt, a hol csak jártál, és kiöltem minden ellenségeidet színed elől, és nagy nevet szereztem neked, hasonlót a nagyok nevéhez, kik a földön vannak.
És helyet szerzek népemnek, Izraelnek, és elplántálom őt, hogy abban lakjék, és ne háborgattassék többé; és a hamisság fiai ne nyomorgassák többé őt, mint azelőtt,
aznaptól, melyen birákat rendeltem népemen, Izraelen; és nyugalmat adok neked minden ellenségeidtől. És az Úr neked eleve megjelenti, hogy az Úr neked házat épít.
És mikor eltelnek napjaid, és elalszol atyáiddal, ivadékot támasztok utánad, ki ágyékodból jő, és országát megerősítem. [Kir. III. 8,19.]
Ő fog építeni házat az én nevemnek, és állandóvá teszem országlása székét mindörökre. [Kir. III. 5,5.]
Én atyja leszek, és ő fiam lesz; ki ha valami roszat cselekszik, megfeddem őt a férfiak vesszejével, és az emberek fiainak csapásaival. [Krón. I. 22,10. Zsid. 1,5.]
De irgalmasságomat nem veszem el tőle, mint elvettem Saultól, kit elvetettem színem elől. [Zsolt. 88,4.37.]
És hív lesz a te házad és országod mindörökké színed előtt, és királyi széked állandó lesz szüntelen. [Zsolt. 88,38. Zsid. 1,5.]
Mindez igék szerint, és mind e látomás szerint, igy szóla Nátán Dávidnak.
Beméne pedig Dávid király, és leüle az Úr előtt, és mondá: Ki vagyok én, Uram Isten! és micsoda az én házam, hogy ennyire hoztál engem?
De ez is kevésnek látszott színed előtt, Uram Isten! hanem még messze időkre is szólottál a te szolgád házáról: mert ez Ádám törvénye, Uram Isten!
Azért mit szólhat még neked ehhez Dávid? mert te ismered szolgádat, Uram Isten!
A te igédért és szived szerint cselekedted mind e nagy dolgot, hogy tudtára add ezt szolgádnak.
Azért magasztaltattál fel, Uram isten! mert nincs hozzád hasonló, és nincs Isten tekivűled, mindazok szerint, miket füleinkkel hallottunk.
Melyik nemzetség pedig olyan a földön, mint néped, Izrael, melyért elment az Isten, hogy saját népévé váltsa őt, és magának nevet szerezzen, és azokkal nagy és rettenetes dolgokat cselekedjék a földön néped színe előtt, melyet kiszabadítottál magadnak Egyiptomból a nemzettől, és annak istenétől.
Mert megerősítetted magadnak népedet, Izraelt örökkévaló néppé, és te, Uram Isten, lettél nekik Istenök.
Most azért, Uram Isten! az igét, melyet szólottál szolgádról és házáról, teljesítsd be mindörökké, és cselekedjél, a mint szólottál,
hogy fölmagasztaltassék neved mindörökké, és mondassék: A seregek Ura az Izrael Istene. És szolgád, Dávid háza állandó lesz az Úr előtt;
mert te nyitottad meg, seregek Ura, Izrael Istene, szolgád fülét, mondván: Házat építek neked; azért találta meg szívét szolgád, hogy imádkozzék neked ez imádsággal.
Most azért, Uram Isten! te Isten vagy, és igéid igazak lesznek; mert te mondottad szolgádnak a jókat.
Kezdd el tehát, és áldd meg a te szolgád házát, hogy legyen örökké előtted; mert te szólottál, Uram Isten! és áldásoddal áldatik meg szolgád háza mindörökre.
Dávid győzelmei. Tisztviselői.
Lőn pedig ezek után, megveré Dávid a filiszteusokat, és megalázá őket, és elvevé Dávid az adófizetés zaboláját a filiszteusok kezéből. [Krón. I. 18,1.2.]
És megveré Moábot, és kötéllel méré meg őket, a földre fektetvén; mére pedig két kötelet, egyet a megölésre, és egyet az életben hagyásra. És Moáb Dávidnak adózó szolgája lőn.
És megveré Dávid Rohob fiát, Adarezert, a szóbai királyt, mikor elindúlt, hogy uralkodjék Eufrates folyóvizén. [Krón. I. 18,3.]
És elfogván Dávid amannak részéről ezerkétszáz lovagot és húszezer gyalogot, elvágatá inaikat mind a szekeres lovaknak; meghagya pedig azokból száz szekeret.
Eljöve a szíriai Damaskus is, hogy segítséget hozzon a szóbai királynak, Adarezernek; és megvere Dávid huszonkétezer szíriai férfiút.
És őrséget hagya Dávid szíriai Damaskusban, és Szíria Dávidnak adózó szolgája lőn; és az Úr megtartá Dávidot mindenekben, akár mire ment.
És elvevé Dávid az arany-fegyvereket, melyek Adarezer szolgáin valának, és azokat Jerusalembe vivé.
És Betéből és Berotból, Adarezer városaiból, igen sok rezet vive Dávid király.
Meghallá pedig Tou, az emati király hogy Dávid megverte Adarezernek minden erejét,
és Tou elküldé fiát, Jóramot, Dávid királyhoz, hogy üdvözölje őt örvendezve, és adjon hálát, azért, hogy meggyőzte Adarezert, és megverte őt, mert Adarezernek ellensége vala Tou; és valának kezében arany-edények és ezüst-edények és réz-edények.
És ezeket is az Úrnak szentelé Dávid király amaz ezüsttel és aranynyal, melyet neki szentelt mindazon nemzetektől, melyeket meghódított vala.
Szíriából és Moábból, Ammon fiaitól és a filiszteusoktól, Amalektől és Rohob fiának, Adarezernek, a szóbai királynak zsákmányaiból.
Nevet is szerze magának Dávid, mikor visszatére Szíria megvételéből, a só-aknás völgyben megölvén tizennyolcz ezeret;
és Idumeába őröket helyeze, és erősséget rendele, és egész Idumea Dávid szolgája lőn; és az Úr megtartá Dávidot mindenekben, akármire ment.
És Dávid országol vala egész Izraelen, és Dávid itéletet és igazságot tesz vala minden népének.
Szárvia fia, Joáb, pedig a sereg vezére vala; Ahilud fia, Josafát, pedig a jegyzőkönyv vezetője vala;
és Akitob fia, Szádok, és Abiatar fia, Akimelek, papok valának; és Száraiás irnok.
Jojada fia, Banajás pedig a ceretiek és feletiek elöljárója vala, Dávid fiai pedig papok valának.
Dávid kegyessége Mifibozet iránt.
És mondá Dávid: Véled-e, hogy van valaki, ki megmaradt Saul házából, hogy irgalmasságot cselekedjem vele Jonatásért?
Vala pedig Saul házából egy Szíba nevű szolga, kit mikor a király magához hivott, mondá neki: Te vagy-e Szíba? És amaz felelé: Én vagyok szolgád.
És mondá a király: Maradt-e valaki Saul házából, hogy az Isten irgalmasságát cselekedjem vele? És mondá Szíba a királynak: Jonatásnak van még egy bénalábú fia.
Hol van? úgymond. És mondá Szíba a királynak: Ime Lodabárban van Ammiel fiának, Makírnak házában.
Elkülde tehát Dávid király, és elhozatá őt Lodabárból, Ammiel fiának, Makírnak házából.
Mikor pedig eljött Jonatásnak, Saul fiának fia, Mifibozet Dávidhoz, arczra borúla legmélyebb hódolattal. És mondá Dávid: Mifibozet! Ki felelé: Jelen vagyok szolgád.
És mondá neki Dávid: Ne félj, mert irgalmasságot cselekedve cselekszem veled atyádért, Jonatásért, és visszaadom neked atyád, Saul minden földét, és te mindenkor asztalomnál egyél kenyeret.
Ki leborúlván előtte, mondá: Ki vagyok én, szolgád, hogy hozzám hasonló holt ebre tekintettél?
A király tehát szólítá Saul szolgáját, Szíbát, és mondá neki: Mindent, a mi Saulé volt, és az ő egész házát urad fiának adtam.
Azért míveljed a földet neki te és fiaid és szolgáid, és vígy eledelt urad fiának, hogy tápláltassék; urad fia, Mifibozet pedig mindenkor asztalomnál egyék kenyeret. Vala pedig Szíbának tizenöt fia, és húsz szolgája.
És mondá Szíba a királynak: A mint megparancsoltad, uram királyom, szolgádnak, úgy cselekszik szolgád; és Mifibozet egyék asztalomnál, mint egy a király fiai közől.
Vala pedig Mifibozetnek egy Míka nevű kis fia; és Szíba házának egész rokonsága Mifibozetnek szolgál vala.
Mifibozet pedig Jerusalemben lakván, a király asztaláról eszik vala mindenkor; és mind a két lábára sánta vala.
Dávid győzelme az ammonitákon és szírusokon.
Lőn pedig ezek után, hogy meghala Ammon fiai királya, és helyébe fia, Hánon lett király.
És mondá Dávid: Irgalmasságot teszek Naasz fiával, Hánonnal, mint atyja irgalmasságot tett velem. Elkülde azért Dávid, hogy vigasztalja őt szolgái által atyja halála miatt. Mikor pedig Dávid szolgái elmentek Ammon fiai földére,
mondák Ammon fiainak fejedelmei uroknak, Hánonnak: Véled-e, hogy atyád tiszteletéért küldötte Dávid hozzád a vigasztalókat, és nem azért küldötte-e Dávid szolgáit hozzád, hogy megvizsgálja és kikémlelje a várost, és fölforgassa azt?
Hánon tehát fogá Dávid szolgáit, és leborotválá szakálluk felerészét, és elmetélé ruhájok felét az alfelekig, és elereszté őket.
Mit mikor hírűl vittek Dávidnak, eléjök külde, mert igen rútúl megcsúfittattak vala a férfiak, és meghagyá nekik Dávid: Maradjatok Jerikóban, míg megnő szakállotok, és akkor jőjetek.
Látván pedig Ammon fiai, hogy méltatlanságot tettek Dávidon, elküldének, és fizetésért megfogadák a rohobi szírust és a szóbai szírust, húszezer gyalogot, és a maakai királytól ezer férfiút, és Isztóbtól tizenkétezer férfiút.
Mit mikor meghallott Dávid, elküldé Joábot és a hadakozók egész seregét.
Kijövének tehát Ammon fiai, és elrendezék a sereget egész a kapu előtt; a szóbai szírus pedig és Rohob, Isztob és Maaka külön valának a mezőn.
Látván azért Joáb, hogy a had elkészűlt ellene mind elől, mind hátúl, választa Izrael minden válogatottaiból, és a szírus ellen rendezé a sereget;
a nép többi részét pedig öcscsének, Abizainak adá, ki Ammon fiai ellen rendezé a sereget.
És mondá Joáb: Ha engem a szírusok legyőznek, légy segítségűl nekem; ha pedig téged győznek le Ammon fiai, én segítelek.
Légy erős férfiú, és harczoljunk népünkért, és Istenünk városáért; az Úr pedig majd azt cselekszi, a mi jó színe előtt.
Elkezdé tehát Joáb és a vele lévő nép a harczot a szírusok ellen, kik mindjárt megfutának előtte.
Ammon fiai pedig látván, hogy elfutottak a szírusok, ők is elfutának Abizai elől, és bemenének a városba; és visszatére Joáb Ammon fiaitól, és Jerusalembe jöve.
Látván tehát a szírusok, hogy megverettek Izraeltől, összegyűlének egyetemben.
És elkülde Adarezer, és kivezeté a szírusokat, kik a folyóvizen túl valának, és elhozá azok hadát; Szóbak pedig, Adarezer hadának vezére, vala fejedelmök.
Mit mikor hírűl vittek Dávidnak, egybegyűjté egész Izraelt, és átméne a Jordánon, és juta Helamba; és a szírusok sereget rendezének Dávid ellenében, és harczolának ellene.
De a szírusok megfutának Izrael előtt, és megöle Dávid a szírusokból hétszáz szekerest és negyvenezer lovagot; és Szóbakot, a had fejedelmét is megveré, ki mindjárt meghala.
Látván pedig mindnyájan a királyok, kik Adarezer segítségében valának, hogy legyőzettek Izraeltől, megréműlének, és elfutának ötvennyolczezren Izrael előtt. És békeséget kötének Izraellel, és szolgálának nekik; és a szírusok nem merének többé segítséget adni Ammon fiainak.
Dávid házasságtörést követ el, és Uriást megöleti.
Lőn pedig esztendő elforgása után, az időben, midőn a királyok hadba szoktak menni, elküldé Dávid Joábot, és vele szolgáit, és egész Izraelt, és pusztíták Ammon fiait, és megszállák Rabbát; Dávid pedig Jerusalemben marada. [Krón. I. 20,1.]
E közben történék, hogy Dávid fölkele ágyáról délután, és sétála a királyi ház folyosóján, és láta egy asszonyt fürödni átellenben folyosójával; az asszony pedig igen szép vala.
Elkülde tehát a király és tudakoztatá, ki az az asszony? És megjelenték neki, hogy Eliam leánya, Betszabee, a heteus Uriás felesége.
Követeket küldvén azért Dávid, elhozatá őt. Ki mikor bement hozzá, vele hála; és épen akkor tisztúla meg tisztátalanságából.
És visszatére házába, miután magzatot fogant. És elküldvén, izene Dávidnak, és mondá: Teherbe estem.
Dávid pedig elkülde Joábhoz, mondván: Küldd hozzám a heteus Uriást. És Joáb elküldé Uriást Dávidhoz.
És Uriás eljöve Dávidhoz. És kérdezé Dávid: ha jól van-e Joáb és a nép? és mint viselik a hadat?
És mondá Dávid Uriásnak: Menj házadba, és mosd meg lábaidat. És kiméne Uriás a király házából, és követé őt a király étke.
Uriás pedig a király házának ajtaja előtt hála, ura többi szolgáival, és nem méne le házához.
És megjelenték Dávidnak, mondván: Uriás nem ment házába. És Dávid mondá Uriásnak: Nem útról jöttél-e? miért nem mentél le házadhoz?
És Uriás mondá Dávidnak: Az Isten szekrénye és Izrael és Júda sátorokban laknak, és uram, Joáb, és uram szolgái a föld színén vannak: s én házamba menjek, hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak? A te életedre és lelked életére! nem cselekszem e dolgot.
Mondá tehát Dávid Uriásnak: Maradj itt ma is, és holnap elbocsátlak téged. Megmarada Uriás Jerusalemben az napon és a másikon.
És Dávid meghívá őt, hogy vele egyék és igyék, és megrészegíté őt; ki este kimenvén, maga ágyán ura szolgáival hála, és nem méne le házához.
A mint reggel lőn, Dávid levelet íra Joábnak, és elküldé Uriás által,
ezt írván a levélben: Állítsátok Uriást előre a hadban, hol legkeményebb a harcz, és hagyjátok el őt, hogy megöletvén, elveszszen.
Midőn tehát Joáb a várost vívatá, Uriást azon helyre állítá, a hol tudta, hogy legerősebb férfiak vannak.
És a férfiak kijövén a városból, harczolának Joábbal, és elhullának néhányan Dávid szolgáinak népe közől, és meghala a heteus Uriás is.
Joáb tehát elkülde és hirűl adá Dávidnak a harcz minden dolgát,
és parancsolá a követnek, mondván: Midőn mind elvégzed a harczról való beszédet a királynak,
ha látod, hogy fölindúl és mondja: Miért mentetek a kőfalhoz harczolni? nem tudjátok vala-e, hogy sok nyilat lőnek onnanfelől a kőfalról?
Ki ölte meg Jerobaal fiát, Abimeleket? Nem egy asszony vetett-e rá malomkövet a kőfalról és megölte őt Tébeszben? Miért mentetek a kőfalhoz? – mondjad: A te szolgád, a heteus Uriás is meghala. [Bir. 9,53.]
Elméne tehát a követ, és megérkezvén, elbeszélé Dávidnak mind, a miket Joáb parancsolt vala neki.
És mondá a követ Dávidnak: Meggyőzének minket ama férfiak, és kijövének hozzánk a mezőre; mi pedig rájok rohanánk, üldözvén őket a város kapujáig.
És nyilakat irányzának a nyilasok szolgáidra onnan felől a kőfalról, és meghalának néhányan a király szolgái közől, sőt szolgád, a heteus Uriás is meghala.
És mondá Dávid a követnek: Ezeket mondd Joábnak: Ne törődjél a dolgon; mert különféle a harcz vége, most ezt, most amazt emészti meg a kard; bátorítsd vitézeidet a város ellen, hogy azt lerontsd, és biztasd őket.
Meghallá pedig Uriás felesége, hogy férje, Uriás meghalt, és siratá őt.
Elmúlván pedig a gyászolás, elkülde Dávid, és behozván őt házába, felesége lőn, és fiat szüle neki. De az Úrnak nem tetszék e dolog, melyet Dávid cselekedett vala.
Nátán megfeddi Dávidot. Dávid bűnbánata. Salamon születése. Rabba megvétele.
Az Úr tehát elküldé Nátánt Dávidhoz; ki mikor hozzá jött, mondá neki: Két férfiú vala egy városban, egyik gazdag, másik szegény.
A gazdagnak igen sok juha és ökre vala.
A szegénynek pedig teljességgel semmi egyebe, mint egy kis juhocskája, melyet vett és táplált, és mely nála az ő fiaival együtt növekedett vala, kenyeréből évén, és poharából iván, és kebelén aluván; és olyan vala neki, mint leánya.
Mikor pedig egy jövevény jött a gazdaghoz, sajnálván juhaiból és ökreiből venni, hogy lakomát szerezzen vendégének, elvevé a szegény juhocskáját, és étkeket készíte az embernek, ki hozzá jött vala.
Ekkor Dávid haragja igen fölgerjedvén azon ember ellen, mondá Nátánnak. Él az Úr! hogy halál fia azon férfiú, ki azt cselekedte.
A juhot négyannyival fizeti meg, mivelhogy e dolgot cselekedte, és nem kímélt. [Móz. II. 22,1.]
Mondá pedig Nátán Dávidnak: Te vagy az a férfiú. Ezeket mondja Izrael Ura Istene: Én kentelek téged királylyá Izraelen, és én mentettelek meg téged Saul kezéből;
és neked adtam urad házát és urad feleségeit kebledbe, és neked adtam Izrael és Júda házát; és ha ezek kicsinyek, sokkal nagyobbakat adhatok neked.
Miért vetetted meg tehát az Úr igéjét, hogy gonoszat cselekedjél színem előtt? A heteus Uriást megölted fegyverrel, és feleségét magadnak feleségűl vetted, Ammon fiai fegyverével ölted meg őt.
Ez okért a fegyver nem távozik házadtól mindörökké, mivelhogy megvetettél engem, és elvetted a heteus Uriás feleségét, hogy feleséged legyen.
Azért ezeket mondja az Úr: Ime gonoszat támasztok rád a te házadból, és elveszem feleségeidet szemed előtt, és felebarátodnak adom, és feleségeiddel fog hálni e nap láttára. [Kir. II. 16,21–22.]
Mert te titkon cselekedtél; én pedig e dolgot egész Izrael láttára fogom cselekedni és a nap láttára.
És Dávid mondá Nátánnak: Vétettem az Úr ellen! És Nátán mondá Dávidnak: Az Úr is elvette bűnödet; nem fogsz meghalni. [Sirákf. 47,13.]
Mindazáltal mivel az Úr ellenségeit káromoltattad e dolog által, fiad, ki neked született, halállal hal meg.
És Nátán visszatére házába. És az Úr megveré a kisdedet, kit Uriás felesége szült vala Dávidnak, és halálra válék.
És Dávid könyörge az Úrnak a kisdedért, és böjttel böjtöle Dávid, és visszavonúlván, a földre feküvék.
Eljövének pedig háza vénei, késztetvén őt, hogy keljen föl a földről; de nem akara, és nem is evék velök étket.
Történék pedig hetednapon, hogy meghalt a gyermek; és Dávid szolgái félnek vala megjelenteni neki, hogy meghalt a kisded, mert mondák: Ime midőn a kisded még élt, szóltunk vala neki, és nem hallgatá meg szavunkat, mennyivel nagyobb lesz gyötrelme, ha mondjuk: Meghalt a gyermek.
Mikor tehát Dávid látta suttogni szolgáit, észrevevé, hogy meghalt a kisded, és mondá szolgáinak: Meghalt a gyermek? Kik felelék neki: Meghalt.
Akkor fölkele Dávid a földről, és megmosdék és megkené magát, és ruhát változtatván, beméne az Úr házába és imádkozék, és házába méne, kérvén, hogy kenyeret tegyenek eléje, és evék.
Mondák pedig neki szolgái: Mi dolog, a mit cselekedtél? A gyermekért, mikor még élt, böjtöltél és sírtál; hogy pedig meghalt a gyermek, fölkeltél és kenyeret ettél.
És ő mondá: A gyermekért, mikor még élt, böjtöltem és sírtam; mert mondám: Ki tudja, talán nekem ajándékozza őt az Úr és megél a gyermek?
Most pedig, hogy ím meghalt, miért böjtöljek? visszahozhatom-e őt többé? Én megyek inkább hozzá; de ő nem jő vissza hozzám.
De Dávid megvigasztalá feleségét, Betszabeét, és bemenvén hozzá, vele hála; ki fiat szüle, és nevét Salamonnak hívá, és szereté őt az Úr,
és izene Nátán prófétának, és hívá az ő nevét az Úr kedveltjének, azért, hogy szereté őt az Úr.
Joáb pedig hadakozék Ammon fiainak Rabbatája ellen, és bevevé a királyi várost. [Krón. I. 20,1.]
És Joáb követeket külde Dávidhoz, mondván: Harczoltam Rabbat ellen, s még a víziváros megveendő.
Most azért gyüjtsd egybe a nép többi részét, és szálld meg a várost, és vedd be azt, nehogy, ha általam rontatik le a város, nevemnek tulajdoníttassék a győzedelem.
Dávid tehát egybegyűjté az egész népet, és elindúla Rabbat ellen; és harczolván, bevevé azt.
És elhozá királyuk fejéről a koronát, egy talentom arany nehézségűt, melyben igen drága kővek valának, és fejére téteték az Dávidnak. De a városból is igen sok zsákmányt vive el.
Annak népét is elvivén, átfűrészelé, és vasas-szekereket vona át rajtok, és elvagdalá bárdokkal, és téglakemenczébe veté; igy cselekvék Ammon fiainak minden városaival. És visszatére Dávid és az egész sereg Jerusalembe.
Amnon megszeplősíti húgát, és Absalom szolgáitól megöletik. A miért Absalom elfut.
Lőn pedig ezek után, hogy Dávid fiának, Absalomnak, Támár nevű, igen szép húgát megszereté Dávid fia, Amnon,
és oly nagy gyötrelemben vala érte, hogy szerelme miatt megbetegedett; mert mivel szűz vala, nehéznek látszik vala neki valamit illetlenűl cselekedni vele.
Amnonnak pedig egy Jonadáb nevű barátja vala, Szemmaának, Dávid bátyjának fia, igen okos férfiú.
Ez mondá neki: Miért soványodol így meg napról napra, király fia! miért nem jelented ki nekem? És mondá neki Amnon: Támárt, testvérem, Absalom húgát szeretem.
Felelé neki Jonadáb: Feküdjél ágyadra, és színlelj betegséget, és mikor atyád eljő meglátogatni téged, mondd neki: Jőjön ide, kérlek, húgom, Támár, adjon ételt nekem, és csináljon étket, hadd egyem kezéből.
Lefeküvék tehát Amnon, és színleg betegeskedni kezde; és mikor eljött a király őt látogatni, mondá Amnon a királynak: Jőjön el, kérlek, húgom, Támár hadd csináljon szemeim előtt kétféle levet, és egyem kezéből.
Dávid tehát elkülde Támár házához, mondván: Menj bátyád, Amnon házába, és csinálj étket neki.
És Támár elméne bátyja, Amnon házába; ez pedig fekszik vala; amaz lisztet vévén, fölkeveré és meghígítván szemei előtt, levest főze.
És vivén, a mit főzött vala, kitölté, és eléje tevé, de nem akara enni; és mondá Amnon: Üzzetek ki tőlem mindenkit. És mikor kiűztek mindenkit,
mondá Amnon Támárnak: Hozd be az étket a kamarába, hadd egyem kezedből. Vevé tehát Támár a levet, melyet csinált, vala, és bevivé bátyjának, Amnonnak a kamarába.
És mikor eléje vitte az étket, amaz megragadá őt, és mondá: Jer, hálj velem, húgom!
Ki felelé neki: Ne, bátyám, ne tégy erőszakot rajtam, mert ez nem szabad Izraelben; ne tedd e bolondságot.
Mert nem fogom elviselhetni gyalázatomat, és te olyan leszesz Izraelben, mint egy az esztelenek közől; hanem inkább szólj a királynak, és meg nem tagad engem tőled.
De nem akara engedni könyörgéseinek, hanem erősebb lévén, lenyomá őt, és vele hála.
És meggyűlölé őt Amnon igen nagy gyülölséggel, úgy hogy nagyobb volt a gyülölség, melylyel gyülöli vala őt, a szeretetnél, melylyel azelőtt szerette volt. És mondá neki Amnon: Kelj föl és eredj.
Ki felelé neki: Nagyobb gonoszság ez, melyet most rajtam cselekszel, kiűzvén engem, mint a mit azelőtt cselekedtél. De nem akará őt hallani,
hanem szólítván a cselédet, ki szolgál vala neki, mondá: Űzd ki ezt előlem, és tedd be utána az ajtót.
Ki bokáig érő köntösbe vala öltözve; mert olyan ruhákat viselnek vala a király szűz leányai. Kiűzé tehát őt cselédje, és betevé utána az ajtót.
Ki hamut hintvén fejére, megszaggatván bokáig érő köntösét, és kezeit fejére tévén, elméne jajgatva.
Mondá pedig neki bátyja, Absalom: Vajjon bátyád, Amnon hált-e veled? De most húgom, hallgass, ő bátyád; és ne gyötrődjék szived e dologért. Támár tehát epedve bátyjának, Absalomnak házában marada.
Mikor pedig meghallotta Dávid király e dolgot, igen elszomorodék; de nem akará fiának, Amnonnak lelkét megszomorítani, mert szereti vala őt, hogy ím elsőszülöttje vala.
Nem szóla pedig Absalom Amnonnak sem roszat, sem jót; mert Absalom gyűlölte vala Amnont, azért, hogy megszeplősítette húgát, Támárt.
Lőn pedig két esztendő múlva, hogy Absalomnak juhai nyiretének Baalhászorban, mely Efraim mellett vagyon; és Absalom elhívá mind a király fiait,
és méne a királyhoz, és mondá neki: Ime nyiretnek szolgád juhai, kérlek, jőjön el a király szolgáival együtt szolgájához.
És a király mondá Absalomnak: Ne, fiam, ne kivánd, hogy mindnyájan elmenjünk, és téged terheljünk. És mikor késztette őt, és nem akart elmenni, megáldá őt.
És mondá Absalom: Ha nem akarsz eljőni, kérlek, jőjön el velünk legalább csak bátyám, Amnon. És mondá neki a király: Nem szükség, hogy elmenjen veled.
De Absalom készteté őt, és elbocsátá vele Amnont és mind a király fiait. És lakomát szerze Absalom, olyat, mint egy királyi lakoma.
Szolgáinak pedig parancsolt vala Absalom, mondván: Vigyázzatok, mikor Amnon részeg lesz a bortól, és mondom nektek: Üssétek őt, és öljétek meg, ne féljetek; mert én vagyok, ki azt parancsolom nektek; bátorodjatok föl, és legyetek erős férfiak.
Absalom szolgái tehát Amnon ellen úgy cselekvének, a mint parancsolta vala nekik Absalom. És a király fiai mindnyájan fölkelvén, kiki felüle öszvérére, és elfuta.
És mikor még az úton menének, hír érkezék Dávidhoz, mondván: Absalom a király fiait mind megölte, és csak egy maradt közőlük.
Fölkele tehát a király és megszaggatá ruháit, és a földre esék, és szolgái, kik mellette állanak vala, mindnyájan megszaggaták ruháikat.
De Dávid bátyjának, Szemmaának fia, Jonadáb, felelvén, mondá: Ne vélje az én uram királyom, hogy a királynak minden fia megöletett; egyedűl Amnon halt meg; mert Absalomnak szájában vala azon naptól, melyen megszeplősítette volt húgát, Támárt.
Most tehát ne vegye az én uram királyom szivére ez igét, mondván: Mindnyájan megölettek a király fiai; mert egyedűl Amnon halt meg.
Absalom pedig elszökék. És az őrálló szolga fölemelé szemeit és néze, és ime sok nép jő vala a mellékúton a hegyoldalról.
Mondá pedig Jonadáb a királynak: Ime a király fiai jelen vannak, a te szolgád igéje szerint, úgy lett.
És mikor szólani megszűnt, megjelenének a király fiai is; és bemenvén, fölemelék szavokat és sírának; de a király is és minden szolgái sirának igen nagy kesergéssel.
Absalom pedig elszökvén, Ammiud fiához, Tolomaihoz a gesszuri királyhoz méne. És Dávid gyászolá fiát minden nap.
Absalom pedig elfutván és Gesszurba érkezvén, három esztendeig vala ottan.
És Dávid király megszűne Absalomot üldözni, mert megvigasztalódott Amnon halála fölött.
Joáb kegyelmet eszközöl Dávidnál Absalomnak.
Megértvén pedig Szárvia fia, Joáb, hogy a király szíve Absalomhoz fordúlt,
Tékuába külde, és onnan egy elmés aszszonyt hozata, és mondá neki: Tettesd, hogy gyászolsz, és gyászruhába öltözzél, és olajjal meg ne kend magad, hogy olyan légy, mint a sok időtől halottat kesergő asszony,
és menj be a királyhoz, és szólj neki ilyen beszédet. Joáb pedig az igéket szájába adá.
Midőn tehát a tékuai asszony bement a királyhoz, földre esék előtte, leborúlván, és mondá: Segíts rajtam, király!
És mondá neki a király: Mi ügyed van? Ki felelé: Ah özvegyasszony vagyok, mert férjem meghalt.
És szolgálódnak két fia vala, kik háborgának egymással a mezőn, és senki sem vala, ki őket eltilthatá; és megveré egyik a másikat, és megölé őt.
És ime az egész rokonság szolgálód ellen támadván, azt mondja: Add elé azt, ki megölte testvérét, hadd öljük meg őt testvére lelkéért, kit megölt, és töröljük el az örököst; és el akarják oltani szikrámat, mely megmaradt, hogy férjemnek ne legyen neve és maradéka a földön.
És a király mondá az asszonynak: Menj haza, s én majd parancsolok felőled.
És a tékuai asszony mondá a királynak: Rajtam legyen, uram királyom, a gonoszság, és atyám házán; a király pedig és az ő széke ártatlan legyen.
És mondá a király: A ki ellened szól, vezesd hozzám, és többé nem fog illetni téged.
S amaz mondá: Emlékezzék meg a király Uráról Istenéről, hogy a vérszerinti atyafiak meg ne sokasodjanak a boszúállásra, és semmikép se öljék meg fiamat. Ki mondá: Él az Úr! hogy fiadnak hajszála sem esik a földre.
Mondá tehát az asszony: Hadd szóljon szolgálód az én uram- királyomnak egy igét. És mondá: Szólj.
És mondá az asszony: Miért gondoltál ily dolgot az Isten népe ellen? és ez igét miért mondotta a király, hogy vétkezzék, és ne hozza vissza az ő számkivetettjét?
Mindnyájan meghalunk, és elfolyunk a földbe, mint a víz, mely vissza nem tér; és Isten nem akarja a lélek vesztét, hanem azt forgatja gondolatában, hogy egészen el ne veszszen, ki elvettetett. [Ezek. 18,32. 33,11.]
Azért jöttem tehát most, hogy megmondjam az én uram- királyomnak ez igét a nép előtt. És mondá szolgálód: Szólok a királynak, ha valami módon a király megcselekszi szolgálója szavát.
És meghallgatja a király és megszabadítja szolgálóját mindazok kezéből, kik el akarnak vala törleni az Isten örökségéből engemet és fiamat egyetemben.
Hadd mondja tehát szolgálód, hogy legyen az én uram királyom igéje, mint az áldozat. Mert mint az Isten angyala, olyan az én uram királyom, hogy sem áldás, sem átok meg nem indítja; azért Urad Istened is veled vagyon. [Kir. I. 29,9.]
És felelvén a király, mondá az asszonynak: El ne titkold tőlem az igét, melyet kérdek tőled. És mondá neki az asszony: Szólj, uram királyom!
És mondá a király: Nem Joáb keze van-e veled mindezekben? Felelé az asszony és mondá: Lelked üdvösségére, uram királyom! sem jobbra, sem balra nem tér semmi azokból, miket az én uram királyom szólott; mert szolgád, Joáb, ő parancsolt nekem, és ő adta szolgálód szájába mindez igéket.
Hogy e dolog módját elváltoztassam, szolgád, Joáb parancsolta azt; te pedig, uram királyom! bölcs vagy, mint bölcsesége van Isten angyalának, hogy érts a földön mindeneket.
És mondá a király Joábnak: Ime megengesztelődvén, igéd szerint cselekedtem. Menj el tehát, és hivd vissza a gyermeket, Absalomot.
És arczra borúlván Joáb a földig mély hódolattal, áldá a királyt. És mondá Joáb: Ma értette meg szolgád, hogy kedvet találtam szemeid előtt, uram királyom! mert szolgád beszédét teljesítetted.
Fölkele tehát Joáb, és elméne Gesszúrba, és elhozá Absalomot Jerusalembe.
Mondá pedig a király: Térjen vissza házába, de ne lássa orczámat, Absalom tehát visszatére házába, és nem látá a király arczát.
Nem vala pedig oly szép és igen ékes férfiú, mint Absalom, egész Izraelben; tetőtől talpig nem lévén benne semmi hiba.
És mikor haját elnyíreti vala, (esztendőnkint egyszer nyiretvén meg, mert haja terhére vala), fejének haja kétszáz siklusnyi lőn, a közönséges mértékkel.
Absalomnak pedig három fia születék, és egy Támár nevű, ékes ábrázatú leánya.
És Absalom Jerusalemben marada két esztendeig; és nem látá a király orczáját.
Külde azért Joábhoz, hogy a királyhoz küldje őt; ki nem akara hozzá menni. És midőn másodszor küldött, és amaz még sem akart hozzá menni,
mondá szolgáinak: Tudjátok Joáb szántóföldét szántóföldem mellett, melyen árpavetése van; menjetek hát, és gyujtsátok föl azt tűzzel. Absalom szolgái tehát fölgyujták a vetést tűzzel. És elmenvén Joáb szolgái s megszaggatván ruhájokat, mondák: Fölgyujtották Absalom szolgái a szántóföld egy részét tűzzel.
És fölkele Joáb, és Absalomhoz méne házába, és mondá: Miért gyujtották föl szolgáid vetésemet tűzzel?
És Absalom felelé Joábnak: Hozzád küldöttem, kérvén, jőj hozzám, hogy a királyhoz küldjelek, és mondd neki: Miért jöttem meg Gesszurból? jobb volt nekem ott lennem; kérlek azért, hadd lássam a király orczáját. Hogyha még emlékezik vétkemről, öljön meg engem.
Bemenvén tehát Joáb a királyhoz hirűl ada neki mindent; és eléhivaték Absalom, és beméne a királyhoz, és leborúla földig előtte, és a király megcsókolá Absalomot.
Absalom pártot üt Dávid ellen, s ez elfut előle.
De ezek után Absalom szekereket és lovagokat szerze magának, és ötven férfiút, kik előtte járjanak.
És reggel fölkelvén Absalom, a kapu bemeneténél áll vala, és minden férfiút, kinek dolga volt, hogy a király itéletére menjen, magához híván Absalom, mondja vala: Melyik városból vagy? Ki felelvén mondja vala: Izrael egyik nemzetségéből vagyok én, szolgád;
és felel vala neki Absalom: Beszédeid jónak és igazaknak látszanak nekem; de nincs rendelve a királytól, ki téged meghallgasson. És mondja vala Absalom:
Ki rendel engem bíróvá a földön, hogy hozzám jőjenek mind, a kiknek ügyök van, és igazán itéljek?
De mikor az ember hozzá járúlt is, hogy köszöntse őt, kinyujtván kezét, és megfogván, megcsókolja vala őt.
És ezt cselekszi vala egész Izraellel, mikor itéletre jött, hogy meghallgattassék a királytól, és hódítgatja vala az izraeli férfiak szivét.
Negyven esztendő múlva pedig mondá Absalom Dávid királynak: Elmegyek, és beteljesítem fogadásaimat, melyeket az Úrnak fogadtam Hebronban;
mert fogadást fogadott szolgád, mikor szíriai Gesszurban volt, mondván: Ha az Úr engem visszavisz Jerusalembe, áldozni fogok az Úrnak.
És mondá neki Dávid király: Menj békével. És fölkele, és Hebronba méne.
Kémeket külde pedig Absalom Izrael minden nemzetségeihez, mondván: Mihelyt halljátok a harsona-szót, mondjátok: Absalom lett király Hebronban.
Absalommal pedig kétszáz, Jerusalemből hívott férfiú méne, együgyű szivvel menvén, a dolgokról teljességgel nem tudván.
És Absalom elhivatá a giloi Akitofelt, Dávid tanácsosát, városából Gilóból És mikor áldozatokat tett, hatalmas párt keletkezék, és a nép gyülekezvén, növekedik vala Absalom körűl.
Követ jöve azért Dávidhoz, mondván: Egész Izrael Absalomot követi teljes szivvel.
És Dávid mondá szolgáinak, kik vele valának Jerusalemben: Keljetek föl, fussunk, mert el nem szaladhatunk Absalom elől; siessetek kimenni, netalán eljövén, itt lepjen bennünket, és romlást hozzon ránk, és kardra hányja a várost.
És mondák a királynak szolgái: Mindazt, mit urunk királyunk parancsol, örömest megteszszük, szolgáid.
Kiméne tehát a király és egész Izrael gyalog; és a király tíz ágyasasszonyt hagya a ház őrzésére.
És kimenvén a király és egész Izrael gyalog, megálla távol a háztól.
És minden szolgái mellette mennek vala, és a Cereti és Feleti seregei, és a geteusok, mind erős hadakozó hatszáz férfiú, kik gyalog követték vala őt Getből, a király előtt mennek vala. [Kir. II. 8,18.]
Mondá pedig a király a geti Étainak: Miért jösz velünk? Térj vissza és maradj a királylyal, mert jövevény vagy, és kiköltöztél helyedről.
Tegnap jöttél, és ma kénytelen vagy-e velünk kijőni? én úgy is elmegyek, a hova menendő vagyok; fordúlj meg és vidd vissza magaddal atyádfiait, és az Úr irgalmasságot tesz veled és igazságot, mert megmutattad szivességedet és hűségedet.
És Étai felelé a királynak, mondván: Él az Úr, és él az én uram királyom! hogy akármely helyen leszesz, uram királyom, akár halva akár élve, ott lesz a te szolgád.
És Dávid mondá Étainak: Tehát jer, és menj által. És átméne a geti Étai, és mind a férfiak, kik vele valának, és a többi sokaság.
És mindnyájan sírnak vala nagy szóval; és az egész nép átmenvén, a király is átmegyen vala Cedron patakán, és az egész nép azon út felé tart vala, mely a pusztára visz.
Elméne pedig Szádok pap is, és vele mindnyájan a leviták, elvivén az Isten szövetség-szekrényét, és letevék az Isten szekrényét; és Abiatar fölméne, míg egybegyűlt az egész nép, mely kiment vala a városból.
És a király mondá Szádoknak: Vidd vissza az Isten szekrényét a városba; ha kegyelmet találok az Úr szemei előtt, vissza fog vinni engem, és megmutatja nekem azt és hajlékát;
ha pedig azt mondja nekem: Nem tetszel; jelen vagyok, cselekedje, a mi jó előtte.
És mondá a király Szádok papnak: Oh látó! térj vissza a városba békeséggel, és fiad, Akimaas, és Abiatar fia, Jonatás, a ti két fiatok legyen veletek.
Ime én elrejtezem a puszta mezőségében, míg jelentő hír jő tőletek hozzám.
Szádok és Abiatar tehát visszavivék az Isten szekrényét Jerusalembe, és ott maradának.
Dávid pedig fölméne az olajfák hegyére, mendegélvén és sírván, mezitláb járván és beborított fővel; de a vele lévő nép is, mind beborított fővel sírva megyen vala fel.
Hírűl vivék pedig Dávidnak, hogy Akitófel is a pártütésben van Absalommal, és mondá Dávid: Kérlek, Uram, bolondítsd meg Akitófel tanácsát.
És mikor Dávid fölméne a hegy tetejére, melyen imádandó vala az Urat, ime az araki Kúzai jöve eléje, ruhája megszaggatva, feje földdel behintve.
És mondá neki Dávid: Ha velem jösz, terhemre leszesz;
ha pedig a városba visszatérsz, és mondod Absalomnak: Szolgád vagyok, király! a mint szolgája voltam atyádnak, úgy leszek szolgád: – elbontod Akitofel tanácsát.
Veled lesznek pedig Szádok és Abiatar papok, és minden igét, melyet a király házából hallasz, jelents meg Szádok és Abiatar papoknak.
Velök van pedig két fiok, Szádok fia, Akimaas, és Abiatar fia, Jonatás; és izenjetek meg nekem általok minden igét, melyet hallotok.
Kúzai, Dávid barátja tehát a városba érkezvén, Absalom is beméne Jerusalembe.
Dávidot Szíba táplálja, Szemei szidalmazza. Absalom vértörése.
És mikor Dávid kevéssé túlhaladt a hegy tetején, eléje jöve Mifibozet szolgája, Szíba, két szamárral, melyek terhelve valának kétszáz kenyérrel, és száz kötés aszúszőlővel, és száz csomó száraz fügével, és egy tömlő borral.
És mondá a király Szíbának: Mire valók ezek? és felelé Szíba: A szamarak a király cselédeinek, hogy rájok üljenek; a kenyerek a fügék szolgáidnak eledelűl; a bor pedig, hogy igyék, ki ellankad a pusztában.
És mondá a király: Hol vagyon urad fia? És Szíba felelé a királynak: Jerusalemben maradt, mondván: Ma adja vissza nekem Izrael háza atyám országát. [Kir. II. 19,27.]
És mondá a király Szíbának: Tied legyen mind, a mi Mifibozeté volt. És mondá Szíba: Kérlek, hadd találjak kedvet előtted, uram királyom!
Elérkezék pedig Dávid király Bahurimig, és ime onnan egy Szemei nevű férfiú jő vala ki, Saul rokonságának házából, Géra fia, és kijövén, járdogál és átkozódik vala; [Kir. III. 2,8.]
és kövekkel hajigálja vala Dávidot, és Dávid királynak minden szolgáját; az egész nép pedig és a hadakozók mindnyájan a királynak jobb és baloldalán mennek vala.
Igy szól vala pedig Szemei, mikor a királyt átkozá: Ered ki, eredj ki, vérszopó férfiú, és Bélial embere!
Megtorlotta rajtad az Úr Saul háza minden vérét, mert elfoglaltad az országot helyete, és az Úr fiadnak, Absalomnak kezébe adta az országot; és íme szorongatnak téged gonoszságaid, mert vérszopó férfiú vagy.
Mondá pedig Szárvia fia, Abizai, a királynak: Miért átkozza e holt eb az én uramat királyomat? Elmegyek, és elütöm fejét.
És mondá a király: Mi közöm veletek, Szárvia fiai? hagyjatok békét neki, hadd átkozzon, mert az Úr parancsolta neki, hogy Dávidot átkozza; és ki az, ki mondani merje: Miért cselekedett így?
És mondá a király Abizainak és minden szolgáinak: Ime fiam, ki ágyékomból jött, életemet keresi; mennyivel inkább most Jémini fia? Hagyjatok békét neki, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint.
talán megtekinti az Úr nyomorúságomat, és jót ad nekem az Úr e mai átokért.
Mégyen vala tehát Dávid és társai az úton vele. Szemei pedig a hegy tetején oldalvást mégyen vala átellenében, átkozván, és köveket hajigálván, és földet hányván feléje.
A király tehát és vele az egész nép fáradtan oda jutván, ott megnyugvának.
Absalom pedig és egész népe bemenének Jerusalembe, és Akitofel is vele.
Mikor pedig az araki Kúzai, Dávid barátja, Absalomhoz jutott, szóla neki: Üdvözlégy király! üdvözlégy király!
Kinek Absalom: Ez-e, úgymond, barátodhoz való hálád? miért nem mentél el barátoddal?
És Kúzai felelé Absalomnak: Semmiképen nem; mert azé leszek, kit az Úr választott, és mind e nép és egész Izrael, és azzal maradok.
De hogy ezt is mondjam: Kinek fogok én szolgálni? nem a király fiának-e? a mint atyádnak engedelmeskedtem, úgy engedelmeskedem neked is.
Mondá pedig Absalom Akitofelnek: Tartsatok tanácsot, mit kelljen cselekednünk?
És Akitofel mondá Absalomnak: Menj be atyád ágyasaihoz, kiket a ház őrzésére hagyott, hogy mikor meghallja egész Izrael, hogy atyádat megundokítottad, kezeik erősödjenek meg veled.
Sátort vonának tehát Absalomnak a folyosón, és beméne atyjának ágyasaihoz egész Izrael előtt. [Kir. II. 12,11.]
Akitofel tanácsa pedig, melyet ama napokban ad vala, mintha valaki Istentől kérdett volna tanácsot; olyan vala Akitofel minden tanácsa, mind mikor Dáviddal, mind mikor Absalommal vala.
Kúzai megsemmisíti Akitofel tanácsát, ki magát fölakasztja. Absalom hadat indít Dávid ellen.
Mondá tehát Akitofel Absalomnak: Tizenkétezer férfiút választok magamnak, és fölkelvén, űzőbe veszem Dávidot ez éjjel,
és rárohanván (mivelhogy megfáradt és lankadt kezekkel vagyon) megverem őt, és mikor megfutamodik az egész nép, mely vele vagyon, megölöm az elhagyott királyt,
és visszatérítem az egész népet, mint egy ember szokott visszatérni; mert te egy embert keressz, és az egész nép békeségben leszen.
És tetszék az ő beszéde Absalomnak és Izrael minden véneinek.
Mondá pedig Absalom: Híjátok az araki Kúzait, és halljuk, mit mond ő is?
És mikor Kúzai Absalomhoz jött, mondá Absalom neki: Ilyen beszédet szóla Akitofel; megtegyük-e, vagy ne? mi tanácsot adsz?
És Kúzai mondá Absalomnak: Nem jó a tanács, melyet Akitofel ezúttal adott.
És ismét mondá Kúzai: Te ismered atyádat és a férfiakat, kik vele vannak, hogy igen erősek és elkeseredett szivűek, mintha a medve, melynek kölykeit elragadták, dühösködnék az erdőben; de atyád is hadakozó férfiú, és nem fog késni a néppel.
Talán most a barlangokban lappang, vagy oly helyen, a hol akarja; de mikor elesik egy vagy más kezdetben, meghallja, s a ki hallja, majd mondja: Csapás történt a népen, mely Absalomot követi vala.
És a legerősebb is, kinek szíve mint az oroszláné, elolvad a félelemtől; mert tudja Izrael egész népe, hogy atyád erős, és bátrak mind, a kik vele vannak.
Hanem az látszik előttem jó tanácsnak: Gyűljön hozzád egész Izrael, Dántól Berszabeéig, mint a tenger számlálhatlan fövenye; és te légy közöttük.
Akkor rárohanunk, a mely helyen megtaláltatik, és ellepjük őt, mint a harmat szokott a földre esni; és nem hagyunk meg a férfiakból, kik vele vannak, csak egyet sem.
És ha valamely városba megyen, vegye körűl egész Izrael a várost kötelekkel, és vonjuk azt a patakba, hogy csak egy kövecske se találtassék föl abból.
És mondá Absalom és Izrael minden férfiai: Jobb az araki Kúzai tanácsa Akitofel tanácsánál; mert az Úr rendeléséből bomlék föl Akitofel hasznos tanácsa, hogy az Úr ráhozza Absalomra a veszedelmet.
És Kúzai mondá Szádok és Abiatar papoknak: Akitofel ilyen s ilyen módon adott tanácsot Absalomnak és Izrael véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam.
Most tehát küldjetek el hamar, és adjatok hírt Dávidnak, mondán: Ne maradj ez éjjel a puszta mezőségeiben, hanem késedelem nélkül menj át; netalán elnyelessék a király és az egész nép, mely vele van.
Jonatás pedig és Akimaas Rogel kútjánál állanak vala; elméne egy szolgáló, és hírűl adá nekik; és azok elmenének, hogy megvigyék Dávid királynak a tudósítást; mert nem akarának szembetűnni, vagy a városba bemenni.
Meglátá pedig őket egy gyermek, és megjelenté Absalomnak; amazok pedig gyors járással bemenének egy férfiú házába, Bahurimban, kinek kút vala pitvarában, és lemenének abba.
Vőn pedig az asszony egy lepedőt, és kiterjeszté a kút szájára, mintha darált árpát szárított volna; és igy a dolog titokban marada.
És mikor Absalom szolgái a házba érkeztek, mondák az asszonynak: Hol van Akimaas és Jonatás? És felelé nekik az asszony: Átmenének sietve, egy kevés vizet iván. Azok pedig, kik keresik vala, midőn nem találták, visszatérének Jerusalembe.
És midőn elmentek, amazok feljövének a kútból, és elmenvén, hírt adának Dávid királynak, és mondák: Keljetek föl és menjetek át hamar a folyóvizen; mert ily tanácsot adott ellenetek Akitofel.
Fölkele tehát Dávid és az egész vele lévő nép, és átmenének a Jordánon, míg megvirada, és csak egy sem volt, ki át nem ment volna a folyóvizen.
Akitofel pedig látván, hogy tanácsa nem ment véghez, megnyergelé szamarát és fölkele, és házába méne városába; és elrendelvén házát, fölakasztá magát és meghala, és eltemetteték atyja sírjában.
Dávid pedig táborba méne, és Absalom átkele a Jordánon, ő és vele mindnyájan Izrael fiai.
Absalom pedig Amazát rendelé Joáb helyett a sereg fölé. Amaza pedig egy jezraeli ember fia vala, ki Jetrának hivatik vala, ki bement Naasz leányához, Abigailhoz, Szárvia nénjéhez, ki Joáb anyja vala.
És Izrael táborba szálla Absalommal Gálaád földén.
És midőn Dávid táborba jutott, Naasz fia, Szóbi, Ammon fiainak Rabbatjából, és Ammihel fia, Makir, Lodabárból, és a gálaádi Berzellai, Rogelimból,
hozának neki ágyneműket, szőnyegeket és cserépedényeket, gabonát és árpád, lisztet és darát, babot, lencsét és pörkölt csicserborsót,
mézet és vajat, juhokat és kövér borjúkat; és adák Dávidnak és a vele lévő népnek eleségűl, mert azt gyaníták, hogy a nép éhség és szomjúság miatt ellankad a pusztában.
Absalom szerencsétlen harcza és halála.
És Dávid szemlét tartván a népen, ezredeseket és századosokat rendele föléje.
És a nép harmadrészét adá Joáb keze alá, és harmadrészét Szárvia fiának, Abizainak, Joáb öcscsének keze alá, és harmadrészét Étai keze alá, ki Getből vala; és a király mondá a népnek: Kimegyek én is veletek.
És felelé a nép: Ne jőj ki; mert ha elfutunk sem igen gondolnak velünk, s ha fele rész elesik közőlünk sem sokat törődnek azzal: mert egyedűl te tízezerért számíthatol; jobb tehát, hogy nekünk a városban oltalmúl légy. [Kir. I. 18,7.]
És mondá nekik a király: A mi előttetek jónak látszik, azt cselekszem. A király tehát megálla a kapunál; és kimégyen vala a nép seregekben, százankint és ezrenkint.
És parancsola a király Joábnak és Abizainak és Étainak, mondván: Tartsátok meg nekem a gyermeket, Absalomot. És az egész nép hallja vala, hogy a király parancsolt minden fejedelemnek Absalom felől.
A nép tehát kiméne a mezőre Izrael ellen, és harcz lőn Efraim erdejében. [Bir. 12.]
És megvereték ott Izrael népe Dávid seregétől, és nagy csapás lőn azon nap húszezerig.
Ott pedig a viadal elszéledett vala az egész föld színén; és sokkal többen valának, kiket az erdő megemésztett a népből, mint azok, kiket fegyver emésztett vala meg az napon.
Történék pedig, hogy Absalom találkozék Dávid szolgáival, öszvéren ülvén; és mikor az öszvér egy sürű és nagy cserfa alá ment, a cserfára akada feje; és ő az ég és föld között függvén, az öszvér, melyen ült vala, elméne alóla.
Látá pedig ezt valaki, és hírűl vivé Joábnak, mondván: Láttam Absalomot a cserfán függeni.
És mondá Joáb a férfiúnak, ki hírt adott vala neki: Ha láttad, miért nem szegezted őt a földhöz, és én neked tíz ezüst siklust adtam volna, és egy vitézi övet?
S amaz mondá Joábnak: Ha ezer ezüst siklust adnál is kezembe, mégsem tenném kezemet a király fiára; hallomásunkra parancsolt neked a király és Abizainak és Étainak, mondván: Őrizzétek meg nekem a gyermeket, Absalomot.
De ha azt lelkem ellen mertem volna is cselekedni, a király előtt nem maradhatott volna titokban, és te nem állanál-e ellenem?
És mondá Joáb: Nem úgy, a mint te akarod, hanem rárohanok előtted. Vőn azért három dárdát kezébe, és azokat Absalom szivébe döfé; és mikor még mozgott, a cserfán függvén,
odafuta Joáb tíz fegyverhordozó ifja, és átvervén, megölék őt.
ekkor Joáb megfúvá a harsonát, és visszatartóztatá a népet, hogy ne űzze a futó Izraelt, kimélni akarván a sokaságot.
És levevék Absalomot, és az erdőben egy nagy verembe veték őt, és igen nagy rakás követ hordának rája; egész Izrael pedig sátoraiba szalada.
Absalom pedig emelt vala magának, még midőn élt, egy emlékkövet, mely a király völgyében vagyon; mert mondotta vala: Nincs fiam, tehát ez legyen nevemnek emléke. És hívá a jeloszlopot maga nevéről, és Absalom kezének neveztetik az mai napiglan.
Szádok fia, Akimaas pedig mondá: Elfutok, és hírűl viszem a királynak, hogy itéletet tőn neki az Úr ellenségei kezéből.
Mondá neki Joáb: Ne légy hírmondó e napon, hanem más nap vidd hírűl; ma nem akarom, hogy hírt mondj, mert meghalt a király fia.
2 Sám 18,21
És mondá Joáb Kúzinak: Eredj, és vidd hírűl a királynak, a miket láttál. Mélyen meghajola Kúzi Joáb előtt és futa.
Szádok fia, Akimaas pedig ismét mondá Joábnak: Mit árt, ha én is elfutok Kúzi után? És mondá neki Joáb: Miért futnál, fiam; nem leszesz jó hírmondó.
amaz felelé: De mi az, ha én is futok? És mondá neki: Fuss. akimaas tehát elfutván a rövidebb úton, meghaladá Kúzit.
Dávid pedig a két kapu között ül vala; az őr pedig, ki a kapu tetején vala a kőfalon, fölemelvén szemeit, látá az egyedűl futó embert.
És fölkiáltván, megjelenté a királynak; és mondá a király: Ha egyedűl van, jó hír van szájában. Amaz pedig sietvén és közelebb jövén,
az őr láta más embert futni, és kiáltván a kapu fölött, mondá: Látok még más, egyedűl futó embert. És mondá a király: ez is jó hírmondó.
Az őr pedig: A mint, úgymond, az elsőnek futását látom, mint Szádok fiának, Akimaásnak futása. És mondá a király: Jó ember az, és jó hírrel jő.
Kiáltván pedig Akimaas, mondá a királynak: Üdvözlégy király! És meghajolván a király előtt földig borúlva, mondá: Áldott legyen a te Urad Istened, ki megrekesztette azon embereket, kik fölemelték volt kezeiket az én uram királyom ellen.
És mondá a király: Békével van-e a gyermek Absalom? És mondá Akimaas: Nagy tolongást láttam, oh király! midőn szolgád, Joáb elkülde engem, szolgádat; egyebet nem tudok.
Mondá neki a király: Menj át és állj itt. És mikor átment és megállott,
megjelene Kúzi, és eléjövén, mondá: Jó hírt hozok, uram királyom! mert itéletet tőn ma éretted az Úr mindazok kezéből, kik föllázadtak ellened.
Mondá pedig a király Kúzinak: Békével van-e a gyermek Absalom? Kinek felelvén Kúzi: Legyenek, úgymond, mint e gyermek, uram királyom ellenségei, és mind azok, kik föltámadnak ellene gonosz végre.
Megszomorodván ezen a király, fölméne a kapufölötti terembe, és síra. És így szól vala, mendegélvén: Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam! Ki adja nekem, hogy meghaljak éretted, Absalom, én fiam! én fiam, Absalom! [Kir. II. 19,4.]
Dávid visszahelyezése és nagylelkűsége. Júda és Izrael vetélkedése.
Hírűl vivék pedig Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát.
És a győzelem kesergésre fordúl azon nap az egész népnek; mert a nép meghallá azon nap, hogy mondák: A király bánkodik fián.
És a nép az napon lopva ment be a városba, a mint be szokott lopódzni a harczról visszatért és elfutott nép.
A király pedig beborítá fejét és kiálta nagy szóval: Én fiam, Absalom! Absalom! én fiam! én fiam!
Bemenvén azért a királyhoz Joáb a házba, mondá: Megszégyenítetted ma minden szolgáid arczát, kik megszabadították éltedet és fiaid és leányaid életét és ágyasaid életét.
Szereted gyűlölőidet, és gyűlölöd szeretőidet, és megmutattad ma, hogy nem gondolsz vezéreiddel és szolgáiddal, és valóban látom most, hogyha Absalom élne, és mi mindnyájan meghaltunk volna, az tetszenék neked.
Most azért kelj föl és jőj ki, és szólván, tégy eleget szolgáidnak; mert esküszöm neked az Úrra, hogy ha ki nem jösz, csak egy sem marad veled ez éjjel; és ez roszabb lesz neked, mint mindazon bajok, melyek rád jöttek ifjúságodtól ez ideiglen.
Fölkele tehát a király, és leüle a kapuban; és hirűl adák az egész népnek, hogy a kapuban ül; és az egész sokaság eljöve a király elé; Izrael pedig elfuta sátoraiba.
És az egész nép is tusakodik vala Izrael minden ellenségei között, mondván: A király szabadított meg minket ellenségeink kezéből, ő mentett meg minket a filiszteusok kezéből; és most elfutott a földről Absalom miatt;
Absalom pedig, kit fejedelmünkké kentünk, meghalt a hadban; meddig hallgattok és nem hozzátok vissza a királyt?
Dávid király pedig Szádok és Abiatar papokhoz külde, mondván: Szóljatok Júda véneinek, mondván: Miért jöttök utolsók a királyt visszahozni házába? (Mert egész Izrael beszéde eljutott vala a királyhoz az ő házába).
Ti, én atyámfiai, én csontom, és ti, én testem, miért vagytok utolsók a király visszavitelében?
És Amazának mondjátok meg: Nem az én csontom és testem vagy-e? Ezeket cselekedje nekem Isten, és ezeket mívelje, ha a seregek hadnagya nem leszesz előttem minden időben Joáb helyett.
És meghajtá szívét Júda minden férfiainak, mint egy férfiúnak; és elküldének a királyhoz, mondván: Térj vissza te és minden szolgáid.
És visszatére a király, és a Jordánig érkezék; és az egész Júda Galgaláig jöve, hogy eléje menjen a királynak, és áthozza őt a Jordánon.
Siete pedig Szemei, Gérának, Jemini fiának fia, Bahurimból, és leméne Júda férfiaival Dávid király elé, [Kir. III. 2,8.]
ezer férfiúval Benjaminból, és Szíba, a szolga Saul házából, és az ő tizenöt fia, és húsz szolgája vele vala, és berohanván a Jordánba a király előtt,
átmenének a gázlón, hogy áthozzák a király házát, és parancsa szerint cselekedjenek; Géra fia, Szemei pedig leborúlván a király előtt, midőn már átment a Jordánon,
mondá neki: Ne tulajdonítsd nekem, uram, a gonoszságot, és ne emlékezzél meg szolgád aznapi méltatlanságairól, midőn kijöttél, uram királyom, Jerusalemből; és ne tartsd meg, király, szivedben.
Mert én, szolgád, elismerem bűnömet, és azért ma József egész házából első érkeztem meg, és jöttem le uram királyom elé.
Felelvén pedig Szárvia fia, Abizai, mondá: De mindez igék mellett nem fog-e megöletni Szemei, mivel megátkozta az Úr fölkentjét?
És mondá Dávid: Mi közöm veletek, Szárvia fiai? miért állotok ma ellenem? ma ölessék-e tehát meg férfiú Izraelben? vagy nem tudom-e, hogy ma lettem királylyá Izraelen?
És mondá a király Szemeinek: Nem halsz meg. És megesküvék neki.
Saul fia, Mifibozet is leméne a király elé mosatlan lábakkal és nyiretlen szakállal; és ruháit nem mosta meg az naptól, melyen kiment vala a király, békés visszatérése napjáig.
És mikor Jerusalemben eléje ment a királynak, mondá neki a király: Miért nem jöttél velem, Mifibozet?
És ő felelvén, mondá: Uram királyom! szolgám megvetett engem; mert én, szolgád, mondottam neki, hogy nyergeljen szamarat nekem, felülök, és elmegyek a királylyal; mivel én, szolgád sánta vagyok.
Azonfölűl be is vádolt engem, szolgádat neked, uram- királyomnak. De te, uram királyom, olyan vagy, mint az Isten angyala; cselekedd, a mi neked tetszik. [Kir. II. 16,3. 14,17.20. Kir. I. 29,9.]
Mert atyám háza nem volt egyébre, mint halálra méltó uram királyom előtt; te pedig engem, szolgádat asztalod vendégei közé helyeztél; azért mi igazságos panaszom lehetne? vagy mi szót emelhetnék tovább a királyra?
Mondá akkor neki a király: Mit szólasz többet? állandó, a mit mondottam: te és Szíba oszszátok meg az örökséget.
És felelé Mifibozet a királynak: Akár mindent elvehet, miután visszatért uram királyom békével házába.
A gálaádi Berzellai is lemenvén Rogelimból, átkiséré a királyt a Jordánon, kész lévén a folyóvizen túl is követni őt. [Kir. II. 17,28. Kir. III. 2,7.]
A gálaádi Berzellai pedig igen öreg vala, azaz nyolczvan esztendős, és ő ada élelmet a királynak, midőn táborban volt, mert igen gazdag ember vala.
És mondá a király, Berzellainak: Jer velem, hogy nyugodtan és bátorságosan élj velem Jerusalemben.
És Berzellai mondá a királynak: Hány napja van még életem esztendeinek, hogy fölmenjek a királylyal Jerusalembe?
Nyolczvan esztendős vagyok ma: vajjon élénkek-e még érzékeim, hogy az édest a keserűtől megválaszszák? vagy gyönyört adhat-e szolgádnak az étel és ital? vagy hallgathatom-e többé az éneklő férfiak és asszonyok szavát? minek lenne terhűl szolgád uram- királyomnak?
Kevéssé elmegyek én, szolgád a Jordánon túl veled; mert nincs szükségem ily visszafizetésre;
hanem kérlek, hadd térjek vissza én, szolgád, és haljak meg városomban, és temettessem el atyám és anyám sirja mellett. De itt van szolgád, Kámaám, ő menjen veled, uram királyom, és cselekedd vele mindazt, mi előtted jónak látszik.
Mondá tehát a király neki: Jőjön át velem Kámaám, és én azt cselekszem vele, mi neked tetszik, és mindent megnyersz, a mit kérsz tőlem.
És mikor az egész nép és a király átment a Jordánon, a király megcsókolá Berzellait és megáldá őt, és amaz helyére visszatére.
Átméne tehát a király Galgalába, és Kámaám vele. Júdának pedig egész népe átkisérte vala a királyt, de csak felerész vala jelen Izrael népéből.
Azért Izrael minden férfiai a királyhoz gyűlvén, mondák neki: Miért loptak el téged atyánkfiai, a Júda emberei, és átvitték a királyt és házát a Jordánon és Dávidnak minden férfiait vele?
És felelé Júda minden férfia Izrael férfiainak: Mert hozzám közelebb való a király; miért haragszol e dologért? Vajjon ettünk-e valamit a királyéból? vagy ajándékot adtak e nekünk?
És felelé Izrael férfia Júda férfiainak, és mondá: Tiz részszel nagyobb vagyok én a király előtt, és inkább tartozik hozzám Dávid, mint tehozzád; miért cselekedtél méltatlanságot rajtam, és miért nem adatott hirűl először nekem, hogy visszahozzam királyomat? De keményebben feleltek még Júda férfiai Izrael férfiainak.
Széba lázadása. Amaza halála. Széba bukása. Dávid tisztviselői.
És történék, hogy ott volt egy Széba nevű bélai férfiú, Bokri fia, Benjamin nemzetségéből; ki harsonát fúva és mondá: Nincs részünk Dávidban, sem örökségünk Izai fiában; térj sátoraidba, Izrael!
És elvála egész Izrael Dávidtól, és követé Bokri fiát, Szébát; Júda férfiai pedig királyukhoz ragaszkodnának a Jordántól Jerusalemig.
És mikor a király eljutott házába Jerusalembe, vevé a tíz ágyasasszonyt, kiket a ház őrzésére hagyott vala, és adá azokat őrizet alá, élelmet adván nekik; és nem méne be hozzájok, hanem elzártan valának, haláluk napjáig özvegységben élvén.
Mondá pedig a király Amazának: Hívd egybe nekem Júda minden férfiait harmadnapon, és légy jelen.
Elméne tehát Amaza, hogy egybehíja Júdát, és elkésett az időn túl, melyet a király rendelt vala neki.
Mondá pedig Dávid Abizaimnak: Most inkább megsanyargat minket Bokri fia, Széba, mint Absalom; vidd el azért urad szolgáit, és vedd űzőbe őt, nehogy erős városokat találjon, és elszaladjon előlünk.
Kimenének vele tehát Joáb férfiai, a ceretiek és feletiek is; és az erősek mind kimenének Jerusalemből Bokri fiát, Szébát kergetni.
És mikor a nagy kő mellett voltak, mely Gábaonban vagyon, Amaza jövén, eléjök méne. Joáb pedig szoros köntösbe vala öltözve termete mértéke szerint, és azon fölűl derekán hüvelyben függő karddal felövezve, mely úgy vala csinálva, hogy gyenge mozdítással kijöhetett és döfhetett vele.
Mondá azért Joáb Amazának: Üdvözlégy, atyámfia! És megfogá jobb kezével Amaza állát, mintha meg akarná csókolni őt. [Kir. III. 2,5.]
Amaza pedig nem vevé észre a kardot, mely Joábnál vala, ki oldalba döfé őt, és kiontá belét a földre, más sebet nem is tőn, és meghala. Joáb pedig és testvére, Abizai, űzék Bokri fiát, Szébát.
Azonközben némely férfiak Joáb társai közől, midőn megállottak Amaza teste mellett, mondák: Ime, a ki Joáb helyett Dávid társa akart lenni.
Amaza pedig vérbe keverten az út közepén fekszik vala. Látá azt egy férfiú, hogy az egész nép megáll őt nézni, és elemelé Amazát az útról a mezőre, és befödé őt ruhájával, hogy miatta ne álljanak meg az átmenők.
El lévén tehát emelve az útról, átméne minden férfiú, követve Joábot, hogy Bokri fiát, Szébát kergesse.
Emez pedig átment vala Izrael minden nemzetségén Abelába és Betmaakába, és minden válogatott férfiak hozzágyültek vala.
Eljutának tehát és vivák őt Abelában és Betmaakában, és körűlvevék a várost töltésekkel, és megszállák a várost; az egész nép pedig, mely Joábbal vala, igyekszik vala lerontani a kőfalakat.
És kikiálta egy bölcs asszony a városból: Halljátok, halljátok! Mondjátok Joábnak: Közelíts ide, hadd szóljak veled.
Ki mikor hozzá járúlt, mondá neki: Te vagy-e Joáb? És amaz felelé neki: Én. És így szóla neki: Hallgasd meg szolgálód beszédét. Ki felelé: Hallom.
Amaz ismét mondá: Régi közmondásban e beszédet mondák: A kik kérdezkednek, Abelában kérdezkedjenek; és úgy végeztek.
Nem én vagyok-e, ki igazságot felelek Izraelben, és te föl akarod forgatni a várost, és elveszteni az anyát Izraelben? Miért pusztítod az Úr örökségét?
És felelvén Joáb, mondá: Távol legyen, távol legyen az tőlem; nem pusztítom, el sem rontom.
Nem úgy van a dolog, hanem egy Széba nevű ember Efraim hegyéről, Bokri fia, fölemelte kezét Dávid király ellen; adjátok őt egyedűl kézbe, és eltávozunk a várostól. És mondá az asszony Joábnak: Ime feje le fog vettetni hozzád a kőfalon át.
Beméne tehát az egész néphez, és bölcsen szóla nekik; kik Bokri fia, Széba elvágott fejét kiveték Joábhoz. És ő harsonát fúva, és eltávozának a várostól, kiki sátorába; Joáb pedig visszatére Jerusalembe a királyhoz.
Joáb tehát fővezér vala Izrael egész seregén, Banajás pedig, Jojada fia a ceretieken és feletieken; [Kir. II. 8,16.]
Aduram pedig adószedő, Josafát, Ahilud fia, a jegyzőkönyv vezetője,
Siva pedig irnok; Szádok pedig és Abiatar papok.
A jairi Ira pedig Dávid papja vala.
Éhség a gábaonitákon elkövetett gyilkosság miatt, és ennek kiengesztelése. Dávid harczai a filiszteusokkal.
Lőn pedig éhség is Dávid napjaiban három esztendeig szűntelen; és Dávid kérdést tőn az Úr felelőhelyén. És mondá az Úr: Saul miatt és az ő vérszopó háza miatt, hogy megölte a gábaonitákat.
A király tehát eléhíván a gábaonitákat, mondá nekik: (a gábaoniták pedig nem Izrael fiai közől valának, hanem az amorreusok maradékai; mert Izrael fiai megesküdtek vala nekik, és Saul meg akarta őket ölni buzgóságból, mint Izrael és Júda fiaiért.) [Józ. 9,15.]
Mondá tehát Dávid a gábaonitáknak: Mit cselekedjem veletek? és mi legyen engeszteléstek, hogy az Úr örökségét áldjátok?
És mondák neki a gábaoniták: Nem ezüstért és aranyért van pörünk, hanem Saul ellen és háza ellen; és nem akarjuk, hogy ember ölessék Izraelből. S mondá nekik a király: Mit akartok tehát, hogy cselekedjem nektek?
Kik mondák a királynak: A férfiút, ki minket álnokúl megrontott és elnyomott, úgy el kell törlenünk, hogy csak egy se maradjon nemzetségéből Izrael minden határaiban.
Adassék nekünk hét férfiú az ő fiai közől, hogy feszítsük fel őket az Úrnak Saul Gábaájában, ki valaha az Úr választottja volt. És mondá a király: Oda adom.
De a király kegyelmeze Mifibozetnek, Saul fia, Jonatás fiának, az Úrra való esküvés miatt, mely Dávid között és Saul fia, Jonatás között vala. [Kir. I. 20,12. 18,3.]
Fogá tehát a király Ája leányának, Reszfának két fiát, kiket Saulnak szült, Armónit és Mifibozetet, és Saul leányának Míkolnak öt fiát, kiket szült Berzellai fiának, Hadrielnek, ki Molatiból volt,
és azokat a gábaoniták kezeibe adá; kik fölfesziték őket a hegyen az Úr előtt; és elesének ezek heten együtt, megöletvén az aratás első napján, midőn az árpaaratás kezdődött.
Ája leánya, Reszfa pedig szőrzsákot vévén, maga alá teríté a kősziklán, aratás kezdetétől, mígnem víz csepegett rájok az égből; és nem engedé a madaraknak megszaggatni őket nappal, sem a vadaknak éjjel.
És hírűl vivék Dávidnak, a miket Ája leánya, Reszfa, Saul ágyasa cselekedett vala.
És elméne Dávid, és elhozá Saul csontjait, és fia, Jonatás csontjait a gálaád-jábeszi férfiaktól, kik ellopták volt azokat a betszáni utczáról, melyben felakasztották vala őket a filiszteusok, mikor Sault megölték a Gelboén.
És elvivé onnan Saul csontjait és fia, Jonatás csontjait; és összeszedvén azok tetemeit, kik felakasztattak vala,
eltemeték azokat Saul és fia, Jonatás csontjaival Benjamin földén az oldalban, Cisznek, az ő atyjának sírjába; és megcselekvének mindent, mit a király parancsolt vala, és azután kiengesztelődék Isten a föld iránt.
A filiszteusoknak pedig ismét háborújok lőn Izrael ellen, és leméne Dávid és szolgái vele, és hadakozának a filiszteusok ellen. Elfáradván pedig Dávid,
Jeszbibenob, ki Arafa nemzetségéből volt, kinek dárda-vasa háromszáz latot nyom vala, és új karddal vala felövezve, meg akará ölni Dávidot.
De segitségűl lőn neki Szárvia fia, Abizai, és megvervén a filiszteust, megölé. Akkor megesküvének Dávid férfiai, mondván: Ezután ki nem jösz velünk a hadba, nehogy eloltsd Izrael világát.
Második háború is lőn Góbban a filiszteusok ellen; akkor a huszáti Szobokai megölé Száfot az Arafa törzsökéből, az óriások nemzetségéből. [Krón. I. 20,4.]
Harmadik háború is lőn Góbban a filiszteusok ellen, melyben Száltus fia, a betlehemi selyemszövő Adeodatus megölé a geti Góliátot, kinek dárdanyele olyan vala, mint a takácsok zúgolyfája. [Kir. I. 17,7.]
A negyedik háború Getben lőn; melyben egy magas férfiú vala, kinek hat-hat ujja vala kezein és lábain, azaz huszonnégy, Arafa nemzetségéből való.
És káromlá Izraelt; de Szamaának, Dávid bátyjának fia, Jonatán megölé őt.
Ezek négyen születtek Arafától Getben, és elestek Dávidnak és szolgáinak kezei által.
Dávid hálaéneke ellenségeitől megszabadúlásaért.
Dávid pedig az Úrnak ez ének igéit mondá az napon, melyen az Úr megszabadította őt ellenségei kezéből, és Saul kezéből,
és szóla: Az Úr az én kősziklám, és erősségem és szabadítóm. [Zsolt. 17,3.]
Isten az én erőm, benne bízom; paizsom és szabadulásom szarva, az én fölemelőm és menedékem; szabadítóm, a gonoszságból kiszabadítasz engem.
A dicséretes Urat segítségűl hívom, és ellenségeimtől megszabadúlok. [Zsolt. 17,4.]
Mert körűlvettek engem a halál gyötrelmei, Bélial patakjai megrettentettek engem.
A pokol kötelei körűlvettek engem; elővettek engem a halál tőrei.
Szorúltságomban segítségűl hívom az Urat, és Istenemhez kiáltok, és templomából meghallgatja szómat, és füleihez érkezik kiáltásom.
Megindult és megrendűlt a föld, a hegyek alapjai megrázkodtak és ingadoztak, mert haragudott rájok,
Füst ment föl orrából, és szájából emésztő tűz; szenek gyuladtak meg attól,
Meghajtotta az egeket, és leszállott; és homály volt lábai alatt.
A kerubok fölé ment és szállott, és röpűlt a szél szárnyain.
Rejtekűl tette a sötétséget maga körűl, vizet csurgatván az egek fölhőiből.
A színe előtti villogástól tüzes szenek gyuladtak.
Az Úr dörög az égből, és a Fölséges szózatát adja.
Nyilakat bocsáta ki és elszéleszté őket, villámot, és megemészté őket.
És meglátszottak a tenger mélyei, és fölfedettek a földkerekség alapjai az Úr dorgálásától, az ő haragja szelének fúvásától.
Elküldött a magasból, és felvőn engem, és kivona engem a sok vízből.
Megszabadított engem igen hatalmas ellenségemtől, és azoktól, kik gyülöltek engem; mert erősebbek voltak nálamnál.
Megelőzött engem nyomorúságom napján, és erős támaszom lőn az Úr.
És kivezetett engem a térségre; megszabadított engem, mert tetszettem neki.
Az Úr megfizet nekem igazságom szerint, és kezeim tisztasága szerint fog jutalmazni engem.
Mert megőriztem az Úr útait, és istentelenűl nem cselekedtem Istenem ellen.
Mivel minden itélete szemeim előtt vagyon, és az ő parancsait nem távolítottam el magamtól.
És tökéletes leszek előtte, és őrizkedni fogok gonoszságomtól.
És az Úr megfizet nekem igazságom szerint, és kezeim tisztasága szerint az ő szemei láttára.
A szenttel szent leszesz, és az erőssel tökéletes.
A választottal választott leszesz, és az elveteműlttel elvetemedel.
És a szegény népet megmented, és szemeiddel a kevélyeket megalázod.
Mert te vagy szővétnekem, Uram! és te világosítod meg, Uram, sötétségemet.
Mert teáltalad futok felövezve; Istenemmel átugrom a kőfalat.
Isten, szeplőtelen az ő útja, az Úr beszéde tűzzel megpróbáltatott; ő minden benne bízónak paizsa.
Kicsoda Isten az Úron kivűl? és kicsoda erős a mi Istenünkön kivűl?
Isten az, ki felövezett engem erősséggel, és megegyenesítette tökéletesen útamat;
hasonlóvá tévén lábaimat a szarvasokéhoz, és magas helyeimre állítván engem,
harczra tanítván kezeimet, és karjaimat olyanokká tévén, mint a réz-íjat. [Zsolt. 143,1.]
Szabadításod paizsát adtad nekem, és kegyességed nagygyá tett engem.
Tért adtál lépéseimnek alattam, és nem erőtlenedtek el bokáim.
Űzőbe veszem ellenségeimet és eltiporom; és nem térek vissza, míg meg nem emésztem őket.
Megemésztem őket és összetöröm, hogy föl ne keljenek; lábaim alá fognak esni.
Felöveztél engem erősséggel a harczra, alám hajtottad az ellenem állókat.
Elleneimmel hátat fordíttattál nekem, az engem gyülölőkkel, és elvesztem őket.
Kiáltanak, és nem lesz, ki megszabadítsa; az Úrhoz (kiáltanak), és nem hallgatja őket.
Eltörlöm őket, mint a föld porát; mint az utczák sarát szétgázolom őket és eltiprom.
Megmentesz engem népem ellenmondásaitól, és nemzetek fejévé megtartasz engem; a nép, melyet nem ismerek, szolgál nekem.
Az idegen fiak ellenem állnak; hallván fülök, engedelmeskednek nekem.
Az idegen fiak elfolytak, és szorúltságukban összezsugorodnak.
Él az Úr, és áldott legyen az én Istenem; és magasztaltassék föl szabadúlásom erős Istene.
Isten, ki boszuállást adsz nekem, és alám veted a népeket;
ki engem kiviszesz ellenségeim közől, és az ellenem tusakodók közől fölemelsz; az igaztalan férfiútól megmentesz engem. [Zsolt. 17,49.]
Azért hálát adok neked, Uram! a népek között, és a te nevednek énekelek; [Rom. 15,9.]
ki magasztossá tette az ő királya szabadulását, és irgalmasságot cselekedett fölkentjével, Dáviddal, és az ő ivadékával mindörökké.
Dávid utolsó beszéde, és hősei névsora.
Ezek pedig Dávid utolsó igéi. Mondá Izai fia, Dávid, mondá a férfiú, ki igéretet vőn Jákob Istene fölkentjéről, a jeles énekes Izraelben: [Ap.cs. 2,30.]
Az Úr lelke szólott énáltalam, és az ő beszéde nyelvem által.
Mondá nekem Izrael Istene, szóla Izrael erőse: Az embereken uralkodó, az igaz uralkodó isteni félelemben…
Mikép a hajnal világossága napkeletkor reggel felhők nélkül tündöklik, és mikép esők által a fű növekszik a földből.
Nem oly nagy ugyan házam az Istennél, hogy velem örökkévaló, mindenben erős és állhatatos szövetséget szerezzen; mert ez minden üdvöm és minden kivánságom, és semmi sincs, a mi abból ne virágzanék.
Az engedetlenek pedig, mint a tövisek, kiszaggattatnak mindnyájan, melyeket nem tépnek ki kézzel;
hanem a ki azokhoz nyúlni akar, fölfegyverkezik vassal és hegyes fával, és felgyújtatván tűzzel, mind semmivé égettetnek.
Ezek Dávid hőseinek nevei: A székben ülő, a legbölcsebb, a fejedelem a három között. Ő mint a fának igen gyenge férgecskéje, ki nyolczszázat ölt meg egy ütközetben. [Krón. I. 10,11.]
Ezután az ahohita Eleazar, amaz atyjabátyjának fia, a három hős közől, kik Dáviddal valának, midőn a filiszteusokat megszégyenítették, és oda gyülekeztek a harczra.
És mikor fölmentek Izrael férfiai, ő megálla és vágá a filiszteusokat, míglen keze elfáradt, és a kardhoz merevedett; és az Úr nagy szabadúlást tőn az napon, és a nép, mely elfutott vala, visszatére a megöltek kizsákmányolására.
És ez után Áge fia, Szemma, Arariból. Mikor a filiszteusok az állomásra gyülekeztek, hol egy föld vala, tele lencsével, és mikor a nép elfutott a filiszteusok előtt,
megálla a föld közepén, és megoltalmazá azt, és megveré a filiszteusokat; és nagy szabadúlást tőn az Úr.
És ezek hárman, kik fejedelmek valának a harmincz között, mentek le már azelőtt is, és aratás idején Dávidhoz jöttek vala Odollám barlangjába; a filiszteusok tábora pedig az óriások völgyében vala elhelyezve. [Krón. I. 11,15.]
És Dávid az erősségben, a filiszteusok tábora pedig akkor Betlehemben vala.
Ekkor kivánsága lőn Dávidnak, és mondá: Vajha valaki nekem egy ital vizet adna azon csatornakútból, mely Betlehemben vagyon a kapunál!
Berohana tehát a három hős a filiszteusok táborába, és vizet merítének a betlehemi csatornakútból, mely a kapunál vala, és Dávidnak vivék; de ő nem akará meginni, hanem az Úrnak áldozá azt,
mondván: Legyen az Úr kegyelmes nekem, hogy ezt ne cselekedjem; azon embereknek, kik életveszélylyel mentek vala el, vérét igyam-e? Azért nem akará meginni. Ezeket cselekvé a három legerősebb.
Abizai is, Joáb öcscse, Szárvia fia, egyik fejedelem vala a három közől; ez az, ki fölemelte dárdáját háromszáz ellen, kiket megölt, nevezetes a három közől,
és nemesebb a három között, és azok fejedelme; de a három elsőt nem érte el.
És Banajás, Jojadának, az igen erős férfiúnak fia, nagy tetteket cselekvő, Kabszeelből; ez ölé meg a moábi két oroszlánt, és ez méne le és megölé az oroszlánt a kútban hó idején.
Ugyanő ölé meg az egyiptomi férfiút is, a bámulásra méltó férfiút, kinek dárda vala kezében; és pálczával menvén le hozzá, a dárdát erővel kiragadá az egyiptomi kezéből, és megölé őt a maga dárdájával.
Ezeket cselekedte Jojada fia, Banajás.
És ő nevezetes vala a három hős közől, kik a harmincz nemesbek között valának, mindazáltal az (első) hármat nem érte el, és Dávid titkos tanácsosává tevé őt.
Joáb öcscse, Ázael a harmincz közől, Elehanan, az ő atyjabátyjának fia Betlehemből,
Szemma Harodiból, Elika Harodiból.
Helesz Faltiból, a tékuai Akces fia, Hira,
Abiezer Anatótból, Mobonnai Huszátiból,
Szelmon Ahohiból, Maharai Netofatiból,
Baana fia, Heled, ez is Netofatiból, Ribai fia, Itai, Benjamin fiainak Gabaatjából,
Banaja Faratonból, Heddai Gaasz patakától,
Abialbon Arbatból, Aszmavet Beromiból,
Eliaba Szalboniból. Jasszen fiai, Jonatán,
Szemma Ororiból, Szárar fia, Ajam, Arorból,
Elifelet, Aaszbainak, Makati fiának fia, Akitofel fia, Eliam Gelonból,
Heszrai Karmélból, Fárai Arbiból,
Nátán fia, Igaal Szóbából, Bónni Hadiból.
Szelek Ammoniból, Naharai Berorból, Szárvia fiának, Joábnak fegyverhordozója.
Ira Jetriből, Gáreb szintén Jetriből,
A heteus Uriás. Összesen harminczheten.
Dávid megszámláltatja népét, a miért mirígyhalállal büntettetik.
És ismét fölgerjede az Úr haragja Izrael ellen, és fölindítá közöttük Dávidot, ki ezt mondá: Menj, és számláld meg Izraelt és Júdát. [Krón. I. 21,1.]
És mondá a király hadserege fejedelmének, Joábnak: Járd el Izrael minden nemzetségeit, Dántól Berszabeéig, és számláljátok meg a népet, hogy tudjam annak számát.
És mondá Joáb a királynak: A te Urad Istened szaporítsa meg népedet, a mennyi mostan, még százannyivá tegye uram királyom színe előtt; de mit akar uram királyom az ilyen dologgal?
Azonban a király beszéde meggyőzé Joábnak és a sereg fejedelmeinek szavát; és kiméne Joáb és a vitézek fejedelmei a király elől, hogy megszámlálják Izrael népét.
És mikor átmentek a Jordánon, jutának Ároer városáig jobbra, mely Gád völgyében vagyon;
és Jázeren át menének Gálaádba és Hodsinak alsóbb földére, és Dán erdőseire menének. És kerűlvén Szídónnál,
átmenének Tírus bástyái mellett, és a heveusok és kananeusok egész földére, és elérkezének Júda déli részére Berszabeéba;
és megszemlélvén az egész földet, kilencz hónap és húsz nap múlva visszajutának Jerusalembe.
Átadá azután Joáb a népösszeirás számát a királynak, és találtaték Izraelből nyolczszázezer erős férfiú, kik fegyvert foghattak; és Júdából ötszázezer hadakozó.
De megdöbbenté Dávidot szive, miután megszámláltatott a nép; és mondá Dávid az Úrnak: Igen vétkeztem e cselekedetben; de kérlek, Uram! vedd el szolgád gonoszságát, mert igen bolondúl cselekedtem.
Fölkele tehát reggel Dávid, és lőn az Úr beszéde Gád prófétához, Dávid látójához, mondván:
Eredj és szólj Dávidnak: Ezeket mondja az Úr: Háromnak választása adatik neked: válaszsz egyet, a mit akarsz, ezek közől, hogy cselekedjem rajtad.
És mikor Gád eljött Dávidhoz, megjelenté neki, mondván: Vagy éhség jő földedre hét esztendeig; vagy három hónapig futsz ellenségeid előtt és azok kergetnek téged; vagy bizonynyal három napig tartó mirígyhalál lesz földeden. Most tehát gondolkodjál és lásd, minő beszéddel feleljek annak, ki engem küldött. [Krón. I. 21,12.]
Mondá pedig Dávid Gádnak: Igen szorongattatom; de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberek kezeibe. [Krón. I. 21,13. Dán. 13,23.]
És mirígyhalált bocsáta az Úr Izraelre, reggeltől a rendelt ideig, és meghala a népből Dántól Berszabeéig, hetvenezer férfiú.
És mikor az Úr angyala kinyujtotta kezét Jerusalemre, hogy azt elveszítse, az Úr megkönyörűle az inségen, és mondá a nép-ölő angyalnak: Elég, tartóztasd meg már kezedet. Az Úr angyala pedig a jebuzeus Areuna szérűje mellett vala.
És Dávid mondá az Úrnak, mikor meglátta a nép-ölő angyalt: Én vagyok, a ki vétkeztem, én cselekedtem gonoszúl; ezek, kik juhok, mit cselekedtek? Fordúljon kérlek, kezed ellenem és atyám háza ellen.
Gád pedig Dávidhoz méne az napon, és mondá neki: Menj föl, és építs oltárt az Úrnak a jebuzeus Areuna szérűjén.
És fölméne Dávid Gád beszéde szerint, melyet az Úr parancsolt vala neki.
És kitekintvén Areuna, észrevevé a királyt és szolgáit, hogy hozzá mennek;
és kimenvén, a király előtt földig arczra borúla, és mondá: Mi oka, hogy uram királyom szolgájához jő? Mondá neki Dávid: Hogy megvegyem tőled a szérűt, és az Úrnak oltárt építsek, és szűnjék meg a halál, mely dühöng a nép között.
És Areuna mondá Dávidnak: Vegye el és áldozzon uram királyom, a mint tetszik neki; itt vannak tulkok az égőáldozatra, és a szekér s a tulkok jármai fa helyett.
Areuna király mindent ada a királynak, és mondá Areuna a királynak: A te Urad Istened vegye be fogadásodat.
Felelvén neki a király, mondá: Nem úgy, a mint akarod, hanem áron veszem meg tőled, és nem áldozok az én Uram- Istenemnek ingyen való égőáldozatokat. Dávid tehát megvevé a szérűt és a tulkokat ötven ezüst sikluson;
és Dávid oltárt építe ott az Úrnak, áldozván égő- és hálaáldozatokat, és az Úr megkegyelmeze a földnek, és elvéteték a csapás Izraelről.